Bérpaloták, bérkaszárnyák
Báró Podmaniczky László főrendiházi tag 1885-ben kérelemmel fordult a Közmunkatanácshoz, hogy telke utcai frontjára bérpalotát építhessen.
Akkoriban vált a feltörekvő polgárság divatos lakóhelyévé a Nemzeti Múzeum környéke.
Levéltári dokumentumok szerint a földszinten 4 „bólt” volt az utcai fronton, két személyzeti lakás az udvarra, és csupán négy elegáns lakás az emeleteken – 150 és 200 négyzetméteresek.
Később, ahogy csökkent a városrész presztizse fölé-, és hozzáépítettek, a nagylakásokat feldarabolták, de az államosításokig a gondos gazda szelleme lengte be a bérházat. Három belső kert, a gangkorlátokon elhelyezett muskátlis ládák, rend és tisztaság. A lezüllés mélypontja a hetvenes évek „felújítása” volt, amikor megszabadították a házat az értékes részletektől – a tardosi kő és a kovácsoltvas gangkorlátok is eltüntek.
A rendszerváltás után a lakások többségét eladták a bérlőknek, de az elmúlt húsz év is kevés volt ahhoz, hogy a tulajdonosi felelősség meghonosodjon. Lassan a környék megint divatossá válik. Ahogy a létező szocializmus nemzedéke kihal, az örökösök kiadják vagy eladják a lakást. Egyetemisták laknak a tudatosan belvárosi létet választó új tulajdonosok szomszédságában. Két, kifejezetten bérbeadással foglalkozó cég mellett van még néhány állami bérlakás is. Ebben a házban a privát bérleti díj 1500 Ft/négyzetméter körül mozog, míg állami bérlakás esetén ez 300Ft/négyzetméter. (Ez az arány országos viszonylatban is hasonló.) A két lakás között nincs minőségi különbség, az árat csupán az határozza meg, hogy ki a bérbeadó. A két, évek óta Magyarországon élő külföldiek tulajdonában lévő cég árai hivatalosak, bárki által ellenőrizhetők az interneten, és ennek megfelelően számlát adnak és adóznak utána. A többi bérbeadás körülményeire nem illik rákérdezni – legfeljebb sejteni lehet, hogy a 25%-os adót csak kevesen fizetik.
Az ingatlanárak és a bérleti díjak viszonyában, a vásárlási ár nominálisan kb. 6%-os hozammal jár, tehát a befektetés megtérülése 16 évnél tovább tart még akkor is, ha nem fizetnek egy fillér adót sem a bevétel után. A 25 %-os adó megfizetése mellett a hozam 4,5%-ra csökken, a megtérülési idő pedig 22 év fölé emelkedik. Kétségtelen, egy ingatlanvásárlás nem rövidtávú befektetés, de a lakáskiadással járó jövedelemszerzés sem olyan egyszerű, mint a bankbetét – sokkal nagyobb rizikóval jár. A bérlők között lehetnek üres hónapok, a lakás karbantartása költségigényes, egy-egy rosszul sikerült bérleti viszony kifejezett károkat is okozhat, amivel kapcsolatban kétséges a jogorvoslat, ha a szerződés maga csupán „félhivatalos”. Igaz viszont, hogy egy jól megválasztott ingatlan értékének növekedése az idő folyamán olyan plusz, amit a kockázatmentes befektetések nem produkálhatnak.
Csakhogy egy permanens bizonytalanságban élő népesség számára a hosszútávú befektetések gondolata elvont – aki csak teheti, igyekszik most azonnal meggazdagodni, még akkor is, ha ez adóelkerüléssel jár, hiszen a közhangulat is azt sugallja, hogy az a „nyerő”, aki megtalálja a kiskapukat, és minél kevesebb adót fizet. Az egyszeri lakástulajdonos tehát kivár, ügyeskedik, ha lepusztult a lakás, nem baj, azt legalább nem tudják tönkre tenni, és emeli a bért rendületlenül. Városi méretekben a helyzet az, hogy sok a rossz minőségű, drága bérlakás, fizetőképes kereslet híjján ezek közül sok áll üresen. Ezzel párhuzamosan nő a szociális bérlakások iránti igény (300 ezer), viszont egyre kevesebb az állami bérlakás (140 ezer). Az önkormányzati választásokra készülő pártok programjaiban feltűnik a szociális bérlakások számának növelésére, sőt, szociális bérlakások építésére is. A Városkutatás Kft. 2009-es lakhatási szükségletekről szóló tanulmánya részletesen elemzi, hogy Magyarországon, a GDP 1%-át jelentő támogatások dacára, azok a formák, amelyek az elmúlt években használatosak voltak nem hozzák meg a várt eredményt. Ezzel szemben, a budapesti lakásállomány ismeretében, létre lehetne hozni egy a mainál jobban működő rendszert, központi koordinációval bevonva a magántőkét is.
Mindenekelőtt meg kell szüntetni a „balek fizet„- helyzetet. A 25%-os adó túl van azon a lélektani határon, amelyen belül az egyén mérlegel: adózom és nyugodtan alszom, vagy kockáztatom a lebukást. Annál is inkább, mert a kockázat minimális – ennek a szürkezónának az ellenörzése nem jellemző. Még akkor is, ha egy házon belül kellően mérgezett a légkör, ma már kevéssé működik a feljelentgetősdi, szisztematikus ellenrözéshez pedig túl bürokratikus a rendszer. Éppen ezért, a vállalkozókon kívül, baleknak számít, ha valaki bejelenti lakása bérbeadását. Az egy-egy ingatlan bérbadásából szerzett bevétel többnyire az alacsony jövedelmek, nyugdíjak kiegészítéseként funkcionál, éppen ezért egyfajta össznépi hallgatólagos elfogadás kíséri a törvénykerülést. Magánstatisztikám szerint 10 közül egy bérbeadott lakás után adóznak. Ezt látszik alátámasztani a hivatalos felmérésekben a „tulajdonos rokona” cím alatt megjelenő bérlői státusz.
A jogalkotó részéről tehát igencsak megfontolandó, hogy érdemes folytatni azt a szisztémát, amely tíz közül egy esetben elvonja bérleti díj negyedét, vagy célszerűbb csak tíz százalékos adót beszedni mindenkitől? A kérdés költői, hiszen nyilvánvaló, hogy 1×25% vagy 10×10% közül melyik megoldás a jövedelmezőbb az APEH-nak, csak az nem igazán érthető, hogy miért nem választják az utóbbit?
A bérbadó számára is elfogadható mértékű adózás révén megszünne a bérbeadó-bérlő jogviszony felemássága, ezért a lakástulajdonosnak nem kellene attól tartania, hogy a bérlő következmények nélkül lepusztíthatja vagyonát. Ha egyszerű és ésszerű módon lehetne a szükséges kiadásokat elszámolni, akkor a bérbeadónak érdeke lenne nemcsak rendben tartani, hanem tervszerűen karban tartani, korszerűsíteni a lakást. Minél kiterjedtebb a legális bérlakáskínálat, annál inkább javul a meglévő lakásállomány minősége és reálisabbá válik a piaci ár. Ezt a folyamatot – mert az adócsökkentés és bejelentés-ésszerűsítés ugyan csak elhatározás kérdése, de a deformált mentalitás normalizálása kicsit tovább tart – erősítené a helyi adó, általam korábban már vázolt dinamikus rendszere (http://www.es.hu/?view=doc%3B26408) amely szerint az üresen álló ingatlan helyi adója magasabb, mint azé, amelyben laknak. Ilyen módon a tulajdonosnak érdeke megbecsülni azt a bérlőt, aki ha kevesebbet is, de rendszeresen fizet, és rendben tartja a lakást.
A bérlakás-vásárlás hosszútávon megtérülő jellege különösen alkalmassá teszi arra, hogy a különböző magán-nyugdíjpénztárakon kívül az idősek jövőbeli megélhetésének gazdasági alapját képezzék. Az egyre gömbölyödő korfa jelzi, hogy a jövőben az idősek nyugdíját nem lehet megoldani a munkaképes korosztály járulékbefizetéseiből, egyre nagyobb szerephez jutnak az öngondoskodás különböző formái.
A rendszerváltást követően az ingatlanvásárlás elsősorban a korábbi állami bérlakások megvételét jelentette. Aztán belendült a lakásépítés, amely nagy tömegekben ontotta a kis alapterületű, ezért viszonylag olcsó lakásokat. Az új lakásépítést mind a mai napig privilégiumokat élvez mind a hitelezés , mind az illetékfizetés terén.
A lakásvásárlási illetéket alapvetően nem értem, hacsak nem a röghözkötöttség feudális szokását tartom értéknek. Az illeték ugyanis éppen ezt teszi, miközben a XXI. századi város egyik alapvető értéke kellene legyen a mobilitás! Egy ember élete többféle helyigénnyel járó ciklusból áll. Gyerekként a család részeként nagyobb méretű lakásban él kényelmesen. A szülőktől leváló korszakban szívesebben lakik egyedül, egy kisebb lakásban, majd ha ő maga is családot alapít, megint nagyobb lakásra van szüksége. Idős korban pedig egyre speciálisabb felszereltségű kislakás lenne ideális annak érdekében, hogy „hosszú életű légy a földön”. Ha ehhez hozzávesszük a munkahely vagy házasság miatt szükséges lakhelycseréket, akkor egy átlagember életében legalább tízszer vált lakhelyet, ha az optimális környezetre törekszik.
Az optimális lakhelyre való költözés lehetősége gazdaságosabb lakásfenntartást eredményezhet, ha például a gyerekeiket kiházasító szülők a nagy lakásukat kisebbre cserélik, de csökkentheti az ingázást is, ha egy jó munkahely miatt valaki átköltözik a város másik végébe, hiszen a naponta megtakarított idő az éleminőségét is javítja, nem csak a városi utak terhelését csökkenti. Vagyis, a mobilitás a XXI. században nem azt jelenti, hogy keresztül-kasul autózhatjuk a településeinket, hanem azt, hogy lehetőségünk van jobb életfeltételeket biztosítani a magunk számára, miközben a település közösségének érdekében is teszünk apró lépéseket. Ebben az összefüggésben a lakásvásárlási illeték teljes mértékben érthetelmezhetetlen állami sarc, ezen felül torzítja a lakáspiacot.
A jelenlegi szabályozás, miszerint az új építésű lakásokra vonatkozóan 15 millió forint az illetékmentesség határa, míg a régi építésűek esetén egyáltalán nincs illetékmentesség, a kislakások építésének dömpingjét okozza és a meglévő ingatlanállomány felújításának esélyét rontja. Mindkét hatás kedvezőtlen – már most is túl sok az apró lakás (a mintegy 4,3 millió lakás 52%-a egy és két szobás), annak bővítésére semmi szükség. Annál is inkább, mert egy lakás négyzetméterének építési költsége egyre kisebb, minél nagyobb a lakás teljes alapterülete, hiszen a legdrágább helyiségek, mint a konyha és a fürdőszoba nem sokszorozódnak attól, ha két szobával több épül. Vagyis, viszonylag kis többletköltséggel sokkal kényelmesebb lakásokat lehetne építeni, ha ésszerűek lennének a szabályozók. Egy átgondolt település-, és lakásgazdálkodási koncepciónak tisztáznia kéne, mit is akar elérni az elkövetkezendő 10-20 évben. Ebben a pénzhiánynak alig van szerepe, hiszen a kormányzatnak számtalan lehetősége van az engedélyezési eljárás során, a különböző szabályozókon keresztül befolyásolni, hogy mi épüljön, mi kapjon prioritást.
A kis alapterületű, energetikailag gyenge, korszerűségében kétes értékű lakások tömegének ellensúlyozására egyértelműen és nyiltan meg kellene tiltani 70 négyzetméternél kisebb lakások építését. A kisgyerekes családok nem azért vesznek negyven négyzetméteres lakást mert az kényelmes nekik, hanem mert nincs nagyobbra pénzük. A pénzhiányt pótolhatja olyan, állami garanciával rendelkező, forint alapú, hosszútávú hitelkonstrukció, amely a különböző szociális szempontokat is ötvözi.
A jövendő lakásállomány minősége érdekében, az engedélyezési eljárásnál kell beiktatni olyan szabályozókat, mint a minimális lakásnagyság, vagy az épület energetikai besorolása. Az újonnan épülő lakások energiaszükségletének 80%-át megújuló energiaforrásból kell biztosítani. A helyi adottságoktól függően eldöntheti a beruházó, hogy az földhő, napelem vagy bármi más. Az állam nem bürokratikus és protekcionizmustól sem mentes pályázatok útján, hanem műszaki paraméterek alapján nyújt támogatást ehhez, illetve adókedvezménnyel járulhat hozzá a korszerűbb építéshez. Hasonló szabályok vonatkozhatnak a meglévő lakásállomány felújítására. Nem csak a vásárlási illeték kereteinek átértelmezéséről van szó, vagyis arról, hogy például 100 négyzetméter alatt nincs vásárlási illeték sem régi, sem új építésű lakásoknál, hanem arról is, hogy a régi lakások vásárlása és felújítása ugyanolyan kedvező, állami garanciával működő, hosszútávú hitelre valósítható meg, mint az újak vétele.
