Isten veled, Bródy!
Vigyázat, hosszú és szentimentális jegyzet egy lakáseladás margójára, mert muszáj volt kiírni magamból…
Nagyjából nettó 4 év teljes piaci érdektelenség után, csekély alkuval, a szüleimnek sikerült eladni üresen maradt pesti lakásukat, és ennek ma örülni kell. Örülök is, naná, az egyik szemem nevet. Felsóhajtott mindenki, végre elment a “Bródy”! Számomra ő volt a Palotanegyed névadója.
Pontosan emlékszem hogy sütött a nap, amikor a Könyves Kálmán körúti szükséglakásból felkerekedve, mentünk az újonnan kiutalt és felújított, Bródy Sándor utcai tanácsiba, a társbérletünkbe. Alig több mint három évesen, nagyon izgatott voltam a kalandtól. Élénken él az emléke, ahogy odafele, anyám kezébe kapaszkodva, szökdécselve próbálok felérni a kőfal tetejéig és belátni a Múzeum kertbe, majd később megcsap a lépcsőház, a lakás, a konyhabútor illata. Azóta is imádok frissen festett lakást körüljárni, körülszaglászni. Két szoba plusz hall, tágas konyha, vagy csak én voltam hozzá kicsi, és a hosszú előszoba végén Juhász úr titokzatos birodalma, ahova tilos az átjárás. Egész biztosan voltam bent, de ha voltam is, Juhász úr kapcsán csak egy csíkos köntösre és a dohányfüst szagra emlékszem, meg hogy pancsolni nem ért, ha nem a mi időnk volt éppen.
A dupla udvaros hatalmas ház hátsó traktusában megbújó második emeleti saroklakásban három évet éltünk, aztán még nagyobb szerencse érte a családot. Összejött egy csere az első udvar földszintjére, igaz, az csak két szoba volt, de már majdnem csak a miénk! Ma úgy mondanánk finoman, hogy egy előnytelen adottságú, nem túl világos, nehezen kifűthető, 4 és fél méteres belmagasságú lakásban éltünk négyen, majd húsz évet. Ahol a családi asztalhoz leülni csak hárman fértünk el az előszobában, és anyám mindig legyintett, hogy sebaj, állva több fér belé! Ahol mázli volt hogy két lány volt, és csak kis korkülönbséggel, így békésen marhattuk egymást bármikor a kisszobában, és ahol a kádban és a klotyón ülve is kényelmesen lehetett kettőnknek diskurálni.
A házban, ahol hétköznapian különös kisemberek éltek. A második emeleti körfolyosós fogócska nyomai még ma is látszanak a hugom homlokán, és ehhez kötődik az első álmom is, amire emlékszem. Történt az úgy, hogy végigálmodtam a valóságot addig, amíg elvitték Krisztát az esztékába, ahol összekapcsolták a fejét, hogy aztán mindenki őt ünnepelje, mennyire ügyes és bátor, hogy nem sírt. Bosszúból éjszaka, a tudatalattimban aztán tovább folytatódott a történet, megfűztem ugyanis a hőst, engedje már meg, hogy belenézzek a fejébe! Tisztán látom ma is, ahogy a kegyesen odahajtott fején óvatosan szétnyitom az összekapcsolt sebet, és mit látok? Töltött káposzta van a húgom fejében, pont olyan mint a fazékban, ha leemeled a fedőt!
Még a másodikon mellettünk lakott Hanna néni, aki szenvedélyes pecás volt és akinél először láttam balatoni angolnát.
Alattunk Valiék, aki gyerekkorában állítólag kiszúrta a szemét egy kötőtűvel, és mindig az üvegszemével néztem farkasszemet.
A földszinten a mosolygós Anna néni, akihez még a híres cigány nótaénekes, Horváth Pista is járt énekórára, leírhatatlan rózsaszínű zsabós ingében.
Kicsit arrébb a nagyon udvarias, szintén zenetanár Tibor bácsi, akit későbbi kutyánk, akiből házőrzőként csak a halálra nyalás halálnemét néztük volna ki, érthetetlen okból mindig iszonyatosan megugatott.
Ott volt még a jóképű vizilabda edző is a ház legszebb nője címet minden évben megérdemelten elvitt feleségével, és két
tejszőke kislányukkal. A lányok egyike korán, tizenévesen halt meg, állítólag túladagolásban.
A folyton ipari mennyiségű rántott húst sütő Gabi és a csepeli papírgyár bikaerős hórukkos Tibije is fiatalon haltak meg, utóbbit az ital vittel el, előbbit talán a Tibi után maradt űr.
Földszinti éveinkben sem volt unalmas az élet. Jobbról Szakácsék, a házmesterlakásban. Gizi néni tudta kimondani a legtöbbször egy mondatban azt hogy izé, Bandi bácsi tudott a leghangosabban ásítani. Mindketten kint ültek naphosszat a lakás előtti fotelekben, ott tartották a fogadó óráikat. Nyári napokon Bandi bácsi kedvenc viselete a fehér necctrikó és a klottgatya volt, fejét négysarkán megkötött zsebkendővel védte, fáradt lábait sokszor áztatta lavorban. Mindehhez a keze túlzás nélkül olyan szép volt, a tetkóival együtt is, amilyet férfiban, addig csak apámnál láttam.
Meleg hétvégeken mindannyian láttuk-hallottuk, ahogy másik szomszédunk, Karcsi bácsi – szigorúan borotválkozás után, hajhálóval a fején – csoszog a fogadóra, vonszolva maga után egy hokedlit, meg egy sakk táblát. Szemből Dömötör bácsi is csatlakozott, hol kibicnek, hol a statiszta Nagykarcsival alkotva másik párost.
Gizi néni és barátnői akkora fejű krizantémokat neveltek az udvaron, hogy az egész utca csodájára járt. Szombat és vasárnap
délelőtt jöttek a gangos házak udvari fellépői, szilofonos, hegedűs, és a többiek, mi, gyerekek pedig előzékenyen futkároztunk az emeletről ledobott aprókat összeszedni.
És mint minden rendes mesében és házban, itt is voltak boszorkányok is. Kilcz néni úgy dörrent rá a húgomra hogy
csendesebben legyen, hogy annak nem hogy torkán akadt, de orrán jött ki a vajas kenyér, Kovács néninek pedig a tollaslabda-party felért egy ágyúdörgéses harctéri ütközettel.
A ház aljában lévő trafikig bőven 10 alatt lehetett lefutni a százat, Frici bácsi kacsintós pénztárcáinak látványa és a dianás cukorka volt a nyertes jutalma. Kezdetben egy két forintossal tűztünk ki fagyit venni hugommal a cukrászdába is, vagy kicsivel többel az élet értelméért, a piramisért…
23 évesen költöztem el a házból, amelynek még utána is voltak jó időszakai. A kétezres évek elején, az Izraelből hazatelepült Éva megvette, majd felújította a ház legreménytelenebbnek tartott lakását, hogy közben beindítsa a ház posztmodernkori mesés életét. Közös képviselőként szervezett vasárnapi kertészkedést, udvari kóruskoncertet körfolyosói hokedlis karzattal, lett a negyediken egy közösségi szoba internet lehetőséggel és folyamatosan dokumentálta a Bródy életét a házblogban.
Mondanám még tovább is szívesen hogy mi minden csoda történt még, de mifelénk minden jó, ha a vége rossz! Az udvari komposztálót feljelentették az ÁNTSZ-nél, mert túl sok volt valakinek a muslica, a biciklitárolót luxusnak tartották, az átvett hiányból ésszerű tervezési gyakorlatot csinálni több mint gyanúsnak, a felújítási terveket elvetendőknek, Évát túlnyüzsgőnek, az ellenzéki közös képviselő jelöltet szimpatikusabbnak…
Jó, abbahagyom! Ez is csak egy ház, tudom, és különben sem a falaknak van történetük. Elismerem, mázlink van, hogy elment végre a Bródy, tetejében jó áron kelt el, jó kezekbe került, van jövője, teljes lesz a rekonstrukció, készen vannak már a tervek. Nálunk is indulhat az új projekt. Próbálom könnyedén venni, ahogyan a ház nagymúltú asztalos és fejfagyártó maszekja, a mindig vidám és fürge járású özvegy Ficzus Ferdinándné trillázta folyton már messziről és integetve: “Puszi, puszi!!”
A lakás átalakulásáról szóló sorozat itt kezdődik…
Építő Vélemény
Rendhagyó kritikai pályázat a FAL weboldalon, a pécsi Európa Kulturális Fővárosa (EKF) program keretében megvalósult építészeti és köztérépítészeti beruházások témájában.
A pályázat közvetlen célja, hogy építő vélemények, elemzések szülessenek a város életében meghatározó építészeti beavatkozásokról, láttatva, tudatosítva azok eredményeit és tapasztalatait, így értékeiket, de akár hiányosságaikat is. Az írások közvetett célja ezzel egyszersmind az is, hogy a beruházásokról alkotott vélemények kerüljenek a felszínre, és érvek mentén is alakuljanak, ne csak előítéletek, pletykák és érzelmek alakítsák azokat. Az átgondolt vélemények megjelenítése által az építészeti teljesítmények is tudatosulhatnak, ezáltal az építészet és a társadalom közötti kapcsolat erősödhet, melyből a szakma és a közönség egyaránt profitálhatnak. És végül, de korántsem utolsó sorban a pályázat közvetett céljai között szerepel az is, hogy az építő párbeszédnek kialakuljanak formái, helyei, és erősödjön az a meggyőződés, miszerint a közösség ügyeiről véleményt alkotni értelmes formában érdemes.
A pályázat rendhagyó abban az értelemben, hogy az építészeti teljesítményekről folytatott diskurzust nem kényszeríti szigorúan véve az építészeti kritika műfaj keretei közé. Teret kívánunk biztosítani minden olyan megközelítésnek – műfajtól függetlenül – , amely az épületekről és/vagy a közterekről bármilyen szempontrendszer felől következetes és logikus elemzéssel szolgálhat. Így különösen érdekes lehet annak láttatása, hogy az adott építészeti mű miként felel meg az építészeti, és miként a laikus szempontoknak – a városlakóénak, a tereket, épületeket használókénak.
A pályázat rendhagyó a tekintetben is, hogy a véleményeket a szerzők – természetesen valós adataikkal való regisztrációt követően – a FAL (www.afal.hu) megjelölt fórumain kell, hogy közzé tegyék. Ily módon a felküldött írások a közzététel idejétől láthatók, s azok alakíthatják a későbbi hozzászólásokat.
Részletek
A pályázatban részt vesz minden olyan, a weboldalra a megjelölt témákban beküldött tartalmas, elemző hozzászólás, amely megfelel az alábbi feltételeknek:
- a szöveg tartalma illeszkedik az adott témához,
- a hozzászólás a pályázati időszakban került fel a weboldalra,
- a hozzászólás szerzője valós adatokkal regisztrált,
- a közölt vélemény nem sérti a moderálási elveket.
Egy pályázó több témában is közölhet írást, illetve egy azonos témában több írást is közzé tehet.
Témák:
- az új épületekről általában
- Pécsi Konferencia- és Koncertközpont
- Dél-Dunántúli Regionális Könyvtár és Tudásközpont
- Zsolnay Kulturális Negyed
- Nagy Kiállítótér – az eltörölt változat
- Nagy Kiállítótér – a Zsolnay Negyedben
- Nagy Kiállítótér helyett: Múzeum utca rekonstrukció
- Modern Magyar Képtár
- a közterekről általában
- Tettye városrész és Havihegy
- Uránváros főtere és kapcsolódó közterületei
- Megyer városrész központi területe és kapcsolódó közterületei
- Köztársaság tér megújítása
- Világörökségi pufferzóna (Kórház tér) megújítása
- Rókus sétány megújítása
- Diána tér megújítása
- Városközpont – Széchenyi tér és környéke
- EKF városrész (Balokánytól a Zsolnay Gyárig)
- Pécs-Kelet központi területeinek megújítása
- Indóház tér és környéke rendezése
- Kossuth tér és Hal tér felszíni térrendezés
Határidő – pályázati időszak:
A pályázaton a 2011. november 2. és 2011. december 15. között közzétett írások, ’hozzászólások’ vesznek részt.
