Megépítjük a múltat, vagy a városvezetők és a fejlesztők képesek lesznek meghallani a kor szavát, és a bazi nagy bukás helyett új perspektívába helyezik a Bécsi utcai beruházást?

Egy hónappal ezelőtt a Magyar Urbanisztikai Társaság tartott ismertetőt a Bécsi utcai Csipak projektről. Erről szólt a Le a Zeppelinnel című írásunk. Ebben a cikkben arra az adórendszerre utaltam, amit már korábban ismertettem Az adók szerepe a városrendezésben című írásban, illetve a Win-win, avagy a srófadó című írásom kifejezetten a Csipak-projekt kapcsán igyekszik felhívni arra a figyelmet, hogy sügős és hatékony intézkedésrendszerre van szükség.

Legutóbb a Kortárs Építészeti Központ az Iparművészeti Múzeumba szervezett egy összejövetelt, ahol a kerület főépítésze, Cselovszky Zoltán, és a fejlesztő-stáb is megjelent – itt is zsúfolásig megtelt a terem, a botrány duzzad, de a megoldás felé vezető úton  csak tétova tapogatózás folyik.

Pásztor Erika Katalina írása az építészfórumon  nagyszerű összefoglaló, szakszerű elemzése a helyzetnek, és még a megoldás irányát is kijelöli: “kicsi, rafinált, réspiacokat megcélzó, Budapest centrális földrajzi helyzetét kihasználó kreatív program kellene, olyan hibrid építészettel, ami az örökség és az új között különleges, sehol máshol meg nem ismételhető megoldásokkal rukkol elő“.

A lényeg tehát a PROGRAM – egy jó program, ami választ ad a környezet által felvetett kérdésekre, és éppen annyi hasznot is hoz, ami a befektetőknek megéri. A vitában elhangzott, hogy ezt a kerület gazdájának kellett volna, már korábban kitalálni – de nem tette. Amikor az ingatlanbizniszben érdekeltek, joggal egyébként, meglátták a terület adta lehetőségeket, akkor ébredt fel a hivatal.

Cselovszky Zoltán monológjában azt fejtegeti, hogy ebben a projektben  a “belvárosban erősen  hiányzó funkciókat kívántak megteremteni”. Szerinte ez az “építészeti hangsúly” és a “kortárs épjtészetnek helyet adni”- alapvető funkció.

Ő is elismeri, hogy a belváros egyre inkább elveszíti lakosságát – ezért kell bevásárlóközpontot, irodákat és szállodát tartalmazó gigamonstrumot odapöttyenteni… Csipak Péter maga is érzi a disszonanciát abban, hogy a korábbi “vegyes funkció”, amely lakásokat, kereskedelmet elegyített egyes épületekben, most a lakófunkciót szállodában kívánja megvalósítani, és a kereskedelmet irodákkal bővíti – ettől várja, hogy a belváros élőbb lesz, mint valaha.

Nem véletlenül tettem be nyitóképnek azt a forgalomszabályozó “tüskét”, ami az ominózus projekt sarkán van ma, a dögdrága burkolat közepén, hogy koordinálja a kiskörútról és az új “főutcáról” érkező forgalmat. Már most így néz ki, olajtócsával körítve, hiszen ezt a szerkezetet nem arra találták ki, hogy a villanyrendőr szerepét játsza, hanem arra, hogy egy alapvetően gyalogos utcába, ha be kell menjen a tűzoltó vagy a mentő, akkor ki tudják iktatni.

A figyelemelterelést szolgálja, ha építészeti minőségről, léptékváltásról, és “fejlesztésről” beszélünk, a korrekt program tisztázása helyett.

Az esztétikai értékeiért  sok dícséretet kapott Deák Palotában is kiadatlan irodák vannak, mint ahogy a Vörösmaty tér túlsó oldalán lévő – szintén agyondícsért építészeti értékű – Hálóházban, vagy a közeli Madách-házban.

