Ez a jelmondata a Társaság a Lakásépítésért Egyesületnek: „Építő szándékkal”. Ma délután egy igen tanulságos és meglehetősen hosszú beszélgetésem volt Dr. Maráczi Zsolt, ügyvezető elnökkel – utólag is elnézést -, mert kétségtelenül provokáltam a kérdéseimmel. A társaság honlapján bőven van anyag arra nézve, hogy mit szeretnének elérni, itt én nem ismertetem azokat. A beszélgetést sem rögzítettem, és a célja sem az volt, hogy interjút készítsek, tehát nem fogom idézni a beszélgetőpartnerem mondatait. Tekintettel arra, hogy egy a Népszabadságban is megjelent cikkemben már bíráltam az ő elképzeléseiket, úgy gondoltam, hogy közvetlenül fordulok hozzájuk, e-mailben. Arra  válaszként érkezett a telefonhívás.

Magam is építő szándékkal provokáltam olyan kérdésekkel, amelyekre, érzésem szerint, nincs kielégítő válasz a programjukban, és miután letettem a telefont, úgy gondolom, hogy nem árt ezeket a pontokat kiemelni, hiszen nagyon sok dologban egyetértettünk, és abban feltétlenül, hogy a jelenlegi lakáspiaci helyzet nagyon rossz.

Az egyik pont az állami szerepvállalás mértéke:

Nézetem szerint az államnak nem kell beruházónak, de még finanszirozónak sem lennie – utóbbi csak részben valósulna meg, ha a nyugdíjalap 20%-a bérlakásépítésbe lenne befektethető, hiszen az rögtön visszajönne, mint munkaalkalom és ezen keresztül mint adóbevétel – viszont az állam szerepe nélkülözhetetlen a helyes irányba való tereléshez szükséges szabályok meghozatalában!

Mert a szabályozás nagyon rossz!

1. Bérleti bevétel utáni 25%-os adó adóelkerüléshez vezet, ebből kifolyólag ma azt sem tudjuk teljes bizonyossággal, hogy hány százalék a bérlakások aránya a 4,3 milliós lakásállományon belül. Statisztikailag 9%- de ez egyáltalán nem biztos, ha arra gondolunk, hogy a mi házunkban (és mindenki vegye tekintetbe a saját lakóházát) hány lakás van kiadva bérbe, és hányan fizetnek adót utána. A mi házunkban – mármint, ahol én lakom – csináltam egy ilyen magánstatisztikát: 71 lakásból csupán 42-ben laknak a tulajdonosok. 2 lakás üresen áll, 7 lakásban valóban közeli családtag (gyerek, szülő, unokaöccs) lakik, 20 viszont ki van adva bérbe. Ebből ketten fizetnek adót (mindkettő külföldi állampolgár) a többi félrenéz. Azok a lakások, amelyek hivatalosan is bérbe vannak adva (fennt van az interneten a hirdetésük) – azok rendbentartott, jó állapotban lévő lakások. A többi – meglehetősen vegyes, de van közöttük kifejezetten lepusztult is. Általános nézet, hogy a bérlakásokat „lelakják” – ez ellen nincs védelem, hiszen az egész üzlet feketén működik. Vagyis rosszul!

Tehát, egyáltalán nem biztos, hogy kevés a bérlakás, de az biztos, hogy a lakásállomány rossz (a kislakások túlzott aránya miatt) és az egész lakáspiac torz az ár-érték-arányokat tekintve, ráadásul a bérlakáspiac erősen hajlik a feketébe.

Tehát, mielőtt nekiesne az állam szociális bérlakásokat építeni az adófizetők pénzéből (!) talán rendbe kéne tenni a szabályozást! Először ésszerű törvényeket hozunk, amelyeket be lehet tartani és akkor, azt kemény kézzel be is kell tartatni! Házi példámnál maradva, most átlagolva, elméletileg 20x 80 ezer forint után 25%-os adó mellett – havonta 400 ezer forintot (nem) kap meg az államkassza – helyette a két idegen állampolgárnak köszönhetően 40 ezer csorog… Ha viszont 10%-ot kellene fizetni (ez az az összeg, amit már hajlandók lennének fizetni a bérbeadók álmuk nyugalma érdekében), akkor 160 ezer forint lenne az adóbevétel.

2. De ennél is fontosabb, hogy tudnánk, hogy mekkora a valós bérlakás-tömeg. 10%-os adó mellett érdemes lenne ingatlanba befektetni, hosszú távra – ki-ki öregségére megélhetést biztosíthatna ezzel, még akkor is, ha egy lakást hitelre vesz, fiatalon, majd mire kifizeti a kölcsönt, az termeli a nyugdíját. Ezt a folyamatot meggyorsíthatja az állam akkor, ha a nyugdíjárulék 20%-át, vagyis az adózó jövedelme 2%-át bérlakásépítésbe fektetheti (lásd: Díjtalan gondoskodás). Ráadásul, később, a százalék fokozatos módosításával, az öngondoskodás mértéke nő, míg az állami teherviselés csökken.

