Adósmentés baltával
Eredeti megjelenés helye: Kazisztán
Megjelent 2011. szeptember 14-én, az ekkori MNB jegyzés 286,98 Ft/€, ami azóta jelentősen változott.
Korábban már esett szó a devizahitelezésről, de az események új fordulatot vettek, ezért ismét időszerűvé vált, hogy leporoljuk jó öreg devizahiteleseink ügyét. Az akkori bejegyzésben felvetettem azt, hogy az ügyben mindkét fél felelőssége fennáll, azaz a hitelt felvevőé, aki elfelejtette észrevenni, hogy a forint- és a devizahitel kamata között az igen vaskos árfolyamkockázat miatt van jelentős különbség, és elhitte, hogy van ingyen ebéd.
A bank persze nem sietett szólni erről, inkább próbálta tartani a versenyt a hitelkihelyezésben a társaival. Ugyanakkor a svájci frank árfolyamának mostani változása leginkább az euró gyengülésének köszönhető, ez rajtunk kívül áll, de a válság elején a forint gyengült az euróhoz és a többi térségbeli devizához képest az elmúlt évek költekezése miatt. Emellett még tisztelettel megkérném a népvezetőt, ha az intézmények felelősségét vizsgálná, hogy ugyan emelje már föl a telefont, és tárcsázza Járait, és kérdezze meg tőle, miért betonozta be a kamatpolitikájával az euró és frank árfolyamát évekre. Ez a minden alapot nélkülöző reálfelértékelődés okozta a devizahitelek elterjedését, nem más. És akkoriban akár jó döntés is lehetett fölvenni a frankhitelt, és a svájci frank ellen spekulálni. Nem nyert.
Ezután jött a kiváló javaslat, hogy árfolyamkorlátot vezetnek be a törlesztésekre 3 évig. Ez még akár jó is lehetne, csak a frank ára egyáltalán nem biztos, hogy csökkenni fog, sőt a forint gyengülhet, ha így folytatják, akkor meg pláne. A dolognak pedig az ad egy igen rosszmájú élt, hogy ezek a hitelek az újonnan megugró törlesztőrészletek miatt pont a 2014-es választások után fognak bedőlni. Micsoda véletlen. Szeretném hangsúlyozni, nincs egyetlen üdvözítő megoldás a devizaadósok kisegítésére, de ennek elég kevés előnye van, lényegében a jelen problémáit eltolja 3 évvel, más nyakába varrja a gondot. Rögzíthető valahol az árfolyam, de azt teljes futamidőre kellene megtenni, és a lejáratkor az egyenlegről előjel függvényében lehet majd beszélni. De ahhoz, hogy a hitelt valaha is kifizesse az egyén, szükséges, hogy a rögzítés a piacihoz jóval közelebbi árfolyamon történjen meg (most éppen durván 30% az eltérés).
És amikor már alig tudtam betelni a megoldási ötletekkel, jött a legjobb, a 180 Ft-on történő végtörlesztés. Mert ugye majd az történik, hogy akinek van pénze, az egy nem valós árfolyamon kifizeti a hitelét, mindenki örül és boldog. Néhány dologra szeretném fölhívni a figyelmet. Egyrészt, az tudja egyben kifizetni a hitelét, akinek sok pénze van, azaz nem segít semmit ez a rászorulókon. Tehát a kiváló SZJA-szabályozás után ismét egy vagyontranszfer megy olyan embereknek, akiknek erre nincs feltétlenül szüksége. Ráadásul némiekben óvatosabban kéne bánni Matolcsy úrnak a keynes-i logikával, hiszen a jövedelem növekedésével csökken a fogyasztásra költött hányad. Azaz reggelire a bankár is egy kiflit eszik, nem fog kettőt venni, és ezzel felvirágoztatni a magyar gazdaságot, ha nyer egy valag pénzt az SZJA-n. Továbbá a két évben beszedett 180-180 milliárd Ft után alsó hangon is 260 milliárd Ft-ot gombolnak le a bankokról csak a tőkeveszteség miatt, az elesett haszontól eltekintve.
Természetesen mindenkinek szíve joga utálni a bankokat, ebben senkit nem szeretnék megakadályozni. Pár apróság mellett azonban nem mehetünk el. A bankok nyeresége biztosítja a növekvő saját tőkét, azaz a rendszer biztonságát, mivel a hitelezésből eredő veszteségeket a korábbi évek eredményéből lehet fedezni. Így nekem olybá tűnik, mintha háttérbe szorulnának azoknak az érdekei, akiknek megtakarításai vannak ezeknél a pénzintézeteknél. Emellett ilyen hangulatban még ha nyereséges is a bank, osztalékban minden tulajdonos igyekszik majd a legtöbbet kiszedni és biztos helyre vinni, nehogy einstandolják azt is. A legsúlyosabb következmény pedig nem is a 260 milliárd Ft-os sarc, hanem az, hogy ilyen megtörténhet az Európai Unió tagállamában. A bankadó visszamenőleges kivetése után többen fölhördültek, de a végtörlesztés hallatán már sokaknak betelt a pohár, ráadásul előre nyilvánvaló volt kormányzati körökben, hogy jogi lehetetlenség az, amit csinálnak, minden valószínűség szerint jön majd a vaskos cehh évek múltán, amit az államnak kell állnia.
Összegezném tehát, hogy mi a bajom a végtörlesztéssel. Egyrészt nem oldja meg a legnagyobb gondban lévők és a többség baját, hanem a gazdagoknak segít ismét, amiből nem nagyon lesz GDP-növekedés egyelőre. Másrészt felrúgja a tulajdon védelmének alapelvét, jelentősen sérül a jogbiztonság, aminek egyenes következménye, hogy a külföldiek ezerszer is meggondolják majd, hogy bármilyen befektetést hozzanak ide, és ezzel munkahelyeket teremtsenek ilyen óriási kockázatok mellett. A hazai cégek pedig fölöslegesen várhatják a hiteleket, a bankoknál tőke nem lesz új kihelyezésekhez, így ismét nem lesz 1 millió új munkahely. Ezen kívül a kormányzat retorikája mindamellett, hogy kétszínű, tovább szítja az indulatokat agresszív szóhasználatával.
Azaz az alapvető problémát továbbra sem oldották meg, de legalább rengeteg áldozatot hoztunk érte. Én értem ám, hogy olyannyira le kell rombolni a demokráciát és a jogállamiságot (a múltat végképp eltörölni), hogy itt a zembereknek Kánaánt lehessen építeni a sóval behintett földön, de azért minimálisan gondolkodni kéne, mielőtt a baltát a kezünkbe vesszük, hogy a gazdaságban hadonásszunk vele.
Nem tetszik a rendszer?
A podo-pro.hu nem hírlap – ha bizonyos értelemben kötődik is a napi aktualitásokhoz, általában azok összefüggéseit keresi. Most azonban kivételt teszünk, mert a vasárnapi tüntetés annyira fontos, hogy mindenki, akinek nem tetszik a rendszer, részt kell vállaljon benne, ha mást nem a terjesztésében.
Az a tüntetés-sorozat amit a tűzoltók és a katonák kezdtek, jó irányban indult el – a széleskörű összefogást forszírozza, azt, ami eddig, mindig hiányzott. A rendszerváltó kerekasztal, mint utóbb kiderült, csak a politikusok egymás közti alkujának terepe volt. Több, mint húsz éves késéssel, ideje kiterjeszteni a népre, a sok-sok politikai manipulációt elszenvedő honpolgárokra.
Ez a mozgalom lehet a remény, amely az impotens pártpolitikusok kezéből kiveszi a dolgok irányításását – idővel. Mert senki ne várja, hogy a dolgok egyik percről a másikra jobbra fordulnak – keményen meg kell dolgozni a szabadságért.
Az első lépésben nem a hatalmat kell megdönteni – a ’89-es példa precízen mutatja, hogy ez csak a hatalmi körök személyi változását jelenti, nem pedig a rendszer változását.
Mindenekelőtt, mindenkinek magát kell szabaddá tennie!
Félelem nélkül kijelenteni, hogy ami az elmúlt húsz évben történt, amivé a pártpolitikusok züllesztették ezt az országot, az nem tetszik! Nagyon nem tetszik!
– az, hogy a parlamenti mandátum nem a közösség képviseletét, hanem az illető meggazdagodásának útját jelenti,
– az, hogy döntés-helyzetbe a tehetségtelen seggnyalók kerülnek, függetlenül attól, hogy jobb, bal, vagy zöldközép a pártállásuk,
– az, hogy az ember élete nem tervezhető, mert minden és mindennek az ellenkezője is elképzelhető,
– az, hogy nincs jogbiztonság, mert előre és visszamenőleg is megváltozhatnak a törvények,
– az, hogy a demokrácia paródiája kezd lenni az államvezetés,
– az, hogy a jelenlegi hatalom nem a korábbiak hibáit javítja, hanem tetézi azokat,
– az, hogy tisztességes embernek Magyarországon élni egyre kilátástalanabb,
– az, hogy a tudás nem érték, a rendszer kontraszelektál,
– az, hogy a hatalom kiszolgáltatottá teszi az embereket, és minden intézkedése azt célozza, hogy ez alattvalói attitűd erősödjön,
– az, hogy átírják a történelmet, hősi hazugságot terjesztenek, ahelyett, hogy szembenéznének azokkal a problémákkal, amelyek az 1920-as évek óta lejtmenetbe taszították ezt az országot,
– az, hogy a szabad versenyes kapitalizmus helyett egyre inkább a feudalizmusba tér vissza az ország,
– az, hogy ennek nagyon rossz vége lesz.
Kinek a háza? – podo-módra
A napokban kritikával illettem egy családiház-átalakítást.
Már írás közben megfogalmaztam, hogy szerintem, hogy lehetne jobb ez a terv – nem építész-esztétikai, hanem használati szempontból.
Mivel nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy csak kritizálni tudok, meg is rajzoltam a funkcionális rendet, amit jónak vélek – ez is lehet kritika tárgya, állok elébe.
