Ez a cikk 2004 őszén jelent meg a Múlt és Jövő folyóratban. Bár nem ez volt az első tanulmány, amit a pesti zsidónegyed rehabilitációjáról írtam, ez jelentett egyfajta lelki fordulópontot számomra. Még javában Izraelben éltem, de abban az évben már naponta három-négy, később még ennél is több órát foglalkoztam Budapest problémáival. Ennek a cikknek a kapcsán rendeztünk egy összejövetelt a Spinozában, amelyen ott volt mindenki, aki “számított”.

A valódi rehabilitáció esélye avagy: a régi, pesti zsidónegyed megújhodása, mint a múltat a jövôvel összekötô, korszakalkotó híd

ÉLETJEL

Megint sikerült elkerülni egy robbanást: nem voltam a rossz helyen, a rossz idôben. A tel-avivi buszpályaudvaron, ahol július 11-én gyilkos terrortámadás volt, csak két nappal késôbb jártam. Ebben a döglesztô, nyári melegben, a változatosság kedvéért, a megélhetésemért dolgozom, napi tizenvalahány órát. A kliensemmel járom az országot, kiválasztani és megrendelni a legkülönbözôbb „alkatrészeit” a készülô háznak. Miután megvette egy ikerház mindkét felét, olyan villát kért kialakítani, amely nem emlékeztet arra, hogy korábban csak két „cottage” volt. Számomra ez sokkal érdekesebb feladat, mint egy üres telken villát tervezni. Talán, mert sosem voltam igazán építész, hanem egy rehabilitációra specializálódott városgazdász.
Tavaly december végére szabadságoltam magam, hogy egyszerre találkozhassam a mamámmal és a Londonból hozzá utazó lányommal. Mióta szûk kis családom különbözô kontinensekre szóródott, meg kell ragadni az ilyen ritka alkalmakat. A megérkezésemet követô reggel kaptam egy e-mailt Hajnal Gyuritól „Örömteli hanukát!” kívánva. Viszontkívántam, azzal a megjegyzéssel, hogy most éppen Pesten vagyok. Évek óta, mióta ô visszament Izraelbôl Magyarországra, nem találkoztunk, de az internet jóvoltából idônként leveleztünk. Most alkalom adódott egy rövid kávéházi beszélgetésre, második feleségével együtt, akit még nem ismertem. A végül is éjszakába nyúló beszélgetés közben meséltek a Szim Salom közösségrôl, amelynek Gyuri elnökhelyettese. Ez a reformzsidó közösség, mint sok más is, a Rabbiképzô pénteki összejöveteleibôl nôtt ki, amelyekre valamikor a nyolcvanas évek elején, Izraelbe való kivándorlásomig, magam is rendszeresen jártam. Az „én idômben” Scheiber Sándor professzor karizmatikus erôvel vonzotta a tudásra és közösségre vágyókat, amely végül is elindította a mai zsidó kulturális életet. Gyuriék mesélték, hogy szeretnének zsinagógát építeni, mert egyelôre csak egy bérelt helyiségben jönnek össze… „Pesten nem kell építeni zsinagógát, fel kell újítani a meglévôket, amelyek üresen állnak. Ott van például a Rumbach – zárva, megy tönkre” – mondtam.
Minden alkalommal, amikor Pesten járok, elzarándoklom a Gozsdu-udvarba és az azt körülvevô tömbbe. Számomra ez olyan, mint egy be nem teljesült szakmai szerelem, amely 15 éve kezdôdött, és amíg nem történik semmi a helyszínen, addig úgy érzem, még mindig rám vár.
Decemberben is elsô utam odavezetett, de már nem tudtam végigmenni a hajdani passzázson, mert nagy részét lezárták. A Király utcai bejárat fölött ott fityegett egy tábla, amely a megvalósulás elôtt álló Madách sétány projektrôl tudósít. „Errôl az ôrültségrôl még mindig nem akarnak lemondani!” – dühöngtem, miközben konstatáltam a barbár bontás nyomát az egyik udvaron.
1989-ben az átmeneti kormány építésügyi minisztere Derzsi András, aki korábban a Fôvárosnál kollégám volt. Sokat nem foglalkoztam akkoriban a magyarországi változásokkal, hiszen alig négy éve érkeztem Izraelbe, két kisgyerekkel, egyedül – volt elég gondom.
A rádióban hallottam a magyar miniszter látogatásáról. Felhívtam telefonon, és néhány héttel késôbb már Budapesten voltam egy izraeli beruházóval, akinek semmi magyar kapcsolata nem volt, de a Gozsdu-udvar körüli tömb rehabilitációjának gondolata fellelkesítette. Az általam javasolt koncepció összekapcsolta a Gozsdu-udvar felújítását a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógával, miután meggyôzôdésem volt már akkor is, hogy jelentôs közösségi létesítmény nélkül a rehabilitáció nem indul be, bármennyi pénzt költenek is a „kozmetikázásra”.
Amikor a Mûegyetem építészmérnöki kara helyett a felvételi bizottság az Ybl Miklós fôiskola városgazdász szakára passzolt, még nem tudtam, milyen szerencsém van. Az akkor induló szakot olyan lelkes és nagy tudású emberek vezették, mint Illés István, Láng Tivadar és Antal Tivadar. A koncepció az volt, hogy a városok tervezésére, fenntartására és felújítására olyan mûszaki szakembereket kell kiképezni, akik a különbözô szakterületeket ismerik annyira, hogy képesek optimálisan összehangolni, valamint közgazdasági ismereteik révén alkalmasak arra, hogy a terveket meg is valósítsák. A tantervbe belegyömöszöltek mindent, amit csak fontosnak véltek. Többek közt szociológiát és számítástechnikát is, ami a hetvenes évek elején, amikor a számítógépek még szobanagyságúak voltak, meglehetôs újdonságszámba ment. A szakon nagy volt a lemorzsolódás, mert jeles tanárainkon kívül az éltanulók mindent-tudni-akarása is magas mércét állított. De akik lediplomáztak, jól megállták a helyüket, függetlenül attól, hogy a szakma mely területére vetôdtek. Természetesen egy életen át kell magyarázzuk, mihez is értünk, mert a tudásunkat teljességben kihasználó munkahelyek szinte a mai napig nincsenek. Nem mintha nem lenne szükség, különösképpen arra a szemléletre, ahogy a szakmai problémák megoldásához viszonyulunk. Tanáraink, korukat alaposan megelôzve, tisztán látták, hogy a hagyományos, szakmai szétszórtságban csak mûszaki képzettséggel a meglévô városok bonyolult problémáival nem lehet sikeresen megbirkózni. Kár, hogy a társadalmi felismerés harminc éve várat magára. Én még a szerencsések közé tartoztam, hiszen a Fôváros városrendezési osztályán kaptam munkát, és abban a tévhitben éltem öt éven át, hogy képes leszek a belváros rehabilitációja érdekében valamit tenni.
Mint fôiskolás írtam az elsô tanulmányomat a belvárosok rehabilitációjának gazdaságossági kérdésérôl. Fiatalnak és nagyon szemtelennek kellett lenni ahhoz, hogy leírjam a tanulmány nyitómondatát: „Mindazok a gazdaságossági képletek, amelyek a belvárosok rehabilitációját elemezték a hazai szakirodalomban, alapjaiban tévesek.” Antal tanár úr meg is döbbent az elején, a lapszéli megjegyzéseitôl piroslottak az elsô oldalak. Aztán elmaradtak a kérdôjelek, a beszúrások, majd az ötödik lap alján a következô mondatot találtam: „Elnézést, nem tudtam, hogy a doktori disszertációját írja.”
A hetvenes évek elején Magyarországon minden eszközzel a peremkerületi lakótelep-építést támogatták. A meglévô és mûszakilag egyre romló belvárosi épületállomány mint zavaró momentum szerepelt a panelôrületben. Darupályák építésének költsége határozta meg a beépítést, és ami minden számítási képletbôl hiányzott, az a városi terület valódi értéke. Ez utóbbi kvázi nem létezett az állami tulajdon monopóliumában. Bár a tanulmány írásakor még nem jártam Nyugaton, de Pesten már kétszer cseréltem és újítottam fel lakást, az elsô férjem oldalán. Pontosan tudtam, hogy mennyivel volt értékesebb a Bródy Sándor utcai lakás a Peterdi utcainál, és ez utóbbi komfortosításával mennyi „értéktöbbletet” termeltünk egy jobb helyen lévô lakás eléréséhez.
A szakirodalomban talált képletekbôl pedig teljességgel hiányzott a városon belüli területek értékkülönbözetének mutatója, éppen az az elem, amely a gazdaságossági számítást alapjaiban határozza meg, mindennél jobban befolyásolva az építési, felújítási tevékenység hasznát.
A tanári elismerés azzal a privilégiummal járt, hogy fôiskolai éveim során mindvégig ezzel a problémakörrel foglalkozhattam a félévente kötelezô tanulmányokban. Természetesen a tanulmányírás is a városgazdász szak különleges követelménye volt, ami kialakította bennünk a képességet, hogy szavakban is megfogalmazzuk azt, amit a mûszaki szakemberek csak tervekben közölnek. De ez több volt ennél, hiszen terveket magunk is készítettünk – az írás megkövetelte tôlünk, hogy értelmes magyarázatokkal is szolgáljunk, a tervek elméleti megalapozottsága ne csupán esztétikai-idealista síkon lebegjen. Számunkra világos volt, hogy ha egy tervet nem tudunk mindenki számára érthetôen megmagyarázni és a teljesen laikust is meggyôzni gondolataink logikáját illetôen, akkor a terv nem elég jó, „nem mûködik”. A városterveinket laikusok értékelik végsô soron. Azzal, hogy szívesen költöznek oda. Természetesen a siker gazdaságilag is pontosan mérhetô, a lakások négyzetméterárának emelkedésében.
A belvárosok rehabilitációja gazdaságos építési tevékenység.
Ezt is harminc évvel ezelôtt írtam le elôször, és ma minden privát befektetô tudja, aki meg akar szerezni egy belvárosi ingatlant. Akkor hát mire fel a nagy sírás-rívás, hogy nincs pénz, ezért kell elkótyavetyélni, kibelezni, lebontani mindazt, ami a múlt emléke? Nos, éppen ez az, amit vizsgálat tárgyává teszek ebben a tanulmányban, hogy mindenki számára tiszta kép alakuljon ki, ki mindenkinek érdeke a múlt megsemmisítése, miközben a megmentés-felújítás lehetetlenségére abszurd állítások sorát szajkózzák rendületlenül, a valóságtól magukat mit sem zavartatva.
Tizenöt évvel ezelôtt, amikor Derzsi András maximálisan támogatta az általam vázolt rehabilitációs irányt, a kezdeményezés megfeneklett az akkori kerületi vezetôk értetlenségén. „Nem áruljuk ki a lakókat!” – mondták, amit persze senki nem is kért tôlük, de mint utóbb kiderült, az eltelt 15 év alatt pontosan ezt tették, meglehetôsen drasztikus eszközökkel. Az akkori befektetô látta a nehézségeket, de nem adta volna fel, ha elfogadom az ajánlatát, miszerint költözzem Budapestre, és vezessem a projektet. Négy évvel azután, hogy kivándoroltam Izraelbe, kicsi gyerekekkel, sokat megtettem volna azért, hogy ez a projekt sikerüljön, de visszaköltözni olyan ár volt, amit akkor nem tudtam megfizetni.
Hajnal Gyuri és felesége lelkesen hallgatta kirohanásomat, mivel mindez eszükbe juttatta, hogy közeli barátjuk és a Szim Salom közösség tagja, Perczel Anna építész a VÁTI Kutatási és Mûemléki Irodáján éppen egy, a régi, pesti zsidónegyed helyzetét feltérképezendô tanulmányon [1] dolgozik. Ebben a körzetben található a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga, üresen, és az elszomorító állapotban lévô Gozsdu-udvar is. Miután elolvastam Anna tanulmányát a helyzetelemzést kiegészítô javaslatokkal együtt, felajánlottam, hogy minden lehetséges eszközzel felhívom a figyelmet a térség rehabilitációjának szükségességére, akkora „zajt” csapok, amekkorát csak tudok, Tel-Avivból, hiszen az elsô számú követelmény a gondolatot támogató tömegbázis létrehozása, majd annak aktivizálása a hibás, testületi döntések megakadályozására, illetve a döntések helyes, a közösségi érdekeket képviselô irányba való terelése.
Januárban, amikor hazajöttem, belevágtam az internetes kampányba. Az Építészfórum internetes napilap Fórum rovatában nyitottam a témát Gozsdu-udvar [2] címmel, a szakmai közönségre orientálva, valamint a Magyar Hírlap Online kulturális rovatában szintén elindítottam egy azonos nevû [3] fórumtémát, a laikus közönségre apellálva. Miután a városrésznek van zsidó vonatkozása, írtam az izraeli, héber nyelvû Tapuz portál magyar kultúrával foglalkozó fórumára [4], valamint az általam vezetett Környezettervezési Fórumon [5] is közzétettem a belvárosi rehabilitációval kapcsolatos gondolatokat, héberül.