3. Az építhető lakások (nem csak a bérlakásokét!) nagyságának alsó minimumát meg kell húzni – 70 négyzetméter, hogy ne épüljön több kutyaól méretű lakás! Ezekből, jelenleg, 2 millió 236 ezer van – több, mint elég! Ehhez sem kell egyetlen állami forint sem ! – Törvényt! Jó törvényt – ez a dolga a kormányzatnak! És persze, ha már új építés, akkor csakis energetikailag korszerűt – 80%-ban megújuló energiára épülőt, és ebben nincs kegyelem, nincs mutyi!  Igen, akkor lesz majd sírás-rívás, egy darabig, de aztán csak megépítik az első ilyen követelmény szerinti házakat, és ahogy egy teljesen új profil kerül a lakáspiacra, az elkezd megváltozni – a fizetőképes kereslet a legjobb lakásokat fogja megcélozni, az biztos, viszont az ő szerepük éppen az, hogy mintát szolgáltassanak! Igen, érdemes kicsit drágább lakást venni, mert megtérül! A pozitiv példa utánzásra ösztönöz, tehát a fizetőképes kereslet el fog mozdulni a jobb minőségű lakások irányába, ami serkenti a beruházásokat, de közben a vacak lakások ára csökken! Kezd helyére kerülni a lakáspiac! Az állami beavatkozásnak nem a piaci viszonyokat kell tovább torzítania, hanem meg kell szüntetni azokat a tényezőket, amelyek a piacot abnormálissá tették!

A folyamat előrehaladtával, valóban csak állami ösztönzésre és nem állami befektetés eredményeként, a lakásállomány minősége fokozatosan javul, ez érdekelté teszi a régi lakások tulajdonosait is felújítani a lakásukat, ráadásul, a közben nagy számban használt környezettudatos elemek ára is csökken (ez történt a hatvanas években Izraelben, amikor az építési engedély feltétele volt a napkollektor – zuhant a napkollektor ára, mert már nem manufakturálisan, hanem nagyüzemben állították elő a megnövekedett kereslet okán), tehát egyre inkább érdemes lesz befektetni a környzetettudatosságba.

Fentiek szerint ez az államnak  nem okozna kiadást, vagy bevételkiesést, viszont rendbe tenné a magánbefektetők által finanszírozott bérlakáspiacot. És az sem mellékes, hogy a ma még munkaképes korosztálynak effektiv biztosítéka lenne bizonyos nyugdíjra, és nem kellene azon aggódni, hogy a fogyó népesség mellett ki fogja finanszírozni az ő nyugdíjukat, amikor szükséges lesz.

Van még néhány jó oldala annak, ha állami kontrol mellett, de nem állami pénzből épülnek bérlakások:

– Tisztán áttekinthető szerződések, számlák – az építőipar kifehérítésének útján…

– A lakásokat nem csak megépítik, hanem jó minőségben fenntartják, hiszen csak akkor ad megfelelő jövedelmet… (a mai önkormányzati ingatlankezelők, de a társasház-kezelők sem különben, többségükben alkalmatlanok a feladatra)

– Az emberibb lakásméretek és a kiadhatóságért való verseny építészetileg is jobb minőséget kíván (a budapesti Bauhaus-házak anno, nyugdíjalapok gondozásában épültek és adták bérbe a lakásokat) – nem kell sírniuk az építészeknek.

Azt az egyébként tiszteletre méltó igyekezetet, hogy egy 5000 lakásos bérlakás mintaprojektet építsen az állam, a következők miatt nem tartom helyes iránynak:

1. A társadalmi igazságosság, amely immáron sok évtizede csorbul, hiszen emberek kemény munkával szerzett vagyonát is elvették a negyvenes évek végén, amit a rendszerváltáskor nem kijavítottak, hanem tetéztek azzal, hogy a vagyont nem visszaadták, hanem „átcsoportosították” ügyeskedők kezére (lásd: csak legutóbb a MAL esetet). Lehetelen dolog, hogy 1,8 millió, a termelőszférában dolgozó és adózó ember számlájára jótékonykodjon az állam olyanokkal, akik a maguk aktivitását nem képesek hozzátenni – keményen fogalmazva, az a középosztálybeli, aki nehezen megszerzett jövedelméből rendesen adózik, és közben meg kell vegye, vagy piaci áron kell bérelje a lakását, nem igazságos, hogy finanszírozzon az adójából olyan alsóközéposztálybelit, aki minimálbéren van, vagy azon van bejelentve, és kapcsolatai révén képes kibulizni magának szociális bérlakást. Mert kérem, ez a mutyik országa, és ha van néhány olcsón megszerezhető, olcsón fenntartható új lakás, akkor jönnek a protekciósok, és a társadalmi igazságosságnak annyi !

2. Az meg végképp abszurd, hogy ugyanabban a házban, két ugyanolyan méretű és felszereltségű lakásért egyik ember 30 ezret, a másik meg a dupláját fizeti!  A különbség tehát az lenne, hogy az, aki nem jogosult szociális bérlakásra, az mind a lakás bérében, mind az adójával a szomszédja tétlenségét finanszírozza! Ez nem szolidaritás – ez tiszta szocializmus! Az ilyen szituáció üzenete, hogy légy minél szerencsétlenebb, annál inkább nem kell semmit tenned a saját sorsodért! Ahol ilyen az állam üzenete, onnan a tehetséges, fiatal emberek falkában hagyják el az országot, nem várják meg, mig teljesen hülyére veszik őket!

3. Normális társadalmi viszonyok között az elérhető életminőség tükrözi az illető aktiv közreműködését az össztársadalmi értékek előállításában. Vagyis, aki tehetségesebb, jobban dolgozik, igyekszik, az jobban is él. A társadalmi szolidaritás abból áll, hogy esélyt ad olyanoknak, akik kezdeti nehézségeik miatt (születés, egészség, tanultság, stb.) nem tudták elérni azt a minimumot, amit egy XXI. századi társadalomban elvárható. Ez nem kis feladat, de hatalmas tévedés lenne ezt úgy értelmezni, hogy ugyanazért az egyik ember keményen megdolgozik, és a másiknak semmit nem kell tennie, csak a megfelelő ismerősökkel rendelkeznie – ebben a történetben már túl sok ideje élünk a világnak ezen a felén, és egyre inkább tönkre is megyünk bele.

Comments Closed