A földszinti alaprajz első változatánál még nagyon ragaszkodtam ahhoz az elképzeléshez, amit a ház tervezője hozott, vagyis a nagy, egybenyitott nappali, amelynek a „közösségi” része az előtérrel és a terasszal szomszédos, ugyanakkor van egy intimebb része is, ami kvázi dolgozó, téli estéken a kandaló előtt üdögélésre is alkalmas, és ezen a terven vizuális kapcsolatba kerülhet a konyhával.
Egy, az előző cikkhez érkezett hozzászóló megjegyzésre viszont rájöttem, hogy ennél sokkal jobb megoldás is létezik, és ezt tartalmazza a második variáció, de előbb nézzük a kiindulást.
A magam részéről, ha tehetem, nem két, egymástól elkülönített szintet tervezek, hanem az úgynevezett „szinteltolásos” rendszerben hiszek, amikor nincs egyértelmű lent és fent, hanem a két szintet átmeneti szint köti össze. Ha ismerném a megbízót, és lett volna alkalmam beszélgetni a családdal, minden bizonnyal sikerült volna rábeszélni őket, de most ilyen durva átalakítást nem terveztem. Viszont, a két szint jobb kapcsolata érdekében a lépcsőt kivettem a nappaliból, és az előtérbe helyeztem, ahol ráadásul meghagytam a teljes légteret, és csak a lépcső alatti részt használtam raktározó térnek, a szomszédos helyiségből (étkező az első változatban, dolgozó a másodikban) való hozzáféréssel.
A lépcsőnek kényelmesnek kell lennie ahhoz, hogy le-fölszaladgálni ne essen nehezünkre. A vizuális kapcsolat is fontos, szerintem, ezért igyekeztem minél kevesebbet „falazni”. Az előtérben nagyon fontos funkció a kabátok, táskák, cipők raktározása, amit egy 180 cm magas szekrénnyel oldottam meg. Az első három lépcső alatt, kihúzható fiókokban is lehet cipőket tárolni. Mellesleg ezek a lépcsők arra is jók, hogy az ember leüljön, ha fel vagy akarja húzni a cipőjét.
Orientációs szempontból a nappali üvegfala az egyik vonzásszféra, a másik a lakókonyha tolóajtaja, amely állapota (becsukva vagy nyitva) tereli a házba érkezőt. Ha nyitva van, amikor vendég érkezik, akkor sincs semmi gond, hiszen a konyhának nem a rumlis főző-részét, hanem a „kávésarkot” láthatja. Itt van a hűtőszekrény, mellette a száraz élelmiszerek tárolására alkalmas szekrény, a külső falhoz közelebb pedig a sütő és a mikro. A kávésarok pultrésze fölött kilátni a dolgozóba, illetve a második variációban az ünnepi étkezőbe. A magam részéről a második variációt életszerűbbnek tartom, ahol a különálló szoba mint dolgozó és alkalmi vendégszoba szerepel. Az étkező közvetlen kapcsolatba kerül mind a konyhával, mind a nappalival.
A konyha három részre tagolódik: a főzőrész legrumlisabb oldala (mosogató és tűzhely) a háztartási helyiséggel szomszédos falra, míg az előkészítőpult az étkező-sziget integrált része. Valójában ez utóbbi a konyha és a ház egészének központja. Itt ugyanis le lehet ülni és beszélgetni azzal aki éppen főz, közvetlen szemkontaktusban, ide ömlik be a fény… A kéményblokk mellett tálalószekrény, a szó klasszikus értelmében – poharak, tányérok, abroszok, stb. A sütőbe, mikroba, hűtőszekrénybe való betételt, kivételt könnyíti a kávésarok pultja, alatta fiókokkal. A két tolóajtót még az első variációhoz terveztem – átjáró az étkezőbe, de meghagytam a második variációban is, így a közlekedő valójában a konyhán belüli torlódás elkerülésére is alkalmas, és a háztartási helyiséghez sem kell kerülgetni.
A földszinten WC+kézmosó (ma már külön bidé helyett a WC-n van a bidé-szerelvény – használat szempontjából is sokkal praktikusabb), és egy zuhanyozó az esetleges vendégnek, de az egyidejű használatot is megkönnyíti a ház lakói számára. Vendég-WC-nek is alkalmas, mert nincs szennyes-ruha, működő mosógép, vagy száradó ruhák. Ez utóbbira szolgál a háztartási helyiség.
Az emeleti szinten négy szoba van itt is, de nem „egyenrangú” szobák: egy szülői háló, az abból nyíló fürdőszobával, két gyerekszoba – figyelembe véve a magyar családok létszámát, ezt valószínűsítettem, de lehet, hogy ebben a családban három gyerek van, akkor a harmadiknak is van egy külön szobája. Ha pedig valóban csak két gyerek van, akkor a harmadik amolyan „családi szoba„, ahol a gyerekek játszhatnak, rumlizhatnak, tévézhetnek, vagy számítógépezhetnek.
Az egyik gyerekszobából közvetlenül is be lehet menni a gyerekek fürdőszobájába, a másikból csak a folyosóról, esetleg a teraszról. Az utcai homlokzati teraszt meghagytam, bár nem vagyok híve az ilyen keskeny teraszoknak – ezekből többnyire lomtár válik, annak meg nem feltétlenül szép. A másik, kertre néző teraszt megkurtítottam – a családi szobából ne kukucskáljon senki be a szülői hálóba…
A folyosó és a lépcsőház között falat megbontottam minden olyan helyen, ahol nincs szerkezeti elem, ugyanakkor a kéménypillér mellett adódott egy folyosóról nyíló beépített szekrény-hely, ami nagyon jó tároló lehet olyan holmiknak, amelyek minden gyerekszobába egyaránt szükségesek.
Eleinte igyekeztem a terv szerinti homlokzati kiosztáshoz illeszkedni, aztán rájöttem, hogy ez hülyeség, hiszen ennek a szabadon álló háznak éppen az az előnye, hogy a helyiségeket két irányból is szellőztetni tudom. Tehát az ablakok funkcionális alapon imitt-amott átrendeződtek. Természetesen, ahhoz, hogy ez a funkcionális séma ház legyen, egy építésznek még a homlokzaton is dolgoznia kell, de tagadom azt a nézetet, hogy bármilyen jó homlokzat kedvéért megerőszakoljuk a funkciót.
Kinek a háza?
Mániám a régi lakások átalakítása. Nem csak azért, mert a nyolcvanas évek közepétől ebből éltem, hanem mert mint városgazdász, őszintén hiszek abban, hogy jobb lehet az elkövetkezendő generációk élete, ha az eldózerolás és új építés helyett településeinken a régi épületeket képesek leszünk jól átalakítani a mai, elvárható igényekre.
Nem az építész zsenik ellen készülök merényletre – tisztelem, ha valaki eredeti és nagyszerű alkotásokkal gazdagítja az emberiséget, de ellene vagyok az „eldobható építészetnek”.
Nem kell mindig mindent a nulláról kezdeni. Megismerni, megbecsülni, amit az előző korok építettek – nem alávaló dolog. Kevesebb művészieskedő gesztus, több igyekezet arra nézvést, hogy a megrendelő életét magas szinten szolgálja az a tér, amit az átalakítás során létrehozunk neki.
Az őszinte érdeklődés vezetett, amikor az építészfórumon ismertetett családiház-átalakítás mellékletei között megnéztem az alaprajzokat is.
Bár a szöveg alapján hiányérzetem volt, mert arról semmit nem tudtam meg, hogy kinek tervezték a házat. Papa, mama, két gyerek, esetleg három? Hány évesek? A szülők mivel foglalkoznak? Hazaviszik a munkát, vagy nem? Vagyis a program, annak az emberi és nem pedig műszaki mivoltában, ismeretlen.
Az alaprajzok végképp elkeserítettek, ezért ültem neki, hogy véleményemet ne csupán pár soros hozzászólásban, hanem alaposan kifejtsem. Az építész azt írja, hogy a teret a következő funkcionális elven alakította: közösségi–nappali, illetve privát–éjszakai zónákra. Nos, lehet, hogy ezt még mindig így tanítják az egyetemen, és ha igen, akkor ez elég nagy baj, mert ez a szemlélet a réges-régi tisztaszoba-rendszerből fakad, ami álságos, him-soviniszta és pazarló.
Ránéz az ember lánya a földszinti alaprajzra és sírhatnékja támad.
Jó hosszú előszoba, ami nekikoppan a falnak, ahelyett, hogy teret nyitna, ha már egyszer a „közösségi” funkció kedvéért az egész földszintet beáldozta. Tudom, kell a szélfogó, hiszen Magyarországon cudar idő is lehet tél derekán, de könyörgöm, van elég tér jobbra-balra, lehet ezt egy kicsit nagyvonalúbban is megoldani…
Az ilyen építészeti rajzok, amelyek nem adnak teljes bútorozást, félrevezetőek, hiszen például, nem lehet tudni, hogy a lépcső melletti nappali-tér mire szolgál? Talán, az építész sem tudta eldönteni? Lényeg, hogy nagy legyen a nappali?
Persze, lehetne az előszoba maga is kellemes tér, ha a lépcső onnan indulna, így az alsó lépcsőfokok a bejárathoz közeli oldalon kellemes szélességűvé terebélyesítenék a megérkezést. Persze, a másik oldalon, hogy a nappalit egy széles üvegajtó-fallal közvetlenül megnyithatóvá tegyük. Akkor egy felöl valóban közösségivé tesszük a nappalinak azt a részét, ami egyébként a terasz és a kert felé is néz, más rész a nappali belső tere, a kandallóval intimebbé tehető, tehát nem két semmitmondó szoba kapcsolódik, hanem funkcionálisan is megoszthatjuk a teret – a bejárathoz közelibb, nagyobb térben, ami az év egy részében még inkább megnyitható a terasz felé – a családi együttlétre alkalmas, míg a belső rész, a „kuckószerű”, intimebb tér, a kandallóval télen, lehet a televizós, internetes, zeneszoba – a család speciális igényeire méretezve. De ahhoz ismerni kell a család szokásait.
