Öngondoskodás
Ennek a sorozatnak az alapmotívuma, annak vizsgálata, hogy miként lehete elérni több gyerek születését és optimális feltételek között való nevelkedését Magyarországon.
Állításom szerint nem családi pótlékkal, nem a nők hazaküldésével, és nem állami bérlakások építésével, hanem egy sokkal átgondoltabb, átláthatóbb és tervezhetőbb rendszerben kell lépéseket tenni, amelyek ráadásul, kevesebb központi forrást igényelnek és hatékonyabban szolgálják a kitűzött célt.
A rendszer mentális alapja az öngondoskodás, amelyet az állam, bizonyos pontokon, katalizátorként segít.
Ehhez persze, előbb a jelenlegi kormányzatnak el kell döntenie, hogy a fennálló problémákat meg akarja oldani, vagy mint már annyiszor a múltban, csak továbbgörgeti, de fenntartja. Tegyük fel, hogy kormányzati szinten a problémamegoldás a cél, és ennek érdekében összehangolt lépéseket hajlandók tenni.
A korábbi cikkekben a csecsemőellátással és a lakáskérdéssel foglalkoztam, most pedig az általános nevelési és kultúrális háttér kuszaságát szeretném tisztába tenni.
Az általános, mentális változást a gyermeknevelésen keresztül kellene megcélozni. Egyrészt, mert akkor 10-15 év alatt, a felnövekvő nemzedék már egészségesebb, önállóbb személyiségjegyekkel néz maga elé, de ezen felül a gyerekeken keresztül lehet „nevelni” a szüleiket is.
Ennek is rendkívül jelentős hagyománya van Izraelben, hiszen a heterogén kulturális hátterű bevándorlók gyerekeik tanították meg szüleiket az izraeli lét alapjaira – „egy ország, ahol az anyanyelvet az ember a gyerekeitől tanulja”.
A zsidó nevelés hagyománya évezredes, és a gyermekek 3 éves korában kezdődik – nagyon intenzíven. Ezzel a korai szellemi edzéssel olyan ismeretekkel bővíthetik a tudásukat, amelyeket az évek múlásával egyre nehezebb. A módszerek, természetesen, igazodnak a gyerek életkorához – a poroszos padbaültetős, kezeket a hát mögé és ” a gyerek neve hallgass ” képeket el lehet felejteni.
A bölcsőde után az óvoda nem megörzőhely, hanem a tudatos és módszeres oktatás első lépcsője. Itt is van „dadus”, aki a kisgyermekkel törődik, és a mainál sokkal jelentősebb figyelmet kell érdemeljen a gyermekek egészséges táplálkozása, a rendszeres mozgása (szakszerű sportoktatóval, nem csak „kihajtani a gyerekeket az udvarra) de ezen felül a következetes tanulása. Legkésőbb három éves korban el kell kezdeni egy idegen nyelv tanítását, a számítástechnika játékos alapjait, és a humán kultúrális alapokat, a zenétől az irodalmon át, a vizuális kultúráig. Ebben a korban kell hozzászoktatni a gyerekeket a környezettudatossághoz.
Ebből az óvodából traumáktól mentesen lehet átlépni az iskolába, ami egyébként egy igazán jó renszerben nem is más világ, hanem egy komplex nevelési központ része.
Az általános iskola a készségfejlesztés alapjain azt a célt kell szolgálja, hogy 14 éves korára minden gyermek megismerje a magában lévő tehetséget, amelyet aztán olyan foglalkozásban érvényesíthet, amiben kíváló munkát végezhet. A jól végzett munka örömét kell megtanítani a jövő generációinak, mert ez az, ami leginkább hiányzik a magyar társadalomból.
Egy olyan országban, ahol a siker pejoratív fogalom, ahol a felemelkedés feltételezett eszköze a mutyi, ahol minden jószándékot tönkre tesz az írigység – ott a mentális program minden reformnál sűrgetőbb!
Az egyenlő esély megteremtése csakis egy rendkívül hatékony nevelési rendszeren keresztül érhető el – erre is volt már jó példa a magyar történelemben, nem kell feltalálni a meleg vizet, csupán korunk követelményeinek megfelelően aktualizálni a módszereket. Az internet világa megszüntetheti a fizikai távolságokat – a szegény falusi iskola a múlté.
Ha az általános iskola betölti szerepét a képességek feltárásában, akkor nem szükséges külön pályaválasztási tanácsadó, hanem a személyre szabott pályakép már kialakul a 14 éves gyermeknél. A mai középiskola „átvezető csatorna” jellegét sűrgősen meg kell szüntetni, és szakirányú képzéssel elérni, hogy egy 18 éves ember értelmes munkát tudjon vállalni akkor is, ha nem megy egyetemre.
A közoktatás ingyenessége 18 éves korig tart. Eddig valóban ingyenes, és a mainál jelentősebb állami normatívákon túl, az iskolák gazdálkodni kénytelenek meglévő adottságaikkal – az épület, a sportpályák maximális kihasználtságával, sőt a diákok szisztematikus, értékre való nevelését szolgáló munkavégzéssel is. Íly módon az érettségizettek munkához való viszonya is javulhat – jobb lehet az átmenetet a tanulásból a munkavállalásba. Nem utolsó sorban a családok anyagi terheit csökkentjük, és ezzel a gyerekvállalást segítjük elő.
