Civilek a Palotanegyedért
1972-ben költöztem Pécsről Budapestre. Kalandos körülmények között jutott az akkori barátom, későbbi, első férjem egy hatalmas, üres lakáshoz, ideiglenesen persze, a Horánszky utca 1.-ben (akkor Makarenko utca volt még). Ott éltünk majd egy évig, idővel egy baráti házaspárt is befogadtunk, mígnem kiebrudaltak minket a VII. kerület külsőbe… de ez már egy másik történet.
2006-ban, amikor eldöntöttem, hogy két évtizedes távollét után Magyarországon maradok, intenzív lakáskeresésem eredményeként, a 34 évvel korábbi helytől két háznyira találtam egy viszonylag elfogadhatót. Később a lakást átalakítottam és a környéket újra megszerettem. Ma Palotanegyednek mondják.
2008-ban megalakult a Civilek a Palotanegyedért Egyesület. A Mikszáth tér virágosításánál már ott voltam, de rendszeresen akkor kezdtem eljárni a CaPE rendezvényeire, amikor a környék köztér-rehabilitációs programjáról volt szó, amolyan lakossági fórumokként.
Az egyesület az elmúlt két és fél évben rengeteg program szervezője vagy résztvevője volt, meglehetős hírnévre tett szert. De annak ellenére, hogy hivatalosan 127 tagja van, a munka oroszlán-részét egy-két elnökségi tag végezte. Ezen a helyzeten szeretne változtatni a nemrégiben megválasztott új elnökség – szélesíteni és a közös munkába is jobban bevonni a tagságot.
A továbblépéshez azonban nem érdektelen az elmúlt két év tapasztalatát összegezni – mások számára is hasznos lehet.
A Palotanegyed, szerencsésen, viszonylag homogén, a budapesti átlagnál jobb minőségű épületekből álló városszerkezeti egység. Persze itt is vannak lepukkadt házak, és a kortárs építészet nem mindig nívós darabjai, de a VIII. kerületen belül, határozottan elkülönül, minőségileg is. Felmérések szerint a Palotanegyedben lakók identitása sokkal inkább „belvárosi”, mintsem „nyóckeri”. Városszerkezetileg, kétségtelenül, több köze van a többi, szomszédos kerület nagykörúton belüli részeihez, mint a VIII. kerület külső területeihez.
Ha egyszer a városvezetés levetkőzi a szocialista egalizmus gondolkodási mechanizmusait, akkor az itt megalakult részönkörmányzat fontos eleme lehetne a kerületek területi újraszervezésének. Ha ugyanis a városfejlesztés módszere nem az átlagolás, hanem a pozitiv folyamatok erősítése, akkor a Palotanegyed rehabilitációja közvetetten jó hatással lehet mind a VII. kerületi Zsidónegyedre mind a VIII. kerület más részei.
Az Egyesület alapítói nagyszerűen felismerték a közös érdeken alapuló együttműködés lehetőségét. A helyi vállalkozók aktiv szerepe lényeges momentum volt abban, hogy az Egyesület azonnal cselekvőképessé vált, nem ragadt le az elvi deklarációk szintjén. Persze, a jó magyaros irígység tudni vélte, hogy az egyesület csupán a vendéglősök érdekét szolgálja – két év után, nyilvánvaló, hogy ez mennyire nem igaz. A helyi lakók számára legfeljebb követendő példával szolgálhat a vállalkozók erős lokálpatrióta identitása – ez az, amit tovább kellene vinni, és egyre többeket ráébreszteni ennek a fontosságára.
Van mire büszkének lenni: az első városrehabilitációs kisérleteknek is vannak jó példái, még abból az időből, amikor az állam felülről akart mindent megújítani, itt van az egyik legszebb belvárosi utca – mintaként szolgálhat másutt is, a növényzet a parkoló autók és az emberi arányú utca-keresztmetszet tekintetében, vannak szépséges belső udvarok, amelyek szintén követendő példát szolgáltathatnak, vannak speciális üzletek, kellemes teresedések, megújuló funkciójú pompás építészeti környezet… na, persze, feladat is van bőven.
Az együttműködés szempontjából még kihasználatlan potenciál a negyedben lévő sokféle oktatási intézmény. Mivel az Egyesület kezdettől felvállalta a kultúrális és érdekvédelmi arculatát – szerintem, sikerének ez is lényeges eleme – a negyedben éveket eltöltő diákok, az itt dolgozó tanárok helyi kapcsolatának elmélyítésével újabb közösségi hálózatokat építhetünk.
A „közöm van hozzá„-szemlélet lassan terjed. Tudatosítása, a példamutatás, a közösségi élményre alapuló kapcsolatépítés nem könnyű, de a Civilek a Palotanegyedért Egyesület elmúlt két éve, az elért eredmények (lásd: a honlapjukat és a blogot) világosan mutatják, hogy ez a helyes irány – nem azt várni, hogy majd valaki más, az önkormányzat vagy az állam megoldja a problémáinkat, hanem mindenki, közülünk egyenként és együttesen tehet valamit azért, hogy mindannyiunknak jobb legyen a környezete és ezzel a közérzete is.
Sikktelen Pláza
Ne sirasd a sarki fűszerest – vásárolj nála! Ezzel a címmel jelent meg 2006-ban egy bejegyzésem az EMA nézőponton. Azóta a helyzet itt is változott – szerencsére.
” A tv2 hiradójában a kis élelmiszerüzleteket siratták, mondván, a multik mindent felzabálnak… Nem kételkedem a statisztika hitelességében, csupán szeretném felhivni a figyelmet arra az apróságra, hogy ez rajtunk, vásárlókon múlik…
A városokból való kivonulás a hetvenes években nagyon markáns trend volt, számos, nyugat-európai, észak-amerikai városban… Meg is jelentek a katasztrófa-jósok, de mielőtt bekövetkeztek volna a jóslatok, megváltozott az emberek viselkedése… eleinte azoké, akik mindig halamosak ár ellen úszni: a viszonylag fiatal és pénztelen értelmiség – közülük kerülnek ki a „jövőbelátók”, akik felfedeznek olyan lehetőségeket, amelyeket a trendi tömeg még nem lát… az ő kreativitásuk divattá válhat, majd a divat trenddé szélesiti a folyamatot…
Tel-Avivban húsz évvel ezelőtt három-négy nagy szupermárket-lánc volt… módszeres teritésben (magyarul: szépen felosztották a piacot) Agyba-főbe hirdettek a tv-ben, az újságokban, és az üzletekben tényleg nagy volt a választék… Ámde, a „multik” gyalázatos módon becsapták a vásárlóikat:
– azzal, hogy a beszállitóikat szelektálták. akik nem fogadták el a botrányosan nyomott árakat, azokat ejtették (sok esetben majdnem padlóra küldtek kiváló, hazai terméket előállitó cégeket, azzal, hogy az országos áruházlánc felmondta a megrendelést)
– azzal, hogy eszméletlenül megszaporodtak az úgynevezett akciós kapcsolt áruk (végy sampont, kapsz kézkrémet), amiről később kiderült, hogy csak látszólag olcsó…
– azzal, hogy állandó műsor volt az üzlet átrendezése, vagyis, hiába jártál egy üzletbe éveken át, állandóan keresgélned kellett a cikkeket, amelyeket megvásárolandó mentél be az üzletbe – igy egy sor fölösleges cuccal megpakolva jöttél ki, pedig csak egy apróságot akartál venni…
– azzal, hogy a kiépitett 10 pénztár közül mindig annyi működik, hogy legalább még tiz percet várakozz, és persze vásárolj a pénztár köré zsúfolt mütyürökből…
– azzal, hogy a szerencsétlen pénztárosnő még sorsjegyet és egyéb fölöslegességeket kellett áruljon, vagyis, amikor végre megvan a számla, kedvesen megkérdi, hogy nem szeretnél-e csak 2 sekelért egy csokit, vagy 10-ért egy lábdezodort… ezek az úgynevezett „jutalmazott cikkek”, amelyeket akkor kaphatsz, ha bizonyos összeg felett vásárolsz…
– végülis, egy szuperben nem vesz az ember egy kiflit, hanem szatyrokkal megrakodva és alaposan kizsebelve hagyja el a terepet…
Csak hab volt a keserű tortán, hogy a szuper akkor nyitott, és akkor zárt, amikor akart, nem pedig akkor, amikor az embereknek vásárolhatnékjuk volt… emlékszem, éveken át rohantam pénteken, hogy még három előtt bejussak a szuperba, mert később nem volt nyitva… A közhangulatot az is szította a szupermarketek ellen, hogy a dolgozóinak rémesen alacsony fizetést adott, hogy sokszor embertelen, megalázó körülmények közt dolgoztatta őket…
és akkor, az olyan városrészekben, ahol elég sok, kispénzű, fiatal értelmiségi volt, lassan újranyitottak a sarki fűszeresek, megjelentek a sajt, bor, kenyér, zöldségboltok, amelyeket egy-két ember inditott, és az egész üzletvezetés a személyes kapcsolaton alapult …
Évek óta nem tettem be a lábam a szupermarketba… a sarki „fűszeresem” nevemen szólitva köszön, ha belépek, ismeri az izlésemet, tudja mit szeretek venni, és ezek a dolgok mindig ugyanazokon a helyeken vannak… Időről időre érdeklődik, hogy nincs valamilyen áruféle, amit szeretek, és nem találom nála, mert ha van ilyen, akkor szóljak, megrendeli. Időnként kinál újfajta árucikkeket, de nem úgy, mint egy robot, hanem azért, mert ismeri az életvitelemet, az árufajták körét, amit vásárolok nála… Amit akarok, gyorsan lekapkodom a polcokról, egyenesen a pultra, ahol a legkorszerűbb pénztárgép van, és „csik-csak” jön az eredmény…
Itt nincsenek akciók és fikciók : jó áru van és normális árak. Mig a szuperből sosem tudtam 400 sekel alatti számlával kijönni, addig a fűszeresemnél nem költök többet, mint 100-150 sekelt, átlagban… A fűszeresnél lehet kávét, kakaót vagy szachlebet inni, egy fürge automatából, szól a tv (hogy a két tulaj, akik felváltva vezetik a boltot reggel hét és este 10 között, meg ne haljanak az unalomtól az üres órákban), a vásárlók a környéken laknak, vagy ismerik egymást, mint szomszédok, vagy a fűszeresnél ismerik meg egymást… vagyis, remek hely a mi kis sarki fűszerüzletünk…
A beszállitói jelentős része is kisebb cég, speciálisan jó minőségű árut kinálnak. De ha nem elég az a sajtválaszték, amit Ilánnál (igy hivják a fűszeresünket) lehet kapni, akkor ott van a remek galili sajtokat áruló spec.üzlet – apró, tiszta, és mindig kiváló áruja van. De ugyanigy, van remek kenyérüzlet, huszonvalahány fajta kenyérrel, pesztóval, olajbogyóval, és nagyanyó-lekvárja-sorozattal… Magyarul: a szuperek addig élnek, amig a vásárlók azt nem mondják, hogy elég! Mást akarunk!”
A napokban részt vettem a Magyar Üzletasszonyok Egyesületének rendezvényén, amely a textilipar, a ruházati ipar és a kiskereskedelem szomorú sorsával foglalkozott. Valamikor ( fiatalságom 70-80-as éveiben) butikosnak lenni a világ teteje volt! Nem is beszélve azokról a kiskereskedőkről, akik túlélték az államosítást és „maszekként” a minőség szinonimáját jelentették a létező szocializmusban. Szegény anyám, minden szezonban egyszer, rituális vásárlásra Budapestre utazott első osztályon, mert ő megadta a módját, ugyanazon szabóhoz, ugyanazon cipészhez, aki mellett megvette a hozzáillő táskát is. Kesztyűt csak Pécsett vásárolt, gombot a Varjasnál, szóval, mindennek megvolt a maga rendje. Kislakás, kevés szekrény, kevés ruha – de az a lehető legjobb minőségű. Ebben nőttem fel.
Ma mindent elönt a plázacucc és az angol használt ruha – panaszkodtak a kis cégek tulajdonosai.
A híres, régi gyárak eltüntek – mesélte Hannauerné, Szabó Anna, az Innowear-Tex Kft. ügyvezető igazgatója. Cége elődje a HÓDIKÖT szocialista nagyvállalat, azelőtt a híres Non-Coc svájcisapkát is gyártó Kokron József és Fiai Kötszövöttárugyár. Az Innowear nemcsak nevében igyekszik innovativ maradni, és ezzel a Kokron gyár legjobb hagyományait követni.
Nincs mese, éppen úgy mint száz évvel ezelőtt, mindenkinek „ki kell találnia saját magát”, hogy miben tud elsőrangút produkálni.
A válság, ebben az esetben talán még segítségül is szolgál – legalábbis erről írt a hvg néhány napja.
A jelenséget, hogy „értelmesebb ember nem vásárol plázában” – a 2006-os cikkemben már leírtam. Csak remélni tudom, hogy itt is egyre több ember csatlakozik a tudatos vásárlókhoz – a saját érdekében, és ezzel a hazai ipar és kereskedelem támogatójaként is.
A rajzolás szentélye
Az első hírt a BorderLINE pályázatról, amely megnyerte a 2010-es Velencei Biennálén való részvétel jogát heves vita követte az építészfórumon. Nem túl esztétikus vita. De talán, ez is hozzátartozik a magyar építészet mai állapotához: az irígység és a gáncsoskodás.
A kiállítás honlapján az Inspiráció címszó alatt található a magyarázat kezdete – miért éppen az építészet rajz lett a magyar pavilon idei témája:
„Amíg skiccelt, megállt Alvaro Siza körül a levegő. A sorban állók elcsendesedtek, a körben toporgók némán figyelték, ahogy a rajz készül. Elementáris hatása volt annak, amint egy építész felvillantotta azokat a pillanatokat, ahogy az irodájában dolgozik. Az autogramra várók visszafojtott lélegzete éppúgy szólt Sizának, mint a jelenségnek; éppúgy tisztelte az embert, mint azt, amivel akkor foglalkozott. Mágikus ereje lett a kis rajznak, de leginkább annak, hogy egy addig hullámzó, az élmény hatása alatt megdermedt tömeg közepén született.”
Később, a Manifesztumban a következő magyarázatot találjuk: „A ház és az idea közötti átmeneteket kutatva a Magyar Pavilonban rendezett kiállítás célja az, hogy megkeresse és bemutassa azt a vizuálisan még értelmezhető elemet, amely az építészet alapegységének tekinthető.”
El lehet olvasni az alkotók gondolatait, meg lehet nézni a rajzokat, fotókat, november 21-ig még a helyszínre is el lehet látogatni. A leghitelesebben, nyilvánvalóan akkor lehet megítélni, ha valaki bejárja a kiállítást, és nyitott lélekkel hagyja, hogy az befolyásolja, nem pedig a kritikusok hada.
Én csak WESSELÉNYI-GARAY Andor, és FERENCZ, Marcel beszámolóját hallgattam, miközben láthattam az építés és kész kiállítás fotóit. Ezek alapján sajnáltam, hogy nem szerveztem úgy az életem, hogy megnézhessem a kiállítást, mert bennem elindított egy értelmezését mindannak, amit elém tártak.
A rajzolás nem csupán az építészeké, vagy a jeles művészeké, hanem mindannyiunk eszköze mindaddig, amig nem szoktatjuk le magunkat róla. Lehet, hogy a „szabadkézi rajz”egyre kevésbé határozza meg a tervezést , és a „műszaki rajz” mint olyan, teljesen kivész, a rajzolás, a firkálás, a „kis-kus”, ahogy a héber mondja, ott van a kezünkben, ha némiképp vizuálisak vagyunk. A vizulitás pedig egyre fontosabb, szerintem, ezért a rajzolás elementáris erejéről sem mondhatunk le. Nekem ezért tetszett az a gondolat, hogy nem csupán építészekét, hanem bárkiét, aki elküldte a rajzát – kiállították a pavilonban.
Hogy mit mond a magyar építészetről az, hogy egy seregszemlén a vonalhoz való visszatérésre szólít? – nem tudhatom, hiszen nem vagyok építész, de külső szemlélőként, számomra azt sugallja, hogy nem ártana visszatérni a tiszta forráshoz ebben az egyre süketítő kakofóniában.
Szimpla eset
Ha a nap nem úgy alakul, ahogy elterveztem és elegem van mindenből, akkor a legjobb dolog belefeküdni egy levendula-illatú fűrdőbe, aztán valami laza göncben beülni a Szimpla-kertbe. Nyáron korsó sör, télen egy jó tea, vagy vörösbor – máris vidámabb az élet.
Ez a hely, szerintem, az ezredforduló utáni Budapest hiteles lenyomata – nem akar mást mutatni, mint ami, és talán meglepő, de mindezzel együtt nagyon is szerethető.
A városi kultúra sorozatunkba mégsem a privát szimpátiám alapján került, hanem mert az a jelenség, amit a Szimpla ma szimbolikusan és roppant gyakorlatiasan is képvisel, modell-értékű Budapest fejlődési esélyeit tekintve.
A romkocsmák kialakulása maga, egyfajta helyzetelemzésből született – az adottság és igény kreativ kapcsolatából.