Ez utóbbi fórum ideális publikációs lehetôség alternatív gondolatok közlésére, illetve a lakossági aktivitás szervezésére ésszerûtlen hatósági döntések megakadályozása érdekében – ilyenek Izraelben is akadnak szép számmal. Eleinte hétköznapi, apró dolgokkal foglalkoztunk, majd amikor a fórum kellô olvasottságot nyert, egyre általánosabb érvényû témákat vetettem fel. Ma már nem ritka a kemény, politikai tartalommal töltött, de alapvetôen környezettervezési kérdés, mint a most aktuális biztonsági kerítés-fal, amely a palesztinektôl igyekszik leválasztani az izraeli területeket. Az optimális vonalvezetés vitája ugyan ideológiai-politikai aspektussal is rendelkezik, amit senki nem titkol, de a kérdés nem az igen vagy nem szférájában, hanem a hogyan-jól kérdéskörében mozog.
Az internet kommunikációs erejét még többnyire alulértékelik. Különösen azok, akik a hagyományos tömegkommunikáció valamely területén dolgoznak. Mivel az internetes közlés majdnem teljesen szabad (a moderálás szabályai igen rugalmasak, bizonyos tekintetben túlságosan is), akad érdektelen szöveg is bôven. Ezzel szemben, például a legutóbbi iraki háborút megelôzô hetek feszültségteli korszakáról egy bagdadi fiú blogjából lehetett mindennél többet megtudni, olyannyira, hogy számos lap a világ különbözô nyelveire fordítva idézte, holott a térségben az egy fôre esô hivatalos újságírók száma világcsúcsot döntött.
Az internet kitûnô eszköz a civil kezdeményezésekre, szervezésükre és aktivizálásukra. Igaz, szükséges némi türelem, következetesség és elszántság, de ezek a tulajdonságok tulajdonképpen minden sikeres vállalkozás alapkövetelményei. Van még valami, amit akkor tanultam, amikor egy, a tel-avivi polgármesteri hivatalra pályázót támogattam szakmai téren. Az illetô kitûnô színészi képességgel remekbe szabott beszédeket tartott. Utána szakmai témát elôadni – biztosra vettem, hogy teljes kudarcot fogok vallani. Magam is elcsodálkoztam, hogy az emberek érdeklôdéssel fogadnak, kérdéseket tesznek fel, láthatóan fontos nekik, amit mondok. Az egyik ilyen elôadás végén odajött hozzám egy fiatal lány. Az izraeliek végtelen keresetlenségével mondta: „Neked mindent elhiszek, mert látszik, hogy nem a levegôbe beszélsz, de rá (a jelöltemre) nem szavazok, mert ô csak dumál, nem fog csinálni semmit, ha megszerzi a pozíciót.” Ami egyébként tökéletes jóslatnak bizonyult, nagy sajnálatomra. Vagyis, az emberek elég pontosan meg tudják különböztetni azt, aki csak a száját járatja attól, akinek minden mondata mögött szakmai tudás és elhivatottság adja a tartást.
A témát levegôben kell tartani – akkor is, ha nincs elég hozzászólás, mert bármennyire interaktív az internet, sokkal többen olvassák, mint amennyien írnak. Ezt le lehet mérni olyan lapokon, ahol számolják az olvasottságot, mint az Építészfórum új formátumában. Amikor ezeket a sorokat írom, 142 hozzászólásra 4454 olvasottság esett.
Az elsô siker az volt, hogy Martinkó József, az Oktogon munkatársa felfedezte a fórumot, és írt róla egy cikket az Élet és Irodalom 48/8-as számában „Ki állítja meg Arturo Uit?” [6] címmel. Napokon belül küldtem egy válaszcikket, de az ÉS csak jóval késôbb, a 17-es számban [7] jelentette meg, felénél is kisebbre zsugorítva, erôsen cenzúrázva.
Miután a Városházi beszélgetések keretében Perczel Anna tanulmánya került megvitatásra, a Népszabadságban 2004. május 13-án megjelent N.K.J. cikke „Eltûnôben a régi, pesti zsidónegyed” [8] címmel. Ebben Iványi György közgazdász véleménye bosszantott fel leginkább, ugyanis a rehabilitáció lehetetlenségét a pénzhiányban jelölte meg, amit egy politikustól még elfogadnék, mint bocsánatos bûnt, tudatlanságot, de egy magára adó közgazdásztól már kevésbé. Ezt azonnal meg is írtam [9] „Elképesztô” címmel, és a NOL (a Népszabadság internetes változata) tisztességesen le is közölte már másnap. Közben a Budapest folyóirat átvette a Gozsdu-udvar topicot [10].
Itt kezdôdött az áttörés a sajtóban. Az ÓVÁS! civil szervezet [11] megalakulása, internetes aláírásgyûjtése, valamint az akciójukat követô elsô siker kedveltté tette a témát. Az Építészfórum mellett a NOL, az Origó rendszeresen közöl híreket, ahol a kapcsolódó cikkek listája is szerepel, vagyis az érdeklôdô átfuthatja az összes, témában megjelent információt.
Ekkor úgy éreztem, hogy meg kell írjam az elsô cselekvési programot, egy rövid, szakmai tanulmány keretében, amelyet június elején eljuttattam az illetékes hivataloknak – mind a mai napig nem érkezett semmilyen válasz –, de közölte az Építészfórum [12].
Ellentámadásként nyilatkozatokba kezdtek az illetékesek. A történet „jó zsaruja” a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, amely elrendelte a terület védettségét [13], míg a „rossz zsaru” (persze mindkettô azért csak zsaru) a VII. kerületi Önkormányzat, amely gyorsan megfellebbezte a döntést [14], és csak késôbb konstatálta, hogy a már bontási engedéllyel rendelkezô épületeket a védelem ellenére is le lehet bontani [15]. A kerület bevetett egy, a valódi megoldást megkerülô trükköt is azzal, hogy felvette a kapcsolatot a párizsi III. kerület polgármesterével és a Sorbonne Urbanisztikai tanszékének professzoraival, hogy segítsék ki a pesti zsidónegyedet egy kis ötlettel meg EU-pénzekkel. Errôl Hunvald György adott interjút a 168 óra 2004/28-ik számában [16], a riporter pedig szó nélkül leírta, amit mondtak neki, egy épkézláb kérdéssel sem hozta zavarba interjúalanyát. Az újságírói alázaton mélyen felháborodva küldtem el cikkemet, amit a lap fôszerkesztô-helyettese udvariasan, de elutasított. Természetesen azonnal feltettem a hálóra [17]. „Ha Budapesten élnék, halálosan megsértôdnék azon, hogy a város vezetôi teljesen hülyének néznek!” címmel. Erre is jó az internet. Legutóbb N. Kósa Judit írása jelent meg a Budapest folyóirat 2004/5. számában „Madách sétány: örök átok vagy egyszeri esély?” [18] címmel, amely az ÓVÁS! bontásellenes akciója kapcsán meséli el a sugárút-sétány históriáját, és a kibontakozás lehetôségét latolgatja. A jelenlegi, áldatlan helyzet kialakulására három okot említ: „Az elsô a fôvárosi törvény alkalmatlansága Budapest mûködtetésére; a második az állami örökségvédelem gyengesége; a harmadik pedig a civil érdekképviselet embrionális állapota.”
Bár január óta a helyzet sokat változott, az elsôdleges célt, mármint a figyelemfelkeltést elértük, de a valódi cselekvés lehetôségétôl még mindig nagyon távol állunk. A támogató tömegek aktivizálása már több tevékenységet kívánna, mint aláírásgyûjtést és demonstrációt. Ez rendszeres elfoglaltság, amihez idô és energia is kell, nem is kevés.
Létezik egy további probléma is, amit már januárban éreztem Perczel Anna tanulmányát olvasva, különösen a tennivalókat felvázoló szakértôk írásaiban [1]. „A jelenleg érvényben lévô terveket… újra kell értékelni… vajon mennyiben felelnek meg…” – Tudjuk, hogy a jelenlegi városrendezési tervek nem felelnek meg, errôl szól a tanulmány! Nem felülvizsgálni, hanem egyszerûen el kell vetni ôket. „A mûködô átjáróházakat megôrizni… a tervezett Madách sétány elemeként, vagy helyette” – Vagy ez, vagy az? Mert a Madách sétány megvalósítása szerkezetileg akkora károkat okoz, hogy néhány átjáróház megmentésével azt nem lehet ellensúlyozni. De Péterffy Ágoston közlekedési javaslata nem foglal egyértelmûen állást a Madách sétány építése ellen. Talán úgy fogalmaznék, hogy ez egyfajta, túlzott szakmai félénkség, amit bizonyos fokig meg is tudok érteni. A Magyarországon élô szakember egzisztenciálisan függ a megrendelôktôl, jelen esetben az önkormányzati vezetôktôl. Túl heves, nagymérvû változást követelô véleménynyilvánítás problematikussá teheti munkakapcsolatát. Éppen ezért, mivel engem nem veszélyeztet, kezdettôl tudatosan írtam abban a kissé agresszív, célirányos, világos stílusban, amelyet még a fórumok hozzászólói is meglepetéssel fogadtak. Mások politikusabb viselkedésre intettek – mégpedig „az ügy érdekében” –, amit a magam részérôl elutasítok, mert meggyôzôdésem, hogy az „ügynek” csak az használ, ami kristálytisztán átlátszó és világos, ahol az emberek, akiknek az aktív támogatását meg akarjuk szerezni, nem találhatnak egyetlen sötét, gyanús foltot. Arról nem beszélve, hogy a politikai fórumokon meghozandó döntéseket egyértelmû szakmai állásfoglalás kell vezérelje. Ennek hiányában a legjóhiszemûbb politikus is elbizonytalanodik, és improvizálni kezd a maga belátása szerint. Így senki nem vállal igazán felelôsséget a történtekért. Persze lehet, hogy ez az elôzô rendszerbôl átmentett, berögzôdött viselkedés, amikor a szakember szava nem sokat ért a párthatározatokkal szemben. Mára mindenképpen szakítani kell ezzel a gyakorlattal. Az „egyrészt-másrészt” javaslatok helyett pontos, koncepcionálisan felépített programot kell adjon minden szakember, és a kerületi illetékesek legfeljebb a különbözô szakemberek véleményét vethetik össze, de maguk nem szemezgethetik a tervekbôl a nekik tetszô részleteket. Döntéseiket pedig csakis közösségi véleményezés után hozhatják meg véglegesen. Talán procedurálisnak tûnik ez az út, de a tények alapján úgy tûnik, a korábbi ötletparádéhoz képest, amely idestova száz éve húzódik, mégis célravezetôbb.
A másik, személyes-szakmai ok, az a mély meggyôzôdés, hogy a régi, pesti zsidónegyed páratlan alkalmat adhat a belvárosi rehabilitáció merôben új megvalósítására, amikor éppen a régi értékeket kiaknázva, egy olyan városi környezetet teremthetünk, amely a legkorszerûbb városrendezési elveket is kielégíti, az ott lakóknak és az odalátogatóknak visszaadhatja a városi élet minôségében való hitet, példát szolgáltathat Budapest más részeinek, sôt a világ más városainak is, mi az a valódi belvárosi rehabilitáció. Nagyszerû, példamutató munkát lehet itt végezni, megfelelô támogatással, és az utolsó pillanatban megakadályozható, hogy Budapest újabb negyede legyen a globális elszürkülés áldozata. Sokan naivnak neveztek, de nekem elég a nagy elôdre, a most száz éve elhunyt Theodor Herzlre gondolnom, aki a Dohány utcai zsinagóga mellett született [19], a rehabilitálandó tömbben, akit sokan kétkedve hallgattak, amikor a zsidó államról fantáziált, de ma én ebben a megvalósult államban élek.
„Ha Ti is akarjátok, akkor ez nem egy mese!”

MÚLT…

Nem vállalkozom arra, hogy egy történész szakértelmével foglaljam össze a zsidónegyed bonyolult históriáját, hiszen ezt nálam avatottabbak már sok helyütt megtették. Figyelmemet a terület változásával kapcsolatos szándékok, döntések hátterére fordítottam – ugyanis ezek elemzése közelebb visz annak a megértéséhez, hogy miért oly áldatlan a mai helyzet, sôt némi segítséget is nyújt a kilábalás útkeresésében.
A mai Károly körút helyén a XVIII. század elején Pest városfala állott, azon túl pedig csak nyílt mezô [20]. A török uralom utáni idôkben kezdtek mezôgazdasági mûvelést folytatni, de a spontán területfoglalás által kialakult határokat csak 1717-tôl telekkönyvezték. A század harmincas éveitôl a telektulajdonos pesti polgárok kezdtek kiköltözni a „kertjeikbe”, valamint a földmûvelô zselléreiknek is itt építettek kisebb házakat. Ily módon alakult ki az utcák, a városrész spontán szerkezete, viszonylag rövid idô alatt. Ekler Dezsô tanulmányában, a magyar várostörténetben egyedülállónak tartja ezt a gyors fejlôdést, és a bevándorlók magas számában véli felfedezni az okokat. Pest kereskedelmi központtá, száz év alatt az ország legnépesebb településévé és nem elhanyagolható módon, kulturális központjává vált.
Pest sz.kir.város tanácsa utoljára még 1773-ban is úgy nyilatkozott, hogy a városban nem lakhatnak zsidók [21]. A vásárokat ugyan látogathatták zsidó kereskedôk, 1755-tôl, de állandó jelenlétüket a városi vezetés nem tûrte. Késôbb meghatározott idôre szóló ideiglenes tartózkodási engedélyt adtak egyeseknek, majd 1786-ban bérelhetett állandó lakást és nyithatott üzletet az elsô „megtûrt” zsidó Pesten, három évvel a II. József által kiadott rendelet, a Sistematica gentis Judaicae regulatio után.
