Önemésztő nemzet
Fogy a magyar! Idén már 10 millió alatti a népesség. Kétségbeesett intézkedések a családtámogatás növelésére, a nők mielőbbi nyugdíjbaküldésére, hogy családsegítő nagymamaként funkcionáljanak, növekedjen a gyermekgondozási segély ideje, hátha akkor több gyerek születik… mind-mind a múlt egy szeletének visszaidézése, anélkül, hogy megértenénk a jelen kihívásait.
Alaposabb elemzések is születtek, amelyek a több évtizedes szocializációban találják a bajok gyökerét, de izlésem szerint még mindig túlságosan a nőkre koncentrálnak, holott a kérdés össztársadalmi problémákat érint.
Egy olyan országgal való összevetésen keresztül szeretném a problémát megvilágítani, és a lehetséges megoldásokat felvázolni, ahol a népesség hatvan év alatt megtízszereződött : Izraelben, 1948-ban csupán 600 ezren éltek, 2008-ra ez a szám 6 millió fölé ért – a növekedési tendencia folytatódik. Ezen közben Magyarország nagyjából tartotta a 10 milliós népességszámot, de a csökkenés egyre fenyegetőbb. Látszólag nagyon különböző két országról van szó, de nézetem szerint éppen ez adhat hatékony cselekvési programot.
Magyarországon nem az a probléma, hogy túl kevesen vagyunk, hanem sokkal inkább a népesség korösszetételében és a foglalkoztatási arányokban van a bajok gyökere. Éppen ezért cseppet sem mindegy, hogy milyen eszközökkel igyekszik a kormányzat növelni a születések számát, ezzel szoros összefüggésben van az is, hogy miként alakul az idős-ellátás, és a foglalkoztatás.
Egész egyszerűen arról van szó, hogy ma 1millió 800 ezer ember tartja el a 10 milliós népességet! Éppen ezért az a módszer, ahogy az állam a beszedhető adókat és járulékokat másként csoportosítja – nem hozhat érdemi változást! Az egész szisztémát kell átalakítani, méghozzá sűrgősen, mert a magyar demográfiai adatokat egy szabad világban a népességmozgás is jelentősen befolyásolja, és a jelenlegi rendszer a Magyarországról való elvándorlást ösztönzi.
A tavasszal megválasztott kormány vélhetőleg tisztában van a probléma súlyosságával – erre mutatnak a különböző lépések, amelyek közül a családosok adókedvezménye talán még a legcélravezetőbb, de hiányzik az összhang, a koordinált intézkedésrendszer.
Egy történelmi példával kezdem, természetesen nem azért, hogy minta legyen a mai intézkedések megtételéhez, csupán azért, hogy megértsük, hogy a legnehezebb helyzetekben is van megoldás, főként, ha közben nem csupán a számokat, hanem az azok mögötti embert nézzük.
A csak éppen, hogy megalakult Izrael 600 ezres lakossága nem csupán az életéért küzdött a rájuk támadókkal szemben, amelyben eltemette lakossága 1 százalékát, méghozzá a harcképes(és munkaképes), fiataljaiból, hanem a függetlensége kivívása után szembe kellett néznie az arab országokból és Európából jövő menekültekkel is. Ez a tömeg meghaladta a helyi népesség számát, többnyire nincstelek voltak, köztük az Európából jövő, magasabban kvalifikált népesség idősebb, az arab országokból érkezők között pedig sokgyerekes, de képzetlen felnőttekből álló családok. Az „elosztható nemzeti össztermék” igen alacsony volt, tehát a nyomorból való kilépés két alapvető bázisát kellett megerősíteni – minél több embert munkához juttatni, és a gyerekek oktatását magas szinten megszervezni. Ebből az következett, hogy a Németországból jött professzor is utat épített, ha más munka nem volt rögtön, és a kibucok megsokszorozták a bentlakásos iskoláik nagyságát, hogy minél több gyerek, olyan is, aki egy szót sem tudott héberül, tanulni kezdjen. A kibuci nevelés eredményessége azon is múlt, hogy a szaktanárok mellett úgynevezett gondozók is segítették a munkát – utóbbiak, főleg kezdetben, nem voltak iskolázottak, de nem is az volt a dolguk, hogy a differenciálszámítást magyarázzák el, hanem az, hogy a gyerekek minden problémájukkal hozzájuk fordulhassanak, mint a legjobb szülőkhöz. Igy a nevelés és az oktatás ugyanolyan hangsúlyt kapott – ami roppant fontos volt a legkülönbözőbb helyről, szokásokkal rendelkező gyerekek közösséggé szervezésében. Ehhez járult a korukhoz illő munka, vagyis az, hogy a gyerekek minden nap egy órát dolgoztak is a tanulás mellett. A szülők néhány év alatt, tehetségük szerint, megtalálták a helyüket a munkában, a felnövekvő nemzedék pedig már rendelkezett mindazzal a készséggel, amellyel az új kihívásokra felelni tudott.
Kétségtelen, a hazára lelt zsidók motivációja és a mai, magyar apátia között ég és föld a különbség, de ha tudjuk, akkor ezen is igyekezni kell változtatni – olyan ösztönzőket beépíteni a rendszerbe, amelyek jutalmazzák az aktivitást, és bizony büntetik a nemtörődömséget. Ezért állítom, hogy az adórendszerbe épített kedvezmények jó irányba való elmozdulást jelentenek, még akkor is, ha önmagában ez nem elegendő.
A születésszám emelése önmagában nem lehet cél. Tapasztalat szerint a gyerekszámmal növekvő családi pótlék az alacsonyan kvalifikált, többnyire felnőttként is segélyekre szorulók számát gyarapítja. A mai, magyar helyzetben, a családi pótlék teljes eltörlése lenne célszerű! Viszont mindezt a pénzt, sőt jóval többet is, a gyereknevelésre kellene fordítani – a csecsemőellátástól a középiskoláig. Ez persze sokkal nehezebb, mint kiosztani a pénzt, de az ilyen forrásfelhasználás hatékonyabb és még munkahelyeket is hoz létre.
1. Csecsemőellátó hálózat
– tanácsadás, a megfogantatástól (terhesgondozás, személyi lap, amely nem csupán a várandós egészségi állapotát, hanem szociális helyzetét is felméri, a várható, személyre szóló támogatás megszervezése miatt), Családgondozás – hangsúly a „várandós papán”: a gyerekvállalásba való teljeskörű bevonás. Itt szükséges ugyan szakképzett személyzet, de különös gondot kell fordítani a szakképzettek tehermentesítésére, tehát minden olyan munkát, még a jegyzőkönyvírást is, kevésbé képzettek végezzenek. Éppen ezért ezeknek a tanácsadó központoknak a munkaerőigénye meglehetősen nagy, és azáltal, hogy a szakképzettekkel kevésbé képzettek dolgoznak együtt, erősítik a felnőttképzés motivációját is, azon felül, hogy hatékonyabb maga a munkavégzés is.
– ellátás, szintén a megfogantatástól – az előzőekben elkészült személyi karton alapján az illető szükségleteinek megfelelő vitaminok, egyéb táplálkozáskiegészítők, sőt ruha, élelmiszer, bútor – mindent lehet kapni (de itt le is lehet adni a már szükségtelenné vált tárgyakat), amelyre a gyerekváráshoz, ellátáshoz szüksége lehet az illető családnak. Nem kell hatféle igazolás, huszonötféle helyre rohangálni, egy helyen, kényelmesen, minden megalázó cirkusz nélkül lehet adni és kapni – a cél, hogy minél egészségesebb és boldogabb családokba szülessenek gyerekek.
– helyzetfelmérés, stratégia és a feltételrendszer dinamizmusa – a hálózat működéséséről online-dokumentumok készülnek, azok személyiséget nem sértő adatait, a családokkal közvetlen kapcsolatban lévő személyzet a megfelelő program szerint azonnal átadja statisztikai célra, így online tudjuk, hogy mi a helyzet az országban, és egyes körzetekre lebontva, mit kell tenni. Nem kampányszerűen, hanem minden egyes születendő gyermek esetében valós adatok maradnak a rendszerben, anélkül, hogy fölöslegesen zaklatnánk a családokat. Ezeket az adatokat egy stáb folyamatosan értékeli, és ha devianciát tapasztal, akkor kidolgozza a jobbítás metódusát.
– rugalmas szülési szabadság: a szülő nő és a gyermek apja rugalmasan veheti ki a szülési szabadságot. Nemcsak úgy, hogy egyik vagy a másik, hanem úgy is, hogy a szülést követően egy hónapot mindketten otthon lehetnek! Rendkívül fontos az apa részvétele a családi programban! Tehát összesen hat hónap, amit megoszthat a mama és a papa, de az első hónapban mindketten szülési szabadságon vannak!
– rugalmas bölcsődei rendszer: a GYES nem szolgálja a XXI. századi kiegyensúlyozott családi modelt! Választási lehetőséget kell adni az embereknek, nem pedig azon ügyködni, hogy lehetne minél tovább otthon tartani a nőket! A GYES, mint általában a segély-rendszer azoknak lehet kedvező, akiknek alacsony az iskolai végzettsége és a munkából szerezhető jövedelme. Tudomásul kéne venni, hogy a nők életcéljai között éppen úgy szerepel az értelmes munka, az önmegvalósítás, mint ahogy ez férfiaknál elfogadott . Ezen felül a gyerekvállalás családi program, ha azt szeretnénk, hogy a jövendő generációk testileg és lelkileg is egyészségesebbek legyenek az elődöknél. Ehhez tartozik a rugalmas bölcsődei rendszer, mint a csecsemőellátó hálózat szerves része. A bölcsöde lehet állami, önkormányzati, munkahelyi, kisközösségi szervezésű, vagy magánintézmény. Mindegyiknek ki kell elégíteni bizonyos alapkövetelményeket, de azon túl a szolgáltatás minőségét a rendszeres ellenörzések alkalmával osztályokba sorolják. Ennek alapján kapja az intézmény az állami támogatást (családi pótlék helyett) Ez lehetővé teszi, hogy olyan munkahelyek, amelyeknek fontos, hogy a dolgozóik nyugodtan végezzék a munkájukat, kialakíthatnak bölcsödét, később óvodát is, és azt a munkahely speciális viszonyaihoz igazíthatják. Ehhez megkapják a minőségi, állami normatívát, sőt, az alapítást speciális pályázati rendszerrel is támogathatjuk. Magánkezdeményezésként is létrejöhet családi bölcsöde, óvoda – ehhez a tanácsadó-rendszer ad segítséget, hogy az a család, amely erre vállalkozik, ne fulladjon bele a bürokrácia tengerébe.
– A bölcsödei ellátás ára a jövedelmi viszonyoktól függ – akinek kisebb a jövedelme, annak kevesebb, akinek magasabb, annak többe kerül. Az éves adóbevallás alapján állapítják meg az ellátás díját, ami persze attól is függ, hogy az adott intézmény milyen minőségi kategórába esik. Az államnak természetesen megmarad a kiegyensúlyozó szerepe, de maga a csecsemőellátás hálózata biztos anyagi bázison kell kifejlődjön. Költségvetési meglepetések nélkül, hiszen a gyerekvállalás nem fér bele politikai ciklusokba – jó előre, kiszámítható feltételeket kell teremteni.
– A bölcsőde bizonyos koron túl – kötelező! Egy éves korától, ha egyébként a család saját költségére otthon akarja nevelni a gyermekét és nem kér semmilyen állami támogatást ehhez, amelyet a bölcsödéken keresztül kaphatna, akkor is, egy éves kortól legalább fél napos bölcsödébe kell vigye a gyereket, a hét legalább 4 napján. Ha belátható időn belül le akarjuk küzdeni a társadalmi széttagozódást, akkor erre rendkívül nagy szükség van – nem elég az iskolás kortól odafigyelni arra, hogy egy gyerek miért nem jár iskolába, miért éhes, miért nem tud semmit az alapvető higiéniáról.
Miért jobb a bölcsöde, mint az anyuci otthon? – kérdi az egyszeri férfi… Hiszen ha otthon az asszony, akkor nem csak a gyereket látja el, hanem megfőz, kitakarít, kivasalja az én ingem…
Na, ezért drága Uraim! Mert a XXI. században nem a cselédséget kívánja támogatni az okos állam, hanem azt, hogy minden a leghatékonyabban működjön a társadalomban! Legyen munkája annak, aki munkaképes, és lehetőség szerint a képességei szerinti munka, nem pedig egy soviniszta társadalom archaikus nőképe alapján!