Ezzel elérhető, hogy a fizetőképes kereslet elmozdul a nagyobb és korszerűbb lakások irányába, következésképp tényleges értékükre esnek az energiapazarló, gyenge felszereltségű, kis lakások. Az ár-érték arány ilyettén való alakulása viszont közelebb viszi a kevésbé jól keresőket is a lakásvásárláshoz. Minél több jó minőségű lakást építenek, annál több olyan lakás marad, amely a szabadpiaci viszonyok között nehezebben eladható. Ezek egy részét bizonyára megvásárolnák olyan szolid befektetők, akik bérbeadásból remélik nyugdíjukat, ha erre a szabályozók lehetőséget adnak. Csupán annyit kéne tenni, hogy bérbeadás céljából vásárolt ingatlan árát (a vásárláshoz felvett kölcsön törlesztését) elismerje az állam, mint az öngondoskodáson alapuló nyugdijbefizetést. Ez egyben azt is jelentené, hogy az ily módon megvásárolt lakások bérleti díja, a megtérülési kényszer alól kikerülve, lényegesen alacsonyabb lehetne, vagyis az azonos lakhatási körülményeket nyújtó lakások bérleti díja között csökkenne a különbség ha magán-, vagy önkormányzat bérleményről van szó.
A gyenge minőségű lakások másik részét viszont az önkormányzatok, ha a helyi adóból erre pénzük is lesz, meg tudják venni és szociális bérlakásokként az arra rászorulóknak kiutalhatják. Ráadásul, így az önkormányzatoknál csapódhatnak le azon, valójában már emberi tartózkodásra sem alkalmas lakások, amelyeket lebontva, az önkormányzatok lazíthatják a sűrű beépítésű, lepusztult épületekkel teli városi környzetet. Jelenleg több, mint 300 ezer lakás áll üresen országosan. Ezek egy része vélhetőleg lakhatatlan, de még ezek bontása után is maradna annyi lakás, hogy a pillanatnyi szociális bérlakás-igényt kielégítse.
Ha az árak és értékek egyensúlyba kerülnek a következő évtizedben, újra kialakulhat az állampolgári befektetéseknek azon formája, amelyet a múltból ismerhetünk: jó minőségű lakásokból álló bérházak építése. Közvetett szerepük is lenne, mégpedig mintát adni a mai társasházak működéséhez, az osztatlan közös tulajdonú területek fenntartására, azok célszerű és értéknövelő hasznosítására.
Fontos hangsúlyozni, hogy nem a lakásépítés, lakásfenntartás-támogatás összege kevés Magyarországon, hanem a koordinálatlan pénzkiáramlás okán, a jelen körülmények között remény sincs a helyzet javítására. Szociális bérlakások építését, vagyis a gyenge minőségű lakások szaporítását kifejezetten hibás iránynak tartom. Az ország érdeke, hogy az elkövetkezendő 10 évben olyan lakások épüljenek, amelyek környezettudatosan, korunk technikai szinonalán, kedvező életkörülményeket biztosítanak a felnövő nemzedékeknek.
Kiegészítő adatok: Budapesti Ingatlan Adatbázis
Win-win, avagy a srófadó
Egy település folyamatos működtetéséhez nélkülözhetetlen, a jelenlegi iparűzési és építményadó helyett, az alaposan kidolgozott helyi adó – erről szólt az Élet és Irodalom idei, 29-es számában megjelent Városnyi társasház című cikkem. Csakhogy, az önkormányazati működést hatékonyabbá tevő adóreform nem állhat meg ezen a ponton. A fejlesztéseket ésszerű kordában tartó srófadó legalább annyira fontos. Budapesten különösképpen. Van egy harmadik pillér is – a bérlakások körüli káosz rendezése, de arra egy külön cikkben térek ki.
Az utóbbi három hónap „építészeti eseménye” lett a nem túl eredeti névvel jegyzett Új Városközpont projekt megakadályozása, a Bécsi utca öt épülete bontása árán landoló „Zeppelin”. Bár kezdetben úgy tűnt, hogy könnyedén leradírozzák a Vörösmarthy térrel párhuzamos Bécsi utcai házakat a szakmai-értelmiségi közfelháborodás minden várakozást felülmúlt. A különböző érdekek egymásnak feszülnek, és a jelenlegi „városrendezetlenségi” helyzetben nem is nagyon kínálkozik megoldás a kötélhúzáson kívül.
Az a sistergő gyűlölet, ami az ingatlanbefektetők próbálkozásait kíséri, tükrözi a marxi elvet, amivel anno etettek minket: miszerint a kapitalista hasznának egyetlen forrása a mások kizsákmányolása. Vagyis, ha valaki nyer, akkor óhatatlanul, a másik veszíteni kénytelen. Ha tehát az ingatlanosok nyernek, méghozzá nem is keveset, akkor mi, a városlakók veszítünk. A budapesti példák látszólag igazolják a marxista felfogást, hiszen számos ingatlanberuházás okozott, ma már nyilvánvaló kárt a városnak – a plázák elszippantották a vevőket az utcai, kis üzletektől, a zsidónegyed lerombolt házai helyén építészeti szemét tornyosul, az elmúlt évtizedek ingatlanberuházásai csökkentették a városi zöldterületeket.
Ámde, ha jobban megvizsgáljuk az ok-okozati összefüggéseket, akkor kiderül, hogy nem a profitért befektető tőke az ősbűnös, hanem azok a rossz döntések, amelyeket a létező szocializmusban szocializálódott politikusok és hivatalnokok hoztak. Átgondolatlan, rövidlátó döntések hozatalában ugyanis fantasztikus tapasztalatra tettek szert, anélkül, hogy szemernyi tanulságot levontak volna.
A megalomania és a centralizáció létrehozta Nagy-Budapestet, magábagyömöszölve kisvárosokat és falvakat, anélkül, hogy azok tényleges gondjainak megoldására elképzelése lett volna.
Mind a mai napig él és tevékenykedik az egyközpontú városrendezési szemlélet, legutóbb “Főutcát” épített közpénzen, holott évtizedek óta harsogja a szakma, hogy a közlekedési káosz feloldásának egyik lehetősége a többközpontú metropolisz.
Évtizedeken át rohasztotta a belvárost és építette a külterületi falanszter-lakótelepeket a szocialista egalizmus, mit sem törődve azzal, hogy emberek százezreit kényszeríti napi többórás közlekedésre a munka-, és lakóhelyek drasztikus szétválasztásával.
Szélesítette az autók mozgásterét, a gyalogos embert aluljárókba és karókkal szabályozott libasorba terelte a járdákon.
Hipp-hopp elkótyavetyélte az ingatlanvagyont, többnyire olyanoknak, akiknek fogalmuk sem volt a tulajdonjog felelősségéről, majd ingatlanfejlesztésnek hazudta a rombolást, a nemzetközi silányság építészetére való rábólintást.
Engedélyezte a belső városrészekben plázák építését, a beépítési sűrűség növelését, átengedte a várostervezést az egyéni, befektetői érdeknek. Mind a mai napig fogalma sincs a koncepcionális városrendezésről és a kiegyensúlyozott városgazdálkodásról.
Miközben szépen kialakult az ingatlanfejlesztő-ellenes közhangulat, időnként a jól bevált idegengyűlölettel fűszerezve (izraeli, spanyol befektetők ellen), máskor az érdemtelen meggazdagodásra utalgatással (Demján-, Csipak-cégek), a döntésekért felelősek tovább folytatják áldatlan működésüket. A korrupció lehetősége is benne van a pakliban, de az alapvető ok a kontraszellekció – alkalmatlan emberek tömege a döntésthozó, azokat előkészítő helyeken.
A Bécsi utcai Csipak-beruházás a soros botrány, amin tettenérhető a rendszer(telenség) rossz működésének minden jellemzője. A történet a közvetlen környezet okán kirívó, és nem a sokat emlegetett Deák Ferenc utca („Fashion street”) a lényeges ebben, hanem a nemrég szintén átkeresztelt utcasor, amelynek része a Bécsi utca.
Burkolat-, és utcabútorcsere, amely a belvárost átszelő Főutcának kiáltotta ki a Kálvin tér és a Szabadság tér között a Kecskeméti utca, Károlyi Mihály utca, Petőfi Sándor utca, Bécsi utca, Október 6-a utca vonalat, illetve az abból kinyúló csápokkal egy csillapított forgalmú tengelyt kívánt létrehozni.
A kinyilvánított cél a napi 13 ezer autó “eltanácsolása”, amely ezen az útvonalon zúdúlt át korábban. Az is elhangzott, hogy a külföldi túristáknak, akik negyven százaléka csak Budapestet keresi fel, megmutassuk, hogy mi is képesek vagyunk… sok pénzt elkölteni.
Hiszen a történet nem az elemi közösségi szükségből, hanem abból a lehetőségből indult, hogy most még lehet szerezni EU-s pénzeket Budapestnek. Nosza, találjuk ki, mire költhetnénk el! Mivel azok látóköre, akik ebben döntöttek, maximum a kiskörútig ér, megszületett a Budapest Szive program. Egy olyan nehéz fába, mint a Kossuth Lajos utca – Rákóczi út tengely nem mertek belevágni, ennél sokkal szexibb feladatot tűztek ki: legyen egy mellékutcasorból Budapest Főutcája! Arcfelvarrás egy tüdőbetegnek, kerül amibe kerül!
A városi köztérfejlesztés nem egyszerű műfaj. A városgazdálkodás szinte minden elemét érinti, és az ellenkező híresztelések ellenére, egyáltalán nem műszaki probléma-megoldásról van szó. Jól működő városi köztereket viszonylag kevés pénzből is össze lehet hozni, ha kellő körültekintéssel és a jövőbeni használók iránti alázattal tervezik őket. Ez az attitűd azonban nem jellemző a magyar tervezőkre és a terveket engedélyező hatóságokra. A magyar virtus jó sok pénzt elkölteni és nem megkérdezni azt, aki használni fogja. Örüljön, hogy kapja! Hiába a nemzetközi tapasztalat, hogy azok a közterek, amelyek a használók valós igényeit figyelmen kívül hagyják, rakéta sebességgel amortizálódnak, hiába a helyi példák sora, a Király utcától a Gödör és az Erzsébet téren át, a “mi majd megcsináljuk a Ti pénzeteken és aztán tessék neki örülni” – hozzáállás jellemző erre a projektre is.
Azon túl, hogy a használók igényeinek alapos feltárása nélkül fogtak az építkezésbe, komoly problémák vannak a fenntartás körül is – a takarítás, a folyamatos karbantartás nem működik ebben a városban. Igy aztán azokon a pontokon, ahol az utcára nyíló üzlet, kávéház tulajdonosának jól felfogott érdeke a rendben tartás, ott az lesz, ahol pedig nincs ilyen egyéni érdek, ott elhatalmasodik a mocsok.
Ennél is nagyobb baj, hogy a beruházást nem kíséri egy sziszifuszi vizsgálat atekintetben, hogy milyen változásokat generál, és azok a változások miképpen járulhatnának hozzá a tartósan jószinvonalú köztér fenntartásához. Egy korábbi cikkemben felvázoltam a helyi adó szerepét, amely szoros kapcsolatba hozza a városi szolgáltatás mértékét és a helyi adó nagyságát. Abban, a rendszerben egy közterületfejlesztési beruházás növelné az adott körzet helyi adóját, ami persze megkövetelné a környéken lakók igényeinek felmérését és egy befektetés-megtérülés tipusú városgazdász üzleti terv kidolgozását, ahol egyensúlyba kellene kerüljön a beruházás nagysága a közérdekkel.
Mivel ilyen szabályozó rendszer nincs, marad az „aki kapja marja” módszer, a beruházás szükségességének eldöntésében a kivitelezés mikéntjében és a felújításból származó haszon tekintetében is. Ahhoz senkinek nem kell városgazdásznak lennie, hogy értse – egy milliárdokért felújított utca mentén az ingatlanok értéke megnő, és ehhez a tulajdonosoknak semmit nem kell tenniük, ez kvázi a város – az adófizetők – „ajándéka” a részükre. Az értéknövekedés persze csak akkor pengethető le kemény forintokban, ha az adott ingatlant értékesíti valaki, illetve, ha valaki még a felújítás előtt felvásárolja az ingatlanokat, majd megsokszorozza a beépítést – ez utóbbi az igazán nagy profitot termelő akció. A Csipak-projekt az utóbbi kategória. A befektető éles szemmel és kellő méretű pénztárcával megvásárolta az extra értéknövekedés lehetőségét, és miután hiányzik a magyar adórendszerből nemcsak a helyi adó – ami finoman szabályozná a szolid értéknövekedést – hanem az általam srófadónak nevezett , az ilyen „szituációból” származó extraprofitot megcsapoló adó is, a befektetőt legfeljebb irígyelni lehet, de az ő érdekeit és a közösségét nehéz egy irányba fordítani. Marad a kötélhúzás.