A zsidónegyedek térbeli elhelyezkedése a zsidóság jogi státusának következménye [22]. A mai Budapest területén a zsidónegyedek három különbözô típusa alakult ki az elmúlt hét évszázad története során. Budán a zsidók letelepedését királyi privilégium tette lehetôvé, Óbudán földesúri birtok mellett települtek meg, Pesten a polgárváros fogadta be ôket. Miután a polgárvárosban a tartózkodási vagy letelepedési engedélyeket személyeknek, illetve családoknak adták, a családok térbeli elhelyezkedését egyre inkább szociális státusuk határozta meg. Pesten már nem határozottan elkülönülô városrész, gettó alakult ki, hanem egy lazább kötelék, amely inkább a „kikötô”-hatás következménye. A pesti polgárok féltékenyen ôrizték a tulajdonjogot, hogy külvárosi „kertjeikben” csak ôk építkezhessenek, és jó haszonnal bérbe adhassák a lakásokat a betelepülôknek. Miután az Új vásártér (a mai Madách-házak környéke) volt a zsidók piaca, a „kikötôi” szerepet ennek környéke képezte a vásározó és a megtelepülô zsidók részére is. Itt nyitották az elsô kóser vendéglôket, majd itt vált a zsidó élet esszenciájává az Orczy-ház, 1936-ig, az épület lebontásáig.
Az Orczy-ház története allegorikus értékû a zsidónegyed mai helyzetét illetôen is. Arra nézve: hogy mit nem szabad tenni. Az Országút (mai Károly körút) és az Angliai király (ma Király utca) sarkán a XVIII. század elején építettek két hatalmas épületet. [23] Az egyik telket Orczy István 1728-ban vásárolta meg, házat is épített rajta, a másikat, Mayerhoffer András építész házát 1795-ben vette meg br. Orczy József , aki a kettôt egybeépítette, és ekkortól származik az Orczy-ház elnevezés. A Mayerhoffer-ház korábban fogadó volt, kereskedôk szálltak meg benne, ezért raktárak is rendelkezésükre álltak. Az Orczy-ház második emeletét csak 1829-ban építették, és az akkori Pest második legnagyobb épületében mintegy 140 lakószobával 48 lakás volt, az üzleteken, raktárakon, kávéházakon kívül. Az Orczyak, mint a korszak egyik felvilágosult arisztokrata családja, szívesen adtak ki üzleteket és lakásokat a megtelepülô zsidó kereskedôknek. Így vált „kikötôvé”, biztos ponttá a nagyvárosba érkezô zsidók számára. A város legjövedelmezôbb épületét – amelynek tulajdonosai Pest legnagyobb adófizetôi voltak – végül már csak zsidók lakták, így a köznyelv Judenhofnak nevezte. Mivel az épületben megtalálható volt a zsidó életvitelhez szükséges összes szolgáltatás, a rituális fürdôtôl a sakteren, a takarékpénztáron és könyvkereskedésen át az imaházig, a zsidók a házon kívül is, a környéken béreltek lakást. 1814-ben itt alakult az elsô zsidó elemi iskola. Amikor az épület második emeletét építették, elkészült a „nagy” zsinagóga, amelyben már 585 imaszék volt, az emeleten nôi karzattal. Már az Orczy-házban megkezdôdött a zsidóságon belüli vallási felekezetek szétválásának folyamata. 1830-ban a Király utcához közel esô udvarban elkészült a „modern” hívôk temploma, a karzaton kórussal, amirôl némi gúnnyal nevezték el „Kórtemplomnak”. Késôbb ebbôl a közösségbôl alakult a neológ gyülekezet, és építette magának a Dohány-templomot (1859), míg a „nagy” zsinagóga hívei alkották részben a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga (1872) status quo ante közösségét, részben a késôbb, a Kazinczy utcában zsinagógát (1912) építô ortodoxiát.
A pesti, hajdani, parlagfoglaló polgárság szerencsésen meggazdagodott a terménykereskedelembôl, amelynek központjává vált a város, majd a „kertekben” épített házak bérleti díjából. A tôkebefektetés biztosnak és jövedelmezônek tûnô formája volt a bérházépítés. A keresletet biztosították a betelepülôk. A zsidó közösség létszáma gyorsan nôtt [24]. Amíg az 1793-as összeírás 126 családot tartott nyilván, addig 1817-ben már 232 családot, 1833-ban pedig 1356 családot és 6983 fônyi zsidó lakosságot mutatott ki. A XIX. század elején a pesti zsidó népesség 84%-a lakott a Judenhof környékén.
A spontán alakult telekhatárok nem változtak, a keresletet kielégítô bérházépítés meglehetôs zsúfoltságot eredményezett. A keskeny, hosszú telkek maximális kihasztnáltsága érdekében olyan bérházak épültek, amelyeknek utcai frontján voltak az elegáns, nagyméretû lakások, mellékbejárattal a gangról a cselédeknek, és a telek mélységében, a nyitott körfolyosóról lehetett bejutni a kisebb, olcsóbb lakásokba, amelyek ablakai is a gangra nyíltak. A telekhatárokon tûzfalakkal érintkeztek az épületek, míg a belsô udvar méretét a telekszélesség határozta meg. Az így létrejött bérházban egy fedél alatt éltek a különbözô gazdasági helyzetû családok, az elkülönülés mértéke csak az épületen belüli elhelyezkedésre korlátozódott. A zsidó népesség számára ez kifejezetten kedvezô körülmény volt, különösen a masszív betelepülés idején. Késôbb a jómódú családok egy része a Belvárosba és a kevésbé sûrûn beépülô Lipótvárosba költözött, így fél évszázad alatt 72%-ra csökken a továbbra is itt élôk aránya a pesti zsidóság összlétszámához viszonyítva.
Az 1838-as árvíz pusztítása következtében megüresedô telkekre már többemeletes bérházakat építettek, ugyanakkor szabadon hagyták a mai Klauzál tér területét a zsúfoltság ellensúlyozására. Az 1860-as évektôl épülô Nagykörút szegélyezte új épületek zárták le ezt a spontán fejlôdés által létrejött városrészt úgy, hogy ökonomikus szerkezetét nem sértették. Pest városának XIX. századi, hatalmas növekedését lezáró teljesítmény a millenniumra tervezett Sugár út (ma Andrássy út) építése. A magántôke finanszírozta bérházépítés ebben az idôben érte el a csúcspontját. Az öntudatos, gazdag, pesti polgárság megépítette a maga elegáns, sétakocsikázásra alkalmas, reprezentatív útját a Belvárostól a Városligetig. Nem annyira városrendezési szükségbôl, mint inkább politikai reprezentáció okán. Késôbbiekben a politikai szándék mind egyértelmûbben alakította, vagy legalábbis szerette volna alakítani a várost, még akkor is, ha más indokokat emlegettek.
Kezdetben a kereskedelem piacokon zajlott, illetve utazó (földesúri birtokokra), házaló (városokban) kereskedôk révén. A kialakuló pesti zsidónegyed helyét a piac jelölte ki, majd a késôbbiekben a zsidók lakóhelye befolyásolta a kereskedés új, városias fomájának létrejöttét, az utcára nyíló üzletek helyét. Az Orczy-kávéház, illetve a Király utca másik oldalán lévô, csak Zsidó kávéháznak mondott „Herzl” a komolyabb üzletkötések színtere volt a vásáros idôkben. A Herzl fô nevezetességét jelentette, hogy itt öszpontosult a pesti házasságközvetítés, ez volt a sadhenek törzshelye. Az Orczyban volt az egész XIX. század folyamán a zsidó kántor- és tanítóbörze. „Délután egy és négy óra között volt az általános találkozás legfôbb ideje… Egy félreesô padon ültek a facér tanítók, és szorongva lesték az ügynökök szemejárását… Kietlen érzéssel gondolok rá ma is… mély megszégyenüléssel, órák hosszat üldögéltem én e padokon, több, egymást követô délutánon át…” – írta Vámbéry Ármin (Küzdelmeim,1905).
A letelepülô zsidó kereskedôk ennek a központnak a folytatásaként, a Király utcában nyitottak üzleteket. Közel a lakásukhoz, közel a zsidó életet meghatározó közösségi intézményekhez. A Király utcában voltak a zsidó könyvesboltok is [25]. A legjobbak mindjárt az elején, átellenben az Orczy-házzal. Egy igazi zsidó könyvesboltban nemcsak imakönyv vagy Biblia kapható, nemcsak Talmud vagy Maimonides és a Sulhán Árukh, hanem vallási értekezések, vitairatok és jiddis könyvek is. A zsidó könyvárus talán nem is kereskedô: valósággal tudós, aki ismeri a könyv értékét. „A budapesti egyetem egyik nyelvészprofesszora beszélte el az alábbi esetet …meglepô idézetet találtam egy héber könyvrôl, amit hiába kerestem a tudományos könyvtárakban… a Király utca felé irányítottam lépteimet. Az egyik miniatûr boltban találtam rá. Ketten voltunk a boltban: az öreg, nagyszakállú könyvkufár meg én. Eleinte közömbös dolgokról beszélgettünk, aztán a könyvespolchoz fordultam, elkezdtem turkálni, az öreg pedig egy héber könyv olvasásába mélyedt. Egyszerre a kezem nagyot rándult, lélegzetem elállt, de a következô pillanatban az öreg felé sandítottam, észrevett-e valamit, mert ha nem, a könyvkincs pár ezer koronáért az enyém. Az öreg szeme rajtam volt, de csak egy pillanatig, aztán olvasott tovább. Én is tovább kutattam. Tervem az volt, hogy még néhány könyvet kiválasztok, a legérdektelenebbnél még fel is sikoltok. Meg is tettem, de az öreg mozdulatlanul olvasott. Aztán elétettem a könyveket, vegyesen. Az öreg szétválogatta a portékát, az én keresett könyvemet félretette, leporolta az évtizedes port, majd a szemem közé nézett, és kijelentette, hogy ez nem eladó. Minden lelkierômet megfeszítettem, hogy az arcom közönyös maradjon, de éreztem, hogy ô jobb ferbli-játékos. Mit volt mit tennem, megvettem két apróságot, amire semmi szükségem nem volt, és elbúcsúztam. Az ajtóban megálltam, hátha utánam kiált, de nem kiáltott. Végül visszamentem magamtól, és egy órai alku után, egymillió koronáért enyém volt a könyv” – írta Trócsányi Zoltán (Magyar régiségek és furcsaságok).
Héber/zsidó nyomdákban ugyancsak bôvelkedett az utca [26]. A héber betûs szedés és nyomtatás terén Pesten Trattner János nyomdáját illeti az elsôség (1783). A XVIII. század végén privilégiuma volt héber tankönyvek kiadására. Rosenthal Éliás 1807-ben engedélyért folyamodott a Helytartótanácshoz héber könyvek kiadására, és társult Trattnerrel. Rosenthal egyike volt az igazi tudós könyvkereskedô- és nyomdászoknak; könyvtára akkoriban híres volt külföldön is. A nyomda 1842-ben felújította a betûkészletét, még ponyvaregényeket is nyomott, az úgynevezett Rasi-betûkkel.
„Temérdek kocsi volt ebben a szûk utcában… Nagy málhásszekerek mentek vagy jöttek… Minden bolt elôtt kézikocsik voltak felállítva, amelyekre reggeltôl estig pakoltak… Postakocsik állongtak, amelyek kifogyhatatlanul ontották belsejükbôl a csomagokat… Megszakítás nélkül következett egyik boltajtó a másik után, mindegyikben más portékát árultak, csak a boltosok voltak egyformák, akik ernyôs, puha sapkáikban itt jöttek a világra és itt öregedtek meg. És az omnibusz úgy haladt ebben a zûrzavaros, látszólag fejvesztett utcában, mintha nem is törôdne az emberekkel, akik keresztül-kasul mászkáltak az úton…” – írta Krúdy Gyula (Boldogult úrfikoromban, 1930), aki elsô feleségével a Király utca 47.-ben lakott néhány évig a századfordulón, a Pekáry-házban.
A Király utca egész a századfordulóig megôrizte jelentôségét, úgy is, mint a város kereskedelmi központja és mint az az út, amely kivisz a Ligetbe. A Sugárút építésével fokozatosan csökkent a jelentôsége, hiszen a vásárlók forgalma áttevôdött a széles, fákkal beültetett, elegáns útra.
A zsidó népesség több mint fele foglalkozott kereskedelemmel, még a XIX. század közepén is. A zsidó kézmûvesség, amely ekkorra eléri a népesség 10%-át, alapvetôen városi keresletre összpontosult: ötvösök, optikusok, esernyôkészítôk és fôként szabók. Ugyanekkor az értelmiségiek aránya még nem haladja meg az 5%-ot a zsidók körében, habár a tendencia kibontakozóban: a letelepült, gazdag kereskedôk gyermekeiket a legjobb iskolákba küldik.
1856-ban költözött Pestre Jacob Herzl vagyonos fakereskedô. 1860-ban született fia, Theodor a Dohány utca 4.-ben (az épület helyén ma a Zsidó Múzeum áll) [27]. 1873-ban, amikor a fiú bár micváját ünneplik, már a Vigadó tér 3. alatti Thonet-udvarban laktak.
A Holló utca az aranymûveseké volt a XIX. században. [28] Hogy mi okból költözött Goldzinger Ignác felnôtt korában éppen ide, nem tudni, hiszen családja talán a XVI. században, Hamburgban volt aranymûves utoljára. Harminc éven át (1875–1905) volt a pesti hitközség titkára, és munkahelyétôl néhány percnyi gyaloglásra, a Holló utca 4.-ben bérelt lakást.
