Egy héten belül a második konferencia- Workshop a városi köztérrel kapcsolatban. Néhányan a résztvevők közül másodszor is találkoztunk. Az első a városhasználatot firtatta különböző civil szervezetekkel, a második Budapest legfontosabb tereinek fejlesztési lehetőségeit vizsgálta. Kitűnő szervezés – sok, áldozatos munka, okos, érdeklődő és cselekvésre hajlamos ember – így, egymásközt.

Ezektől jobb lesz a város? – Sajnos, alig hiszem. Mert azok, akik a város dolgában – kicsiben és nagyban – döntenek, ilyen helyekre nem szoktak eljárni. Ők befektetőkkel szoktak tárgyalni. Legfeljebb a választások előtt megszondázzák az “utca emberét”, hogy aztán négy éven át megint csak az ő köreikben döntsék el, hogy mi jó a pórnépnek.

Bár egyre kevesebb illúzióm maradt az ilyen összejövetelek hatékonyságát illetően, rendszerint elmegyek, mert mindig találok érdekes, figyelemre méltó embereket.  Most is, mind a két alkalommal. Úgyhogy ma meg is fogalmazódott bennem, hogy ha már a városért magam sokat nem tehetek, gyűjteni kezdem a jó embereket!

Mert vannak, csak a nagy tömegben, az értelmetlen locsogás zajában, amit a hivatalos média ránk ont, nem látszanak és nem hallatszanak. Ezen viszont, igenis tudunk változtatni! Össze kell fognunk! Ahelyett, hogy mindenki vívja a maga kis, reménytelen harcát, egymásba tudunk kapaszakodni – együtt jobban bírjuk a pofonokat is, de talán, jobban tudunk haladni is – előre!

Nemrég egy pécsi párról írtam, akik éveken át nagyon keményen dolgoztak  azon, hogy azt tehessék, amit a legjobban tudnak. Amikor már a totál reménytelenség vette körül őket, mégis kinyúlt egy kéz – a segítség, az elismerés. A tőlük kapott minikönyvbe a boldog napok dátumát írom. Mostanában nem sok dátumot tudtam beleírni. Nem panaszkodom – mindig voltak völgyek és magaslatok az életemben. Mostanának kicsit több völgy jutott… de ma igazán jó napom volt!

Egy régi, öreg barátom, aki a válság miatt minden munkáját elveszítette, megkapta az életmentő megbízást – a legnehezebb órákban azzal tartottam benne a lelket,  hogy “túléljük – mi nem adjuk fel, tudod, egy izraeli nem adja fel!”, közben aggódtam, hogy valaki, aki gyerekként átélte a Soát, aztán végigharcolt néhány izraeli háborút, dolgozott, mint egy megszállott, felnevelt három gyereket, aztán idejött Magyarországra,  öregségére, tisztességgel, szorgalommal, és ő az (nem az egyetlen), aki nem korrupcióval érte el, amit megépített az elmúlt 10 évben,  hogy Jom Kipurkor abban a debreceni zsinagógában legyen,  ahol az apja vett helyet, hogy háborúkban tönkretett hallása maradékával a pesti Operában hallgassa a Nabuccot…, hogy 75 évesen, egy szívműtét után, cukorbetegen, lesz annyi energiája, hogy kibekkelje a nehéz időket… sikerült. Igaz, nem itt, Magyarországon, hanem a Negevben fog most megint építeni, de a lételeme visszatért.

Ma kiderült, hogy kaptam egy ingyen repülőjegyet – Rómába megyek, az örök városba! Sosem voltam még ott… közben felhívott Zvi Hecker, az a zseniális építész, akinél 1985-ben, új bevándorlóként dolgoztam, és akit oly régen nem láttam – jövőre lesz 80 éves, el sem hiszem, de szeretnék vele találkozni, hiszen ő már egy ideje Berlinben dolgozik…

Este láttam egy filmet, az Izraeli Kultúrális IntézetbenÓ, Jeruzsálem… nem volt igazán jó film – egy felemelően hősies korról, Izrael függetlenségéről, az 1948-as nehéz évről, egy kissé giccses, amerikai film, ahol a hősök vagy meghalnak, vagy győznek, mindegy, hogy a harctér melyik oldalán állnak, de amiben az ilyen amerikai filmek is még nagyszerűen hozzák a formájukat – a katarzis – jól kibőgtem magam.

Aztán, hazajöttem, főztem egy kis zöldpestós tésztát, kitöltöttem egy pohár vörösbort, megnéztem az e-mailjeim: a lányom írta Montrealból, hogy a második unokám, mióta legutóbb Skype-oltunk, ha ránéz a számítógépre azt mondja, hogy “nagymama”.

Nekem ilyen egy remek nap – és Önöknek?

Comments Closed