Írások, vélemények 2011. december 15., a pályázat lezárását követően is szabadon feltölthetők, de ezek értelemszerűen díjazásban nem részesülhetnek.
A pályázati határidőt Kiíró belátása szerint – de legfeljebb 2 hónappal – meghosszabbíthatja. Amennyiben a meghosszabbításra sor kerül, annak tényét Kiíró a weboldalon közzéteszi ezen a helyen: http://ekf.afal.hu/szerintem/kritikai_palyazat
Terjedelem – rövid és hosszú szövegek közzététele:
A terjedelmet a Kiíró nem határozza meg, és a szövegek terjedelme alapvetően nem befolyásolja a szövegek értékelését. A rövid és hosszú szövegek közlésének egyaránt teret kívánunk biztosítani – azonos értékű, de eltérő jellegű megjelenéssel.
A 4000 leütésnél nem hosszabb szövegek teljes terjedelmükben közölhetők.
A 4000 leütésnél hosszabb szövegek csatolt dokumentumként küldhetők fel. Ebben az esetben a szöveg szerzője a szövegmezőben a csatolt dokumentumként felküldött írás rövid kivonatát, illetve ajánlását kell, hogy közzé tegye. A csatolt szöveg a dokumentumok méretkorlátozása miatt ne tartalmazzon képet, vagy ábrát!
Kép, vagy ábra – a kötöttségek betartása mellett – bármilyen terjedelmű szöveghez feltölthető.
Díjak:
A pályázat díjazására fordítható összeg 200.000,- Ft
A díjak maximális összege:
- I. díj: 100.000,- forint
- II. díj: 70.000,- forint
- III. díj: 30.000,- forint
Díjban nem részesülhet az a hozzászóló (pályázó), aki a bírálók valamelyikével egyenes ági rokonsági, vagy valamely vállalkozásában tulajdonostársi viszonyban áll.
A bírálók:
A honlapra felküldött írásokat zsűri bírálja el. A zsűri tagjai:
- Kovács Dániel – művészettörténész, a hg.hu főszerkesztője
- P. Müller Péter – színház- és irodalomtörténész, az ECHO volt főszerkesztője
- Zubreczki Dávid – blogger, az urbanista.blog.hu szerzője
- Patartics Zorán – a FAL ötlet- és lapgazdája, építész, az ECHO volt rovatvezetője
Az elbírálás szempontjai:
- A vélemény logikus, érthető kifejtése.
- Szabatosság.
- Az írás, a probléma megközelítésének színvonala és stílusa.
- A díjak odaítélhetők egy kiemelkedő írásért, vagy azonos szerző több írásáért egyaránt.
Eredményhirdetés, megjelenés:
A pályázat eredménye a FAL weboldalon, a FALiújság rovatban kerül kihirdetésre.
A díjak kifizetését a Kiíró kezdeményezi a pályázó által a regisztráció során megadott e-mailen címen. Amennyiben a kapcsolatfelvétel során arra derül fény, hogy a pályázó nem valós adatokat adott meg (beleértve az álnevet is), úgy a díj utólag érvénytelenítésre kerül.
A pályázatról való tudósítással számos médium is támogatja az ügy megjelenítését, különösen is: epiteszforum.hu, hg.hu, Pécsi Újság.hu, Új Dunántúli Napló, Eozin Magazin, I Love Pécs, Pécsi Hírek, MR6, Pannon TV.
Reményeink szerint a támogató médiumok sora tovább nő a pályázat időszakában.
A tudósító médiumok és a Kiíró a FAL-on megjelenő tartalmakat – a szerző és a forrás megjelölésével – korlátozás nélkül felhasználhatják. A szövegek szerzői ehhez a közzététellel automatikusan hozzájárulásukat adják.
Moderálási elvek és más szabályok:
Az elemző szövegekre vonatkozik a FAL weboldal házirendje, azon belül is a moderálásra vonatkozó szabályok. Nem vehetnek részt az értékelésben azok az írások, amelyek a moderálási elveket megsértik, így különösen azok, amelyek másokat szándékosan megsértenek, alaptalanul vádolnak, illetve trágár kifejezéseket használnak. Az ilyen tartalmak részben vagy egészben moderálásra kerülnek.
A pályázat, illetve a fórum nem kíván teret biztosítani a politikai célú, vagy pártpolitikai szempontú írásoknak. A politikával kapcsolatos szempontok megjelenítése csak annyiben elfogadható, amennyiben annak az építészeti eredményre hatással bíró szerepét elemző módon mutatja be, és amennyiben az nem valamely politikai erő mellett, vagy ellenében érvel.
A pályázatban részt vehetnek azon írások is, melyek más felületen korábban már megjelentek, természetesen amennyiben az eredeti szöveg szerzője és a pályázatban résztvevő szerző azonos. (A korábbi megjelenés feltüntetése ajánlott.) Értelemszerűen nem díjazható olyan szöveg, amelyet korábban a pályázótól eltérő szerző korábban máshol már közölt, illetve szerzői jogokat sért.
Építő hozzászólásokat kívánunk!
Patartics Zorán
EKF FAL
Adósmentés baltával
Eredeti megjelenés helye: Kazisztán
Megjelent 2011. szeptember 14-én, az ekkori MNB jegyzés 286,98 Ft/€, ami azóta jelentősen változott.
Korábban már esett szó a devizahitelezésről, de az események új fordulatot vettek, ezért ismét időszerűvé vált, hogy leporoljuk jó öreg devizahiteleseink ügyét. Az akkori bejegyzésben felvetettem azt, hogy az ügyben mindkét fél felelőssége fennáll, azaz a hitelt felvevőé, aki elfelejtette észrevenni, hogy a forint- és a devizahitel kamata között az igen vaskos árfolyamkockázat miatt van jelentős különbség, és elhitte, hogy van ingyen ebéd.
A bank persze nem sietett szólni erről, inkább próbálta tartani a versenyt a hitelkihelyezésben a társaival. Ugyanakkor a svájci frank árfolyamának mostani változása leginkább az euró gyengülésének köszönhető, ez rajtunk kívül áll, de a válság elején a forint gyengült az euróhoz és a többi térségbeli devizához képest az elmúlt évek költekezése miatt. Emellett még tisztelettel megkérném a népvezetőt, ha az intézmények felelősségét vizsgálná, hogy ugyan emelje már föl a telefont, és tárcsázza Járait, és kérdezze meg tőle, miért betonozta be a kamatpolitikájával az euró és frank árfolyamát évekre. Ez a minden alapot nélkülöző reálfelértékelődés okozta a devizahitelek elterjedését, nem más. És akkoriban akár jó döntés is lehetett fölvenni a frankhitelt, és a svájci frank ellen spekulálni. Nem nyert.
Ezután jött a kiváló javaslat, hogy árfolyamkorlátot vezetnek be a törlesztésekre 3 évig. Ez még akár jó is lehetne, csak a frank ára egyáltalán nem biztos, hogy csökkenni fog, sőt a forint gyengülhet, ha így folytatják, akkor meg pláne. A dolognak pedig az ad egy igen rosszmájú élt, hogy ezek a hitelek az újonnan megugró törlesztőrészletek miatt pont a 2014-es választások után fognak bedőlni. Micsoda véletlen. Szeretném hangsúlyozni, nincs egyetlen üdvözítő megoldás a devizaadósok kisegítésére, de ennek elég kevés előnye van, lényegében a jelen problémáit eltolja 3 évvel, más nyakába varrja a gondot. Rögzíthető valahol az árfolyam, de azt teljes futamidőre kellene megtenni, és a lejáratkor az egyenlegről előjel függvényében lehet majd beszélni. De ahhoz, hogy a hitelt valaha is kifizesse az egyén, szükséges, hogy a rögzítés a piacihoz jóval közelebbi árfolyamon történjen meg (most éppen durván 30% az eltérés).
És amikor már alig tudtam betelni a megoldási ötletekkel, jött a legjobb, a 180 Ft-on történő végtörlesztés. Mert ugye majd az történik, hogy akinek van pénze, az egy nem valós árfolyamon kifizeti a hitelét, mindenki örül és boldog. Néhány dologra szeretném fölhívni a figyelmet. Egyrészt, az tudja egyben kifizetni a hitelét, akinek sok pénze van, azaz nem segít semmit ez a rászorulókon. Tehát a kiváló SZJA-szabályozás után ismét egy vagyontranszfer megy olyan embereknek, akiknek erre nincs feltétlenül szüksége. Ráadásul némiekben óvatosabban kéne bánni Matolcsy úrnak a keynes-i logikával, hiszen a jövedelem növekedésével csökken a fogyasztásra költött hányad. Azaz reggelire a bankár is egy kiflit eszik, nem fog kettőt venni, és ezzel felvirágoztatni a magyar gazdaságot, ha nyer egy valag pénzt az SZJA-n. Továbbá a két évben beszedett 180-180 milliárd Ft után alsó hangon is 260 milliárd Ft-ot gombolnak le a bankokról csak a tőkeveszteség miatt, az elesett haszontól eltekintve.
Természetesen mindenkinek szíve joga utálni a bankokat, ebben senkit nem szeretnék megakadályozni. Pár apróság mellett azonban nem mehetünk el. A bankok nyeresége biztosítja a növekvő saját tőkét, azaz a rendszer biztonságát, mivel a hitelezésből eredő veszteségeket a korábbi évek eredményéből lehet fedezni. Így nekem olybá tűnik, mintha háttérbe szorulnának azoknak az érdekei, akiknek megtakarításai vannak ezeknél a pénzintézeteknél. Emellett ilyen hangulatban még ha nyereséges is a bank, osztalékban minden tulajdonos igyekszik majd a legtöbbet kiszedni és biztos helyre vinni, nehogy einstandolják azt is. A legsúlyosabb következmény pedig nem is a 260 milliárd Ft-os sarc, hanem az, hogy ilyen megtörténhet az Európai Unió tagállamában. A bankadó visszamenőleges kivetése után többen fölhördültek, de a végtörlesztés hallatán már sokaknak betelt a pohár, ráadásul előre nyilvánvaló volt kormányzati körökben, hogy jogi lehetetlenség az, amit csinálnak, minden valószínűség szerint jön majd a vaskos cehh évek múltán, amit az államnak kell állnia.
Összegezném tehát, hogy mi a bajom a végtörlesztéssel. Egyrészt nem oldja meg a legnagyobb gondban lévők és a többség baját, hanem a gazdagoknak segít ismét, amiből nem nagyon lesz GDP-növekedés egyelőre. Másrészt felrúgja a tulajdon védelmének alapelvét, jelentősen sérül a jogbiztonság, aminek egyenes következménye, hogy a külföldiek ezerszer is meggondolják majd, hogy bármilyen befektetést hozzanak ide, és ezzel munkahelyeket teremtsenek ilyen óriási kockázatok mellett. A hazai cégek pedig fölöslegesen várhatják a hiteleket, a bankoknál tőke nem lesz új kihelyezésekhez, így ismét nem lesz 1 millió új munkahely. Ezen kívül a kormányzat retorikája mindamellett, hogy kétszínű, tovább szítja az indulatokat agresszív szóhasználatával.
Azaz az alapvető problémát továbbra sem oldották meg, de legalább rengeteg áldozatot hoztunk érte. Én értem ám, hogy olyannyira le kell rombolni a demokráciát és a jogállamiságot (a múltat végképp eltörölni), hogy itt a zembereknek Kánaánt lehessen építeni a sóval behintett földön, de azért minimálisan gondolkodni kéne, mielőtt a baltát a kezünkbe vesszük, hogy a gazdaságban hadonásszunk vele.