A probléma, hogy a tervező nem nyúlt a válaszfalakhoz, azokhoz, amelyek nem tartószerkezeti elemek, csak a megszokás hagyta ott őket, így akadályozva a valódi megújulás lehetőségét. Ilyen a fürdőszoba is. Minek? Nagy diszfunkcionális helyiség, egyben a mosás a fürdés, zuhanyozás, WC, bidé (mert az nagyon fontos a közösségi funkció miatt…). Ráadásul nagyon rossz helyen van, orientációs szempontból. Az ilyen helyiség a házigazdák réme, mert mindig rumlis, amikor éppen egy vendég pisilni akar. Elemi dolog, hogy egy családi házban kell egy háztartási helyiség, ahol ott a mosás, a szennyesruha, a vasalódeszka, a porszívó, a felmosóvödör a partvis, stb. – egy lakást ugyanis takarítani is kell, és ha ezeknek nem tervezzük meg a helyét, akkor rumli van, és az nem tesz jót a családi kapcsolatoknak.
Kiütéseket kapok a him-soviniszta konyháktól, amelyek jó messze vannak a nappalitól, hogy az ott sertepertélő száműzetésben érezze magát, ha csak egy kávét kell készítsen, nemhogy egy családi ebédet. Tudom, a hagymaszag, meg egyéb, de ez a legostobább érv, hiszen megoldható lenne a gigafürdőszoba és a konyha helyén olyan lakókonyha, ahol enni is lehet és családi életet is élni, amikor valaki főz.
Persze kell WC és kézmosó a földszinten, sőt, szívem szerint az étkezőt is úgy alakítanám, hogy vendégszobaként is funkcionáljon, alkalomadtán. Sosem lehet tudni, hogy mikor éri baleset a ház valamelyik lakóját, hogy nehézséget okoz, ha átmenetileg is, felmászni az emeletre, esetleg idős rokon, ismerős jön vendégségbe, szóval, nem ártott volna erre is gondolni.
Lehet, hogy a megrendelő nem mondta – a megrendelő nem tervez naponta magának házat, nem kell mindent tudnia, de ha felhívja rá a figyelmet az építész, akkor megköszöni a jó tanácsot – nekem ez volt a tapasztalatom több, mint két évtizeden át.
Az emelet teljesen elszakad a földszinti tértől. Mivel a lépcső is elég nyomoronc, a ház lakói valóban megosztják az idejüket a lent és fent között, vagyis a fél ház többnyire üres, vagy korosztályok szerint oszlik meg, és szétválasztja a családot.
A lépcső kényelmessége meghatározza az egész ház használatát, ezért nagyon fontos, hogy ne legyenek benne ilyen életveszélyes elhúzások, és lehetőleg szabad tér egészítse ki, mert rémesen rossz egy csőben felfelé kapaszkodni. Egy 225 négyzetméteres családi háznál megengedhető lett volna, hogy az előszoba-lépcsőfeljáró kétszintes tér maradjon – nem csak elegánsabb, hanem praktikusabb is.
Megint gondban vagyok, hogy ki lehet az a család, akinek a tagjai vagy a földszinten, vagy az emeleten, de egy nagy méretű, vegyes funkciós térben szeretnek, talán egyszerre fürdeni? Amennyire a földszinten bőven elég lett volna egy WC, kézmosó, zuhanyzó egység a háztartási helyiség mellett, a négy szobának feltétlenül több fürdőszoba kellene. Jobb helyeken szokás a házaspárt megörvendeztetni egy kisebb fürdőszobával, ami a hálóból nyílik – talán nem kell elmagyarázzam, milyen praktikus okai vannak ennek az elrendezésnek… Másik fürdőszoba a gyerekeké, amit szintén úgy szokás megoldani, három gyerekre, hogy a fürdőszobán két ajtó van, és az egyik a legnagyobb gyerek hálószobájából vezet oda. Ehelyett építészeti elemként talán fontos, amúgy használhatatlan teraszokkal aggatta tele az alaprajzot a tervező. Bútorozás nincs, mert például a III. szobába szekrényt betenni nem lehet. Van ugyan egy teljesen béna, egyoldalú gardrob, ami sokkal praktikusabban lenne használható, ha a szomszédos szobából nyílna.
Az emeleti alaprajz elképesztően hasznavehetetlen helyiségeket tartalmaz.
Ami ebben a tervben a legjobban bosszant, hogy ha valaki végigelemezte volna az alaprajzot, a hibákból már könnyen megtalálta volna a jó megoldás is – nem különösebben nagy szellemi erőfeszítés.
Viszont annak a családnak, aki ebbe a házba költözik, évtizedekre meghatározza az életét, és nem a jó irányban. Ezért bosszant. Nagyon bosszant.
Az én váram_10
Részletek – fürdőszoba
Ahol nincs „térérzet”, az a fürdőszoba. A programban már leírtam, hogy számomra az ideális fürdőszoba kicsi, egyszemélyes helyiség.
Ugyanakkor, érvényesülnie kell annak az elvnek is, hogy kicsi térben ne legyen túl sok részlet, ami a zsúfoltság érzetét kelti.
Ki nem állhatom azokat a fürdőszobákat, amelyek tele vannak porfogó apróságokkal a sminktől a tisztítószerekig.
Másfelöl viszont, a dolgoknak „kézközelben” kell lenniük, hogy ne pazaroljunk drága időt minden nap a pakolászással.
A fürdőszoba – terv szerint – egy 80×80-as zuhanyozót, egy rejtett víztartályos, függesztett WC-t és egy mosdót tartalmaz. A mosdóval szemben van az ajtó, amely kifelé nyílik, belépve jobbra a zuhanyzó, balra a WC. Szemben egy méretes tükör, amelynek helyét kihagytuk a csempézéskor.
A csempe 10×10-es raszterű, egyszerű, selyem fényű, fehér csempe, amelyet egy halványlila árnyalatú másik, 20×20-as illetve 10×40-es méretben vált bizonyos helyeken, amolyan díszítésként. A mosdó alatti szekrény is fehér, rozsdamentes acél lábakon. Ezt a fajta „sterilitást” oldja az a néhány nyírfa kellék, ami a képen is látható,és a zuhanyozó előtti kilépő-rács is ilyen.
A mosdó alatti szekrénykében elfér a tartalék WC-papír, a fürdőszoba és WC-takarító-szer, padló-felmosó és szőnyegtisztító. A mosószerek a háztartási helyiségben vannak, ahol a mosás is zajlik. A fürdőszoba ugyanis csak a személyes higiéne helye. A szépítőszereket, a hajszárítót, stb. a WC feletti helyre szabott, faltól-falig szekrény fogadja be. A közepére elhelyezett gomb direkt igyekszik megtévesztő lenni – idegennek ott nincs mit keresnie. A tükör alatti sávon, a WC-papír-tartó két oldalán van még két kis doboz, a tartalék szappannak, és egyéb apró kellékeknek, ezek tetején pedig a gyakran használt krémek.
A képen, a tükörben lehet látni a tükörrel szemben lévő falra elhelyezett törölközőszárítót – a fürdőlepedőknek. A kéztörlőknek a mosdó két oldalán van helyük. Természetesen, ebben a fürdőszobában csak fehér vagy a képen látható halványlila törölközők lehetnek, és ugyanez a zuhanyfüggöny árnyalata. Sajnos, még nem találtam meg azt az impregnálószert, amivel a lila organzát vízzáróvá teszi, pedig van ilyen, mert hasonlóan egyedi zuhanyozó-függönyöket csináltam „előző életemben”, Izraelben. Addig a függönyt egy átlátszó műanyag-réteg egészíti ki, csak ez nem olyan könnyed, amilyennek szeretném.
A következő rész címe: Részletek – konyha
A sorozat kezdete: ITT
Vissza a sivatagba?
Mielőtt elindultam Izraelbe, kaptam egy kérdést Martinkó Józseftől, hogy miért nem írok a tel-avivi, magas lakbérek elleni tüntetésekről.
Természetesen tudtam, hogy a Rothschild fasorban sátortábort vertek a tüntetők, de nem vagyok tudósító, aki csak leírja a történéseket, hanem városgazdász, aki szeretné felfedezni az összefüggéseket, a megoldások lehetőségeit is. Az is nyilvánvaló volt, hogy a cottage-bojkottal ellentétben, ez a tiltakozás túl általános ahhoz, hogy a probléma hipp-hopp megoldást nyerjen. A két és fél hete kezdődött tiltakozás „megvárt”: ma, a szombat kimenetelekor Tel-Avivban, Jeruzsálemben és Haifában egyszerre tartottak tiltakozó meneteket azért, hogy a kormány hatékony intézkedéseket tegyen a lakásárak elviselhető és megfizethető szintre kerülése érdekében. Hogy mit is kéne tenni ezért a nemes célért, arról a sátortábor lakói keveset beszélnek. Többnyire elintézik azzal, hogy azért van a kormány, hogy kitalálja.
Alapvető gond, hogy az egy főre eső jövedelmek alapján Izrael 46-dik a világlistán, de a megélhetés drágasága alapján a 20-dik. A két lista közti különbség pedig egyre nyomasztóbban nehezedik az izraeli társadalom derékhadára, a középosztályra.
A mai tüntetés, amelynek fő központja a Tel-Aviv Múzeum előtti téren volt, már nem csupán az olcsóbb lakásokról szólt, a jelszó: „A nép társadalmi igazságosságot követel!” – העם דורש צדק חברתי – olcsóbb lakásokat, mindenkinek egyenlő esélyű orvosi ellátást, oktatást. A tüntetések elsőrangúan szervezettek voltak, és igyekeztek minden pártpropagandától távolságot tartani. Annál is inkább, mert az elmúlt időben a Rothschild fasori sátortábor lakóit már megvádolták, hogy valakik pénzelik őket – az új sátrakra, az egyenpólókra utalva.