Az egyetemi oktatás ingyenessége, a mai magyar helyzetben értelmetlen pazarlás. Az erre fordított összegeket teljesítmény és szociális alapú ösztöndíjakba kell fektetni, miközben az egyetemeket is rászoktatni az öngondoskodásra – ez minden bizonnyal megszűri a valós igényeknek nem megfelelő oktatási intézményeket, de amelyek megállják a helyüket a hazai versenyben, azok a nemzetközi összehasonlításban is jobb helyezést érnek el.
A következő cikk a munkaerőpiacon szükséges változásokkal foglalkozik majd.
Mánia mint közügy
Ha Sándor Annának nem lenne „mániája” a holland és a zsidó kultúra terjesztése dafke Pesten, akkor a város ma szegényebb lenne egy színtérrel.
A történet 2001-ben kezdődött, amikor Anna megalapította a Házat, amelyről egy 2007-es önéletrajzában ezt írta:
” A Spinoza-Ház elsődleges profilja a színház, másodsorban pedig olyan helyszín, ahol a nagyközönség szellemi életünk meghatározó személyiségeivel (Popper Péter, Heller Ágnes, Bächer Iván stb.) beszélgethet. Harmadsorban tréning- és oktatási lehetőség. A Spinozán belül jómagam az „Érzelmi management” oktatásáról, tréningjéről gondoskodom.”
Egy hideg, januári napon, sok évvel ezelőtt, még turistaként sétáltam a régi, pesti zsidónegyedben. Átmentem a lepusztult és már üres Gozsdu-udvaron, elképedtem a durva keresztbe-bontástól – csalódottan , dühösen és fázva értem a Dob utcába, amikor megpillantottam: kávéház Spinozáról elnevezve Budapesten – nem semmi! Furcsa madár lehet, aki ebben a elkoszlott városban ilyen névvel nyit kávéházat, gondoltam és beléptem…
Sokat vártam és annál is többet kaptam. Azóta minden külföldi vendégemnek ezt a helyet ajánlom elsőként. A visszajelzésekből tudom, hogy ma sem okoznak csalódást az oda betérőknek.
Sándor Annát 2004 óta ismerem. Amikor azonnal igent mondott arra a kérésre, hogy a Spinoza Házban rendezzünk egy vitaestet a Zsidónegyeddel kapcsolatban. A városi kultúráról szóló sorozat kapcsán e-mailben tettem fel a kérdéseimet, és ő is így válaszolt:
podo-pro.hu: Nemrég kaptad meg a Fehér Rózsa díjat. Hányadik ilyen elismerés, mióta a Spinoza Ház működik?
Sándor Anna: Ez már sokadik elismerés. 2005-ben Pro Cultura Urbis díj (a Főváros adja), a Poszt-ra (Pécsi Országos Szinházi Találkozó) több darabunkat kiválasztottak, a mostani Fehér Rózsa, mint mecénási díj, valamint fesztivál-díjakat nyertünk Amszterdamban és Pozsonyban.
podo-pro.hu: Kivételesen pénzt is adtak hozzá? Mert arról a hírek eufemisztikusan nem szólnak, pedig egy ilyen hely fenntartásához sok pénz kell… amennyire figyeltem a munkádat, erre a Házra a „gatyád ráment” – már bocsánat, és kivételesen elszántnak kell lennie annak, aki ilyesmibe belevág – ezért szeretném, ha erről is beszélnénk, egészen nyiltan.
Sándor Anna: Pénzt természetesen nem kaptam a díjhoz. Ezt nem is veszem rossz néven, hiszen a Fehér Rózsa díjat egy civil szervezet adja. Amit nagyon rossz néven veszek, hogy a hivatalos szervek, amelyek a kis, alternativ színházak tevékenységét támogatják, s amire van 1 milliárd forint keret – abból a Spinoza nem kap. Hogy miért nem, azt nem lehet megtudni, arról csak némi mende-monda kering. Azt sem lehet igazán megtudni, hogy melyek a kritériumai annak, hogy egy színházat támogassanak. A siker, a hírnév biztosan nem. A Spinozáról az is ’kiszivárgott’, hogy a Spinozát a maffia tartja fenn: ugyanis nincs még egy olyan színház Pesten, amelyik rendesen, és aznap mindenkit kifizet. Ezt csak az engedheti meg, aki a maffiához tartozik. Jellemző!
podo-pro.hu: A városi kultúra szempontjából alapvetően fontosnak tartom az ilyen „privát” helyek létét, de tartok attól, hogy nagyon kevesek képesek arra az erőfeszítésre, amire Te voltál – szerinted, miben kellene segítséget nyújtania a városvezetésnek, hogy a Spinoza Házhoz hasonló helyszínek megszülessenek és fenntarthatóak legyenek? Sándor Anna: Némi anyagi támogatás kellene: ajánlottam a korábbi miniszternek, hogy fizesse a Spinoza kulturális költségeinek a 10 %-át és akkor ez neki egy referencia a többiek felé, hogy igy is lehet. Természetesen, válaszra sem méltatott. Legalább ennyire kellene az erkölcsi támogatás: akik a kulturális pénzeket osztogatják, még soha meg nem néztek egy darabot a Spinozában. Az illetések legalább látogassák és véleményezzék a színház munkáját!
podo-pro.hu: Lassan tíz éved van ebben a Házban – nem kérdezem, hogy megbántad vagy sem, hogy belekezdtél…:) – miképpen változott a kezdeti elképzelés a mostani helyzethez viszonyítva és melyek a terveid a jövőre vonatkozóan?