Népszavazás a hajléktalanokról
Új rend Józsefvárosban
Kerületi képviselők által kezdeményezett népszavazás, pontosabban az utcai plakátok egy része szerint rendszavazás lesz a hétvégén a Nyolcban. Az elmúlt húsz év első kérdéssora arra kíváncsi, hogy a lakosok hatályban tartanák-e az elhíresült kuka-rendeletet (mely szerint szabálysértésnek minősül kukázás), támogatják-e, hogy a kerület újabb rendeletet alkosson az életvitelszerű közterületen tartózkodás tiltásáról, valamint felhatalmazzák-e a polgármestert, hogy a főpolgármesterrel tárgyalásokat kezdeményezzen Budapest hajléktalanokat ellátó intézményrendszerének átalakításáról, a kerület tehermentesítéséről.
A jogász végzettségű Kocsis Máté fideszes polgármester (aki nem mellékesen a Parlament honvédelmi és rendészeti bizottságának vezetője) a három igen mellett kampányol, a szocialisták a szavazástól való távolmaradásra buzdítanak, szerintük a probléma valós, de a kérdések rosszak, az LMP pedig a „nem” válaszokat támogatja.
Nem új a polgármester rend iránti vágya, előterjesztőként már a tavalyi kuka-rendelet indoklásában arról írt, hogy szerinte a kukázással a polgárok magán és levéltitokhoz köthető jogai is sérülhetnek. A rendeletet rengeteg kritika érte, többek között nyáron az országgyűlési jogok biztosa is alkotmányellenesnek tartotta, és igazából nem is alkalmazták, az érvelés szerint a lakosság döntésére várnak, hogy mit is tegyenek. Az önkormányzat azért készül, több helyen megjelent, hogy a többségi „igen” válaszok felhatalmazásával akcióba lépnek, ehhez a közrendvédelmi intézményt is átszervezték, egy régi motoros helyi expolitikus vezetésével.
Az életvitelszerű tartózkodás tiltása sem újkeletű, fővárosi szinten is szabályozták, és az országgyűlés is tárgyal a témában előterjesztést, melynek egyik szerzője szintén Kocsis Máté. Legkevésbé problémásnak a harmadik kérdés tűnhet, ott viszont tulajdonképpen értelmetlen a felhatalmazás, ilyen „megerősítésre” a tárgyalásokhoz semmi szükség.
Két lakossági fórumot is tartottak a kampány részeként, melyeken a polgármester rendszeresen „bevándorló hajléktalanokról”, „utcai devianciáról” beszélt, miközben sajnos az ellátás alapvető rendszeréről nem volt ismerete. Az általa ajánlott megoldás igen egyszerű: ellehetetleníteni és a kerületből kinyomni a fedél nélkül élőket, mert a józsefvárosiak miattuk nem tudják használni a közterületeiket. A szocialisták álláspontja az volt, hogy az egész ellátást újra kell gondolni, ennek részeként a helyi terhelést is csökkenteni kell, amire a polgármesteri válasz mindig leszögezte, hogy ő a kerületi vezetője, nem akar és tud várni arra, hogy országos szinten történjen bármi is. A kerületi kimutatása szerint alig 40 „saját hajléktalanjuk” van, róluk gondoskodni kívánnak a továbbiakban is, az ellehetetlenítés csak a bevándorlókra vonatkozik.
Nem bonyolult a recept, csupán egy hosszú évekig nyomasztó helyzetből fakadó indulatot kell felkorbácsolni, a megoldási javaslatnál vigyázni, hogy véletlenül se rendszerszerű és bonyolult legyen, hanem gyorsan megléphető, kis területen ideig-óráig eredményeket mutató, majd gyorsan belekezdeni a megvalósításba. A mást gondolókat vegytiszta önérdekérvényesítőnek kell beállítani, magunkat meg a békesség és jólét felkent védőjének. Szlogenként mehet – ahogy megy is – a „Nyócker vagy Józsefváros”, hiszen az „és” fel sem merülhet.
Az önkormányzati lap is helyet ad a kampánynak, legfrissebb számában több oldalon foglalkozik a kérdéssel, nem egy helyen hangulatkeltően. Ilyen például egy, a – valószínűleg a kerületi rendelőben dolgozó – pszichiáter írása, melyben már az ellátó szervezetek szociális munkások is „gyakran kioktató hangnemet megütve kétségbe vonják az orvosi kompetenciát, miközben a beteg szempontjából releváns információkat nem osztanak meg a gondozó orvosaival”. Ezen finomítva a következő mondat a szolgáltatók többségének jó együttműködéséről szól.
Az ebben a néhány mondatban tapasztalható ellentmondás végighúzódik az egész kampányon, ahol javarészt valós problémákra (utcai élet, a kerületi kis részén sok ellátó koncentrálása, nagy forgalmú intézmények, stb.) azonnali, gyors és gondolkodást sem igénylő válaszokat kínálnak. Ahogy Kocsis mondja: a szociális megközelítés mellett helye van a rendészetinek is. Amit meg elhallgat, hogy csak az utóbbit erőlteti, némiképp elfelejtve, hogy azok is emberek, akikről szó van. A kerületi kommunikáció arra épül fel, hogy a húsz éves problémára van egy kézenfekvő megoldás, hogy az ellátók a hajléktalanokból élnek, ezért hoztak ide ennyi ingyenélőt, hogy a kerületi ingatlanfejlesztéseit blokkolják az idegen szegények. Közben meg úgy tűnik, az utóbbi hónapokban hagyták még inkább legatyásodni a környéket, elkészült közvécé van zárva, pedig nagy szükség lenne rá, szombat estére tele vannak a kukák, mert hétvégén nem ürítik, és nincs elegendő.
A népszavazást követően a kerületi vezetés szándéka szerint megmutatja, milyen is rend, és ebben – ahogy más emberek elüldözésében – is a lakók tevőleges közreműködését kérik. Szeptember elején tették közzé Civilváros című koncepciójukat, melyben az olvasható, hogy tömegesen irányították a kerületbe a menekülteket és a hajléktalanokat. A tervezet – nevét meghazudtolva – egy olyan városrendészeti elképzelés, mely a helyi civil szereplőket elsősorban arra a feladatra használja, amit az önkormányzati rendészet eddig nem tudott elvégezni. Az anyag civil önszerveződést és alpolgármesteri posztot is ígér, persze csak azok játszanak, akiket a kerületi önkormányzat józsefvárosi civilnek tart. Utóbbiak lehetnek magánszemélyek és szervezetek is.
Valószínűleg nem lesznek köztük fedél nélküliek, abban is csupán bízni lehet, hogy a feléjük irányuló felelősséghárítás nem okoz semmilyen komolyabb atrocitást.
Vízválasztó
Az elmúlt időszak nagy szenzációja az a bejelentés volt, hogy az SCD elhagyja a Balatont. Sok balatoni, és más település egyetlen reménye, hogy egyszer jön egy nívós cég, és fejleszt, amely adóbevételt és munkahelyeket teremt. Így az SCD kihátrálása most több települést reményvesztetté tett, mert a cég fejlesztéseitől várta a fellendülést.
Persze ismerünk olyan települést is, amelyik kevésbé függ az egyetlen balatoni nagy fejlesztő sikerétől, ez pedig Balatonfüred. Vajon mi a titka e sikeres településnek, mások az adottságai, fekvése, hagyományai kultúrája, vagy a település vezetőjén múlik a siker? Valószínűleg mind számít, de én mégis ez utóbbira tenném le a voksomat
Ma a Balatoni térség települései igen szomorú képet mutatnak, pedig ez még, mondhatjuk fejlett része az országnak. Általános jellemző, hogy egy-egy elszigetelt próbálkozás van a településeken, kisebb projektek meg-megvalósulnak, de átütő változás mégsem történik. Miért? Mert ez nem megy úgy, hogy majd jön egyszer valami fejlesztő, és valaki majd csinál valamit.
Nem! Ez csak úgy megy, ha mindenki akarja, az összes aktora a térségnek beindul, egy irányba megy, és egyszerre visznek erőt, szándékot a cselekvésbe, egy közös cél megvalósításába, ami több mint a túlélés. Ez a régi módszerekkel nem megy, nem elég egy-két jó szakember, akik jót akarnak, jó dolgokat találnak ki, és azután mégis minden terv a polcon végzi. Fel kell ismerni, hogy más technikákra van szükség. Ha nincs egy település, egy térség ott élő-vállalkozó polgáraiban lendület, elszántság, ha ehhez nincsenek képzett, jó vezetők, akik húzzák magukkal a többieket, akik képesek motiválni, egyben tartani a „csapatot”, mint egy jó hadvezér, akkor továbbra sincs miről beszélni. Marad az összeomló élet és annak leképezéseként, az összeomló környezet.
Mit látunk? Jellegtelen projektek, ami csak minimális önfenntartó képességgel bírnak, bódék, épülettoldalékok a főtereken, éppen ahogy egy-egy magánfejlesztő tehetsége diktálja. Ebben a legszuperebb főépítész sem tud rendet tenni. Abban a városközpontban, amelyben az ingatlantulajdonosok csak túlélésre „gyúrnak”, csak egy újabb bódéra futja, vagy jobb esetben egy nívósabb „pavilonra” adnak ki megbízást. És ez szaporodik azokon a településeken, amelyek az ország kirakata.
Szomorú építészeti koncepciót láttam az egyik kiemelt balatoni településen. Bitumenes zsindelyes fedésű, kőburkolattal fedett középkori bástyautánzat a fő tér csuklópontjában, amely a retro hangulatú strandhoz vezeti az idelátogatót. (A teremtő álmok mindig a megbízó fejében születnek meg, és ő választ a saját ízléséhez „ideális” tervezőt.) Most a hagyományos nemzeti karakter az új irány, és abba ringatjuk magunkat, hogy ez megold valamit. Ha egy településben nincs erő, lendület, élet, akkor a legjobb építészeti minőség ellenére is olyan funkciókat, és azok életben tartóit vonzza, akik képtelenek azt életben tartani, felvirágoztatni. Rémálmomban előjön néha, a makovecz-stílusban megépült városközpont, vagy inkább „üzletsor”, amiben kínai fehérneműt árulnak.
Nem, ez így nem mehet tovább!
Fel kell ismernünk, hogy az építészeti nagyszerűség kevés, ha nincs, aki felvirágoztassa, fenntartsa, gondozza és tovább fejlessze a környezetet. Tehát az építtető, aki megálmodja a projektet, és bele az életet, ő a forrás, ő dönt merre kormányozza az életét, a mentális és fizikai egészségét, és persze építtetőként a tágabb környezetét.
A válság és a pénzhiány mindenre kifogás, és beletörődünk, így egyre lejjebb adjuk. Most ez a szemlélet a forrás. Már csak a kirakodó vásár él meg, a műanyag fröccsöntött ajándéktárgyakból van biznisz, de már lassan az sem éri meg, ahogy az ismerős vállalkozó mondja. Vajon ez az erőtlenség, ez a túlélésre fókuszáló szemlélet mennyiben járul hozzá ahhoz, hogy a Balaton is pusztul, alulhasznosított, hogy a vendégéjszakák száma töredékére csökkent a 20 évvel ezelőttinek, hogy a minőségi szolgáltatások száma is csökken, az alacsony látogató szám és a rövid szezon miatt, hogy a lakosság jellemzően elköltözik a településekről a romló megélhetési körülmények miatt.
A Figyelő egy 2008-as számában, Tópárbaj címmel közölt cikkében igen plasztikusan mutatja be a prosperálásból és a hanyatlásból származó különbséget az olaszországi Garda-tó és a Balaton összehasonlításán keresztül, sok statisztikai tényszámmal alátámasztva.
Mi a kiút?