Ha majd egyszer, rájön a pénzügyi kormányzat, hogy az adók meghatározásánál nem az a legfontosabb szempont, hogy mennyit lehet a központi kasszába besöpörni, hanem az, hogy milyen cselekvésre tudjuk ösztönözni a honpolgárokat az adók révén, akkor érthető lesz mind a helyi adó, mind a srófadó nélkülözhetetlen szerepe. Annál is inkább, mivel erre másutt a világban már régen rájöttek.
Az értékes városi területeken történő ingatlanberuházás, éppen a megszerezhető extraprofit miatt számos kapitalista országban a szervezett bűnözés kedvelt terepe volt. A háttérinformációkból, kapcsolatokon múló beruházási lehetőség extra hasznából aztán “hálás lehetett” a beruházó mind az informátorai, mind a döntésben résztvevő politikusok iránt. Egészen addig működött a kontraszelektáló mechanizmus, amig a helyi adó rendszerét ki nem egészítették a beruházásokra vonatkozó srófadóval.
Ez az adó mérsékeli a túlépítési vágyat, hiszen az új és a régi beépítés közötti különbséget exponenciálisan adóztatja. Ha jól alakítják ki a rendszert, akkor egy bizonyos négyzetméter-többlet felett az adó “megeszi” nemcsak a hasznot, hanem többe kerülhet, mint az adott területen eladható ingatlan négyzetméter-ára. Vagyis a beruházónak már nem lesz érdeke túlzsúfolni a telket, mert azzal nemhogy nő, hanem egyenesen csökken a haszna.
A mennyiségi versenyt felváltja a minőségi – ha nem tud több négyzetmétert zsúfolni a telekre, akkor csak a minőségi építésben lehet versenyképes a környékkel. Tehát, miközben az adott környék terhelését mértékletesen növeli az új beruházás, és ezt a terhelésnövekedést – erősebb tömegvonzás, több autó, nagyobb forgalom – a kifizetett srófadóból a város közterületi beruházásai kompenzálhatják, az épület minősége, a tapasztalat szerint javul.
A srófadó egy ésszerű városrendezési elképzelést szolgál, a pénz eszközeivel, tiszta, áttekinthető, és előre tervezhető formában. Egy srófadóval rendelkező településen nincs külön értéke a “belső információnak” – hol, mit, mennyire fejleszt közpénzen a város – és nem termelődik olyan kirívóan magas haszon, hogy abból le lehet fizetni a döntésben résztvevő politikusokat.
Valójában, az ingatlanbefektetők többsége is jól jár – hiszen feltételezzük, hogy többségük, legalábbis Magyarországon, tisztességes üzletember – , mert a befektetése világos és egyértelmű szabályozás mentén, előre tervezhető, politikai egyezkedés vagy a felhorkanó közhangulat nem befolyásolja.
A tisztességes városvezetők is jól járnak, hiszen nem kell megalázó alkukba bocsátkozniuk egy-egy nagyobb beruházás kapcsán – kikönyörögni valamit a városnak: egy parkot, egy óvodát, egy hajléktalanmenhelyet, vagy hasonlót. A srófadó minden beruházót műszaki paraméterek alapján ítél meg, nem pedig a rokoni vagy egyéb kapcsolatok szerint kategorizál. A beruházó nem tesz szívességet a városnak, vagy vezetőjének adományokkal, hanem megfizeti azt a városnak, ami a város érdeme az ő beruházásában.
A település közössége is jól jár, hiszen a régi, sok esetben elhanyagolt ingatlanok megújulnak, méghozzá minőségi módon, ami méltó lesz az értékes városi területhez, ugyanakkor a közösség közvetlenül is részesedik a beruházói értéktöbbletből, amit a város, esetleg más, elhanyagolt körzetei javítására használhat. Beindulhat az a pozitiv spiral, amelyben mind a beruházó, mind a település közössége egyre jobban jár, hiszen egyre jobb közterek születnek, amelyeket egyre jobb minőségben lehet majd fenntartani és nemcsak az élet lesz kellemesebb ezeken a helyeken, hanem a település ingatlanjainak értéke is folyamatosan nő.
A kölcsönösen előnyös (win-win szituáció) üzlet a marxizmus utáni kapitalizmus sikerképlete. Ott, ahol elég okosak és előrelátók voltak a városvezetők a városfejlődés motorja is.
Városnyi társasház
Két volt pénzügyminisztériumi államtitkár levelét őrzöm, akikkel az elmúlt évben vitatkoztam az ingatlanadóval kapcsolatban. Nem azon az alapon, hogy legyen vagy ne legyen, hanem, hogy milyen legyen. A két pénzügyminisztériumi állásfoglalás szerint az ingatlanadó vagyonadó, és egyetlen célja újabb forrás a központi kormányzat számára, amely nem a munkát terheli, hanem a felhalmozott vagyon alapján sarcol.
Mint városgazdász ezzel a nézettel nem értek egyet, de azt sem tudom elfogadni, hogy nincs olyan ingatlantulajdonon alapuló helyi adó, amely biztos, tervezhető anyagi forráshoz juttatja az önkormányzatokat, mégpedig az önkormányzatok által nyújtott szolgáltatás színvonalának mértékében.
Most a kétharmados kormányzás talán sokáig vissza nem térő lehetőséget nyújt arra, hogy az adózás ésszerűsítése kapcsán kidolgozzák a helyi adó hatékony formáját.
Az önkormányzati választásra készült programok szinte tabuként kezelik ezt a kérdést, ami olyas felelőtlenség, mintha egy társasházat úgy alapítanának, hogy a közös költség feltételeiről nem intézkednek, hiszen az nem túl népszerű téma. Átlátható és a közösség által elfogadott „közösköltség-befizetés” nélkül működésképtelen nemcsak a társasház, hanem a településeink is. Felelősségteljes, önálló gazdálkodás csak akkor képzelhető el, ha nemcsak a pénz elköltésének módjáról rendelkezünk, hanem a forrásokról is.
Budapest főpolgármestere sokszor kifogásolta, hogy a személyi jövedelemadó túl kicsi része kerül vissza az önkormányzatokhoz. Bizonyára, de az egyes emberek, cégek teljesítménye és a városüzemeltetés között nincs közvetlen kapcsolat, hogy úgy mondjam, a városnak semmi köze ahhoz, hogy lakói mennyire ügyesek a jövedelemszerzésben. Egészen más oldalról kellene megközelíteni a helyi adózás kérdéskörét, mégpedig a városi szolgáltatások felől.
Nem kell bizonygatnom, hogy a magyar adózási hajlandóság mennyire alacsony. Ebben nemcsak a magas adók és az ellenőrizetlenség játszik szerepet, hanem az a szociálpszichológiai körülmény is, hogy az adózók nem tartják jogosnak sem az adófajták tömegének beszedését, sem a közpénzek elköltésének módját. A magyar adózó többnyire úgy érzi, hogy az ő nehezen megkeresett pénzét mások elherdálják. Éppen ezért az adómorál javítása csak úgy érhető el, ha az adózók az általuk igénybe vett városi szolgáltatások ellenértékét látják a kifizetett pénzben. Képletesen a mai adórendszer olyan, mint az útonálló, akinek ki kell forgatnunk a zsebünket, és fogalmunk sincs, hogy aztán a pénzünk hová kerül, míg egy intelligens helyi adót úgy fizetünk, mint a bolti pénztárban – látjuk, mit miért.
Egy társasházban magától értetődő, hogy a ház fenntartásához, a javításokhoz, felújításokhoz pénz kell. Szemétszállítás, takarítás, világítás, kertgondozás, mindezek szervezése és az ezekről való elszámolás olyan szolgáltatás, amiért fizetni kell, hiszen könnyen belátható, hogy enélkül nem működik a ház. Kis közösségekben az is nyilvánvaló, hogy a kifizetett pénz és a kapott szolgáltatások között milyen a kapcsolat. Egy jól működő, tiszta és szépen rendben tartott házban a tulajdonosok szívesebben fizetik a közös költséget, mert úgy érzik, hogy érdemes.
A közteherviselését a tulajdoni hányad rendezi. Ez nem feltétlenül azonos az ingatlanok négyzetméteinek arányával, hiszen dönthet úgy a közösség, hogy például az üzletek négyzetmétere dupla annyi tulajdoni hányadot jelent, vagyis a közteherviselésben az üzletek magasabb részt vesznek ki, mint a lakások.
Egy jól gazdálkodó társasházban odafigyelnek a költségek ésszerű alakulására, a vegyes szemétszállítási költséget csökkenthetik a szelektív hulladékgyűjtéssel, helyi komposztálással, a villanyszámlát energiatakarékos égőkkel, a közös tulajdonban lévő terek gazdaságos hasznosításával extra bevételekre is szert tehetnek. Ha még előrelátóbb a közösség, akkor környezettudatos fűtésrendszerre való átállással, hőszigeteléssel mind a közös kiadások, mind az egyes tulajdonosok magánkiadásai radikálisan csökkenthetők. A közös érdeken alapuló célirányos együttműködés a kisközösség gazdasági és szociális fejlődésének alapja.
Városi méretekben is követhetjük ezt a társasházi modellt. A túlzott központosítás helyett az állam lemond a számtalan fantázianevű adóinak egy részéről, és egyetlen, de precíz mutatókkal meghatározott helyi adó formájában megteremthetjük az önkormányzatok gazdálkodásának forrását. Ebben a helyi adóban is az alapmérőszám az a bizonyos „tulajdoni hányad”, vagyis a lakások, üzletek, ipari üzemek négyzetmétere és az ingatlan felhasználásának lehetősége – utóbbiak „drágábbak”, azon logika alapján, hogy jövedelemszerzésre nyújtanak lehetőséget.
Az teljesen indifferens, hogy az adott üzlet mekkora forgalmat bonyolít le, mint az árbevételen alapuló iparűzési adónál, hanem csupán az ingatlan településen belüli adottságai befolyásolják az adó mértékét. Vagyis egy belvárosi sétálóutcára nyíló üzlet potenciálisan magasabb jövedelmet adhat a tulajdonosnak, mint egy külvárosi trafiké, és ez megmutatkozik a helyi adójuk mértékében, de az adót nem befolyásolja az a tény, hogy ebből a potenciálból mennyit valósít meg az illető tulajdonos. Ez rendkívül fontos momentum abból a szempontból, hogy mit akarunk elérni a helyi adóval. A mai rendszerben ugyanis tétlenségre ösztönözzük az embereket, és ez roppant káros a településekre és az ott lakó emberekre nézve is.
Általános gyakorlat Magyarországon, hogy egy lepusztult házzal sokkal kevesebbet törődik a hatóság, mint egy felújítás engedélyezésével vagy egy új ház építésének mikéntjével. Amíg nem életveszélyes egy épület, a folyamatos pusztulás elkerülésére nincs hatásos gyakorlat, de úgy tűnik, hogy szándék sincs. Vagyis a passzív értékromlás hatóságilag és társadalmilag is elfogadott – „szegénynek biztos nincs pénze” rendbe tetetni a házat/lakást/üzletet/kertet. Ha egy tulajdonos negyven éven át nem festi le az ajtaját, és láthatóan esik szét – az rendben van, de ha valaki felújítja, akkor előírják, hogy milyen színű lehet. Ez a szemlélet kifizetődővé teszi a passzivitást, és bünteti az aktivitást – ami nagyon rossz üzenet egy közösségben.
A helyi adó cselekvésre ösztönözhet, ha függővé válik az adó mértéke a tulajdonos, illetve az önkormányzat fejlődési hajlandóságától. Az alapjául szolgáló paramétereken kívül ugyanis az ingatlan állapota – romlása és javulása – jelentősen befolyásolhatja a mértékét.
Például ha egy üzlethelyiséget nem használnak, akkor az eltelt idő szerint progresszíven emelkedik az adója, hiszen a településnek nem érdeke a lehúzott redőnyű üzlethelyiség. A tulajdonosnak érdekében áll majd kiadni az üzletet alacsonyabb bérleti díjért is, ha az üres üzletért magasabb adót fizet.
A tulajdonos csökkentheti is adója mértékét, ha például környezetbarát korszerűsítést hajt végre. Szükségtelenné válik a protekcionista pályázati rendszer, ha a támogatást eleve a helyi adórendszerbe építjük bele, és a döntés csupán műszaki paramétereken múlik.
Az önkormányzat szolgáltatásainak javítására is ösztönöz az adórendszer, hiszen jobb szolgáltatásért magasabb adót fizettethet.
A működőképesség alapfeltétele a kiszámíthatóság. Egy új adót nem két hónap alatt kell bevezetni, hanem olyan alaposan kidolgozni, hogy aztán évtizedekig ne legyen szükség a megváltoztatására. Számítógépes korunkban az alapképletbe remekül beilleszthetők azok a tényezők, amelyek lefelé vagy felfelé módosítják az adót.