Sándor Anna: Ha azt tudtam volna, amit ma tudok, nem kezdtem volna bele. Nem gondoltam volna, hogy 8 évi erőfeszítés, sikeres munka után sincs támogatás. Jövő évi terveimről csak annyit: 10 évet igértem magamnak, a 10 évet megcsinálom, minderről a könyvemet megírom és azután majd meglátjuk. podo-pro.hu: A környezeted, a Zsidónegyed is változott az elmúlt tíz évben – a Ház működése szempontjából milyennek ítéled meg a változást?
Sándor Anna: A Zsidónegyed közel sem változott annyit, mint amit 10 évvel ezelőtt feltételeztünk. Ami változott: több szórakozóhely van most benne.
podo-pro.hu: Van-e valamilyen együttműködés a zsidónegyedbeli, vagy városi szinten, a Spinoza Házhoz hasonló progresszív helyek között?
Sándor Anna: Semmi kézzelfogható együttműködés nincsen! Anna válaszaiból szomorúbb kép kerekedett, mint ahogy gondoltam. A színház és a kávéház párosítás elvileg jól kiegészítheti egymást mind a közönség, mind a működtetés szempontjából, de az a szinvonal, amit a Spinoza megcélzott, úgy tűnik, hogy még mindig nehezen fenntartható kizárólag üzleti alapokon.
A Művészetek Palotája 2005-2035 között 335,2 milliárd forintos költségvetési kiadást jelent. Ebben az épületben, ha minden előadóteremben minden hely foglalt (az állóhelyek is), valamint a múzeum, és minden „kultúrális tér” zsúfolásig megtelt, és ez az év minden napján, kivétel nélkül így van, harminc éven át, akkor minden egyes látogató az adófizetőknek 12 ezer forintba kerül! Persze ennél sokkal többe, hiszen ilyen abszurd-maximális kihasználás nem létezik a valóságban.
A rajzolás szentélye
Az első hírt a BorderLINE pályázatról, amely megnyerte a 2010-es Velencei Biennálén való részvétel jogát heves vita követte az építészfórumon. Nem túl esztétikus vita. De talán, ez is hozzátartozik a magyar építészet mai állapotához: az irígység és a gáncsoskodás.
A kiállítás honlapján az Inspiráció címszó alatt található a magyarázat kezdete – miért éppen az építészet rajz lett a magyar pavilon idei témája:
„Amíg skiccelt, megállt Alvaro Siza körül a levegő. A sorban állók elcsendesedtek, a körben toporgók némán figyelték, ahogy a rajz készül. Elementáris hatása volt annak, amint egy építész felvillantotta azokat a pillanatokat, ahogy az irodájában dolgozik. Az autogramra várók visszafojtott lélegzete éppúgy szólt Sizának, mint a jelenségnek; éppúgy tisztelte az embert, mint azt, amivel akkor foglalkozott. Mágikus ereje lett a kis rajznak, de leginkább annak, hogy egy addig hullámzó, az élmény hatása alatt megdermedt tömeg közepén született.”
Később, a Manifesztumban a következő magyarázatot találjuk: „A ház és az idea közötti átmeneteket kutatva a Magyar Pavilonban rendezett kiállítás célja az, hogy megkeresse és bemutassa azt a vizuálisan még értelmezhető elemet, amely az építészet alapegységének tekinthető.”
El lehet olvasni az alkotók gondolatait, meg lehet nézni a rajzokat, fotókat, november 21-ig még a helyszínre is el lehet látogatni. A leghitelesebben, nyilvánvalóan akkor lehet megítélni, ha valaki bejárja a kiállítást, és nyitott lélekkel hagyja, hogy az befolyásolja, nem pedig a kritikusok hada.
Én csak WESSELÉNYI-GARAY Andor, és FERENCZ, Marcel beszámolóját hallgattam, miközben láthattam az építés és kész kiállítás fotóit. Ezek alapján sajnáltam, hogy nem szerveztem úgy az életem, hogy megnézhessem a kiállítást, mert bennem elindított egy értelmezését mindannak, amit elém tártak.
A rajzolás nem csupán az építészeké, vagy a jeles művészeké, hanem mindannyiunk eszköze mindaddig, amig nem szoktatjuk le magunkat róla. Lehet, hogy a „szabadkézi rajz”egyre kevésbé határozza meg a tervezést , és a „műszaki rajz” mint olyan, teljesen kivész, a rajzolás, a firkálás, a „kis-kus”, ahogy a héber mondja, ott van a kezünkben, ha némiképp vizuálisak vagyunk. A vizulitás pedig egyre fontosabb, szerintem, ezért a rajzolás elementáris erejéről sem mondhatunk le. Nekem ezért tetszett az a gondolat, hogy nem csupán építészekét, hanem bárkiét, aki elküldte a rajzát – kiállították a pavilonban.
Hogy mit mond a magyar építészetről az, hogy egy seregszemlén a vonalhoz való visszatérésre szólít? – nem tudhatom, hiszen nem vagyok építész, de külső szemlélőként, számomra azt sugallja, hogy nem ártana visszatérni a tiszta forráshoz ebben az egyre süketítő kakofóniában.
Támogató tangó
A városi kultúra sorozatunkban most egy programra hívnám fel a figyelmet: október 29-én Jótékonysági Argentin Tangó Bál lesz a Budapesti Református Skót Misszió épületében – VI. Vörösmarty utca 51 . A jótékonysági bál célja a Piros Orr Bohócdoktor Alapítvány támogatása.