Sokan mondják persze, hogy végre a Tó a magyaroké. Igaz, persze, de milyen áron? Vajon a gazdasági kiútkeresésben mekkora szerepe lehet a Balatonnak, megengedhetjük-e magunknak, hogy az ország túlélésének romló feltételei mellett a Tóra csak úgy tekintsünk, mint egy ideális pihenőhely, ahol nincs senki, csönd van, az év 10 hónapjában kihasználatlan, de a miénk. Hány embernek kilátástalan emiatt az élete, hány embernek nincs munkája, hány család van, aki csak vegetál, és hány gyermeknek üzenjük ezzel, hogy az élet kilátástalan. Lehet-e csupán tájesztétikában gondolkodni, amikor település vagy térségfejlesztésben gondolkodunk. Valós szándékunk-e az, hogy újra kellene szervezni az életet a Balaton körül, amely jobb és prosperálóbb, mint ami van, ahol mindenki megtalálja a számítását, a megélhetést, és benne a saját életkörülményeinek javulását. Ez is a mi felelősségünk.
Ki fejleszti a Balatont?
A köz- vagy a magánszféra? Egy térség fejlesztése nem egy-két ügyes projekten múlik, az egy sokkal összetettebb folyamat. Nem elég az, hogy illeszkedik-e az épület a tájhoz, vagy az épített értékekhez. Több kell, sokkal több.
Ahhoz, hogy a vendégek újra rátaláljanak a Balatonra, és a fizetőképes kereslet a nívósabb szolgáltatások iránt is megnőjön, szükséges a magán és a közszféra együttes, szervezett fellépése, hogy ezek szinergikus városfejlesztési akciókat gerjesszenek.
Egy-egy projekthelyszín fejlesztése nem elég, az kell, hogy a települések és a térségek fejlődjenek, mert az vonzóvá teszi a térséget, oda jönnek az emberek, ott jól érzik magukat, amiben élet van, azt szeretik.
Ami nem nő, az csökken
… mondják a gazdaságkutatók (de élettanászok is megfigyelték az élő szervezet működési mechanizmusait vizsgálva). Tehát statikus állapot nincs, minden változik. A túlélés esélye az, hogy felismerjük-e, mely berögzült elavult paradigmáinkat kell megváltoztatni a fejlődéshez. Ha nem veszünk tudomást arról, hogy megújulásra van szükségünk, akkor a hanyatlás tünetei kezdenek jelentkezni, amely a Balaton tekintetében azt jelenti, hogy azon vesszük észre magunkat, hogy egyre több a leépülő, működésképtelen épület, tér, közút, sétány, park, panzió, lakóház, intézmény, kikötő, stb. És ez, egy egymást erősítő folyamat, lefelé húzó spirál. Egyre nehezebb megfordítani a folyamatot, egyre nagyobb lendület és elszántság kell ahhoz, hogy valamibe életet lehessen lehelni, és a romló folyamatot megfordítani.
Kollégáimmal, több tervünkben, pályázatunkban is azt keressük, hogy mitől lesz sikeres egy új városi tér? Mik azok az összetevők, amiből, csak ha egy is kimarad, annak megépülése után hosszú távon egy folyamatos leértékelődés következik be, a hely elveszti a varázsát, az üzletekben kicserélődnek a bérlők, az árukészlet és a szolgáltatás színvonala csökken, a fizetőképes kereslet elkerüli, nehéz lesz fent tartani, elnéptelenedik, vagy olyan társadalmi csoportok veszik birtokukba, amelyektől meg kell védeni az épített vagyontárgyat, az itt élők biztonságát.
(Az Értéktérkép Kft-vel -Varga-Ötvös Béla- együtt dolgoztuk ki a sávolyi tervezett MotoGp pálya és kapcsolt projektjei mentén született Marótvölgye koncepciót, az Ecorys Kft-vel és az Archiplan Kft-vel pedig a Balatonfűzfői Delta-terület ötletpályázatát, amelynek fő célja volt, az építészeti karakter megalkotásán túl a megvalósíthatóságért és fenntarthatóságért való felelősségvállalás, és hogyan hozzunk létre olyan fejlesztést, ami egy egész települést elindít felfelé, egyfajta öngerjesztő folyamatként.
Ma Magyarországon a városok, települések hivatalai jobbára csupán reagálnak az elemi projekteket, egyedi ingatlanok beépítését kezdeményező, a város léptékéhez viszonyítva kis volumenű fejlesztéseket megvalósítani szándékozó privátszféra (kisbefektetők) kezdeményezéseire. Ezek az elemi kisprojektek az esetek többségében nem tudják környezetüket kellőképpen helyzetbe hozni, nem indul meg az öngerjesztő, önszervező megújulás. Komplex akcióterületi fejlesztés-menedzselés hiányában az elemi projektek nem tudják elérni azt a kritikus tömeget, azt a fejlesztő erőt, amivel hatásuk nagyobb területek megújulására kiterjedhetne.
Mindezen indokok alapján szükség van az elemi projekt-alapú, úgymond „spontán” városfejlődés mellett a város-kormányzás által irányított, kezdeményezett, gerjesztett fejlesztési akciókra is.
Ez akkor válik mindent átható szándékká, akkor indul be igazán, ha mozgósítani tudjuk az összes érdekelt szereplőt. Ezért javasolt eszköz a széleskörű partnerség kialakítása már a célok kitűzésekor és azután végig az egész tervezési folyamaton, egyrészt a civil szereplőkkel a fejlesztések megértése és támogatottsága érdekében, valamint gazdasági szereplőkkel a városirányítás által elhatározott és meghatározott fejlődési irányok támogatása és összehangolása érdekében.
Ez az igaz feladatunk, ezt kell profin megtanulnunk, és tovább adnunk, ez teszi újból élettel telivé ezt a helyet, ezt az országot.
Ön racionális?
S míly remekmű az ember! Míly nemes az értelme! (Shakespeare: Hamlet)
Ön racionális vagy irracionális ?
Akárcsak Arisztotelész, aki „racionális állatként” definiálta az embert, az emberek többsége hisz abban, hogy szinte mindenki, aki épelméjű, legalábbis többnyire, racionális.
Barátaink és ismerőseink természetesen kevésbé racionálisak, mint mi magunk, mindazonáltal ők is többé-kevésbé racionálisak. Nem gondolták ezt mindig így Nyugaton sem, Keleten meg, ahol a mai napig uralkodó a misztikus gondolkodás, még kevésbé. Igaz, Arisztotelész nézetei a klasszikus korra jellemzőek, a sötét középkorban az emberi ésszerűség jórészt elillant, és az a nézet vette át a helyét, miszerint az embernek a hitét, kisebb mértékben pedig az érzelmeit követve kell cselekednie.
Descartes élesztette újjá azt az elképzelést, hogy az ember racionális lény, és annak is kell lennie: az észleletei alapján és az ésszerűség belátásának megfelelően kell cselekednie. Ez az a tézis, amely a humanista hagyományhoz vezetett és mind a mai napig tartja magát. Az embernek nincs szüksége isteni ihletre, értelme önmagában elegendő. Egészen a legutóbbi időkig a filozófusok, pszichológusok és a közgazdászok egyaránt úgy vélték, hogy az ember többnyire racionálisan jár el.
Gilbert Ryle, huszadik századi brit filozófus jegyezte meg egyszer: „Hagyjuk, hadd magyarázza el a pszichológus, miért vagyunk becsapva és el tudjuk magyarázni magunknak meg neki is, miért nem vagyunk becsapva”. Más szóval normának tekintette a racionalitást: hitt benne, hogy csak azokat a cselekedeteket kell magyarázni, amelyek elütnek a racionalitástól.
Freud is úgy vélte, a racionális viselkedés a norma, ezért csak az irracionális tetteket próbálta magyarázni – az álmokat, a neurotikus tüneteket és a nyelvbotlásokat.
Az 1970-es évekig a közgazdaságtan szinte teljes egészében azon a feltevésen alapult, hogy az ember racionális lény.
A Homo economicust úgy ábrázolták, hogy különböző javakat tekintve bizonyos preferenciái vannak: a preferenciáinak megfelelően optimalizálja az árat és azt veszi meg, ami számára a leginkább költséghatékony.
A racionális gondolkodás természete általánosságban abban áll, hogy a világ törvényszerűségeit feltárva és alkalmazva megpróbáljuk kiszámítani a jövőt, vagy értelmezni a jelen, illetve a múlt eladdig ismeretlen eseményeit. Ennek hátterében az egyik legmeghökkentőbb filozófiai paradoxon rejlik.
A racionális gondolkodás, beleértve minden tudományos gondolkodást, azon a felvetésen alapul, hogy a világot vezérlő törvények időben változatlanok – vagyis a jövőben ugyanazok lesznek, mint a múltban voltak. Ez a feltevés azonban nem igazolható: az ugyanis nem jó érv, hogy mivel a múltban a törvények változatlanok voltak, a jövőben is azok maradnak, hiszen ez magában foglalja a bizonyítani kívánt föltevést.
A cél elérésének vannak racionális eszközei, de felvetődik a kérdés, vajon létezik-e racionális cél. Az emberek többsége például irracionálisnak tartja az elérhetetlen célok kitűzését: klasszikus példa erre a Holdra szállás – amin mára már túl is vagyunk. Az egymásnak ellentmondó célokat is irracionálisnak tekintjük. Nem törekedhetünk párunk boldoggá tételére, ha közben folyamatosan kihasználjuk.
Az irracionalitás további formája talán az, hogy csak kevesen tűznek ki életcélt maguk elé, fontossági sorrendet felállítva. Az emberek inkább spontán módon viselkednek, és bár ez lehet vonzó vagy bosszantó – nézőpont kérdése – irracionális lépésekhez vezethet. Vagyis: ha azelőtt gondolkodnának, mielőtt cselekednének, talán célravezetőbben járnának el.
Az irracionalitás sokszor abból ered, hogy a dolgokat nincs idő végiggondolni. De már az is elégedettséggel tölthet el, amikor egy döntést meghozunk, hogy az a nyereség, amit a hosszabb gondolkodási idő jelentett volna, nem áll arányban a ráfordított többlet idővel és erőfeszítéssel. Szélsőséges esetben egy nehéz döntés előtt álló menedzser addig töpreng, hogy mire elszánná magát, addigra a vállalat csődbe megy. Másfelől sokan nem az idő szorítása miatt hoznak rossz döntést, hanem mert nem vettek tekintetbe minden odavágó tényezőt. Mivel egyidejűleg viszonylag kevés gondolatot tudunk észben tartani összetett döntéseknél, az emberek nem veszik tekintetbe az összes szóba jöhető tényezőt.
Az emberek – hogy jobban érezzék magukat a bőrükben vagy boldogabbak legyenek – gyakran eltorzítják a valóságra vonatkozó gondolataikat. Ennek egyik példája a vágyvezérelt gondolkodás, amikor is az egyén azt az irracionális hitet táplálja magában, hogy valami, amit akar, meg fog történni, vagy az ő némely vonása jobb, mint amilyen az valójában. Az önáltatás az embert boldogabbá teheti.
Dr. Radó Ákos
Vénus-dobás
Minap kaptam egy hírlevelet, amely nem akart rámtukmálni semmit, hanem elgondolkodtatott. Olyannyira, hogy azonnal küldtem egy e-mailt a levél írójának, hogy megnyerjem lap számára. Nagy örömre szolgált, hogy Dr Radó Ákos szívélyesen fogadott és hozzájárult írása közléséhez.
Mivel úgy gondolom, hogy a hétköznapi kultúránk nagyon fontos része a pénzzel kapcsolatos viselkedésünk, rendkívül hasznos lehet mindannyiunk számára ennek a témának a felvetése. Méginkább, ha az írás nem csak elgondolkodtató, hanem szórakoztató is. (szerkesztő:ema)
Az életet csak utólag lehet megérteni, de előrefelé kell leélni (Soren Kierkegaard)
Vénus-dobás, és ami azóta történt
A görögök tudatában voltak annak, hogy a jövőben több dolog történhet, mint amennyi valóban történni fog, de a szerencsejátékot mai szemmel érthetetlen szabályok szerint játszották. Az asztragalosszal, e hosszúkás, két keskeny és két szélesebb felületű, a két végén domború, csontból készült játékkal – általában néggyel egyszerre – próbálták ki szerencséjüket, és bár nyilvánvaló, hogy nagyobb a valószínűsége, hogy a csontocska a szélesebb felére esik, mindegyiknek azonos értéket adtak. A legnagyobb értéke a Venus-dobásnak volt, amikor mind a négy csont különböző felére esett. Talán a földön történő dolgok szabályosságában nem hittek, ezt az istenek kiváltságának tartották.