Vegyünk egy egyszerű példát az elmondottak érzékeltetésére:
Budapest, átlagosan elhanyagolt utca, társasházakkal, az utca két oldalán parkoló autókkal, libasorban használható járdákkal, fák, utcai bútorok nélkül, havi egyszeri takarítással, közepesen sötét világítással. A társasházak százévesnél idősebbek, energetikailag pocsék gázkonvektoros fűtésűek, nedves pincével, ócska cseréptetővel, málló vakolatú falakkal, a belső udvarok lebetonozva. Csak vegyes szemetet gyűjtenek, a kukák ott ásítoznak a kapu mellett, nincs megfelelő tároló. A világítás hagyományosan homályos. A lakások két négyzetmétere egy tulajdoni hányad, a ház homlokzatán lévő üzleteknek pedig egy négyzetmétere egy tulajdoni hányad. Tulajdoni hányadonként 100 forint a közös költség és 100 forint a helyi adó.
Az utcát teljes keresztmetszetében átalakítja az önkormányzat – fák, burkolat, világítás, szélesebb járda, kevesebb felszíni parkoló – ellenben biztosított a környéken mélyparkolóhasználat, a helyi lakosoknak reális áron. Korszerűsítik a közvilágítást, megszervezik a takarítást. Az utcaátépítéssel párhuzamosan a házak homlokzatának felújítási akcióját is meghirdetik : jelzálogbejegyzés nélküli önkormányzati hitelt vehet fel a társasház, az önkormányzat pedig gondoskodik a tervek elkészíttetéséről és engedélyezéséről. Azok a társasházak, amelyek részt vesznek a programban, adója nem változik, azoké viszont, akik nem csinálnak semmit, az átalakítás után, tulajdoni hányadonként 200 forintra emelkedik. A homlokzatfelújítási hitel hosszú lejáratú, úgy, hogy a havi törlesztés kevesebb legyen mint 100 forint/tulajdoni hányad, és az adókedvezmény időszaka a hiteltörlesztés plusz három év – csak azután egyenlítődik ki a helyi adó 200 forintra, hiszen az önkormányzat javította a környezeti feltételeket, az inagtalnok értéke is nőtt. Azoké, akik részt vettek a homlokatfelújítási programban, jobban, míg azoké, akik tétlenkedtek, holott végső soron ők kevesebbet fizettek.
Ha a társasház kiépíti a szeméttárolót, és nemcsak vegyesen, hanem szelektálva is gyűjti a szemetet, akkor tulajdoni hányadonként öt forinttal csökken az adó, ha helyben komposztálnak, és ezzel csökkentik a vegyes szemét szervesanyag-tartalmát, nem csak kevésbé lesz büdös a kukák környéke, folyamatosan lesz jó termőtalajuk a kertjükbe – további öt forint adócsökkenés mellett. Ha az udvar betonját feltörik, és kertet alakítanak ki, akkor már további 10 forint adócsökkenést érhetnek el, vagyis a kertkialakítást az adócsökkenés finanszírozza. Ha a társasház átfogó energiagazdálkodási tervet készít, és minden évben a tervnek megfelelően tesz lépéseket az energiatakarékosságra – nyílászárók cseréjétől az alternatív energiaforrások alkalmazásáig – minden lépést adókedvezmény kísér. Ha nagyon jól gazdálkodik a társasház, akkor elérhet akár ötvenszázalékos adókedvezményt is – rajta múlik. Az adókedvezmény nem holmi bizottság döntésétől függ, hanem a feltételek teljesítésével automatikusan történik.
A helyi adó minden ingatlanra vonatkozik, tehát nem a vagyoni helyzet függvénye, de éppen széleskörűsége és szoros kapcsolata a település-szolgáltatásokkal teszi megfizethetővé bárki számára. Nyilvánvalóan van némi összefüggés az adott ingatlan értéke és a fizetett adó között, de nem a vagyon megsarcolásáról, hanem a városi szolgáltatások forrásának megteremtéséről van szó.
A cikk megjelent az Élet és Irodalom 2010.július 23-i (29) számában.
Fényrederülő alagútgubanc
Manapság már elég sok szó esik a napisajtóban is a 4-es metró furcsaságairól – ez a cikk 2007. július 19-én jelent meg az épjtészfórumon.
A 4-es metró épitésével párhuzamosan válik egyre nyilvánvalóbbá ennek a projektnek az abszurditása, és a hatalomhoz dörgölődzködő szakemberek tisztességtelensége, hiányos tudása.
Ami korábban, szakmai vitaként megmaradt a projektben érdekeltek és a nagyvilág városrendezési eredményeit ismerő szakemberek ellentéteként, az épitéssel párhuzamosan a legkevésbé sem hozzáértők számára is egyértelművé válik. Amikor a közlekedési dugók jelzik a jövendő megállók abszud sűrűségét, lassan ráébrednek a négyes metrót vakon támogatók is, hogy nincs minden a legnagyobb rendben ezzel a projekttel.
Elég szomorú, hogy az újságirók kritikai érzéke is csak meglehetős késéssel ébredezik – gyakorlatilag, akár tudatosan, akár csak elszenderedve a demokrácia örzésében, támogatói voltak a főpolgármesteri mániának – mindenáron metrót!
Ennek a metrónak nemcsak az a baja, hogy lassan épül, meg túl sokba kerül a várható közlekedési haszonhoz képest, vagy, hogy a gellért-hegyi források vize is veszélyben miatta, a napi dugókról már nem is beszélve, hanem az, hogy ez a metró tipikus esete annak, hogy egy felnőtt embernek cuclit adnak, és még azt is elvárják, hogy örüljön. Persze, orditó csecsemőként, lehet, hogy nagyon örült volna, ha kap egy cuclit, de harmincon felül, már nem éppen ez az ami orditó fájdalmát feloldja…
Merthogy az elmúlt harminc évben nagyon sokat változott a közlekedési tapasztalat, és ami igaz lett volna a múlt század hetvenes éveiben, az ma már egyáltalán nem igaz. Az ezredforduló, ha nem is preciz dátummal, de valódi változást hozott. Persze, ez a változás már a levegőben lógott a kilencvenes években is, de a felismerés mégiscsak az utóbbi években vált határozottá:
1. az autó remek dolog, de városi közlekedésre nem kivánatos eszköz_
mert:
A. az útfelület kihasználtsága gyenge, vagyis túl sok olyan autó mozog a városban, amelyben egyetlen ember ül, miközben 4-5 négyzetméternyi útfelületet lefoglal.
B. a dugókkal tarkitott közúti közlekedés lassú, valójában már az autóval közlekedőknek sem előnyös, de alternativa hiányában nem szállnak le az autóikról.
C. a bedugult közúti közlekedés a legszennyezőbb eleme a városnak, ami a városi életet drasztikusan elsorvasztja – a büdös, mocskos utak mellett az emberek nem szeretnek sétálni, az utcára nyiló üzletek lassan tönkremennek vásárlók hiányában, a bezárt üzletű házak fokozatosan lerobbannak…
2. a budapesti közlekedés nem annyira mennyiségében hiányos, hanem szétzilált rendszere, valamint az iszonyú mocsok, ami jellemzi, teszi alkalmatlanná, hogy alternativája legyen a személyautó-forgalomnak. Éppen ezért nem a meglévő hálózat mennyiségi növekedése (új metróvonalak) hozhat javulást, hanem a közlekedési rendszer újjászervezése, a különálló rendszerek (villamos, metró, HÉV, vasút) kooperációja, néhol egységes rendszerré alakitása (Örs vezér téren a metró és a HÉV összekapcsolása, stb.) hozhat javulást.
3. az emberek élve, nem szeretnek a föld alá menni – ez az apróság, ami miatt sokan utálják a metrót is, meg az összes aluljárót… utóbbiak lezüllése is innen datálódik, amihez még egy sor tényező járult… például az, hogy:
4. az új beruházásokkal szemben sokkal nagyobb figyelmet kéne forditani a takaritásra! Budapestet elboritja a mocsok, kivéve persze azokat a városrészeket, ahol a politikusok szoktak közlekedni az államilag, valóságtól jól elválasztott autóikban.
5. a nemzetközi tapasztalat az, hogy a városi közlekedésben nagyobb teret kell nyerjen a felszin feletti, kötöttpályás közlekedés, amely tiszta, légkondicionált, gyors, és összefüggő rendszert képez, igy valódi alternativája lehet a magángépjárműnek.
6. az autósokat öncélúan adóztatni nem vezet eredményre, de ha egy tudatos, átgondolt, párhuzamos rendszert hozunk létre, amelyben az átmenőforgalmat, majd a hosszú ideig a városban parkoló (reggel jön dolgozni, este megy haza tipusú) forgalmat dugóadóval átirányitjuk egyfelöl a várost megkerülő (M0-ás déli, sosem tárgyalt, de még mindig nem működő szakasza) utakra, illetve az ingázókat a gyors, városi vasutakra, úgy természtesen, hogy a dugóadó minden fillérje a közösségi közlekedési rendszer fejlesztésére forditódik – az igenis eredményt hoz, igaz lassan, de biztosan.
7. a városban lakók parkolási igényeit mélyparkolókban célszerű megoldani, de nem köztéri parkok alatt, hanem olyan műszaki megoldásokat keresve, amely az adott területen élők támogatására számithat. Ez ugyan kevesebb korrupciós jövedelmet hoz az önkormányzati illetékeseknek, de hosszú távra szolgálja a városlakók érdekét. A mélyparkolók alapvető célja nem az, hogy odacsábitsák a másutt lakókat parkolni, vagyis, hogy például az Operába autóval jöjjenek…
8. a meglévő utcarendszert sebesség alapon célszerű felosztani, igy minden érdekelt fél az optimális közlekedési viszonyokat kaphatja: a forgalmi utak mellett nincs parkolás, a parkolóutakon nincs átmenőforgalom, a gyalogosutakon csak a kerékpár és kerekesszék gurulhat… Mindemellett, a forgalmi utak keresztmetszetét nem növelni, hanem csökkenteni kell (Kossuth Lajos utca alatt nem autópályát kell épiteni, hanem egy sávval csökkenteni, mindkét oldalon, igaz, ehhez, már a BAH csopontnál el kell „csábitani” az átmenőforgalmat), miközben a buszsávok helyett villamospályákat kell épiteni. Mellesleg, a villamospályákat a régi módszer szerint a járda melleti sávban kell épiteni, akkor nincs szükség se aluljáróra, se járdaszigetre.
9. a közúti közlekedés korlátozásával párhuzamosan minőségileg fejlesztett kötöttpályás közösségi közlekedés mellett jelentős városi terület szabadul fel parkositásra (a park nem különböző burkolatok összege, hanem lélegző zöldfelület), ezzel elősegitve a gyalogos-forgalmat, ami viszont a városi élet alapfeltétele.
Akkor, hol is a metró4? Sehol. A kiemelt nagyberuházások egyetlen haszna a korrumpált politikusok zsebében keresendő, nem a közérdek szolgálatában.
És, amerre a világ halad:…. maglev történet, példák…
A világ leggyorsabb városi vasútját Sanghaiban épitették a németek – először.
Az új berlini főpályaudvarra azonban már náluk is befut a transrapid maglevjük…
A japánok, az amerikaiak is rájöttek – mégha drága is a beruházás – megéri: ez a jövő útja.
A XIX. század közepén nemcsak a szabadságharc volt emlékezetes történelmi tette a magyaroknak – a feudalista tespedségből való kiszakadás, a haladó világhoz való fantasztikus fölzárkózás ideje is.
Ne nézzük már a cipőnk orrát!
Merjünk elszakadni a dogmáktól, az urambátyámkodásból, merjünk dobbantani! Két mágnespadkóval, ha most az a legjobb a világon!
Városházapark
Amikor a régebbi, másutt megjelent cikkek a podo-pro.hu-n való újraközléséről döntök, nem holmi nosztalgia vezérel, vagyis a célom nem az, hogy összelapátoljam az „életművemet”, hanem az, hogy a korábban felvetett témák mennyire aktuálisak ma. Sajnos, túl sok az ilyen, máig aktuális téma, sőt, sok esetben a „helyzet csak fokozódott” azóta.
Vannak azonban olyan ügyek is, amelyekben a végső döntés mindmáig nem született meg, éppen ezért a korábbi írások felhozatala mellett, annak igazságán túl a cél az, hogy a döntés, ha megszületik, ne az legyen, mint ami ellen korábban szóltam.
A Városháza Fórum, nézetem szerint Park sorsa éppen ilyen.
Jó lenne, ha az elpocsékolt pénz ellenére, nem abba az irányba haladnának a dolgok, ahogy eddig, hanem az újonnan megválasztott városvezetés végre olyan döntést hozna, amely a város és lakói szempontjából a lehető legjobb.
A történet azzal kezdődött, hogy Demszky Gábor, a 2006-os választások előtt lebontatta a Károly körúti bazársort, és létrejött az „ideiglenes park” – rossz nyelvek szerint, ami Budapesten ideiglenesnek mondott, az „hosszú életre” számíthat. Egyelőre 5 évet megélt…
2008 januárjában aztán előállt a városvezetés, hogy miként is akarja megszüntetni a parkot. Török Tamás cikke tökéletesen érzékelteti a helyi erőviszonyokat.