Kétségtelen, a szociális ellátással kapcsolatos elégedetlenség a jó ideje ellenzékben lévő pártoknak kedvez, hiszen a kialakult helyzetért az elmúlt évtizedben kormányzó Kadima és a Likud könnyen tehető felelőssé. Az is igaz viszont, hogy a lakásárak az ország központjában szöktek durván a magasba, miközben délen a Negev, északon a Galil kevésbé népszerű lakóhely.
Natanjahu a múlt héten igyekezett valamiféle gyors megoldással előállni, de ezzel csak rontott a helyzetén, hiszen azt még a tüntetők is megértették, hogy ez annál komplexebb probléma, mintsem néhány jogszabállyal el lehetne intézni.
Számomra, megvallom, nem a növekvő ingatlanárak a meglepőek, hanem az, hogy miért nehezebb ma lakáshoz jutni, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. Akkoriban éppen, az új, családiházas övezetek iránt volt kereslet és a tel-avivi belső területeken, a régebben épült házak lakásaiból volt nagy a kínálat. Aki az utóbbiakban meglátta a lehetőséget és némi fantáziával otthonossá tette őket, ma komoly érték tulajdonosa. A nyolcvanas években kedvező, hosszúlejáratú hitelekkel vásároltak lakást a fiatal házasok és az új bevándorlók is. Huszonöt éven át fizetett hitellel, de a saját lakás nem volt elérhetetlen távolságban. Amennyire tudom, lakáshitelek ma is vannak – egy ismerős, fiatal házaspár 6 szobás lakást vett nemrég Kfar Saban, igaz, harminc évre kötelezték el magukat, de fiatal orvosokként megengedhetik maguknak két-három gyerek és bentlakó háztartási alkalmazott mellett is.
Egy prosperáló országban, amely a legutolsó világválságot alig érezte meg, természetes dolog, hogy gazdasági központjában, a növekvő kereslet okán emelkednek a lakásárak. Ezt rendeletekkel megállítani nem lehet. A szabad piac törvényeit nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni, tehát az állami beavatkozás csakis olyan lehet, amely a piac mozgásának ismeretén alapul, és úgy „nyúl bele”, hogy az intézkedések rendszere katalizátorként egészségesebb folyamatokat generál.
A „Fény mogalom” – תנועת אור – amely 2002-ben, magánkezdeményezésként indult, a Negev sivatag és a Galil „periférikus” területein akar magas szinvonalú településeket létrehozni, hogy ezekkel csábítsa el a központból a képzett lakosságot. Interkommunikációs világunkban a munkahely sokkal kevésbé meghatározó elem, mint az iparosítás korszakában. Felismerték, hogy nem kell gyárakat telepíteni ahhoz, hogy a „pusztába” kívánkozzon egy értelmes ember. Minőségi lakáskörülmények, jó környezet, megfelelő szociális ellátás és nem kevésbé fontos a szabadidő élvezetes eltöltésére alkalmas lehetőségek. Az ötvenes évek negevi településeit a dögunalom miatt hagyták ott a fiatalok. A Tel-Avivba zarándoklás azzal állítható meg, ha olyan ingergazdag környezetet teremtenek, amely kielégíti az egyetemekről kikerült értelmiségieket is.
Mostanáig hat különböző településen 22 ezer embert sikerült letelepíteniük úgy, hogy a „vidéki élet” minden részletére odafigyelnek. Az adottságaik nagyszerűek, hiszen éppen ezeken a központtól távoli, gyönyörű természeti helyeken lehet megvalósítani azokat az energiakímélő rendszereket, amelyek a már meglévő városszerkezetekbe nehezebben illeszthetők. A tel-avivi sátrazókkal ellentétben a Fény mozgalom tagjai nem tiltakoznak, hanem megoldásokat kínálnak, és azt is tudják, hogy hol van szükségük állami támogatásra, de alapvetően nem arra építenek, hogy valaki más oldja meg a problémát. Tervük szerint tíz év alatt 300 ezer embernek nyújtanak elérhető áron minőségi életkörülményeket a Negev sivatagban és a Galilban.
Az én váram_9
Színvilág
Jó ideig „színvak” voltam.
Az ötvenes-hatvanas évek a szürkeség emlékét hagyták bennem.
A nemzetközi silányság építészete a fehérre esküdött.
Meg az egyformaságra.
Mintha az lenne a szép, amiben nincs semmi egyéni.
Amíg építészek voltak a férjeim, nálunk is minden fehér volt – még a kerítés is.
Sokáig nem lázadtam.
Jókislány voltam, meg jófeleség.
Aztán felnőttem.
Önálló vagyok. Önálló gondolatokkal és akarattal.
Akkor fedeztem fel a színeket körülöttem.
Izraelben, a nyolcvanas évek derekán még dúlt a seszínűség. A Bauhaus fehér városa megkopott, és még nem volt divat Marokkóba vagy a Távol-Keletre utazgatni. Háborúról-háborúra éltek az állam első évizedeiben, gazdasági pangással, aztán inflációval küzdöttek. A tel-avivi kávéházak még a hajdani, európaiak kopott utánzatai voltak, keleties slampossággal nem pedig derüvel.
Lakásokat terveztem, mert ebben a témában hamar megtalált a munka. A nyolcvanas évek végére már volt annyi sikeresen befejezett projekt a hátam mögött, hogy elkezdtem játszani. A falakkal, mert azt könnyen meg lehetett változtatni, ha a kliens vak maradt a színekre. De egyszer sem fordult elő, hogy az első megdöbbenés után valaki a fehéret követelte volna vissza.
A színekkel megőrjítettem a fakóarcuakat a házban – mint közös képviselő felújíttattam a szeméttárolót és az ajtót olivazöldre festtettem, nem a megszokott libafossárgára. Kitört a palotaforradalom, de mind a mai napig, amikor új lakó keresi a szeméttárolót, csak annyit kell mondani, hogy a zöld ajtó – mert a szín az első információ, amit az ember észlel.
Az „én váram” színeit a levendula ihlette – a növény, amit annyira szeretek, ami hatalmas bokrokban maradt a tel-avivi kertemben, de itt Pesten nem virágzott, hiába ápoltam ugyanazzal a szeretettel.
Tudomásul vettem, hogy ez más világ, a csenevész levendulákat Pécsre telepítettem (ott már virágba borult idén), a lakásban pedig a levendula színeit kombináltam a fával, a lecsupaszított téglával.
Csakhogy a levendula levele és virága számtalan árnyalatot hordoz.
A lakás színeiben két szélsőséget használtam következetesen.
Az egészen halványlilát, amely attól függően, hogy milyen fény éri, néha majdnem fehér, máskor jobban kijön a lilasága.
A másik véglet, egy sötét kékes-lila, ami megintcsak kiverte a szomszédok egy részénél a biztosítékot, hiszen a nyílászárók körüli 40×80-as zártszelvény-keretet is ezzel a színnel festettem le.
Igaz, lelki szemeimmel én már láttam, hogy a kékeslila keret csak addig virít ki a körülötte durván kijavított vakolatú fehérségből, amíg az elültetett borostyán és vadszöllő fel nem fut, és az élőzöld el nem uralkodik a környéken.
…
…
…
…
A központi térben a legmarkánsabb szín-anyag-forma a nyers téglaboltozat, az a fal, amely az átjáró nyílását és a bontás közben talált mélyedést is tartalmazza.
A két levendula-árnyalat használatának van egy bizonyos belső logikája, de az nem követi az európai szimmetria-vonzalmat, így történhetett, hogy az átjáró két szélén sem azonos.
A lakásátalakításnak ebben a fázisában már egyedül dolgoztam, csak Csongort tűrtem meg magam mellett, aki valójában faszobrász és restaurátor, de az ő precizitása kellett a fa-munkák befejezéséhez. Ő szabta az IKEA munkapultból a lépcső járófelületeit, a dolgozósarok asztallapjanit, és ő segített nekem abban a millió apróságban, amit majd a részletek fejezetben mutatok be.
A falak és a faszerkezetek egy része (belső ajtók, konyhaszekrény lábazata, stb.) festett, ám így is jelentős mennyiségű nyers (lakkozott vagy pácolt) fa jelenik meg a térben. A konyha munkapultjáról a lépcsők járófelületein át az étkezőasztal, a székek, az alsó konyhaszekrények homlokzati lapjaiig.
A hideg és meleg színek játéka adja azt az egyensúlyt, amit nem tudományos elemzések, hanem egy belső megérzés szerint alakítottam.
Volt amit menet közben átfestettem, mert úgy éreztem, hogy akár funkcionálisan, akár esztétikailag nincs a helyén. Ezért aztán, tényleg sokáig „játszadoztam” ezen a 29 négyzetméteres kis lakáson (valójában, a galériával és dobogókkal további 20 négyzetméter padlófelülete van, de a dobogók alatt a „belmagasság” csupán 80 cm).
Amikor már szinte minden készen volt, legalábbis a fejemben már minden részletet kidolgoztam, akkor jött a kuckó, ami valamikor fürdőszoba volt, most pedig a könyvtáram és az én „hentergőm” – fekve lehet olvasni, akár a laptopról is. Majd később, a használat közben szerzett tapasztalatoknál elmesélem hogy mire jó e a lakás, és azt is, amire kevésbé.
Egyetlen lakás sem tud mindenki minden igényét kielégíteni, de erre nincs is szükség.
Az utóbbi időben elég sokan jártak nálam, és aki nem tudta, hogy mekkora a lakás, sacperkábé a duplájának hitte.
Ez annak köszönhető, hogy bárhol is van az ember a lakásban, mindig belátható a tér, illetve érzékeljük, hogy miként folytatódik.
A volt fürdőszoba terének legfontosabb szerepe számomra az, hogy megnöveli a központi tér érzetét.
Ha nem lenne az átjáró, borzasztóan kicsinek érezténk a központi teret, annak ellenére, hogy a lakáshasználat 90%-a erre korlátozódik.
Ezért a kuckónak arra a falára, amit a központi térből közvetlenül látunk semmit nem akartam tenni.
Pontosabban, valamilyen képet, de könyvespolcokat semmiképp.