„A Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány a gyermekek és idősek gyógyulásáért és vidámságáért dolgozik, mert hisz abban, hogy a nevetés a legjobb gyógyszer. Képzett bohócaink az elmúlt évek alatt több mint 150 ezer gyereknek és idősembernek hozták el a gyógyító nevetést, de mivel a vidámságból sosem elég, Alapítványunk folyamatosan bővíti a bohócdoktori rendelések számát, szerte az országban.”
A belépőjegyekből befolyt összeg tehát a beteg gyerekek gyógyítását segíti elő, a program részvevői, szervezői pedig önkéntes munkával járulnak hozzá mindehhez.
A program tánctanulással kezdődik, délután hatkor – teljesen kezdőknek, hogy már ugyanaznap este kipróbálhassák tánctudásukat! Nyolc órától speciális divatbemutató – táncruhák, tánccipők. Ezt követi a tangó sütibár, hogy legyen elég energia táncolni a késő éjszakáig. Közben tombola és éjféli meglepetés.
Ebben a történetben az együttműködés magas szintje az igazán nagyszerű elem. Két lány, aki szeret tangózni – állítólag ez egy „veszélyes” szenvedély, könnyen függővé válhat az ember – szóval két lány kitalálja, hogy ha már igy együtt vagyunk, jól érezzük magunkat, akkor csináljunk még valami jót…segítsünk olyanokon, akik kevésbé érzik jól magukat, bármilyen oknál fogva… Aztán ez a két lány – a bál után ezt még alaposan kibeszéljük, ezért az ötletgazdák neve maradjon addig „titok” – nekiáll szervezkedni… Már a programból is látszik, hogy eredményesen adták át a maguk lelkesedését másoknak.
Annak, hogy a XXI. századi város jobb legyen mint amit az előző évszázadban megéltünk, újra kell építeni a kisközösségek hálózatát. A közösségszervezés kemény, következetes munka, amelynek az alapja a közös cél – közös program – közös élmény sorozata. Nem lehet elvárni bombasztikus eredményeket azonnal, de éppen az ilyen kezdeményezések lehetnek azok az apró lépések, amelyek a cél felé vezetnek. Amikor a XX. századi nagyváros elidegenedéséről szólnak, a „bűnös város” rettenetes vonásait emlegetve, tudnunk kell, hogy ez az elem, amire a legnagyobb hatása lehet minden egyes embernek, és sosem lehet elérni sem pénzzel, sem központi irányítással.
Kezdhetjük azzal, hogy köszönünk a lépcsőházban szembejövő idegennek, rámosolygunk, mert ha ma még nem is ismerjük, éppen ezekkel az apró gesztusokkal ismerhetjük meg a szomszédainkat. Egy olyan házban, ahol ismerik egymást az emberek, ott, a tapasztalatok szerint, nehezebb dolguk van a betörőknek, jobban vigyáznak a tisztaságra, a környezetre. Kezdetben ezek valóban kényszerközösségek, mint ahogy sok más közösség is az életünkben, de rajtunk múlik, hogy mennyire válnak valódi közösségekké. A közös célért végzett örömteli, közös munka az egyik legjobb közösségépítő módszer.
Táncra fel! – a beteg gyerekekért, és nem kevésbé magunkért – egy jobb városért!
Városi kultúra
Mitől jó egy város? Nem feltétlenül szép, hanem olyan, amiben jól érzi magát az ember. Persze nem árt, ha szép is, de nem a fogalom esztétizáló, művészi értelmében fontos ez.
A jó város otthonos. Ottlakó és idegen egyaránt érzi ezt – megfogalmazni kicsit nehezebb…
Mégis, most éppen erre vállalkozom: igyekszem körüljárni azokat a dolgokat, amelyektől egy-egy városban, vagy csak egy-egy városrészben, utcában, egy utcarészletben, teresedésen, vagy éppen egy ház udvarán, lépcsőházában, folyósóján, belépve egy lakásba, kilépve egy teraszra, egy kertbe… – elfog az az egyszerű és felemelő érzés, hogy jó itt!
Nem arról beszélek, amitől építészek szoktak elájulni, nem a magas kultúra kérdéseit feszegetem, nem is korunk építészetének sorsdöntő kérdéseit – a mi hétköznapi kultúránk lenyomatát keresem a városban. Annak jellemzésére, hogy mennyire különbözik az én, egyszerű városgazdász gondolkodásom az építészek többségétől, idézek egy 2008 januárjában írt cikkemből, amit az Urbánus térről írtam, azok után, hogy meghallgattam a Városházán az aktuális építészeti álmot, a Városháza Fórum-ról.
” Ha belegondolok, Beleznay Éva „térfal”-magyarázata ütötte ki nálam a biztositékot. A sok szakszerűség látszatába öltöztetett fogalmi lufballon, mint a „Városháza Fórum” „Budapest Szive”, a „metropolis főutcája” „városkapu” után, már csak a „térfal” hiányzott a sok nesze-semmi-fogd-meg-jól érvek sorából. Számomra, ezek a kifejezések szinte „hívószavak” egy jó esetben slampos városrendezési program, rosszabb esetben egy nagy hazugság leplezésére.
Alapvetően, ezek a fogalmak valamiféle nosztalgikus, szellemváros épitészeti kialakitására utalnak. Épitsünk valamit, hogy olyan legyen, mintha… az antik görög város fóruma, szervezetünk dobogó szive, a nagyanyó békés falujának főutcája, a várfallal védett középkori város kapuja – és még higgyem is el! Bosszúságom fő oka, azt hiszem, hogy feltételezik: annyira hülye vagyok, hogy elhiszem! Pedig csak arról van szó, hogy kéne valamit épiteni, ami jó sokba kerül, és lehet rá hivatkozni, hogy ezt is megcsináltuk! Függetlenül attól, hogy szükség van rá, vagy sem.