Az esemény utáni első felindulásomban írtam:
Kell, nem kell – ezt kapjátok! Bekaphatjátok! – erről szólt a mai városházi beszélgetés, amelyet a Budapest Szive projekttel kapcsolatosan rendeztek. Igaz, hogy a város lakói, többségükben, korábban, arról nyilatkoztak, hogy az ideiglenes park helyén nem épületet, hanem végleges, és nagyobb parkot szeretnének, de ez az apróság nem rendíti meg a hivatalnokokat – ők azt csinálják, amit a rövidlátó politikusok már eldöntöttek: egy meglehetősen zavaros program szerint lenne itt szálloda, üzletek és iroda is – a park helyén!
A legnevetségesebb érv az volt, hogy a szabályozási terv szerint ide „térfal” kell kerüljön. Egy városban, ahol a szabályozási terveket privát befektetők kénye kedve szerint szabják át, a közösség akarata nem számit.
Pedig a belvárosban lenne mit csinálni akkor is, ha nem újabb házat nyomnának be egy véletlenül zöldé vált kis placcra. A közlekedési rendszer humanizálása önmagában hatalmas feladat. Annak megoldatlansága pedig tovább erősítheti a belváros lakosságának csökkenését. Az, hogy a Városháza környékének apró kis terei belefulladtak a parkoló autókba, az nem zavarja a Főpolgármesteri Hivatalt. Az, hogy a Városháza Park többszöröse területen az úrelvtársak privilégizált parkolói foglalják a helyet, az rendben van – szerintük. Arra, hogy a Kossuth Lajos utca agonizáló üzleteinek már csak az kell, hogy a Madách házzal szemben legyen egy mélyparkolóval elláttot miniplázácska – nem is gondolnak. Az ingatlanszakértő furcsállotta, hogy ha már mindenképp házat akarnak oda épiteni, akkor miért nem merült fel a lakó-funkció? A szemben lévő Madách-házban állandóan kiadó-eladó irodákat hirdetnek, kicsit beljebb, régebbi irodákat lakásokká alakitanak vissza…
A projekt gumicsontja a „Fórum” – ez ugye egy olyan köztér, ahol az emberek szivesen összejönnek, megállnak a városi rohanásban. Csakhogy ez, a tapasztalatok szerint, inkább kialakul, mintsem tervezni lehetne a tutit. A Városháza-parkban, a park minden hibája dacára(kevés zöld és túl sok burkolt felület – nehezen takarítható házagos bazaltkocka), valami éppen elindult, mire földúlják az egészet. Kevesen tudják, hogy a paraván mögött, amely az úrelvtársak parkolóit igyekszik eltakarni, ott van a hajdani városfal egy darabja. Ha építés helyett a városkaszárnya összekötő toldalékszárnyát lebontanák, és a jelenlegi parkot kibővítenék, teljes átjárást biztosítva a Városház utcába, akkor többet tehetne ez az önkormányzati adminisztráció a városért, mint amit tett az elmúlt 18 év alatt! Repkedő milliárdok nélkül.
Ha egyszer, véletlenül, a budapestiek szivverésére figyelnének, és nem a zsebrevágható pénz csörömpölését hallanák.”
Ennek kapcsán tettem meg az első lépést a felhívással, illetve 2008 áprilisában a magyar építésztársadalmat kértem arra, hogy a tervpályázatot bojkottálja.
” A Városháza süket urai nem hallották meg a nép szavát – pedig legutóbb 10 ezer zöld pólós polgár bizonygatta a helyszinen: PARKOT akarnak és nem plázát!
Ha a beígért január vége helyett késve is, de meghirdettek egy rémesen zavaros pályázatot a beépitésre. Éppen ezért szakmai és civil összefogást hirdetek meg a pályázat bojkottjára!
Tisztességes építész, tájtervező és urbanista ezen a pályázaton nem vesz részt!
Viszont követeljük, hogy a keritést bontsák le, és adják át a város lakóinak a Városháza teljes udvarát, hogy azt közös erővel parkositsuk!
Amit a Városházi beszélgetések után irtam, nemcsak az én véleményem. Annyi impotens próbálkozás után 1910 óta, végre a józan észnek kellene győzni! Legyen végre a belvárosban egy olyan urbánus-térláncolat, amely a Városháza körüli parkhoz kapcsolódik!
Nem hagyhatjuk, hogy szemellenzős politikusok és szakszolgáik mindent tönkretegyenek ebben a városban!
Értelmes programot nem tudnak adni annak az épületnek, amit a park helyére akarnak terveztetni – sem kereskedelmi központ, sem irodák nem hiányoznak a város ezen részén! A Madách-házon ott fityeg évek óra az „Irodák eladók” tábla, mi a búbánatnak kell épiteni olyasmit, ami nem kell?
Az egész projektnek egyetlen célja van – eladni még valamit, mert kell a pénz!…”
Az építészek azonban nem fogadták meg a szavam – tömegével pályáztak… Ezért a következő cikkem az építészek felelősségéről szólt…
„A tervpályázat kétlépcsős, vagyis előbb a pályázó személyiségi jegyei alapján szelektálnak, aztán jöhet a tervek pályázata. A közzétett kiirásból korrekt program nem hámozható ki. A kiiró, legalábbis ebben a fázisban annyi fáradtságot sem vett, hogy a programalkotáshoz szükséges vizsgálatokat elvégezze.
Magyarországon nem ritka jelenség, hogy az épitészre testálják azt a munkát, amit tisztességesen egy projektelőkészitó stáb kellene, hogy elvégezzen.
Honnan tudhatná egy épitész azt, hogy egy szolgáltatás-centrikus városháza működésének melyek a munkaszervezési feltételei? A program komolytalanságát árulja el, hogy a városháza működésének reformját épitészeti programként deklarálják. A kulturális és piaci funkciók is olyan megfoghatatlanul lebegnek a kiirásban, hogy bármit és annak ellenkezőjét is be lehet pakolni, ezen cimszó alatt.
Persze, nem lehet csodálni, hogy az a gárda, amely a városházát oly alacsony szinten működteti ma, az ki fog tudni találni egy hatékony programot, saját maga felszámolására, de akkor ezt be kéne látni, és a programalkotásra is kiirni egy pályázatot, ami, természetesen, nem épitészeti tervpályázat. Egy tisztességes programban vizsgálati eredmények vannak, lehetőségek gazdag tárháza, amelyekből aztán az épitész, az ő szakmájára koncentrálva kiválasztja az adatokat. A megalapozott program hiánya azt az üzenetet hordozza, hogy az egész városháza-fórum egy lufi, ami igyekszik eltakarni azt az egyértelmű szándékot, hogy a bazársor helyére egy méretes épület kerüljön. Hogy mi lesz abban az épületben, az ebben a pillanatban mellékes, hiszen a tervpályázat csupán az értékesités alátámasztására szolgál.
A felhivásom azért született meg, mert már láttuk, nem egyszer, hogy a politikai szándék miképpen használja ki az épitészek alkotókedvét olyan tervek kreációja során, amelyek ellentétesek a közvélekedéssel. Annak idején, a Kormányzati Negyedet is csak a politikusok egy része és épitészek támogatták, miközben a közvélemény ellenérzése kisérte az egész kisérletet. Vagyis, az épitészek, végső soron ellentétbe kerültek a közérdekkel. Ebbe, csak belebukni lehet.
Az épitészek társadalmi megitélésének kérdése nemcsak akkor kéne foglalkoztassa a szakmát, amikor az alacsony tervezési dijakról beszélünk, vagy a közizlést ostorozzuk. Talán, egyszer-egyszer el kéne gondolkodni, hogy miképp vivta ki a szakma ezt a társadalmi rangtalanságot…
A Városházapark beépitése ellen a „köznép” egyértelműen kiállt a különböző felmérések során. Magam is készitettem egyet a kapcsolat.hu oldalán, amely egyértelműen baloldali webfelület, tehát nem vádolható azzal, hogy a szadeszes városvezetés, vagy az emeszpés kormányzás ellen áskálódik.
Mindezek miatt, úgy gondolom, hogy a bojkottnak igenis van értelme – egyszer a szakma képviselhete olyan ügyet is, amely a közérdekkel egyezik, és nem egy politikai hóbort feltétlen kiszolgálása történik.”
A pályázatot Erick van Egeraat holland építész nyerte, aki közeli kapcsolatot épített ki, már korábban az akkori városvezetéssel, és akinek igen nagy szüksége volt erre a megbízásra, mert sorra mentek csődbe a különböző európai városokban működő irodái. A végkifejletről a NOL cikke tájékoztat… Hozzáfűznivalóm, mint ahogy a cikkhez írt kommentemben is olvasható volt: podo | 2010. augusztus 8. „Az már egy ideje nyilvánvaló volt, hogy a projekt egyetlen megvalósítható része az Egeraat iroda megmentése a csődtől. A szomorú, hogy ehhez a magyar építész-társadalom színe-java aszisztált. Persze, ha elfogadták volna a pályázat meghirdetésekor a bojkotthoz való csatlakozást, akkor kisebb arcvesztéssel megúszhatták volna, a fővárosnak pedig egy kicsivel kevesebb lenne az adósága. Sajnos azonban az építészek jórésze éppúgy mint a médiamunkásoké, a hatalom feltétlen kiszolgálója.”
Eddig a múlt. Remélhetőleg, az elkészült terveket sosem valósítják meg, viszont a jelenlegi városvezetésnek lesz annyi bátorsága, hogy össznépi-önkéntes munkával végre létrehozza azt a parkot, amely a város megérdemelne – véglegesen.
Az adók szerepe a városrendezésben
A podo-program 2005-ös változatában elsősorban műszaki – városrendezési problémák megoldásával foglalkoztam.
A magyar adózási rendszer számomra átláthatatlan volt még elég sokáig.
Mivel csak 2007 januárjától béreltem Budapesten lakást – a letelepedés első fázisa – ekkor döbbentem meg igazán, hogy mennyire rosszul orientál a magyar adórendszer az izraelihez képest. Közben itt is egyre több szó esett az ingatlanadóról – bár nagyon rossz felfogásban – ezért 2007-től módszeresen kezdtem foglalkozni a városrendezést befolyásoló adókkal.
Ez a cikk 2007 július 8-án jelent meg az építészfórumon lévő blogomban:
Az elején le kell szögezzem: Az értékalapú ingatlanadó ostobaság!
Ha piaci értékre akarják alapozni a kivetendő adó mértékét, akkor minimum két, negativ következménnyel kell számolni:
1. kialakul az értékbecslők korrupciós rendszere,
2. az ingatlanállomány tovább pusztul.
Amihez két világháború és hatvan év elhanyagoltság nem volt elég, megteszi azt az értékalapú ingatlanadó, mivel azt „tanácsolja” minden tulajdonosnak: hagyd rohadni az ingatlanodat, hiszen akkor kevesebbet fizetsz érte!
A világ értelmesebb felén ezt pont forditva csinálják.
Ingatlanadóra szükség van, mégpedig azért, hogy az infrastrukturális szolgáltatást, a szolgáltatást igénybevevő közvetlenül fizesse, tudja, hogy mit miért fizet, és az önkormányzatoknak legyen eszköze a lakossági cselekedeteteket befolyásolni a település közösségének érdekében.
Az ingatlanadó bevezetése csak akkor eredményezhet, végső soron költségvetési bevételt, ha közvetlen célja nem az államkassza feltöltése. Csak akkor lehet jól felépitett rendszer, ha a kormány , az elkövetkezendő évekre nem akar ebből kaszálni, hanem megelégszik azzal a cseppet sem lényegtelen eredménnyel, hogy a településfejlesztés önfenntartóvá válik. Alapos munkával ugyanis fel lehet épiteni egy olyan ingatlanadó-kedvezmény-rendszert, amely a településfejlesztést , a környezettudatos, takarékos életformát támogatja. Ez egy olyan érdekeltségi rendszer, amelyet az önkormányzatok településfejlesztési céljainak megfelelő tartalommal tölthetnek meg, és a befolyó összeg az önkormányzati önállóságot is megvalósithatja.
Talán, éppen ez utóbbi tulajdonsága riasztja a legjobban a kormányköröket, hiszen ez felszámolná a mostani függő viszonyt és csökkentené a kormány hatalmát. Ha viszont hosszabb távra gondolkodnának, akkor az önkormányzati önállóság nagyobb helyi felelősséget és ezzel a központi forrásokat kimélő kiadásokat eredményezhetne, vagyis, néhány év alatt valódi költségvetési megtakaritást is.
Ennél is fontosabb azonban az ingatlanadó, mint eszköz, amely a településfejlesztési célokat bizonyos automatizmussal képes megvalósitani. Ezt az adórendszert nem jogászok, hanem városgazdászok, agrármérnökök, közlekedésmérnökök, környezetvédő szakemberek tudnák jól megalkotni a támogatás-büntetés dinamizmusával.