És akkor találkoztam Zsilivel, aki megváltoztatta az egész addigi színvilágot, és nem korlátozta kreativitását a kuckó egyetlen falára.
Végül át kellett tervezzem a könyvespolcok helyét, mert arra nem vitt a lélek, hogy erre a freskóra polcokat szereljek.
A következő rész címe: Részletek – fürdőszoba
A sorozat kezdete: ITT
Az én váram_8
A bútor – tág fogalom
Kevés mozgatható bútor van az én „váramban”.
Jószerivel egy étkezőasztal, négy székkel, a munkaasztalom melletti szék ( az asztal már nem), egy elemekből álló, kis, fiókos iratszekrény és egy komód, amit rendhagyó módon a könyvtár-kuckóba vettem a Jákob-lajtorjája alá… a többi bútor a helyére lett építve.
Ugyanakkor, vannak olyan „helyiségek”, mint például a háztartási helyiség, amely majdhogynem egy beépített bútor.
Ehhez hasonló a lépcső alatti „kamra” is – oldalfalai gipszkartonból, ajtaja, mint egy szekrényé, teteje pedig a lépcső.
És minek nevezzem azt a dobogót, ami bekárpitozva amolyan keleti sarok, ahol kényelmesen, fekve is lehet olvasni, akár a laptopról.
Nemrég, amikor távoli kontinensekről itt voltak a gyerekeim, vendégágyként használtuk. Máskor, a Jákob-lajtorja kezdeti szintjét adja – rajta keresztül érem el a padlószinttől 5 méter magasságban lévő ablakot, hogy évente egyszer kinyissam tavasszal, télen pedig becsukjam, ha nagyon hideg van.
Számomra a lakás „üresen”, vagyis a benne lévő funkcionális tárgyak nélkül nem létezik – nem tudok ilyet tervezni.
De éppen ez a gondolkodás teszi lehetővé, hogy olyan megoldásokat találjak, mint az első 4 lépcső „fiókosítása” – szerszámos és cipős-fiókokat rejtenek a lépcsőfokok – íly módon a bejárathoz közel, alkalmas helye lett a cipőimnek, és még kényelmesen le is lehet ülni a cipő felhúzásához.
Vagyis az a komplex gondolkodás, amit városgazdászként szívtam magamba, hogy tudniillik lássam összefüggéseiben és részleteiben egyszerre a teret, a problémák egyedi megoldásához vezet.
Egy kislakásban különösen fontos, hogy mindennek „kézreeső” helye legyen.
Azáltal, hogy minden „helyiségnek” és „bútornak” nem csak az alaprajzi méretét, hanem a magasságát is figyelembe vettem, lehetővé vált bizonyos funkciókat egymásra pakolni.
A raktár-funkció, ami cseppet sem lebecsülendő, egyetlen lakásban sem, a bejárati szinten található. A gyakrabban szükséges dolgok, mint cipők, kabátok, blézerek, táskák a lepcső alatti terekben, könnyen elérhető közelségben.
A ritkábban használatos tárgyak (pótszékek, gyerekágy, asztal, maradék csempe, parkett, faanyag, stb.) a megemelt (+0.90) dobogó alatt.
A mosás, vasalás, és a már felvett, de még nem piszkos ruhák átmeneti szellőztetésére készült a háztartási helyiség.
Itt van a padlóösszefolyó, ahová a gyakori felmosások vizét „besöpröm”, egy arra alkalmatos gumiszalagos „mágávval” ( מגב ) – ez egy Izraelben használatos, praktikus takarító eszköz, hidegpadlós helyiségekben. Mivel nálam a bejárati szint hidegpadlós (alatta az elektromos padlófűtés) ezzel az eszközzel, percek alatt, naponta felmoshatom a padlót.
A vendégeknek nem kell levetniük a cipőjüket, ha hozzám jönnek, ugyanakkor én magam, ha egyedül vagyok, nagyon szeretek mezitláb járkálni a lakásban, télen-nyáron – a tiszta padlón.
Mivel Izraelben hozzászoktam, hogy a víz nagy érték, nem pazaroljuk, sokszor használok felmosásra olyan vizet, amiben kimostam egy harisnyát, vagy más apróságot, kézzel. Nem eresztem le a csatornába, hanem hipp-hopp felmosom vele a padlót.
A következő rész címe: Színvilág
A sorozat kezdete: ITT
Lovas nemzet nem hajózik
Külföldi, baráti házaspár, kisgyerekkel, hosszú hétvégét töltött Budapesten. A nő nagyszülei, mindkét részről, Magyarországról valók. Tizenhárom évvel ezelőtt már járt itt anyai nagymamájával, meglátogatni a család számára fontos helyet. Most a férjével akarta megismertetni Budapestet.
Pokoli meleg hétvégét fogtak ki, amikor az ember ösztönösen vízre vágyik. Szállodájuk szobájából ugyan látták a Dunát, de nem értették, hogy egy város, amelyet kettészel a folyó, miért „falazza el” el magát az életet adó víztől.
Előadtam a szokásos magyarázatot a vízszintváltozásról, hogy a hét méternyi különbséget csak kétszintű rakparttal lehet megoldani. Megértették, de azt már nem, hogy ez miért akadályozza meg a város illetékeseit, abban, hogy a változó vízálláshoz illeszkedően, a víz közelébe lehessen jutni.
A nő triatlon-versenyző, csak úgy mellékesen, de egyetlen napot sem hagy ki valamilyen edzés nélkül. A Margitsziget körbefutása célszerű edzésnek tűnt, de eljutni oda egy rémálom. Az alsó rakpart autóáradata mellett nekik is feltűnt, hogy mennyire gyalogos-ellenes a közlekedési rend.
Bár az általuk, négy nap alatt megismert Budapest épületeit gyönyörűnek találták (Belváros, Vár, Zsidónegyed, Palotanegyed, Margitsziget, Vásárcsarnok környéke, Andrássy út és Városliget), a nagy melegre való tekintettel, szerették volna egy dunai hajózással kiegészíteni az élményt. A MAHART főszezonban napi 12 alkalommal indít budapesti sétahajót – egy óra a vizen 2990 Ft egy felnőttnek. Ha valaki ennél többet akar hajókázni, akkor eljuthat Szentendrére, Esztergomba, vagy Visegrádra, de arra rámegy az egész napja, hiszen délelőtt indul egy hajó, és délután egy vissza. Szentendre szép város, de öt teljes órát eltölteni, talán mégsem annyira érdekes egy túristának. Amikor telefonon megkérdeztem a MAHART ügyintézőjét (mert a kereskedelmi és marketing igazgató nem elérhető), hogy miért ilyen szerény a választék, akkor az volt a válasz, hogy nincs többre igény.
Ez nem éppen helytálló, hiszen a magánszektor a kikötői cudar körülmények ellenére látott fantáziát a dunai hajózásban. Bár nem olcsó mulattság, de ha ár-érték arányban vizsgáljuk a MAHART szolgáltatáshoz képest, akkor reális. Más kérdés, hogy ezzel együtt is, hiányzik a Dunáról az a személyforgalom, amit ez a kátyúmentes főútvonal lehetővé tenne.
MÉSZ vagy nem….
Messziről kezdem… 2007-ben megpróbáltam rávenni építészeket arra, hogy kicsit többet foglalkozzanak a kommunikációval, saját érdekükben.
„Csaknem fél éve annak, hogy elhatároztam – csinálok egy kommunikációs kurzust épitészeknek. Megtanitom őket beszélni. Kérdezni és válaszolni, monológok helyett párbeszédet folytatni, egyszerű szavakkal elmagyarázni a terveiket, néha irni arról, amit éppen csinálnak. Megtanitanám nekik a megbizókkal való tárgyalás fortélyait, hogy sikeresebbek, talán még boldogabbak is lehessenek. Mindenesetre, érezzék magukat jobban, éppen ezért szabadabban alkothassanak…
Szépen leirtam egy tematikát, a saját tapasztalataimon felül, természetesen, könyvtárnyi kommunikációs elméletet is belegyúrtam, de mindig olyan szempontok szerint csoportositva, hogy az épitészek részére mi lehet fontos belőlük. Az anyagot elküldtem az ország megannyi épitészt képző felsőfokú intézményébe, és vártam. Legtöbb intézmény vezetői válaszra sem méltattak – ez jellemző arra a félfeudális rendszerre, amelyben a tartalomra oda sem figyelnek, ha nem az érdekkörön belüli név fémjelzi… A BME több hónapos késsel válaszolt, hogy szegény egyetemisták úgyis le vannak terhelve, ezért egyelőre, úgy tűnik, hogy a sikerességüket elősegitő kommunikációt most nem illesztenek bele a tantervbe… Viszont, rettentő kedvesek voltak, mert elküldtek egy kanadai egyetem az épitészhallgatók kommunikációját segitő tanerőre kiírt pályázatot – menjek oda tanítani… Mert Kanadában, ezek szerint, fontosnak tartják, hogy az épitészek képesek legyenek szakmai témáról közönséges halandókkal kommunikálni…”
Végül az Ybl, ahol magam is tanultam, mint városgazdász, mielőtt újságíró is lettem, ez az iskola adott helyet, a Kamara pedig tagjainak kreditpontot a szabadon választott kurzusért. Tízezer magyar építészből 24-en voltak kiváncsiak arra, hogy miképpen fejleszthetnék kommunikációs képességeiket.
Azon a „fórumon„, amelyet a MÉSZ-nek (Magyar Építőművészek Szövetsége) és MÉK-nek (Magyar Építész Kamara) írt nyilt levélre igyekeztek választ adni, mindennél világosabb volt, hogy nem csak az egyes építészeknek, hanem a szakmai szervezetnek is komoly kommunikációs hiányosságai vannak. Ez persze nem a legfőbb oka annak, hogy az építészek társadalmi megbecsülése mélyrepülésben van egy ideje, de afféle lakmuszként jelzi a helyzetet.
Ezen az esős csütörtöki délutánon az építészek palotájának (volt Almássy-palota, épült 1877-ben Gottgeb Antal tervei szerint, Almássy Kálmán számára) földszinti kiállítótermében nem voltak túl sokan.