A kockázat gyökerei a hindu-arab számrendszer elterjedésétől eredeztethetők, amely csak nyolcszáz éve ismert a mai nyugati világban, legnagyobb hatású bevezetője pedig Fibonacci volt, akinek a XIII. század elején született könyve, a Liber Abaci (Számsorozatok Könyve) az addig a számításoknál alkalmazott görög, héber, római betűk helyett számjegyeket használt. (Bizonyára sokan emlékeznek a Fibonacci-féle számsorozatra, aminek előképét, az aranymetszést már a görögök is ismerték. Ma például a bankkártyák két oldala is az aranymetszésnek megfelelő arányban van egymáshoz képest).
Egy ferences szerzetes, Luca Paccioli 1494-ben megjelent művében tette fel az első, valószínűség számítással megoldható kérdést. (Amúgy Paccioli nevéhez fűződik a már korábban is ismert kettős könyvelés elterjesztése).
Így a matematikusokra várt, hogy a megtörtént események gyakoriságát elméleti alapon tanulmányozzák és kifejlesszék a valószínűség elméletét, azaz a kockázatkezelés leghatalmasabb eszközét.
Sokan csak a szerencsejátékok elméletét akarták kifejleszteni, nem pedig a valószínűség elméletét. Az 1660-as években azután három francia: Pascal, Fermat és de Méré alkotta meg a valószínűség mérésének rendszertani és elméleti alapjait, és bár a gazdasági trendek, gazdasági veszteségek előrejelzésével nem foglalkoztak, az ő munkásságuk szolgált az elkövetkező századokban irányvonalként.
A jövő bizonytalansága sajnos mindig elkerülhetetlen, de e három kiváló elme munkája nyomán választásaink előrejelzésében már nem mágikus erők játszanak szerepet.
1738-ban Daniel Bernoulli, egy svájci matematikus vetette fel először egy Szentpéterváron megjelent művében az emberi döntések szubjektív tulajdonságait: a lehetséges kimeneteleket ugyan könnyű kiszámítani, de a döntés megszületésekor a kimenetelek következményeit is figyelembe kell venni.
A tények ugyan mindenki számára ugyanazok, de a kockázat minden ember számára más és más. Ha mindenki mindenfajta kockázatot egyformán értékelne, sok kockázatos lehetőséget szalasztanánk el. A merészek nagy tétet tesznek kis valószínűséggel bekövetkező, de igen nagy nyereséget ígérő akciókra, míg mások a nagy valószínűséggel megszerezhető kis nyereségeket részesítik előnyben, mert az ő legfőbb céljuk, hogy tőkéjüket megőrizzék. Mindenkinek más a kockázati éhsége, vállalkozó szellemű emberek nélkül lassabban menne előre a világ, és nem nélkülözhetjük azokat, akik kezdő vállalkozásokba fektetnek be.
A szerencsejátékokban egy dobás kimenetele nem befolyásolja a következő dobást, a valóság azonban egymással lazán vagy szorosan, de összefüggő események sorozata és igen fontos, hogyan látjuk a múltat, meg tudjuk-e magyarázni, hogy mi történt, vagy csak a szerencsének tulajdonítjuk azt, ami bekövetkezett (azaz valójában nem tudjuk megmagyarázni). A Bernoulli család hat matematikus zsenije közül Jacob volt az, aki a valószínűség és az információ minősége közötti viszonyt kutatta. A jó döntéshez elengedhetetlen a jó információ, ám nyilvánvaló, hogy soha nincs a kezünkben minden szükséges információ, így a tőzsdézők, bár adatok ezreit, tízezreit halmozzák fel, hogy megítéljék egy-egy vállalat várható nyereségességét, a múltbeli adatokon alapuló becslés soha nem mentes a kétségektől és a bizonytalanságtól. Így mindig korlátozott mennyiségű információ alapján kell döntenünk. Ilyenkor azt kell feltételeznünk, hogy a múltban megfigyelt feltételek mellett történt eseményhez hasonló lesz az, amelyik a jövőben fog történni.
Vajon képesek vagyunk-e megkülönböztetni a normálist az abnormálistól? Ha az elemzők szerint egy részvény alul van értékelve, ez azt jelenti, hogy megvételükkel nyerhetünk, amikor értékük visszatér a normális sávba. Valójában eddig senki sem fedezte fel a „normális” fogalmát, legfeljebb a normális eloszlást, ezzel segítve különbséget tenni a kiszámítható kockázat és a bizonytalanság között.
Ma a realisták és a merész befektetők vásárolnak – miközben a többiek rohannak, hogy megszabaduljanak részvényeiktől, s eladnak, amikor a többiek sietnek vásárolni. Hogy mást ne is említsünk közülük, mint Warren Buffet.
Nagyon egyszerű a kockázatkezelést gyakorlati művészetként felfogni, következményei azonban mélyrehatóak: senki sem gondolt világunk megteremtésekor arra, hogy részévé tegye a bizonyosságot. Biztosak soha semmiben sem lehetünk, a birtokunkban lévő információmennyiség vagy nem helyes, vagy nem teljes.
És, hogy mi a következtetés? Mindannyiunknak aszimmetrikus a tudása, mindenki a maga szakterületén tud többet másoknál.
Hajléktalanítás – nyócker
Ma került a Fővárosi Közgyűlés elé az az előterjesztés, amely 50 ezer forintra büntetné a hajléktalanokat, akik életvitelszerűen használják a közterületet. Úgy gondoljuk, hogy ez az intézkedés nem visz közelebb a probléma megoldásához, mert az összetettebb annál. Egy hajléktalantól pénzbüntetést behajtani pedig nem életszerű.
Lapunk már korábban is foglalkozott a hajléktalanügy egyik szegletével, az aluljárók kapcsán, most viszont egy szakembert, Virág Tamást kértünk meg, hogy írja le véleményét.
Józsefváros polgármestere az utóbbi időkben gyakran emlegette a hajléktalanokat. Akik nem is illetékesek itt, értve ezalatt, hogy nem a környéken váltak fedél nélkülivé. Annyira nem mélyül el a témában, hogy ennek néhány okát is felemlítse, viszont regulázna, csökkentené az intézmények számát, és – hogy az irányt mindenki értse – kezdeményezése eredményeként néhány hónapja helyi rendelet bünteti a kukázást is.
A hajlék nélkül élő embereket segítő szolgáltatások valóban aránytalanul fedik le a fővárosi kerületeket, és tényleg rengeteg működik a nyóckerben. Rengeteg, mind az intézményeket, mind azok férőhelyeit, szolgáltatásait nézve.
Van két helyi „ősintézmény”, a Dobozi utcai Üdvhadsereg által működtetett szálló, valamint egy korábbi munkásőr-laktanya a Vajdahunyad utcában, ami több mint húsz éve a Menhely Alapítvány otthona. Az elmúlt húsz évben gombaszám szaporodtak az új intézmények, amiben volt, amikor tevőleges része volt a kerületi önkormányzatnak is – például a Dankó utcai ingatlan átadásakor -, és volt, amikor nem kérdezték meg a helyi képviselőket, mert mondjuk a Fővárosi Önkormányzat tulajdona az ingatlan (ilyen például az Alföldi utcai vagy a Könyves Kálmán körúti intézmény).
A Palotanegyed és a Tisztviselőtelep „fel van mentve”, a kerület legszegényebb részeiben létesültek szociális ellátó pontok, így ott, ahol vannak, egymástól akár 100-200 méterre működnek. Ezzel persze akarva-akaratlanul a környékben tartják ügyfeleiket, akik élik életüket, és zavarnak sokakat még akkor is, ha nem könnyű eldönteni, ki is hajléktalan. Nem mindig az, akit annak nézünk.
A polgármester jól ráérzett a közhangulatra, ügyesen apellál a lokálpatrióta érzelmekre, miközben sok – a helyzetet előidéző, és megoldhatatlanságát máig segítő – tényezőről mélyen hallgat. Bármit akar tenni, figyelembe kell vennie például, hogy bár jelenleg önkormányzati feladat a hajléktalan emberek ellátása, az elégséges szolgáltatás nincs meghatározva, és akkor sem történik semmi, ha egy kerület inkább máshol látná a fedél nélkülieket. Budapesten a Fővárosi Önkormányzat az illetékes (nem volt ez mindig így, korábban a kerületeknél volt a kötelezettség), és persze nincs olyan terület, amely ne tartozna valamelyik kerülethez is. Valahogy húsz év alatt az alakult ki, hogy a szabad (piacképtelen helyen lévő és/vagy minőségű) ingatlanokat biztosítják erre a célra, gyakran olyan környéken, ahol a tevékenység nem okoz azonnali tiltakozást, a lakók nem jó érdekérvényesítők. Ezzel viszont a szereplők egyszerűen kikerülték a megegyezési kényszert, így maradt az, hogy mindenki morog, de már „helyzet van”. A feszültség nő, leginkább a szereplők változása jelenthet új kitörési pontokat, ahogy történik most is. Csakhogy legkevésbé az intézményekbe járók a felelősek a helyzetért. A polgármester-társakkal kellene egyeztetni, és a nagy, egész napra a város közepén az embereket „lekötő” szolgáltatások rendszerén változtatni. Például az ételosztás a Blaha Lujza téren már környezetformáló tényezővé vált.
Ha csak a kerületi lakás- és helyiséggazdálkodást nézzük, pontosabban annak a teljes átláthatatlanságát, vagy a közterületekkel való rideg önkormányzati bánásmódot, azt látjuk, hogy nem a „csöves-probléma” rántja le a környéket, hanem nincs koherens üzemeltetés, így szanaszéjjel futnak a dolgok. Ezen a nyilvános illemhelyek telepítése sem segít, mert a lényeg az, hogy sikerül-e tisztán működtetni. Azaz a kerület nem bánik sem jobban, sem rosszabbul a közterületein élőkkel, mint mondjuk az ott felnövő gyerekekkel, idősekkel (játszóterek, parkok).
Már a problémafelvetésben is mélyebbre kellene menni a „zavar, ezért üldözzük el” szintnél, intézményről intézményre végig kéne gondolni, hogy milyen megoldások lehetnek, és azt gondolom, alapvetően az emberibb, kisebb, ezért akár költségesebb ellátási formákat kéne preferálni. Viszonylag jól megsaccolható, hogy egy környék teherbíró-képessége mit visel akár plázákban, akár kocsmákban, akár szociális szolgáltatásokban. Eddig ezzel senki nem foglalkozott, egymástól függetlenül folyt az intézményi fejlesztés és a lakókörnyezet élhetőbbé tétele, melynek előfeltétele lenne az egész újragondolása.
Ki lehet a kerületből üldözni a hajléktalanokat, szegényeket, bár nem könnyen és nem tartósan. Viszont ezt az energiát, figyelmet sokkal jobb lenne arra fordítani, hogy lássuk, mi is van itt, ebből kinek mi okoz problémát, és mik lehetnek a megoldási utak.
Józsefvárosnak hajléktalan-ügyben nagy erőssége a tolerancia, ha ezt vegyítjük az üres helyiségek átmeneti/tartós szociális célú felhasználási lehetőségének versenyével, valamennyi lakás bevonásával, olyan kicsi intézmények, szolgáltatások kialakításával, melyek személyességüket meg tudják őrizni, akár békésebb is lehet az együttélés. Mindezek mellett szükséges lenne a tömegellátás csökkentése, az intézmények szétköltöztetése.