A város belső területein elszabadult ingatlangarázdálkodás termelte a lebontásra váró, kiürített, fél-rom épületeket. Ezzel szemben hiányzott a vendéglátásból az a szegmens, ami sem nem a hagyományos étterem, söröző-borozó, kocsma, vagy kávéház, hanem ami közelebb van az angol Pub-hoz. Valójában közösségi találkahely, ahol mellesleg lehet valamit inni, netán enni is, ha éppen úgy adódik, de lényeg nem a „fogyasztáson”, hanem „ottléten”, az „együttléten” van.
A jó vendéglátóhelyek, bármilyen tipusúak is, azok, ahol a tulaj a saját képére formálja a helyet. A sikertörténetek nagy része úgy kezdődik, hogy „akartam egy olyan helyet, ahol jól érzem magam, és mivel nem találtam, hát csináltam egyet”.
Nem véletlen tehát, hogy a kötelezően elvárt viselkedéstől mentes találkahelyek életrehivói Budapesten és majd látni fogjuk, hogy vidéken is, többnyire fáradhatatlanul dolgozni képes fiatal emberek. Menet közben tanulták meg a „szakmát” – egyik helyről a másikra vándorló romkocsmákban.
A Kazinczy utcai Szimpla-kert nyitása (2004) idején kezdődött a korrupció-gyanus ingatlanügyletek elleni civil ellenállás, ami némiképp lassította a városszövet elrákosodásást, később letartóztatásokhoz vezetett, majd a gazdasági válság befagyasztotta a bontásokat. Igy, az idényrom fixrommá lényegült, a háztulajdonos pedig áldja jósorsát, hogy a félpénzen megvett ház bérleti díja termeli a pénzt, anélkül, hogy neki bármit is kéne tennie ezért.
Miközben a felszámolás és költözés egy darabig nem veszélyezteti, újabban a bezárás, működésének korlátozása fenyegeti a helyet. Nem azért mert rossz itt, hanem nagyrészt, mert túl jól megy – sokan jönnek ide esténként, hírneve messze szállt, budapesti specialitás a külföldiek számára, és ezt bizonyos „jószomszédok” nehezen viselik el. Az utcazaj, amit mint ürügyet előráncigáltak, valójában elfedni igyekszik az irígységet.
A Kazinczy utca nem a csili-vili Fashion-street – erre az önkormányzat még annyira sem figyel, hogy a közbiztonságról gondoskodjon, a hangoskodókat a karhatalom határozottságával jobb belátásra bírja. Igaz, ez nem különleges eset Budapesten – a város hivatalnokai éveken át a saját zsebükre koncentráltak, nem pedig arra, hogy mitől lehet jobb a rájuk bízott település. A zsidónegyed forgalmi káosza a gyalogosforgalom libasorba kényszerítésével, zavaros parkolóhelyeivel, átmenő gépjárműforgalmával, vagyis minden hibájával tettenérhető ezen a helyen. Gyatra közvilágítás, dimbes-dombos burkolat, hajléktalanok és kukaguberálók – nem a Szimpla hatására jelentek meg.
A Szimpla viszont elindított egy spontán rehabilitációs folyamatot, amely lendületesen működne, ha a magyar jogszabályok nem a röghözkötöttséget preferálnák adóikkal, illetékeikkel, hanem a városi mobilitást segítenék.
Normális esetben az ilyen lepusztult, belvárosi terület azzal kezd megújulni, minden állami pénzpumpa nélkül, hogy a rissz-rossz lakások értéke felfelé kúszik, csak azért, mert egy „szimpla” életjel felzavarta a mocsárt. Kevéspénzű fiatalok keresnek lepusztult kislakásokat, amelyek árát még meg tudják fizetni, és saját kreativitásukkal megtoldva lakhatóvá teszik. Ahogy növekszik az igény a környék lakásaira, egyre több idős ember tudja eladni az alacsony komfortú lakását annyi pénzért, hogy másutt kényelmesebbet tud venni. Minél több lakást újítanak fel, annál inkább nő az összes lakás értéke, lassan megjelennek a pénzesebb vevők is, a kreativ fiatalok értékesíteni tudják azt, amit korábban produkáltak, és ha továbbra is szeretik a helyet, újabb lepusztult lakások, épületek felújításába fognak.
Ezt persze a normális városvezetők is tudják, és ahol a város működését a helyi adó finanszírozza, meg is becsülik az élesztő szerepét betöltő magánvállalkozásokat, hiszen pár év alatt az ilyen területeken már emelhetik a helyi adó mértékét, és abból meg tudják újítani a közterületeket, ami viszont tovább emeli az egyes ingatlanok értékét és az egész környéket szebbé-jobbá teszi.
Budapesten ez azért nem működik normálisan, mert egyfelöl rossz a szabályozás – lakásvásárlási illeték, bárbeadást sarcoló 25%-os adó, a helyi adó és a srófadó hiánya – de nem is érdeke a politikai-hivatali vezetésnek ezt a helyére tenni, mert egy normális rendszerben nincs korrupciós extraprofit az ingatlanbizniszben, magyarul senki nem tömi a hivatalnok zsebét. A magyar rendszerbe bele van építve a rosszul működés minden biztosítéka, mert az senkit nem érdekel, hogy mi lesz a várossal, annál fontosabb, hogy mennyit lehet „kaszálni” a hivatali idő alatt. Ezért kell rengeteg pénz a választásokhoz, hiszen akkor dől el, hogy ki milyen tejelő állást tud megcsípni, és azt a pénzt meg kell keresni a zavarosban való halászat fenntartásával.
Mikszáth óta, vagy régebben ez így van, de korántsem jelenti azt, hogy ennek így is kell maradnia.
Bazi nagy bukás?
Megépítjük a múltat, vagy a városvezetők és a fejlesztők képesek lesznek meghallani a kor szavát, és a bazi nagy bukás helyett új perspektívába helyezik a Bécsi utcai beruházást?
Egy hónappal ezelőtt a Magyar Urbanisztikai Társaság tartott ismertetőt a Bécsi utcai Csipak projektről. Erről szólt a Le a Zeppelinnel című írásunk. Ebben a cikkben arra az adórendszerre utaltam, amit már korábban ismertettem Az adók szerepe a városrendezésben című írásban, illetve a Win-win, avagy a srófadó című írásom kifejezetten a Csipak-projekt kapcsán igyekszik felhívni arra a figyelmet, hogy sügős és hatékony intézkedésrendszerre van szükség.
Legutóbb a Kortárs Építészeti Központ az Iparművészeti Múzeumba szervezett egy összejövetelt, ahol a kerület főépítésze, Cselovszky Zoltán, és a fejlesztő-stáb is megjelent – itt is zsúfolásig megtelt a terem, a botrány duzzad, de a megoldás felé vezető úton csak tétova tapogatózás folyik.
Pásztor Erika Katalina írása az építészfórumon nagyszerű összefoglaló, szakszerű elemzése a helyzetnek, és még a megoldás irányát is kijelöli: „kicsi, rafinált, réspiacokat megcélzó, Budapest centrális földrajzi helyzetét kihasználó kreatív program kellene, olyan hibrid építészettel, ami az örökség és az új között különleges, sehol máshol meg nem ismételhető megoldásokkal rukkol elő„.
A lényeg tehát a PROGRAM – egy jó program, ami választ ad a környezet által felvetett kérdésekre, és éppen annyi hasznot is hoz, ami a befektetőknek megéri. A vitában elhangzott, hogy ezt a kerület gazdájának kellett volna, már korábban kitalálni – de nem tette. Amikor az ingatlanbizniszben érdekeltek, joggal egyébként, meglátták a terület adta lehetőségeket, akkor ébredt fel a hivatal.
Cselovszky Zoltán monológjában azt fejtegeti, hogy ebben a projektben a „belvárosban erősen hiányzó funkciókat kívántak megteremteni”. Szerinte ez az „építészeti hangsúly” és a „kortárs épjtészetnek helyet adni”- alapvető funkció.
Ő is elismeri, hogy a belváros egyre inkább elveszíti lakosságát – ezért kell bevásárlóközpontot, irodákat és szállodát tartalmazó gigamonstrumot odapöttyenteni… Csipak Péter maga is érzi a disszonanciát abban, hogy a korábbi „vegyes funkció”, amely lakásokat, kereskedelmet elegyített egyes épületekben, most a lakófunkciót szállodában kívánja megvalósítani, és a kereskedelmet irodákkal bővíti – ettől várja, hogy a belváros élőbb lesz, mint valaha.
Nem véletlenül tettem be nyitóképnek azt a forgalomszabályozó „tüskét”, ami az ominózus projekt sarkán van ma, a dögdrága burkolat közepén, hogy koordinálja a kiskörútról és az új „főutcáról” érkező forgalmat. Már most így néz ki, olajtócsával körítve, hiszen ezt a szerkezetet nem arra találták ki, hogy a villanyrendőr szerepét játsza, hanem arra, hogy egy alapvetően gyalogos utcába, ha be kell menjen a tűzoltó vagy a mentő, akkor ki tudják iktatni.
A figyelemelterelést szolgálja, ha építészeti minőségről, léptékváltásról, és „fejlesztésről” beszélünk, a korrekt program tisztázása helyett.
Az esztétikai értékeiért sok dícséretet kapott Deák Palotában is kiadatlan irodák vannak, mint ahogy a Vörösmaty tér túlsó oldalán lévő – szintén agyondícsért építészeti értékű – Hálóházban, vagy a közeli Madách-házban.
Arról is szó esett, hogy itt, a belváros közepén, két másik, hasonlóan grandiózus projekt tervei lebegnek: a Zaha Hadid – ház a Szervita téren, a Városházaparkot megszüntetni akaró Egereat-projekt. Bár most, úgy tűnik, hogy valami isteni kegyelemből, a város megmenekült ezektől, legalábbis egy időre…
A válságot emlegeti Csipak Péter is, de abban az értelemben, hogy most kell elkezdeni építeni, mert akkor éppen kész lesz ez a nagyszerű dolog, mire kilábalunk a válságból, sőt, ez a projekt a rengeteg munkaalkalommal, amit nyújt ennek a szerencsétlen városnak, önmaga is válságcsillapítóként működik.
Azért erre ne vegyünk mérget – a válság, úgy tűnik, hogy mélyebb, szerkezeti problémákat rejt, legalábbis Magyarországon, mintsem hipp-hopp elillanjon. Ami pedig Budapestet illeti – az életképességét sem a Főutca-projekt vagy a Fashion-street erősíti – ezek legfeljebb szépségtapaszok egy igen elhanyagolt alculaton.
Térjünk vissza a funkció tisztázásához – és külföldi példák kritikátlan utánzása helyett nézzük meg, hogy Budapest nagy fejlesztési korszakában miként működtek a dolgok, talán ez közelebb visz minket és a befektetőket is a jó megoldásokhoz.
„Ebben az időben került a város fejlesztését irányító Fővárosi Közmunkák Tanácsának élére báró Podmaniczky Frigyes. Vezetése alatt a tanács olyan programot hozott létre, amely felölelte a Duna budapesti szakaszának szabályozását, rakpartok, közraktárak, hidak, bulvárok, egy központi pályaudvar és egy vasúti híd építését, valamint a főbb útvonalak szabályozását. A városrendezésre 1870-ben írtak ki pályázatot, amit Lechner Lajos építész nyert meg, és a főváros középítési igazgatójának nevezték ki.”
Vagyis, az akkori városvezetés nem hagyta az ingatlanbiznisznek a maga igényeire alakítani a várost, hanem a közösségi szempontokat maximálisan figyelembe vevő programot alakított ki, azt kigazdálkodta (a kockás báró ebben volt született zseni – ma ez a szakma a városgazdálkodás, ami teljességgel hiányzik az önkormányzati rendszerben), és a program építészeti minőségéről tervpályázat útján választottak felelős vezetőt. Vagyis, abban az időben is a programalkotás volt az első lépés, majd az összhangolt tervezés, és a végrehajtás személyes felelőssége.
Akkor a helyzet annyival egyszerűbb volt, hogy a semmiből kellett egy vadonatúj városszerkezetet és rendszert felépíteni, most pedig egyensúlyozni kell a meglévő értékek és a városi élet XXI. századi kívánalmainak való megfelelés között.
Hangsúlyozom, hogy XXI. századi követelményrendszert kell teljesítenünk, nem pedig a múlt századi gyakorlatot folytatni! És éppen ez a legnagyobb baja a Csipak projektnek is, harmadikként a sorban, a Szervita téri ház és a Városházapark-romboló után. Valami nagy építészeti durranás – teljesen átgondolatlan program nélkül! Válság ide vagy oda, ez az alapvető probléma mindhárom projekttel. Nagy ívben nem vesznek tudomást a környezetről – a hely központi fekvése csak és kizárólag gazdasági tényező a projekt várható profitját tekintve, de nem vesz tudomást arról, hogy az élhető város szempontjából mire lenne szükség az adott helyen. Csipak Péternek igaza van – ezt kitalálni nem az ő dolga lenne, de a jelenlegi önkormányzati struktúra felelősségvállalás nélküli poziciókkal és jogszabályok özönével lavírozik évtizedek óta: napnál is világosabb, hogy milyen kudarcsorozatot vonszolva maga után!
Viszont, a különbség az akkori idők, amikor Yuli Ofer és társai megépítették az első plázát, és a jelen között, hogy a magyar városlakó kezd feleszmélni, és egyre kevésbé lehet vele elhitetni a „jótékony beruházó” várost-zsúfoló beépítési hablatyát. Közben megépültek olyan bevásárlóközpontok, irodakomplexumok, amelyek önmagukért beszélnek – világosabban és egyértelműbben, mint ahogy a kerületi főépítész előadta a magáét, és a jelentésük mindenkinek szól: nem jó a városnak, ami az utóbbi évtizedekben történt! Tessék másként gondolkodni!
A zseniális Zsolnay
Tavaly decemberben kezdtem a tudatos felmérést: milyen változást hozott szülővárosom életében az Európa Kultúrális Fővárosa megaberuházás.
Akkoriban, leginkább kudarcokról számolhattam volna be, de ehhez semmi kedvem nem volt, amúgy is megtették mások a sajtóban.
Bár bosszantó volt az újból elszalasztott lehetőség – lassan olyanok leszünk mint a palesztínok, akikről Aba Even találóan azt mondta, hogy sosem mulasztanak el elmulasztani egy lehetőséget – de ennek okairól és politikai hátteréről Somlyódy Nóra hamarosan megjelenő könyve, minden bizonnyal kimerítő válaszokkal szolgál.
Engem a városfejlődésre gyakorolt hatása izgatott, annál is inkább, mert az eredeti pályázat egyik alapfeltevése volt a kultúrális városrehabilitáció. Ez pedig főiskolás korom óta a kutatási szakterületem. Mivel Pécsett születtem, és ott éltem 18 éves koromig, édesanyám még most is, elég közelről ismerem a várost – annak szépségeit és problémáit is. Szentimentális kötődésem ellenére azt elég pontosan láttam, hogy a város a kitűnő adottságait kihasználni nem tudó, ezért sajnálatosan perifériára került helyzetén egy nagyon tudatosan felépített kultúrális alapú rehabilitációs folyamattal lehet javítani, és erre az EKF év és a hozzárendelt források remek alkalomnak tűntek – öt évvel ezelőtt.
Az építészeti beruházásokat és azok hatását csak hosszabb távon lehet igazán lemérni . Még az átalakuló közterek kritikája is akkor lehet megalapozott, ha hagyunk egy kis időt a „bizonyításra”, vagyis arra, hogy a városlakók és az odalátogatók belakják ezeket. Az EKF-botrányok sajnálatos negativ hatása, hogy a túristainvázió-momentumot csak részben használhatta ki a város a beruházások késése miatt – a vendégek kevésbé élvezhették a végeredményt, sokkal inkább láthattak eszeveszett építkezéseket a város majd minden látványos pontján.
Ugyanakkor, már nyáron megjelentek azok az apró, bíztató jelenségek, amelyek Pécs megújulási képességére utalnak, és ha a mostani városvezetés felismerve, okos döntésekkel segíti is ezeket, akkor talán, valóban egy jobb jövő veheti kezdetét.
A városi kultúráról szóló sorozatom pécsi fejezetét azokkal az apró csodákkal kezdem, amelyek, nézetem szerint, sokkal fontosabbak, mint a megaberuházások. Azt is meg merem kockáztatni, hogy ha ezekre koncentrált volna 2005-től, az akkori, majd a sűrűn változó városvezetés, a mainál jobb mérleggel zárhatná a kultúrális főváros évadot – de ez a hajó elment, a tapasztalatokból még mindig lehet tanulni és a város közösségi érdekeit szolgálni.
Az első dolog, majdhogynem triviális – a Zsolnay-hagyaték. Időben a város legragyogóbb fejlődésének korszakához csatol vissza, olyan, nemzetközileg is versenyképes produktumot mutat fel, amelyre méltán lehetnek büszkék a pécsiek, és éppen ezek újbóli megismerése vezethet arra a felismerésre, hogy a város miképpen újíthatja meg önmagát. Ebben a történetben ugyan szerepe van a pénznek, de sokkal inkább annak az „emberi tényezőnek”, amely a pénzt képes volt megsokszorozni.
Zsolnay Vilmos zseniális ember volt.