Noll Tamás, a kamara elnöke beszélt arról, hogy a tervpályázat drága és hosszadalmas folyamat, ezért nem szeretik a döntéshozók, de a kamara mindig odafigyel a törvényesség megörzésére és az építészek érdekeinek védelmére. Panaszkodott, hogy az építésügynek nincs saját minisztériuma, annak ellenére, hogy jelentősebb a GDP részaránya mint a mezőgazdaságnak.
A jelenlévők egy része felháborodott az elnök kijelentésén, hiszen a felsorolt negatív példák (Kormányzati Negyed, Városháza Fórum) nem az építészeti tervpályázatok rendszerére, hanem az előkészítetlen programú, megalomán projektekre mutatnak rá.
Igaz, a magyar építész-társadalom gyengeségét is érzékeltetik. Amikor a munkaéhség a politikusok feltétlen kiszolgálójává teszi az építészeket, akkor a nagyobb közösség, a város valódi érdekei a háttérbe szorulnak. Ugyanakkor, a szolgalelkűség, hosszú távon itt sem kifizetődő. Az építészek társadalmi megbecsülésének hiánya ebben a szolgalelkűségben keresendő. Rossz lóra tesznek mindannyiszor, amikor a változó politikai hatalommal paktálnak – nem csak a szélesebb társadalmi támogatottságukat vesztik el ezzel a magatartással, de még a kiszolgált politikusok is beléjük rúgnak, amikor az érdekeik úgy kívánják: külföldi sztárépítészekkel villognak.
A magam urbanista lelke sosem tudja megbocsátani azoknak az építészeknek, akik részt vettek a Városháza Fórumra kiírt pályázaton, ahelyett, hogy bojkottjukkal hívták volna fel a figyelmet arra, hogy ami ebben a városban megy, az tarthatatlan. Szánalmas dolog, hogy tízezer magyar építész nem képes a saját sorsát összefogással jobbra fordítani! Rágódnak az odavetetett projekt-csontokon és csaholnak, ha nem kapnak eleget. Így, ez csak egyre rosszabb lesz.
Az építőipar helyzete katasztrófális, az építészek 90%-ának nincs munkája, stratégiai tervezés nem létezik sem kormányzati, sem fővárosi szinten, csak ötletelések, amelyek a hatalomhoz közel álló építészek magánprivilégiuma.
Bálint Imre Ybl-díjas építész, a Fővárosi Kamara elnöke, figyelemre méltó ügyességgel beverekedte magát a Főpolgármester szűk szakmai tanácsadó testületébe, hogy legalább az építésztársadalom budapesti részét képviselje, de nem valószínű, hogy a koncepció nélküli projekt-szemléletet egymaga meg tudja változtatni.
A törvényesség védelme önmagában nem sokat ér – az építészek szakmai szervezetei ennél sokkal hatásosabb offenzivával kell fellépjenek, a maguk és a humánus épített környezet érdekében:
1. Szisztematikusan felépített szakmai-társadalmi fórumokat kell szervezni, amelyek tudatosítják a legszélesebb társadalmi körben és ezáltal a politikai hatalommal is, hogy a magyar építészek kreativ tudásának hatékonyabb felhasználása a gazdasági fellendülés húzóágazatát jelentő építésben, nélkülözhetetlen elem.
2. A szakmai összefogást nem csupán az építészekre, hanem az építésben, területfejlesztésben és településrehabilitációban részt vevő szakmák mindegyikére ki kell terjeszteni – közös érdek, hogy ne csupán egy-egy projekt valósuljon meg, ami valamelyik politikus kedvenc építészének a fiókjában várja az alkalmat, hanem általános javulás álljon elő az építés szellemi szférájában. A vészesen kevés munka oka ugyanis nem elsősorban pénzhiány, hanem a tervezés presztizsének alacsony volta. A gazdasági válság kitűnő alkalom átgondolt, és közmegegyezéses tervek elkészítésére – sokkal alaposabb előkészítésre és tervezésre, mint ahogy az korábban volt! Azt a forrást, amit a kormány, az önkormányzatok elő tudnak teremteni, néhány éven át csak tervezésre, programkészítésre szabadna felhasználni!
3. A szakmai összefogás kezébe kell vegye a stratégiai tervezést! Nem szabad az építészeknek olyan gazdasági és politikai érdekek szolgálatába állniuk, amely társadalmi hasznossága kétséges! Rá kell mutatni, hogy az a stratégiának eladott projektlista alkalmatlan a korszerű környezetalakításra!
4. A szakmai programok mellett elkötelezett újságírók közreműködésével kommunikációs stratégiát kell kialakítani, amely a nagyközönség felé érthetően képes artikulálni az építészek szándékait. Nem reklámügynökséget kell felfogadni, hanem szóvivőt, kommunikációs tanácsadót, aki egyrészt érti az építészek problémáit, másrészt azokat hatásos megnyilatkozásokban képes elfogadtatni, így, ha nem is egyik percről a másikra, de kemény, következetes munkával hozzájárul az építészeti tervezés társadalmi megbecsülésének megérdemelt szintjét elérni.
Szemét ügy
Ismertem az utcát, hiszen itt laktam először amikor vidékről felköltöztem, a hetvenes évek elején, friss főiskolásként, aztán a nyolcvanas években itt dolgoztam a Bródy 5-7-ben. Majdnem sorsszerűnek éreztem, hogy amikor huszonkét év után visszajövök Magyarországra, megint ebben az utcában kezdjem az életemet.
A ház mocskosszürke fala, és libafossárga kapuja elég riasztó volt, de amint megláttam a kertet, megbékéltem.
A lakásban alig volt bútor, a teret kettészelte egy primitív galéria, egész nap alkonyi homály borította, de nem különösebben izgatott. Hosszas keresgélés után végre egy jó helyen lévő lakás, amit tűrhető áron ki lehet bérelni – a többi az én dolgom. Elvégre oly sok éven át az volt a jelszavam, hogy nincs az a vacak lakás, amiből ne tudnék jót csinálni – és csináltam is, több százat – ez volt a megélhetésem.
Amikor kitavaszodott, az elvadult kert legközelebbi csücskét kicsit rendbe tettem. A talaj alig volt több, mint 30 centi, alatta sitt. Ahogy az ásóval nekimentem, csak úgy perdültek ki a kövek. Kiszedegettem és visszatemettem a földet. De attól kezdve, külön zacskóban gyűjtöttem a zöldség-, és gyümölcs-maradékokat. Hetente egyszer kiástam egy kisebb gödröt a kertben és elástam amit összegyűjtöttem.
Miközben dolgoztam, a gangról merőn bámult egy fakó arcú öregasszony. Ahányszor kimentem a kertbe, megjelent a folyosón. A korlátra könyökölt és cigarettázott. Valamelyik alkalommal aztán megkérdezte, hogy mit csinálok. Komposztálok – feleltem. Döbbenten nézett rám – egy városi bérház udvarán? Én viszont nem értettem az ő értetlenkedését. A háztartási szemét egy része olyan, nyers, konyhai hulladék, amitől csak bűzlik a kuka, ha oda kerül, ám ha nem, a kert talaját javíthatjuk vele.
Vannak olyan országok, ahol nagyon sok zöldséget és gyümölcsöt esznek egész évben – ott a szerves anyag eléri a szemét 40%-át, amelyet nem kell elszállítani, ha helyben komposztálják, vagyis jelentősen csökkenteni lehet a szemétszállítási költségeket, és a helyben termelődő komoszt kertészkedésre ösztönöz a nagyvárosokban is.
Persze, a szerves hulladék elásásánál vannak hatékonyabb módszerek.
Igy, amikor másfél év múlva megvettem a lakást, és azután, néhány hónapra rá elvállaltam a ház közös képviseletét, az első dolgom volt, hogy megszervezzek egy kertészkedő szombatot, amely során a kertben felállítottuk a komposztálót. Igyekeztünk olyan helyet kiválasztani a zöld műanyag ládának, hogy senkit ne zavarjon. A faliújságon, a blogon tájékoztatuk a lakókat, hogy mit lehet és mit nem komposztálni.
Mint városgazdász tisztában voltam azzal, hogy a komposztálás és a közös kertészkedés identitás-, és közösségfejlesztő eszköz, és úgy éreztem, hogy erre a házra nagyon ráfér az ilyen pozitiv töltetű közösségépítés.
Kezdetben sokan lelkesedtek, aztán voltak a kitartó környezettudatosok, akik nem sajnálták azt a fáradságot, amit a szemét szétválasztása jelent. A szelektív szemétgyűjtés, ami a papírt és a műanyagot illeti, már megszokott volt. Nyár végére heti egy kukát lemondhattam, ami havi 6000 Ft megtakarítást jelentett a társasháznak.
És akkor jött az ANTSZ-től egy levél, amelyet el sem akartam hinni: megállapítja, hogy a komposztáló és környéke tiszta, rendezett, mégis felszólít arra, hogy a komposztálót távolítsuk el az udvarról.
A fakó arcú feljelentette a komposztálót.
Igaz, azon a szombaton, amikor felállítottuk, ő is lelkesen tett-vett, belemosolygott a képbe, de aztán úgy döntött, hogy a világ úgy jó, ahogy ő megszokta, és semmilyen újdonságnak nincs helye.
Mérhetetlenül felháborodtam, és mint aki nem a hatóságtól való félelmen szocializálódott az utolsó két évtizedben, dörgedelmes válaszlevelet írtam az ANTSZ-nek, amiben megtagadtam a komposztáló kidobását, és fűnek-fának elmeséltem ezt az abszurdot.
Levelemre nem reagáltak, talán rájöttek a hivatalban, hogy kicsit túlértékelték a szerepüket.
Úgy tűnt, hogy a komposztáló megtelt, de jött a tél, és ahogy a lebomlási folyamat haladt, újra lett hely. Tavasszal már szép, fekete földet nyertünk belőle.
Ennek a történetnek lehetett volna jó vége is, de nem lett.