Csak a nagyságrendet befolyásolná az ingatlan mérete.
Sokkal fontosabb lenne az adó cselekvést-befolyásoló eleme.
Közösségi célok érvényesülése az adórendszeren keresztül cseppet sem új dolog. Budapest, a XIX. század fordulóján, nagyrészt az adórendszeren keresztül jutott fejlesztési forrásokhoz, és azonnal megérezte a kassza zsugorodását, ha célszerűtlen városrendezési döntéseket hozzott. De ugyanezért, a korrekció is hamar bekövetkezett.
A szocialista-gondoskodó állam húzta ki a szőnyeget a települések önálló és értelmes fejlődése alól, ezért éppen ideje visszaállitani az ésszerűséget, egy jól megszerkesztett ingatlanadóval.
A podo-féle ingatlanadó három alapvető szempont szerint irja le az ingatlanokat:
1. Az ingatlan fizikai és környezeti adottságai
2. A városi szolgáltatások mértéke, illetve az önkormányzat lépései a környezeti feltételek javitására
3. Az ingatlantulajdonos környezettudatos viselkedésének előmozditását segitő lehetőségek.
Ebben a rendszerben az ingatlanadó rendkivül differenciált és dinamikusan változtatható, mert az összegek pozitiv és negativ előjellel is szerepelhetnek. Az ingatlan fizikai adottságai csak részben változatlanok, de ha jellemzésükre alaposan differenciált mutatókat használunk, akkor az adóalany cselekvő részese lehet az adó mértékének megállapitásában. Ugyanigy, az adót élvező önkormányzat is növelheti az adóbevételeit, de ezeket csakis valamilyen szolgáltatástöbblet alapján teheti.
Például: Növeli az adót, ha egy ingatlan elhanyagolt.
Ha egy mezőgazdsági területen parlagfű érik és a sarkában egy kis szemétdombot is megenged a tulajdonos, akkor adójában érzi környezetromboló viselkedésének következményét.
Ha egy ipari tevékenység zavaró a környezetre, azért az ingatlanadójában fizet keményen. Nem környezetvédelmi büntetést, hanem kőkeményen, a havi ingatlanadója akkora, hogy belegebed, vagy megszünteti a környezetszennyezést.
Egy máló vakolatú pesti bérház mindaddig magasabb adót fizet, amig nem tatarozza az épületet.
Viszont, ha a mezőgazdasági területen valaki biozöldségtermesztésbe fog, vagy erdőt telepit, akkor meglehet, hogy nem ő fizet adót, hanem az önkormányzattól kap támogatást.
Bizonyos települések, kedvezményekkel ipari parkokba csábithatják a vállalkozókat.
Kedvezményt kaphat egy pesti bérház, ha betonozott udvarát feltöri, és kertet telepit, vagy mozgáskorlátozottak számára is alkalmassá teszi a lakásokat.
Számtalan lehetősége van javitani a környezetét az ingatlantulajdonosnak, és majd ennyi az önkormányzatnak is. Például, ha az önkormányzat egy belvárosi foghijat parkosit, mert a terület tulajdonjogát megvásárolta a környéken megnő a zöldterületarány ezzel lehetősége nyilik bizonyos adóemelésre, viszont az adófizetők is kapnak valamit a forintjaikért.
Az adó a közösség érdekét kell, hogy szolgálja – az ingatlanállomány értékének növelése, a város jobbitása a cél, nem pedig az, hogy legyen a kormányzati lyukakat mivel befoltozni!
A brit ingatlanadó néhány kategória alapján határozza meg az ingatlanok külső tényezőit, hiszen amikor azt az adórendszert kidolgozták, még nem volt számitógép. Ma már olyan rendszert lehet alkotni, amely többszáz tulajdonságot és feltételt képes feldolgozni, és ezzel a világ leghatékonyabb településfejlesztési eszközét alakithatjuk ki!
Végső soron, minden adórendszer azon áll vagy bukik, hogy az adóalanyok mennyire hajlandók elfogadni az adó jogosságát. Amennyiben az ingatlanadó tökéletesen átlátható, mind a beszedés jogát , mind a felhasználását tekintve, akkor, az eladható, különösebb PR-bűvészkedés nélkül.
A XXI.század feminizmusának nőies bája
Ez a írás, több, mint öt évvel ezelőtt született, 2005 március 8-án, a nőnapon. Az akkori „jövendölésből”, sajnos, kevés valósult meg, de mint támpontot, most is igaznak tartom: nőkről, a békéről, Izraelről, Magyarországról. Mert meggyőződésem, hogy ha nem csak mutatóban lennének, kivételesen odajutott nők a politikában, szerte a világon, jobb lenne az életünk. Mindannyiunknak, nem csak a nőknek.
Talán, kellene egy remaket csinálni, hiszen a cikk első változata óta eltelt 10 évben történt egy és más… Sajnos, kevéssé abban az irányban, ahogy reméltem 10 éve, de azért vannak biztató jelenségek… (2015. április 25)
„A XXI. század kezdetétől a nők átveszik a politika irányitását. Először a fejlett, gazdag, nyugati demokráciákban, de hatásuk szélvész gyorsasággal terjed a világ többi részére. A század második felében kiterjed a fundamentalista iszlám országokra, és ezzel a század fő konfliktusa is megoldódik. A nők irányitotta Föld globális felvirágoztatása veszi kezdetét…
A nők több évezredes elnyomása során háborúk pusztitottak, világméretű járványok terjedtek. A harmadik évezred kezdetén a globális problémák már az emberiség létét veszélyeztették. Időközben tarthatatlanná vált a nők bezártsága, a ház körüli tevékenységekre korlátozni őket.
Az ezredfordulóra, a világ technikailag fejlettebb, demokratikus társadalmi berendezkedésű részén már nagy tömegben voltak szakképzett, magasan kvalifikált nők. Évről-évre gyarapodott a nők által vezetett szervezetek száma, a kisebb vállalkozásokban elért sikerek után mind nagyobb vállalatoknál, konszerneknél bizonyitották képességeiket. Közben az akadémiákon is egyre nagyobb számban voltak az oktatók között, a hallgatók soraiban pedig már hatvan százalék fölé került a nők aránya.
A széles tömegbázis azonban még mindig nem kedvezett eléggé a nők vezetőkké válásának, mert gondolkodásukban is el kellett jutniuk arra a felismerésre, hogy vezető szerepük nem csak maguknak, hanem az egész társadalomnak hasznára válik.
Az évezred első évtizedében már kiderült, hogy az államfők feleségei nem egyszer alkalmasabbak a posztra, mint férjeik.
A sarkalatos változás kezdete az USA 2008 évi elnökválasztása volt, ahol két kiválló képességű nő mérközött meg.
Hillary Clinton ellenfele a republikánus Condoleezza Rice volt.
(Sajnos, nem ez történt, és Obama elnök eddigi működése elég semmitmondó és ellentmondásos…)
Minimális előnnyel a demokrata Hillary győzött, de meglepően szoros együttműködés alakult ki a két vezető politikusnő között. Rice nem indult a 2012-es választáson, Clinton sétagaloppban győzött, és továbbra is szoros kapcsolatban maradt Rice-al, annyira, hogy a 2016-os választásokon leplezetlenül támogatta. Rice lett az elnök, úgyszintén két kadenciát töltött a Fehér Házban.
Ez a 16 év viharos változást hozott a világ más részein is.
Az Arafat halála utáni palesztin vezetés képtelen volt gyökeres változást elérni.
Izrael 2005-ben elkezdett egyoldalú elszakadása, a biztositott határ megépitése végre nyugodtabb időt hozott az addig, állandó terrortámadással sújtott országra, a gazdasági élet fellendült, jelentős energiát és pénzt fektettek olyan kutatásokba, amelyekre eddig nem volt mód.
Bárcsak ez történt volna…
Ez a folyamat akkor vált igazán meghatározóvá, amikor Izrael teljesen elszakadt a palesztin területektől, Saron, aki végigvitte az egész keserves folyamatot az utolsó határsorompó átadása után két nappal meghalt szivinfarktusban.
(Majdnem igaz lett, de Saron nem halt meg, hanem kómába esett, ami bizonyos értelemben rosszabb mint a halál – azóta meghalt…)
A 2007-es választásokon jelöltette magát Cipi Livni, aki Saron kormányában igazságügyi miniszterként már bizonyitotta nagyszerű képességeit. A szélsőjobbról indult politikusnő, ahogy a feladatai egyre inkább az egész ország iránti felelősséggel telitődtek, egyre inkább bizonyitotta kiegyensúlyozottságát, okos megfontoltságát. Miközben Ehud Barak és Bibi Natanjahu egymás marták, Cipi Livni, akit pártja nem jelölt, megalakitotta az Okos Béke pártot, ahová mindkét oldal mérsékelt szárnyáról érkeztek, és főként nők, mivel a lista első ötven helyét női nevek fémjelezték.
(A történet majdnem így alakult, de a magas női részvétel helyett régivágású politikusok töltötték meg a Kadima nevezetű pártot, és bár győztek, Cipi Livni nem tudott kormányt alakítani) Igy a győzelem nemcsak Cipi miniszterelnökségét, hanem 50 parlamenti képviselő nőt is hozott, csak az ő pártjából. Mivel, mind a baloldalon, mind a jobboldalon voltak imitt-amott nők, ebben az évben Izraelben, végre a parlament több mint fele, összesen 62 nő lett. Mivel a nők most aztán igazán összefogtak, a kormányban már 90%-os volt a nők aránya. Az ország rakéta sebességű fejlődése előtt immár nem volt akadály.
Ez a forgatókönyv mai szemmel is a lehető legjobb lett volna, de azóta Cipiben is csalódniunk kellett…
A női kormány négy éve alatt a munkanélküliek aránya ezrelékekre csökkent, gyakorlatilag nem létezett, mivel aki bejelentette, hogy nincs munkája, az erre felállitott szuperkomjuterizált 12 fős csoport, az ország különböző pontjain tevékenykedve, napokon belül talált munkát, de addig is, az illetőt beosztották kórházak takaritására,
szemétgyűjtésre, vagy utcaseprésre – senki nem kapott munka nélkül egy vasat sem. (Ezt nem úgy gondoltam, ahogy Magyarországon a fidesz megvalósította a közmunkával…)
A katonai szolgálat kiterjedt az ország minden polgárára, még a mozgássérülteknek is találtak tennivalót. Viszont a bevonulók kétharmada a polgári életben szolgált, ezzel megoldható volt az arabok és a jesivanövendékek alkalmazása is. A legjelentősebb erőket az oktatásra szervezték, igy az általános iskolai tanulók mindegyike kapott napi két óra korrepeticiót, ami már az első év végén érezhető volt a tanulmányi eredményekben. A jesivanövendékek az első évben tanultak az érettségire, vagyis pótolták az addig elmulasztott világi tantárgyakat. A második évben már mint korrepetitorok dolgoztak. A helyi választásokon is viharos győzelmet aratott Cipi Livni Okos párja, igy az addigi két polgármester helyett, a választások után 46 település vezetése került női kézbe. A ciklus végére a városfejlődési mutatók is előjelt változtattak. Az addigi negativ mutatók eltüntek a női vezetés alatt. A következő választásokon már a polgármesterek 82%-a volt nő, mert kiderült, ahol nő vezeti a települést, ott jó lakni.
Palesztinben, az elválasztás után még évekig tombolt a belső harc, a segélyek pedig egyre apadtak. Állam volt, de a munkanélküliség 92%-os, és a gazdasági élet romokban. (Eddig a történet majdnem igaz, különösen a Gázai övezetre vonatkozóan, csak sajnos, a folytatás nem az, amire én számítottam…)
Három iszonyú év elteltével a nők egyszerűen fellázadtak. Titokban összeszedték az összes fegyvert. Az akciót női alapossággal szervezték, és ki más, mint az izraeli miniszterelnöknő és társnői segítettek. Ugyanakkor élelmiszert, vetőmagokat, háztartási eszközöket, gépeket küldtek a palesztin nőknek, és országos gyűjtést rendeztek minden, az élethez szükséges feltétel megteremtésére. Kiderült, nemcsak a meglévő fegyvereket tüntették el a nők, a környező arab országokból becsempészni szándékozott szállitmányok is rendre eltünnek. Ugyanis női mliciák alakultak, akiknek a vezetője a karizmatikus erejű, de korábban félreállitott Hanan Asrawi volt, aki megegyezett az európaiakkal, hogy minden egyes leadott fegyver helyett iskolák épitéséhez szükséges eszközöket kapnak. A helyzet politikai válsággá éleződött, Machmud Abbaz lemondott Hanan Asrawi javára a miniszterelnökségről, és a teljes kormány követte. Palesztin ezen a napon nyerte el valóban a függyetlenséget. Hanan Asrawi, aki szenvedélyes ellenfele volt az izraeli kormányoknak, Cipi Livnivel remek kapcsolatot teremtett. Európai, amerikai, sőt izraeli hitellel egymás után indultak a nők vezette kisebb vállalkozások, amely iskolákat épitettek , egyiket a másik után. Férfiak voltak a munkások, de a teljes vállaltirányitást nők látták el. Az évszázad közepére Palesztin lett az arab mintaállam, amely olaj nélkül, csak az emberi tudásra és akaratra épitette a gazdaságát. Az egy főre eső nemzeti össztermék ebben a két összegubancolt határú országban meghaladta Japánét, a technikai haladás koncentrált magjává vált a körzet. A század közepén már nem volt szükség megerősitett határokra, a falakat lebontották, és a határt két sor olajfa jelezte.
