Öngondoskodás
Ennek a sorozatnak az alapmotívuma, annak vizsgálata, hogy miként lehete elérni több gyerek születését és optimális feltételek között való nevelkedését Magyarországon.
Állításom szerint nem családi pótlékkal, nem a nők hazaküldésével, és nem állami bérlakások építésével, hanem egy sokkal átgondoltabb, átláthatóbb és tervezhetőbb rendszerben kell lépéseket tenni, amelyek ráadásul, kevesebb központi forrást igényelnek és hatékonyabban szolgálják a kitűzött célt.
A rendszer mentális alapja az öngondoskodás, amelyet az állam, bizonyos pontokon, katalizátorként segít.
Ehhez persze, előbb a jelenlegi kormányzatnak el kell döntenie, hogy a fennálló problémákat meg akarja oldani, vagy mint már annyiszor a múltban, csak továbbgörgeti, de fenntartja. Tegyük fel, hogy kormányzati szinten a problémamegoldás a cél, és ennek érdekében összehangolt lépéseket hajlandók tenni.
A korábbi cikkekben a csecsemőellátással és a lakáskérdéssel foglalkoztam, most pedig az általános nevelési és kultúrális háttér kuszaságát szeretném tisztába tenni.
Az általános, mentális változást a gyermeknevelésen keresztül kellene megcélozni. Egyrészt, mert akkor 10-15 év alatt, a felnövekvő nemzedék már egészségesebb, önállóbb személyiségjegyekkel néz maga elé, de ezen felül a gyerekeken keresztül lehet „nevelni” a szüleiket is.
Ennek is rendkívül jelentős hagyománya van Izraelben, hiszen a heterogén kulturális hátterű bevándorlók gyerekeik tanították meg szüleiket az izraeli lét alapjaira – „egy ország, ahol az anyanyelvet az ember a gyerekeitől tanulja”.
A zsidó nevelés hagyománya évezredes, és a gyermekek 3 éves korában kezdődik – nagyon intenzíven. Ezzel a korai szellemi edzéssel olyan ismeretekkel bővíthetik a tudásukat, amelyeket az évek múlásával egyre nehezebb. A módszerek, természetesen, igazodnak a gyerek életkorához – a poroszos padbaültetős, kezeket a hát mögé és ” a gyerek neve hallgass ” képeket el lehet felejteni.
A bölcsőde után az óvoda nem megörzőhely, hanem a tudatos és módszeres oktatás első lépcsője. Itt is van „dadus”, aki a kisgyermekkel törődik, és a mainál sokkal jelentősebb figyelmet kell érdemeljen a gyermekek egészséges táplálkozása, a rendszeres mozgása (szakszerű sportoktatóval, nem csak „kihajtani a gyerekeket az udvarra) de ezen felül a következetes tanulása. Legkésőbb három éves korban el kell kezdeni egy idegen nyelv tanítását, a számítástechnika játékos alapjait, és a humán kultúrális alapokat, a zenétől az irodalmon át, a vizuális kultúráig. Ebben a korban kell hozzászoktatni a gyerekeket a környezettudatossághoz.
Ebből az óvodából traumáktól mentesen lehet átlépni az iskolába, ami egyébként egy igazán jó renszerben nem is más világ, hanem egy komplex nevelési központ része.
Az általános iskola a készségfejlesztés alapjain azt a célt kell szolgálja, hogy 14 éves korára minden gyermek megismerje a magában lévő tehetséget, amelyet aztán olyan foglalkozásban érvényesíthet, amiben kíváló munkát végezhet. A jól végzett munka örömét kell megtanítani a jövő generációinak, mert ez az, ami leginkább hiányzik a magyar társadalomból.
Egy olyan országban, ahol a siker pejoratív fogalom, ahol a felemelkedés feltételezett eszköze a mutyi, ahol minden jószándékot tönkre tesz az írigység – ott a mentális program minden reformnál sűrgetőbb!
Az egyenlő esély megteremtése csakis egy rendkívül hatékony nevelési rendszeren keresztül érhető el – erre is volt már jó példa a magyar történelemben, nem kell feltalálni a meleg vizet, csupán korunk követelményeinek megfelelően aktualizálni a módszereket. Az internet világa megszüntetheti a fizikai távolságokat – a szegény falusi iskola a múlté.
Ha az általános iskola betölti szerepét a képességek feltárásában, akkor nem szükséges külön pályaválasztási tanácsadó, hanem a személyre szabott pályakép már kialakul a 14 éves gyermeknél. A mai középiskola „átvezető csatorna” jellegét sűrgősen meg kell szüntetni, és szakirányú képzéssel elérni, hogy egy 18 éves ember értelmes munkát tudjon vállalni akkor is, ha nem megy egyetemre.
A közoktatás ingyenessége 18 éves korig tart. Eddig valóban ingyenes, és a mainál jelentősebb állami normatívákon túl, az iskolák gazdálkodni kénytelenek meglévő adottságaikkal – az épület, a sportpályák maximális kihasználtságával, sőt a diákok szisztematikus, értékre való nevelését szolgáló munkavégzéssel is. Íly módon az érettségizettek munkához való viszonya is javulhat – jobb lehet az átmenetet a tanulásból a munkavállalásba. Nem utolsó sorban a családok anyagi terheit csökkentjük, és ezzel a gyerekvállalást segítjük elő.
Az egyetemi oktatás ingyenessége, a mai magyar helyzetben értelmetlen pazarlás. Az erre fordított összegeket teljesítmény és szociális alapú ösztöndíjakba kell fektetni, miközben az egyetemeket is rászoktatni az öngondoskodásra – ez minden bizonnyal megszűri a valós igényeknek nem megfelelő oktatási intézményeket, de amelyek megállják a helyüket a hazai versenyben, azok a nemzetközi összehasonlításban is jobb helyezést érnek el.
A következő cikk a munkaerőpiacon szükséges változásokkal foglalkozik majd.