Amikor Terrence Curry azt mondta, hogy a világ legszebb tereit nem a közösség bevonásával tervezték, valószinűleg épitészeti terekre gondolt. Olyanokra, amelyeket egyetlen központi akarat, és kitűnő arányérzékű tervező „odatett” a város térképére. Rengeteg ilyen van, hiszen az emberiség történelmének nagyobb részében a központi hatalom tervezett, és ha elég kultúrált volt ahhoz, hogy igényeit tehetséges, nagy tudású művészek valósitsák meg, akkor évszázadok múltán is csodálhatjuk a nagy művet.
Más kérdés, hogy az épitészeti remek a csodálaton kivül alkalmas-e városi élettel telitődni?
A nyolcvanas évek elején, a szocializmus korhadó éveiben irtam egy cikket, az akkori Népszavába a városi terekről. Kevéske külföldi tapasztalattal, sokkal inkább a hazai városok különböző teresedéseit vizsgálva, arra jöttem rá, hogy a csodálatraméltó, pompázatos tereken többnyire átsietnek a hétköznapi emberek (a nem túristák), és a város intimebb teresedésein ücsörögnek-beszélgetnek, érzik otthonosan magukat.
A Kamermayer-tér létért való küzdelme precizen mutatja, hogy egy urbánus tér, még akkor is megőriz valamit az életképességéből, amikor gépkocsiparkolóba fullasztják minden jobb sorsra érdemes négyzetméterét.
Sári Istvánnak tökéletesen igaza van abban, hogy a tereink rehabilitálásához tudnunk kéne, hogy mitől is jó egy urbánus tér. Az is biztos, hogy a mai várostervezésben aktivizálódó erők az idődimenzióról totálisan megfeledkeznek. A várost úgy kezelik, mint egy épületet, amelyet egyszer valakinek meg kell épiteni, aztán áll az szépen magában, ahogy a tervező elképzelte, legfeljebb gonosz, műveletlen és romboló-hajlamú használók miatt időről-időre fel kell újitani. ”
Az akkori cikkem a rossz példákat próbálja elemezni, amire persze szükség van, de most erősítve a pozitív hozzáállást magamban, igyekszem a jókat megragadni, és azon gondolkodni, hogy mitől is jó valami – talán van ebben is valamely rendező elv, amit a rosszak javítására is tudunk használni…
Anyám szokta volt mondani, hogy egy lakás tisztaságáról a WC-ben lehet meggyőződni, nem a nappaliban… Nos, a városelemzésemet is kezdhetném mondjuk a nyilvános WC-ékkel, és ezzel kapcsolatban is van némi nemzetközi gyűjteményem, most mégis inkább a „konyhákat” veszem sorra, vagyis azokat a vendéglátó-helyeket, ahol valamiért jól érzi az ember magát, ha eltölt egy kis időt. Annál is inkább, mert a vendéglátóhelyek „arccal” a városi köztérre, az utcára fordulnak. Ezért, egyfelöl az utca szempontjából fontos, hogy milyen „arcok” fordulnak felé, másfelöl pedig az utca, a városi tér maga, része a belső térben ülő számára kibontakozó látványnak. Mindebből, számomra legalábbis az is következik, hogy a pincékben megbújó falodákat nem sokra becsülöm, mint városi vendéglátó helyeket.
A városgazdász szempontjából a vendéglátó helyek minősége alapvetően fontos ahhoz, hogy más tekintetben is hatékonyan működjön a város. A jó vendéglős, mint majd látni fogjuk a példákon, odafigyel a környezetére is, hiszen az utcáról be kell csalogassa a kuncsaftjait – a tisztaság alapvető, de nem elégséges követelmény. Ugyanakkor a csinos vendéglőbejárat jó hatással van az utcai emberek viselkedésére – mintát ad .
Délelőtti kávézásra tértem be a Király utca elején lévő Mozaikba. Nyáron az utcára kitett asztalokhoz is ülhettem volna, de most hideg van ehhez – beléptem. Ezen a szinten csak néhány asztal és a pult van – a belső tér izléses, anélkül, hogy elidegenítően elegáns lenne. Lent a kávézó, fent a teázó, de valójában nincs hermetikusan szétválasztott funkciója a térnek – a lényeg, hogy a vendég érezze jól magát.
„A Mozaik Teaház és Kávézó célja, hogy otthon érezd magad. Bárhonnan jössz, bárhová mész. Egy pár perc pihenő. Barátságos, nem zsúfolt, igényes és kellemes. Elvonulhatsz egy védett sarokba, vagy ülhetsz kókuszpárnákon.Ihatsz lótuszvirág zöld teát, vagy friss sütit ehetsz, de bebódulhatsz a perzsa vizipipától is. Olvashatsz mágiáról, hallgathatod a zenét, érezheted a füstölőt, meggyújthatod a gyertyákat.”
A tulajdonosok pontosan tudják, hogy mit akarnak eladni, ismerik a környéket, azokat az embereket, akik potenciális kuncsaftok lehetnek. A betérő túristákat is készséggel (és megfelelő nyelvtudással) szolgálják ki, ha kell útbaigazítják – kézikönyveket és képeslapokat is lehet venni – , de jelentős a törzsközönség, akik nem találomra estek be kávézni, hanem pontosan tudják hová jönnek, és szívesen térnek vissza.