…
…
…
…
…
…
…
…
Előbb a lassan alakuló közösséget rombolta szét az irígység és a rosszindulat, aztán eltünt a komposztáló is az udvarról.
Idén már nem volt kertész-szombat, csak én metszettem meg a fát, a hozzám közeli sarokban.
A lakásomat időközben átalakítottam, rést vágtam a betonplaccon, növényeket ültettem a lakásajtóm körül. És továbbra is komposztálok. A cserepek aljára teszek egy kevés földet, aztán a zöldség-, és gyümölcshéjakat, majd befedem földdel. Amikor egy kicsit már megroggyan, beleültetem a növényeket.
A gangról megcsap a cigarettafüst, de makacsul folytatom.
Élve vagy halva?
Sírás-rívás: fogy a magyar! Idén már 28 ezerrel kevesebben vagyunk, mint a bűvös 10 millió, és úgy tűnik, hogy a tendencia – a további romlás.
Nincs háború, és bármennyire is nehéz a gazdasági helyzet, ennél sokkal rosszabb időszakot is átélt ez az ország, mégis: a tavalyihoz képest, az első negyedévben 11%-al csökkent a születések száma, és 3%-al nőtt az elhalálozásoké, és ebben nincs szó az elvándorlásokról. Pedig legalább annyira durva hatással lehet a társadalomra, mint az, hogy nem születik elég gyerek.
Ráadásul sokkal rövidebb távon jelent majd problémát, hogy a külföldön is versenyképes munkaerő, amely egyre nagyobb lendülettel indul útnak, adóbevételektől fosztja meg az országot.
Ugyanez a korosztály (20-40 évesek) az, amely a gyermekvállalás szempontjából is kritikus lehet. A most, gyerek nélkül, vagy akár kisebb gyerekekkel külföldön munkavállaló fiatalok ott nevelik fel majd a gyerekeiket – nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy azok a gyerekek valaha is, tartósan visszatérnek. Hazafias szólamokkal nem lehet pótolni a megélhetést.
Annál is inkább, mert a folyamat egyre rontja az ország esélyeit a gazdasági fellendülésre, hiszen éppen azt a réteget veszti el az ország, amely képes alkalmazkodni a változó körülményekhez, amely nem csak magát tartja el, hanem adója révén azokat is, akik nem produktívak. A munkanélkülieken, a nyugdíjasokon kívül a túlmértezett államapparátust is.
A kontraszelektív rendszer megbosszulja önmagát – a gyenge képességűek pozicióba helyezése eltaszítja azokat, akik képesek lennének a szükséges változásokat végrehajtani. A reményvesztettség felülírja a nemzeti érzésen alapuló sorsvállalást. A szekér elől a lovakat kergeti szélnek, a magától elragadtatott kocsis pattogtathatja az ostorát, attól egy tapodtat sem megy előre az ország.
Hátrafelé csúszni viszont minden esélye megvan, hiszen a munkanélküliek nagyobb részének nincs konvertálható tudása, a kényszerfoglalkoztatás legfeljebb a létminimum körüli szinten tudja tartani a népességet.
A hatalom megtartása és a látszat fenntartása érdekében új eladósodási folyamat indulhat, amely az ország gazdasági függőségét, később, esetleg politikai kiszolgáltatottságát növeli. Ellentétben azokkal a beruházásokkal, amelyek a gazdaság működőképességét javítják, a kontraszelektált kormányzat hiteltámogatása olyan, mint a feneketlen kútba dobott pénz.
A kérdés, hogy mekkora az országban maradó népesség tűrőképessége, és mikor éri el azt a szintet, mint manapság Szíriában, hogy a hétről hétre megtartott tüntetéseket a sorzüzek sem állítják meg.
Jeruzsálmi villamos
Ahogy közeledünk Jeruzsálemhez, a júdeai hegyek között, fel-felbukkannak a fehér falak, a völgyön át rálátni a szemközti emelkedőre telepedett házak tömegére.
Az utolsó nagy kapaszkodó előtt, mintegy XXI. századi fellegvárat alkotva magasodnak fölénk a helyi kővel borított, modern, sokszintes házak.
Amilyen felemelően szép a Jeruzsálembe vezető út, olyan kiábrándító a megérkezés : egy időtlen idők óta túlzsúfolt, büdös és zajos közlekedési csomópont. Az ismeretlen tanácstalanul áll – hogyan tovább?
Aki autóbusszal érkezik, az sincs jobb helyzetben, mert a busz befut egy sötét parkolóba, ahol leszállni nem éppen magasztos. Ráadásul olyan erős a biztonsági ellenörzés, mintha repülőtéren lennénk – ez a jeruzsálemi, központi buszpályudvar.
A Húrok hídja ( גשר המיתרים) ezen a helyzeten igyekszik változtatni – a csomópont felett ível, mintegy kaput alkotva, elegáns szerkezete pedig új jeruzsálemi szimbólummá kezd válni. 2008-ban adták át a 380 méter hosszú hidat, amelyet Santiago Calatrava spanyol építész tervezett, és az ősrégi Jaffó utcát köti össze a Herzl fasorral. Egyik oldalán gyalog is át lehet menni, de alapvető funkciója az, hogy az új, jeruzsálmi villamos zavartalaul szelje át a csomópontot.
A város átfogó, közlekedési koncepcióját 1995-ben készítették el, amelynek része volt a villamoshálózat kiépítése.
Csakhogy a hegyes-völgyes Jeruzsálemben sokan úgy gondolták, hogy ez a tömegközlekedési eszköz alkamazhatatlan.
Mások azt bizonygatták, hogy csak autóbuszokkal már nem lehet megoldani a városi közlekedést, a levegő szennyezettsége és a régi város utcáinak zsúfoltsága elviselhetetlen, metróról szó sem lehet a történelmi emlékeket rejtő terepen.
Ezen, jó zsidó szokás szerint, elvitatkoztak majd 7 évig, míg az effektív munka elkezdődőtt. Ez sem volt problémáktól mentes, így a tervezett 2006-os befejezési határidőt jócskán túllépve, talán augusztusban használni is lehet majd a most szellem-villamosként közlekedő járatot.
A hálózat első vonala, amelyet egyszerűen piros vonalnak neveztek, 13.8 kilométer hosszú, és a nyugat-jeruzselemi Herzl-hegytől az észak-jeruzsálemi Pisgat Zeev, 42 ezer lakosú negyedig vezet.
A vonalat, később, mind a két irányban folytatnák (a térképen szaggatott vonal jelzi).
A kihívást nem csak a nagy szintkülönbségek jelentették, hanem az is, hogy a híres-hírhedt Jaffó utcában a villamos kiszorította a gépjárműközlekedést.
Bár a jeruzsálmiak megszerették a gyalogos utcát, amit a Ben Jehuda környékén alakítottak ki a XX. század nyolcvanas éveitől kezdődően, de egy másfél kilométer hosszút, amely addig az egyik legforgalmasabb bevásárlóhely volt, nem tudtak elképzelni.
Az építkezés elhúzódása tovább borzolta a kedélyeket.
Pedig az elgondolás zseniális, és most, hogy már a villamosok próbajáratánál tartanak, a gránitburkolat is kész, a nehéz „műtét” után ébredező utca egy soha nem látott átalakulás kapujában toporog.
Még megvannak a régi, lerongyolódott üzletecskék, de már kinyílt néhány kávéház is, a régi, lepukkant házak falán megjelentek a rehabilitációs projekteket hirdető táblák.
A június eleji mérések szerint a Jaffó utca légszennyezettsége drasztikusan csökkent – a nitrogénoxid NOx 2002-ben 151-es mértékéről 32-re.
A térképen kékkel jelölt vonalat is villamosként tervezték eredetileg, de itt az autóbuszpártiak győztek. Legalábbis egyelőre.
A pálya, amely külön sávot biztosít a csuklós buszoknak, egy későbbi időben, talán, mire megszeretik a már működő villamost, átalakítható villamospályává.
Jelenleg az északnyugati, 47 ezer lakosú Ramot és a délnyugati, 32 ezer lakosú Gilo közötti szakaszon működik a kék vonal.
A városról szóló sorozat következő része:
Jaffótól Jeruzsálemig
Zöld sárkány
A kínai szimbólumok rendszerében a zöld sárkány a mennyei lények egyike, a sárkány lehelete az éltető energia. A taoizmusnak nincs főistene, csak útmutatást kínál az embereknek, jelképekben gyökerezik. Ebben, az európai számára cseppet sem egyszerű rendszerben a sárkány különösen fontos szerepet játszik.
A magam kultúrköre számára tehát Miklauzic Bence remek filmjének címét „A zöld sárkány gyermekei„-t úgy fordítanám, hogy mindannyian egy nálunknál nagyobb rendszer (természet vagy Isten – kinek izlése szerint) gyermekei vagyunk.
Ahogy a vetítés utáni beszélgetés során sem tudtam titkolni, most is, már az elején ki kell jelentenem : öröm volt egy nem depressziós magyar filmet látni! Nem nagyon érdekel, hogy mit mondanak erre a filmre a kritikusok, és az sem hat rám, hogy hány fesztiváldíjat nyert vagy sem – jó volt nézni ! Közel éreztem magamhoz, olyan történetnek, amely itt és most valóságos, minden játékos részlete ellenére.
A legfőbb érdemének, azt tartom, hogy egy látszólag megoldhatatlan konfliktust, alapvető érdekellentétet, elvezet a boldog végkifejlethez. Hogy ebben a reménytelenséget sugárzó, panaszkodó közegben felmutatja a megoldást, ami mindenkinek jobb helyzetet teremt. Nem úgy, hogy az egyik ember átvágja a másikat, és ezzel sikerül kievickélnie a maga bajából, hanem éppen ellenkezőleg – tisztességes, mindenkinek előnyös megoldás születik, amely alapja talán a véletlen, talán az a felismerés, hogy jót tenni a másikkal jobbá tesz minket is.
