Kávéházi kultúra TVL
Miután a lakásomban már más lakik a Chaim Nachman Bialikról elnevezett fasorban, amit a tel-aviviak rövidítve Sderot Chen-nek hívnak, és jelentése, találóan: szép fasor – két hete úgy érzem magam mint egy hitelkártyás hajléktalan.
Persze, van hol aludnom, szerető emberek vesznek körül, de ez mégsem olyan, mintha az ember a saját lakásába menne haza.
A lábaim továbbra is arra felé visznek esténként, bár egész másutt lakom most, így teendőim végeztével a „szomszéd” kávéházban próbálom a lelkemet helyrebillenteni. The Streets – nem valami héberes nevű, de nem a nevéért szerettem bele.
A helyet évek óta ismerem – kedvenc kenyérboltom volt itt. A jófajta süteményekhez már akkor is lehetett kávét vagy teát inni a helyszínen, de vélhetőleg a „hely szelleme” többet kívánt.
.
Ma az egyik legnépszerűbb 24 órán át nyitvatartó kávéház, ahol persze, izraeli szokás szerint könnyű ételeket is kap az ember. Nem túl bonyolult ételeket, de minden friss, ízben és a tálalás esztétikájában minőségi.
Az árak szolidak. A közönség nem a puccos újgazdagokból áll. A héber mellett mindig beszűrődik valami más nyelv is, a kellemes háttérzene mellett.
Ahogy ma bejöttem a bárpultnál Haim Bouzaglo filmrendező ült, akinek a napokban mutatták be legújabb filmjét Session címmel, a most leghíresebb izraeli fotomodell, Bar Refaeli főszereplésével. Aki egyébként már hat éve Leonardo DiCaprio kedvese.
Vannak újságok, ám az emeleti rész, ahol én délutánonként tanyát verek – a nyitott laptopok törzshelye.
Harmadik alkalommal már ismerősökkel találkoztam, akik a legtermészetesebb módon kérdezték : hogy vagyok.
Amikor megkértem a galérián ülőket, hogy lefényképezhessem a teret, cseppet sem ellenségesen érdeklődtek mi célból fotózok, aztán sok sikert kívántak a podo-hoz.
A családias csevely után mindenki lebukott a maga laptopjára és folytatta a munkáját.
A binjamin-fikuszok közé ékelt sarokház körül már a járdán kezdődik a zsufi – itt vannak a motorosok törzsasztalai.
.
Aki átverekedte magát ezen a részen, bejuthat a földszinti térbe, ahonnan egy télidőben zárt, nyáron nyitott teraszra menekülhet a füsttől – mert ide szorultak a dohányosok.
A hely nagyobb része nem dohányzó.
A bárpult körül a kávézók, a röpke randevúzók, üzleti megbeszélésre befutók.
A régi falépcsőn kanyarogva, a galérián egy külön világ vár: többségben egyszemélyes asztalok, alattuk mindig talál az ember a falon egy dugaljat a számítógépének és szabad a jó minőségű internet.
A tér közepén van csak alacsony, amolyan nappali-beli dohányzóasztal, körülötte kanapé és kárpitozott ülőkék. Most éppen politilógus egyetemisták tanulnak – fél füllel tanulhatok én is az Al Kaidáról egy keveset.
A bútorzat, amolyan „észrevétlenül” kellemes.
Már az utcán is van felső rögzítésű fonott hintaszék. Egy másikra, ami fából készült akár hárman is leülhetnek.
Fekete bárszékek és egyszerű, fehér, kávéházi székek mellett szürke kárpitozott karosszékek azoknak, akik több órán át merednek a képernyőre…
Az egész hely azt sugározza – érezd jó Magad!
És akkor a WC-ről még nem is beszéltem, pedig az aztán a telitalálat! Olyan, mintha a legbarátságosabb otthoni hely lenne – könyvespolcokkal, könyvekkel, illatosítóval és töméntelen tekercs wc-papírral.
Bár ez a hely lett tel-avivi tartózkodásom alatt a törzskávéházam, egyszer mégis megcsaltam, mert olyan ragyogóan sütött a nap, hogy nem lehetett kihagyni a tengert. Először kiültem a napra, és egy alkoholmentes barnasör mellett süttettem az arcom ebben a januári ragyogásban, aztán rászántam magam a munkára és betértem a még csaknem üres belső térbe, úgy, hogy azért továbbra is tengert lássam. Internet, természetesen volt, dugalj is, meg béke és nyugalom.