A nők keresete nem csak azért fontos, hogy több jusson a családnak, hanem főként azért, hogy egyetlen nő ne legyen kiszolgáltatott, és ehhez az első lépés az anyagi függetlenség!
Ez a cikk csak egy gondolatsor kezedete – a további lépéseket a következő cikkben olvashatják – Önrehabilitáció címmel.
Vigyázó szemetek Bogotára vessétek!
A Kálmán Olga álinterjú Csipak Péterrel az ATV-ben – alaposan felbosszantott.
Undorítónak tartom azt a hányaveti nemtörődömséget, ahogy a közvélemény ellenérzését kezelik az érdekelt hivatalokban, és ahogy ehhez a ballib média készségesen aszisztál.
Kálmán Olga tudatlansága, ha valódi volt, akkor azért, ha megjátszott volt, és az egész egy PR-színjáték volt, akkor azért sértő.
Úgy látszik, hogy sem a beruházó, sem a hivatali bürokrácia nem érti, hogy itt sokkal többről van szó, mintsem 5 ház, legyenek értékesek vagy sem, lebontásáról, és egy botrányosan túlméretezett épület felépítéséről.
Itt a beruházói és hivatalnoki arrogancia olyan összefonódásáról van szó, amely túllépi az amúgy birkatermészetű magyar tűréshatárát is.
Jószimatú politikus ettől a projekttől távol tartja magát, mert ebbe bele lehet bukni.
2004 őszén a 168 óra nem volt hajlandó leközölni azt a cikkemet, amiben korrupciót vélelmezetem a zsidónegyedi rombolásos építkezések kapcsán. Bizonyítékokat kértek, holott a sajtónak nem a nyomozó, hanem a figyelemfelkeltő funkciója kellett volna már akkor belépjen, hiszen az ügyletek ezer méterről ellenszélben bűzlöttek. Utóbb kiderült, hogy nem alaptalanul.
A Bécsi utcai projektben túl sok pénzről van szó, és a város szempontjából túl nagy a tét, hogy a sajtó ne kísérjen árgus szemmel minden egyes lépést.
Ha a hivatalos sajtó túl gyáva ehhez, akkor meg fogják tenni a netes újságírás úttörői – ezt a szférát nem hallgathatja el a gátlástalan tőke.
Túl sok ideig, túl sok városidegen projektet nyomtak le ittlakók torkán – most mindet fölöklendezik, amikor azt mondják, hogy elég, ne tovább!
Elég az eszetlen beruházásokból, elég abból, hogy itt olyan gerinctelen csinovnyikok ülnek a döntésthozó poziciókban, hogy mindent meg lehetett építeni, ami csak a befektetőknek kifizetődő volt!
Egy darabig hülyére lehet venni a tömegeket – ez történt az elmúlt húsz évben, de ennek az időnek vége, a vekker rugói túlfeszültek és éktelen zajjal riasztja azokat is, akik ma még azt sem tudják, hogy hol a Bécsi utca.
Vigyázó szemeteket Bogotára vessétek!
Bogotában, Kolumbia 7 millió lakosú fővárosában, rövid pár év alatt fordult meg a fejlődés iránya.
Nem kellett más, mint néhány kiváló szakember és egy tisztességes és bátor polgármester. Enrique Peñalosa
Aki szakmájából kifolyólag figyeli, hogy mi történik a világban a városokkal, az természetesen ismeri a Bogotai példát, de mostanra szinte nincs már olyan, a városáért aggodó, magára adó civil Magyarországon, aki ne látta volna a FILM-et. Ha véletlenül, valaki mégsem látta, vagy nem elégszer látta ahhoz, hogy megértse, hogy milyen fontos mindannyiunknak tudni erről, az nézze meg újra és újra:
Lassú város
Cselovszki Zoltán, az V.kerület főépítésze a Bécsi utcai Csipak-projekt védőbeszédében megemlítette a lassú város fogalmát. Talán, ez nem sokat mond az emberek többségének, de aki ismeri, az nem nagyon értette, hogy került a csizma az asztalra – a Zeppelin legfeljebb antitézise lehet mindannak, amit a lassú város elképzelés tartalmaz. Utóbbi egyébként, nagyonis illene Budapestre, nem úgy, mint a Bécsi utcai terv. Éppen ezért, talán nem érdektelen megismerni, mi is az a cittaslow.
Az olasz város szóból és az angol lassú szóból képzett fogalom, már magában, mint szó is szimbólikus – ki ne szeretne az olasz életszeretet némi angol praktikummal ötvözött településen élni?
Jó másfél évvel ezelőtt, egy cikk az építészfórumon arra inspirált, hogy egy kis módszertannal is kibővitsem – miként kezdjünk hozzá a településeinket átalakitani?
„A városhálózat, ahol az életminőség fontos” Ez a sor a „lassú városok” jelmondata. A lassú város – a kibocsátott Karta szerint – az a város
– amelynek a területén és környezetében olyan módon fejleszti önmaga sajátosságait és jellegzetességeit, amelyben a regenerálódás és az újrahasznosítás kiemelt szerepet kap;
Ehhez, először fel kell mérni az adott település sajátosságait – terepszemle, mélyinterjúk, „beleszimatolni a helyi levegőbe” – és elkésziteni az első programtervezetet. Minden település adottsága más, hiszen azt a természeti és épitett környezeten kivül az ott élő emberek mentalitása, érdeklődése, tettrekészsége is alapvetően befolyásolja.
– amely az épített környezetről szóló szakpolitikájában azokat a fejlesztéseket erősíti, amelyek nem közönyösek a területének történelme, tradíciói és emberi szükségletei iránt;
Az első körben készitett felmérő tanulmányt – amelyet persze a készitett mélyinterjúk már motiválták, meg kell tárgyalni a település lakóival, és el kell jutni egy közös megyegyezésre arra vonatkozóan, hogy mi az a speciális, ami az adott települést egyedivé teszi, és emelyet mindannyian támogatni hajlandók. Ez nem egyszerű munka, mert itt valódi részvételre, közmegyegyezésre kell jutni, bármilyen nehéz is ez kezdetben. A tapasztalat azt mutatja, hogy ha jó az előkészités, akkor meg lehet találni az a bűvős lelkesítő pontot, amely összehozza a település népességét.
– amely technológiáiban és szemléletmódjaiban célul tűzi ki az életminőség javítását és a város adottságait olyan módon használja ki, hogy az erősítse a minőséget és a tradíciót;
Ez az egyik legnehezebb pont, mert az embereket a média teljesen kiforgatta az értékrendjüket tekintve – nagyon őszinte légkörre van szükség, hogy ki-ki hajlandó legyen számot adni magának és a közösségnek is, hogy mit jelent számára a minőség, és ez miben kapcsolódik a tradicióhoz. De megvan ennek a kommunikációs technikája.
– amelynek a termelése és az élelmiszer előállítása hagyományos és környezetbarát technológiák eredményeként jön létre, génmanipulációs technológiák alkalmazása nélkül;
Ezt különösen falvakban vagy kisvárosokban lehet könnyen megvalósitani, de éppen ma olvastam egy olyan internetes próbálkozásról, hogy összegyűjtik azokat a termelőket, akik nem nagy mennyiségben, de minőségi élelmiszert állitanak elő. A cél, hogy sok helyi és minőségi élelmiszert ismerjünk és fogyasszunk, könnyen gazdasági előnyökkel is jár, mert kiiktatjuk a többszöri áttételű kereskedelmi láncokat. Sok esetben ez nem több, mint jó szervezés kérdése.
– amelynek a termékei a helyi kultúrán és annak hagyományain alapulnak, amelyek egyedülállóvá teszik a területét;
A kézműves hagyományok felélesztése sokrétű előnnyel jár, de egy település szempontjából az egyik legfontosabb dolog az identitás erősitése. Képzeljünk el olyan családiházakat, amelyekbe újra betervezzük és megépitjük a búbos kemencét, azt a fantasztikus dolgot, amelyet még két generációval ezelőtt oly nagyszerűen használtak ezen a vidéken. De ez csupán egy a sokféle lehetőség közül. Nem álnépieskedésről van szó, túristákat megtévesztő bazároskodásról, hanem olyan kézművesség felélesztéséről, ami a helyi lakosság minőségi életét segiti elő, ötvözve a régi-jót, az új könnyedségével.
– amelynek a vásárlói rétegei támogatják, és előnyben részesítik a helyi kézműves termékeket és széles körben promotálják áruikat a helyi piacokon, vásárokon, városi eseménysorozatokon, megőrizve a termelő és a vásárló közötti személyes kapcsolatokat;
A piacok, kiskereskedések kultúrált megoldásai valóban közösségszervező erővel birnak – ezekre ráadásul egy sor állami és európai pályázatot is lehet szerezni.
– amely a vendégszeretet magas követelményeit is kielégíti, a helyi lakosok és a városba látogatók közötti kapcsolatok kiépülésére ösztönzőleg hat;
Fantasztikus mozgalomhoz lehet csatlakozni, amely működik már a világon sokfelé – a csereturizmus. Egy magyar kisvárosi tanitó vendégül láthat egy spanyol kisvárosi tanitót és viszont. Ez a turizmusnak a legnagyszerűbb formája, hiszen a legmélyebb ismereteket adja egy idegen világról, és ráadásul a leolcsóbb is, hiszen alig kerül többe, mint az utiköltség. Az igy létrejövő barátságokról már nem is beszélve.
– amely biztosítja lakóinak a tradíciókon és minőségen alapuló közösségen belüli mindennapi minőségi élet követelményeit;
Ez az odafigyelés egymásra, a tudatos figyelem arra, hogy ha a másiknak is jó, akkor nekem is jobb lesz… Ahhoz, hogy ez kialakuljon, számos közösségi programot kell szervezni – olyanokat, ahol mindenki aktivizálódik. A tv évtizedeken át leszoktatta az embereket a aktiv szórakozásról, manapság újra meg kell tanulni azt a közösségi együttlétet, amelyet már sokan elfelejtettek.
– amely minden polgárában, ott dolgozó emberben és látogatóban tudatosítja, hogy az élet minősége, az ételek és italok minősége, valamint az ezeket övező kedélyesség a város helyi tradícióinak, termékeinek, és termelési módjainak minőségéből fakad.
Hát, igen, ez az az idill, amire mindannyiunk vágyik, titkon. De megvalósitani sem lehetetlen…
_Tehát az első lépés a helyzetfelmérés,
_második a programalkotás – ezek városgazdász szakértelmet kívánó feladatok, de már ebben a fázisban szükség van a helyiekkel való szoros együttműködésre. Ki kell alakitani egy olyan csoportot, amelyben helyi szakemberek, épitészek, tájtervezők, közlekedési szakemberek, szociológusok, tanárok, közgazdászok, stb. és olyan helyi vállalkozók, akik üzleteket, éttermeket hajlandók nyitni, kezdenek együttműködni a közös program megalkotásában.,
_a harmadik lépés a program kiterjesztése, megvitatása a település széles közösségével. Ez egy küzdelmes munka – semmiképpen nem az itthon szokásos „lakossági fórumokra” tessék gondolni, ahol a pulpituson ülnek az „okosok” és a nép alant hallgat. Nem lehet egyszerre összegyűjteni az embereket, még egy kis faluban sem, nemhogy nagyobb lakosszámú településeken. A „házibuli” rendszer sokkal hatékonyabb: 30-50 embert hiv meg egy-egy család, az ő ismerőseit. Mindenki hoz valami ennivalót-innivalót, és a témákat úgy vetjük fel mint ahogy egy társasági beszélgetés során szokás. Az irásos, rajzos anyagok demonstációjára nincs szükség, azt minden vendég megkapja, hazaviheti, gondolkodhat róla, és egy interaktiv kommunikációban bármikor elmondhatja a véleményét, hozzáfűzhet, tiltakozhat, stb. Az első körben a személyes kapcsolatnak és a kötetlen beszélgetésnek van szerepe – bevonni az embereket a közös gondolkodásba. Ezeknek a „házibuliknak” a megrendezésére először a helyi vezetők vállalkoznak – amolyan példamutató jelleggel, de a tapasztalat az, hogy amint az emberek rájönnek ezeknek az összejöveteleknek az izére, egymás után jelentkeznek, hogy a lakásukban, a kertjükben szivesen rendeznének ilyesmit. A programalkotó szakmai csapatnak ilyenkor semmi más dolga nincs, mint kellő számú nyomtatott anyaggal megjelenni, hiszen a szervezés a házigazda dolga, és főként fogyelni az emberek reakcióira, ötleteire, történeteire… Szó nincs arról, hogy a szakember a megmondóember – ezt az attitűdüt is meg kell tanulni, mert a magyar egyetemeken erre kevéssé kondicionálnak.