Kereskedő-családba született, festői ambiciókkal megáldott ambiciózus fiatalemberként vette át a vegetáló gyárat bátyjától. Személyében a művészi hajlam kiváló szervezőkészséggel és kereskedői képességgel párosult – nem volt rest tanulni, kísérletezni, a legkíválóbb művészeket alkalmazni, ugyanakkor reálisan mérte fel a gyár működőképességét. Munkásságára mindvégig jellemző volt a kreativitás és a realitásérzék harmóniája.
A „reklámot” szolgálta az a művészi szinvonal, amelyet a különböző kiállításokra vitt tárgyak jelentettek, de a gyár széles termékskálája biztosította az anyagi gyarapodás biztonságát. Üzletemberként, 67 évesen megépítette az első pécsi áruházat, egy évvel később, a Milleniumi Kiállításon bemutatta az eozint. Szoros együttműködése a kor építészeivel lehetővé tette, hogy a magyar szecesszió egészen sajátságos termékkel gazdagítsa az épületeit.
Családját is „fanatizálta” – Miklós fia és két lánya, Júlia és Teréz is a gyár felvirágoztatásának szentelték életüket. Még Júlia férje, Sikorski Tádé építész is bekerült a bűvös körbe. A gyárat nem csak azért lengte be a családi hangulat, mert ott is laktak a tulajdonosok, hanem mert a kölcsönös megbecsülés és a nagy közös célért végzett munka dicsősége hatotta át.
Az EKF-program legjobb ötlete volt, hogy a Zsolnay Múzeumon kívül, ennek a családnak az „emlékművét” éppen ott hozzák létre, ahol dolgoztak. Azoktól a civilektől eredt a gondolat, akik mélyen átérezték a sok évtizeden át elhanyagolt örökség valódi értékét.
A komplex nem készült el – a munkálatok még lagalább jövő tavaszig tartanak – de ha az ember eléggé vállalkozó szellemű érdeklődő, akkor az építési terület káoszában már felcsillan egy-egy nagyszerű részlet. Ilyen a Sikorski-ház, ahol a Gyugyi-gyűjtemény került bemutatásra.
És megint az emberi tényező: Gyugyi László „külföldre szakadt hazánkfia” negyven év alatt szisztematikusan gyűjtötte a Zsolnay remekműveket. Ennek a gyűjteménynek a hazatelepítése akkor is hatalmas fegyvertény, ha a városnak nem kevés pénzébe került. Ragyogó befektetés volt. Az, hogy még a pécsi honpolgárok adományozási kedvét is felpezsdítette, az külön nagyszerű, hiszen a jó város alapfeltételeihez tartozó közösségépítés és identitásfejlesztés is benne van az akcióban.
A kiállítást, a zűrös megközelíthetőség ellenére, két hónap alatt közel tízezren látták – a sok VIP vendég mellett több mint kétezer fizetős látogató volt (köztük én is, mert úgy gondolom, hogy az élmény egy újságírónak is „megéri” a befektetést…) Abban a csoportban, amellyel én is bejutottam, meglepően sok gyerek volt – megismert értékeikre méltán büszke tükék csemetéi.
Alulról az ibolyát
A budapesti dohányosok újabb területről szorultak ki a szenvedélyükkel. Igaz, erre a helyre kevésbé élvezetes menni, mint egy kávéházba vagy étterembe, de kikerülni manapság még elég problematikus. Ott vannak a város legforgalmasabb csomópontjai alatt, és miután a XX.századi várostervezés az autó és az ember kritikus találkozásai helyén az embert küldte a föld alá, ma is kapkodjuk a lépcsőket le és fel, ha utunk egy-egy aluljárón vezet át.
Mint szenvedélyes antinikotinista akár örülhetnék is a fővárosi döntésnek, ha elhinném, hogy ez az intézkedés valamit is javít az amúgy siralmas állapotban lévő aluljárókon. De nem hiszem. Holott az aluljárók a város azon neuralgikus pontjai, amelyekkel ideje lenne komolyan foglalkozni.
Az első aluljárót 1963-ban építették Budapesten, az Astoriánál. Közvetlen oka, látszólag a kettes metró építése volt, de az utasok felszínre juttatását meg lehetett volna oldani aluljáró nélkül is, gondoljunk csak az Andrássy úti földalatti megállóira. Az aluljáróépítés valódi oka az a városfejlesztési szemlélet volt, amely minél nagyobb teret akart adni a felszíni gépjárműforgalomnak, és ezért a kereszteződésekben arra kényszerítette a gyalogosokat, hogy bújjanak a föld alá.
Az aluljárók “célszerűségét” a tervezők azzal indokolták, hogy ezek amolyan “spontán találkozási pontok”, és ha még üzleteket is terveznek beléjük, akkor lesznek aztán igazán vidám helyek. Nem lettek. A majd fél évszázados tapasztalat az, hogy az aluljárók sem nem biztonságosak, sem nem kellemes helyek, és felmérések szerint, ha nem kényszerülnének rá az emberek, nem is mennének le. 2009-ben Hagyó Miklós főpolgármester-helyettes meghirdetett egy “átfogó aluljáró-felújítási programot”, amely során 2012-ig 35 aluljárót újítottak volna fel, potom 35 milliárd forintért. De az “ökoaluljárók”, amilyenekké a legfrekventáltabbak váltak volna, továbbra is csak a burkolatukban és energiatakarékos világításukban lettek volna mások. Vagyis az a 35 milliárdos költekezés sem adott volna választ az aluljáró, mint egy speciális városi köztér problémáira.
Időközben az egész városszervezési szemlélet gyökeres változáson ment keresztül a világban: rájöttünk, hogy hiba volt az autók zavartalan haladását elősegítő minden lépés – az úttest-szélesítés a járdák zsugorítása árán a dugókat nem szüntettük meg, viszont az emberi élet egyre kevésbé elviselhető szintre süllyedt a belvárosokban. Az utóbbi időben a hajléktalan-probléma kapcsán is szó volt az aluljárók áldatlan állapotáról. Ezért is érdemes lenne újrapozicionálni őket.
Azt leszögezhetjük – és bármennyire is szokatlan ez némely városvezetőknek -, hogy az aluljáróra semmi szükség mint közlekedési csomópont! A metró közönségét közvetlenül ki lehet vezetni a járdaszintre – ma még gyalogátkelőkön, bárki eljuthat oda, ahová szeretne, de megsúgom, a zebrák napjai is meg vannak számlálva: a korszerű városban egyre kevésbé korlátozzák a gyalogosokat, sokkal inkább a gépjárművek közlekedését. Londonban már komoly kísérletek vannak a közlekedési lámpák kiiktatására, és a gépjárművek 30 km/órás sebességkorlátozására az úgynevezett camping-elv alapján. A campingekben ugyanis nagyon ritkán történik baleset, és azok sem súlyosak, mivel a közlekedés minden résztvevője odafigyel a másik mozgására is.
Sematikus ábrán az Astoria aluljárót vettem alapul, ahol két régi épületet árkádosítottak azért, hogy lejáratot biztosítsanak az aluljáróhoz. Ezeket megszüntetném. Viszont a másik oldalon van akkora szabad tér a felszínen, hogy a metronak közvetlen kapcsolata legyen, akár mozgólépcsővel.
A városon belüli központi helyzetük az aluljárókat különösen alkalmassá teszik a “városi rendőrség” bázisai kialakítására. A 2006-os podo-programban már megjelent a “policity”, amely feladata a városi közterületek rendjének biztosítása, olyan jogosítványokkal, amelyek ma a közterületfelügyeletnek nincsenek. Ez a gondolat a főpolgármester-jelöltek programjaiba is beszivárgott mára. Egy olyan városban, ahol a gépjárműforgalmat és a parkolást elektronikus rendszer szervezi, nincs szükség parkolóőrökre, de annál nagyobb szükség van olyan rendőrökre, akik a szemetelőket, a sarokba-vizelőket, a kéregetőket és a hajléktalanokat jobb belátásra tudják bírni. Nem kifejezetten erőszakszervezetről van szó, hiszen az ő feladatuk lenne az információ is, és éppen a problematikus szociális helyzetű emberekkel való foglalkozás okán, kiterjedne a szociális ellátás eme speciális szegmensére.
Az ábrán kékkel jelölt területen lehetne a policity logisztikai bázisa, amelyhez három speciális funkció kapcsolódna:
A sárga mező jelzi azt a 24 órán keresztül nyitva tartó – a metro nyitvatartásakor onnan is megközelíthető – “gyógyszertárat”, amely alapvető élelmiszereket és drogéria-cikkeket is árul, kávét is lehet inni, mint ahogy ma már szinte minden benzinkútnál.
Innen lehet megközelíteni azt a vizesblokkot (zöld), amely a wc-n kívül babapelenkázót és zuhanyozó-blokkot is tartalmaz. Méghozzá ingyenesen, mert a város érdeke, hogy az utcáin ne legyen vizelet, és akiknek más lehetőségük nincs, tisztálkodni is tudjanak. Igaz viszont, hogy amint kultúrált és ingyenes lehetőség kínálkozik az emberi szükségletek elvégzésére, a sarokbavizelést is keményen kell büntetni – nem pénzzel, hanem a köztisztasági munkában való részvétellel! A policity szolgálatos tagjai szisztematikusan járőröznek a körzetben, és akit a köztisztaság elleni vétségben nyakon csípnek, azt az elkövetkezendő 4 órában a város takarításában való részvételre kötelezik – nincs kivétel: legyen az magyar vagy külföldi, nincstelen vagy Armani öltönyös úr – takarítóeszközt mindegyik a kezébe tud venni! Egy ilyen egyszerű intézkedésnek rövid időn belül tiszta város lehet a következménye.
Ennek a vizesblokknak csak a policity-ből megközelithető részébe viszik azokat a hajléktalanokat, akiket a városőrség gyűjt be. Mert a városlakó többség érdekében, nem csak törvényeket kell hozni a hajléktalanság megszüntetésére, hanem a jelenlegi helyzet felszámolására gyakorlati intézkedéseket is kell tenni. Humánusan, de határozottan! A tisztálkodás a szociális ellátás belépője. Az ábrán türkizzel jelölt részben van a szociális gondozó fogadószobája és néhány éjszakai menedéket nyújtó szoba. Itt egyetlen hajléktalan nem maradhat tovább, mint néhány órát, amig a szociális gondozó személyes “kilábalási programot” nem készít az érdekelttel együtt. A város segítő kezet kell nyújtson ezeknek az embereknek, viszont, aki munkaképes, annak az ellátásért köztisztasági szolgálatot kell adnia mindaddig, amig más munkát nem talál magának.
Az aluljárók ezen átalakítása miközben megszüntetne egy működésképtelen “közteret” a város valódi közterületeinek javítását szolgálná. Az Astoria-aluljáró ebben is lehetne az első Budapesten.
Kézművészet
Két évvel ezelőtt, a Gödörben volt egy kézműves-vásár, amely semmiben nem hasonlított a szabadtéri bódévásárokhoz – itt valóban kortárs iparművészek alkotásait láthattuk és vásárolhattuk. Akkor ismertem meg Erdős Tibor munkáit: naplók, naptárak, emlékkönyvek, albumok gyönyörűen, kézzel kötve. Megvettem a 2008-as naptárat – kézbesímulót, bőrkötésest. Nem volt olcsó, de egyetlen forintot sem sajnáltam, amit erre kiadtam, hiszen egész évben öröm volt kézbe venni. Amikor egy belső cimkéről megtudtam, hogy pécsiek, külön örültem a felfedezésnek – tüke vagyok magam is -, és tavaly már a műhelyükben kerestem fel őket az aktuális naptáramért. Tibor felesége Rétfalvy Orsolya könyvrestaurátor, társa a közös vállalkozásban. Már akkor nehéz helyzetben voltak, de még konok kitartással néztek a jövő elébe, tele voltak tervekkel. Később, az a lelkesedés, a tisztességes, közösségért végzett munka sem volt elég – az idei Kézművész-naptáramat már Budapesten vettem az Alexandra Dob utcai üzletében. Erről így írnak az ElAway projekt honlapján, amelyet az Európa Kultúrális Fővárosa kapcsán Patartics Zorán indított el, és a Pécsről elszármazókkal igyekszik egy közösségi diskurzust létrehozni az okokról:
„Megyek. Tíz évig próbálkoztam. Antik gépekkel felszerelt műhelyünk van, amiben dolgozunk. Bárki bejöhet, megnézheti, kipróbálhatja, hogyan kell könyvet kötni. Dolgoztunk megyének, városnak, egyháznak, egyetemnek. Felajánlásból, jutányosan, azonnal, tegnapra. Megélni ebből nem lehet. Egy kedvezményes bérletű műhelyt szerettünk volna csak, amit aztán munkánkkal kompenzáltunk volna. Válasz: PIACGAZDASÁG van. Ami nem megy, azt nem kell csinálni. Egy ember látott bennünk üzleti lehetőséget: Matyi Dezső. Felajánlotta: egy budapesti könyvesházában helyet csinál nekünk. Vigyünk mindent, amink van, csináljunk mindent úgy, mint eddig. Mi megyünk. Aki akar elér…”
A pesti műhely őszi megnyitó ünnepségét Vijuty Tvrtko vezényelte le – bepillanthattunk egy roppant izgalmas világba. Ennek a reményteli napnak az emlékéül, mindenki egy apró „marokkönyvet” készíthetett magának, megízlelve az egyedi darab alkotásának gyönyörűségét. Itt tartom a laptop mellett az asztalon, és beírom a boldog napjaim dátumát.
A tradíció és a modern könyváruház nagyszerűen megfér egymással – egy olyan világban, amelyben az igényességnek és a tiszta funkcionalitásnak is meg van a maga helye.
Annak idején az édesapám sosem unszolt, hogy olvassak könyveket – ha látott olyan könyvet, amelyet jónak talált arra, hogy elolvassam, azt megvette, és minden szószátyárságot mellőzve feltette a polcra, a szobámban. Észrevétlen gyűltek, mig egy nap magamtól le nem vettem egyet, és bele nem kukkantottam. Azóta nekem ugyanolyan szenvedélyem a könyvolvasás-vásárlás, a könyvek közelsége, mint amilyen neki volt, míg élt.
Egyetlen szülőnek sem kell aggodalmaskodnia, hogy a gyerekek nem olvasnak könyveket, csak a számítógépet bújják – egyszer, csak úgy, véletlenül be kell sétálni az Alexandra Dob utcai áruházába, lemenni a lépcsőn, ahol a könyv különleges világa tárul minden érdeklődő elé – nincs olyan gyerek, akit ez ne ejtene rabul.
Orsolya és Tibor nagyon fontosnak tartják a városhoz való kötődés – ezért is élték meg oly nehezen azt, hogy Pécs nem tudta megtartani őket – az identitásuk most is pécsi, ezért a könyvesház emeleti kávéházában szeretnének egy pécsi klubot létrehozni – tudni egymásról, esetleg közös projekteket létrehozni, de legfőképpen nem elszakadni a gyökerektől. Büszke pécsiek, még akkor is, ha a szeretett város nem tartott rájuk igényt.
A nagyvárosok rehumanizálásának folyamatában az identitás kialakítás, a helyhez való érzelmi kötődés erősítése roppant fontos momentum. Azok a városok, amelyek nem értékelik kellőképpen azt a szellemi energiát, amely belengi a teret, vagyis képtelenek megkötni az ott élő emberek alkotó erejét, azokra a szellemi elsivárosodás vár. Pécs még mindig fantasztikus város, de az elszármazott bauhauslerek kapcsán döbbent rá Patartics Zorán, hogy micsoda veszteség érte a várost azzal, hogy nem tudta megtartani a tehetséges embereket.
„Egyedülálló jelenség, hogy egy német főiskolához több mint 20 magyar csatlakozzon. A tanárként híressé lett Moholy-Nagy Lászlón és Breuer Marcellen kívül ott indult Pap Gyula pályája a fémműhelyben, s tanított később Berger Otti a szövőműhelyben. Az is ritkaság, hogy Pécsről heten indultak el Weimarba: építészként szerzett később hírnevet az USA-ban Breuer Marcell, Svédországban Forbát Alfréd, Weininger Andor a festő-grafikus, tervező és színházi szakember New-Yorkban telepedett le, míg a hazatértek alig ismertek, mint Molnár Farkas budapesti villái, Stefán Henrik és Johan Hugó festményei és üvegablakai. Felfedezésre vár Sebők István színháztervezői tevékenysége, Neugeboren Henrik képei és Bach emlékműve, Schwarz István és Téry Margit grafikái, valamint a kint tanult fotóművésznők: Fodor Etel, Blüh Irén, Kárász Judit kísérleti ill. szociografikus fényképei. Kállai Ernő a „bauhaus” folyóirat szerkesztője volt, a festő Bortnyik Sándor kívülállóként aktív résztvevője a főiskola rendezvényeinek.”
A fenti, 80-90 évvel ezelőtti példákból sajnálatosan látszik, hogy egy város nem földrajzi elhelyezkedése, hanem szellemi aktivitása kapcsán lehet központ, vagy periféria, és ha „elüldözi” az alkotó erőt, kaphat bármilyen hangzatos címet, menthetetlenül perifériásodik.
Zöldtetők
Amikor tavaly karácsonyra a társasházunk jövőképébe belevettem a zöldtetőt, mint egy lényeges elemét a felújításnak – a házban többen gondolták, hogy a közös képviselő elmeháborodott.