Irakból Hillary kivonta a csapatokat, mire két kegyetlen év következett. Még az évezred elején elterjedt az internet Iránban, mint a szabad információáramlás eszköze. Bush elnöksége alatt Irakban megindult egy gazdasági fejlődés, amit az ezt követő polgárháború megsemmisített, de a felszin alatt megindult a szervezés. Az iráni siita, női mozgalmak az interneten keresztül támogatták az iraki társnőiket, miközben maguk is szervezkedtek a saját fundamentalista rendszerük ellen.
2010-ben robbant a siita nők lázadása, ami akkora meglepetésként hatott mind Irakban, mind Iránban, hogy fellépni ellene nem próbáltak. Fél év alatt megköttetett a béke, miszerint a térségben továbbra is létezik Irán, Irak és megalakul a független Kurdisztán. (Ez gyakorlatilag megvalósul, csakhogy az ISIS rémségei következtében, az ellenük folytatott hősies harc eredményeként a kurdoknak, végre hazájuk lesz, remélhetőleg)
Az egyezményben az európaiak is részt vállaltak, mert csak azzal vették fel Törökországot az EU-ba, ha területéről leválik a kurdok lakta terület, az új állam Kurdisztán javára. A sivatagban felkelt a vihar és végigsöprött az egész arab, aztán az egész muszlim világon. A szegény muszlim országokban, mint Sziria, Afganisztán, Pakisztán még a 2030-as években gyökeres változás állt be, államirányitási szinten, de a gazdasági fellendülés még váratott, mert Szaud-Arábia minden gazdagságával szabotálni akarta a fundamentalizmustól való elszakadásukat. A század közepén azonban hirtelen elfogyott az olaj, minden különösebb előrejelzés nélkül, eltünt! A dolog annyira hirtelen történt, hogy az országot ellepte a vallásos rettegés – az évtizedekig folytatott terrort bosszulta meg Allah. Ekkora ugyanis elterjedt a Korán békés olvasata, amely tiltja a gyilkolást. A gazdasági csőd csúcspontján palesztin mérnökök felajánlották, hogy napelemekkel teritenek be hatalmas területeket a sivatagban, ez munkalehetőséget adott a szaudiaknak, illetve az energiaexportból némi bevételt is nyertek. A naplemekkel „árnyékolt” sivatagot pedig izraeli módszerrel tették termékennyé, az elektromos árammal tengervizet édesitettek, jelentős területeket tudtak öntözni.
Az egész világon elterjedt a fenntartó fejlesztés elve. Afrika az utolsó pillanatban menekült meg a teljes pusztulástól. A törzsi harcok, az éhség és a járványok, főként az AIDS a század harmincas éveire harmadára csökkentette a lakosságot, hiába pumpáltak ide mindenhonnan segélyeket. A vertigóba esett kontinenset végül a napenergia mentette meg. A technológiailag hallatlanul fejlett közel-keletről indult el a napenergia ipari méretű hasznositása. A fotovoltáris elemek gyátrása itt volt a negyjelentősebb az egész világon, a közös palesztin-izraeli cégek komplex mezőgazdasági termelés-viz-energia- hulladákhasznositási egységeket gyártottak, amelyeket szinte bárhová lehetett telepiteni. Családi gazdaságokat lehetett ezzel létrehozni az elvadult, lepusztult, elnéptelenedett afrikai területeken. A komplex egycsapásra adott korszerű lakhelyet, energiát, mezőgazdasági termelést, a körzetnek leginkább alakalmas ágazatban. Nyomorgó családok 6 és 12 év közötti gyerekeinek a legkorszerűbb számitástechnikával felszerelt bentlakásos iskolát telepitettek először. Közben felmérték, milyen mezőgazdasági termelést célszerű az adott területen kialakitani, milyen ipari tevékenységgel lehet kiegésziteni, illetve a természeti környezetet hogyan lehet rehabilitálni. Az iskolában intenziv képzést kapott kamaszgyerekek lettek a családi gazdaság első vezetői, majd a felnőttképzés is elindult. Egy-egy terület teljes nyomorát hat év alatt tudták felszámolni, úgy, hogy az odatelepitett iskolákat, családi gazdaságokat már a helyiek önállóan el tudták látni, csak a termékértékesités szervezése maradt a telepitő szervezetekre. Keservesen, de a század második felében elindult a kilábalás Afrikában is. Az iskoláztatással, a környezetmegtartó termeléssel és a fogamzásszabályozással, ahol a folyamatot visszaforditották, a lakosság számban nem sokkal nőtt, de életszinvonaluk a század végére elérte az európai országokét, amiről korábban álmodni sem mertek.
Érdekes dolgok történt a közép-kelet európai térségben. A XX. század végén felbomlott szocialista rendszer után megindult a kapitalista gazdasági feljődés, de társadalmi szinten még több, mint 15 évig sarat dagasztottak. Botrányok követték egymást, a régi politikai rendszer, mint valami régi rágógumi, amibe belültek, a fenekére tapadt a politikusoknak, állandóan azzal voltak elfoglalva, hogyan tudnák levakarni a gusztustalan nyomokat. 2004-ben berobbant a magyar politikába egy energiadús, viszonylag fiatal újgazdag. Neki nem volt régi rágógumi odaragadva a gatyájához, be is indult rendesen. Környezete java viszont beletaposott a fékbe, igy aztán nehéz repülni. Kemény srácnak nézett ki, de a kollegalitás megette. Nem kellett volna annyira dédelgetnie egy-két megfáradt, vagy éppen hamar korrumpálódott politikus-társat. Végülis Budapestbe bukott bele. A választásokig sokat tett, de nem eleget, és semmiben nem tudott felmutatni valami konkrét-pozitiv eredményt, amely jellemezheti az irányt.
Mint üzletember tudott kockáztatni és nyerni, de mint miniszterelnök ellágyitotta a szive. Meg nem bizott meg eléggé a nőkben, hiszen amint landolt a miniszterelnöki székbe, kapott egy varázslatos ajánlatot. Budapest szivében be kellett volna vezetni egy forgalomkorlátozási, elektronikus rendszert, amely az első lépés lehetett volna a negyed rehabilitációjában. Egy kicsit fura, megszállott izraeli nő küldte a javaslatot, aki akkor már egy éve rágta a témát, és tankhadosztálynyi energiával tolta előre annak a negyednek az ügyét. Egyrészt, mert az volt a történeti zsidónegyed, másrész, mert a nő harminc évvel azelőtt Pesten tanulta a városgazdálkodást, és az volt a mániája, hogy ott, abban a negyedben meg lehet valósitani a városrehabilitáció legkorszerűbb, öngerjesztő módszerét. Nem akart pénzt, nem akart diszes státuszt, csak egy fejbólitást, egy döntést. De a döntés a nő mellett, egy csomó pártszimpatizánsnak jelentette volna a végét, igy meghátrált. Igazság szerint, nem mérte fel a nő erejét, keménységét. Meg kellett volna beszélnie ezt a feleségével, aki meglehetősen okos és jól értékelni tudó nő volt már akkor is. Az ellenfele a választások előtt rájött, hogy nem lehet a meglévő bábúkkal győzni, be kell vetni a királynőt… A politikában addig járatlan feleségét jelöltette maga helyett… erre, a baloldal teljesen összekeveredett. Minden addigra szépen kidogozott taktikájuk csődöt mondott. A királynő győzőtt. Az csak négy évvel később jutott eszébe emberünknek, hogy a saját feleségét jelöltesse. Négy évvel később az ő, okos felesége győzedelmeskedett…
Közben, még elvesztette a baloldal Budapestet. Fáradt lovat le kell cserélni, de nem öszvérekre, akik nem tudnak száguldani, csak cipekedni. Emberünket majd megütötte a guta, amikor az a fura, mánikus, izraeli nő, magyar állampolgárságát lobogtatva besétált a polgármesteri hivatalba. Árulás! Mit képzel? Ráadásul a független pártja olyan számban delegálhatott, hogy a testületi döntések automata bélyegzőként működtek minden elhatározásán. A nő csak mosolygott – nem kell aggódni, ez nem izraeli megszállás, csak egy kadenciás kiruccanás, gatyába rázni a várost, amit igazán szeret. Amilyen megveszekedett volt az a nő, négy év alatt mindent sinre tett, és tényleg leköszönt. Viszont ottmaradt a nagyon profi stáb, csupa vagány, szakszerűen, jól dolgozó nő, akiket már nem lehet többet kijátszani. Helyettesét tudatosan készitette fel a vezetésre, később ez még egy sor előnnyel járt a városra nézve.
Amikor az izraeli nőt megválasztották polgármesternek, a honfitárs befektetők nagy reményeket fűztek hozzá… annál nagyobb volt a pofáraesés, amikor mindegyikőjüket hazaküldte, hogy inkább Izraelben fektessenek be. Budapest, az ő sivatagi stílusukhoz túl finom porcelán. A mandátum lejártával hazament, de sok ideje nem volt pihenni, mert két hónap múlva megválasztották Tel-Aviv polgármesterének. Onnan már nem tudott csak úgy elmenni. Izraelben akkor már tudták, mire képesek a nők, Tel-Aviv is olyan lett, ahol az emberek szivesen élnek, szivesen utaznak oda nyaralni. (Ezt egy férfi is majdnem tökéletesen megtette – TLV valóban nagyszerű város lett az elmúlt 10 évben, és csak egyre jobb lesz…)
Mintaváros a Földközi-tenger világában. A budapesti és a tel-avivi polgármesternő alapitotta 2012-ben a Fallaci városi szövetséget. Az olasz újságiró-irónőről elnevezett szövetség célja az volt, hogy a városrehabilitáció, a városok humanizált vezetésének tapasztalatát átadják más városok polgármester-jelöltnőinek. Ettől kezdve rohamosan növekedtek a női irányitás alatt megújhodó városok Európában, és a világ más részein is. Az első nagy konferenciát Budapesten, a másodikat Tel-Avivban rendezték. 2020-ban Firenzében, Fallaci imádott városában került sor a konferenciára, Oriana, Firenze ragyog, mint régen! cimmel.
A világ okosabb, mértékletesebb, megfontoltabb és sokkal emberibb lett a feminizmus második évszázadában. Amikor a különböző államokban a politikai vezetés elnőiesedett a már régóta impotens ENSZ helyett megalakitották a BUROK nevezetű nemzetközi szervezetet, amelynek egy női nemi szerv lett a szimbóluma.
Attól kezdve, kiki maga céljai szerinti csoportositásban, szeretne nagyon bejutni oda…
(az irás a podo-blogban jelent meg elsőként 2005. március 8-án)
Beillesztések: 2015.04.25
Az izraeli pavilon Sanghaiban
A magyar pavilon árának négyötödéért megépült és fél évig üzemeltetik az izraeli pavilont.
Igaz, ez a mintegy kétmilliárd forintnak megfelelő összeg sem kevés a nemzeti büszkeség oltárán, de az izraeliek úgy ítélték meg, hogy Kina van annyira fontos piac, hogy az azon való megjelenés megér egy ilyen reprezentativ bemutatkozást.
Haim Dotan építész édesanyja Kinában született, így alkalma volt közelről megismerni a kínai lelkivilágot, a kultrális hangsúlyokat.
Olyan bemutatóteret tervezett, amely képes megszólítani a közönségét, amely térbeli jing és jang formáival csalogatja a látogatót, nappal és alkonyatban is kitárulkozik a szemlélő előtt éppen annyira, hogy az érdeklődést felkeltse.
Kintről, mint átmeneti téren, egy narancsligeten keresztül, fedett, kacskaringós úton jutunk be a belső kiállítótérbe.
Először térbe és időbe helyezik a szemlélőt, hiszen Kinából nézve Izrael nagyon aprócska ország és nagyon messze van.
Viszont az időtengely rokonná teszi a kínaival – az évezredes hagyomány, ha távoli is, ismerős egy kínainak.
Mint ahogy Eistein is az, bár ő sosem élt Izraelben, de hagyatékát a zsidó állam őrzi.
Az ismert arctól aztán lehet már indítani az izraeli technológiai szinvonalat, a sivatag mezőgazdasági hasznosítását, az épített és a természeti környezet szépségeit felvonultató képsorokat.
Információ dől a falakról, könnyen felfogható, érzelmileg motivált információ – több, első lépésben aligha szükséges.