Azt, hogy a kerület milyen segítő, mind a lakosok, mind az ügyfelek felé folyamatosan közvetíteni kellene, hangsúlyt fektetve arra, hogy itt is kényes egyensúlyról beszélhetünk. Folyamatosan működő fórumot kellene kialakítani környékbeliekből, ellátókból, segítettekből, ami előremozdíthatná a tervezést, a koordinálást. Ezekben az önkormányzat különböző (szociális, városüzemeltetési, stb.) műhelyeire is fontos szerep hárulhatna.
Felhasználván a helyi erőforrásokat, érdemes lenne a kicsi, meghökkentő, kreatív projekteket különösen támogatni. A körúton simán elférne egy olyan kávézó, használtruha-bolt, melyben hajléktalanok dolgoznak, be lehet őket vonni a kerület tisztán tartásába.
Nekünk, de nem velünk
A nyolckeres Mátyás átváltozásai
A Magdolna negyed évek óta tartó – és remek sajtót élvező – rehabilitációjának egyik központi eleme a Mátyás tér felújítása. A negyed szélén lévő apró tér átalakítása a híradások szerint közösségi tervezés eredménye, és az új funkcióknak a „környék zöme erősen örvend”. Erről a helyiek többsége nem tud, sokan aggódva figyelik, mire is megy az uniós támogatás, és attól tartanak, a kerületi patyomkin-beruházás hamarabb megy tönkre, mint amennyi idő alatt épült.
A teret a rendszerváltozás óta egyszer már gatyába rázták, és már azt követően szebb és használhatóbb volt, mint a kerület sok más közterülete. Igaz, ehhez fontos szempont, hogy Józsefváros kíméletlenül elbánt sok térrel, elég megnézni a Horváth Mihály vagy a Kálvária tereket, illetve az évek óta építési terület Köztársasági teret, vagy a részben felújított, mégis használhatatlan Guttenberg teret.
Ekkor Mátyásunk közepére egy kis kockakövekből kirakott kör került, ahonnan mind a négy sarka felé vezetett gyalogút, a Dankó utcai részén egy kisebb kockakör és egy játszótér volt. A tér közepén egy nagy lámpa világított, körben padokkal, a régi fák kissé viharverten – a 2006. augusztus 20. estéjét követően nagyon viharverten – próbáltak árnyat kínálni.
Négy éve nyáron kezdték el a tér újabb felújítását, ez teljes átalakítást jelentett. A tervek szerint különböző használók számára alakították volna ki a terület „sarkait”: a volt játszótér helyére fák kerültek, és maradt néhány paddal bekerítetlenül a kutyások és a hajléktalanok részére, legalábbis ezt mondta a felújítást szervező Rév 8. Zrt. munkatársa. A kerítéssel elzárt, új világítást kapott terület egyik sarkára került a kibővített játszótér, középre egy nagy aszfaltos terület, mögé hely néhány széknek és asztalnak, ahová a főiskolásokat várták, valamint a téren működő szociális otthon lakóinak is két asztalnyi rész. Végül sem a főiskolások, sem a nyugdíjasok beszélgetős részei nem készültek el, pontosabban a fiatalokét a napokban pótolják, de az idősebbeknek a bejáratot sem építették ki. Sajnos a kapukkal kialakítsuk óta gond van, mert hiába van belőlük 6 darab, csak a négy sarkon lévőt nyitják ki, így a többi használhatatlan, így felesleges volt például az egyik elé leülős részt tervezni. A kerítés más nem várt gondot is okozott: azon kívül jelenleg térdig lehet járni a kutyagumiban, sem tábla, sem szemetes, sem zacskó, sem betartott rendelet nincs.
Ősszel elültettük a növényeket, kint volt az akkori polgármester is néhány percig, néhány iskolás, és profi kertészek. Ezt követően a tér tavaszig zárva volt, majd átadták, és gyorsan el is felejtették locsolni, gondozni, a telet túl nem élő növényeket a mai napig nem pótolták. Kiraktak egy házirendet, amit próbáltak betartani, nappal parkőr is volt, rövid ideig úgy tűnt, kialakítható egy rendszer, ami révén a tér működtethető és fenntartható. Igaz, ez elsősorban a jelenlétre és a korlátokra (őr és kerítés) koncentrált, arra nem fektettek energiát, hogy a terület használatának mikéntjét, a szabályok okait elmagyarázzák. Aztán év végével az őrzés is megszűnt.
Néhány éves szünetet követően tavaly novemberben kezdték el, és április végéig fejezik be a következő ütemet. Elkészültek a sokak által ellenzett sétálóutcák, így a tér két oldala, valamint az Erdélyi utca iskola előtti része mára autóforgalom-mentes. Ezt – javarészt a parkolóhelyek csökkenése miatt – sokan ellenezték, tüntetést is szerveztek, de semmilyen változást nem értek el. Végül minden maradt az eredeti tervek szerint, és az önkormányzat sem használaton kívüli telket nem kínált fel (akár fizetős) parkolásra, sem más megoldást nem javasolt (igaz, a környéken mélygarázsokban havi 12 000 Ft-ért lehet bérelni helyet, de az együttműködés megért volna néhány lépést). A tér két sétálósarkán felhúztak két betonépületet, az egyikből nyilvános WC (sokan már előre félnek attól, hogyan fog működni), a másikból „őrszoba” lesz. Az aszfalt helyett lerakott díszburkolatot zöldszigetek tarkítják. Ezeket egy szintben tervezték a járdával, nincsenek elkerítve, így azonnal tökéletes kutyavécé lett mindegyik. Ugyanez a probléma felmerült a nemrég átadott Tavaszmező utcában is, de nem okultak, és nem módosítottak a terveken. A téren ráadásul előfordul, hogy a házkapu és a szemben lévő gyalogút közé tervezték a virágágyást, ezzel is remek lehetőséget teremtve arra, hogy az azon átjárókat barbároknak lehessen tartani, sőt még az is, hogy a kukák csak úgy férnek ki az ágyások közé, hogy a lakóknak kerülniük kell miattuk.
Sokan félnek, hogy mi is lesz a kialakított nagy placcon úgy, hogy mindenki szabadon bármit tehet, nincsenek játékszabályok. A friss ágyásokban fociznak, a jelenleg éjszakára nyitva hagyott téren kutyák grasszálnak, egyszerre épülő és lepusztuló az egész. A karbantartás évek óta nem megy normálisan, csak teremtünk, átadunk, majd odahagyunk. Pedig működtetni lenne jó, fenntartani, hagyni, hogy a növények nőjenek, ehhez gondozni, locsolni őket. Éveken keresztül abban kellett volna együttműködni a környékbeliekkel, hogy itt valami velük együtt szépül, és nem nekik, amihez nem kell viszonyulniuk.
Persze most is el lehet kezdeni, de az önkormányzat még mindig ott tart, hogy szerintük a nagy szemét a használók rendetlensége miatt van. Ez részben igaz, de hozzá járul, hogy hónapok óta építkezési hulladék is van a téren, tavaly nyáron volt, aki kint lakott egy-egy padon, és hétvégén takarítás sincs, pedig ilyenkor van a „nagyüzem”, sokkal többen vannak itt, mint ahányan kényelmesen elférnének.
Még egy nagy feladata lenne az önkormányzatnak – az általa működtetett Kesztyűgyár Közösségi Ház irányítása. Az intézménynek mind a téren, mind a sétálóutcán alapvető feladata lenne a terület okos, ésszerű és folyamatos hasznosítása, az egész segítő felügyelete, ideális esetben a mellette lévő iskolával és a Kapocs Alapítvánnyal közösen. Ha ez éveken keresztül működne, még azt is el lehetne érni, hogy a kapu nem gondatlanságból lenne nyitva, hanem azért, mert a kerítéssel együtt okafogyottá vált.
Két hete úgy döntött a kerületi önkormányzat, hogy hat képviselőjét havi 200 000 Ft-tal honorálja azért, mert a Kesztyűgyár Tanácsadó Testületének tagjaivá választotta. Ebből a pénzből a tér működését tokkal-vonóval finanszírozni lehetne, felvehetnének kertészt, parkőrt, szociális munkást. Minden bizonnyal fontosak a tanácsok is, csak a térre néző ablakunkból elnézve az elmúlt négy évet, kissé szkeptikus vagyok, hogy jó helyre fordultak-e.
Persze majd megtudjuk.
Európa Zöld Fővárosa
Az EKF (Európa Kultúrális Fővárosa) cím után ideje lenne megtanulni az EZF (European Green Capital avagy Európa Zöld Fővárosa) címet.
Tíz európai közül nyolc városban él – ezért az Európai Bizottság, illetve a versengés célja az, hogy a kontinens városai mind nagyobb mértékben feleljenek meg az árnyalt zöld szempontok szerint meghatározott, élhető város fogalmának. Törekedjenek arra, hogy javítsanak a polgáraik életkörnyezetén – s tapasztalataik, gondolataik, ötleteik terjesztésével – mutassanak fel példákat más európai városoknak is.
Elsőként, 2010-ben Stockholm nyerte el ezt az újonnan alapított címet ( 2011 – Hamburg, 2012 – Victoria-Gasteiz, 2013 – Nantes)
Az alapítók elképzelése szerint, a címet olyan városok kaphatják meg, melyek úttörő és konzekvens tevékenységet folytatnak egy minden szempontból környezetbarát városi élet kialakítása érdekében, s rendszeresen fel is tudják mutatni e törekvéseik eredményét. A pályázókat kompex környezetvédelm kritériumok alapján vizsgálják – ezek a klímaváltozás kihívásaira reagálás, közlekedés, zöldterületek, levegőminőség, zaj, szemét- és hulladékkezelés, vízfelületek, szennyvíztisztítás, területkihasználás, biodiverzitás és a zöld-elvek általános szerepe a város irányításában.
Zöldügyekben illetékes városházi emberünk, Ulla Hamilton (M) a díjátadó ünnepségen hangsúlyozta, külön öröm, hogy Stockholm igen erős nyolcas mezőnyben nyert – melyben valószínü szerepe volt annak, hogy a Stadshuset, s a stockholmiak legalább 20 éve, átfogó környezetbarát módon viselik gondját a városnak, ill. saját környezetüknek. Az EU azt honorálta, hogy Stockholm
- rendelkezik integrált környezettudatos gazdálkodási rendszerrel, a miliő-aspektus figyelembe vételével alakítja költségvetését, üzemgazdálkodását, rendszeresen dokumentálva és kiértékelve mindezt.
- 1990. óta polgáronként 25%-kal csökkentette a széndioxidkibocsátást
- elhatározta, hogy 2050-ig teljesen leépíti a fosszilis energiaforrások felhasználását
A Zöld Főváros címért való verseny ötlete egy tallini konferencián merült fel, 2006-ban, rá két évre meg is hirdették, s ma ca. 40 európai város, köztük 21 főváros, csatlakozott a gondolathoz, s vesz részt a zöld kooperációban és versenyben, pl. Sevilla, Glasgow, Bologna, Ljubljana, Nürnberg, Lodz és Budapest.
Stockholmot, mely alig 750 éve Svédoszág fővárosa, az útikönyvek Észak Velencéjeként is szokták emlegetni, mivel meghatározó eleme a víz. Lakónegyedeinek egyetlen utcája, tere nincs 300 méternél távolabb a víztől. Ez úgy lehetséges, hogy a város egykori alapítói a Balti-tenger partvidékének azt a pontját szemelték ki maguknak, mely érintkezik a Mälaren-tóval, melyből adódóan 14 kisebb-nagyobb szigeten terül el, s területének ca. harmada víz. A város keleti Sziget-kertje (Skärgården) mely mintegy 24.000 elszórt szigetet jelent, a Világörökség része. Az Óváros és a Déli-sziget közötti zsilippel szabályozzák a két különböző magasságú víz szintjét, ill. segítik elő a hajóközlekedést. A víz kristálytiszta – a város politikusai kezükben horgászbottal, s rajta méretes lazaccal szoktak a Stadshuset előtt kampányfényképezkedni. Igazi nyári látvány az élénk hajó-csónak-kenu-vitorlás-forgalom. Strandolni bárhol szabad. Bizonyos hajóvonalak részei a városi közösségi közlekedésnek, bérlettel is igénybe vehetők.