_ a harmadik fázis házibulijaival párhuzamosan, fontos feladat hárul a szakmai csoportra az iskolákban: a gyerekeket kell megnyerni az ügynek, a csendesebb, nyugodtabb, teljesebb életnek, amelyben nem irtjuk ki sem a netet, sem a tv-t, de nagyobb hangsúlyt teszünk a helyi, a természetbeli, közösségi programokra. A tapasztalat az mutatja, hogy a közösen végzett munka, például kertészkedés, hihetetlenül össze tud kovácsolni ilyen gyerekcsoportokat. Persze ehhez, olyan alkotó tevékenységre van szükség, amely valódi aktivizálás, tehát nem a szemét összeszedése, vagy valami olyasmit kell csináltatni velük, amit a felnőttek is utálnak csinálni. A munkára való nevelés egészen kis korban kezdődik – természetesen a gyerekek korához igazodóan. A „lassú városban” a gyerekek újra szabadon élhetnek, nem kell rettegniük a közterületeken, és nem kell a lakások falai közé bezárkózniuk ahhoz, hogy biztonságban legyenek – de erre rá is kell hangolni őket. A tanároknak kiemelkedő szerepe van a „lassú város” szellemiségének kialakitásában. Számos feladatot, amely a hely történetével kapcsolatos kutatásokat is jelenti, a tanárok vezetésével, a gyerekek kapnak. Igy erősitjük az identitásukat, miközben megtanitjuk őket érdeklődni a világ iránt.
_ Már a kezdeti fázisban az önkormányzati dolgozókkal tudatositani kell a „lassú város” eszmeiséget, hogy döntéseiket ez minél előbb meghatározza. Az önkormányzati épület maga is olyanná kell alakuljon, hogy az a település közösségi szolgálatát sugallja. Szinekben, formákban, terekben. Ebben az átalakulásban kellenek szakemberek, de a szerepük itt is amolyan katalizátor-jellegű: segiteni kell a közösség tagjainak alkotókedvét kibontakozni, és aztán a szakembernek a megoldás technikai részét kell professzionálisan lebonyolitani. Hangsúlyozom: ez nem az amatörista esztétika túlburjánzása a szakszerűségen, hanem egy másfajta odafigyelés a használókra.
_ A cittaslow lassan, lépésről-lépésre alakul, úgy fejlődik, mint az ember gyereke, ha szépen gondoskodnak róla. Minden település más és más sajátossággal, csak hasonlóan nyitott, boldog emberekkel.
Civilek a Palotanegyedért
1972-ben költöztem Pécsről Budapestre. Kalandos körülmények között jutott az akkori barátom, későbbi, első férjem egy hatalmas, üres lakáshoz, ideiglenesen persze, a Horánszky utca 1.-ben (akkor Makarenko utca volt még). Ott éltünk majd egy évig, idővel egy baráti házaspárt is befogadtunk, mígnem kiebrudaltak minket a VII. kerület külsőbe… de ez már egy másik történet.
2006-ban, amikor eldöntöttem, hogy két évtizedes távollét után Magyarországon maradok, intenzív lakáskeresésem eredményeként, a 34 évvel korábbi helytől két háznyira találtam egy viszonylag elfogadhatót. Később a lakást átalakítottam és a környéket újra megszerettem. Ma Palotanegyednek mondják.
2008-ban megalakult a Civilek a Palotanegyedért Egyesület. A Mikszáth tér virágosításánál már ott voltam, de rendszeresen akkor kezdtem eljárni a CaPE rendezvényeire, amikor a környék köztér-rehabilitációs programjáról volt szó, amolyan lakossági fórumokként.
Az egyesület az elmúlt két és fél évben rengeteg program szervezője vagy résztvevője volt, meglehetős hírnévre tett szert. De annak ellenére, hogy hivatalosan 127 tagja van, a munka oroszlán-részét egy-két elnökségi tag végezte. Ezen a helyzeten szeretne változtatni a nemrégiben megválasztott új elnökség – szélesíteni és a közös munkába is jobban bevonni a tagságot.
A továbblépéshez azonban nem érdektelen az elmúlt két év tapasztalatát összegezni – mások számára is hasznos lehet.
A Palotanegyed, szerencsésen, viszonylag homogén, a budapesti átlagnál jobb minőségű épületekből álló városszerkezeti egység. Persze itt is vannak lepukkadt házak, és a kortárs építészet nem mindig nívós darabjai, de a VIII. kerületen belül, határozottan elkülönül, minőségileg is. Felmérések szerint a Palotanegyedben lakók identitása sokkal inkább „belvárosi”, mintsem „nyóckeri”. Városszerkezetileg, kétségtelenül, több köze van a többi, szomszédos kerület nagykörúton belüli részeihez, mint a VIII. kerület külső területeihez.
Ha egyszer a városvezetés levetkőzi a szocialista egalizmus gondolkodási mechanizmusait, akkor az itt megalakult részönkörmányzat fontos eleme lehetne a kerületek területi újraszervezésének. Ha ugyanis a városfejlesztés módszere nem az átlagolás, hanem a pozitiv folyamatok erősítése, akkor a Palotanegyed rehabilitációja közvetetten jó hatással lehet mind a VII. kerületi Zsidónegyedre mind a VIII. kerület más részei.
Az Egyesület alapítói nagyszerűen felismerték a közös érdeken alapuló együttműködés lehetőségét. A helyi vállalkozók aktiv szerepe lényeges momentum volt abban, hogy az Egyesület azonnal cselekvőképessé vált, nem ragadt le az elvi deklarációk szintjén. Persze, a jó magyaros irígység tudni vélte, hogy az egyesület csupán a vendéglősök érdekét szolgálja – két év után, nyilvánvaló, hogy ez mennyire nem igaz. A helyi lakók számára legfeljebb követendő példával szolgálhat a vállalkozók erős lokálpatrióta identitása – ez az, amit tovább kellene vinni, és egyre többeket ráébreszteni ennek a fontosságára.
Van mire büszkének lenni: az első városrehabilitációs kisérleteknek is vannak jó példái, még abból az időből, amikor az állam felülről akart mindent megújítani, itt van az egyik legszebb belvárosi utca – mintaként szolgálhat másutt is, a növényzet a parkoló autók és az emberi arányú utca-keresztmetszet tekintetében, vannak szépséges belső udvarok, amelyek szintén követendő példát szolgáltathatnak, vannak speciális üzletek, kellemes teresedések, megújuló funkciójú pompás építészeti környezet… na, persze, feladat is van bőven.
Az együttműködés szempontjából még kihasználatlan potenciál a negyedben lévő sokféle oktatási intézmény. Mivel az Egyesület kezdettől felvállalta a kultúrális és érdekvédelmi arculatát – szerintem, sikerének ez is lényeges eleme – a negyedben éveket eltöltő diákok, az itt dolgozó tanárok helyi kapcsolatának elmélyítésével újabb közösségi hálózatokat építhetünk.
A „közöm van hozzá„-szemlélet lassan terjed. Tudatosítása, a példamutatás, a közösségi élményre alapuló kapcsolatépítés nem könnyű, de a Civilek a Palotanegyedért Egyesület elmúlt két éve, az elért eredmények (lásd: a honlapjukat és a blogot) világosan mutatják, hogy ez a helyes irány – nem azt várni, hogy majd valaki más, az önkormányzat vagy az állam megoldja a problémáinkat, hanem mindenki, közülünk egyenként és együttesen tehet valamit azért, hogy mindannyiunknak jobb legyen a környezete és ezzel a közérzete is.
Sikktelen Pláza
Ne sirasd a sarki fűszerest – vásárolj nála! Ezzel a címmel jelent meg 2006-ban egy bejegyzésem az EMA nézőponton. Azóta a helyzet itt is változott – szerencsére.
” A tv2 hiradójában a kis élelmiszerüzleteket siratták, mondván, a multik mindent felzabálnak… Nem kételkedem a statisztika hitelességében, csupán szeretném felhivni a figyelmet arra az apróságra, hogy ez rajtunk, vásárlókon múlik…
A városokból való kivonulás a hetvenes években nagyon markáns trend volt, számos, nyugat-európai, észak-amerikai városban… Meg is jelentek a katasztrófa-jósok, de mielőtt bekövetkeztek volna a jóslatok, megváltozott az emberek viselkedése… eleinte azoké, akik mindig halamosak ár ellen úszni: a viszonylag fiatal és pénztelen értelmiség – közülük kerülnek ki a „jövőbelátók”, akik felfedeznek olyan lehetőségeket, amelyeket a trendi tömeg még nem lát… az ő kreativitásuk divattá válhat, majd a divat trenddé szélesiti a folyamatot…
Tel-Avivban húsz évvel ezelőtt három-négy nagy szupermárket-lánc volt… módszeres teritésben (magyarul: szépen felosztották a piacot) Agyba-főbe hirdettek a tv-ben, az újságokban, és az üzletekben tényleg nagy volt a választék… Ámde, a „multik” gyalázatos módon becsapták a vásárlóikat:
– azzal, hogy a beszállitóikat szelektálták. akik nem fogadták el a botrányosan nyomott árakat, azokat ejtették (sok esetben majdnem padlóra küldtek kiváló, hazai terméket előállitó cégeket, azzal, hogy az országos áruházlánc felmondta a megrendelést)
– azzal, hogy eszméletlenül megszaporodtak az úgynevezett akciós kapcsolt áruk (végy sampont, kapsz kézkrémet), amiről később kiderült, hogy csak látszólag olcsó…
– azzal, hogy állandó műsor volt az üzlet átrendezése, vagyis, hiába jártál egy üzletbe éveken át, állandóan keresgélned kellett a cikkeket, amelyeket megvásárolandó mentél be az üzletbe – igy egy sor fölösleges cuccal megpakolva jöttél ki, pedig csak egy apróságot akartál venni…
– azzal, hogy a kiépitett 10 pénztár közül mindig annyi működik, hogy legalább még tiz percet várakozz, és persze vásárolj a pénztár köré zsúfolt mütyürökből…
– azzal, hogy a szerencsétlen pénztárosnő még sorsjegyet és egyéb fölöslegességeket kellett áruljon, vagyis, amikor végre megvan a számla, kedvesen megkérdi, hogy nem szeretnél-e csak 2 sekelért egy csokit, vagy 10-ért egy lábdezodort… ezek az úgynevezett „jutalmazott cikkek”, amelyeket akkor kaphatsz, ha bizonyos összeg felett vásárolsz…
– végülis, egy szuperben nem vesz az ember egy kiflit, hanem szatyrokkal megrakodva és alaposan kizsebelve hagyja el a terepet…
Csak hab volt a keserű tortán, hogy a szuper akkor nyitott, és akkor zárt, amikor akart, nem pedig akkor, amikor az embereknek vásárolhatnékjuk volt… emlékszem, éveken át rohantam pénteken, hogy még három előtt bejussak a szuperba, mert később nem volt nyitva… A közhangulatot az is szította a szupermarketek ellen, hogy a dolgozóinak rémesen alacsony fizetést adott, hogy sokszor embertelen, megalázó körülmények közt dolgoztatta őket…
és akkor, az olyan városrészekben, ahol elég sok, kispénzű, fiatal értelmiségi volt, lassan újranyitottak a sarki fűszeresek, megjelentek a sajt, bor, kenyér, zöldségboltok, amelyeket egy-két ember inditott, és az egész üzletvezetés a személyes kapcsolaton alapult …
Évek óta nem tettem be a lábam a szupermarketba… a sarki „fűszeresem” nevemen szólitva köszön, ha belépek, ismeri az izlésemet, tudja mit szeretek venni, és ezek a dolgok mindig ugyanazokon a helyeken vannak… Időről időre érdeklődik, hogy nincs valamilyen áruféle, amit szeretek, és nem találom nála, mert ha van ilyen, akkor szóljak, megrendeli. Időnként kinál újfajta árucikkeket, de nem úgy, mint egy robot, hanem azért, mert ismeri az életvitelemet, az árufajták körét, amit vásárolok nála… Amit akarok, gyorsan lekapkodom a polcokról, egyenesen a pultra, ahol a legkorszerűbb pénztárgép van, és „csik-csak” jön az eredmény…
Itt nincsenek akciók és fikciók : jó áru van és normális árak. Mig a szuperből sosem tudtam 400 sekel alatti számlával kijönni, addig a fűszeresemnél nem költök többet, mint 100-150 sekelt, átlagban… A fűszeresnél lehet kávét, kakaót vagy szachlebet inni, egy fürge automatából, szól a tv (hogy a két tulaj, akik felváltva vezetik a boltot reggel hét és este 10 között, meg ne haljanak az unalomtól az üres órákban), a vásárlók a környéken laknak, vagy ismerik egymást, mint szomszédok, vagy a fűszeresnél ismerik meg egymást… vagyis, remek hely a mi kis sarki fűszerüzletünk…
A beszállitói jelentős része is kisebb cég, speciálisan jó minőségű árut kinálnak. De ha nem elég az a sajtválaszték, amit Ilánnál (igy hivják a fűszeresünket) lehet kapni, akkor ott van a remek galili sajtokat áruló spec.üzlet – apró, tiszta, és mindig kiváló áruja van. De ugyanigy, van remek kenyérüzlet, huszonvalahány fajta kenyérrel, pesztóval, olajbogyóval, és nagyanyó-lekvárja-sorozattal… Magyarul: a szuperek addig élnek, amig a vásárlók azt nem mondják, hogy elég! Mást akarunk!”