A zsidó népesség növekedésével az Orczy-házban lévô zsinagógák már kicsinek bizonyultak. Bár a Király utcában és környékén egyre-másra nyíltak kisebb-nagyok imatermek, a gazdaságilag is erôsödô zsidó polgárság méreteiben és külsô megjelenésében is méltó templom építését határozta el [29]. A XIX. század közepén mintegy 40 000 zsidó élt a fôvárosban, a városegyesítés idején pedig mintegy 25%-a a lakosságnak zsidó. A közösségen belül egyre inkább szétvált a két eltérô felfogás: a „zsinagóga-„ és a „templom-pártiak”. A mai Dohány-templom telkére a tulajdonjogot már 1844-ben megszerezték, de a templomépítô bizottság még kilenc évig vitatkozott arról, hogy milyen szertartás szerint épüljön az új zsinagóga. Végül a kulturális asszimilációt mint a magyar társadalomba való beilleszkedés egyik eszközét tudatosan választó pesti zsidó polgárság a bécsi Ludwig Förster tervezte, orientális-bizánci stílusú templom mellett döntött. Klein Rudolf tanulmányában [30] részletesen elemzi a tervezôi szándék és a templom-párti, pesti közösség társadalmi-ideológiai helyzetének kapcsolatát. Förster szerkezeti és koncepcionális elôképnek tekintette a jeruzsálemi, a rómaiak által lerombolt, salamoni Templomot. A közösség pedig mintegy lemondott a visszatérésrôl Izrael földjére, a diaszpórát nem tekintette többé számûzetésnek, a néhai Templom helyett a zsinagógát tette meg a zsidók templomának.
1867-ben a hagyományôrzô hívek közül huszonnégyen megvásárolták az úgynevezett Kehrn–Tomola-féle telket a Pest hajdani tisztiorvosáról, Rumbach Sebestyénrôl elnevezett utcában [31]. Az utcának 1817 és 1939 között Rombachgasse volt a neve, innen ered a zsinagóga közkeletû „Rombach” elnevezése. A 26 éves Otto Wagner, a késôbb világhírûvé vált építész majdnem ismeretlen volt még, amikor megkapta a jelentôs megbízást. Mivel az 1868/69-ben megtartott Egyetemes Gyûlésen a magyar zsidóság három felekezetre szakadt: a neológ (kongresszusi hitközség), ortodox és a „status quo ante”, ez utóbbi szertartásrendszerére alakították ki a „Rombach”-ot, egyszerre volt radikálisabb és mértéktartóbb is a Dohány-templomnál.
A Kazinczy utcai telek már 1909-ben a Pesti Autonóm Ortodox Izraelita Hitközség tulajdonában volt. A terveket a Löffner testvérektôl rendelték. Az 1912-ben elkészült ortodox zsi-nagóga végül is a legmodernebb építészeti eszközökkel megformált a három épület között. Ebben a zsinagógák alkotta, térbeli háromszögben benne van százötven év magyar zsidó történelme.
Egyfelôl a telkek hosszú-keskeny volta, másrészt a zsidók sajátos igényei hozták létre az átjáróházakat. Amikor a városrendezôknek még eszükbe sem jutott a gyalogos- és a jármûközlekedést szétválasztani, ebben a negyedben már kialakult a tömböt átszövô gyalogosátjárók rendszere. Ilyen a Dohány utca 10. és a Síp utca 10. közötti átjáró, feltehetôen a XIX. század közepérôl [32], a Kerepesi udvar, amely a Rákóczi út 6.-ot köti össze a Dohány utca 3.-mal, ugyanebbôl az idôbôl, a Rumbach Sebestyén utca 10. és a Károly körút 9. között, több korszak során kialakult, a zsinagógához vezetô háromudvaros, 125 méter hosszú átjáró. A Dob utca 9. és a Wesselényi utca 8. közötti átmenô telken kétudvaros, elsôsorban üzletutca jellegû átjáró épült 1901-ben, mintegy elôképe a pesti átjáróházak legjelentôsebb, de Európában is egyedülálló, hat belsô udvart egy passzázsra fûzô Gozsdu-udvarnak.
A Czigler Gyôzô által tervezett, 1913-ban megépített Gozsdu-udvarnak komoly kereskedelmi szerepe is volt. A Király utca 13.-at a Dob utca 16.-tal összekötô 230 méter hosszú passzázs földszintjét elsôsorban aranymûvesek, ékszerészek, ötvösök népesítették be. Az együttest Gozsdu Manó, [33] nagyváradi, román jogász, Krassó megye fôispánja, országgyûlési képviselô építette, hogy a bérleti díjakból román, ortodox vallású fiatalok megfelelô nevelésére létrehozott alapítványát finanszírozza. A komplex városépítészeti újítása az volt, hogy a keskeny-hosszú telket nem körbeépítette, hanem a hét épületet az utcákkal párhuzamosan helyezte el, közéjük udvarokat iktatva. Ezáltal a tömb belsejében lévô lakások is igényesen kialakíthatók voltak az emeleteken, míg a földszinten az apró üzletek sora tette az udvarok világát izgalmas sétálóutcává. Ekler Dezsô az 1991-ben írt tanulmányában [20] mint képzeletbeli eseményrajzot iktat egy fejezetet „21. század – Szerves fejlôdés átjáróházakkal” címmel, ahol a Gozsdu-udvar szerkezeti elvét mint a tömbrehabilitáció sikeres mintáját mutatja fel. Sajnálatosan, tizenhárom év nem volt elég, hogy az illetékesek felismerjék a gondolat mélységét.
A kávéház kezdettôl fontos szerepet játszott ebben a városrészben. Saly Noémi szerint [34] a századfordulón 220 kávéház mûködött itt. Kávéház címet az 1882-es évektôl az utcaszinten lévô, legalább 150 négyzetméteres alapterületû és 4 méter belmagasságú üzlet viselhetett, amelyben legalább két biliárdasztal is állt. „Az évi négy országos nagyvásárra érkezô kereskedôseregnek élelem, szállás, istállók és raktárak mellett szüksége volt olyan helyre is, ahol az üzleti megbeszélések fedél alatt, az írásos szerzôdések megkötéséhez szükséges asztal mellett bonyolódhattak, s az eredményes tárgyalásokat követô áldomást is meg lehetett inni helyben… ahová járnak otthoni és helyi újságok, befutnak az üzleti hírek, sôt az esetleges leendô üzletfelek is… ahol az asszonyától hetekre-hónapokra elszakadt férfiember este talál némi mulatságot…” A lakások zsúfoltsága, levegôtlen, sötét komfortnélkülisége a helyieket is taszította a kávéházak felé, ahol a filléres kávéval meleget, világosságot, újságokat és friss pletykákat is lehetett kapni. A kezdeti fogadókból alakult kávéházak a zárt beépítésû utcákra nyíltak, míg a század nyolcvanas éveitôl a saroképületek földszintjére már eleve kávéházakat terveztek. A terület kávéházainak kétharmada saroképületben volt, ami a kávéházak elterjedésének idejét érzékelteti. Kialakult a kávéházak éjjeli változata, Singer Károly, aki utóbb Somossyra magyarosított, híres kávéháza után több kisebb-nagyobb varietét és orfeumot nyitott. Kis József írja a hírhedt Singer-kávéházról: „Éjfél elmúlt. A város kihalt… Hanem a Singer környékén nagy az élénkség… ez volt Pestnek legfényesebben felszerelt kávéháza, notandum: éjjeli-kávéháza, mert nappal falnagyságú tükrei és egyéb dísze és kényelme dacára is kongott, mint az üres hordó. Éjfél után kezdôdött itt csak az igazi élet, a szem nem látott, fül nem hallott tömérdek csoda…” A kávéházak világát, egyesek szerint a híres Orczy-kávéházat örökítette meg a Folies Caprice sikeres bohózata: A kalábriász parti. [35]
A pesti zsidóság asszimilációs készsége jelentôsen hozzájárult ahhoz, hogy a századforduló magyar irodalmára meghatározó hatással voltak a városi, zsidó írók. Regények, novellák, karcolatok sora szól Budapestrôl, a városi élet élményeirôl [36]. Bródy Sándor írásai, Kóbor Tamás regénye, a Budapest, a Ki a gettóból itt játszódik, s nemkülönben Szomory Dezsô tárcái. Molnár Ferenc ifjúkori novellái Az éhes város, A Pál utcai fiúk, amelynek színtere az otthonossá lett nagyváros.
1872-ben megalakult Budapest, majd a következô évben 9 választókerület létrehozását szavazta meg a fôváros közgyûlése. A Király utca lett a kerülethatár a VI. és a VII. kerület között. 1879-ben a kerületi polgári kör kezdeményezte, hogy Ferenc József feleségérôl, Erzsébetrôl, a magyar királynéról nevezzék el a kerületet. Budapest Fôváros Közgyûlése 1882. január 25-én fogadta el ezt a kezdeményezést.
Dr. Morzsányi Károly [37] a VII. kerületi választók bizalmából 1876-ban fôvárosi törvényhatósági bizottsági tag lett. Az ambiciózus ügyvéd 1900-ban nyújtotta be javaslatát az akkor Erzsébetrôl elnevezett, új sugárút építésére, amely a Király utca és a Dob utca között, velük párhuzamosan, nyílegyenesen vágná keresztül a tömböt [38]. „Közegészségügyi, közforgalmi és szépészeti” okokra hivatkozott. Ám a valódi szándékot maga a javaslat is megvallja: „ha a VI. kerület kaphatott sugárutat, miért ne kaphatna a VII. is?” Presztízs-szempontokról volt szó, és arról, hogy az útnyitás komoly üzleti lehetôséggel kecsegteti – nem utolsósorban – az érintett telkek tulajdonosait [20]. Többek közt az Orczy-ház Rt. sürgette az engedélyezést, amelyrôl köztudott volt, hogy jó ideje modern apartmanházzá kívánta átépíteni elavult épületét. A Közmunkák Tanácsa elvileg elfogadta a tervet, azzal a megjegyzéssel, hogy az belátható idôn belül nem valósítható meg. Morzsányi nem tett le tervérôl, 1905-ben, majd 1907-ben is beterjesztette, ez utóbb a közgyûlés felhívta a figyelmet, hogy legelsôsorban az Erzsébetváros belsôségein kell segíteni. 1912-ben megszûnt a sugárút-terv, egyszerû úttá vedlett. Újabb tervek készültek, egész addig, amíg az elsô világháború levette a napirendrôl. 1930-ban kisebb technikai korrekcióval elfogadták a szabályozási tervet, a Közmunkák Tanácsa nagy lendülettel fogott a megvalósításhoz. Azonban a fôváros egyik illetékes osztályának szakvéleménye megzavarta a munkát: „Megfontolandónak tartjuk, hogy tekintettel az Erzsébet út megnyitásának ma is fennálló nyilvánvaló nehézségeire, nem kellene azt elejteni, és a városrész újjáépítésérôl más, megfelelôbb módon gondoskodni.” A felháborodott építési vállalkozók hadjáratot indítottak a sajtóban és a hivatalos szerveknél is az út megépítése mellett. Számukra roppant fontos volt, hogy – az Andrássy úthoz hasonlóan – a telkek értéke megugorjon, és ezzel jelentôsen megnövekedjen az újonnan épülô ingatlanok értéke, a bezsebelhetô tiszta haszon nagysága. A Közmunkák Tanácsa hivatali presztízskérdést csinált a tervbôl, de ez sem vitte elôre jobban, mint hogy az Orczy-ház bontásával (1936) megépüljön a grandiózus kezdet, a Madách-kapu épülete (1938). A Walder Gyula tervezte mussolinis stílusú diadalív-épület híven tükrözi a kort, az a tény pedig, hogy ez az épület cserélte fel a Judenhofot, akár szimbolikus értékû is lehet. A gigantikus kapu mögött felsejlô régi zsidónegyed politikai fenyegetettsége a városrendezés eszközeivel vált kézzelfoghatóvá, az elsô zsidótörvényt megelôzô pillanatokban.