Nem baj, hiszen jó társaságban vagyok: azokéban, akik látják a születendő jövőt.
„Személyes érintettségem” okán a hírekből kihalászom azokat, amelyek a környezettudatos építéssel, vagy ahogy most is, kifejezetten a zöldtetőkkel foglalkoznak. A hg.hu néhány napja igen kíváló összeállítást készített a legújabb pédákból és irányzatokból – mindenkinek, aki nem fél nagyban gondolkodni – szívből ajánlom a cikket – A zöldtetők reneszánsza
Nekem, megvallom az tetszett a legjobban, hogy Koppenhágában idén kötelezővé tették a zöldtetőt minden 30%-nál laposabb tetőre. Ez aztán az előrelátó városvezetés!
Aki még többet akar tudni a zöldtetőről, a hg.hu további cikkekkel is szolgál: zöldtetők
Támogató tangó
A városi kultúra sorozatunkban most egy programra hívnám fel a figyelmet: október 29-én Jótékonysági Argentin Tangó Bál lesz a Budapesti Református Skót Misszió épületében – VI. Vörösmarty utca 51 . A jótékonysági bál célja a Piros Orr Bohócdoktor Alapítvány támogatása.
„A Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány a gyermekek és idősek gyógyulásáért és vidámságáért dolgozik, mert hisz abban, hogy a nevetés a legjobb gyógyszer. Képzett bohócaink az elmúlt évek alatt több mint 150 ezer gyereknek és idősembernek hozták el a gyógyító nevetést, de mivel a vidámságból sosem elég, Alapítványunk folyamatosan bővíti a bohócdoktori rendelések számát, szerte az országban.”
A belépőjegyekből befolyt összeg tehát a beteg gyerekek gyógyítását segíti elő, a program részvevői, szervezői pedig önkéntes munkával járulnak hozzá mindehhez.
A program tánctanulással kezdődik, délután hatkor – teljesen kezdőknek, hogy már ugyanaznap este kipróbálhassák tánctudásukat! Nyolc órától speciális divatbemutató – táncruhák, tánccipők. Ezt követi a tangó sütibár, hogy legyen elég energia táncolni a késő éjszakáig. Közben tombola és éjféli meglepetés.
Ebben a történetben az együttműködés magas szintje az igazán nagyszerű elem. Két lány, aki szeret tangózni – állítólag ez egy „veszélyes” szenvedély, könnyen függővé válhat az ember – szóval két lány kitalálja, hogy ha már igy együtt vagyunk, jól érezzük magunkat, akkor csináljunk még valami jót…segítsünk olyanokon, akik kevésbé érzik jól magukat, bármilyen oknál fogva… Aztán ez a két lány – a bál után ezt még alaposan kibeszéljük, ezért az ötletgazdák neve maradjon addig „titok” – nekiáll szervezkedni… Már a programból is látszik, hogy eredményesen adták át a maguk lelkesedését másoknak.
Annak, hogy a XXI. századi város jobb legyen mint amit az előző évszázadban megéltünk, újra kell építeni a kisközösségek hálózatát. A közösségszervezés kemény, következetes munka, amelynek az alapja a közös cél – közös program – közös élmény sorozata. Nem lehet elvárni bombasztikus eredményeket azonnal, de éppen az ilyen kezdeményezések lehetnek azok az apró lépések, amelyek a cél felé vezetnek. Amikor a XX. századi nagyváros elidegenedéséről szólnak, a „bűnös város” rettenetes vonásait emlegetve, tudnunk kell, hogy ez az elem, amire a legnagyobb hatása lehet minden egyes embernek, és sosem lehet elérni sem pénzzel, sem központi irányítással.
Kezdhetjük azzal, hogy köszönünk a lépcsőházban szembejövő idegennek, rámosolygunk, mert ha ma még nem is ismerjük, éppen ezekkel az apró gesztusokkal ismerhetjük meg a szomszédainkat. Egy olyan házban, ahol ismerik egymást az emberek, ott, a tapasztalatok szerint, nehezebb dolguk van a betörőknek, jobban vigyáznak a tisztaságra, a környezetre. Kezdetben ezek valóban kényszerközösségek, mint ahogy sok más közösség is az életünkben, de rajtunk múlik, hogy mennyire válnak valódi közösségekké. A közös célért végzett örömteli, közös munka az egyik legjobb közösségépítő módszer.
Táncra fel! – a beteg gyerekekért, és nem kevésbé magunkért – egy jobb városért!
Adós fizess!
Szövegelemzésnek sem érdektelen az, amit Horváth Csaba az MSZP budapesti frakcióvezetője állít, a devizahitelesek megsegítésére tett javaslatában (NOL 2010.10.25) – „szociális katasztrófa”, „tömegével utcára kerülők”, „elveszítsék lakásukat”… A vörös-iszap katasztrófa smafu ahhoz képest, amilyen nyomort itt lefesteni igyekszik egy populista bejelentést tenni készülő politikus!
Tegyük fel, hogy a szocialisták számításai helyesek, és a fővárosban 400 ezer családot érint a devizahitelek bedőlésének réme. Vagyis 400 ezer család nem képes a lakásvásárlásakor megállapodott feltételek szerint fizetni a törlesztését – tovább nyújtozkodott, mint ahogy a takarója ért, és most bizony, saját meggondolatlansága miatt bajban van. Nem természeti katasztrófa érte őket, csupán saját felelőtlenségük sült el rosszul. Ugyanezek az emberek a hitelfelvétel során választhattak volna biztosabb, és akkor drágább hitelkonstrukciót, de nem tették – hazárdíroztak és egy idő után már nem nyertek, hanem veszítettek. Sajnálatos, de katasztrófáról azért szó sincs!
A házunkban is volt egy fiatal hölgy, aki ebbe a szerencsétlenségbe esett, és amikor látta, hogy a fizetése és a törlesztés közötti különbség drasztikusan kezd csökkenni, egyre több számlát nem tud kifizetni, akkor meghirdette a lakását és bizony eladta, és vett egy kisebbet, olcsóbb helyen – mert ez a normális viselkedés, ha az embernek problémája van. Igyekszik maga megoldani!
Nem csak arról van szó, hogy a főváros amúgy is el van adósodva az előző városvezetés felelőtlen költekezése miatt, ezért kérdéses, hogy miből teremtik elő a szocialisták szerint szükséges 10 milliárd forintot, hanem arról is, hogy amit Horváth Csaba javasol, annak nagyon rossz az üzenete – adós ne fizess, hiszen ha bajba jutsz, majd az adófizetők pénzéből kisegítünk!
Mégis, mit lehetne tenni, ami nem a koldulás és a passzivitás alapján rendezi a problémát, és a főváros ebben még segithetne is a saját hibájukból bajba jutottakon?
1. Tárgyalhatna egy-két bankkal, akik kiegészítő hitelt nyújtanának, vagy a bedőlt hiteleket átcsoportosítva, vélhetőleg a futamidőt meghosszabbítva átvállalnák ezen hitelügyleteket. Pozicióját kihasználva kedvezőbb feltételrendszert tudna kicsikarni az adott bankból, mintha minden hiteles maga igyekszik tárgyalni a bankjával.
2. A főváros szervezhetne egy központi tanácsadást, ahol minden problematikus esetet egyedi módon igyekeznének megoldani – ha csak arról van szó, hogy törlesztőrészlet összegét kellene csökkenteni a fizetőképességhez, akkor egy hosszabb futamidővel ezt vélhetőleg meg lehetne oldani, de ha arról van szó, hogy az adott család a lehetőségeinél jóval több kiadást vállalt, akkor a lakás értékesítése és másik lakás keresése is lehet a segítség módja.
De egyet le kellene szögezni a szocializmus kimúlása után húsz évvel: a tulajdon nem állampolgári jog, akinek tulajdona van, azzal egy sor felelősség is terheli, és azt fel kell tudja vállalni – ha nem képes rá, akkor béreljen lakást, és ne legyen tulajdonos!
Mi történik valójában, ha 400 lakástulajdonos kénytelen eladni a lakását? Kétségtelen, nem valami magas áron, hiszen az ingatlanpiacon most is nagyobb a kínálat, mint a kereslet. Az önkormányzat, a kormány törvényességi támogatásával, kedvezőbbé teheti a lakásvásárlást, akár befektetői céllal is. Erre vonatkozóan volt egy korábbi javaslatom Az építőipari lobbi és a közérdek című cikkemben. Röviden:
– a vásárlási illeték megszüntetése 100 négyzetméter alatti lakások megvásárlása esetén (nem értékhez, hanem műszaki paraméterhez kötve)
– a bérleti díj után fizetendő adó mértékét 25%-ról 10-re csökkenteni
– csak olyan új lakások építését engedélyezni, amelyek energiafelhasználásuk 80%-át megújuló energiából fedezik,
– csak 70 négyzetméternél nagyobb új lakások építését engedélyezni,
– minden eddiginél nagyobb támogatásban (hosszúlejáratú kölcsönökkel és adókedvezménnyel) részesíteni az energiatudatos lakáskorszerűsítéseket,
– ellenőrizni az önkormányzati lakások kezelőinek tevékenységét – miért van annyi üres, önkormányzati ingatlan,
– az állam elismerhetné a nyugdíjalap 20 százalékáig azt a befektetést, amit a magánszemélyek olyan lakás vásárlására költenek, amelyet bérbaádasra szánnak.
Mindezekkel jelentősen megnövelhetnénk a szabad piacon lévő, elfogadható bérleti dijat jelentő lakások számát, és az egész magyar lakásállomány fokozatos javulását is. Nem mellesleg a felelősségteljes állampolgári magatartásnak is nagyobb teret adunk, hosszú távra.
Városalakító vasút
Lassan egy éve tartozom az Oszkár utazóközösségéhez.
Én, aki egyébként vonatpárti vagyok. Magyarországon elméletben, másutt a gyakorlatban is.
Életmódom alapos elemzésével, tudatosan döntöttem arról, hogy nem tartok autót – belvárosban lakom, a lakásomhoz nem tartozik garázs, sokat vagyok külföldön. Évekkel ezelőtt rászoktam a vonatozásra – Izraelben.
Magyarországon is hasonló a helyzetem – belvárosban lakom, nincs a házban garázs, sokat utazom – itt is vonatoznék szívesen, de a MÁV leszoktatott róla. Manapság, ha vidékre kell mennem, első dolgom megnézni az Oszkáron, hogy mikor, kivel utazhatnék, és csak akkor szállok vonatra, ha semmilyen más lehetőségem nincs. Kipróbáltam a Volánt is, de az is lassú – jobban hasonlít egy „ismerd meg Magyarországot” túrára, mint célszerű utazásra.
Mint városgazdász pontosan tudom, hogy a kötöttpályás közösségi közlekedésé a jövő, tudom, hogy a fejlett országokban egyre-másra építik a magleveket, amelyek 400 km/óra sebességen felül képesek menni és milliméter pontossággal megállni az állomásokon… és akkor olvasom, hogy igaz ugyan, Trianon óta nem sikerült megépíteni a vidéki nagyvárosok közötti körvasutat, amely tehermentesítené a fővárosi vízfejet és növelné a vidék gazdasági potenciálját, de talán 2020-ban már reális esélye lesz egy Szegedet Péccsel összekötő vasútvonalra, ha a szerbek és az EU is úgy akarja…
A probléma csak az, hogy mint a közlekedésben résztvevő gondolkodó egyén – sok más hozzám hasonlóval együtt – nem holmi nosztalgiavonatokra vágyunk, hanem szeretnénk a lehető leggyorsabban, legkényelmesebben eljutni „A” pontból „B” pontba. Amennyiben ez nem lehetséges a közösségi közlekedés keretein belül, akkor lehetnek olyan civil megoldások, mint az Oszkár – amely még mindig viszonylag hatékony és környezetkímélő – de az elégtelen közösségi közlekedés „üzenete” az, hogy végy magadnak autót, ha szabad ember akarsz lenni.
A személyautóval való közlekedésnek nem csupán a természetes és az épített környezetre gyakorolt hatása káros, hanem ennél is súlyosabb az a társadalmi következmény, amely Magyarországon már jócskán érezhető a központ és a periféria szétszakadásában. Központ és periféria – már nem feltétlenül térbeli viszonyokat megjelölő fogalmak, hiszen az aki magánhelikopterével közlekedik, akkor is a központban van, ha az Alföld egyik eldugott tanyáján él, és lehet valaki nagyon a periférián Budapest közigazgatási határain belül is, ha csak a tömegközlekedésre számíthat.
Magyarországon ma még ugyanis, többnyire tömegközlekedésről és nem közösségi közlekedésről beszélhetünk – a kettő között nem szemantikai, hanem minőségi a különbség. A közlekedés tehát egyáltalán nem a MÁV, a Volán, vagy a BKV ügye, nem is a közlekedési ágazaté, hanem egyre drasztikusabb társadalmi probléma.
Nem arról van szó, hogy minden tanyára óránkénti sűrűséggel vonat kell eljusson, vagy, hogy a társadalmi perifériára jutott embereket „fel kell zárkóztatni”, hanem egy olyan koncepcionális program hiányáról, amely meghatározná a fejlődés ok-okozati összefüggéseit, és ennek megfelelően tűzne ki célokat és cselekvési programokat.
Magyarország vasúthálózata a XIX. század második felében alakult ki a dualista monarchia szükségletei szerint. Trianon óta a korábban kialakított ésszerű rendszer felbomlott, és a közúti közlekedés előtérbe helyezésével a rendszerelvű vasúti hálózat rehabilitációja mindmáig nem történt meg.
A lemaradásból fakadó egyetlen előny, ha toldozgatás helyett korunk igényeinek megfelelő új szisztémát alakítunk ki, és ebbe illesztjük bele mindazt, ami a meglévő hálózatból hatékonyan használható. Tekintettel arra, hogy a városfejlődésben a XX. század – a személygépkocsi uralmának százada – kicsit olyan mint egy hurok, amiből lassan, mielőtt pusztulásunkhoz vezetne húzzuk ki a fejünket, meglepően sokmindent használhatunk abból, amit a XIX. században jól megcsináltak. Például, kiválóan használhattóak lennének Budapesten de másutt is, a régi pályaudvarok, a maguk eredetien egységes, mégis sajátságos formájában, egy a mainál sokkal gyorsabb és komfortosabb „elővárosi” közlekedés befogadására.
Az „elcsábítás” technikához elengedhetetlen a gyorsaság, kényelem és a tisztaság!
Az idő egyre drágább – az életminőség javulását szolgálja, ha az emberek 24 órájukból minél kevesebbet pazarolnak közlekedésre, és a helyváltoztatást ne csak a legkevesebb idő alatt tehessék, hanem ezt az időt más módon is hasznosithassák. Nem csak arról van szó, hogy a reggeli lapokat elolvassa az ember, munkába menet, hanem arról is, hogy már a közlekedésre forditott időt is a munkaidő részeként használhatják azok, akik nem maguk vezetik az autójukat. Mig az elmúlt évszázadban a felsővezetők privilégiuma volt az irodává alakitott hátsóülésű, sofőrös autó – a vonat lehetővé teszi mindenki számára a hatékonyabb időbeosztást.
Már ma is valóság lehetne egy olyan „elővárosi” vonat, amelyben a szerelvények változatos elrendezésűek, valós emberi igényekre épülnek. Nem osztályokra tagozódik, mint mostanság, hanem kifinomultan igazodik igényekhez:
– rövid utazásra szolgáló ülésekkel – a ROBOGÓ, a mai, városi villamosokhoz hasonló elrendezésben
– de, ha már 15 perces utat tesz meg az ember, akkor érdemes a KÁVÉZÓ-ban helyet venni, ahol az ülés kényelmesebb, ahol az ember választhat a KAROSSZÉK vagy a NETSZÉK között. Az elsőben egy tea, kávé, vagy üditő mellett elolvashatja a friss lapokat, mint aféle, suhanó századfordulós kávéházban, a másodikban a beépitett számitógépen a netvilágba látogathat.
– ha ennél is több időt kénytelen az ember közlekedésel tölteni, akkor már érdemes megfontolni egy KABIN-ba helyet venni, ahol egy elektronikus iroda várja, és az utazási időt teljes mértékben munkával töltheti. A hajdani brit vonatok elsőosztályú fülkéire emlékeztető KABIN tökéletes munkafeltételeket biztosit, miközben száguld a célirányba.
– Addig is, amig a 420 km/óra sebességű vonat nem lesz általános, az utastér változatos kialakitása lehetővé tehetné a kényelmesebb utazást, igy az országot megkerülő TÁJOLÓ vonalon, a hálókocsis utazás nagyonis illő lehet.
A kötöttpályás közlekés mai tagoltsága – villamos , metró, HÉV, távolsági vonat – egy sokkal flexibilisebb rendszerré kell váljon.
Ezen a rendszeren felül kellene kiépíteni azt a vidéki nagyvárosokat összekötő maglev-körvasutat, amely a Trianonnal megcsonkult hálózatot rehabilitálja miközben alapvetően meg is újítja, technikailag. Mivel a Suhanónak (a maglev magyar neve lehetne) amúgy is másfajta pálya szükséges, mint a hagyományos sínpár, érdemes olyan vonalon kiépíteni, amely eddig hiányzott a hálózatból, és amely gazdasági és társadalmi hatása forradalmi változásokat indithat el a periférián.