A napokban részt vettem a Magyar Üzletasszonyok Egyesületének rendezvényén, amely a textilipar, a ruházati ipar és a kiskereskedelem szomorú sorsával foglalkozott. Valamikor ( fiatalságom 70-80-as éveiben) butikosnak lenni a világ teteje volt! Nem is beszélve azokról a kiskereskedőkről, akik túlélték az államosítást és „maszekként” a minőség szinonimáját jelentették a létező szocializmusban. Szegény anyám, minden szezonban egyszer, rituális vásárlásra Budapestre utazott első osztályon, mert ő megadta a módját, ugyanazon szabóhoz, ugyanazon cipészhez, aki mellett megvette a hozzáillő táskát is. Kesztyűt csak Pécsett vásárolt, gombot a Varjasnál, szóval, mindennek megvolt a maga rendje. Kislakás, kevés szekrény, kevés ruha – de az a lehető legjobb minőségű. Ebben nőttem fel.
Ma mindent elönt a plázacucc és az angol használt ruha – panaszkodtak a kis cégek tulajdonosai.
A híres, régi gyárak eltüntek – mesélte Hannauerné, Szabó Anna, az Innowear-Tex Kft. ügyvezető igazgatója. Cége elődje a HÓDIKÖT szocialista nagyvállalat, azelőtt a híres Non-Coc svájcisapkát is gyártó Kokron József és Fiai Kötszövöttárugyár. Az Innowear nemcsak nevében igyekszik innovativ maradni, és ezzel a Kokron gyár legjobb hagyományait követni.
Nincs mese, éppen úgy mint száz évvel ezelőtt, mindenkinek „ki kell találnia saját magát”, hogy miben tud elsőrangút produkálni.
A válság, ebben az esetben talán még segítségül is szolgál – legalábbis erről írt a hvg néhány napja.
A jelenséget, hogy „értelmesebb ember nem vásárol plázában” – a 2006-os cikkemben már leírtam. Csak remélni tudom, hogy itt is egyre több ember csatlakozik a tudatos vásárlókhoz – a saját érdekében, és ezzel a hazai ipar és kereskedelem támogatójaként is.
A rajzolás szentélye
Az első hírt a BorderLINE pályázatról, amely megnyerte a 2010-es Velencei Biennálén való részvétel jogát heves vita követte az építészfórumon. Nem túl esztétikus vita. De talán, ez is hozzátartozik a magyar építészet mai állapotához: az irígység és a gáncsoskodás.
A kiállítás honlapján az Inspiráció címszó alatt található a magyarázat kezdete – miért éppen az építészet rajz lett a magyar pavilon idei témája:
„Amíg skiccelt, megállt Alvaro Siza körül a levegő. A sorban állók elcsendesedtek, a körben toporgók némán figyelték, ahogy a rajz készül. Elementáris hatása volt annak, amint egy építész felvillantotta azokat a pillanatokat, ahogy az irodájában dolgozik. Az autogramra várók visszafojtott lélegzete éppúgy szólt Sizának, mint a jelenségnek; éppúgy tisztelte az embert, mint azt, amivel akkor foglalkozott. Mágikus ereje lett a kis rajznak, de leginkább annak, hogy egy addig hullámzó, az élmény hatása alatt megdermedt tömeg közepén született.”
Később, a Manifesztumban a következő magyarázatot találjuk: „A ház és az idea közötti átmeneteket kutatva a Magyar Pavilonban rendezett kiállítás célja az, hogy megkeresse és bemutassa azt a vizuálisan még értelmezhető elemet, amely az építészet alapegységének tekinthető.”
El lehet olvasni az alkotók gondolatait, meg lehet nézni a rajzokat, fotókat, november 21-ig még a helyszínre is el lehet látogatni. A leghitelesebben, nyilvánvalóan akkor lehet megítélni, ha valaki bejárja a kiállítást, és nyitott lélekkel hagyja, hogy az befolyásolja, nem pedig a kritikusok hada.
Én csak WESSELÉNYI-GARAY Andor, és FERENCZ, Marcel beszámolóját hallgattam, miközben láthattam az építés és kész kiállítás fotóit. Ezek alapján sajnáltam, hogy nem szerveztem úgy az életem, hogy megnézhessem a kiállítást, mert bennem elindított egy értelmezését mindannak, amit elém tártak.
A rajzolás nem csupán az építészeké, vagy a jeles művészeké, hanem mindannyiunk eszköze mindaddig, amig nem szoktatjuk le magunkat róla. Lehet, hogy a „szabadkézi rajz”egyre kevésbé határozza meg a tervezést , és a „műszaki rajz” mint olyan, teljesen kivész, a rajzolás, a firkálás, a „kis-kus”, ahogy a héber mondja, ott van a kezünkben, ha némiképp vizuálisak vagyunk. A vizulitás pedig egyre fontosabb, szerintem, ezért a rajzolás elementáris erejéről sem mondhatunk le. Nekem ezért tetszett az a gondolat, hogy nem csupán építészekét, hanem bárkiét, aki elküldte a rajzát – kiállították a pavilonban.
Hogy mit mond a magyar építészetről az, hogy egy seregszemlén a vonalhoz való visszatérésre szólít? – nem tudhatom, hiszen nem vagyok építész, de külső szemlélőként, számomra azt sugallja, hogy nem ártana visszatérni a tiszta forráshoz ebben az egyre süketítő kakofóniában.
Szimpla eset
Ha a nap nem úgy alakul, ahogy elterveztem és elegem van mindenből, akkor a legjobb dolog belefeküdni egy levendula-illatú fűrdőbe, aztán valami laza göncben beülni a Szimpla-kertbe. Nyáron korsó sör, télen egy jó tea, vagy vörösbor – máris vidámabb az élet.
Ez a hely, szerintem, az ezredforduló utáni Budapest hiteles lenyomata – nem akar mást mutatni, mint ami, és talán meglepő, de mindezzel együtt nagyon is szerethető.
A városi kultúra sorozatunkba mégsem a privát szimpátiám alapján került, hanem mert az a jelenség, amit a Szimpla ma szimbolikusan és roppant gyakorlatiasan is képvisel, modell-értékű Budapest fejlődési esélyeit tekintve.
A romkocsmák kialakulása maga, egyfajta helyzetelemzésből született – az adottság és igény kreativ kapcsolatából.
A város belső területein elszabadult ingatlangarázdálkodás termelte a lebontásra váró, kiürített, fél-rom épületeket. Ezzel szemben hiányzott a vendéglátásból az a szegmens, ami sem nem a hagyományos étterem, söröző-borozó, kocsma, vagy kávéház, hanem ami közelebb van az angol Pub-hoz. Valójában közösségi találkahely, ahol mellesleg lehet valamit inni, netán enni is, ha éppen úgy adódik, de lényeg nem a „fogyasztáson”, hanem „ottléten”, az „együttléten” van.
A jó vendéglátóhelyek, bármilyen tipusúak is, azok, ahol a tulaj a saját képére formálja a helyet. A sikertörténetek nagy része úgy kezdődik, hogy „akartam egy olyan helyet, ahol jól érzem magam, és mivel nem találtam, hát csináltam egyet”.
Nem véletlen tehát, hogy a kötelezően elvárt viselkedéstől mentes találkahelyek életrehivói Budapesten és majd látni fogjuk, hogy vidéken is, többnyire fáradhatatlanul dolgozni képes fiatal emberek. Menet közben tanulták meg a „szakmát” – egyik helyről a másikra vándorló romkocsmákban.
A Kazinczy utcai Szimpla-kert nyitása (2004) idején kezdődött a korrupció-gyanus ingatlanügyletek elleni civil ellenállás, ami némiképp lassította a városszövet elrákosodásást, később letartóztatásokhoz vezetett, majd a gazdasági válság befagyasztotta a bontásokat. Igy, az idényrom fixrommá lényegült, a háztulajdonos pedig áldja jósorsát, hogy a félpénzen megvett ház bérleti díja termeli a pénzt, anélkül, hogy neki bármit is kéne tennie ezért.
Miközben a felszámolás és költözés egy darabig nem veszélyezteti, újabban a bezárás, működésének korlátozása fenyegeti a helyet. Nem azért mert rossz itt, hanem nagyrészt, mert túl jól megy – sokan jönnek ide esténként, hírneve messze szállt, budapesti specialitás a külföldiek számára, és ezt bizonyos „jószomszédok” nehezen viselik el. Az utcazaj, amit mint ürügyet előráncigáltak, valójában elfedni igyekszik az irígységet.
A Kazinczy utca nem a csili-vili Fashion-street – erre az önkormányzat még annyira sem figyel, hogy a közbiztonságról gondoskodjon, a hangoskodókat a karhatalom határozottságával jobb belátásra bírja. Igaz, ez nem különleges eset Budapesten – a város hivatalnokai éveken át a saját zsebükre koncentráltak, nem pedig arra, hogy mitől lehet jobb a rájuk bízott település. A zsidónegyed forgalmi káosza a gyalogosforgalom libasorba kényszerítésével, zavaros parkolóhelyeivel, átmenő gépjárműforgalmával, vagyis minden hibájával tettenérhető ezen a helyen. Gyatra közvilágítás, dimbes-dombos burkolat, hajléktalanok és kukaguberálók – nem a Szimpla hatására jelentek meg.
A Szimpla viszont elindított egy spontán rehabilitációs folyamatot, amely lendületesen működne, ha a magyar jogszabályok nem a röghözkötöttséget preferálnák adóikkal, illetékeikkel, hanem a városi mobilitást segítenék.
Normális esetben az ilyen lepusztult, belvárosi terület azzal kezd megújulni, minden állami pénzpumpa nélkül, hogy a rissz-rossz lakások értéke felfelé kúszik, csak azért, mert egy „szimpla” életjel felzavarta a mocsárt. Kevéspénzű fiatalok keresnek lepusztult kislakásokat, amelyek árát még meg tudják fizetni, és saját kreativitásukkal megtoldva lakhatóvá teszik. Ahogy növekszik az igény a környék lakásaira, egyre több idős ember tudja eladni az alacsony komfortú lakását annyi pénzért, hogy másutt kényelmesebbet tud venni. Minél több lakást újítanak fel, annál inkább nő az összes lakás értéke, lassan megjelennek a pénzesebb vevők is, a kreativ fiatalok értékesíteni tudják azt, amit korábban produkáltak, és ha továbbra is szeretik a helyet, újabb lepusztult lakások, épületek felújításába fognak.
Ezt persze a normális városvezetők is tudják, és ahol a város működését a helyi adó finanszírozza, meg is becsülik az élesztő szerepét betöltő magánvállalkozásokat, hiszen pár év alatt az ilyen területeken már emelhetik a helyi adó mértékét, és abból meg tudják újítani a közterületeket, ami viszont tovább emeli az egyes ingatlanok értékét és az egész környéket szebbé-jobbá teszi.
Budapesten ez azért nem működik normálisan, mert egyfelöl rossz a szabályozás – lakásvásárlási illeték, bárbeadást sarcoló 25%-os adó, a helyi adó és a srófadó hiánya – de nem is érdeke a politikai-hivatali vezetésnek ezt a helyére tenni, mert egy normális rendszerben nincs korrupciós extraprofit az ingatlanbizniszben, magyarul senki nem tömi a hivatalnok zsebét. A magyar rendszerbe bele van építve a rosszul működés minden biztosítéka, mert az senkit nem érdekel, hogy mi lesz a várossal, annál fontosabb, hogy mennyit lehet „kaszálni” a hivatali idő alatt. Ezért kell rengeteg pénz a választásokhoz, hiszen akkor dől el, hogy ki milyen tejelő állást tud megcsípni, és azt a pénzt meg kell keresni a zavarosban való halászat fenntartásával.