A XX. század eleji gazdasági pangás jelentôsen csökkentette a magántôke-befektetést a bérházépítésekben. A lakáshiány, különösen az elsô világháború végén politikai fontosságúvá ért. Az építtetôknek házadókedvezményt adtak, és a fôváros maga is építtetett lakásokat, a központtól távolabb esô üres területeken. A mesterségesen fellendített ingatlanpiac még inkább virágzott az 1929-es gazdasági válság után, mivel akik korábban ingatlanba fektették a tôkéjüket, szerencsésebben vészelték át a válságot. Megindult a családiház-építés is a város környékén, ahol kisebb és olcsóbb telkeket lehetett venni. 1932-re a családi házak annyira elszaporodtak, hogy a megüresedett városi lakások miatt a bérháztulajdonosok szövetsége megtorló intézkedéseket követelt. A fôváros sem vette örömmel a környékbeli túlszaporulatot, amely terhet jelentett, de adóbevételt nem. 1933-ban már 13 500 lakás áll üresen Budapest belterületén [39]. Ugyanez év végén járt le a korábbi házadókedvezmény. 1934-ben olyan módosítással lép hatályba, hogy csak városfejlesztési szempontból kívánatos helyeken nyújtott kedvezményt és csak udvari szárnyak nélküli beépítésre. Elônyben részesült az az építtetô, aki az építkezése elôtt bontásra kényszerült, vagyis a város belsô területein épített, amikor is – a szándék szerint – a lakások számát csak kismértékben növelte. A bérházépítés alapvetô követelményei ebben az idôben, hogy a telektömb csak a külsô szélén legyen beépítve, ne épüljenek kétszobásnál kisebb lakások, a szobák külön bejáratúak legyenek, valamint hogy fürdôszoba nélkül ne épüljön lakás. Az 1937-es építésügyi szabályzat már megtiltja a belsô szárnyak építését, az utcai fronton 12–15 méter mélyen engedélyezi csupán az építést. Nyilvánvalóan a keskeny, de hosszú telkeken, amilyen a régi zsidónegyed telkeinek zöme volt, ez az intézkedés gazdaságtalanná tette a legtöbb új építést. Feltehetôen ez az egyik ok, hogy a régi épületek zömében megmaradtak itt. Az új építészet vívmányaként megszûnt a bérpalota fogalma, az új alaprajzi elhelyezés közel azonos minôségû lakásokat eredményezett. Mivel a beépítési elôírások miatt kisebb az összes lakás-alapterület, elterjedt a „minimál-lakás” – ily módon igyekeztek a lakások számát visszatornászni a korábbi szintre. Fürdôszobát építettek, de csökkent a konyha és a közlekedôk területe. Másfelôl, az elegánsabb helyeken kialakul a reprezentatív bérház, elegáns elôcsarnokkal és fényûzô igények kielégítésére alkalmas alaprajzi elrendezéssel. Ahogy ellepték a bérházépítést a spekulánsok, úgy hanyatlott az építészeti tervezés minôsége, a házak sablonossá váltak, különbözô, bevett alaprajzok variálásával, minimális szellemi munka ráfordításával születtek. Így jutott el Budapest a második világháború utolsó évéhez, amely a zsidónegyed számára minden eddiginél tragikusabb volt. A zsidó népesség gazdasági helyzete alapján oszlott el Budapesten. A gazdagabbak szétszóródtak az akkori elegánsabb kerületekbe, mint az I., II., V., XI., XII., illetve a hagyományos zsidóváros szomszédságába, a VI. kerületbe, az Andrássy út közvetlen közelébe és némiképp a XIV. kerületbe, a zöldövezetbe. A pesti zsidóságnak már csak 25%-a élt az Erzsébetvárosban [40], a szegényebbek, míg a középpolgárság egy része a VIII. kerületben talál magának helyet.
A német megszállók egyik elsô intézkedéseként megalakították a Zsidó Tanácsot (Judenrat), amelynek székhelye a hitközség irodájában volt, a Síp utca 12.-ben [41]. 1944 nyarán Hain Péter kiállítást rendezett a fôvárosi zsidóktól elkobzott mûkincsekbôl, amelyeket egyéb értékes tárgyakkal együtt decemberben vittek külföldre a bizonyos „aranyvonattal”. 1944. június 16-án írták alá a rendeletet, miszerint a város különbözô pontjain, az úgynevezett csillagos házakba kell koncentrálni a zsidó lakosságot. A cél az volt, hogy ezek élô pajzsként védjék a várost a szövetségesek bombázásaival szemben. A mintegy 250 ezer lélek egy hetet kapott arra, hogy a kijelölt 1840 lakóházba költözzön. „Budapest olyan látvány színhelye volt, amelyre évszázadok óta példa nem lehetett. A kiszabott határidô, június 24-e szombatra esett. Lovas szekéren, kézikocsin, taligákon és hátukon batyuba kötve cipelték Izrael gyermekei cókmókjukat, a legszükségesebbeket a kijelölt házakba. A szombat szentségének megtörésével voltak kénytelenek ezrek és ezrek terhet hordani és málhát cipelni, hogy ne maradjanak fedél nélkül” – írta Munkácsi Ernô az Új Életben 1946-ban. Október 15-én a hatalmat magához ragadó Szálasi nyilaskeresztesei napokra lezárták a csillagos házakat, akiket az utcán találtak, az Ügetôre vitték, ahonnan kevesen tértek haza. A nyilaskeresztes terror idôvel csak fokozódott. A nyilasok fosztogatni akartak, és ehhez a legrövidebb úton, gyilkosság révén jutottak. Eichmann terve szerint a budapesti zsidókat négy, a városon kívüli lágerbe telepítik, a maradék számára gettót állítanak fel. Október 21-én a honvédelmi miniszter munkaszolgálatra rendel minden 16 és 60 közötti zsidó férfit, valamint a 18 és 40 közti nôket. A rendôrség, a házfelügyelôk buzgó segítségével, egy hét alatt 35 ezer embert gyûjtött be.
1944. december elején a csillagos házakban életben maradottakat a „nagy gettóba” küldték. A gettó a Király utca, Károly körút, Dohány utca és a mai Kertész utca által meghatározott terület belsô tömbjében volt, vagyis kihasználva azt az adottságot, hogy a telkek tûzfalakkal érintkeztek, az említett utcákra nézô házsort kizárva, a deszkafalak a tömbbön belül jelölték ki a pontos határt. A gettónak négy kapuja volt: a Wesselényi utcában egyik a Károly körút felé, a másik pedig a mai Kertész utca felé, a Kisdiófa utcában a Király utca felé és a Nagydiófa utcában a Dohány utca felé. 162 épület volt a gettó területén, 1945 januárjában 70 ezer ember zsúfolódott itt össze. Az utolsó hetekben a halottakat már nem vihették ki a temetôbe, így a holttesteket a Klauzál térre és a Dohány utcai templom melletti kicsi szabad térségbe temették el. A gettó január 18-án szabadult fel.
Az újjáépítés lázában, 1945-ben, Fisher József javasolta az egész Belsô-Erzsébetváros bontását, helyébe egy, a Bauhaus elveinek megfelelô új városrész felépítését. A lakáshiánnyal küszködô, romos városban a további rombolás gondolatát egyelôre elvetették. 1974-ben született meg Preisich Gábor Belsô-Erzsébetváros rehabilitációjával foglalkozó terve. Ez azonban javaslati szinten megrekedt. 1980-ban a BUVATI készített részletes rendezési tervet, amelyet a Fôvárosi Tanács jóváhagyott. A terv két alapvetô célkitûzése volt a városszerkezet „korszerûsítése”, illetve a lakóérték javítása. A tervezési területet, logikusan, nem a kerületi határok szabták meg, hanem a városszerkezeti egység, a körutak, az Andrássy (akkor: Népköztársaság útja) és a Rákóczi út által meghatározott tömb. Véletlenül vagy talán szándékosan, a tervmagyarázatban megjelent a szakmai és a politikai szemlélet különbözôsége [42]: „A terv javaslata a megkezdett Madách út továbbépítése… ha feltesszük, hogy egy városrész szerkezete nem csupán az utcák hálózatából áll, hanem a tömbbelsôk, házak, terek elrendezôdésébôl is, akkor semmiképpen sem indokolt, hogy a városrész rehabilitációjának alapja egy út megépítése legyen.” Az út építésére két „varázsszót” használtak akkoriban, amelyeket Mester Árpád tervmagyarázatában említ is, miközben burkoltan meg is fúrta a vezérlô elvek indokoltságát. Az egyik szó a tehermentesítés, ami a tömbhatár útjairól akarja beterelni a tömbbelsôbe az autóforgalmat, a másik szó pedig a tömbfeltárás, ami végképp ködös gondolat, de gyakorlatilag a lakótömb belsejébe telepített irodaházak építését igyekszik indokolni. Érezhetô a hatalmi harc a bontások mértékét illetôen, hiszen a felvetett 40%-os szanálás (ez is egy szép szó a bontásra) valószínû, hogy hatósági elvárás volt, de a szakmai tisztesség nem volt képes ezt elfogadni. A rendezési terv végül a meglévô 14 ezer lakás (amelyek 33%-a komfort nélküli) 12 ezerre történô csökkentését javasolja. Ez az új építést is figyelembe véve minimálisan 4000 lakás bontásával lett volna elérhetô. A tervkészítôk valószínûleg nagyon is tisztában voltak az utcanyitásos rendezési terv célszerûtlenségével, hiszen az csak találomra csökkentette volna a komfort nélküli lakások számát, miközben jócskán bontott volna utcafronti, komfortos, nagy lakásokat is. Így a lakóérték javításának módja végül „kifelejtôdött” a magyarázatból. Viszont megjelent és máig irányadó elv a területi mutatók javítása, vagyis az új beépítésekre alkalmazott szabványok, az egy lakásra jutó zöldterületek mértéke, a parkolóhelyek száma stb. rávetítése a felújítandó városrészre. A gondolkodásnak ez a rendszere a szocialista, egységesítési szemléletbôl fakadt, nyilvánvalóan politikai és nem szakmai követelménybôl.
A nyolcvanas évek elején felbukkant egy halvány remény is: amikor a Kazinczy utca, Dob utca, Klauzál tér és Wesselényi utca által közrefogott, úgynevezett 15-ös tömbben megpróbálkoztak egy értékeket mentô, a hiányosságokat pótló átalakítással. Bár itt is bontottak, de többnyire a belsô szárnyakat, ahol a komfort nélküli lakások voltak. A tömbbelsô „kitakarításával” kellemes, levegôs lakóegyüttes született, a foghíjbeépítések is elég szerencsésen illeszkedtek az összképbe. A mintaprogramból sokat lehetett volna tanulni.
Az azóta történteket is figyelembe véve, a következôkben látom a kísérlet folytathatatlanságának okát: 1. Nyilvánvalóvá tette, hogy a terület nagysága nem elegendô a rehabilitációs folyamat beindítására. Túl kicsi ahhoz. 2. A rehabilitációnak megvannak a maga építészeti problémái, de megoldása nem lehet csupán építészeti feladat. 3. A rehabilitáció nem valósítható meg reálisan, ha csak a költségoldalt vesszük alapul és eltekintünk a felújítás következtében módosult értékviszonyoktól.
Ha ezt az elemzést elvégezték volna, tulajdonképpen a szocialista rendszer összeomlásával kedvezô feltételek jöhettek volna létre a városrész valódi rehabilitációjára. De az illetékesek teljesen más következtetéseket vontak le: 1. A felújítás drága és macerás ügy. 2. Ha a felújítást magunk végezzük, nyakunkon maradnak a szegény, magatehetetlen lakók, akiktôl adóbevételekre nem lehet számítani. 3. Szabaduljunk meg az ingatlanoktól, adjuk el külföldi befektetôknek, akik a drága lakásokat majd tehetôs embereknek adják el. Így lesz a legkevesebb gondunk és még büszkén nyilatkozhatunk is, mennyit tettünk a város felvirágoztatásáért. Persze a befektetôk bontani akarnak, mert az olcsóbb, mint a szép, régi házakat felújítani, de ha kiköltöztetjük a lakókat és néhány évig „rohasztjuk” a házakat, akkor vagy maguktól is összedôlnek, vagy segítünk nekik megfelelô statikai véleménnyel. A befektetôk hálásak lesznek nekünk, ha pedig a lakóknak nem tetszik a sok bontás, akkor rá lehet fogni a külföldiek kapzsiságára és érzéketlenségére a magyar értékek iránt. „Az idegenek a hibásak!” bejáratott mese, évszázados tradíciója van Magyarországon, mindenki ôket fogja szidni. Mit is tehetnénk a külföldi tôkehatalma ellen, fôként, ha az izraeli… Nemde? Erre mondják azt, hogy „mindenki jól jár”.
A Madách út terve persze maradt, hiszen így még több épületet lehet bontani, és miután a rendszerváltás után a kerületek hatásköre szinte korlátlanra bôvült, másrészt éppen a rehabilitációra érett területeken a lakók gazdasági helyzete kevésbé tette lehetôvé bérlakásaik megvételét, így az önkormányzat tulajdonos is maradt. A Kulturális Örökségvédelmi Minisztérium ereje ilyen érdek-összefonódáson megtörik, annál is inkább, mert csak kellemetlensége támad a kerülettel való vitákból, amit lelke mélyén egyetlen hivatalnok sem szeret. A hivatali idillt megrontó civileket meg lehet fenyegetni a hatalmas összegekkel, amelyeket mint esetleges kártérítést ki kell fizetni az idôközben tulajdonossá tett befektetôknek. Arról persze senki nem akar beszélni, hogy a kár okozói éppen azok a politikusok, akik eme közösségellenes lépéseket megtették.
A rendszerváltás után tehát a helyzet csak romlott a rehabilitáció esélyét illetôen. A városrendezés központi irányítása megszûnt, és a kerületi szeletelés a vizsgált tömböt is érinti. Furcsamód, a régi zsidónegyed világörökségi megítélése tovább darabolta a városszerkezeti egységet azáltal, hogy a területhatárt a Nagykörútnál beljebb tolta, szinte a nyilas/náci gettóhatárt követve. A beteges Madách-terv újra kivirult, de miután a kilencvenes évek fejetlenségében az út tengelyébe építettek egy irodaházat, most sétánnyá változott. A rémálmokkal terhes, de felújítást, javítást, még karbantartást is évtizedek óta nélkülözô negyed napról napra romlik. Meg-megjelennek látványosan bemutatott, grandiózus részlettervek [43], mosolygó politikusok nyilatkozatai, de átfogó, a XXI. század igényeit és lehetôségeit a múlt értékeivel ötvözô, szakmailag megalapozott és a lakosság által támogatott városrendezési terv még máig nem született.