Ez a hely, és szerencsénkre nem az egyetlen ilyen Budapesten, olyan, amilyen nagyban egy jó városnak lennie kell – kellemes hely az ittlakóknak, és ezt érzi az idevetődő túrista is, ezért őt is visszatérésre csábítja – jobban, mint bármely országimázs-reklám. Mert az idelátogatókat nem az érdekli, hogy milyen világot akarunk nekik eladni a kirakatban, hanem az, ami a magyar valóság része, legyen az vonzó vagy éppen taszító.
Ahhoz, hogy az ilyen „pozitiv hatású pontok” megszaporodjanak egy városban, sokszor a városvezetésnek nem is kell többet tennie, mint nem akadályozni ezeknek a helyeknek a működését. Ott, ahol a helyi adó rendszere összhangban van a városfejlesztéssel – és ez a hely nem Magyarország, egyelőre, sajnos – az ilyen helyek működtetői olyan kedvezményben részesülnek, amilyet az aktivitásukkal megszolgálnak.
Az adók szerepe a városrendezésben
A podo-program 2005-ös változatában elsősorban műszaki – városrendezési problémák megoldásával foglalkoztam.
A magyar adózási rendszer számomra átláthatatlan volt még elég sokáig.
Mivel csak 2007 januárjától béreltem Budapesten lakást – a letelepedés első fázisa – ekkor döbbentem meg igazán, hogy mennyire rosszul orientál a magyar adórendszer az izraelihez képest. Közben itt is egyre több szó esett az ingatlanadóról – bár nagyon rossz felfogásban – ezért 2007-től módszeresen kezdtem foglalkozni a városrendezést befolyásoló adókkal.
Ez a cikk 2007 július 8-án jelent meg az építészfórumon lévő blogomban:
Az elején le kell szögezzem: Az értékalapú ingatlanadó ostobaság!
Ha piaci értékre akarják alapozni a kivetendő adó mértékét, akkor minimum két, negativ következménnyel kell számolni:
1. kialakul az értékbecslők korrupciós rendszere,
2. az ingatlanállomány tovább pusztul.
Amihez két világháború és hatvan év elhanyagoltság nem volt elég, megteszi azt az értékalapú ingatlanadó, mivel azt „tanácsolja” minden tulajdonosnak: hagyd rohadni az ingatlanodat, hiszen akkor kevesebbet fizetsz érte!
A világ értelmesebb felén ezt pont forditva csinálják.
Ingatlanadóra szükség van, mégpedig azért, hogy az infrastrukturális szolgáltatást, a szolgáltatást igénybevevő közvetlenül fizesse, tudja, hogy mit miért fizet, és az önkormányzatoknak legyen eszköze a lakossági cselekedeteteket befolyásolni a település közösségének érdekében.
Az ingatlanadó bevezetése csak akkor eredményezhet, végső soron költségvetési bevételt, ha közvetlen célja nem az államkassza feltöltése. Csak akkor lehet jól felépitett rendszer, ha a kormány , az elkövetkezendő évekre nem akar ebből kaszálni, hanem megelégszik azzal a cseppet sem lényegtelen eredménnyel, hogy a településfejlesztés önfenntartóvá válik. Alapos munkával ugyanis fel lehet épiteni egy olyan ingatlanadó-kedvezmény-rendszert, amely a településfejlesztést , a környezettudatos, takarékos életformát támogatja. Ez egy olyan érdekeltségi rendszer, amelyet az önkormányzatok településfejlesztési céljainak megfelelő tartalommal tölthetnek meg, és a befolyó összeg az önkormányzati önállóságot is megvalósithatja.
Talán, éppen ez utóbbi tulajdonsága riasztja a legjobban a kormányköröket, hiszen ez felszámolná a mostani függő viszonyt és csökkentené a kormány hatalmát. Ha viszont hosszabb távra gondolkodnának, akkor az önkormányzati önállóság nagyobb helyi felelősséget és ezzel a központi forrásokat kimélő kiadásokat eredményezhetne, vagyis, néhány év alatt valódi költségvetési megtakaritást is.
Ennél is fontosabb azonban az ingatlanadó, mint eszköz, amely a településfejlesztési célokat bizonyos automatizmussal képes megvalósitani. Ezt az adórendszert nem jogászok, hanem városgazdászok, agrármérnökök, közlekedésmérnökök, környezetvédő szakemberek tudnák jól megalkotni a támogatás-büntetés dinamizmusával.
Csak a nagyságrendet befolyásolná az ingatlan mérete.
Sokkal fontosabb lenne az adó cselekvést-befolyásoló eleme.
Közösségi célok érvényesülése az adórendszeren keresztül cseppet sem új dolog. Budapest, a XIX. század fordulóján, nagyrészt az adórendszeren keresztül jutott fejlesztési forrásokhoz, és azonnal megérezte a kassza zsugorodását, ha célszerűtlen városrendezési döntéseket hozzott. De ugyanezért, a korrekció is hamar bekövetkezett.
A szocialista-gondoskodó állam húzta ki a szőnyeget a települések önálló és értelmes fejlődése alól, ezért éppen ideje visszaállitani az ésszerűséget, egy jól megszerkesztett ingatlanadóval.