Mikszáth óta, vagy régebben ez így van, de korántsem jelenti azt, hogy ennek így is kell maradnia.
Bazi nagy bukás?
Megépítjük a múltat, vagy a városvezetők és a fejlesztők képesek lesznek meghallani a kor szavát, és a bazi nagy bukás helyett új perspektívába helyezik a Bécsi utcai beruházást?
Egy hónappal ezelőtt a Magyar Urbanisztikai Társaság tartott ismertetőt a Bécsi utcai Csipak projektről. Erről szólt a Le a Zeppelinnel című írásunk. Ebben a cikkben arra az adórendszerre utaltam, amit már korábban ismertettem Az adók szerepe a városrendezésben című írásban, illetve a Win-win, avagy a srófadó című írásom kifejezetten a Csipak-projekt kapcsán igyekszik felhívni arra a figyelmet, hogy sügős és hatékony intézkedésrendszerre van szükség.
Legutóbb a Kortárs Építészeti Központ az Iparművészeti Múzeumba szervezett egy összejövetelt, ahol a kerület főépítésze, Cselovszky Zoltán, és a fejlesztő-stáb is megjelent – itt is zsúfolásig megtelt a terem, a botrány duzzad, de a megoldás felé vezető úton csak tétova tapogatózás folyik.
Pásztor Erika Katalina írása az építészfórumon nagyszerű összefoglaló, szakszerű elemzése a helyzetnek, és még a megoldás irányát is kijelöli: „kicsi, rafinált, réspiacokat megcélzó, Budapest centrális földrajzi helyzetét kihasználó kreatív program kellene, olyan hibrid építészettel, ami az örökség és az új között különleges, sehol máshol meg nem ismételhető megoldásokkal rukkol elő„.
A lényeg tehát a PROGRAM – egy jó program, ami választ ad a környezet által felvetett kérdésekre, és éppen annyi hasznot is hoz, ami a befektetőknek megéri. A vitában elhangzott, hogy ezt a kerület gazdájának kellett volna, már korábban kitalálni – de nem tette. Amikor az ingatlanbizniszben érdekeltek, joggal egyébként, meglátták a terület adta lehetőségeket, akkor ébredt fel a hivatal.
Cselovszky Zoltán monológjában azt fejtegeti, hogy ebben a projektben a „belvárosban erősen hiányzó funkciókat kívántak megteremteni”. Szerinte ez az „építészeti hangsúly” és a „kortárs épjtészetnek helyet adni”- alapvető funkció.
Ő is elismeri, hogy a belváros egyre inkább elveszíti lakosságát – ezért kell bevásárlóközpontot, irodákat és szállodát tartalmazó gigamonstrumot odapöttyenteni… Csipak Péter maga is érzi a disszonanciát abban, hogy a korábbi „vegyes funkció”, amely lakásokat, kereskedelmet elegyített egyes épületekben, most a lakófunkciót szállodában kívánja megvalósítani, és a kereskedelmet irodákkal bővíti – ettől várja, hogy a belváros élőbb lesz, mint valaha.
Nem véletlenül tettem be nyitóképnek azt a forgalomszabályozó „tüskét”, ami az ominózus projekt sarkán van ma, a dögdrága burkolat közepén, hogy koordinálja a kiskörútról és az új „főutcáról” érkező forgalmat. Már most így néz ki, olajtócsával körítve, hiszen ezt a szerkezetet nem arra találták ki, hogy a villanyrendőr szerepét játsza, hanem arra, hogy egy alapvetően gyalogos utcába, ha be kell menjen a tűzoltó vagy a mentő, akkor ki tudják iktatni.
A figyelemelterelést szolgálja, ha építészeti minőségről, léptékváltásról, és „fejlesztésről” beszélünk, a korrekt program tisztázása helyett.
Az esztétikai értékeiért sok dícséretet kapott Deák Palotában is kiadatlan irodák vannak, mint ahogy a Vörösmaty tér túlsó oldalán lévő – szintén agyondícsért építészeti értékű – Hálóházban, vagy a közeli Madách-házban.
Arról is szó esett, hogy itt, a belváros közepén, két másik, hasonlóan grandiózus projekt tervei lebegnek: a Zaha Hadid – ház a Szervita téren, a Városházaparkot megszüntetni akaró Egereat-projekt. Bár most, úgy tűnik, hogy valami isteni kegyelemből, a város megmenekült ezektől, legalábbis egy időre…
A válságot emlegeti Csipak Péter is, de abban az értelemben, hogy most kell elkezdeni építeni, mert akkor éppen kész lesz ez a nagyszerű dolog, mire kilábalunk a válságból, sőt, ez a projekt a rengeteg munkaalkalommal, amit nyújt ennek a szerencsétlen városnak, önmaga is válságcsillapítóként működik.
Azért erre ne vegyünk mérget – a válság, úgy tűnik, hogy mélyebb, szerkezeti problémákat rejt, legalábbis Magyarországon, mintsem hipp-hopp elillanjon. Ami pedig Budapestet illeti – az életképességét sem a Főutca-projekt vagy a Fashion-street erősíti – ezek legfeljebb szépségtapaszok egy igen elhanyagolt alculaton.
Térjünk vissza a funkció tisztázásához – és külföldi példák kritikátlan utánzása helyett nézzük meg, hogy Budapest nagy fejlesztési korszakában miként működtek a dolgok, talán ez közelebb visz minket és a befektetőket is a jó megoldásokhoz.
„Ebben az időben került a város fejlesztését irányító Fővárosi Közmunkák Tanácsának élére báró Podmaniczky Frigyes. Vezetése alatt a tanács olyan programot hozott létre, amely felölelte a Duna budapesti szakaszának szabályozását, rakpartok, közraktárak, hidak, bulvárok, egy központi pályaudvar és egy vasúti híd építését, valamint a főbb útvonalak szabályozását. A városrendezésre 1870-ben írtak ki pályázatot, amit Lechner Lajos építész nyert meg, és a főváros középítési igazgatójának nevezték ki.”
Vagyis, az akkori városvezetés nem hagyta az ingatlanbiznisznek a maga igényeire alakítani a várost, hanem a közösségi szempontokat maximálisan figyelembe vevő programot alakított ki, azt kigazdálkodta (a kockás báró ebben volt született zseni – ma ez a szakma a városgazdálkodás, ami teljességgel hiányzik az önkormányzati rendszerben), és a program építészeti minőségéről tervpályázat útján választottak felelős vezetőt. Vagyis, abban az időben is a programalkotás volt az első lépés, majd az összhangolt tervezés, és a végrehajtás személyes felelőssége.
Akkor a helyzet annyival egyszerűbb volt, hogy a semmiből kellett egy vadonatúj városszerkezetet és rendszert felépíteni, most pedig egyensúlyozni kell a meglévő értékek és a városi élet XXI. századi kívánalmainak való megfelelés között.
Hangsúlyozom, hogy XXI. századi követelményrendszert kell teljesítenünk, nem pedig a múlt századi gyakorlatot folytatni! És éppen ez a legnagyobb baja a Csipak projektnek is, harmadikként a sorban, a Szervita téri ház és a Városházapark-romboló után. Valami nagy építészeti durranás – teljesen átgondolatlan program nélkül! Válság ide vagy oda, ez az alapvető probléma mindhárom projekttel. Nagy ívben nem vesznek tudomást a környezetről – a hely központi fekvése csak és kizárólag gazdasági tényező a projekt várható profitját tekintve, de nem vesz tudomást arról, hogy az élhető város szempontjából mire lenne szükség az adott helyen. Csipak Péternek igaza van – ezt kitalálni nem az ő dolga lenne, de a jelenlegi önkormányzati struktúra felelősségvállalás nélküli poziciókkal és jogszabályok özönével lavírozik évtizedek óta: napnál is világosabb, hogy milyen kudarcsorozatot vonszolva maga után!
Viszont, a különbség az akkori idők, amikor Yuli Ofer és társai megépítették az első plázát, és a jelen között, hogy a magyar városlakó kezd feleszmélni, és egyre kevésbé lehet vele elhitetni a „jótékony beruházó” várost-zsúfoló beépítési hablatyát. Közben megépültek olyan bevásárlóközpontok, irodakomplexumok, amelyek önmagukért beszélnek – világosabban és egyértelműbben, mint ahogy a kerületi főépítész előadta a magáét, és a jelentésük mindenkinek szól: nem jó a városnak, ami az utóbbi évtizedekben történt! Tessék másként gondolkodni!
A zseniális Zsolnay
Tavaly decemberben kezdtem a tudatos felmérést: milyen változást hozott szülővárosom életében az Európa Kultúrális Fővárosa megaberuházás.
Akkoriban, leginkább kudarcokról számolhattam volna be, de ehhez semmi kedvem nem volt, amúgy is megtették mások a sajtóban.
Bár bosszantó volt az újból elszalasztott lehetőség – lassan olyanok leszünk mint a palesztínok, akikről Aba Even találóan azt mondta, hogy sosem mulasztanak el elmulasztani egy lehetőséget – de ennek okairól és politikai hátteréről Somlyódy Nóra hamarosan megjelenő könyve, minden bizonnyal kimerítő válaszokkal szolgál.
Engem a városfejlődésre gyakorolt hatása izgatott, annál is inkább, mert az eredeti pályázat egyik alapfeltevése volt a kultúrális városrehabilitáció. Ez pedig főiskolás korom óta a kutatási szakterületem. Mivel Pécsett születtem, és ott éltem 18 éves koromig, édesanyám még most is, elég közelről ismerem a várost – annak szépségeit és problémáit is. Szentimentális kötődésem ellenére azt elég pontosan láttam, hogy a város a kitűnő adottságait kihasználni nem tudó, ezért sajnálatosan perifériára került helyzetén egy nagyon tudatosan felépített kultúrális alapú rehabilitációs folyamattal lehet javítani, és erre az EKF év és a hozzárendelt források remek alkalomnak tűntek – öt évvel ezelőtt.
Az építészeti beruházásokat és azok hatását csak hosszabb távon lehet igazán lemérni . Még az átalakuló közterek kritikája is akkor lehet megalapozott, ha hagyunk egy kis időt a „bizonyításra”, vagyis arra, hogy a városlakók és az odalátogatók belakják ezeket. Az EKF-botrányok sajnálatos negativ hatása, hogy a túristainvázió-momentumot csak részben használhatta ki a város a beruházások késése miatt – a vendégek kevésbé élvezhették a végeredményt, sokkal inkább láthattak eszeveszett építkezéseket a város majd minden látványos pontján.
Ugyanakkor, már nyáron megjelentek azok az apró, bíztató jelenségek, amelyek Pécs megújulási képességére utalnak, és ha a mostani városvezetés felismerve, okos döntésekkel segíti is ezeket, akkor talán, valóban egy jobb jövő veheti kezdetét.
A városi kultúráról szóló sorozatom pécsi fejezetét azokkal az apró csodákkal kezdem, amelyek, nézetem szerint, sokkal fontosabbak, mint a megaberuházások. Azt is meg merem kockáztatni, hogy ha ezekre koncentrált volna 2005-től, az akkori, majd a sűrűn változó városvezetés, a mainál jobb mérleggel zárhatná a kultúrális főváros évadot – de ez a hajó elment, a tapasztalatokból még mindig lehet tanulni és a város közösségi érdekeit szolgálni.
Az első dolog, majdhogynem triviális – a Zsolnay-hagyaték. Időben a város legragyogóbb fejlődésének korszakához csatol vissza, olyan, nemzetközileg is versenyképes produktumot mutat fel, amelyre méltán lehetnek büszkék a pécsiek, és éppen ezek újbóli megismerése vezethet arra a felismerésre, hogy a város miképpen újíthatja meg önmagát. Ebben a történetben ugyan szerepe van a pénznek, de sokkal inkább annak az „emberi tényezőnek”, amely a pénzt képes volt megsokszorozni.
Zsolnay Vilmos zseniális ember volt.
Kereskedő-családba született, festői ambiciókkal megáldott ambiciózus fiatalemberként vette át a vegetáló gyárat bátyjától. Személyében a művészi hajlam kiváló szervezőkészséggel és kereskedői képességgel párosult – nem volt rest tanulni, kísérletezni, a legkíválóbb művészeket alkalmazni, ugyanakkor reálisan mérte fel a gyár működőképességét. Munkásságára mindvégig jellemző volt a kreativitás és a realitásérzék harmóniája.