2010. december 31-én 14 345 kínai állampolgár tartózkodott legálisan Magyarországon. Rajtuk kívül még legalább 50 ezer idegen. A magyar népesség viszonya a betelepülőkkel szemben ambvivalens. Az amerikaiakat nem értik, hogy miért jönnek ide, de megtisztelve érzik magukat, hogy vannak akik szeretnek itt élni. Az ukrajnai, orosz, szerb betelepülőkkel már kevésbé elégedettek, még akkor is, ha az illető határon túli magyarnak számít. A kínaikkal kapcsolatban pedig előítéletek garmada zárja el az őszinte befogadást.
A filmben rendre felsorakoznak a tények és az előítéletek is, de a forgatókönyv olyan ügyesen játszik ezekkel az elemekkel, hogy a figurák nem válnak sematikussá, sokkal inkább megmosolyogtatók. Együttérzést váltanak ki a maguk elesettségében, és szinte kívánjuk, hogy végre történjen valami jó velük, hiszen jó emberek ezek, még ha szerencsétlenkednek is.
A három központi figura – az ingatlanos ügynök, a kínai raktáros és a pizzafutár lány – mindegyikének megvan a maga baja. Magukba zárják a gondjaikat, kifelé a közömbösség és a morcosság álarcát váltogatják.
A kínai, akinek a lényeglátása vélhetőleg mélyebb, mint a magyar kultúrkörben élőknek, a kezdeményező. Segíteni akar annak, aki valójában az ő ellensége, hiszen el akarja adni a raktárat, míg neki az a feladata, hogy ezt megakadályozza. Az „összezártság” mégis a jót, a segítőkészséget hozza ki belőle ösztönösen. A gesztus hasonlót vált ki, és érdekeik ellenében kialakul a barátság, a szövetség, amely végső soron akkor is működik, amikor a szimpla lehetőségek elfogynak.
Amikor a politikában a nemzetieskedés hangjai erősödnek, amikor azt akarják elhitetni velünk, hogy az idegenek a magyarság kárára vannak, akkor éppen ilyen filmek kellenek – amelyek az együttműködés értékét emelik érzékelhető magasságba.
Menet közben ragyogó
Werkfotókat készítenek a mozifilmek forgatása közben. Németül a werk gyárat jelent, angolul a városi szlengben az elismerés kinyilvánítása, azonban, ha magyar webkeresőbe üti be az ember, akkor a WERK egy művészeti iskola. Ha mindezt összeturmixolom annak érdekében, hogy megfejtsem a szó adekvát magyar jelentését, akkor azt mondhatnám, hogy menet közben ragyogó művészeti iskola, ahová, ha ma lennék 18 éves, örömmel beíratkoznék.
Nemrégiben nyílt napot szerveztek. Műsor is volt, de az alapvető cél, hogy akit érdekel, kukkantson be – milyen egy korszerű, élet-közeli, művészeti suli. Abban a tág értelemben, ahogy az élet maga is lehet művészet, a művészet pedig mindennapi életforma. Hát, igen, ezt Réz jobban fogalmazza…
Ami egy kívülállónak szembeötlő a WERK-térben az örömmel végzett kemény munka, az átgondoltság és játékosság izgató harmóniája.
Az elegánsan felújított Arany János utcai ház tetőterébe érkezve az ember önkéntelenül elmosolyodik. Semmi megilletődött feszengés, a feltáruló látvány befogadó, visszamosoly Rád.
Egy tetőtér, a maga változó belmagasságával eleve inspiráló, ugyanakkor nem könnyű tervezési feladat. A kialakított elrendezés átlátható, szuper-funkcionális, mégis magávalragadóan bensőséges. Megvallom, számomra a női WC minden belsőépítészeti munka kritikus pontja: ha azt jól oldotta meg a tervező, akkor másutt sem lehet hiba, tapasztalatom szerint. Nos, ez itt nem egyszerűen jó, hanem kiváló!
Az iskola programja jól tükrözi a szakmai sikerek eléréséhez szükséges elemek komplexitását. Az oktatók hada pedig, hogy valóban azt tanulják meg a hallgatók, ami a szakmájuk gyakorlásához nélkülözhetetlen egy dinamikusan változó világban.
A filmgyártás minden kreatív indíttatás mellett hatalmas mesterségbeli tudást és együttműködési készséget igényel.
Almodovár szerint a filmkészítést nem lehet megtanítani, bár van aki képes megtanulni. Talán, mert a tehetséget nem lehet infúzióként betáplálni, de a tehetség megnyilatkozásához szükséges rengeteg ismeretet kellő elszántsággal meg lehet szerezni, ha vannak, akik ebben segítenek.
Réz András, művészeti vezető, a maga súlyos személyiségével minden bizonnyal megadja a kellő irányt, felesége, Vándor Ágnes pedig gondoskodik arról, hogy minden működjön, ahogy kell.
Ön racionális?
S míly remekmű az ember! Míly nemes az értelme! (Shakespeare: Hamlet)
Ön racionális vagy irracionális ?
Akárcsak Arisztotelész, aki „racionális állatként” definiálta az embert, az emberek többsége hisz abban, hogy szinte mindenki, aki épelméjű, legalábbis többnyire, racionális.
Barátaink és ismerőseink természetesen kevésbé racionálisak, mint mi magunk, mindazonáltal ők is többé-kevésbé racionálisak. Nem gondolták ezt mindig így Nyugaton sem, Keleten meg, ahol a mai napig uralkodó a misztikus gondolkodás, még kevésbé. Igaz, Arisztotelész nézetei a klasszikus korra jellemzőek, a sötét középkorban az emberi ésszerűség jórészt elillant, és az a nézet vette át a helyét, miszerint az embernek a hitét, kisebb mértékben pedig az érzelmeit követve kell cselekednie.
Descartes élesztette újjá azt az elképzelést, hogy az ember racionális lény, és annak is kell lennie: az észleletei alapján és az ésszerűség belátásának megfelelően kell cselekednie. Ez az a tézis, amely a humanista hagyományhoz vezetett és mind a mai napig tartja magát. Az embernek nincs szüksége isteni ihletre, értelme önmagában elegendő. Egészen a legutóbbi időkig a filozófusok, pszichológusok és a közgazdászok egyaránt úgy vélték, hogy az ember többnyire racionálisan jár el.
Gilbert Ryle, huszadik századi brit filozófus jegyezte meg egyszer: „Hagyjuk, hadd magyarázza el a pszichológus, miért vagyunk becsapva és el tudjuk magyarázni magunknak meg neki is, miért nem vagyunk becsapva”. Más szóval normának tekintette a racionalitást: hitt benne, hogy csak azokat a cselekedeteket kell magyarázni, amelyek elütnek a racionalitástól.
Freud is úgy vélte, a racionális viselkedés a norma, ezért csak az irracionális tetteket próbálta magyarázni – az álmokat, a neurotikus tüneteket és a nyelvbotlásokat.
Az 1970-es évekig a közgazdaságtan szinte teljes egészében azon a feltevésen alapult, hogy az ember racionális lény.
A Homo economicust úgy ábrázolták, hogy különböző javakat tekintve bizonyos preferenciái vannak: a preferenciáinak megfelelően optimalizálja az árat és azt veszi meg, ami számára a leginkább költséghatékony.
A racionális gondolkodás természete általánosságban abban áll, hogy a világ törvényszerűségeit feltárva és alkalmazva megpróbáljuk kiszámítani a jövőt, vagy értelmezni a jelen, illetve a múlt eladdig ismeretlen eseményeit. Ennek hátterében az egyik legmeghökkentőbb filozófiai paradoxon rejlik.
A racionális gondolkodás, beleértve minden tudományos gondolkodást, azon a felvetésen alapul, hogy a világot vezérlő törvények időben változatlanok – vagyis a jövőben ugyanazok lesznek, mint a múltban voltak. Ez a feltevés azonban nem igazolható: az ugyanis nem jó érv, hogy mivel a múltban a törvények változatlanok voltak, a jövőben is azok maradnak, hiszen ez magában foglalja a bizonyítani kívánt föltevést.
A cél elérésének vannak racionális eszközei, de felvetődik a kérdés, vajon létezik-e racionális cél. Az emberek többsége például irracionálisnak tartja az elérhetetlen célok kitűzését: klasszikus példa erre a Holdra szállás – amin mára már túl is vagyunk. Az egymásnak ellentmondó célokat is irracionálisnak tekintjük. Nem törekedhetünk párunk boldoggá tételére, ha közben folyamatosan kihasználjuk.
Az irracionalitás további formája talán az, hogy csak kevesen tűznek ki életcélt maguk elé, fontossági sorrendet felállítva. Az emberek inkább spontán módon viselkednek, és bár ez lehet vonzó vagy bosszantó – nézőpont kérdése – irracionális lépésekhez vezethet. Vagyis: ha azelőtt gondolkodnának, mielőtt cselekednének, talán célravezetőbben járnának el.
Az irracionalitás sokszor abból ered, hogy a dolgokat nincs idő végiggondolni. De már az is elégedettséggel tölthet el, amikor egy döntést meghozunk, hogy az a nyereség, amit a hosszabb gondolkodási idő jelentett volna, nem áll arányban a ráfordított többlet idővel és erőfeszítéssel. Szélsőséges esetben egy nehéz döntés előtt álló menedzser addig töpreng, hogy mire elszánná magát, addigra a vállalat csődbe megy. Másfelől sokan nem az idő szorítása miatt hoznak rossz döntést, hanem mert nem vettek tekintetbe minden odavágó tényezőt. Mivel egyidejűleg viszonylag kevés gondolatot tudunk észben tartani összetett döntéseknél, az emberek nem veszik tekintetbe az összes szóba jöhető tényezőt.
Az emberek – hogy jobban érezzék magukat a bőrükben vagy boldogabbak legyenek – gyakran eltorzítják a valóságra vonatkozó gondolataikat. Ennek egyik példája a vágyvezérelt gondolkodás, amikor is az egyén azt az irracionális hitet táplálja magában, hogy valami, amit akar, meg fog történni, vagy az ő némely vonása jobb, mint amilyen az valójában. Az önáltatás az embert boldogabbá teheti.
Dr. Radó Ákos