A podo-féle ingatlanadó három alapvető szempont szerint irja le az ingatlanokat:
1. Az ingatlan fizikai és környezeti adottságai
2. A városi szolgáltatások mértéke, illetve az önkormányzat lépései a környezeti feltételek javitására
3. Az ingatlantulajdonos környezettudatos viselkedésének előmozditását segitő lehetőségek.
Ebben a rendszerben az ingatlanadó rendkivül differenciált és dinamikusan változtatható, mert az összegek pozitiv és negativ előjellel is szerepelhetnek. Az ingatlan fizikai adottságai csak részben változatlanok, de ha jellemzésükre alaposan differenciált mutatókat használunk, akkor az adóalany cselekvő részese lehet az adó mértékének megállapitásában. Ugyanigy, az adót élvező önkormányzat is növelheti az adóbevételeit, de ezeket csakis valamilyen szolgáltatástöbblet alapján teheti.
Például: Növeli az adót, ha egy ingatlan elhanyagolt.
Ha egy mezőgazdsági területen parlagfű érik és a sarkában egy kis szemétdombot is megenged a tulajdonos, akkor adójában érzi környezetromboló viselkedésének következményét.
Ha egy ipari tevékenység zavaró a környezetre, azért az ingatlanadójában fizet keményen. Nem környezetvédelmi büntetést, hanem kőkeményen, a havi ingatlanadója akkora, hogy belegebed, vagy megszünteti a környezetszennyezést.
Egy máló vakolatú pesti bérház mindaddig magasabb adót fizet, amig nem tatarozza az épületet.
Viszont, ha a mezőgazdasági területen valaki biozöldségtermesztésbe fog, vagy erdőt telepit, akkor meglehet, hogy nem ő fizet adót, hanem az önkormányzattól kap támogatást.
Bizonyos települések, kedvezményekkel ipari parkokba csábithatják a vállalkozókat.
Kedvezményt kaphat egy pesti bérház, ha betonozott udvarát feltöri, és kertet telepit, vagy mozgáskorlátozottak számára is alkalmassá teszi a lakásokat.
Számtalan lehetősége van javitani a környezetét az ingatlantulajdonosnak, és majd ennyi az önkormányzatnak is. Például, ha az önkormányzat egy belvárosi foghijat parkosit, mert a terület tulajdonjogát megvásárolta a környéken megnő a zöldterületarány ezzel lehetősége nyilik bizonyos adóemelésre, viszont az adófizetők is kapnak valamit a forintjaikért.
Az adó a közösség érdekét kell, hogy szolgálja – az ingatlanállomány értékének növelése, a város jobbitása a cél, nem pedig az, hogy legyen a kormányzati lyukakat mivel befoltozni!
A brit ingatlanadó néhány kategória alapján határozza meg az ingatlanok külső tényezőit, hiszen amikor azt az adórendszert kidolgozták, még nem volt számitógép. Ma már olyan rendszert lehet alkotni, amely többszáz tulajdonságot és feltételt képes feldolgozni, és ezzel a világ leghatékonyabb településfejlesztési eszközét alakithatjuk ki!
Végső soron, minden adórendszer azon áll vagy bukik, hogy az adóalanyok mennyire hajlandók elfogadni az adó jogosságát. Amennyiben az ingatlanadó tökéletesen átlátható, mind a beszedés jogát , mind a felhasználását tekintve, akkor, az eladható, különösebb PR-bűvészkedés nélkül.
Egérszürke-falú ház
Az utca, ahová reggelente megérkeztem, az egykor divatos Mágnásnegyed, a Nemzeti Múzeum és az első magyar Parlament környéke, ahol valamikor sikk volt palotát építeni. A katolikus belvárosból kitiltott protestáns nemesek kezdtek itt építkezni a XIX. század elején, később a Főrendiház tagjai és a meggazdagodott zsidók is megkedvelték a környéket.
Mágnások ma már nincsenek itt, az eredeti eleganciájukat vesztett paloták közül azonban viszonylag sok túlélte a háborúkat és a szocializmust. A bérpaloták nagylakásait ugyan szétfarigcsálták, a gondoskodás-mentes évtizedek is nyomot hagytak az épületeken. A kilencvenes évek elején társasházakká alakultak az állami nemtörődömség bérházai.
Egérszürke homlokzatú ház, az eredetit silányul utánzó kapu, derékroppantó postaládasor után, kaputelefonos kódra nyíló ormótlan vasrácson belül, levert sarkú irígy-sárga falak. A felejthető állami tulajdont idéző izléstelen igénytelenség.
Az udvarban szedett-vedett növényzetű kert oldja a betonplaccok-járdák egyhangúságát. Négy emeletnyi gangsor magasodik fölé. A falak meghatározhatatlan árnyalatúak a rájuk rakódott több évtizedes portól. Beljebb, még egy rácsos ajtó után, a második udvar, amely eredeti arányaiban maradt fenn, onnan pedig még tovább lehet jutni a harmadik kertecskébe – már aki tudja, hogy létezik az a kert.
Jobb híjján vettem itt lakást. Nem szerettem a keleti oldal földszinti fénytelenségét, a lakás bejárata előtti betont, a kukucskáló szomszédokat, és a lakás belső zagyváltságát sem. Másfél éven át laktam bérlőként, és kerestem másutt a nekem való lakást. De csak reménytelenül rosszakat találtam.
Lakva ismertem meg a lakás előnyös oldalait, és egy idő után már azt is tudtam, hogy miképpen lehetne jobbá alakítani. Egy véletlen beszélgetés során kiderült, hogy a lakás, tulajdonképpen eladó, én pedig megfáradva a hiábavaló keresgélésben megvettem.