A „reklámot” szolgálta az a művészi szinvonal, amelyet a különböző kiállításokra vitt tárgyak jelentettek, de a gyár széles termékskálája biztosította az anyagi gyarapodás biztonságát. Üzletemberként, 67 évesen megépítette az első pécsi áruházat, egy évvel később, a Milleniumi Kiállításon bemutatta az eozint. Szoros együttműködése a kor építészeivel lehetővé tette, hogy a magyar szecesszió egészen sajátságos termékkel gazdagítsa az épületeit.
Családját is „fanatizálta” – Miklós fia és két lánya, Júlia és Teréz is a gyár felvirágoztatásának szentelték életüket. Még Júlia férje, Sikorski Tádé építész is bekerült a bűvös körbe. A gyárat nem csak azért lengte be a családi hangulat, mert ott is laktak a tulajdonosok, hanem mert a kölcsönös megbecsülés és a nagy közös célért végzett munka dicsősége hatotta át.
Az EKF-program legjobb ötlete volt, hogy a Zsolnay Múzeumon kívül, ennek a családnak az „emlékművét” éppen ott hozzák létre, ahol dolgoztak. Azoktól a civilektől eredt a gondolat, akik mélyen átérezték a sok évtizeden át elhanyagolt örökség valódi értékét.
A komplex nem készült el – a munkálatok még lagalább jövő tavaszig tartanak – de ha az ember eléggé vállalkozó szellemű érdeklődő, akkor az építési terület káoszában már felcsillan egy-egy nagyszerű részlet. Ilyen a Sikorski-ház, ahol a Gyugyi-gyűjtemény került bemutatásra.
És megint az emberi tényező: Gyugyi László „külföldre szakadt hazánkfia” negyven év alatt szisztematikusan gyűjtötte a Zsolnay remekműveket. Ennek a gyűjteménynek a hazatelepítése akkor is hatalmas fegyvertény, ha a városnak nem kevés pénzébe került. Ragyogó befektetés volt. Az, hogy még a pécsi honpolgárok adományozási kedvét is felpezsdítette, az külön nagyszerű, hiszen a jó város alapfeltételeihez tartozó közösségépítés és identitásfejlesztés is benne van az akcióban.
A kiállítást, a zűrös megközelíthetőség ellenére, két hónap alatt közel tízezren látták – a sok VIP vendég mellett több mint kétezer fizetős látogató volt (köztük én is, mert úgy gondolom, hogy az élmény egy újságírónak is „megéri” a befektetést…) Abban a csoportban, amellyel én is bejutottam, meglepően sok gyerek volt – megismert értékeikre méltán büszke tükék csemetéi.
Alulról az ibolyát
A budapesti dohányosok újabb területről szorultak ki a szenvedélyükkel. Igaz, erre a helyre kevésbé élvezetes menni, mint egy kávéházba vagy étterembe, de kikerülni manapság még elég problematikus. Ott vannak a város legforgalmasabb csomópontjai alatt, és miután a XX.századi várostervezés az autó és az ember kritikus találkozásai helyén az embert küldte a föld alá, ma is kapkodjuk a lépcsőket le és fel, ha utunk egy-egy aluljárón vezet át.
Mint szenvedélyes antinikotinista akár örülhetnék is a fővárosi döntésnek, ha elhinném, hogy ez az intézkedés valamit is javít az amúgy siralmas állapotban lévő aluljárókon. De nem hiszem. Holott az aluljárók a város azon neuralgikus pontjai, amelyekkel ideje lenne komolyan foglalkozni.
Az első aluljárót 1963-ban építették Budapesten, az Astoriánál. Közvetlen oka, látszólag a kettes metró építése volt, de az utasok felszínre juttatását meg lehetett volna oldani aluljáró nélkül is, gondoljunk csak az Andrássy úti földalatti megállóira. Az aluljáróépítés valódi oka az a városfejlesztési szemlélet volt, amely minél nagyobb teret akart adni a felszíni gépjárműforgalomnak, és ezért a kereszteződésekben arra kényszerítette a gyalogosokat, hogy bújjanak a föld alá.
Az aluljárók “célszerűségét” a tervezők azzal indokolták, hogy ezek amolyan “spontán találkozási pontok”, és ha még üzleteket is terveznek beléjük, akkor lesznek aztán igazán vidám helyek. Nem lettek. A majd fél évszázados tapasztalat az, hogy az aluljárók sem nem biztonságosak, sem nem kellemes helyek, és felmérések szerint, ha nem kényszerülnének rá az emberek, nem is mennének le. 2009-ben Hagyó Miklós főpolgármester-helyettes meghirdetett egy “átfogó aluljáró-felújítási programot”, amely során 2012-ig 35 aluljárót újítottak volna fel, potom 35 milliárd forintért. De az “ökoaluljárók”, amilyenekké a legfrekventáltabbak váltak volna, továbbra is csak a burkolatukban és energiatakarékos világításukban lettek volna mások. Vagyis az a 35 milliárdos költekezés sem adott volna választ az aluljáró, mint egy speciális városi köztér problémáira.
Időközben az egész városszervezési szemlélet gyökeres változáson ment keresztül a világban: rájöttünk, hogy hiba volt az autók zavartalan haladását elősegítő minden lépés – az úttest-szélesítés a járdák zsugorítása árán a dugókat nem szüntettük meg, viszont az emberi élet egyre kevésbé elviselhető szintre süllyedt a belvárosokban. Az utóbbi időben a hajléktalan-probléma kapcsán is szó volt az aluljárók áldatlan állapotáról. Ezért is érdemes lenne újrapozicionálni őket.
Azt leszögezhetjük – és bármennyire is szokatlan ez némely városvezetőknek -, hogy az aluljáróra semmi szükség mint közlekedési csomópont! A metró közönségét közvetlenül ki lehet vezetni a járdaszintre – ma még gyalogátkelőkön, bárki eljuthat oda, ahová szeretne, de megsúgom, a zebrák napjai is meg vannak számlálva: a korszerű városban egyre kevésbé korlátozzák a gyalogosokat, sokkal inkább a gépjárművek közlekedését. Londonban már komoly kísérletek vannak a közlekedési lámpák kiiktatására, és a gépjárművek 30 km/órás sebességkorlátozására az úgynevezett camping-elv alapján. A campingekben ugyanis nagyon ritkán történik baleset, és azok sem súlyosak, mivel a közlekedés minden résztvevője odafigyel a másik mozgására is.
Sematikus ábrán az Astoria aluljárót vettem alapul, ahol két régi épületet árkádosítottak azért, hogy lejáratot biztosítsanak az aluljáróhoz. Ezeket megszüntetném. Viszont a másik oldalon van akkora szabad tér a felszínen, hogy a metronak közvetlen kapcsolata legyen, akár mozgólépcsővel.
A városon belüli központi helyzetük az aluljárókat különösen alkalmassá teszik a “városi rendőrség” bázisai kialakítására. A 2006-os podo-programban már megjelent a “policity”, amely feladata a városi közterületek rendjének biztosítása, olyan jogosítványokkal, amelyek ma a közterületfelügyeletnek nincsenek. Ez a gondolat a főpolgármester-jelöltek programjaiba is beszivárgott mára. Egy olyan városban, ahol a gépjárműforgalmat és a parkolást elektronikus rendszer szervezi, nincs szükség parkolóőrökre, de annál nagyobb szükség van olyan rendőrökre, akik a szemetelőket, a sarokba-vizelőket, a kéregetőket és a hajléktalanokat jobb belátásra tudják bírni. Nem kifejezetten erőszakszervezetről van szó, hiszen az ő feladatuk lenne az információ is, és éppen a problematikus szociális helyzetű emberekkel való foglalkozás okán, kiterjedne a szociális ellátás eme speciális szegmensére.
Az ábrán kékkel jelölt területen lehetne a policity logisztikai bázisa, amelyhez három speciális funkció kapcsolódna:
A sárga mező jelzi azt a 24 órán keresztül nyitva tartó – a metro nyitvatartásakor onnan is megközelíthető – “gyógyszertárat”, amely alapvető élelmiszereket és drogéria-cikkeket is árul, kávét is lehet inni, mint ahogy ma már szinte minden benzinkútnál.
Innen lehet megközelíteni azt a vizesblokkot (zöld), amely a wc-n kívül babapelenkázót és zuhanyozó-blokkot is tartalmaz. Méghozzá ingyenesen, mert a város érdeke, hogy az utcáin ne legyen vizelet, és akiknek más lehetőségük nincs, tisztálkodni is tudjanak. Igaz viszont, hogy amint kultúrált és ingyenes lehetőség kínálkozik az emberi szükségletek elvégzésére, a sarokbavizelést is keményen kell büntetni – nem pénzzel, hanem a köztisztasági munkában való részvétellel! A policity szolgálatos tagjai szisztematikusan járőröznek a körzetben, és akit a köztisztaság elleni vétségben nyakon csípnek, azt az elkövetkezendő 4 órában a város takarításában való részvételre kötelezik – nincs kivétel: legyen az magyar vagy külföldi, nincstelen vagy Armani öltönyös úr – takarítóeszközt mindegyik a kezébe tud venni! Egy ilyen egyszerű intézkedésnek rövid időn belül tiszta város lehet a következménye.
Ennek a vizesblokknak csak a policity-ből megközelithető részébe viszik azokat a hajléktalanokat, akiket a városőrség gyűjt be. Mert a városlakó többség érdekében, nem csak törvényeket kell hozni a hajléktalanság megszüntetésére, hanem a jelenlegi helyzet felszámolására gyakorlati intézkedéseket is kell tenni. Humánusan, de határozottan! A tisztálkodás a szociális ellátás belépője. Az ábrán türkizzel jelölt részben van a szociális gondozó fogadószobája és néhány éjszakai menedéket nyújtó szoba. Itt egyetlen hajléktalan nem maradhat tovább, mint néhány órát, amig a szociális gondozó személyes “kilábalási programot” nem készít az érdekelttel együtt. A város segítő kezet kell nyújtson ezeknek az embereknek, viszont, aki munkaképes, annak az ellátásért köztisztasági szolgálatot kell adnia mindaddig, amig más munkát nem talál magának.
Az aluljárók ezen átalakítása miközben megszüntetne egy működésképtelen “közteret” a város valódi közterületeinek javítását szolgálná. Az Astoria-aluljáró ebben is lehetne az első Budapesten.
Kézművészet
Két évvel ezelőtt, a Gödörben volt egy kézműves-vásár, amely semmiben nem hasonlított a szabadtéri bódévásárokhoz – itt valóban kortárs iparművészek alkotásait láthattuk és vásárolhattuk. Akkor ismertem meg Erdős Tibor munkáit: naplók, naptárak, emlékkönyvek, albumok gyönyörűen, kézzel kötve. Megvettem a 2008-as naptárat – kézbesímulót, bőrkötésest. Nem volt olcsó, de egyetlen forintot sem sajnáltam, amit erre kiadtam, hiszen egész évben öröm volt kézbe venni. Amikor egy belső cimkéről megtudtam, hogy pécsiek, külön örültem a felfedezésnek – tüke vagyok magam is -, és tavaly már a műhelyükben kerestem fel őket az aktuális naptáramért. Tibor felesége Rétfalvy Orsolya könyvrestaurátor, társa a közös vállalkozásban. Már akkor nehéz helyzetben voltak, de még konok kitartással néztek a jövő elébe, tele voltak tervekkel. Később, az a lelkesedés, a tisztességes, közösségért végzett munka sem volt elég – az idei Kézművész-naptáramat már Budapesten vettem az Alexandra Dob utcai üzletében. Erről így írnak az ElAway projekt honlapján, amelyet az Európa Kultúrális Fővárosa kapcsán Patartics Zorán indított el, és a Pécsről elszármazókkal igyekszik egy közösségi diskurzust létrehozni az okokról:
„Megyek. Tíz évig próbálkoztam. Antik gépekkel felszerelt műhelyünk van, amiben dolgozunk. Bárki bejöhet, megnézheti, kipróbálhatja, hogyan kell könyvet kötni. Dolgoztunk megyének, városnak, egyháznak, egyetemnek. Felajánlásból, jutányosan, azonnal, tegnapra. Megélni ebből nem lehet. Egy kedvezményes bérletű műhelyt szerettünk volna csak, amit aztán munkánkkal kompenzáltunk volna. Válasz: PIACGAZDASÁG van. Ami nem megy, azt nem kell csinálni. Egy ember látott bennünk üzleti lehetőséget: Matyi Dezső. Felajánlotta: egy budapesti könyvesházában helyet csinál nekünk. Vigyünk mindent, amink van, csináljunk mindent úgy, mint eddig. Mi megyünk. Aki akar elér…”
A pesti műhely őszi megnyitó ünnepségét Vijuty Tvrtko vezényelte le – bepillanthattunk egy roppant izgalmas világba. Ennek a reményteli napnak az emlékéül, mindenki egy apró „marokkönyvet” készíthetett magának, megízlelve az egyedi darab alkotásának gyönyörűségét. Itt tartom a laptop mellett az asztalon, és beírom a boldog napjaim dátumát.
