Szimpla eset

Ha a nap nem úgy alakul, ahogy elterveztem és elegem van mindenből, akkor a legjobb dolog belefeküdni egy levendula-illatú fűrdőbe, aztán valami laza göncben beülni a Szimpla-kertbe. Nyáron korsó sör, télen egy jó tea, vagy vörösbor – máris vidámabb az élet.

Ez a hely, szerintem, az ezredforduló utáni Budapest  hiteles lenyomata – nem akar  mást mutatni, mint ami, és talán  meglepő, de mindezzel együtt nagyon is szerethető.

A városi kultúra sorozatunkba  mégsem a privát szimpátiám alapján került, hanem mert az a jelenség, amit a Szimpla  ma szimbolikusan és roppant gyakorlatiasan is képvisel, modell-értékű Budapest fejlődési esélyeit tekintve.

A romkocsmák kialakulása maga, egyfajta helyzetelemzésből született – az adottság és igény kreativ kapcsolatából.

A város belső területein elszabadult ingatlangarázdálkodás termelte a lebontásra váró, kiürített, fél-rom épületeket. Ezzel szemben hiányzott a vendéglátásból az a szegmens, ami sem nem a hagyományos étterem, söröző-borozó, kocsma, vagy kávéház, hanem ami közelebb van az angol Pub-hoz. Valójában közösségi találkahely, ahol mellesleg lehet valamit inni, netán enni is, ha éppen úgy adódik, de lényeg nem a „fogyasztáson”, hanem „ottléten”, az „együttléten” van.

A jó vendéglátóhelyek, bármilyen tipusúak is, azok, ahol a tulaj a saját képére formálja a helyet. A sikertörténetek nagy része úgy kezdődik, hogy „akartam egy olyan helyet, ahol jól érzem magam, és mivel nem találtam, hát csináltam egyet”.

Nem véletlen tehát, hogy a kötelezően elvárt  viselkedéstől mentes találkahelyek életrehivói Budapesten és majd látni fogjuk, hogy vidéken is, többnyire fáradhatatlanul dolgozni képes fiatal emberek.  Menet közben tanulták meg a „szakmát” – egyik helyről a másikra vándorló romkocsmákban.

A Kazinczy utcai Szimpla-kert nyitása (2004) idején kezdődött a korrupció-gyanus ingatlanügyletek elleni civil ellenállás, ami némiképp  lassította a városszövet elrákosodásást, később letartóztatásokhoz vezetett, majd a gazdasági válság befagyasztotta a bontásokat. Igy, az idényrom  fixrommá lényegült, a háztulajdonos pedig áldja jósorsát, hogy a félpénzen megvett ház bérleti díja termeli  a pénzt, anélkül, hogy neki bármit is kéne tennie ezért.

Miközben a felszámolás és költözés  egy darabig nem veszélyezteti, újabban a bezárás, működésének korlátozása fenyegeti a helyet. Nem azért mert rossz itt, hanem nagyrészt, mert túl jól megy – sokan jönnek ide esténként, hírneve messze szállt, budapesti specialitás a külföldiek számára, és ezt bizonyos  „jószomszédok” nehezen viselik el. Az utcazaj, amit mint ürügyet előráncigáltak, valójában elfedni igyekszik az irígységet.

A Kazinczy utca nem a csili-vili Fashion-street – erre az önkormányzat még annyira sem figyel, hogy a közbiztonságról gondoskodjon, a hangoskodókat a karhatalom határozottságával jobb belátásra bírja. Igaz, ez nem különleges eset Budapesten – a város hivatalnokai éveken át a saját zsebükre koncentráltak, nem pedig arra, hogy mitől lehet jobb a rájuk bízott település. A zsidónegyed forgalmi káosza a gyalogosforgalom libasorba kényszerítésével, zavaros parkolóhelyeivel, átmenő gépjárműforgalmával, vagyis minden hibájával tettenérhető ezen a helyen. Gyatra közvilágítás, dimbes-dombos burkolat, hajléktalanok és kukaguberálók – nem a Szimpla hatására jelentek meg.

A Szimpla viszont elindított egy spontán rehabilitációs folyamatot, amely lendületesen működne, ha a magyar jogszabályok nem a röghözkötöttséget preferálnák adóikkal, illetékeikkel, hanem a városi mobilitást segítenék.

Normális esetben az ilyen lepusztult, belvárosi terület azzal kezd megújulni, minden állami pénzpumpa nélkül, hogy a rissz-rossz lakások értéke felfelé kúszik, csak azért, mert egy „szimpla” életjel  felzavarta a mocsárt. Kevéspénzű fiatalok keresnek lepusztult kislakásokat, amelyek árát még meg tudják fizetni, és saját kreativitásukkal megtoldva lakhatóvá teszik. Ahogy növekszik az igény a környék lakásaira, egyre több idős ember tudja eladni az alacsony komfortú lakását annyi pénzért, hogy másutt kényelmesebbet tud venni. Minél több lakást újítanak fel, annál inkább nő az összes lakás értéke, lassan megjelennek a pénzesebb vevők is, a kreativ fiatalok értékesíteni tudják azt, amit korábban produkáltak, és ha továbbra is szeretik a helyet, újabb lepusztult lakások, épületek felújításába fognak.

Ezt persze a normális városvezetők is tudják, és ahol a város működését a helyi adó finanszírozza, meg is becsülik az élesztő szerepét betöltő magánvállalkozásokat, hiszen pár év alatt az ilyen területeken már emelhetik a helyi adó mértékét, és abból  meg tudják újítani a közterületeket, ami viszont tovább emeli az egyes ingatlanok értékét és az egész környéket szebbé-jobbá teszi.

Budapesten ez azért nem működik normálisan, mert egyfelöl rossz a szabályozás – lakásvásárlási illeték, bárbeadást sarcoló 25%-os adó, a helyi adó és a srófadó hiánya – de nem is érdeke a politikai-hivatali vezetésnek ezt a helyére tenni, mert egy normális rendszerben nincs korrupciós extraprofit az ingatlanbizniszben, magyarul senki nem tömi a hivatalnok zsebét. A magyar rendszerbe bele van építve a rosszul működés minden biztosítéka, mert az senkit nem érdekel, hogy mi lesz a várossal, annál fontosabb, hogy mennyit lehet „kaszálni” a hivatali idő alatt. Ezért kell rengeteg pénz a választásokhoz, hiszen akkor dől el, hogy ki milyen tejelő állást tud megcsípni, és azt a pénzt meg kell keresni a zavarosban való halászat fenntartásával.

Mikszáth óta, vagy régebben ez így van, de korántsem jelenti azt, hogy ennek így is kell maradnia.