A szabálytalanság szépsége
Barátom, akivel 2007-ben egy hétvégét Velencében töltöttem, azon meditált, hogy hol tartják a velenceiek az autóikat.
– Nincsenek autóik…
– tippeltem, bár a Róma tér melletti hatalmas parkolóról tudtam…
de miért ne higyjem, hogy lehet autó nélkül is jól élni egy városban!
– És, ha el akarnak utazni valahová?
– kérdezte makacs barátom, mert az autó olyan egy izraeli számára, mint egy magyarnak a ló volt valamikor, gondolom…
anélkül nem is férfi az ember fia.
– Akkor hajóra szállnak
– pattintottam le a motorizált kérdést, és élveztem tovább egy autótlan város gyönyörűségét.
Állítólag, a velenceiek azon keseregnek, hogy az emberek (mármint az a rengeteg turista) nem hajókáznak a kanálisokon, hanem sétálgatnak a városban.
Bár nagy élvezettel tanultam az olasz szavakat, mondatokat, erről nem tudtam kifaggatni az őslakosokat.
Talán, majd legközelebb…
Mert, hogy visszamegyek, az tuti.
Sétálgatni…
Barátom szerint ugyan mi nem sétálgattunk, hanem gyalog „bedolgoztuk” a várost.
Kora reggeli órákban ott, ahol napközben csak a turisták járnak, de reggel még a galambok is szundiztak, így lehetett élvezni a csípős tengeri levegő és a napsütés áldásait, miközben az épületeket bámultuk.
Aztán a város turista-mentes övezeteiben.
Velencében azt élveztem, ami elképzelhetetlen a mai építési szabványok szerint.
Ahogy a házak kanális felőli homlokzatát beborítják az ablakok, az erkélyek, hogy egymásnak hátat vessenek a sikátorokban…
Az intim kis terecskék, kapualjak mélyén felsejlő belső udvarok, a homlokzaton kitüremkedő, magasba igyekvő kémények, a cseréptető fölé ácsolt teraszok
– itt, egy önkormányzati hivatalnok hátast dobna a megoldásoktól…
– röhögnöm kell !
Mégis,
ez a totális káosz,
a Campaniléről lenézve meglepően egységes-rendezett képet festett.
Nem gondoláztunk,
hanem vaporetton utaztunk,
mint az egyszerű városlakók.
Este Vivaldi koncertre mentünk,
de nem vásároltunk a Nardinál.
Ám „megszámoltuk a köveket” a Ghetto Nouvoban,
kávéztunk a babzsákok és pörkölőgép mellett…
Élveztük a Castello néptelen sikátorait,
ahol kevésbé torkollik az utca egy a kanálison átívelő hidacskába,
csak kiszalad,
neki a víznek,
és akkor mehet az ember vissza,
keresheti a „labirintus” kijáratát.
amelyeket minden turistának kötelező megszemlélni,
igyekeztünk elkerülni.
Meghatottak az esetlegességek,
a bugyutaságok az egyszerű épületeken.
Szívtuk a levegőt,
próbáltunk beleolvadni a képbe.
Városi kultúra
Mitől jó egy város? Nem feltétlenül szép, hanem olyan, amiben jól érzi magát az ember. Persze nem árt, ha szép is, de nem a fogalom esztétizáló, művészi értelmében fontos ez.
A jó város otthonos. Ottlakó és idegen egyaránt érzi ezt – megfogalmazni kicsit nehezebb…
Mégis, most éppen erre vállalkozom: igyekszem körüljárni azokat a dolgokat, amelyektől egy-egy városban, vagy csak egy-egy városrészben, utcában, egy utcarészletben, teresedésen, vagy éppen egy ház udvarán, lépcsőházában, folyósóján, belépve egy lakásba, kilépve egy teraszra, egy kertbe… – elfog az az egyszerű és felemelő érzés, hogy jó itt!
Nem arról beszélek, amitől építészek szoktak elájulni, nem a magas kultúra kérdéseit feszegetem, nem is korunk építészetének sorsdöntő kérdéseit – a mi hétköznapi kultúránk lenyomatát keresem a városban. Annak jellemzésére, hogy mennyire különbözik az én, egyszerű városgazdász gondolkodásom az építészek többségétől, idézek egy 2008 januárjában írt cikkemből, amit az Urbánus térről írtam, azok után, hogy meghallgattam a Városházán az aktuális építészeti álmot, a Városháza Fórum-ról.
” Ha belegondolok, Beleznay Éva „térfal”-magyarázata ütötte ki nálam a biztositékot. A sok szakszerűség látszatába öltöztetett fogalmi lufballon, mint a „Városháza Fórum” „Budapest Szive”, a „metropolis főutcája” „városkapu” után, már csak a „térfal” hiányzott a sok nesze-semmi-fogd-meg-jól érvek sorából. Számomra, ezek a kifejezések szinte „hívószavak” egy jó esetben slampos városrendezési program, rosszabb esetben egy nagy hazugság leplezésére.
Alapvetően, ezek a fogalmak valamiféle nosztalgikus, szellemváros épitészeti kialakitására utalnak. Épitsünk valamit, hogy olyan legyen, mintha… az antik görög város fóruma, szervezetünk dobogó szive, a nagyanyó békés falujának főutcája, a várfallal védett középkori város kapuja – és még higgyem is el! Bosszúságom fő oka, azt hiszem, hogy feltételezik: annyira hülye vagyok, hogy elhiszem! Pedig csak arról van szó, hogy kéne valamit épiteni, ami jó sokba kerül, és lehet rá hivatkozni, hogy ezt is megcsináltuk! Függetlenül attól, hogy szükség van rá, vagy sem.
Amikor Terrence Curry azt mondta, hogy a világ legszebb tereit nem a közösség bevonásával tervezték, valószinűleg épitészeti terekre gondolt. Olyanokra, amelyeket egyetlen központi akarat, és kitűnő arányérzékű tervező „odatett” a város térképére. Rengeteg ilyen van, hiszen az emberiség történelmének nagyobb részében a központi hatalom tervezett, és ha elég kultúrált volt ahhoz, hogy igényeit tehetséges, nagy tudású művészek valósitsák meg, akkor évszázadok múltán is csodálhatjuk a nagy művet.
Más kérdés, hogy az épitészeti remek a csodálaton kivül alkalmas-e városi élettel telitődni?
A nyolcvanas évek elején, a szocializmus korhadó éveiben irtam egy cikket, az akkori Népszavába a városi terekről. Kevéske külföldi tapasztalattal, sokkal inkább a hazai városok különböző teresedéseit vizsgálva, arra jöttem rá, hogy a csodálatraméltó, pompázatos tereken többnyire átsietnek a hétköznapi emberek (a nem túristák), és a város intimebb teresedésein ücsörögnek-beszélgetnek, érzik otthonosan magukat.
A Kamermayer-tér létért való küzdelme precizen mutatja, hogy egy urbánus tér, még akkor is megőriz valamit az életképességéből, amikor gépkocsiparkolóba fullasztják minden jobb sorsra érdemes négyzetméterét.
Sári Istvánnak tökéletesen igaza van abban, hogy a tereink rehabilitálásához tudnunk kéne, hogy mitől is jó egy urbánus tér. Az is biztos, hogy a mai várostervezésben aktivizálódó erők az idődimenzióról totálisan megfeledkeznek. A várost úgy kezelik, mint egy épületet, amelyet egyszer valakinek meg kell épiteni, aztán áll az szépen magában, ahogy a tervező elképzelte, legfeljebb gonosz, műveletlen és romboló-hajlamú használók miatt időről-időre fel kell újitani. ”
Az akkori cikkem a rossz példákat próbálja elemezni, amire persze szükség van, de most erősítve a pozitív hozzáállást magamban, igyekszem a jókat megragadni, és azon gondolkodni, hogy mitől is jó valami – talán van ebben is valamely rendező elv, amit a rosszak javítására is tudunk használni…
Anyám szokta volt mondani, hogy egy lakás tisztaságáról a WC-ben lehet meggyőződni, nem a nappaliban… Nos, a városelemzésemet is kezdhetném mondjuk a nyilvános WC-ékkel, és ezzel kapcsolatban is van némi nemzetközi gyűjteményem, most mégis inkább a „konyhákat” veszem sorra, vagyis azokat a vendéglátó-helyeket, ahol valamiért jól érzi az ember magát, ha eltölt egy kis időt. Annál is inkább, mert a vendéglátóhelyek „arccal” a városi köztérre, az utcára fordulnak. Ezért, egyfelöl az utca szempontjából fontos, hogy milyen „arcok” fordulnak felé, másfelöl pedig az utca, a városi tér maga, része a belső térben ülő számára kibontakozó látványnak. Mindebből, számomra legalábbis az is következik, hogy a pincékben megbújó falodákat nem sokra becsülöm, mint városi vendéglátó helyeket.
A városgazdász szempontjából a vendéglátó helyek minősége alapvetően fontos ahhoz, hogy más tekintetben is hatékonyan működjön a város. A jó vendéglős, mint majd látni fogjuk a példákon, odafigyel a környezetére is, hiszen az utcáról be kell csalogassa a kuncsaftjait – a tisztaság alapvető, de nem elégséges követelmény. Ugyanakkor a csinos vendéglőbejárat jó hatással van az utcai emberek viselkedésére – mintát ad .
Délelőtti kávézásra tértem be a Király utca elején lévő Mozaikba. Nyáron az utcára kitett asztalokhoz is ülhettem volna, de most hideg van ehhez – beléptem. Ezen a szinten csak néhány asztal és a pult van – a belső tér izléses, anélkül, hogy elidegenítően elegáns lenne. Lent a kávézó, fent a teázó, de valójában nincs hermetikusan szétválasztott funkciója a térnek – a lényeg, hogy a vendég érezze jól magát.
„A Mozaik Teaház és Kávézó célja, hogy otthon érezd magad. Bárhonnan jössz, bárhová mész. Egy pár perc pihenő. Barátságos, nem zsúfolt, igényes és kellemes. Elvonulhatsz egy védett sarokba, vagy ülhetsz kókuszpárnákon.Ihatsz lótuszvirág zöld teát, vagy friss sütit ehetsz, de bebódulhatsz a perzsa vizipipától is. Olvashatsz mágiáról, hallgathatod a zenét, érezheted a füstölőt, meggyújthatod a gyertyákat.”
A tulajdonosok pontosan tudják, hogy mit akarnak eladni, ismerik a környéket, azokat az embereket, akik potenciális kuncsaftok lehetnek. A betérő túristákat is készséggel (és megfelelő nyelvtudással) szolgálják ki, ha kell útbaigazítják – kézikönyveket és képeslapokat is lehet venni – , de jelentős a törzsközönség, akik nem találomra estek be kávézni, hanem pontosan tudják hová jönnek, és szívesen térnek vissza.
Ez a hely, és szerencsénkre nem az egyetlen ilyen Budapesten, olyan, amilyen nagyban egy jó városnak lennie kell – kellemes hely az ittlakóknak, és ezt érzi az idevetődő túrista is, ezért őt is visszatérésre csábítja – jobban, mint bármely országimázs-reklám. Mert az idelátogatókat nem az érdekli, hogy milyen világot akarunk nekik eladni a kirakatban, hanem az, ami a magyar valóság része, legyen az vonzó vagy éppen taszító.
Ahhoz, hogy az ilyen „pozitiv hatású pontok” megszaporodjanak egy városban, sokszor a városvezetésnek nem is kell többet tennie, mint nem akadályozni ezeknek a helyeknek a működését. Ott, ahol a helyi adó rendszere összhangban van a városfejlesztéssel – és ez a hely nem Magyarország, egyelőre, sajnos – az ilyen helyek működtetői olyan kedvezményben részesülnek, amilyet az aktivitásukkal megszolgálnak.
Bauhaus Tel-Avivban
Tel-Avivban közel 4000 olyan épület áll még ma is, amelyet a Bauhaus szellemében alkottak a múlt század harmincas, negyvenes éveiben. 2003-ban az Unesco a Világörökség részeként ismerte el a „Fehér várost„- ‘העיר הלבנה‘
Tavaly ünnepelte Tel-Aviv a 100.születésnapját, ugyanakkor a fiatal várossal ma már egybenőtt, és önkormányzati szinten is egybetartozó rész Jaffa – egyike a föld legrégebbi településeinek.
1907-ben már mintegy 8000 zsidó élt, a 40 ezer lakosú Jaffán. Nem különálló negyedben, hanem a város többi lakójával keverten, szétszórtan az egész városban. Az Oszmán Birodalom részeként, vegyes, muszlim és keresztény arab lakossággú település volt, és amikor 1908-ban a birodalomban megnőtt a muszlim nacionalisták, az Ifjú Törökök szerepe, egyre több attrocitás érte a zsidókat. Éppen ezért a cionizmus eszméi hatására egyre növekvő zsidó lakosságnak Jaffától északra, amelyeket a közösség már korábban megvásárolt, új városrészt kezdtek építeni. Innen indult Tel-Aviv. Az első városrészek jellegükben meglehetősen eklektikusan épültek, kis telkeken, kis házakkal, többnyire olcsó építőanyagokkal, silány minőségben. A lakosság növekedésével újabb és újabb területeket nyitottak, de ezzel együtt a zsúfoltság is nőtt.
Az első világháború az Oszmán Birodalom végét jelentette, egyben azt is, hogy ez a terület, Palesztina néven a Brit Birodalom részévé vált.
A britek ebben az időben még támogatták a zsidó közösség országépítő szándékát, és ez megmutatkozott a zsidó bevándorlás mértékében is.
A múlt század huszas éveiben, különösen a német aliya hatására, egyre sürgetőbbé vált új alapokra helyezni a városfejlesztést.
Patrick Geddes készítette el az általános rendezési tervet, a „kertváros”, az akkor legkorszerűbb várostervezési elvek szerint.
A tervet 1927-ben fogadták el, és az ezt követő tíz évben mintegy 2700 új házat építettek, már Bauhaus stílusban.
Szerencsés csillagegyüttállása volt ez Tel-Avivban a politikai-társadalmi célok (a zsidóknak új hazát építeni), a modern várostervezési elgondolások (kertváros, ami a hagyományos városhoz képest levegősebb, zöldebb, emberibb) és a modern építészeti irányzatnak, amelyet a Németországból érkezett bauhauslerek honosítottak meg a tengerparti homokdűnéken.
A képen látható Angel-házat Zeev Rechter tervezte, aki viszont Párizsban tanult és Le Corbusier hatása érezhető munkáin.
Tel-Aviv éghajlatára remekül illettek a modern építészeti elvek: a lapostető, a földszint lábakra állítása, a teraszok, a falfelületek és az ablakok geometrikus játéka, az árnyékolás és fény összhangja.
A kertváros gondolata is kiválóan beleillett abba a cionista elképzelésbe, hogy az ős-új hazában minden talpalatnyi helyet zölddé kell tenni – mind a mai napig a faültetés, a kertépítés igen hangsúlyos eleme a településtervezésnek.
A Geddes-terv szerint a városban széles fasorok és sugárutak épültek, találkozásaiknál, néhol impozáns terek.
Összefüggő házsorokból álló utcakép helyett, a telekhatártól visszaléptetett, kert közepébe ültetett házak sora jelentette a sajátságos városképet.
A főutak által határolt tömbökben keskenyebb utcák és sokféle gyalogos átjáró, imitt-amott egy-egy telek kihagyásával belső parkok, amelyek különleges intimitást nyújtanak a városnak.
A várostervezés geddesi hagyománya mind a mai napig hatással van az izraeli várostervezésre.
Bizonyos tekintetben egyre inkább, hiszen a huszadik század gépjármű-mániás második feléhez viszonyítva, újra felfedezzük a gyalogos város szépségét.
Nem csak a Bauhaus épületek megőrzése válik a lokálpatrióta büszkeség lényeges elemévé, hanem a városszerkezet rehabilitációja is.
Egyre gyakrabban látni, hogy a húsz-harminc évvvel ezelőtt parkolóvá alakított kerteket rekonstruálják, a társasház kertészt fogad, hogy a környezete újra olyanná váljon, mint ahogy azt a városalapítók elképzelték.
A fasorok új funkcióval telítődnek azáltal, hogy a várost átszövik a kerékpárutak.
A fák megnőttek, a növényzet sokszor takarja a régi épületek szoborszerű szépségét – kevésbé fotózhatóak, de annál inkább lakhatóak ezek a házak.
A tel-avivi Bauhaus-örökség a ma már elitté vált belváros része.
Ahogy csökken a gépjárműforgalom (dugódíj, sebességcsökkentés 30km/órára, stb.) egyre inkább visszatérhet az ember a szabad teraszokon való üldögéléshez, ahogy az ötvenes években tették.
A mediterrán ember az utcákon, a közterületeken él szívesen, a ház körüli kert, a lakásokhoz tartozó teraszok adekvát átmenetet jelentenek a köztér és a privát tér között.