A tradíció és a modern könyváruház nagyszerűen megfér egymással – egy olyan világban, amelyben az igényességnek és a tiszta funkcionalitásnak is meg van a maga helye.
Annak idején az édesapám sosem unszolt, hogy olvassak könyveket – ha látott olyan könyvet, amelyet jónak talált arra, hogy elolvassam, azt megvette, és minden szószátyárságot mellőzve feltette a polcra, a szobámban. Észrevétlen gyűltek, mig egy nap magamtól le nem vettem egyet, és bele nem kukkantottam. Azóta nekem ugyanolyan szenvedélyem a könyvolvasás-vásárlás, a könyvek közelsége, mint amilyen neki volt, míg élt.
Egyetlen szülőnek sem kell aggodalmaskodnia, hogy a gyerekek nem olvasnak könyveket, csak a számítógépet bújják – egyszer, csak úgy, véletlenül be kell sétálni az Alexandra Dob utcai áruházába, lemenni a lépcsőn, ahol a könyv különleges világa tárul minden érdeklődő elé – nincs olyan gyerek, akit ez ne ejtene rabul.
Orsolya és Tibor nagyon fontosnak tartják a városhoz való kötődés – ezért is élték meg oly nehezen azt, hogy Pécs nem tudta megtartani őket – az identitásuk most is pécsi, ezért a könyvesház emeleti kávéházában szeretnének egy pécsi klubot létrehozni – tudni egymásról, esetleg közös projekteket létrehozni, de legfőképpen nem elszakadni a gyökerektől. Büszke pécsiek, még akkor is, ha a szeretett város nem tartott rájuk igényt.
A nagyvárosok rehumanizálásának folyamatában az identitás kialakítás, a helyhez való érzelmi kötődés erősítése roppant fontos momentum. Azok a városok, amelyek nem értékelik kellőképpen azt a szellemi energiát, amely belengi a teret, vagyis képtelenek megkötni az ott élő emberek alkotó erejét, azokra a szellemi elsivárosodás vár. Pécs még mindig fantasztikus város, de az elszármazott bauhauslerek kapcsán döbbent rá Patartics Zorán, hogy micsoda veszteség érte a várost azzal, hogy nem tudta megtartani a tehetséges embereket.
„Egyedülálló jelenség, hogy egy német főiskolához több mint 20 magyar csatlakozzon. A tanárként híressé lett Moholy-Nagy Lászlón és Breuer Marcellen kívül ott indult Pap Gyula pályája a fémműhelyben, s tanított később Berger Otti a szövőműhelyben. Az is ritkaság, hogy Pécsről heten indultak el Weimarba: építészként szerzett később hírnevet az USA-ban Breuer Marcell, Svédországban Forbát Alfréd, Weininger Andor a festő-grafikus, tervező és színházi szakember New-Yorkban telepedett le, míg a hazatértek alig ismertek, mint Molnár Farkas budapesti villái, Stefán Henrik és Johan Hugó festményei és üvegablakai. Felfedezésre vár Sebők István színháztervezői tevékenysége, Neugeboren Henrik képei és Bach emlékműve, Schwarz István és Téry Margit grafikái, valamint a kint tanult fotóművésznők: Fodor Etel, Blüh Irén, Kárász Judit kísérleti ill. szociografikus fényképei. Kállai Ernő a „bauhaus” folyóirat szerkesztője volt, a festő Bortnyik Sándor kívülállóként aktív résztvevője a főiskola rendezvényeinek.”
A fenti, 80-90 évvel ezelőtti példákból sajnálatosan látszik, hogy egy város nem földrajzi elhelyezkedése, hanem szellemi aktivitása kapcsán lehet központ, vagy periféria, és ha „elüldözi” az alkotó erőt, kaphat bármilyen hangzatos címet, menthetetlenül perifériásodik.
Zöldtetők
Amikor tavaly karácsonyra a társasházunk jövőképébe belevettem a zöldtetőt, mint egy lényeges elemét a felújításnak – a házban többen gondolták, hogy a közös képviselő elmeháborodott.
Nem baj, hiszen jó társaságban vagyok: azokéban, akik látják a születendő jövőt.
„Személyes érintettségem” okán a hírekből kihalászom azokat, amelyek a környezettudatos építéssel, vagy ahogy most is, kifejezetten a zöldtetőkkel foglalkoznak. A hg.hu néhány napja igen kíváló összeállítást készített a legújabb pédákból és irányzatokból – mindenkinek, aki nem fél nagyban gondolkodni – szívből ajánlom a cikket – A zöldtetők reneszánsza
Nekem, megvallom az tetszett a legjobban, hogy Koppenhágában idén kötelezővé tették a zöldtetőt minden 30%-nál laposabb tetőre. Ez aztán az előrelátó városvezetés!
Aki még többet akar tudni a zöldtetőről, a hg.hu további cikkekkel is szolgál: zöldtetők
Támogató tangó
A városi kultúra sorozatunkban most egy programra hívnám fel a figyelmet: október 29-én Jótékonysági Argentin Tangó Bál lesz a Budapesti Református Skót Misszió épületében – VI. Vörösmarty utca 51 . A jótékonysági bál célja a Piros Orr Bohócdoktor Alapítvány támogatása.
„A Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány a gyermekek és idősek gyógyulásáért és vidámságáért dolgozik, mert hisz abban, hogy a nevetés a legjobb gyógyszer. Képzett bohócaink az elmúlt évek alatt több mint 150 ezer gyereknek és idősembernek hozták el a gyógyító nevetést, de mivel a vidámságból sosem elég, Alapítványunk folyamatosan bővíti a bohócdoktori rendelések számát, szerte az országban.”
A belépőjegyekből befolyt összeg tehát a beteg gyerekek gyógyítását segíti elő, a program részvevői, szervezői pedig önkéntes munkával járulnak hozzá mindehhez.
A program tánctanulással kezdődik, délután hatkor – teljesen kezdőknek, hogy már ugyanaznap este kipróbálhassák tánctudásukat! Nyolc órától speciális divatbemutató – táncruhák, tánccipők. Ezt követi a tangó sütibár, hogy legyen elég energia táncolni a késő éjszakáig. Közben tombola és éjféli meglepetés.
Ebben a történetben az együttműködés magas szintje az igazán nagyszerű elem. Két lány, aki szeret tangózni – állítólag ez egy „veszélyes” szenvedély, könnyen függővé válhat az ember – szóval két lány kitalálja, hogy ha már igy együtt vagyunk, jól érezzük magunkat, akkor csináljunk még valami jót…segítsünk olyanokon, akik kevésbé érzik jól magukat, bármilyen oknál fogva… Aztán ez a két lány – a bál után ezt még alaposan kibeszéljük, ezért az ötletgazdák neve maradjon addig „titok” – nekiáll szervezkedni… Már a programból is látszik, hogy eredményesen adták át a maguk lelkesedését másoknak.
Annak, hogy a XXI. századi város jobb legyen mint amit az előző évszázadban megéltünk, újra kell építeni a kisközösségek hálózatát. A közösségszervezés kemény, következetes munka, amelynek az alapja a közös cél – közös program – közös élmény sorozata. Nem lehet elvárni bombasztikus eredményeket azonnal, de éppen az ilyen kezdeményezések lehetnek azok az apró lépések, amelyek a cél felé vezetnek. Amikor a XX. századi nagyváros elidegenedéséről szólnak, a „bűnös város” rettenetes vonásait emlegetve, tudnunk kell, hogy ez az elem, amire a legnagyobb hatása lehet minden egyes embernek, és sosem lehet elérni sem pénzzel, sem központi irányítással.
Kezdhetjük azzal, hogy köszönünk a lépcsőházban szembejövő idegennek, rámosolygunk, mert ha ma még nem is ismerjük, éppen ezekkel az apró gesztusokkal ismerhetjük meg a szomszédainkat. Egy olyan házban, ahol ismerik egymást az emberek, ott, a tapasztalatok szerint, nehezebb dolguk van a betörőknek, jobban vigyáznak a tisztaságra, a környezetre. Kezdetben ezek valóban kényszerközösségek, mint ahogy sok más közösség is az életünkben, de rajtunk múlik, hogy mennyire válnak valódi közösségekké. A közös célért végzett örömteli, közös munka az egyik legjobb közösségépítő módszer.
Táncra fel! – a beteg gyerekekért, és nem kevésbé magunkért – egy jobb városért!
Adós fizess!
Szövegelemzésnek sem érdektelen az, amit Horváth Csaba az MSZP budapesti frakcióvezetője állít, a devizahitelesek megsegítésére tett javaslatában (NOL 2010.10.25) – „szociális katasztrófa”, „tömegével utcára kerülők”, „elveszítsék lakásukat”… A vörös-iszap katasztrófa smafu ahhoz képest, amilyen nyomort itt lefesteni igyekszik egy populista bejelentést tenni készülő politikus!
Tegyük fel, hogy a szocialisták számításai helyesek, és a fővárosban 400 ezer családot érint a devizahitelek bedőlésének réme. Vagyis 400 ezer család nem képes a lakásvásárlásakor megállapodott feltételek szerint fizetni a törlesztését – tovább nyújtozkodott, mint ahogy a takarója ért, és most bizony, saját meggondolatlansága miatt bajban van. Nem természeti katasztrófa érte őket, csupán saját felelőtlenségük sült el rosszul. Ugyanezek az emberek a hitelfelvétel során választhattak volna biztosabb, és akkor drágább hitelkonstrukciót, de nem tették – hazárdíroztak és egy idő után már nem nyertek, hanem veszítettek. Sajnálatos, de katasztrófáról azért szó sincs!
A házunkban is volt egy fiatal hölgy, aki ebbe a szerencsétlenségbe esett, és amikor látta, hogy a fizetése és a törlesztés közötti különbség drasztikusan kezd csökkenni, egyre több számlát nem tud kifizetni, akkor meghirdette a lakását és bizony eladta, és vett egy kisebbet, olcsóbb helyen – mert ez a normális viselkedés, ha az embernek problémája van. Igyekszik maga megoldani!
Nem csak arról van szó, hogy a főváros amúgy is el van adósodva az előző városvezetés felelőtlen költekezése miatt, ezért kérdéses, hogy miből teremtik elő a szocialisták szerint szükséges 10 milliárd forintot, hanem arról is, hogy amit Horváth Csaba javasol, annak nagyon rossz az üzenete – adós ne fizess, hiszen ha bajba jutsz, majd az adófizetők pénzéből kisegítünk!
Mégis, mit lehetne tenni, ami nem a koldulás és a passzivitás alapján rendezi a problémát, és a főváros ebben még segithetne is a saját hibájukból bajba jutottakon?
1. Tárgyalhatna egy-két bankkal, akik kiegészítő hitelt nyújtanának, vagy a bedőlt hiteleket átcsoportosítva, vélhetőleg a futamidőt meghosszabbítva átvállalnák ezen hitelügyleteket. Pozicióját kihasználva kedvezőbb feltételrendszert tudna kicsikarni az adott bankból, mintha minden hiteles maga igyekszik tárgyalni a bankjával.
2. A főváros szervezhetne egy központi tanácsadást, ahol minden problematikus esetet egyedi módon igyekeznének megoldani – ha csak arról van szó, hogy törlesztőrészlet összegét kellene csökkenteni a fizetőképességhez, akkor egy hosszabb futamidővel ezt vélhetőleg meg lehetne oldani, de ha arról van szó, hogy az adott család a lehetőségeinél jóval több kiadást vállalt, akkor a lakás értékesítése és másik lakás keresése is lehet a segítség módja.
De egyet le kellene szögezni a szocializmus kimúlása után húsz évvel: a tulajdon nem állampolgári jog, akinek tulajdona van, azzal egy sor felelősség is terheli, és azt fel kell tudja vállalni – ha nem képes rá, akkor béreljen lakást, és ne legyen tulajdonos!