Mielôtt továbblépnénk, érdemes a múltból bizonyos tapasztalatokat kiemelni.
1. A spontán városfejlôdési szakaszban az igények változását gond nélkül követte a városszerkezet, anélkül hogy bárki is drasztikusan törölte volna azt, ami korábban kialakult. Az eredeti szántók szabta telekhatárok bármennyire furcsán is alakultak, képesek voltak a változásokat felvenni. 2. Ha az utcanyitások valós funkciókat elégítenek ki, arculatuk természetes módon illeszkedik a meglévô környezethez. 3. Az emberi/tervezôi lelemény alkotta átjáróházak ékes példái a közösségi igény autentikus építészeti megoldására. 4. A Gozsdu-udvar térszervezése bizonyítja, hogy a magas tervezôkvalitás képes a kor szellemét tükrözô megoldásokra, amelyek nem sértik a meglévô környezetet, éppen ellenkezôleg, arra kedvezô hatással vannak. 5. Amikor a kereslet és a kínálat dinamikus egyensúlya határozza meg a városfejlôdést, nincsenek finanszírozási problémák. 6. A kávéházak kialakulása és változása az idôk folyamán világossá teszi, hogy az igényekre alapuló egyéni kezdeményezések sikeresen alakítják ki a maguk tereit, építészeti megoldásait. 7. A legjobb szándék is, ha az merev szabványok által akar érvényre jutni, anomáliákat teremthet. Így a negyed speciális adottságait figyelembe nem vevô építési szabályzatok vagy nem érik el pozitív céljukat, mint ahogy a beépítési mélység szabványa nem javította a tömbbelsôk helyzetét, hanem érdektelenné tette az építést magát, vagy kifejezetten károkat okozhatnak, mint a parkolóházak, amelyek befogadják az autókat, de jelenlétük szétfeszíti a meglévô városszerkezetet. 8. Az idegen érdekeket képviselô politikai agresszivitás csak károkat okoz, különösen, ha az olyan közegben érvényesül, ahol nincs megfelelôen erôs társadalmi kontroll. A Madách-tervet kezdettôl hangzatos jelszavak mögé rejtett politikai, illetve egy szûk gazdasági érdekeltség erôltette, de sorra buktak, amíg a társadalmi kontroll megfelelôen mûködött. Nem véletlen, hogy csak a harmincas évek második felében sikerült a politikusoknak némi eredményt elérni, és megépíteni az elefántkaput, mint ahogy az sem véletlen, hogy a rendszerváltást követô anarchia kedvezett a rablópolitikának. Igaz, ez adja a remény elsô pislákoló fényét is, hiszen a társadalmi kontroll erôsödése korlátozhatja a politikusokat. 9. Ha rehabilitálni kívánjuk egy városrész öntevékeny fejlôdését, mindenekelôtt meg kell találnunk azt a speciális kínálatot, amit a városrész természetszerûen nyújthat valós kereslet kielégítésére. Esetünkben a nagyvároson belüli elhelyezkedés, a gazdag kulturális örökség, a városszerkezet egyedülálló volta megfelelôen széles keresletet gerjeszthet, ha a fejlesztés nem semmisíti meg éppen ezeket a speciális elônyöket. 10. Aki gazdaságosan akar építkezni, annak mindenkinél jobban kell éreznie a környezet lüktetését, be kell építse a közösségi igényeket az elképzeléseibe. 11. Minden rosszban van valami jó is – az elmaradást akkor fordíthatjuk elônyünkre, ha a fejlôdés már avult lépcsôfokait egyszerûen kihagyjuk, tanulunk az egyenletes fejlôdési folyamat során bekövetkezett tévedésekbôl, és már arra a lépcsôfokra lépünk, ahová a többiek még el sem jutottak… Esetünkben nyugodtan kihagyhatjuk a városfejlôdésnek azt a fokát, amikor az emberi életteret az autó technikai követelményei szerint határoztuk meg. Ma már nyilvánvaló, hogy a fejlôdés következô lépcsôje, amikor az ember visszafoglalja méltó, elsôdleges helyét a tervezési szempontok között, az autóval szemben. 12. A tervezés sablonosítása rengeteg kárt okozott az elmúlt évszázadban. Az emberi környezet silányabb lett, a technika vívmányai dacára. A szabványosítás helyett minôségi szellemi munka befektetésével egyedi döntéseket kell hozni, és minden döntést meg kell elôzzön a közösségi bírálat.

…ÉS A JÖVÔ

A rehabilitáció fogalmát lejáratták azok a felújítási programok, amelyek a terület teljes vagy nagyarányú bontásával operáltak. Természetesen minden korban építettek silány házakat, és a régi épületek egy része sem funkcionálisan, sem esztétikailag nem ér annyit, hogy fennmaradjon. Bizonyos esetekben a sûrû beépítést fel lehet lazítani a komfort nélküli lakásokat tartalmazó hátsó szárnyak bontásával. De minderre szabályt nem lehet hozni, hanem a terület minden épületét vizsgálat tárgyává kell tenni, és nem csupán statikai vizsgálaté, hiszen a fontos házak megerôsítése nem igazán komoly technikai probléma. Másrészt az értékes épületek felújítása fontos, de önmagában nem elegendô. A sajtóban szó esett városképi védelemrôl, a negyed hangulatának megôrzésérôl… Nem hiszem, hogy az úgynevezett skanzengyártás egy élô város közepén megoldás lehetne. A díszletek közé kosztümös szereplôket is kell szerzôdtetni? Nem vicc, volt, aki azt javasolta, hogy az itt lakók hordjanak kaftánt, kipát és növesszenek pajeszt… talán belépôjegyet is kellene szedni…
Akkor hát mi is a rehabilitáció valójában? Nézetem szerint az a folyamat, amivel egy haldokló városrész újraéled, olyan hellyé válik, ahová az emberek örömmel mennek haza, ahova szeretnének mások is odaköltözni, ami nem hasonlít másra, csak önmagára, ahol a városi élet virágzik. Mert minden híresztelés ellenére, az emberek zöme szeret városban élni, a belvárosban különösen, ahol szinte minden gyalogosan elérhetô, ahol mindig történik valami. Még vonzóbb a belvárosnak az a negyede, ahol a dolgok emberibb léptékûek: a házak nem érnek az égig, az utakon nem hömpölyög a bûz-zaj folyam, ami a ki tudja, honnan-hová vonagló autókból áll, ahol le lehet ülni egy padra, fel lehet ülni egy biciklire, az emberek hangját lehet hallani nyikorgó fékek helyett. Vannak ilyen helyek a világ nagyvárosaiban. Néha csak egy-két utca, van úgy, hogy egy egész negyed. Egyben közösek: az ottani lakások iránti növekvô keresletben.
A régi, pesti zsidónegyed környékének minden adottsága megvan, hogy ilyen, keresett sziget legyen a városban. A kulturális örökség, a különleges, más városrészekhez nem hasonlítható utcaszerkezet, a különbözô korokból maradt szép épületek, a régi házakban lévô sokféle méretû lakás, amelyek változó igényeket elégíthetnek ki, a belvárosi fekvés és nem utolsósorban éppen az a tény, hogy a városrész lepusztult, és a felújítás elkerülhetetlen.
Mindenekelôtt meg kell határozni a városszerkezeti egységet, amely a rehabilitációs tervezés és megvalósítás alapja, azt kivonni a kerületek (VI., VII. kerület) hatáskörébôl, kinevezni a projektmenedzsert, aki a fôvárosnak és a lakókörzet polgárainak tartozik elszámolással. Roppant fontos a központi, személyes felelôsség, miután a rehabilitáció bonyolult, különbözô szakterületeket összehangolni kényszerülô folyamat. A mai szakosztályokra szaggatott ügyintézés keretein belül képtelenség ésszerûen megoldani, arról nem is beszélve, hogy a lakossági vélemények figyelembevételére nincs megfelelô mechanizmus. A negyed lakói támogatását csak akkor lehet megszerezni, ha tudják,, van kihez fordulni, nem küldözgetik ôket innen oda, hanem a lakóhelyükön történtekért személyében ismert, szakember felelôs, aki semmi egyébbel nem foglalkozik, csak ennek a helynek a jövôjével. Ezzel megszûnik az az abszurd helyzet, hogy a tulajdonos az engedélyezô hatóság is egyben. A tulajdonos lehet továbbra is a kerület, akkor az engedélyeket a fôváros adja ki. Ennek kapcsán érdemes lenne elgondolkodni, hogy a mai kerületi elosztás valóban ésszerû-e, vagy százharmincegy év után esetleg egy városszerkezetileg hitelesebb elosztás lenne célszerû.
Esetünkben a városszerkezeti egység az Andrássy út, a Rákóczi út és a két körút által határolt tömb, amelyet az egyszerûség kedvéért az alábbiakban csak zsidónegyednek nevezek. A negyed utcái közel háromszáz éve keletkeztek. Nem a benzinmeghajtású autókra méretezték ôket. Ma már az is nyilvánvaló, hogy az autók szabad közlekedését korlátok közé kell szorítani ahhoz, hogy a város elviselhetô maradjon emberi tartózkodásra. Azt nem lehet kívánni az emberektôl, hogy mondjanak le teljesen a saját autóról. A lakásuk viszonylagos közelségében parkolniuk is kell. Viszont semmi nem indokolja, hogy egészséges emberek, akik a környéken dolgoznak vagy itt van valami elintéznivalójuk, személyautóikkal szennyezzék a levegôt, forgalmi akadályt okozzanak és itt tárolják az autót a nap nagy részében. Erre a következtetésre jutottak Londonban is, amikor tavaly februárban bevezették a Cityben a behajtási adót, ami ott húsz négyzetkilométerre érvényes. A zsidónegyed alig másfél négyzetkilométernyi terület – sokkal könnyebb megtenni ugyanezt.
A megújhodás elsô alapkövetelménye tehát egy korszerû és az adottságokat messzemenôen tiszteletben tartó közlekedési rendszer kialakítása. Vagyis szöges ellentéte annak, amit száz éve akarnak véghezvinni, eredménytelenül. Az Andrássy út és a Rákóczi út közötti távolságot a leghosszabb úton, a Liszt Ferenc téren és a Kertész utcán keresztül, 20 percnyi kényelmes sétával lehet leküzdeni. Ugyancsak 20 perc elegendô a Király utcán végigsétálni, a Károly körút és az Erzsébet körút között. Ha valaki a Blaha Lujza térrôl a Bajcsy-Zsilinszky útra átlósan, a tömb utcáin cikcakkban akar eljutni, akkor ehhez maximálisan 30 perc elegendô. Mivel a határoló utak mindegyike tömegközlekedési eszközök széles választékát is nyújtó fôút, az átmenô forgalom teljes kizárása az új közlekedési rendszer alapja. A területre csak az ott lakók személyautói, a késôbb részletezett, speciális, helyi tömegközlekedési eszközök, taxik, az árufeltöltésre, szemételszállításra használt, nyilvántartott jármûvek, esetenkénti engedéllyel költözködésre és építôanyag-ellátásra használt teherautók, valamint mentôautók, tûzoltók és a rendôrautók behajtása engedélyezett. Az ott dolgozók nem kaphatnak engedélyt, hacsak nem mozgássérültek. A negyed meglévô utcáit három, különbözô rendeltetésû útra kell átalakítani:
1. közlekedési utak – egyirányú forgalommal, a napi 24 órás, cirkulációs tömegközlekedés (taxi) számára, illetve a folyamatos árufeltöltésre
2. parkolóutak – kiépített parkolókkal és szolgálóutakkal, kizárólag a helyi lakosság parkolási igénye kielégítésére (taxik behajtása engedélyezett, parkolása tilos)
3. sétálóutak – alapvetôen gyalogosforgalmú utak, behajtási engedélye csak megszabott idôben, az éjszakai árufeltöltésre használatos jármûveknek, szemétgyûjtôknek, az idôben korlátozott, külön engedéllyel rendelkezô, építôanyag- és költöztetô teherautóknak, illetve az életmentô jármûveknek van.
A rend fenntartásáról számítógépes rendszer gondoskodik, a következôképpen:
A területre bevezetô utak elején és végén rendszámleolvasó automata kell legyen, amely nem akadályozza a szabad áramlást, de közli a központi számítógéppel a behajtott jármû számát. A jármûnyilvántartás adatbázisával összevetve a számítógép kiadja a behajtási engedéllyel nem rendelkezôk, illetve a meghatározott idôpontot túllépô jármûvek adatait. Ezek, a szabálysértés fokának mértékében a büntetést házhoz kapják. A büntetés összege megfelelôen magas kell legyen, hogy az idegen autókat távol tartsa. A büntetéspénzt az utcák burkolatának cseréjére, a gyalogos- és parkolóutak kialakítására lehet fordítani. A londoni példa bizonyítja, hogy ilyen, viszonylag rövid idôn belül is érezhetô javulást lehet elérni – a forgalom csökkenése kellemesebbé teszi az utcákat, megnövekszik a gyalogos- és a kerékpárforgalom. A csendrôl és a levegôszennyezôdés csökkenésérôl nem is beszélve. A rendszer kiépítése egy ilyen kis területre (londoni adatokat alapul véve) alig 5 millió forint, amely két év alatt megtérül a büntetésekbôl.