Kapcsolódó témájú hg cikk
XXI. századi életforma – egy XIX. századi házban
2009 március végén elvállaltam a mi házunk közös képviseletét. Azon kívül, hogy a nehéz helyzetbe került háznak segítsek, úgy gondoltam, hogy mint városgazdász modellezhetem azt, amit Budapesten kéne csinálni. Kísérletnek tökéletes volt, hiszen a sürgető problémák megoldásán túl, az is kiderült, hogy melyek a magyar társadalom jelenlegi állapotában a buktatók, amelyek a nagyívű gondolatok megvalósítását akadályozzák, és végső soron a hatékony működést teszik lehetetlenné.
Mérföldkő volt a házzal való kapcsolatomban az a jövőkép, amit 2009 karácsonyára készítettem a kedves tulajdonostársaknak, és amely megosztotta a közösséget: volt akit lelkesített, de voltak olyanok is, akiket kifejezetten megrémített még a változás esélyének felvetése is. Engem viszont megerősített abban a hitemben, hogy jó műszaki-gazdasági megoldások vannak, csak hiányzik a közös érdek alapján szerveződő, cselekvésre képes közösség – még mindig erősebb a patópálos várakozás, hogy majd valaki más megoldja a mi problémáinkat, addig pedig keresünk egy bűnbakot, akit lehet szidni jelen nyomorúságunkért…
Budapest 2009 – ” Legfőbb, szakmai feladatomnak, mint városgazdász – aki egy időre igyekszik ellátni a ház közös képviseletét – azt tartom, hogy megszülessen egy koncenzusos jövőkép, ami minden lépésünket motiválja. Ehhez, elsőként alapos felmérés volt szükséges, néhány szakértő bevonása, tervek készítése, bizonyos esetekben az engedélyezési eljárás megindítása.
Utcai homlokzat
Ez a homlokzati terv – még csupán munkaközi stádiumban, ennek a munkának a kezdete.
Az utcai homlokzatunk, ha szépnek nem is mondható – a rikító sárga kapu, a szürke falak, a többnyire lehúzott rolókkal – , de nyóckeri átlagban mégsem állunk nagyon rosszul. Viszont, ha bármilyen pályázaton, amit évente kiírnak homlokzatfelújításra, részt akarunk venni – jogerős építési engedéllyel kell rendelkeznünk. Mivel nincs, meg kell csináltatnunk, engedélyeztetnünk kell, és alkalomadtán ezzel pályázni felújítási forrásokra.
Az adottságainkat tehát egyfelől meghatározza az a műemléki környezet, amelyet a szomszédos kéményseprőház jelent, ám a kapun belül úgy alakíthatjuk a környezetünket, ahogy jónak látjuk. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem érdemes tiszteletben tartani azt ami érték, de lehetőségünk nyílik felülvizsgálni minden egyes részletet és és feltenni a kérdést, hogy lehetne mindezt jobbá tenni.
Pincék
A mi házunk, mint általában, a volt állami tulajdonú bérházak, a lakások (üzletek) magántulajdonából és tekintélyes mértékű osztatlan közös tulajdonból állnak. Osztatlan közös tulajdon a pince: az első udvar épülettömbje alatt – 514,55 négyzetméter, a második udvar épülettömbje alatt – 611,38 négyzetméter. Tehát összesen: 1126 négyzetméternyi terület gyakorlatilag lomtár!
Ha figyelembe vesszük, hogy a lakások és az üzletek – amelyek után fizetjük a közös költséget – összes alapterülete 4531 négyzetméter, akkor igazán feltűnő a lomtárnyi pazarlás. Persze, a pince mai állapotában aligha használható másra, hiszen falai nedvesek és elosztása is nagyon esetleges, de tudnunk kell, hogy milyen hatalmas területtel lehetne gazdálkodni, ha megoldanánk, az amúgy mindenképpen megoldandó műszaki problémákat.
Első lépésben,a pinceszinten fellelhető infrastrukturális vezetékeket kell rendbe tenni – ebben a tekintetben egyre jobban állunk: elődeim is végeztek felújításokat, idén is tekintélyes mértékű felújítás történt, és néhány helyen már a pincéből induló strangok is megújultak. Mivel a strangok (fel és lemenő víz, szennyvíz, gáz) privát területeken haladnak keresztül, felújításuk akkor történhet, amikor az illető lakás(ok) is felújításra kerülnek, vagy ha már kárt okoztak (falnedvesedés) és ezért halasztást nem tűr a cseréjük. A pincéink rendbetétele szempontjából a földszinti lakásokig vezető szakasz a kritikus.
A pince és egyes földszinti falak nedvességének megszüntetése is közös érdek, mert a talajnedvesség napról-napra rongálja az épület falainak állagát. Végeztünk erre vonatkozó felmérést, árajánlatot is kaptunk arra, hogy miként szabadulhatnánk meg véglegesen a talajnedvességtől. Ahhoz viszont, hogy azt a tekintélyes, nagyságrendileg 5 millió forintos beruházást finanszírozni tudjuk, a pincékkel a mainál sokkal jobb hatékonysággal kellene gazdálkodnunk.
Arról nincs szó, hogy ne legyen a lakástulajdonosoknak bizonyos, lakáson kívüli tároló-helye, de a mai kaotikus helyzetet egy átlátható rend kéne felváltsa.
Műszakilag szépen megoldható lenne, hogy 2-20 négyzetméternyi kizárólagos használatú tárolókat alakítanánk ki a már száraz-falú pincékben, úgy, hogy maradjon olyan, valóban osztatlan közös tulajdonú rész, amit nem lomtárként, hanem mondjuk közösségi térként (edzőterem, szauna, gyerek-foglalkoztató, stb.) használhatunk.
Erre rendkívül alkalmas pinceszakaszunk is van, amely a leghátsó udvarra néző nagy ablakokkal rendelkezik, de most csak lomok uralják.
A lakásokhoz kizárólagosan tartozó tárolókat mindenki a saját igényei szerint választhatja, – akinek egyáltalán nem kell, és akinek 20 négyzetméternyi az igénye, találhat magának megoldást – de ezért, bizonyos összeget fizetnie is kell. A most épülő társasházakban elfogadott rend, hogy a lakáson kívül is vannak tulajdoni részek, úgy mint mélyparkoló vagy tároló.
Ezt a tulajdonosok külön veszik meg, és minimális közös költséget fizetnek érte. Ezt mi is megtehetjük – igaz, ez alapító okirati módosítással jár, de a következő részekből majd kiderül, hogy nem csak ezt kéne módosítani, tehát végső soron, a saját tulajdonú pincerekeszek kialakítása része lenne egy nagyobb átrendezésnek.
A cél, hogy minél rendezettebb környezetben, minél kisebb közös költséget fizessünk, de az a közös költség az igénybevett szolgáltatások arányában legyen meghatározva. Azzal, hogy a pincerekeszek nem közösek, hanem kizárólagos tulajdonú, rendezett tárolókká válnak, és ezzel bizonyos bevételt generálnak a közösségnek, a házunk lehetőségeinek jobb kihasználása felé tehetjük meg az első lépést.
Cselédlépcső
A bérpalota, amely 1885-ben épült, szükségképp tartalmazott cselédlépcsőt is.
Az akkori társadalmi rétegződésben ez ugyanúgy hozzá tartozott az épülethez, mint a személyzeti közös WC, vagy a konyhából nyíló cselédszoba és a személyzeti bejáró. Ma már semmi jelentősége nincs, ennek megfelelően alig használják közlekedésre, sokkal inkább arra, hogy a szomszédos lakásokba nem férő holmit ott tárolják.
Ugyanakkor, amíg ez közös terület, addig a társasháznak ezt fenn kell tartani, vagyis takarítani, világítani sőt, amilyen állapotban van, előbb-utóbb fel is kellene újítani.
Vagyis a cselédlépcső „viszi a pénzt”, miközben minimális a használata.
Egyesek azt feltételezték, hogy esetleg tűzrendészeti okokból szükség lehet erre a lépcsőházra, de miután kint járt egy szakértő és megvizsgálta az épület adottságait,
egyértelműen kijelentette, hogy tűzoltási szempontból erre szükség nincs, és erre vonatkozóan bármikor irásos szakvéleményt is tud adni.
Egyelőre azonban csak a lehetőségeket vizsgáljuk.
A cselédlépcső emeletenként 12,75 négyzetméternyi helyet foglal el. Ha elbontanánk, egy 12 négyzetméteres szobát nyerhetne valamelyik szomszédos lakás.
Három emeleten lehetne ezt hozzácsatolni valamelyik szomszédos lakáshoz. Természetesen nem ingyen, de méltányos áron, hogy a közösségnek és az egyénnek is megérje. Annak a lakástulajdonosnak is, aki megveszi a társasház által kialakított helyiséget – a lépcsőbontás és a helyiségkialakítás saját beruházásban történne, hogy külső személynek ne legyen ebből haszna – és a társasháznak is, hiszen nem kell többé a cselédlépcsőházra költenie. De még a többi tulajdonosnak is megérné, hiszen a tulajdoni hányad csökkenne azoknak, akik nem élvezik a többletterület előnyét, és ezzel a közös költség is.
A cselédlépcső elbontásával a negyedik emeleten is kialakítható lenne egy, a mai közösségi helyiségnél kisebb iroda-irattár, és ezzel újabb bevételi forráshoz jutnánk a 22 négyzetméteres közösségi helyiség kiadásával. A földszinten pedig, mivel a pincelejáratot meg kell tartanunk, a feljárati lépcső elbontásával egy kiváló motor-parkoló lenne kialakítható a házunkban most az udvarban parkoló két motor számára. Tehát, azon felül, hogy 36 négyzetméter magántulajdonba kerülne, a fennmaradó 24 négyzetméter is célszerűbb használatra fogható lenne. Természetesen, ez is része lenne az alapító okirat számadatai módosításának, ahogy a pince „privatizálása” is, de ezzel még nem fejeztük be a lehetőségek tárházát.
Légudvarok
A mi házunkban 50 négyzetméternyi (padlószinten) légudvar van. Többségük alig nagyobb, mint egy négyzetméter, de van négy olyan, amely 6-7 négyzetméternyi. Azt a kettőt, amelyet három oldalról ugyanaz a lakás vesz körül, a lakástulajdonos beépítette a maga lakásába. Ezzel semmi baj nem lenne, ha kértek volna rá építési engedélyt, megvették volna a közösségtől, és miután a lakásuk alapterülete ezzel növekedett, a megnövekedett közös költséget fizetnék. Csak a közös költség-különbözet havonta 1500 forint, a mai árakon, arra a területre, amit a közösségtől elbirtokoltak.
Hogy félreértés ne essék, nekem nem az ellen van kifogásom, hogy valaki hasznosítani szeretné az amúgy szintén csak kiadásokat jelentő légudvarokat, csupán úgy gondolom, hogy ezt is valamilyen rendszer szerint kéne tenni, mondjuk úgy, hogy megveszik a társasháztól a területet, építési engedélyt kérnek rá, és fizetik a nagyobb lakás utáni közös költséget. Tovább megyek: szerintem, a háznak kifejezetten érdeke lehet a légudvarok földszinti részének a hasznosítása, mert ebből az összegből rendesen megoldhatnánk a légudvarok falainak felújítását a többi emeleten. Hiszen a vakolat ott is hullik, mindenkinek érdeke lenne, hogy egyszer rendbe tegyük mindegyik légudvart.
Ha pedig módszeresen, a ház mind a 13 légudvarát beleintegrálnánk a privát lakásokba, akkor egy építési engedéllyel és alapító okirat-módositással megoldhatnánk az ügyet, mindenki megelégedésére.
Igy lehetne olyan műszaki megoldásokat is találni, amely nem zavarja a környezetet, de a szellőzést továbbra is biztosítja.
Ott, ahol két lakás ablakai is a légudvarra néznek, a földszinten nyitott teraszt vagy mini-kertet is ki lehet alakítani, az egyik lakáshoz kapcsolva.
Mindenki jobban járna ha a málló vakolat látványától megszabadulna.
Padlás
A padlás korabeli funkciója a hőszigetelés és a csapadéklevezetés volt. Ma már, az üres padlástérnél sokkal korszerűbben is megoldható a fenti két funkció. Vagyis a padlásra ma már nincs szükség. Sok társasház ezt úgy értelmezi, hogy akkor nosza, adjuk el a padlásteret valamilyen vállalkozónak, aki belenyomorít egy csomó lakást, a társasház pedig kap egy kis pénzt, amit a ház felújítására költhet.
Ebben a házban is volt egy ilyen akció – szerencsére a józan többség leszavazta.
Átnéztem a 2007-ben benyújtott ajánlatokat. Rémisztőek. Az ajánlatok nagyon hasoló kondíciókban, 87 millió forint értékű felújítási munkát vállaltak volna azért, hogy 2000 négyzetméternyi lakást nyomtak volna rá a meglevőkre! Ne feledjük: ma 4531 négyzetméter lakás és üzlet van az épületben, ami gyakorlatilag 72 lakást jelent a házmesterlakással és egy korábbi, nagyobb lakás szétválasztásával együtt. Ha az utcai üzletek alapterületét levonjuk, akkor most 66 négyzetméter/lakás az átlag. Ebben vannak kis és nagy lakások. Ha a beruházó 2000 négyzetmétert akart beépíteni – egy szintet a már amúgy is magas első szárnyra, két szintet a most kétemeletes épületrészre, totálkárossá téve annak szépséges udvarát – akkor az kb. 50 plusz lakást jelentett volna egy bejáratra – panelzsufi-szerű értékcsökkenést jelentve minden egyes meglévő lakásra nézve!
Ebből, talán nyilvánvaló, hogy nekem eszembe sem jutott olyan megoldás, amely drasztikusan növeli a lakások számát, vagy az épület magasságát, rontja a meglévő udvar benapozási mutatóit.
1. Az utcai homlokzatunkat a műemlékfelügyelőség „vigyázza”, itt a meglévő cseréptető az utcakép része, még akkor is, ha az utca szintjéről ezt nem nagyon látni. Ráadásul, ezen a részen van elhelyezve a VODAFONE-antenna, alatta a padlástérben a szerelőszoba és az összes merevítő-tartó, ami az antennához kell.
Itt van a liftgépházunk is, de marad bőven még olyan padlástér, ami további hasznosításra alkalmas lehet.A fedélszéket megvizsgáltattam, azzal nincs probléma, csak a cseréptartó lécezés és a cserépfedés szorul mielőbbi felújításra. Manapság azonban van olyan magyar találmány, amely a cserépből csinál napelemet, tehát a nyeregtető déli oldala úgy is működhet, mint egy kisebb naperőmű.
2. Telkünk nagyszerű adottsága, hogy az utcai front észak-nyugati és mintegy 90 méter mélységben délkelet felé nyúlik be. Telkünk mélysége a Horánszky utcában 5 bérháznak ad helyet! A két épületszárnyat három udvar szakítja meg, illetve választja el a déli szomszédtól. Ennél ideálisabb terepe nem is lehetne egy napelemekkel borított zöldtetőnek!
A kérdés, mint már korábban, hogy megtartunk egy üres padlásteret, amelyet alig valamire használunk, de rövidesen tekintélyes összeget kell a felújítására fordítanunk, vagy olyan megoldást keresünk, ami nem viszi a pénzt, hanem hozza is! Vagyis olyan beruházás irányába keresgélünk, amely folyamatos bevételt jelent majd a háznak az elkövetkezendő húsz évben.
Nyilvánvalóan, a tetőszerkezet napelemes cserepekkel való felújítása, illetve a zöldtető kialakítása is komoly beruházás, de erre két forrásból lehetne pénzt szerezni:
1. A Környezetvédelmi és Vízügyi minisztérium Fejlesztési Igazgatósága már meghirdette az energiamegtakarítást kezdeményező pályázatát, egyelőre panelépületekre, de Takács Gábor irodavezető tájékoztatása szerint már készül a hagyományos technológiájú társasházakra is egy pályázat, amely az ilyen irányú felújításokat, átalakításokat támogatja. Ebben a tekintetben lehetünk minta-értékű projekt.
2. Az „önerőt” saját beruházású, szolid ráépítéssel oldhatnánk meg, amely csak a hátsó épületszárnyon történne, úgy, hogy nem a tetőtérbe nyomorított gyufásdoboz méretű lakások épülnének nagy számban, hanem csupán a jelenlegi tetősíkon belül 5 db nagy tetőteraszos lakás, amely a rendelkezésre álló szintterületből 480 négyzetmétert építene be, és 140 négyzetméternyi tetőterasszal növelné a hasznos alapterületet. Ennek az öt, valóban luxuslakásnak a forgalmi értéke, még a mai, válságos időkben is 180 millió forint körül van. Az eladási ár és a megépítés közti különbség kerülne befektetésre a zöldtetős, napelemes kialakításra, amely aztán folyamatos bevételt generálna a közösségnek.
Ily módon csak minimális mértékben növelnénk a lakások számát, miközben az új lakások egy merőben új életminőséget jelenítenének meg: a pesti belvárosban csendes, védett helyen lévő igazi penthausok.
Csakhogy, nemcsak az új lakások lennének értékesek, hanem ezzel a beruházással a meglévő lakások értéke is ugrásszerűen nőne. A saját beruházás konstrukcióban a beruházói haszon is a házban marad, ami lehetővé tesz egy minőségi felújítást a gangokat és a többi közös teret illetően is.