Mi történik valójában, ha 400 lakástulajdonos kénytelen eladni a lakását? Kétségtelen, nem valami magas áron, hiszen az ingatlanpiacon most is nagyobb a kínálat, mint a kereslet. Az önkormányzat, a kormány törvényességi támogatásával, kedvezőbbé teheti a lakásvásárlást, akár befektetői céllal is. Erre vonatkozóan volt egy korábbi javaslatom Az építőipari lobbi és a közérdek című cikkemben. Röviden:
– a vásárlási illeték megszüntetése 100 négyzetméter alatti lakások megvásárlása esetén (nem értékhez, hanem műszaki paraméterhez kötve)
– a bérleti díj után fizetendő adó mértékét 25%-ról 10-re csökkenteni
– csak olyan új lakások építését engedélyezni, amelyek energiafelhasználásuk 80%-át megújuló energiából fedezik,
– csak 70 négyzetméternél nagyobb új lakások építését engedélyezni,
– minden eddiginél nagyobb támogatásban (hosszúlejáratú kölcsönökkel és adókedvezménnyel) részesíteni az energiatudatos lakáskorszerűsítéseket,
– ellenőrizni az önkormányzati lakások kezelőinek tevékenységét – miért van annyi üres, önkormányzati ingatlan,
– az állam elismerhetné a nyugdíjalap 20 százalékáig azt a befektetést, amit a magánszemélyek olyan lakás vásárlására költenek, amelyet bérbaádasra szánnak.
Mindezekkel jelentősen megnövelhetnénk a szabad piacon lévő, elfogadható bérleti dijat jelentő lakások számát, és az egész magyar lakásállomány fokozatos javulását is. Nem mellesleg a felelősségteljes állampolgári magatartásnak is nagyobb teret adunk, hosszú távra.
Városalakító vasút
Lassan egy éve tartozom az Oszkár utazóközösségéhez.
Én, aki egyébként vonatpárti vagyok. Magyarországon elméletben, másutt a gyakorlatban is.
Életmódom alapos elemzésével, tudatosan döntöttem arról, hogy nem tartok autót – belvárosban lakom, a lakásomhoz nem tartozik garázs, sokat vagyok külföldön. Évekkel ezelőtt rászoktam a vonatozásra – Izraelben.
Magyarországon is hasonló a helyzetem – belvárosban lakom, nincs a házban garázs, sokat utazom – itt is vonatoznék szívesen, de a MÁV leszoktatott róla. Manapság, ha vidékre kell mennem, első dolgom megnézni az Oszkáron, hogy mikor, kivel utazhatnék, és csak akkor szállok vonatra, ha semmilyen más lehetőségem nincs. Kipróbáltam a Volánt is, de az is lassú – jobban hasonlít egy „ismerd meg Magyarországot” túrára, mint célszerű utazásra.
Mint városgazdász pontosan tudom, hogy a kötöttpályás közösségi közlekedésé a jövő, tudom, hogy a fejlett országokban egyre-másra építik a magleveket, amelyek 400 km/óra sebességen felül képesek menni és milliméter pontossággal megállni az állomásokon… és akkor olvasom, hogy igaz ugyan, Trianon óta nem sikerült megépíteni a vidéki nagyvárosok közötti körvasutat, amely tehermentesítené a fővárosi vízfejet és növelné a vidék gazdasági potenciálját, de talán 2020-ban már reális esélye lesz egy Szegedet Péccsel összekötő vasútvonalra, ha a szerbek és az EU is úgy akarja…
A probléma csak az, hogy mint a közlekedésben résztvevő gondolkodó egyén – sok más hozzám hasonlóval együtt – nem holmi nosztalgiavonatokra vágyunk, hanem szeretnénk a lehető leggyorsabban, legkényelmesebben eljutni „A” pontból „B” pontba. Amennyiben ez nem lehetséges a közösségi közlekedés keretein belül, akkor lehetnek olyan civil megoldások, mint az Oszkár – amely még mindig viszonylag hatékony és környezetkímélő – de az elégtelen közösségi közlekedés „üzenete” az, hogy végy magadnak autót, ha szabad ember akarsz lenni.
A személyautóval való közlekedésnek nem csupán a természetes és az épített környezetre gyakorolt hatása káros, hanem ennél is súlyosabb az a társadalmi következmény, amely Magyarországon már jócskán érezhető a központ és a periféria szétszakadásában. Központ és periféria – már nem feltétlenül térbeli viszonyokat megjelölő fogalmak, hiszen az aki magánhelikopterével közlekedik, akkor is a központban van, ha az Alföld egyik eldugott tanyáján él, és lehet valaki nagyon a periférián Budapest közigazgatási határain belül is, ha csak a tömegközlekedésre számíthat.
Magyarországon ma még ugyanis, többnyire tömegközlekedésről és nem közösségi közlekedésről beszélhetünk – a kettő között nem szemantikai, hanem minőségi a különbség. A közlekedés tehát egyáltalán nem a MÁV, a Volán, vagy a BKV ügye, nem is a közlekedési ágazaté, hanem egyre drasztikusabb társadalmi probléma.
Nem arról van szó, hogy minden tanyára óránkénti sűrűséggel vonat kell eljusson, vagy, hogy a társadalmi perifériára jutott embereket „fel kell zárkóztatni”, hanem egy olyan koncepcionális program hiányáról, amely meghatározná a fejlődés ok-okozati összefüggéseit, és ennek megfelelően tűzne ki célokat és cselekvési programokat.
Magyarország vasúthálózata a XIX. század második felében alakult ki a dualista monarchia szükségletei szerint. Trianon óta a korábban kialakított ésszerű rendszer felbomlott, és a közúti közlekedés előtérbe helyezésével a rendszerelvű vasúti hálózat rehabilitációja mindmáig nem történt meg.
A lemaradásból fakadó egyetlen előny, ha toldozgatás helyett korunk igényeinek megfelelő új szisztémát alakítunk ki, és ebbe illesztjük bele mindazt, ami a meglévő hálózatból hatékonyan használható. Tekintettel arra, hogy a városfejlődésben a XX. század – a személygépkocsi uralmának százada – kicsit olyan mint egy hurok, amiből lassan, mielőtt pusztulásunkhoz vezetne húzzuk ki a fejünket, meglepően sokmindent használhatunk abból, amit a XIX. században jól megcsináltak. Például, kiválóan használhattóak lennének Budapesten de másutt is, a régi pályaudvarok, a maguk eredetien egységes, mégis sajátságos formájában, egy a mainál sokkal gyorsabb és komfortosabb „elővárosi” közlekedés befogadására.
Az „elcsábítás” technikához elengedhetetlen a gyorsaság, kényelem és a tisztaság!
Az idő egyre drágább – az életminőség javulását szolgálja, ha az emberek 24 órájukból minél kevesebbet pazarolnak közlekedésre, és a helyváltoztatást ne csak a legkevesebb idő alatt tehessék, hanem ezt az időt más módon is hasznosithassák. Nem csak arról van szó, hogy a reggeli lapokat elolvassa az ember, munkába menet, hanem arról is, hogy már a közlekedésre forditott időt is a munkaidő részeként használhatják azok, akik nem maguk vezetik az autójukat. Mig az elmúlt évszázadban a felsővezetők privilégiuma volt az irodává alakitott hátsóülésű, sofőrös autó – a vonat lehetővé teszi mindenki számára a hatékonyabb időbeosztást.
Már ma is valóság lehetne egy olyan „elővárosi” vonat, amelyben a szerelvények változatos elrendezésűek, valós emberi igényekre épülnek. Nem osztályokra tagozódik, mint mostanság, hanem kifinomultan igazodik igényekhez:
– rövid utazásra szolgáló ülésekkel – a ROBOGÓ, a mai, városi villamosokhoz hasonló elrendezésben
– de, ha már 15 perces utat tesz meg az ember, akkor érdemes a KÁVÉZÓ-ban helyet venni, ahol az ülés kényelmesebb, ahol az ember választhat a KAROSSZÉK vagy a NETSZÉK között. Az elsőben egy tea, kávé, vagy üditő mellett elolvashatja a friss lapokat, mint aféle, suhanó századfordulós kávéházban, a másodikban a beépitett számitógépen a netvilágba látogathat.
– ha ennél is több időt kénytelen az ember közlekedésel tölteni, akkor már érdemes megfontolni egy KABIN-ba helyet venni, ahol egy elektronikus iroda várja, és az utazási időt teljes mértékben munkával töltheti. A hajdani brit vonatok elsőosztályú fülkéire emlékeztető KABIN tökéletes munkafeltételeket biztosit, miközben száguld a célirányba.
– Addig is, amig a 420 km/óra sebességű vonat nem lesz általános, az utastér változatos kialakitása lehetővé tehetné a kényelmesebb utazást, igy az országot megkerülő TÁJOLÓ vonalon, a hálókocsis utazás nagyonis illő lehet.
A kötöttpályás közlekés mai tagoltsága – villamos , metró, HÉV, távolsági vonat – egy sokkal flexibilisebb rendszerré kell váljon.
Ezen a rendszeren felül kellene kiépíteni azt a vidéki nagyvárosokat összekötő maglev-körvasutat, amely a Trianonnal megcsonkult hálózatot rehabilitálja miközben alapvetően meg is újítja, technikailag. Mivel a Suhanónak (a maglev magyar neve lehetne) amúgy is másfajta pálya szükséges, mint a hagyományos sínpár, érdemes olyan vonalon kiépíteni, amely eddig hiányzott a hálózatból, és amely gazdasági és társadalmi hatása forradalmi változásokat indithat el a periférián.
A szabálytalanság szépsége
Barátom, akivel 2007-ben egy hétvégét Velencében töltöttem, azon meditált, hogy hol tartják a velenceiek az autóikat.
– Nincsenek autóik…
– tippeltem, bár a Róma tér melletti hatalmas parkolóról tudtam…
de miért ne higyjem, hogy lehet autó nélkül is jól élni egy városban!
– És, ha el akarnak utazni valahová?
– kérdezte makacs barátom, mert az autó olyan egy izraeli számára, mint egy magyarnak a ló volt valamikor, gondolom…
anélkül nem is férfi az ember fia.
– Akkor hajóra szállnak
– pattintottam le a motorizált kérdést, és élveztem tovább egy autótlan város gyönyörűségét.
Állítólag, a velenceiek azon keseregnek, hogy az emberek (mármint az a rengeteg turista) nem hajókáznak a kanálisokon, hanem sétálgatnak a városban.
Bár nagy élvezettel tanultam az olasz szavakat, mondatokat, erről nem tudtam kifaggatni az őslakosokat.
Talán, majd legközelebb…
Mert, hogy visszamegyek, az tuti.
Sétálgatni…
Barátom szerint ugyan mi nem sétálgattunk, hanem gyalog „bedolgoztuk” a várost.
Kora reggeli órákban ott, ahol napközben csak a turisták járnak, de reggel még a galambok is szundiztak, így lehetett élvezni a csípős tengeri levegő és a napsütés áldásait, miközben az épületeket bámultuk.
Aztán a város turista-mentes övezeteiben.
Velencében azt élveztem, ami elképzelhetetlen a mai építési szabványok szerint.
Ahogy a házak kanális felőli homlokzatát beborítják az ablakok, az erkélyek, hogy egymásnak hátat vessenek a sikátorokban…
Az intim kis terecskék, kapualjak mélyén felsejlő belső udvarok, a homlokzaton kitüremkedő, magasba igyekvő kémények, a cseréptető fölé ácsolt teraszok
– itt, egy önkormányzati hivatalnok hátast dobna a megoldásoktól…
– röhögnöm kell !
Mégis,
ez a totális káosz,
a Campaniléről lenézve meglepően egységes-rendezett képet festett.
Nem gondoláztunk,
hanem vaporetton utaztunk,
mint az egyszerű városlakók.
Este Vivaldi koncertre mentünk,
de nem vásároltunk a Nardinál.
Ám „megszámoltuk a köveket” a Ghetto Nouvoban,
kávéztunk a babzsákok és pörkölőgép mellett…
Élveztük a Castello néptelen sikátorait,
ahol kevésbé torkollik az utca egy a kanálison átívelő hidacskába,
csak kiszalad,
neki a víznek,
és akkor mehet az ember vissza,
keresheti a „labirintus” kijáratát.
amelyeket minden turistának kötelező megszemlélni,
igyekeztünk elkerülni.
Meghatottak az esetlegességek,
a bugyutaságok az egyszerű épületeken.
Szívtuk a levegőt,
próbáltunk beleolvadni a képbe.