Arról is szó esett, hogy itt, a belváros közepén, két másik, hasonlóan grandiózus projekt tervei lebegnek: a Zaha Hadid – ház a Szervita téren, a Városházaparkot megszüntetni akaró Egereat-projekt. Bár most, úgy tűnik, hogy valami isteni kegyelemből, a város megmenekült ezektől, legalábbis egy időre…

A válságot emlegeti Csipak Péter is, de abban az értelemben, hogy most kell elkezdeni építeni, mert akkor éppen kész lesz ez a nagyszerű dolog, mire kilábalunk a válságból, sőt, ez a projekt a rengeteg munkaalkalommal, amit nyújt ennek a szerencsétlen városnak, önmaga is válságcsillapítóként működik.

Azért erre ne vegyünk mérget – a válság, úgy tűnik, hogy mélyebb, szerkezeti problémákat rejt, legalábbis Magyarországon, mintsem hipp-hopp elillanjon.  Ami pedig Budapestet illeti – az életképességét sem a Főutca-projekt vagy a Fashion-street erősíti – ezek legfeljebb szépségtapaszok egy igen elhanyagolt alculaton.

Térjünk vissza a funkció tisztázásához – és külföldi példák kritikátlan utánzása helyett nézzük meg, hogy Budapest nagy fejlesztési korszakában miként működtek a dolgok, talán ez közelebb visz minket és a befektetőket is a jó megoldásokhoz.

Ebben az időben került a város fejlesztését irányító Fővárosi Közmunkák Tanácsának élére báró Podmaniczky Frigyes. Vezetése alatt a tanács olyan programot hozott létre, amely felölelte a Duna budapesti szakaszának szabályozását, rakpartok, közraktárak, hidak, bulvárok, egy központi pályaudvar és egy vasúti híd építését, valamint a főbb útvonalak szabályozását. A városrendezésre 1870-ben írtak ki pályázatot, amit Lechner Lajos építész nyert meg, és a főváros középítési igazgatójának nevezték ki.”

Vagyis, az akkori  városvezetés nem hagyta az ingatlanbiznisznek a maga igényeire alakítani a várost, hanem a közösségi szempontokat maximálisan figyelembe vevő programot alakított ki, azt kigazdálkodta (a kockás báró ebben volt született zseni – ma ez a szakma a városgazdálkodás, ami teljességgel hiányzik az önkormányzati rendszerben), és a program építészeti minőségéről tervpályázat útján választottak felelős vezetőt. Vagyis, abban az időben is a programalkotás volt az első lépés, majd az összhangolt tervezés, és a végrehajtás személyes felelőssége.

Akkor a helyzet annyival egyszerűbb volt, hogy a semmiből kellett egy vadonatúj városszerkezetet és rendszert felépíteni, most pedig egyensúlyozni kell a meglévő értékek és a városi élet XXI. századi kívánalmainak való megfelelés  között.

Hangsúlyozom, hogy XXI. századi követelményrendszert kell teljesítenünk, nem pedig a múlt századi gyakorlatot folytatni! És éppen ez a legnagyobb baja a Csipak projektnek is, harmadikként a sorban, a Szervita téri ház és a Városházapark-romboló után. Valami nagy építészeti  durranás – teljesen átgondolatlan program nélkül! Válság ide vagy oda, ez az alapvető probléma mindhárom projekttel. Nagy ívben nem vesznek  tudomást a környezetről – a hely központi fekvése csak és kizárólag gazdasági tényező a projekt várható profitját tekintve, de nem vesz tudomást arról, hogy az élhető város szempontjából mire lenne szükség az adott helyen. Csipak Péternek igaza van – ezt kitalálni nem az ő dolga lenne, de a jelenlegi önkormányzati struktúra felelősségvállalás nélküli poziciókkal és jogszabályok özönével lavírozik évtizedek óta: napnál is világosabb, hogy milyen kudarcsorozatot vonszolva maga után!

Viszont, a különbség az akkori idők, amikor Yuli Ofer és társai megépítették az első plázát, és a jelen között, hogy a magyar városlakó kezd feleszmélni, és egyre kevésbé lehet vele elhitetni a “jótékony beruházó” várost-zsúfoló beépítési hablatyát. Közben megépültek olyan bevásárlóközpontok, irodakomplexumok, amelyek önmagukért beszélnek – világosabban és egyértelműbben, mint ahogy a kerületi főépítész előadta a magáét, és a jelentésük mindenkinek szól: nem jó a városnak, ami az utóbbi évtizedekben történt! Tessék másként gondolkodni!

Comments Closed