A negyeden belüli tömegközlekedést is a speciális adottságokhoz illôen célszerû megoldani. A szûk utcákon átlagos méretû autóbuszok nem közlekedhetnek, ezért olyan, 15 férôhelyes minibuszokat kell üzemeltetni, amelyek ötvözik az autóbusz és a taxi elônyeit. Útvonaluk kötött, de nincsenek kijelölt megállók, hanem aki utazni kíván, leinti, mint egy taxit. Az ajtónyitás és -zárás a telefonkártyákhoz hasonló mágneses kártyákkal történik, ami egyben az utazási díj kifizetését is megoldja anélkül, hogy a minibusz sofôrjét ez zavarná a vezetésben. Miután nincsenek felesleges megállások, az utazási idô optimálisra csökken. Mindkét járat a tömb belsô részeit köti össze a környezô fôútvonalakkal, oly módon, hogy az erre kijelölt egyirányú utcákban teljes kört írnak le: az egyik, nevezzük A-járatnak, a Rákóczi út, Kazinczy utca, Székely Mihály utca, Andrássy út, Vasvári Pál utca, Kisdiófa utca, Nagydiófa utca és újra Rákóczi út vonalon cirkulál, a másik, nevezzük B-járatnak, Károly körút, Dob utca, Erzsébet körút, Wesselényi utca és újra Károly körút vonalon. Az útvonalak meghatározásánál alapvetô szempont, hogy a negyed minden pontjáról, maximálisan 5 perces gyaloglással el lehessen érni valamely tömegközlekedési eszközt. A minibuszok a forgalom intenzitásának megfelelô számban szolgálják az utazóközönséget, a nap 24 órájában, oly módon, hogy 5 percnél tovább soha senki se várakozzon. Az utak szélessége megfelelô a jelenlegi legszûkebb keresztmetszetû szakaszokhoz képest, ott pedig, ahol a 6 méteres szélességet meghaladja az utca szélessége, fásítani kell. A korlátolt utcaszélesség, a gyalogos- és parkolóutakkal való találkozás esélye automatikusan csökkenti az utazási sebességet minden más korlátozás nélkül.
Az árufeltöltés fô útvonala Bajcsy-Zsilinszky úti bejárattal, az egyirányú forgalmú Paulay Ede utcán, Hegedû utcán és az Akácfa utcán át vezet a Rákóczi útra. Ily módon zavartalan lehet a Klauzál téri, felújítandó Vásárcsarnok napi áruellátása, és befolyásolni lehet a nagy áruforgalmat lebonyolító üzletféleségek telepítésének szándékát. Ugyanis a gyalogosutcákra csak éjszakai árufeltöltés engedélyezett, ami szükségképp inkább apró üzleteknek elônyös. Mivel a rehabilitációs folyamat egyik célja a lakókörzet jobbá tétele, fontos szerepet játszik a Vásárcsarnok arculatát megôrzô, de funkcionálisan a legújabb technikai lehetôségekkel ellátott központi bevásárlóhellyé fejlesztése.
A parkolóutakat úgy kell kiépíteni, hogy egyfelôl optimális menyiségû parkolóhelyet biztosítsanak, másfelôl ne adjanak lehetôséget gyorshajtásra, az autók „szlalomozva” jussanak a parkolókba. Az út nagyobb felülete egyszintû, tehát gyalogosforgalomra is alkalmas, vegyes forgalmú utaknak minôsülnek. A kerékmegfogó magasítások területére fákat lehet ültetni, ezzel nemcsak kellemesebbé válnak az utcák, csökkenthetô a légszennyezés, de árnyékot is adnak a parkoló autóknak. Nincs szükség parkolóórákra, miután minden autó be- és kimenetelét rögzíti a rendszámleolvasó rendszer, ily módon az idegen jármûvek behajtási büntetése parkolási büntetéssel is kiegészül, a területen eltöltött idô függvényében. Parkolásért a helyi lakók is kell fizessenek, annál is inkább, mert minden valószínûség szerint csak az utcákon nem lehet megoldani a helyiek parkolóigényét. Ezért a zsidónegyeden belüli, meglévô parkolóházak szolgáltatását is a lakossági igények kielégítésére lehet fordítani. A parkolási díj mindkét helyen méltányosan alacsony kell legyen. Tudomásom szerint a Károly körútról a Madách-házak környékére tervezett egy nagy befogadóképességû mélygarázs. Miután ez nem zavarja a negyed belsô életét, kitûnôen alkalmas az idelátogatók személyautóinak tárolására.
A gyalogosutcák rendszere adja a zsidónegyed gerincét. Ezekbe az utcákba is lehetôvé kell tenni bizonyos jármûvek esetleges bejutását, de az útburkolat a régi idôket idézôen egyszintû. A tankcsapdákra emlékeztetô virágágyásoktól el lehet tekinteni [45], mert azok csak az uniformizált ötlettelenség hírnökei, de valójában semmi szükség nincs rájuk. Esetenként még károkat is okoznak, mint például a Dohány-templom elôtti térségben, ahol a bekeretezett aszott fûcsomók miatt már nem lehet megrendezni a zsidó fesztivált. A faültetés más dolog, nem idegen a városi környezettôl, a fák lombja adja a legnagyobb zöldfelületet, amely a fotoszintézis révén tisztítja a levegôt, de az utcafelületet csak minimális mértékben csökkenti. Az egyszintû gyalogosutak rendszere kényelmes lehetôséget ad a kerékpározásra, nem beszélve arról, hogy mind a mozgássérültek, mind a gyermekkocsikat tolók közlekedését is könnyíti. Helyi specialitás az átjáróházak rendszere, amelyet akkor is meg kell ôrizni, ha az érintett épületek bármi oknál fogva lebontásra kerülnek. Továbbá a helyi foghíjbeépítés az átalakítások során újonnan épült házak tervezési követelménye kell legyen, hogy az átjáróház-rendszert kiszélesítse a zsidónegyed azon részeire is, ahol eddig nem voltak.
A beépítés jellegét alapvetôen a lakófunkció adja. A negyeden belül hagyományosan két különbözô középületfajta adja a specialitást. A zsinagógák alkotta háromszöghöz közeli területek fôként a zsidó élet és emlékezés helyei, az Oktogonhoz közeli területek pedig a kulturális, szórakoztató létesítményeké. Mindkettô látogatók tömegét hozhatja ide. A Liszt Ferenc tér és környéke biztató kezdet, de nélkülözhetetlen a zsidó háromszögben is kihasználni az adottságokat, annál is inkább, mert a gyalogosutak rendszere összekötheti a két kedvezô hatást, visszaidézve a negyed századfordulós pezsgését. Mindebbôl következik, hogy a rehabilitáció másik pillére (a közlekedési rendszer átalakításával párhuzamosan) a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga aktív közösséggel való betelepítése, a szükséges építési felújításon túl. A holokauszt utáni években, a kommunista ideológia árnyékában a zsidó közösség annyira megfogyatkozott, hogy gyülekezeti helyeit nem volt képes emberekkel megtölteni, de még az épületeket sem fenntartani. Az utóbbi két évtizedben benépesült a Dohány-templom, és a Kazinczy utcai ortodox zsinagógának is van gyülekezete. A mind élénkebb zsidó kulturális élet lehetôséget ad arra, hogy a „Rombach” is megnyissa kapuit, különösen, ha ez az épület, alapító okirata szellemében, a megbékélés háza lesz. Szükség van a megbékélés házára mind a különbözô zsidó irányzatok, mind a zsidók és a nem zsidók között. A szépséges épület méltó helyet adhat egy szabadon használható zsidó könyvtárnak, levéltárnak, tantermeknek és nagyobb rendezvényeknek is, ahol minden érdeklôdô megismerkedhet a zsidó kultúrával, a vallással és a történelemmel.
Ettôl elválaszhatatlanul, gondoskodni kell a Gozsdu-udvar közösségi rehabilitációjáról, amely kirekeszt minden idegen építészeti és üzleti megfontolást, amely a passzázs egyediségét sérti. Tilos mozgólépcsôt döfni az udvarokba, megváltoztatni az épületek arányait. Miután a kerület gondoskodott róla, hogy az épületben ne legyen egyetlen lakó sem, a közösségi rehabilitáció elsô lépése olyan egyedi vásárlók és bérlôk/üzemeltetôk toborzása, akik nem az extraprofit reményében, hanem saját maguk részére vásárolnák meg a lakásokat és az üzlethelyiségeket, illetve az üzleteket üzemeltetni szeretnék. Az értékmegôrzô tervezéssel párhuzamosan megalakuló tulajdonosközösség ésszerû javaslatait már be lehet építeni a kivitelezési tervekbe, és a felújítás befejeztével mûködô komplexum jöhet létre, minden további átalakítást mellôzve. Az ilyen építési forma kiküszöböli a 20%-os befektetôi tiszta hasznot, és ezzel a felújítást reálissá és gazdaságossá teszi. Nem beszélve arról, hogy azok az emberek, akik kezdettôl aktívan vesznek részt a felújításban, sokkal inkább sajátjuknak érzik majd az épületet, mint azok, akik drágán vesznek egy miniatürizált lakást, de semmi más nem fûzi ôket a Gozsdu-udvarhoz.
A rehabilitáció két pillére (új közlekedési rendszer és a zsidó háromszöget kiegészítô középületek közösségi felújítása) lényegében elegendô kell legyen az öntevékeny folyamat beindítására. A többi már magánkezdeményezés lehet, a megfelelô beépített biztosítékokkal.
Az elsô ilyen biztosíték, hogy a zsidónegyeddel kapcsolatos összes információ a projektközpontba (PC) fut be, ott és az internetes honlapon bárki bármikor megtudhat minden részletet. A hatékony lakossági tájékoztatás és véleménycsere a téves döntések megakadályozásának legfôbb eszköze. Kihasználva a technika adta lehetôségeket, a tervezési folyamatot mindenki figyelemmel kísérheti, az észrevételeket minden esetben komolyan kell venni, ezzel a lakosság támogatása a legtermészetesebb módon nyerhetô el.
Az egyéni kezdeményezés elsô, nagyszerû példáit már most lehet látni. Sándor Anna, aki fáradságot és pénzt nem kímélve megteremtette a Spinoza-házat, amely a zsidó kávéházak elve alapján minden együtt: lehet jókat enni, újságot olvasni, gyönyörködni a galéria képeiben, zenét hallgatni, találkozni ismerôsökkel és ismeretlenekkel, ráadásul érdekes kulturális programokon is részt lehet venni. Amikor a legutóbbi pesti tartózkodásom idején felfedeztem magamnak, elôször a kávéház neve ragadott meg – „Spinozáról elnevezett kávéház nem lehet rossz” – gondoltam magamban, amikor lenyomtam az ízléses bejárati ajtó kilincsét. Belül otthonos, nem túlcicomázott, múltat idézô, de a mát sem felejtô hatása van. A gondosság jele érezhetô a legapróbb részleteken is. A másik „fecske”, a Wesselényi utcai Szóda bár fiatal zsidóknak való hely, ahol egymás között lehetnek, ami biztonságot ad – írta a Die Zeit címû német hetilap pesti tudósításában.
Mindkét kezdeményezés klasszikusan „szakértôi” döntés volt a hely megnyitására. Ötlet, éleslátás, kezdeményezôképesség és szilárd akarat együtt hozta a sikert. Abban is biztos vagyok, hogy nem ment minden simán, kezdetben… Viszont a bátorságuk és a sikerük példaértékû az egész tömbre nézve. Talán nem véletlen az sem, hogy mindkét helyet olyan emberek nyitották, akik ismerték a környéket, de éveket töltöttek másutt, és visszatérve precízen látták a kibontakozódó lehetôséget. Magam is ebbe a kategóriába tartozom – azért költöztem vissza „virtuálisan”, mert látok olyan összefüggéseket, amelyeket Pesten, talán a közellátásból kifolyólag, nem mindenki vesz észre.
Az általam valódinak nevezett rehabilitáció nemcsak megôrzi a meglévô értékeket és a mai igények szintjére hozza a lakókörnyezetet, hanem teret ad építészeti és városszervezési újítások bevezetésére. Nincs szó itt múzeumszerû restaurációról, még akkor sem, ha egy-egy ház külseje eredeti formájában felújítandó. A technikai újítások alkalmazása nemcsak megengedhetô, hanem kifejezetten támogatandó. Ez megnyilatkozhat új anyagok használatában (például az áttetszô betonra vonatkozó magyar újítás alkalmazása), eddig nem alkalmazott városi szolgáltatások bevezetésében (például a szemét szétválasztásos tárolásának és begyûjtésének alkalmazása), az energiaellátás gyökeres korszerûsítésében (aktív és passzív szoláris technológia alkalmazása, még a felújított épületekben is, az új épületek fotovoltáris elemekkel való lefedésében stb.). Vagyis helyre kell állítani a város ama képességét, hogy az újat képes befogadni anélkül, hogy a régi értékeket elpusztítaná.
A zöldterületek nagyságának növelése a hely eddigi arculatát nem kell hogy alapjaiban megváltoztassa. Korábban említettem, hogy a közterületek fásítását támogatni kell. Erre a célra akár társadalmi akciókat is lehet szervezni, amikor bizonyos emberek felkérhetôk faültetésre, például egy mai iszlámkutató fát ültet a Holló utca 4. közelében, Goldzinger Ignác emlékére. Az esemény pedig megörökítésre kerül. A beépítés „fellazítására” nagy valószínûséggel le kell bontani épületek belsô szárnyait, amelyek lakásai komfort nélküliek, és az építményrész megôrzése építészeti szempontból sem indokolt. A bontások tervezése során igyekezni kell belsô parkokat kialakítani, esetleg átjáróházak rendszerével ezeket bekapcsolni a közterületi gyalogosforgalomba. Az efféle parkosítás nagy elônye, hogy megôrizheti a tömbbelsô zegzugos tereit, ezek intimitását csupán összekapcsolja.