A történelmi városhatárok és kapuk ma is betöltik egykori funkciójukat, abban az értelemben, hogy azokon belülre autózni csak akkor lehet, ha megfizetjük a megegyező távolságra szóló buszjegy árával azonos autóvámot, mely fizetése alól hétvégeken és ünnepnapokon fel vagyunk mentve (a taxik és más közszolgálati járművek mindig). Ezt a rendet féléves próbaidő után, népszavazással megerősítve alakították ki néhány évvel ezelőtt. Láss csodát: a City nem hogy kiürült volna, de az ottani üzletek, éttermek mozik, mintegy 20-25%.kal megnőtt forgalomról számoltak be az első év elteltével! Az emberek egyszerűen tovább maradtak, mert nem volt ok (parkolóóra, stb.) a sietségre. A kerékpárhasználat kiterjedt, s a nyári félévben sokan váltanak négy kerékről kettőre. Gyakori látvány az öltönyös-kosztümös sisakos bicajos, elöl kosárral, hátul gyereküléssel.
Stockholm díjnyertes érvei és ötletei arra vonatkozóan, miként őrízhető meg a zöld és a kék:
A cikk eredetileg delisa svédségek blogján jelent meg.
Bátor, kreativ és reális
Településtervezőként van módom belelátni azokba a folyamatokba, amelyek a legtöbb nagyobb város- és ingatlanfejlesztési ügyet botrányba sodorhatja. Előre leszögezem, hogy ezekből, a történetekből, nem az egyes szereplők személyes döntéseinek a helyessége vagy helytelensége érdekel, és nem is a korrupciógyanús ügyletek léte vagy nem léte, hanem az, hogy hogyan válnak ezek az ügyek általában a település- és térségfejlesztési politika alulműködésének tüneteivé, és mi a kiút.
Előre kijelentem, hogy a Grupo Milton Zrt., Páty és Sávoly Önkormányzata is tervezőként ügyfeleink (voltak), és velük korrekt üzleti kapcsolatban áll(t)unk, de hangsúlyozom, hogy nem ez a tény befolyásol ennek a cikknek a megírásában, hanem az, hogy megvizsgáljuk, miként szólnak ezek a magyar településfejlesztés gyakorlatáról.
Általános hozzáállás, hogy ilyen esetekben, a tünet-együttes mélyebb okainak vizsgálata helyett megelégszünk a szereplők hibáztatásával, pedig minden jelenség mögött összetett működési zavarok vannak. Azt állítom, hogy nem egy vagy két emberen kell elverni a port a változásért, hanem ezt az összes körülményt, rendszerében kell felülvizsgálni.
Minden térségnek van egy fejlesztési potenciálja, amely előbb-utóbb teret nyer magának, csak nem mindegy, hogyan: itt-ott foltokban, vagy koncepcióra építve engedik be a fejlesztőket.
Általában a helyi lakosság ellenállásába ütköznek ma azok a nagyobb városfejlesztési akciók, pl. pátyi golfprojekt, amelyek természetes velejárója a globális városi terek átalakulásának, fejlődésének. A 90-es évek elején, a privatizáció és a gazdaság átalakulása felgyorsította az addig lassú urbanizációs és szuburbanizációs folyamatokat, amely felkészületlenül érte az új önkormányzatokat.
A településfejlesztés és rendezés ügye az állami direkt irányításból, és a nagy központosított tervezőintézetekből a szétaprózódott és felkészületlen önkormányzati irányítás alá került, amelyeknek egyszerre kellett volna a demokratikus döntéshozatali rendszert kialakítania, hatékony és versenyképes település- és térségfejlesztési víziót megalkotni és működőképes településmenedzsmentet felállítani. Ez valódi minták és állami segítség nélkül esélytelen volt, de ami a szomorú, hogy a mai napig sem sikerült ezt kialakítani. Az átalakulás tehát, spontán módon zajlott le és zajlik még ma is.
Minden városi térnek, térségnek, sőt egy országnak is van egy fejlesztési potenciálja, amely adottságaiból fakad, és amelyet tudatosan, egy közös vízió mentén lehetne és kellene fejleszteni. A magánfejlesztők ezt a potenciált akarják kihasználni, az ő dolguk, hogy a piaci igényeket mérlegeljék, kielégítsék, és a kockázathoz mért profitot a végén elkönyveljék. Tehát ők olyan ingatlanpiaci „termék” létrehozásában motiváltak, ami eladható, amire igény van, és amire igény generálható, pl. kaszinó, lakópark, ipari park, MotoGP pálya, stb. Általuk az urbanizációs folyamatok kérlelhetetlenül teret nyernek maguknak, csak nem mindegy, hogy hogyan, tudatosan, egy közös vízió mentén, a nagy struktúrák átalakítását is befolyásolva, vagy koncepciótlanul, kisebb foltokban.
A közszféra által irányított, kezdeményező típusú, térségi és településfejlesztési stratégia, valamint ezek aktív menedzsmentjének hiányában a fejlesztések kezdeményezői szinte kizárólag a magánfejlesztők lettek, akik természetesen egy adott tér fejlesztési potenciálját kívánják kihasználni. Megjelenésüket legtöbbször ellenszenv kíséri, amely persze magyarázható az üzleti előnyök nem mindig etikus megszerzésével is, de valójában a fő probléma, hogy az ott élőket felkészületlenül, és váratlanul éri, életmódjukat, ingatlanuk értékét befolyásolja, pl. pátyi golf-projekt. Ezeket, a magas labdákat persze, a politikai közélet minden szereplője fel is használ, és le is üt. Így vagy úgy, tehát az egyre szaporodó botrányok, már az országos jelentőségű projekteket (lásd: Sávoly Balatonring és kapcsolódó beruházásai) is eléri, és sajnos be is dönti.
Hogy látják Magyarországot a külföldi fejlesztők?
A sávolyi MotoGP rendezési tervének majdnem egyéves készítése során, folyamatosan érzékeltem azt a rossz megítélést a külföldi partnerek részéről, amely az állandó döntési bizonytalanságból, a váratlanul felbukkanó rosszakarók tömegéből, az áthatolhatatlan jogszabályok és hivatali struktúrák ellenállásából adódó óriási kockázatból ered.
A nyugat-európai országokban, egy nemzetközi és egy országos jelentőségű projekt esetén, amikor annak közös létrehozásáról az érintett felek (állam, régió, település, fejlesztő) megegyeznek, már lényegesen csökken a megvalósulás, és így a befektetett tőke kockázata is, az egyes szereplők között konszenzus van. Természetesen ezek jól előkészített projektek, a térség és a település fejlesztési politikája kidolgozott, jól kommunikált, minden szempontból megalapozott. Nálunk ezek hiányában a kockázat, a használatbavételi engedély kiadásáig folyamatosan magas szinten van, és még az utolsó pillanatban is elbukhat egy projekt. Ez természetesen futótűzként terjed a nemzetközi pénzügyi világban, porig rombolva Magyarország megítélését és tekintélyét.
Ki a hibás?
Hibáztathatjuk, persze az egyes szereplőket, biztosan található rá elegendő indok, mégis azt állítom, hogy a probléma megoldása az állam, a régió és a települési önkormányzat, tehát a közszféra kezében van, amelynek egy tér valós potenciáljára épülő, komplex problémákat kezelő térségfejlesztési projektek megvalósítását kellene kezdeményezni, menedzselni, és hozzá az eszközrendszert, így a finanszírozást is és a fejlesztői oldalt is megszervezni. Egy, a többség, és a fejlesztők által is vonzó és reális jövőkép mentén létrejövő fejlesztési elképzelés növelné az együttműködési készséget, amely kivetülne az egész települési környezetre, és a fejlesztési projektek sikerére.
A fejlesztési szándékok menedzselése helyett tiltjuk, korlátozzuk vagy lefekszünk nekik.
Ma a települések, vagy térségek valós fejlesztési potenciálját és valódi lehetőségeit a helyi politika jellemzően nem kívánja tudomásul venni, ezért nem is kezeli (Ez a fejlődő térségekre, így pl. a Budapesti Agglomerációra, a Balaton és az ország nyugati térségére igaz, a hátrányos térségeknél más a probléma gyökere). Hamis állítások mentén (pl. illeszkedés, tájba illesztés) mentén rutinszerűen alkalmazott eszközrendszerrel, nem tudja ezeket hatékonyan indukálni, irányítani, motiválni, kommunikálni, támogatni, stb.
Mivel kimondva, vagy kimondatlanul, de ezen hiányosságai tudatában van, fél a fejlesztések, fejlesztők megjelenésétől, ösztönösen ellenáll nekik, és velük szemben irreális követelései vannak: tilt és szabályoz. A másik véglet, elnézést a kifejezésért: de „lefekszik” neki. Mindegyik a fent elemzett nem jó működés(tetés) eredménye.
Így vagy nem történik semmi hosszú évekig egy településen, és elindul a lassú leépülés, a problémák elmélyülése, vagy váratlanul zúdul rá az adott térre, térségre egy nagyobb, nem biztos, hogy pontosan oda illő projekt. Ezzel viszont azt érik el, hogy az ott élők a fejlesztési szándékot sokszor indokolatlannak és erőszakosnak élik meg.
A harmadik, nevezzük kompromisszumos megoldásnak, hogy óvatosan, csak kisebb ütemekben engedik a fejlesztéseket megvalósulni, amelynek a településfejlesztésre nézve más negatív következményei lehetnek. Minden döntésünk vagy nem döntésünk, jó- és rosszdöntésünk leképeződik a települési térben.
A patchwork technika átka
Érd kiváló példája a városi léptékben megvalósuló araszoló, tömbönkénti fejlődésnek, az óriás falu ellentmondásainak, amely már egyre inkább ismert, és általánossá váló urbanisztikai jelenség a növekvő városiasodó térben. Térbeli leképeződése annak a gondolkodásmódnak: „Mi egy kertváros vagyunk, ide ne jöjjön jellemzően más beépítés, csak családiházas, mert az, zavaró lesz, túl sokan, és túl sűrűen leszünk!”. Persze ez is csak egy fejlődési folyamat, amely nem következmény nélküli.
Megjegyzem, persze, hogy ez a lassú, lopakodó fejlődés sem jöhetett volna létre, a tér megfelelő fejlesztési potenciálja nélkül, de a tudatos irányítás hiányában mára már sokkal nagyobb és költségesebb beavatkozásokra lenne szükség, ha a strukturálatlanság következményeit fel szeretnénk számolni, például:
_ Monofunkciós, családiházas beépítésű területek, amelyben a városközponti funkciók, azok tudatosan komponált és koncentrált területi kialakítása nélkül, a főutcák menti családiházak átminősülésével, spontán módon alakulnak, azok kaotikus utcaképével és térhasználatával.
_ A szolgáltatásokat nagyobb tömegben igénybe vevő, városias léptékű, koncentráltan megjelenő népesség hiányában, az alacsony színvonalú, szűkös választékú üzletek tudnak megélni, (mini ABC, kínai üzletek, használtruha-kereskedés, stb.), amelyek csak szerény szolgáltatási hátteret tudnak nyújtani, nívótlan környezetben. Tehát a szétfolyó, alulurbanizált térben hiányzik az a kritikus tömeg, amiért egy igényesebb szolgáltatásnak vagy kereskedőnek érdemes letelepülnie.
_ A főutca mentén, a telekről telekre való spontán központosodási folyamat kedvezőtlen településképet teremt. A kisvállalkozók, az egyéni fejlesztők saját ízlése (vagy ízléstelensége) fogja meghatározni a városközpont építészeti arculatát, amely egyedileg nem befolyásolható, nem lehet megoldani a felszín alatti nagytömegű parkolást, és így a káosz egyre teljesebb lesz, bár mily erős tervtanácsot is működtet egy adott település, ezt nem fogja tudni hathatósan befolyásolni.