Átalakítás-mániám kiteljesedett: a lakáson kívül, az udvar és az egész ház megváltozott képzeletemben.
Báró Podmaniczky László 1885-ben kapott engedélyt a földszint plusz két emeletes bérpalota megépítésére saját háza előkertjében. A kapubejárót a lovashintó méreteire szabták. Istálók és kocsiszín választották el az uraságot a bérlőitől. Saját kútból húzták a vizet, de az utca már csatornázva volt.
A földszinten négy és fél méter belmagasságú dongaboltozatot építettek, nyolcvan centi vastag külső falakra. Az eredeti helyiséget a későbbi korokban két lakásra választották szét. Az én lakásomhoz még hozzátoldottak egy belső helyiséget, ami az első emeleti légudvarra szellőzik – ezen a ponton hat méteresre nyúlik a belmagasság. A két helyiség közötti falba 120 centi széles, íves tégla-áthidalót építettek – valószínűleg ugyanazt használták minden falnyílásnál, az összes ablaknál, ajtónál.
A lakás legfőbb értéke a méretén kívül – 29 négyzetméter -, a téglaszerkezete. A dongaboltozat, az áthidalók, a vastag falak. Ha pedig ez a legfőbb érték, akkor ezt kell megmutatni.
A kis alapterület az én szememben érték – sosem kívántam négyzetméterekben tobzódva élni. Magam takarítok. Nem mintha szeretnék takarítani, de a koszt utálom, és idegenek ne matassanak a holmim között! A feladat tehát az volt, hogy ebből a sötét oduból egy kellemes kuckót alakítsak ki magamnak.
Az elhanyagoltság városa
A tél, makacsul, nem akart elmúlni.
Már három hónapja, reményvesztetten dideregtünk.
Havazott, fagyott, hókupacok közt óvatoskodtunk.
Az enyhébb mínuszokban sós pocsolyák lepték el a várost. A ködös, füstös, mocskos belvárosban behúzott nyakú, fásult emberek kerülgették egymást. A szakadtak motyói is eltűntek a az üres üzletportálok aljából, már az aluljárók is túl hidegek voltak.
Magas kupacokban tartotta magát a fekete hó az útszéleken és a járdákon. Többnyire csikk-miteszerekkel borítottan. Reggelente jégbedermedt minden.
Egyhangú piszkosszürkébe olvadtak a napok. Korán keltem, kicsivel a fény előtt. Ugyanazt a nadrágot húztam fel a reggelre megszáradt harisnyára és macskanadrágra, három pulóverpárt váltogattam. Este mostam, hogy két nap múlva megint felhúzhassam. Nem volt otthonom.
A lakásom felújítása elhúzódott, előbb a legjobb barátnőmnél, később a legtürelmesebb barátomnál laktam. Mindketten szeretnivalóan jó emberek, de ahogy anyám szokta mondani – a vendégség három napnál tovább már nem az igazi.
Budapest az elhanyagoltság városa.
Vannak nagyszerű természeti adottságai, régmúlt korok gyönyörű épületei, sőt, nagy ritkán, még az is jó, amit mostanában alkottak, de az elhanyagoltság, a piszok szinte mindent belep.
Utam, reggelente a Bazilika mögötti mellékutcából vezetett, átszelve az Andrássy utat, a belvárost szegélyező hatsávos autófolyam mellett. A nagy magyar Gödörre néző utcakép otrombán foghíjas: egyik üzlet bedeszkázott, mellette egy bizakodó kezdő, amit egy haldokló követ, hogy aztán megint egy üres, tört-üvegű kirakat következzék.
A valamikori 100 apró cikk bejáratánál ült a törpe. Minden reggel, a legnagyobb hidegben is. Egy párnafélén, szfinx nyugalommal, üres tekintettel, előrenyújtott kézzel. Mellette nem volt kalap vagy doboz, ahogy egy jól nevelt koldushoz illik – meztelen kezébe kellett a pénzt beletenni. Ettől többen visszakoztak. A hajnali sietősek rá sem néztek – tudták, hogy ott van, ezért jó előre elfordították a fejüket, és az övéhez hasonló kifejezéstelen ábrázattal bámulták az autósort, vagy a távolabbi szürkeséget.
A Király utca sarkán, ahol a Deák téri aluljáró lépcsője, mint egy gúnyosan kiöltött nyelv odacsapódik, az éjjel-nappali üzlet körül dülöngélők és vizeletfoltok között kell sasszézni minden napszakban. Itt a hó hamar zsugorodott. Sárgás-barnássá vált, megfagyott, majd az intenzív sózástól eltócsásodott.
Esténként, „hazafelé” menet itt vásároltam az ennivalót. Az automata tolóajtón belül gatyarohasztó meleg csapott meg, a pénztár előtti sorban sokszor lehámoztam magamról a kabátot az izzadtságtól. Egyik különösen hosszú sorban figyeltem fel a nőre – ott állt a kassza túlsó végén. Hatan-heten álltak előttem, mire sorra kerültem, és ő mindegyiket szó nélkül végigvárta. Amikor én következtem megkérdeztem, hogy segíthetnék valamiben? Az arca egy árnyalattal még kétségbeesettebb lett – csak egy cigit akarok venni – mondta. Rendben, vegyen – bólintottam. Lassan kiguberálta a pénzt a cigiért és aztán tétován kitántorgott a melegről. Az ajtóban még találkoztunk. Nem volt hálás a tekintete…