Aki látta a közösségi helyiséget, vagy a liftet, de akár a szeméttárolónkat is – az kapott némi előképet arról a műszaki és esztétikai szinvonalról, ami alá, a magam részéről sosem mennék. Lehet, hogy ez a szint egyeseknek túlzás, nekik az üres konzervdobozok a lépcsőházban éppen megfelelőek, de azt hiszem, hogy ennél mindannyian többet érdemlünk.
Bizonyára lesznek olyanok, talán éppen azok az idős emberek, akik szenvedésként élték meg a nyári felújításokat, akik köszönik a változásokból nem kérnek. Csakhogy ez a program nem olyan holnap kezdődő építkezés, mint amiket le kellett bonyolitani a sűrgősség okán, hanem egy jó előre megtervezett és ütemezett felújítás részei lehetnének, amely egyelőre csak az irányt tűzné ki – ide lehetne eljutni, ha összefogunk.
A megvalósitás, éppen a program összetettsége okán fokozatos lehet csak, a kifutási ideje 4-5 év. Mégis, mostanában kell arról döntenünk, hogy merre az arra, mert a közben felmerülő problémákat ennek függvényében kell kezelnünk. És akkor itt térnék ki az elmúlt év kéményfelújítási projektjének buktatóira – a következő bejegyzésben.
Lépcsőházak
A már említett cselédlépcsőházon kívül két főlépcsőházunk van. A homlokzati szárnyon van az idén felújított liftünk, a belső szány lépcsőháza pedig még mindig magán viseli a hetvenes évek IKV-stílusú felújításának nyomait – a cuppantott vakolat, mint lábazat takaríthatatlan.
A belső épületszárny valamikor a XIX. század közepén épült. Sajnos, az eredeti homlokzatra vonatkozó dokumentumokat nem találtunk a levéltárban. Mivel egy főrendi nemes, báró Podmanitzky László tulajdona és lakhelye is volt legalább 1885-ig, feltételezhető, hogy a mainál jobb anyagok és kivitelezési minőség jellemezte.
Liftet a mai formájában nem lehet beépíteni ide, annak ellenére, hogy igen szép belső tere van, mert csak a sarkokban van „pihenő”, vagyis a lift emeletenkénti megállóhelye csak a lépcsőház teljes átalakításával lenne elérhető.
Ha megvalósulna a „zöldtető” alatti laza-tetőteraszos beépítés a mostani kétemeletes épület harmadik emeleteként, akkor is két megoldás kínálkozik:
1. a meglévő lépcsőházba egy olyan lift kerülne ami csak a harmadik emeleten áll meg…
2. vagy a meglévő lépcsőházat úgy átalakítani, hogy minden szinten kialakuljon egy éppen akkora pihenő, ami a liftbe való ki-beszállást lehetővé teszi.
Utóbbi esetben is megtartható lenne az eredeti korlát – a lépcsőfokok kényelmessége sem kellene változzon, az anyaga viszont már régen értékét vesztette.
A belső lépcsőház mai formájában alig használt. A belső tömb 9 földszinti lakásának lakói az első udvaron átvágva, kihagyják ezt az élményt, a felső két emelet összesen 18 lakásának lakói pedig az első tömb függőfolyósóin átvágva a liftes lépcsőházban ereszkednek alá, vagy maguk is használják a liftet. Két hölgy jár-kel makacs elszántsággal a nappal is elég sötét lépcsőházban. Ők is, és a többi lakó jobbat érdemelne, de nézzük meg, miként lehetne ebben is markáns javulást elérni.
Ezt a lépcsőházat akkor használnák többen, ha kellemes élményt jelentene az első udvaron keresztülmenni, maga a lépcsőház is vonzóan világos és tiszta lenne, illetve itt is lenne egy lift, amivel fel lehet menni az emeleti szintekre. Mindhárom feltételnek teljesülnie kell ahhoz, hogy valaki ezt az utat válassza, amikor mondjuk két kisgyerekkel délután hazatér, és nem a most rövidebb utat – a kaputól jobbra a liftes lépcsőházat és az emeleti gangon való átjárást.
Tehát, bármilyen furcsa dolog, a második lépcsőház használati gyakoriságát erősen befolyásolja az, hogy mennyire kellemes átmenni az első udvaron. Most nem túlságosan nagy élmény, mert az udvaron is, éppen úgy, mint a gangokon, mások lakása ablakai alatt halad az út – az udvar közepén kialkult növényzetet fantáziátlan betonkeretként veszi körül a járda. A kertek használhatóságáról a következő fejezetben szólok, de mint ahogy korábban is kiderült, a dolgok szoros kapcsolatban vannak egymással, ezért már most meg kell említeni a kert-kérdést, pedig még csak a lépcsőházak felújításának ügyénél tartunk.
A második lépcsőház felújítása, az eddigiek alapján, meglehetősen költséges akció lenne, ám abban az esetben, ha a második tömb kétemeletesből tetőteraszos, háromszintessé alakulna – elkerülhetetlenül szükségessé válna. Vagyis a második lépcsőház felújításának katalizátora is a tetőtér-hasznosítás korábban felvetett formája lehetne. Igy a belső tömb lakóinak saját liftjük lenne, ami viszont az első tömb liftjének terhelését 18+5= 23 lakásnyi gyakorisággal csökkentené. Ezek után az első lépcsőházban, a most kissé agyonhajszolt liftet már csak 36 lakásnyi közlekedés terhelné.
A második lépcsőház teljes felújítás bármilyen barbár dolognak is tűnik a múltat kedvelő lakók körében, tulajdonképpen egy ilyen átépítés idézhetné fel az eredeti eleganciát a legméltóbban. Alapos tervezéssel, az épen maradt korlát felhasználásával, sőt az építés korát idéző anyaghasználattal ezt a most igen elhanyagolt részét a háznak vonzóvá tehetnénk.
A világítás-technika nem az időnként kiégő körték cseréjében érné el csúcspontját itt is, és a mostani liftes lépcsőházunkban is. Mindkét helyen totálisan diszfunkcionális a világítás – alig látni a lépcsőfordulókat.
Az első tömb lépcsőházát pár évvel ezelőtt „felújították” – ami egy vitatható minőségű festést jelentett.
Felújítás, az én fogalmaim szerint nem a múltszázadi állapotra való visszatérést, hanem olyan minőségi javulást jelent, amelyben minden, ami a múltból érték, azt megőrizve, de mindent, ami elavulttá vált, korszerűsítve újítjuk meg az épület adott részét. Egy sokak által használt lépcsőházban a takarítás hatékonysága érdekében olyan lábazati megoldásokat illik választani, ami könnyen és gyorsan tisztántartható. A szokásos élvédőzésnél is hatásosabb kell legyen a sarkok védelme, hogy az első költözés nyomát ne lássuk viszont. A festés alkalmas kell legyen arra, hogy szükség esetén ugyanazzal az árnyalattal javítható legyen – nem holmi kézi keverésű, éppen ez jött ki – árnyalat, hanem jegyzett katalógusszám szerinti. Igy egy rendszeres , negyedévenkénti karbantartással a lépcsőház évzizedekig őrizheti a szépségét.
Kertek
A mi házunk legfőbb értéke az a három kert, ami már van, még akkor is, ha mindhárom rászorul némi újrafogalmazásra. Korábban már írtam arról, hogy szerintem, milyen problémái vannak az első udvarbeli kertnek, most összefoglalnám mindazt, amit a kertekkel kapcsolatban a programban fontosnak vélek.
1. A kert ne legyen csupán látvány – még az is, aki csak keresztül akar vágni rajta, valamelyik lakásba igyekezvén, érezze, hogy gyalogútja mindkét oldalán növények vannak.
2. Lehessen kiülni a kertbe – nem egy ronda betonplaccra, hanem a kertet behálózó gyalogutak mentén, vagy olyan helyen, ahol legtovább süt a nap, és közben jelenlétünkkel nem zavarjuk a közeli szomszéd magánéletét a saját lakásában.
3. Legyen helye a különböző korosztályoknak, anélkül, hogy egymást zavarnák.
A második udvarbeli szökőkút körül a csendes elmélkedésé, olvasásé, esetleg a csecsemők napoztatása egy kis darab füvön, ahová le lehet tenni egy pokrócot.
Télen a belső kertek gyalogútjain sétáltatni a babát a kocsiban sokkal egészségesebb, mint az utcai levegőn bárhová elmenni. Nagyobbacskáknak lehetne olyan játszóeszközöket tenni az első udvarba, amelyeket szülő felügyelet nélkül is használhatnak. A játék nem jelent feltétlenül rendetlenséget és zajt , ami az idősebb lakókat zavarja – legyen gyerekbarát környezet, hogy ne csak egyetemisták átmeneti lakása és öregek végső otthona legyen a mi házunk!
Egészségesen változatos társadalmi összetétel akkor alakul ki, ha lehetőséget adunk a különböző életformák egymás mellett élésére, és nem tilalomfákat szúrunk le úton-útfélen.
4. Azzal, hogy a gyalogutak behatolnak a kertbe, a földszinti lakások előtt is több a zöldfelület, ami nagyobb intimitást nyújthat ezeknek a lakásoknak. Mivel a földszinti lakások a legkevésbé naposak, hátrányukat azzal kompenzálhatjuk, hogy megerősítjük a kertkapcsolatukat. Ezzel párhuzamosan a többi lakó szívesebben tartózkodik a kertben, ha nem érzi azt, hogy a földszinti lakások életét ezzel zavarja.
5. Az első udvar kútszerű arányai miatt minden hang megsokszorozódik, legyen az egy kalapács zaja, vagy egy zeneimádó szomszéd rádiója.
Éppen ezért a növényzet intenzitásának növelése nemcsak a földszinten, hanem a csupasz, északi házfalon és a függőfolyósókon is rendkívül hasznos. A hetvenes években kicserélt, jellegtelen gangkorlátokat be lehetne futtatni borostyánnal, vadszőlővel, amelyeket a növényszerető lakók egyéni telepítései csak gazdagítanának. Ezek öntözése automatikus, csepegtető öntözéssel történne, amely a leggazdaságosabb minden szempontból.
6. A meglévő növényzet meglehetősen kesze-kusza – rendszeres gondozásról még most sem beszélhetünk, dacára a tavaszi és nyáreleji kertész-szombatokról, és a kertészmérnökünk magánigyekezetéről. Korábban még ennyi sem volt, sőt, meglehetősen szakszerűtlen visszavágással a meglévő fákat is évekre tönkretették. Éppen ezért az áttervezett kertben (amely a fák és nagyobb bokrok megőrzésével kell történjen), szakemberek segítségével kell megoldani az (át)telepítést, és a következetes kertgondozást is. Ennek része az automata ötözés, ami víztakarékos és a növények növekedése szempontjából is optimális. Nem mond ellent ennek, hogy a közösség, szakszerű irányítással, rendszeresen részt vegyen a kert gondozásában – sőt, a kertészkedés a közösségépítés rendkívül fontos része, különösen, ha módszeresen és rendszeresen csináljuk.
7. A funkcionalitáshoz tartozik az esztétikai élmény is, ha rehumanizált lakó-környezetről akarunk beszélni. Ennek az élménynek a része a növényzet, a padok, a gyalogutak burkolata. Az egyébként tankparkoló – vastagságú beton nem tartozik az élmények világába. Persze, beton is lehet esztétikus, ma már könnyen színezhetjük is a betont, nem kell feltétlenül drága járdaburkolatban gondolkodni. Fontos a jó vízelvezetés, az ennek megfelelő lejtési viszonyok kialakítása, és a könnyű takaríthatóság kérdése.
8. A kertektől elválaszthatatlan az átjárók problémája: a kapubejáró, annak a burkolata és a szükséges tárgyi környzet (postaládák, szemetesek, lábtörlők, faliújság, pihenők, stb.) Ugyanitt szó kell essen a kerékpárok és motorok tárolásának funkcionális megoldásáról mind a nyári, mind a téli hónapokban. Szükséges felvetni a kerteket elválasztó rácsokat is, amelyek biztonsági okokból kerültek oda, ahová, de a technika ma már más lehetőségeket is kínál – nem feltétlenül a sokszoros zsilipelés technikája a legjobb ebből a szempontból.
9. A két főlépcsőház kapcsolata a külső térrel, vagyis a kerttel, meglehetősen esetleges. Nemcsak a balkonnövények teleletetése szempontjából, hanem a lépcsőház funkcionalitása és esztétikai szinvonala miatt is érdemes újraértelmezni a lépcsőház-külvilág kapcsolatot.
Időrend
Szeretném hangsúlyozni, hogy itt nem arról van szó, hogy holnap nekiesünk a pincének-padlásnak és folyamatos építkezésekkel tesszük tönkre a békés lakók életét. Ellenkezőleg: éppen azért, hogy ne legyen hol itt – hol ott építkezés, hanem a felújítás hosszabb távú programját alapos tervezéssel és körültekintő, előzetes szervezéssel olyan ütemekre bontsuk, amelyek egymást kiegészítik, és közben elviselhető életet is biztositanak az ittlakóknak. Nem lehetetlen dolog, csak nagyon sok előzetes felkészülést jelent.
Az általam javasoltak semmilyen sziklába nincsenek bevésve – bármennyire is igyekeztem szakmailag a legjobbat összeállítani, ez, ebben a formában még csak egy vitaalap. Megvalósitása csak akkor lehetséges, ha minél többen fogadják el, nem csak valamilyen szavazáson, hanem az együttműködés szintjén. Éppen ezért a MIT csinálni célmegjelölés mellett a HOGYAN kidolgozása legalább olyan fontos eleme ennek a javaslatnak, hiszen azokra a nehéz kérdésekre kell választ adjon, hogy miből finanszírozzuk a munkálatokat és miként történjen az átalakulás úgy, hogy az élet minősége közben ne sérüljön.
Amennyiben eljutunk egy közmegegyezéses programhoz, akkor a következő évben a hangsúly a tervezésen kell legyen. Kivitelezés szempontjából részlegesen előkészített munka a méretlen elektromos hálózat fokozatos felújítása, mint ahogy idén a szennyvízhálózaté volt. Ha nem várjuk meg azt, hogy az aluminium vezetékek a túlterheléstől beégjenek, hanem már a közeljövőben nekilátunk ennek a felújításnak, akkor a vezetékcsere nem okoz sem túl nagy zajt, sem túl nagy rumlit a közös területeken. Időben is kisebb terhelést jelent a lakókra. Közben készülhetnek a tervek, az engedélyezési eljárás, a pályázatok és a különböző árajánlatok begyűjtése. 2010 ezzel a csendes felkészülés éve lehet.
2011-ben kezdődhetne a pince-felújítás első üteme, az első udvar épületének valamelyik traktusában. Aféle mintaprojektként, ami a talajnedvesség elleni védelemmel kapcsolódva a pincéink egyötöde-mértékében bemutathatná, hogy milyen is lehetne a pince. Ugyanerre az évre tehetnénk a viszonylag kis munkával járó cselédlépcső-megszüntetést. Mivel a cselédlépcsőt hermetikusan le lehet zárni egy-egy jól rögzített fóliával, a bontás és építés pora-mocska a minimálisra csökkenhetne. Jó előkészítéssel ez a munka három hét alatt lebonyolítható.
2012-re alaposan előkészíthető lenne az öt tetőteraszos lakás építése. Saját beruházásban, úgy, hogy mire az építkezés megkezdődne minden lakás megvételére megszületne a megállapodás. Csak akkor kezdenénk az építkezést, ha minden lakás megépítésének fedezet biztosítva – nem akarunk úgy járni, mint azok a társasházak, amelyek eladták a tetőterület egy vállalkozónak és most tető nélkül várják a jobb időket…
2013-ban felszabadul a Lakás Takarék Pénztár-beli lekötésünk, de ez „aprópénz” ahhoz képest, amit a megépített 5 tetőteraszos lakásból profitálhat a társasház, amit viszont azonnal be kell fektetnünk olyasmibe, ami folyamatos hasznot hozhat a közösségnek – ez a zöldtetőre telepített nepelemes erőművünk, ami példaértékű lehet. Négy év alatt mindent meg lehet tenni annak érdekében, hogy a legjobb megoldást, a leggazdaságosabb módon építsük meg.
2014-től a tetőtől lefelé folyamatosan újíthatjuk fel a gangok burkolatát, az első és a harmadik udvarbeli homlokzatokat, miután az elektromos hálózatok cseréje már megtörtént, nem rohangálnak szabadon vezetékek a falakon. Ha szerencsésen pályázunk és gazdálkodunk, akkor az utcai homlokzatunk felújítására is van esélyünk: ehhez nemcsak a most készülő tervek engedéylezése szükséges, hanem az is, hogy jól működő üzletek legyenek a házunk utcai homlokzatán, hogy ők is érdekeltek legyenek a megújulásban.
2015-re egy olyan társasházzá lehetnénk, ahol a közös és privát területek aránya jobb a mainál, ezért kevesebb közös költséget fizetve magasabb szinvonalú szolgáltatásokat kap az itt lakó, a tulajdonos pedig megelégedéssel nyugtázhatja, hogy ingatlanának értéke hatalmasat ugrott az ezred első évtizedének áraihoz képest.