A komplex tervezés kezdetén le kell állítani minden más tervezési és építési tevékenységet a negyedre vonatkozóan, elfogadhatóan rövid idôre, hogy ezek beépíthetôk legyenek a rehabilitációs tervekbe, illetve idôben módosításokat kell kérni azokban a tervekben, amelyek a közösség érdekei ellen valók.
Az egyéni kezdeményezéseknek szabad teret kell hagyni, de minden ilyen elôzetes ismertetésre és társadalmi véleményezésre kell kerüljön. Különös tekintettel kell kezelni a terület jellegét sértô középületek építésére való törekvést. Példának okáért, a zsidónegyed rendkívül alkalmas kisebb szállodák, panziók üzemeltetésére, de nagyon zavaró az irodaház-építés. Az irodaház idôben korlátolt használatú épület, amely nem illeszkedik szervesen a lakónegyedbe. Mint ahogy a múlt században igyekeztek a várostervezôk kiiktatni az ipari épületeket a lakónegyedekbôl, mára nyilvánvalóvá vált a belvárosok elnéptelenedésének folyamatából, hogy az irodaépületeket is érdemes koncentráltan, a belvároson kívülre telepíteni, ahol biztosítani lehet a kényelmes parkolást, az utak az igényekhez idomíthatók anélkül, hogy a történeti értékkel bíró belvárosokat át kellene szabdalni. A tel-avivi agglomerációban kialakult gyémántkereskedelmi központ a gyorsforgalmi úthoz való szerencsés közelsége volt az alapja, hogy a térségben óriási igény jelentkezett irodaházak építésére. Ma itt vannak a legmagasabb épületek, többszintes mélygarázsokkal, idetelepült a számítógépipar sikeres szoftverágazata, valamint az üzleti tevékenységet kiszolgáló ágazatok, a hatalmas könyvelôcégektôl az ügyvédi irodákig. A kedvezô helyi adottságok egy öngerjesztô folyamatban teljesültek ki, az önkormányzatnak csak minimálisan kellett szabályozni az egyéni kezdeményezést. A terület szinte spontán fejlôdésének mai szakaszában már helyi szálloda is létesült az üzleti turizmusra, a nappal zsúfolt éttermek este sem zárnak be, hanem kihasználják a környék lakómentességét, így itt vannak a legzajosabb mulatók. Az újszerû városias képzôdmény olyan ökonomikus rendszer, amelyre korábban nem volt példa, de mindennél jobban igazolja, hogy ma is létezhet spontán, pozitív átalakulás, amennyiben a helyi vezetés felismeri, nem akadályozza, csupán ésszerû határokat szab az egyéni érdekeknek azokon a pontokon, ahol a közösségi érdekeket sérthetik.
A valódi rehabilitáció további elônye, hogy a népesség nem radikálisan cserélôdik ki, csupán a természetes mobilitással változik. A lakások megvásárlására és felújítására a helyi sajátosságokat messzemenôen figyelembe vevô hitelrendszert kell kialakítani. A mai helyzet meglehetôsen furcsa. Egyfelôl a befektetôk alkalmasnak tartják a területet különleges hasznot hozó ingatlanberuházásra (különben nem törnék-zúznák magukat éppen itt venni ingatlanokat), másfelôl az illetékesek állandóan a pénzhiányra panaszkodnak. Matematikailag abszurd, hogy a felújítás + 20%-os tiszta haszon – nyereséges, míg a felújítás önmaga – veszteséges. Az ellentmondás azonnal feloldódik, ha az egyéni lakásvásárlásra és -felújításra megfelelô hitel kapható. A költségek 95%-át kitevô hitelkonstrukció nem lehetetlen, különösen ezen a speciális, belvárosi területen, ahol a rehabilitáció következtében a lakások értéke többszörösére emelkedik. Ezért érdemes itt befektetni, és ezt pontosan tudják azok az üzletemberek, akik ezzel foglalkoznak. Természetesen kisebb költséggel jutnak tisztes haszonhoz, ha a régi épületet lebontják, de a haszon nem kevesebb akkor sem, ha az épületeket felújítják, hiszen egy különleges házban lévô lakásért extra árat lehet kapni. Tehát a régi felújítása és az új építése között csupán a kezdôtôke nagysága a különbség, és nem a haszon! Nincs mit aggódnia az önkormányzatnak, ha kikötnék az épületek mûemléki védelmét, akkor is lennének befektetôk, sôt valószínûleg igényesebbek és tôkeerôsebbek.
Visszatérve az egyéneknek adható hitelkonstrukcióhoz mint a rehabilitációs folyamat egyik fontos finanszírozási forrásához, vannak nemzetközi tapasztalatok arra nézve, miként adható magas hitel. Felmerült a kanadai gyakorlat átvétele [44], nem ezt, hanem egy viszonylag egyszerû, eredményesen alkalmazott módszert ismertetek, amellyel kapcsolatban van személyes tapasztalatom.
Izraelben az állam támogatja a bevándorlók lakásvásárlását. Amikor 1988-ban magam is vásároltam lakást Tel-Aviv belvárosában, a vételár 95%-ára kaptam kölcsönt, pedig a jövedelmem alapján ezt egyetlen bank nem adta volna meg egy egyszerû hitelkonstrukcióban. De az állam garanciát vállal arra az esetre is, ha bármi oknál fogva a törlesztést nem vagyok képes fizetni, a lakás elárverezésre kerül, és a kapott összeg nem éri el a kölcsön kamatokkal terhelt mértékét. A bank megkapja a maga pénzét ebben az esetben is. Az esetek többségében természetesen nem ez a helyzet, hanem hogy az illetô az adott 25 év alatt törleszti adósságát, a bank keres a kamatokon, az állam pedig nem veszít semmit. Az én esetemben, mivel jó helyen, a belvárosban vásároltam lakást, az ingatlan értéke 15 év alatt a vételár négyszeresére emelkedett, ezért bizonyos fázisban újabb kölcsönt vehettem fel, a felújításra. A felújításra fordított összeg nemcsak hogy megmutatkozik a lakás értékében, hanem azt a többszörösével emeli.
A zsidónegyedben, adottságainál fogva, sem a banknak, sem az államnak, de még a vásárlónak sincs rizikója, mert a lakás értéknövekedése, a kölcsöntörlesztés bármely idôpontjában nagyobb, mint az azt terhelô adósság nagysága. Ilyen esetben az a legcélravezetôbb, ha az állam nem pénzben támogatja az általa preferált társadalmi csoportok lakáshoz jutását vagy egy városrész rehabilitálását, hanem garanciát nyújt a banknak, amivel a hitelezô kifizeti a vételár 95%-át a vásárlónak mint hosszú lejáratú kölcsönt. Ez nem igényel költségvetési támogatást, miközben a hitelkonstrukció a legfôbb finanszírozási alapja a közösségi rehabilitációnak. Figyelembe véve a beruházóknak nyújtott adókedvezményeket és az egyéb önkormányzati költségeket a mai szisztémában, nem nehéz megállapítani, hogy mennyivel kedvezôbb folyamat alakulhat ki nemcsak társadalmilag, hanem az állami kiadásokat illetôen is. Tehát mindazok kérdésére, hogy honnan lesz pénz a rehabilitációra, itt az egyszerû válasz.
Ilyen feltételekkel a fiatalok, középkorúak, akik rendszeres jövedelemmel rendelkeznek, különösebb gond nélkül juthatnak lakáshoz. Az idôseket sem kell máshová költöztetni, hiszen a negyed természetes arculatához az idôsek éppúgy hozzátartoznak, mint a gyerekek. Az önkormányzati tulajdon nagy arányának oka, hogy a jelenlegi népesség, fôként idôsebb tagjai nem voltak képesek megvásárolni a lakásukat, és semmi esélyük arra, hogy maguk felújítsák otthonaikat. Számukra a következô örökösödési konstrukciót kell kialakítani. Aki hajlandó megvásárolni, felújítani egy idôs ember lakását, majd az illetôt visszaköltöztetni felújított lakásába élete végéig, az a lakást minden térítés nélkül kapja meg az önkormányzattól, csak a felújítás költségei terhelik. Az idôs ember élete végéig nem fizet lakbért, csak közszolgáltatási díjakat, halála után a felújítást finanszírozó tulajdonos örökli a lakást. Az önkormányzat megszabadul az ingatlannal járó gondoktól, a felújító alacsony költséggel jut hozzá egy idôben egyre értékesebbé váló lakáshoz, és nem utolsósorban az idôs emberek nyugodtan, emberi körülmények között élhetik le maradék éveiket. Azokban az államokban, ahol az emberek maguk kell gondoskodjanak lakásukról, sok szülô már gyermeke fiatal korában takarékoskodik, hogy a felnövô nemzedék lakáshoz jutását segítse. A kisebb tôkét vagy akár az erre a célra felvett kölcsönt befektetve egy ilyen lakásfelújítási programba, tulajdonképpen már a következô generáció lakáshoz jutását lehet elôsegíteni. A spekuláció megfékezésére limitálni kell az egy ember/család által vásárolható lakások számát, illetve minôségi követelményekkel kell fellépni a tatarozás során.
Mivel a kiindulási alap az, hogy a rehabilitáció gazdaságos tevékenység kell legyen, a változások elérésének eddig részletezett alapjait ki kell egészítse a városi adórendszer felülvizsgálata és a célt támogató rendszerré módosítása. A városi szolgáltatások mértékét pontosan tükrözô adórendszer kialakítása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az emberek, ha nem is szívesen, de megértéssel fogadják az adóterheket. Mindenki megérti, hogy a város mûködtetése pénzbe kerül, a szolgáltatásokért fizetni kell. Egy olyan rendszerben, ahol a városlakó ellenôrizheti, mire fordítódik az általa kifizetett adó, és meggyôzôdhet arról, hogy „az ô pénzét” nem herdálják, hanem fontos dolgokra költik, a fizetési készség jobb, kevesebb a hátralék, mint olyan helyeken, ahol a rendszer kibogozhatatlan. Tulajdonképpen az az ideális, amikor a polgárok meghatározott szolgáltatásokért fizetnek a helyi önkormányzatnak, amely ebbôl a pénzbôl kell gazdálkodjon, nem pedig az állami költségvetési támogatások és lakossági befizetések áttekinthetetlen keverékébôl. A rehabilitációs területen modellezni lehet egy ilyen tiszta rendszert, azzal, hogy a szolgáltatások egyre jelentôsebb része a speciális területi adottságokhoz alkalmazottan a projektközpont (PC) irányítása alá kerül a kísérlet idejére. A lakók és a városi szolgáltatásokat nyújtó közigazgatás közötti viszonyt egyfajta kölcsönösségen alapuló szerzôdéssel kell rendezni. Ilyenformán a városlakónak joga van visszatérítést követelni, ha valamely szolgáltatás nem volt megfelelô, például egy hétig nem volt közvilágítás, akkor a kimaradt szolgáltatásra esô hányadot a kormányzat vissza kell fizesse a lakóknak. Egy olyan rendszerben, ahol városi szolgáltatások színvonalának csökkenését lakossági szankciók kísérhetik, a közigazgatás közvetlen érdeke, hogy ez ne forduljon elô.
A rehabilitáció szervezésére és lebonyolítására a kezdetek kezdetén fel kell állítani a projektközpontot (PC), ahol a projektmenedzser személyében szakember felelôs mindenért, ami a területen történik a rehabilitáció során. Az iroda minimális személyzettel kell dolgozzon, de minden, ami tevékenységével kapcsolatos, számítógépre kerül, és az adatok, kivéve a nagyon minimális, személyiségi jogok által védetteket, a projekt honlapján bármikor ellenôrizhetô és véleményezhetô. A projektiroda hangolja össze a különbözô szakterületek tervezôit és kivitelezôit, végzi a területen az ingatlanközvetítést, bonyolítja a lakossági hitelekkel kapcsolatos ügyeket, vagyis mindent, ami a rehabilitáció sikerességéhez szükséges. Itt kell legyen a terület legjobb információs központja, amely olyan szolgáltatásokra is képes, mint a behajtási büntetések kezelése, különleges behajtási engedélyek kiadása, a helyi tömegközlekedés összehangolt szervezése stb. A projektközpont tevékenysége az idô elôrehaladtával változik. Amíg az elsô idôszakban az építés és a felújítás adja a legtöbb munkát, addig a késôbbiekben a fenntartás gondjai teszik ki tevékenységének gerincét.
Mivel a rehabilitáció pénzben is mérhetô haszonnal jár, az ennek szervezésével foglalkozó iroda önfenntartó kell legyen, még akkor is, ha elindításához bizonyos összeg szükségeltetik. Erre a célra és az új közlekedési rendszer kialakításának finanszírozására meg lehet pályázni a speciálisan, városi területek rehabilitációjára kiírt Regionális Fejlesztés Operatív Program [45] pályázatát, amely forrása az Európai Regionális Fejlesztési Alap, a pályázható minimális összeg: 125 millió forint, a maximális 1000 millió forint, pályázó lehet az önkormányzat, nonprofit szervezettel társulva. A pályázó saját részesedéseként elegendô a kért összeg 10%-a, és a pályázat benyújtásához nem kell elhagyni még Budapest területét sem.

Comments Closed