_ A kisléptékű, irányítatlan fejlesztés (fejlődés) nem teszi lehetővé a tér közlekedési hálózatának átstrukturálódását sem, pedig a mennyiségi fejlődésből kifolyólag csak szükség van a nagyobb gyűjtő és elkerülő utakra, egyéb műtárgyakra, nagyobb közműfejlesztésekre, végülis azokat egyre inkább közpénzből (adóbevételekből), utólag valósítják meg, tele megoldhatatlan problémával és kisstílű kompromisszummal.
_ A valós térségfejlesztési potenciálra épülő, egy város- vagy városrész megújulását szolgáló, irányított fejlesztés során, az építészeti arculat jobban befolyásolható, a felszín alatti parkolás nagyobb terület egységes kezelésével megoldhatóak, új és vonzó közterek hozhatóak létre.
Ki finanszírozza a városi terek átstrukturálódását?
A komplex problémákat kezelő strukturális átalakulást csak a közszféra kezdeményezheti, és hatékonyan csak ő is menedzselheti. Ehhez viszont kellenek olyan, nagyobb léptékű városfejlesztési projektek, amelyeknek a profitja akkora, hogy belefér a nagyobb, másképp nem finanszírozható átalakulás, és a szükséges infrák kiépítése. Ez leginkább akkor jöhet csak létre, ha egyszerre több projekt fejlesztése valósul meg (projekt-portfólió), vagy egy nagyobb, aminek fejlesztése során teremtődik akkora profit, hogy lehetővé válik a települési léptékű átalakulás. Lásd, pl. a biatorbágyi Tó-park, a budapesti Corvin-sétány, illetve a pátyi golfpálya, a sávolyi Balatonring és kapcsolt projektjeik.
Természetesen, ezen gondolatmenet mentén, eljutunk oda, hogy ez visszahat a beépítés intenzitására is, hiszen ha komplexen gondolkodunk, akkor a megvalósítandó cél, és az ehhez szükséges eszközök, így az anyagiak is a tervezés részét kell hogy képezze a közös gondolkodásnak, tehát nemcsak a dogmává vált építészeti illeszkedési szempontokat kell preferálni egy átalakuló térben, mert adott esetben az visszafelé is elsülhet.
Szükséges tehát a pénzügyi tervezés is a városfejlesztés programok megvalósítása során. Ebben is a köz- és magánszféra közötti jobb kooperációra lenne szükség, ami pl. a nyugat-európai városfejlesztési projektek megvalósításakor természetes. Tehát olyan szituációt kellene teremteni, amely mindkét fél számára elfogadható és természetes ebben a vonatkozásban is. Ez persze még szintén egy közös tanulni való ma Magyarországon. Meggyőződésem, hogy a zárt ajtók mögötti megegyezés nagyobb politikai kockázatokat rejt magában, mint egy nyíltan vállalt fejlesztési cél megoldásának nyílt kezelése, hatékony kommunikációval, átláthatóbb döntési mechanizmussal, annak bevitelével a közös gondolkodási térbe. Ezt hívják tőlünk nyugatabbra közösségi tervezésnek.
A városépítési szakma és a jogszabályalkotók felelőssége
A magyar településfejlesztési politika, beleértve a szakmai irányító testületeket, így a minisztériumot is, nem tudott megbirkózni azzal a feladattal, hogy az országot átvezesse a városfejlesztés demokratikus, az önkormányzati oldalról vezényelt, komplex szemléletű, valódi problémákat megoldó tervezési módszerek felé. E helyet abba a hibába esett, hogy komplikált, mindenki által értelmezhetetlen jogszabályi struktúrákkal akarták megvédeni az országot a „fejlesztői önös érdekektől”, és így lassan a fejlesztésektől is. A településfejlesztés és –rendezés, gyakorlatilag a túlszabályozottsága miatt ellehetlenült. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a szakma csak jogszabályértelmezési problémákkal vannak elfoglalva, valós problémamegoldás helyett.
A városfejlesztési szakma válasza, a negatív hatásokra, a fejlesztőellenes építésügyi jogszabályok további szigorítása, amelynek következménye az elbürokratizálódott építészszabályozás, és a jogértelmezési bizonytalanságok miatti jogbizonytalanság, amely tovább növeli a fejlesztések körüli káoszt, és azok anyagi kockázatát. Ez pedig oda vezet, hogy a korrekt partneri viszonyt és a kiszámítható ingatlanpiaci befektetéseket kereső fejlesztők egyre inkább nagyívben elkerülik Magyarországot.
Stratégiára épülő fejlesztésekre van szükség!
Fel kell azonban ismerni, hogy nem tiltással vagy korlátozással kell „kordában tartani” a fejlesztéseket, mert azok előbb-utóbb úgyis teret nyernek maguknak. A tudatos városfejlesztési politika a tér valós potenciáljára épít, a várható folyamatokat előre látja, és azokat jó irányba tereli. A fejlesztési projekteket és az átalakítást egyszerre menedzseli, mert csak így van esély a finaszírozási modell kialakítására is.
A regionális szint a leghatékonyabb.
A nyugati országokban a fejlesztéspolitika nem a helyi önkormányzatokhoz van rendelve. Érthető, hiszen térségi szintű komplex intézményi és infrastruktúra-fejlesztésre van szükség, amit a kis elszigetelt önkormányzatok nem tudnak egyedül finanszírozni, bár megpróbálják. Minden településen nincs szükség egyszerre ipari park, fürdő és tudásközpont fejlesztésére, ezek meghatározására is a regionális vagy térségi szint alkalmas.
A regionális szintről nagyobb a rálátás egy térség problémáira, itt koncentrálódhat elegendő forrás a reális fejlesztési stratégia kialakításának profi szakmai támogatására, a menedzsment szervezet létrehozására, és projektek megvalósítására.
Bátor és kreatív, mégis reális fejlesztési stratégiákra lenne tehát szükség, amely kialakításába be kellene vonni a tér szereplőit, így a fejlesztőket is. Velük, egy ilyen rendszerben partnerként kellene és lehetne együttműködni. A komplex megoldások kiérlelése persze összetett folyamat, más készségeket kell hozzá elsajátítani, és a szereplőknek maximálisan együtt kell működni, felelősséget vállalva egymás sikeréért (tudom, ne is mondja!). Egy ilyen fejlesztési környezet létrehozása persze, nem csak a szemléletünk, eszközrendszerünk, hanem az egész jogszabályi rendszerünk felülvizsgálatát igényli. Tudom, utópisztikus, de egyszer csak eljön az, az idő, hogy rádöbbenjünk, hogy ezt így nem lehet folytatni. Rá fogunk kényszerülni, hogy egyszer elhagyjuk a rutinszerű megoldásokat, és új utakat keressünk minden szinten: országos, régiós, települési, (érdek)közösségi és egyéni szinten.
A cikk eredetileg Marthi Zsuzsa Halhatatlan Polgármesterek Titkos Társasága blogjában jelent meg.
Mosolyogni tessék!
Egy kreatív csapat játszani hívta a stockholmiakat, mivel hisz abban az egyszerű tapasztalatban, miszerint az öröm képes megváltoztatni az emberek viselkedését.
Céljuk, hogy minél többen agyaljanak, s alkossanak válaszul arra, hogyan lehet jópofán rávenni az embereket viselkedésük megváltoztatására.
1. Az öröm motivál: a Pianotrappa a korábbinál 66%-kal több embert vett rá a lépcsőzésre
2. A csilivili Palackvisszaváltó automatához 36x annyian mentek, mint a szokásos boltihoz
3. A Mély torok szemetesládába 41 kilóval több szemétet dobtak, mint a szürke másikba
A cikk eredetileg delisa svédségek blogján jelent meg.
Stockholmi sikersztori
Stockholm 1991-ben gondolt egy nagyot, s újradefiniálta önmagát.
A helyzet nem volt túl rózsás – de éppen ezért!
Hogy is volt? Egy bizonyos amerikai magyar üzletember valutaspekulációi indították el a lavinát (meg persze a svéd bankok felelőtlen hitelpolitikája, s a bankárok ‘ejtőernyős’ szerződései, melyekhez képest a bkv vezérek százmilliós cuccai apróságok) szóval: a 90-es években tönkre vágták a svéd valutát (is), melynek vége gazdasági mélyrepülés lett: becsődölt néhány bank, a munkanélküliek száma magasabbra szökött, mint most. Akik pedig bűnbakot kerestek mindehhez, meg is találták a bevándorlók tömegében (százezrek menekültek ide a Közel-Keletről, a Balkánról). Minden volt, csak felhőtlen hangulat nem.
Stockholm mégis belevágott egy egyszerűségében nagyszerű elképzelés megvalósításába. Lényege: a víz. Nem kerül pénzbe, s itt van körös-körül – erre épült a város: 14 nagyobb és 24.000 kisebb szigetre, illetve az ott egykor élt erdők levágása után hagyott tuskókra. Innen a város neve is: stock = farönk, holm=sziget. A vikingek azért választották ezt a helyet (a beljebb eső Birka helyett), hogy a szárazföldbe benyúló Mälaren-tó védettebb zugai mellett, a tenger felé is legyen szabad kijutásuk. Így Stockholmban a víz, édes is, meg sós is. A város közepén találkoznak, ahol egy zsilippel (Slussen) szabályozható a vízmozgás.
A víz – mint oly sokszor már – a 90-es évek elején is újraélesztette a várost. Stockholm azonban nem akarta feltalálni újra a meleg vizet – ez másoknak sokkal jobban megy… de újradefiniálta önmagát – a vizen.
A régi-új víz-imázst az a sokszínű tevékenység és alkotás élteti, melyet maga a víz inspirál vagy kényszerít ki a politika, a társadalmi kérdések, a gazdaság, a tudományok, a művészetek, s a kommunikáció áramlataiban.
A variációk víztémára – a turizmus terén is végtelenek.
Stockholm vizi fesztivált rendez, itt van a Volvo Ocean Race világkerülő vitorlásverseny utolsó előtti állomása, s az első útján elsüllyedt 500 éves csatahajó, a híres Vasaskepp… de van hajómúzeum, hajószínház, hajóhotel, s számtalan étterem-bár-kávézó-kricsni a vizen.
Gyakran vetnek itt horgonyt a világ különleges hajói, s választhatsz különféle túrákat te is: a város hídjai alatt, vagy ki a külső Skärgården felé (skär=kisebb sziget, gården=udvar, kert) persze hajóval – ha jó neked…
Stockholm – ahol a vizek találkoznak, 1991. óta, a világ vizeiért felelős embereknek is találkozóhelye.
A város, összefogva 22 világcéggel (hogy ne a teljes számlát kelljen a város polgárainak állni), s meghív mindenkit, aki saját hazájában döntési helyzetben van a vizeket illetően; akiknek problémája, ötlete, netán pénze van, s érdekeltek abban, hogy egy teljes héten át együtt végiggondolják, értékeljék, kitalálják, megvitassák s döntéseket hozzanak arról – mi legyen a világ vizeivel. Miközben a város, legszebb termeiben, terein és vizein látványos nemzetközi produkciókat kínál a széles publikumnak.
A nyár közepén tartják World Water Week -et. A hagyományoknak megfelelően, átadják a 150.000 dollárral járó vizes ‘Nobeldíjat’ is. A díj presztízsét emelendő, a király vállalta a fővédnöki szerepet, s nobel külsőségek közepette nyújtják át, a stockholmi Városháza aulájában, ugyanott, ahol a híresebb-nevesebb nagytestvér, a Nobel-bankett is zajlik.
A Stockholm Water Prize 2010-ben Dr Rita Colwell (University of Maryland & Bloomberg School of Public Health at John Hopkins University in USA), amerikai kutatóhoz került, úttörő kutatásaiért, melyeket az ivóviz által terjedő megbetegedések megelőzése – vagyis sokmillió ember egészségének és életének megóvása – érdekében végzett.
A cikk eredetileg delisa svédségek blogján jelent meg.