Pénzügyi egyensúly
Eddig, a társasház megalapításától számított közel két évtizedben, a kiadásokat a tulajdonodok által befizetett közös költségből finanszírozták- jórészt. Voltak idők, amikor a közös képviselő sikeresen pályázott – a közpénz elköltésének módját mások vitatták, hogy finom legyek. Valójában lopást, sikkasztást emlegetnek a házban, de egy konkrét bírósági itéleten kívül a közpénz felhasználásának mélyreható elemzése nem történt meg. Ezen egyébként egy könyvvizsgáló sem segíthet, hiszen az elköltés műszaki tartalmának vizsgálatához komplexebb tudás szükséges. A magam részéről a 2008-as kémény-ügyet vizsgáltam meg alaposabban, de ehhez is szükségünk lenne egy bírósági szakértőként jegyzett független szakértőre ahhoz, hogy bármit is visszapereljünk. A pereskedésnél hasznosabb lenne a tanulságokat levonni, hogy az elkövetkezendő években ugyanazt a hibát ne kövessék el a közös képviselők.
Az első tanulság, hogy az ingyenpénz akkor hasznos, ha olyan felújítást támogat, amely a pályázattól függetlenül a háznak éppen aktuális problémája. Ha nincs az az elképesztő kitétel a lifttel kapcsolatban, hogy csak életveszélyes lift felújítása jöhet szóba, akkor a mi liftfelújításunkhoz kapható pályázati támogatás nagyon jól jött volna. De a felújítást a közösségi érdek és a technológiai sorrend kell alapvetően motiválja és nem az, hogy az önkormányzatnak most mire van kedve pénzt adni. Mivel a közpénzek osztogatásának egyre kisebb lesz a tere az elkövetkezendő években, alapvetően a saját erőből való gazdálkodás kell megerősödjön. Nem azzal a primitiv módszerrel, hogy fizessenek többet a tulajdonosok, hanem úgy, hogy a ház, mint ingatlan adta lehetőségeket minél jobban használjuk ki. Erre első lépést az a közös képviselő tette, aki az utcai homlokzaton lévő padlásrészt a VODAFONE-nak bérbe adta.
Egy másik képviselő a padlástér hasznosítását látta célravezetőnek : 80 millió értékű felújítási munkáért még 50 lakást nyomott volna rá erre a már most is elég nagy lakásszámú épülettömbre – nagyon rossz üzlet lett volna még akkor is, ha az építkezés a legsímábban ment volna. Már csak azért is, mert a megnövekedett lakásszámú társasház azután éppen úgy, mint most, nagyrészt a közös-költség befizetésekből lett volna kénytelen gazdálkodni. Holott, ahhoz, hogy az egy négyzetméterre eső közös költség csökkenjen, az alternatiív bevételeket kell növelni.
Rehumanizáció
Meggyőződésem, hogy a várostervezésben egy minőségi váltás előtt állunk, amelyre a helyzet már az utóbbi harminc évben megérett, sőt, sok helyütt a világban elindult a folyamat, akár magánemberek kezdeményezéseként, akár városvezetők tudatos lépéseiként. Ez a folyamat a meglévő városaink rehumanizálása, amely párhuzamosan halad a környezetvédők azon mozgalmaival, amelyek nem a fejlődést vetik el, tehát nem akarják visszafordítani az emberiséget a középkori „természetközelséghez”, hanem éppen a technikai vívmányok segítségével a környezetünket emberibbé teszik. Megőrízzük a múltból azt, ami igazi érték, amin az identitásunk alapszik, de nem akarunk megállni a múltban.
Ez a szemlélet nem egyetlen dologtól várja a megváltást, hanem komplex módon értelmezi újra az ember és a természet, valamint a városi környezet viszonyát. Ebben minden egyes ember, de főként a kisebb közösségek kezdeményező ereje a legfőbb érték. Az önkormányzatok, a szaktárcák támogatására persze szükség van, de az, a mai, magyar viszonyok mellett, az engedélyezés bürokráciájának csökkentésében és források felkutatásában teheti a legtöbbet, nem pedig az effektiv pénzügyi támogatásban. Ugyanis ennek a komplex szemléletnek része a tudatos, kiegyensúlyozott gazdálkodás.
A módszer, mint ahogy ebben a szakaszosan ismertetett koncepcióban is, a mi házunkkal kapcsolatban, hogy alaposan felmérjük a helyzetünket és megjelöljük az elérendő célt. A cél kijelölésében nem félünk merészet álmodni. Ezt a fázist nem szabad, hogy megbénítsa az „úgysem sikerül” -effektus.
A tervezés akkor jó, ha az adottságokat a lehetőségek maximuma fénykörében a legtávolabbi pontra helyezi. Hiszen a tervezésnek mindig számolnia kell a közben eltelő idővel! A budapesti metróépítés tragédiája nemcsak a korrupció, ami kíséri a megvalósítást, hanem az, hogy már megtervezése pillanatában (a hetvenes években) egy „kifutó szemléletet” képviselt. Már a hetvenes években elég jól érzékelni lehetett, hogy a személyautó szétdúlja a városainkat, és annak nem nagyobb felszíni teret kell adni, hanem a közösségi közlekedést kell „csábítóbbá”, nem pedig tömegessé tenni. Egy várostervezőnek igen érzékenynek kell lenni az „idő szavára” ahhoz, hogy a közösségi befektetések a leghasznosabbak legyenek.
Olykor a lemaradás hasznos, mert a fejlődés nem egyenes irányú – időnként zsákutcákba fut. Ha látom, hogy az előttem haladó éppen tolat kifele valahonnan, ostoba dolog követni azt a fázist, amikor beszaladt a zsákutcába. A mi házunkban is volt egy pusztítás-szerű felújítás a hetvenes években, de ha elég okosak vagyunk, akkor nem azt a trendet követjük, hanem meghalljuk a XXI. századi hangokat és arra tervezünk, ami húsz év múlva is haladónak számít. Budapestet ezzel a szemlélettel építették a XIX. században és ezért még most is elég használható mindaz, amit akkor hoztak létre. Akkor iszonyúan elmaradt város volt ez, Párizshoz, Londonhoz képest, de az akkori vezetők voltak olyan merészek, hogy nem a szomszéd telkére pillantgattak, hanem a legfejlettebb módszereket követték.
Szerencsénkre, a mi házunk udvarát nem betonozták le parkolónak, és megúsztuk a 2000 négyzetméternyi területtel való felülépítést is. De azzal, ha nem csinálunk semmit a távolabbi jövő érdekében, nem ússzuk meg a problémák besűrűsödését. Vagyis, a tetővel akkor is kell foglalkoznunk, ha nem csinálunk zöldtetőt, csak legfeljebb, jó sok pénzért lesz egy XIX. századi padlásunk, kihasználatlanul, ahelyett, hogy áramot termelnénk, és javítanánk a környezetünk mikroklimáját.
Azzal, hogy nem foglalkozunk a pincében lévő rumlival és a talajnedvességgel, attól még nedvesednek a falak, ami egészségkárosító és a pincében csatangolhatnak a patkányok, ahelyett, hogy értelmes dolgokra használnák több, mint ezer négyzetméternyi területet.
Elnézhetjük, hogy a közös területnek számító légudvarok földszintjét elbirtokolják „élelmes” lakótársaink, de attól a légudvarok falait nem hagyhatjuk az idők végezetéig potyogó vakolattal. A cselédlépcsőt sem kell felajánlani a szomszédos lakások tulajdonosainak megvételre, belemenni egy lépcsőbontásos projektbe, de attól még takarítani, sőt felújítani is kötelességünk.
Vagyis, előttünk áll a lehetőség, hogy meglévő adottságainkat célszerűen felhasználva gazdálkodjunk és ne a közös költséget emelgessük évente azért, hogy a rengeteg kiadást valamiből finanszírozni tudjuk. Mert a kiadásokat nem tudjuk megúszni, akár igy, akár úgy döntünk.
Társasházi élet
A mi házunk jövőképe, az építkezések utáni időszakra kell tekintsen ahhoz, hogy lássuk az értelmét az oda vezető útnak. Ez a jövőkép, egyelőre még csak az én fejemben létezik, de ha a társasházi közösség többségének lesz annyi bátorsága, hogy mer álmodni, akkor a valóság is azzá válhat.
Bár a kerületi tervek szerint a Bródy Sándor utca vegyes forgalmúvá válása bizonytalan időbe vész (vagyis 2010 utánira), reméljük, hogy ez a terv mégis megvalósul, és a Bródy nem egy csupasz falakból, parkoló és egy irányba tovasuhanó autókból álló utcakép lesz, hanem szélesebb járdával és fákkal – emberibb környezet. Mert ezzel párhuzamosan válhatnak forgalmasabbá az üzletek, és ha az üzletek jövedelmezőek, akkor a ház homlokzati felújítása nekik is elemi érdekük. Egy szép, tiszta utcai homlokzatú házba öröm belépni…
Addigra, remélhetőleg a most idegesítően rossz, lefelé nyíló postaládák helyett olyanok lesznek, amelyekből a burkolaton való négykézláb papírösszeszedés élménye nélkül is ki lehet venni a postát. A reklámújságoknak szépen kialakított hely és falra akasztott szemétláda a fölösleges cetliknek… egy ház bejárata olyan, mint egy lakás előszobája – az első élményt adja, ami hivogató vagy taszító. Az előbbit szeretnénk elérni – gondolom. Ehhez, tulajdonképpen apróságok kellenek – jól átgondolt apróságok, amely a használati tárgyakban és a falak festésében, a padlóburkolat minőségéban, tisztaságában nyilvánulnak meg. Ez az a bizonyos „gondos gazda-szemlélet”, amely azonnal megfogja a belépőt.
” Innen vagy egy rafináltan, de gazdaságosan világított lépcsőházba fordul az ember, vagy egyenesen az udvarra, ahol hivogató kert várja. Ezen a kerten átmenni, mindennap megújuló élmény. Annak, akinek a második udvarban van dolga, ez a séta, keresztül az udvaron, az utcaihoz képest kellemesebb mikroklimával való találkozás élménye, a hazatérő megnyugvásé, vagy a vendégségbe jövő rácsodálkozásé. Ez az élmény fokozódik a második udvarba való érkezéssel, illetve a belső lépcsőházba való belépéssel. Mindkét lépcsőház meghatározó élménye a kerttel való vizuális kapcsolat, amely a mostani esetlegességnél nagyobb hangsúlyt kap.
A belső lépcsőház liftje nemcsak a lakások szintjére, hanem egyenesen a zöldtetőre is repít – innen valami egészen fantasztikus látkép tárul a belvárosban természetes környezetre vágyó elé, nappal és éjszaka is. Bár a zöldtetőn napelemek sorakoznak dél felé, ettől még igen jól lehet sétálni a bokrok és virágok mentén. Az egyes napelemsorok közötti fűre heveredve csak az eget bámulni, napozni, barátokkal beszélgetni, sőt, akár szabadtéri hússütést is lehet rendezni anélkül, hogy a házban lakókat zavarnánk.
A zöld növényzet összekapcsolja a kertet a tetővel – borostyán és vadszőlő borította gangkorlátok, amelyeket automata, csepegtető öntözéssel láttunk el, igy akusztikus, zöld szőnyegként szegélyezik a függőfolyosókat. Az egyéni ízt azok a virágok jelentik, amelyeket a lakók lakásuk környezetében gondoznak – muskátlik és petúniák, leanderek és illatos fűszernövények.
Az osztatlan közös területeket korszerű gépekkel takarítják, a tisztaság pedig legalább olyan ragadós mint a piszok – mióta nincsenek omladozó vakolatú lépcsőházak, koszló sarkok, az egyes lakások környzete is gondosan rendben tartott, minden fenyegetőzés és szankciók nélkül. Az itt lakók büszkék a házukra, szívesen hívnak vendégeket, akik nem maradnak a lakás falai között, hanem szívesen ülnek ki az udvarra, vagy mennek fel a zöld-tetőre.
A három udvar lehetőséget nyújt a csendes szemlélődő pihenésre, de a különböző korú gyerekek játszótere is egyben. Az első udvar nagyobb füves részén az apróságok csúszkálhatnak, mászkálhatnak, míg a melletük lévő padon a mamák-papák beszélgethetnek, olvashatnak, akár internetezhetnek is a laptopjukon. A második udvar műemlék szökőkútja mellett a különböző virágok illatába feledkezhet bele a kút körüli padokon ülő, anélkül, hogy a földszinti lakások intimitását zavarná.
A harmadik udvarba a házi szabadidő-központon keresztül juthat az ember – a félig pinceszint hatalmas ablakai a harmadik udvarban lévő szolid, 3X18 méteres uszómedencére tekintenek. A medencében előjegyzés alapján lehet úszni, csoportos pancsikolásra nem alkalmas. Igy viszont csendes üzemelésel az ide néző lakások lakóit nem zavarja. Télen olyan fóliaburkot kap, ami a magasföldszinti lakások ablakait érintetlenül hagyja. A szabadidő-központ edzőtermet és gyermekfoglalkoztatót is tartalmaz, hogy a ház kisgyermekes lakói nyugodtan edzhessenek az előre bejelentett időben. A szolgáltatás nem ingyenes, de a ház lakóinak önköltséges áron hoztzáférhető, ami olcsóbb, mint bármely más edzőterem. A szabadidő-központba csak vendég-státuszban léphetnek be idegenek, vagyis, valamelyik tulajdonos meghívására. A vendégek teljes áron használhatják a háznak ezt a szolgáltatását.
A „Podmaniczky-kert” rendszeres kultúrális programokat is nyújt a lakóinak – ingyen, miközben a látogatók önkéntes adományokkal járulnak hozzá ezen programok sikeréhez. A Gangkoncert mind a két udvarban havi rendszerességgel jelentkezik – hol az egyik, hol a másik udvarban, különböző, de egy óránál nem hosszabb zenei programmal. Elsősorban kezdő művészek produkcióit támogatja ezzel a ház.
Képzőművészeti, irodalmi és helytörténeti előadóestekkel több-kevesebb rendszerességgel jelentkeznek. A megmaradt, homlokzati padlástérben csak egy kisebb részt foglal el a liftgépház, a naperőmű és a VODAFONE műszaki berendezése, jól elhatárolható módon. A többi területen, a felújított, tiszta és berendezett padlástérben tartják a kultúrális programokat.
A ház kultúrális, környezettudatos nevelő-programjait a házi stáb filmen is dokumentálja, ami a szerzői jogok anyagi elismerése mellett további, egyelőre szerény, de az archívum növekedésével egyre jövedelmezőbb bevételt jelenthet.
Mivel a ház a belvárosi környezettudatos életforma mintapéldája – egyre nagyobb az igény reklám- és játékfilmek helyszíneként felhasználni. Éves szinten ebből is egyre nagyobb jövedelme származik a háznak.
Az átalakulás után két olyan ingatlanja volt a háznak, aminek a bérbeadásából jövedeleme származott. Az első közösségi helyiséget, amelyből a ház menedzser-központja a mellette lévő lépcsőházi részbe költözött, túristáknak, Budapestre pár napra feljövő vidéki üzletembereknek adják ki – napi 20 eurós áron – jó, internetes szervezéssel magas kihasználtságot tudnak produkálni és közben a házbéli nyugdíjasoknak némi munkát is biztosit az ágyneműmosás, takarítás. Aki egyszer itt volt vendég, rendszeresen visszatér.
A valamikori házmesternéni halálával megüresedett kétszobás lakást a közösség felújította és szintén kiadja – egyetemistáknak, akik értékelik az egyedi igényeikre való felújítást, a ház viszont újabb, biztos jövedelemforrást tudhat magáénak.
Az átalakulás után a Társasház mint potenciális vásárló is fellépett, a még önkormányzati tulajdonban lévő ingatlanok esetében. Ez fontos lépés volt az üzletek célszerűbb üzemeltetésével kapcsolatban is – a korábbi, önkormányzati üzletben egy hazai tejtermékeket forgalmazó kávéház nyílt, szoros együttműködéssel a szomszédos magántulajdonban lévő üzlettulajdonosokkal – így alakulhatott ki a környék legkedveltebb, egészséges ételeket felszolgáló találkozási helye. Nemcsak helyben élvezhetik a jó magyaros ízeket – a korszerű táplálkozás módszereivel átalakított formában, hanem a környék iskolái is innen viszik az egységcsomagosított, az iskolában, mikrosütőben melegített adagokat. Az étterem alatti pincében, amit a felújítás elején szépen nedvességmentesítettek – működik a legkorszerűbb technikai feltételek mellett a konyha.
A 2010-es, fordulat évéhez képest pár éve alatt megugrott a ház ingatlanjainak értéke. Amig 2009-ben egy 95 négyzetméteres lakást nem tudtak eladni 23 millióért, hét évvel később a legalacsonyabb ár a négyzetméterenkénti 500 ezer forint lett. A meghirdetett lakások pillanatok alatt elkeltek. Sikk lett a Podmaniczky-kertben lakni.”
Ez még nem a valóság – de az lehet, ha Önök is akarják…”
Nem akarták. Illetve azok, akik személyes érdekeit valamilyen formában a vázolt megoldások sértették, mindent megtettek azért, hogy a jövőképet azok is felejtsék el, akiknek tetszett. De a problémákat ezzel nem oldották meg, csupán eltolták egy olyan időre, amikor a mainál nehezebben lehet majd megoldani őket. A következő felvonás akkor kezdődik, amikor a közös költség emelése szóba kerül…