Az első hírt a BorderLINE pályázatról, amely megnyerte a 2010-es Velencei Biennálén való részvétel jogát heves vita követte az építészfórumon. Nem túl esztétikus vita. De talán, ez is hozzátartozik a magyar építészet mai állapotához: az irígység és a gáncsoskodás.

A kiállítás honlapján az Inspiráció címszó alatt található a magyarázat kezdete – miért éppen az építészet rajz lett a magyar pavilon idei témája:

“Amíg skiccelt, megállt Alvaro Siza körül a levegő. A sorban állók elcsendesedtek, a körben toporgók némán figyelték, ahogy a rajz készül. Elementáris hatása volt annak, amint egy építész felvillantotta azokat a pillanatokat, ahogy az irodájában dolgozik. Az autogramra várók visszafojtott lélegzete éppúgy szólt Sizának, mint a jelenségnek; éppúgy tisztelte az embert, mint azt, amivel akkor foglalkozott. Mágikus ereje lett a kis rajznak, de leginkább annak, hogy egy addig hullámzó, az élmény hatása alatt megdermedt tömeg közepén született.”

Később, a Manifesztumban a következő magyarázatot találjuk:  “A ház és az idea közötti átmeneteket kutatva a Magyar Pavilonban rendezett kiállítás célja az, hogy megkeresse és bemutassa azt a vizuálisan még értelmezhető elemet, amely az építészet alapegységének tekinthető.”

El lehet olvasni az alkotók gondolatait, meg lehet nézni a rajzokat, fotókat, november 21-ig még a helyszínre is el lehet látogatni. A leghitelesebben, nyilvánvalóan akkor lehet megítélni, ha valaki bejárja a kiállítást, és nyitott lélekkel hagyja, hogy az befolyásolja, nem pedig a kritikusok hada.

Én csak WESSELÉNYI-GARAY Andor, és FERENCZ, Marcel beszámolóját hallgattam, miközben láthattam az építés és kész kiállítás fotóit. Ezek alapján sajnáltam, hogy nem szerveztem úgy az életem, hogy megnézhessem a kiállítást, mert bennem elindított egy értelmezését mindannak, amit elém tártak.

A rajzolás nem csupán az építészeké, vagy a jeles művészeké, hanem mindannyiunk eszköze mindaddig, amig nem szoktatjuk le magunkat róla. Lehet, hogy a “szabadkézi rajz”egyre kevésbé határozza meg a tervezést  , és a “műszaki rajz” mint olyan,  teljesen kivész, a rajzolás, a firkálás, a “kis-kus”, ahogy a héber mondja,  ott van a kezünkben, ha némiképp vizuálisak vagyunk. A vizulitás pedig egyre fontosabb, szerintem, ezért a rajzolás elementáris erejéről sem mondhatunk le. Nekem ezért tetszett az a gondolat, hogy nem csupán építészekét, hanem bárkiét, aki elküldte a rajzát – kiállították a pavilonban.

Hogy mit mond a magyar építészetről az, hogy egy seregszemlén a vonalhoz való visszatérésre szólít? – nem tudhatom, hiszen nem vagyok építész, de külső szemlélőként, számomra azt sugallja, hogy nem ártana visszatérni a tiszta forráshoz ebben az egyre süketítő kakofóniában.

Comments Closed