Az építőipari lobbi – és a közérdek
Az építészirodák sorra zárnak be, nincs munka, nincs megélhetés. A Magyar Építész Kamarának jelenleg 13311 bejegyzett tagja van, ebben azonban benne vannak azok is, akik átmenetileg szüneteltetik a tagságukat, vagyis vélhetően nincs munkájuk, ezért a nem csekély tagdíjat sem fizetik. Az ingatlanpiac dermedt állapota ugyanis érzékenyen érintette a szakmát. A tervezőket és a kivitelezőket egyaránt. A lakáspiacon tetemes a többlet, hitelképesség hiányában a már megépült új lakásokra sem sikerül vevőt találni, a beruházók pénze le van kötve, nem tudnak új projektekbe kezdeni, a külföldi tőke pedig már két éve folyamatosan visszavonulóban.
Érthető, hogy ebben a helyzetben az érdekeltek új lehetőségeket keresnek. Ha nem működik a magánszektor, akkor az állami beruházások jelenthetnek reményt. Nosza, építsen az állam bérlakásokat! Nem is akármilyeneket, hanem: „Minőségi lakást a bérből és fizetésből élőknek” (Sándor Tünde: Bérlakásépítés száz évre, szeptember 14.). Drága beruházás, mely olcsó a használónak… Ez amolyan magyar álom, mint a kolbászból font kerítés vagy a munka nélkül ölünkbe pottyanó bőség! A való életben azonban a minőségnek ára van, és ha ezt nem fizeti meg az, aki használja, akkor valaki másnak kell. Bár a Társaság a Lakásépítésért Egyesület (TLE) és a Magyar Építész Kamara szakemberei által ismertetett állami bérlakás-építési koncepció eufemisztikusan állami „ösztönzésről” beszél, a számlát az államkasszán keresztül az adófizetők kapják, ha a javaslat elfogadásra kerül.
Mégsem az állami finanszírozás a legnagyobb hibája ennek a javaslatnak, hanem az, hogy egy régen elavult, álhumánus szemlélettel tovább rongálná a már most is rengeteg problémával küzdő településeinket.
Harminchét évvel ezelőtt, amikor a belvárosok rehabilitációjával kapcsolatos kutatásaimat kezdtem, a lakótelep-építés volt divatban. Budapest határában magasodtak, mint egy XX. századi otromba városfal, a „mennyiségi igények kielégítésének” jelszavával felhúzott lakássilók. Közben a XIX. században igényesen megépített, de 70-80 év alatt mégiscsak elhasználódott eklektikus város az állam tulajdonos gondatlansága mellett csendben pusztult.
A rendszerváltás utáni konjunktúra sem hozott minőségi változást a lakásépítésben, mert az állam és az önkormányzatok nem szabtak szigorú követelményeket a környezettudatosságot, a méreteket és a minőséget illetően. Így jutottunk el oda, hogy a magyar lakásállomány több mint fele egy- és kétszobás lakásokból áll, a minőséget illetően pedig ennél is rosszabb a helyzet. Ráadásul mintegy 300 ezer lakás áll üresen az országban! Azon kívül, hogy az építőiparban dolgozóknak legyen munkájuk – ami persze nem elhanyagolandó szempont –, miért is kéne új lakások tömegét építeni állami finanszírozásban?
Lenne más megoldás is, amely a folyamatos minőségi javulás felé mozdítaná el a magyar lakásállományt, mégsem jelentene elviselhetetlen terhet az államnak (az adófizetőknek), és még a foglalkoztatási lehetőségek is bővülnének az építőiparban, csakhogy ehhez nem lobbizni kellene, hanem keményen dolgozni! Feladatuk lenne bőven a törvényhozóknak is: rendet teremteni az adó- és támogatási rendszerben a lakásvásárlási illetéktől a bérleményeket sújtó adókon át a környezettudatos építés és átalakítás támogatásáig.
1. Abszurd helyzet, hogy ha valaki használt lakást vásárol, akkor tetemes illetéket fizet, ha újonnan épültet, akkor nem. Mi mást szolgál ez az intézkedés, mint hogy a vállalkozók karjába kergesse a kispénzű vásárlót, miközben a meglévő lakásállomány tovább romlik?
Megszülettek a lakóparkoknak nevezett új lakótelepek, és elszaporodtak a meglévő városszerkezetbe gyalázatosan belerondított foghíjbeépítések – silány minőségben, pöttömnyi lakásokkal. Meg kell szüntetni a lakásvásárlási illetéket minden 100 négyzetméter alatti lakásra!
2. Abnormálisan magas, 25 százalékos adóval sújtja az állam azokat, akik lakásvásárlásba fektették megtakarított pénzüket és törvényesen akarják azt kiadni. Az eredmény: a privát bérlemények ára embertelenül magas, és nagyon sokan feketén adják ki a lakásukat. Ahol nem az építési lobbi diktálja a törvényeket, ott a lakásbérletekből származó bevételt 10 százalékos adó terheli, amit itt is megfizetnének az emberek az álmuk nyugalmáért. A tiszta jogi helyzet érdekeltté tenné őket tulajdonuk karbantartásában, sőt az energiatakarékos átalakításokban is.
3. Minden eddiginél jobban kellene támogatni a környezettudatos építést, függetlenül attól, hogy ki az építő! Hiszen ez nem csupán a lakástulajdonos, hanem a közösség érdeke is. 2011-től csak az a ház kapjon építési engedélyt, amely energiaszükségletének 80 százalékát megújuló energiával oldja meg! Másfelől viszont a támogatások automatikusan és nem bürokratikus pályáztatás útján kerüljenek azokhoz, akik eleget tesznek a kor követelményeinek!
4. Minden eddiginél nagyobb támogatást kell nyújtani a meglévő lakások felújítóinak, ha a felújítás során a környezettudatosság is érvényesül. Ez előmozdíthatná az évtizedek óta elhanyagolt épületek alapos felújítását.
5. A kislakások túlsúlyának mérséklése érdekében ne kapjon építési engedélyt egyetlen 70 négyzetméternél kisebb lakás sem 2011-től! Akinek ennél kisebb lakásra van szüksége vagy pénze, annak bőven van kínálat, annak pedig, akinek nagyobb lakásra van szüksége, mert pl. három vagy több gyereket nevel, annak az állam nyújtson hosszú lejárú, alacsony kamatozású hitelre garanciát. Ez helyére tenné a mostani torz piaci viszonyokat, és ezzel máris többen lennének azok, akik megvehetnék a meglévő olcsóbb lakásokat.
6. Alaposan a körmükre kellene nézni az önkormányzati lakásokat kezelő cégeknek, és rákényszeríteni őket a lakásállománnyal való gazdálkodásra. A szabadpiacon lévő olcsó lakások megvásárlásával kellene bővíteni az állományt. Nem kell állami bérlakásokat építeni, meg lehet venni az olcsó lakásokat és bérbe adni az arra rászorulóknak!
7. A minőségi bérlakásállomány bővítése érdekében az állam elismerhetné a nyugdíjalap 20 százalékáig azt a befektetést, amit a magánszemélyek olyan lakás vásárlására költenek, amit azután hosszú távra bérbe adnak, és idős korukban a nyugdíjukat ezzel egészítik ki. Ezzel megteremthetjük újra – hiszen valaha létezett ez – a magánbefektetői bérházrendszert, amelyben a tulajdonosok nemcsak az építésben, hanem – gondos gazda módjára – a folyamatos fenntartásban is érdekeltek. Ezzel pár éven belül fellendülhetne a korszerű bérházépítés is, állami „ösztönzéssel”, de nem az adófizetők pénzéből!
A cikk megjelent a Népszabadság 2010.09.28-i számában és a NOL-on is.
Bódéváros helyett
Nemrég átmentem a Gozsdu udvaron, bár semmi dolgom ott nincs – sajnos, hiszen nincs ott egyetlen üzlet sem ami vonzó lenne számomra – csupán lerövidítettem az utam. Most sem találtam semmi érdekeset, de feltűnt, hogy szinte minden udvarban van valami bódé. A képen látható még az izlésesebbek közé tartozik, bár a szememben ez is elég borzalmas, ahogy bele van nyomva az udvar sarkába. A többiek nagy rakás korhadozó fa és rozsdásodó fémszerkezet, egy kicsit is magára adó piacon sem lenne megtűrt, nemhogy ebben a műemléki környezetben.
Persze, mit várok el egy olyan beruházótól, aki a Gozsdu udvar sajátosságának lényegét sem értette meg, de erről egy másik cikkben írok, most a bódé-dömping ellen ágálok, amely nemcsak ezt a helyet csúfítja, hanem szerte a városban a közterületeket – már-már állandósuló „ideiglenességgel”.
Tavaly télen egy napsütéses vasárnap délelőtt kaptam fel a vizet először: „Napsütéses hétvége a városban, ráadásul télen, sétára invitál. Nem akartam vásárolni, sem forraltborozni, de még kürtöskalácsot sem enni, csak élvezni a viszonylag csendes belváros minimálisan zöld közterületeit. Úgy kell nekem!
Ha a plázák nem tették eléggé tönkre az épületek földszintjén lévő klasszikus üzleteket, azt a keveset, amely még vergődik a belvárosban, és nem a puccos márkák nevét viselő rongyrázó, akkor itt vannak a különböző alkalmakra felállított bodegák: a Városházaparkban 365 napból 300 legalább valami rendezvény ürügyén állnak, folytatható a Deák térrel, most még a Kempinszki tövében is, aztán a Vörösmarty téren, régebben imádták a Vigadó előtti teret is, sőt, nemrégiben az Akadémia előtt is felépítették a bódéváros. Most meg a Parlament előtt, nem az árpádsávosok kerepelnek, nem mintha ez jobb műsor lenne… népbutító bóvli az egész!
Két év óta ugyanazok a „kézművesek”, lacikonyhások, kürtöskalácsosok – mintha ez az ország csak kékfestő-terítőkben, csámpás bögrékben és kézzel szőtt tucatáruban jeleskedhetne! Nem örülök, hogy a külföldiek ezt a olcsó hazugságot fényképezik, nem örülök, hogy szabadidős tevékenységként zsíros hurkát-kolbászt zabál a magyar! Ennél többet és jobbat érdemel mindkét közönség!
Ki ad erre területfoglalási engedélyt? Ki kezdeményezi ezt a piacozást egy olyan városban, ahol már száz évvel ezelőtt a piacokat is szépen megépített, vásárcsarnokokba helyezték, hogy a közterület legyen az, aminek elsősorban lennie kell – a közé.”
Természetesen, nem csak a dühömet szeretném megosztani az olvasókkal, hanem ahogy ebben a lapban mindig elvárható – a javaslatok sem maradnak el:
Nos, azt hiszem, hogy nyilvánvaló az előző bejegyzésből, hogy bódékat pedig nem szeretnék ebben a városban. Piacozni a Vásárcsarnokokban kell – tudom, sokhelyütt szupermarketeket telepítettek a gyönyörű vásárcsarnokokba, a rövidlátás jeles példájaként, de ebből a helyzetből kell kiindulnunk…
Szögezzük le: sok kis üzletből álló utcákra szükségünk van, nekünk városlakóknak, de célszerű lenne a magyar termékek forgalma szempontjából is. A világmárkák terpeszkedő üzleteibe aligha kerül magyar munkaerő által előállitott termék, pedig a gazdaságélénkítésnek éppen az lenne a lényege, hogy a helyi kezdeményezést támogassa. A pozitiv, spontán folyamatok erősítése lenne a kormányzat dolga , városi méretekben az önkormányzaté.
A megoldás ott keresendő, ahol a városi közösség érdeke és az egyes, személyes érdekek összekapcsolódnak. A városgazdász dolga éppen az, hogy ezeket az érdekegyezéses pontokat megtalálja. Az egyéni érdek ebben az esetben egyfelöl az üzlet tulajdonosát, másfelöl az üzemeltetőjét jelenti. Az utóbbi a város szempontjából a fontosabb elem.
Tegyük fel, hogy a Kossuth Lajos utcában, ahol minden második üzlet zárva van, és a kinyíló üzletek meteorit-gyorsasággal mennek tönkre és váltanak, megvizsgálnánk, hogy minden egyes üzlet miért úgy működik, ahogy. Egyfelöl kiderülne, hogy számos belvárosi üzlet önkormányzati tulajdonban van, és arról is szó volt, hogy az alacsonybérű üzletek bérlői szélnek lesznek eresztve, mert az önkormányzat több pénzt akar. Csakhogy ebben az esetben a kis, helyi vállalkozásoknak az esélye a nullára csökken, hogy egy ilyen üzletet kibéreljenek, illetve az üzletből megéljenek.
Az okos városvezetés nem akarhat bezárt üzleteket, eladósodott kereskedőket. Éppen ezért azt mondja, hogy az üzlet városi adót fizet a kihasználtsága mértékében. Ezt a városi adót a tulajdonos fizeti, mégpedig úgy, hogy ha az üzlet nincs kihasználva, vagyis mocskos kirakatokkal üresen áll, akkor igen nagy összeget kell fizessen, kvázi „kártérítésként” a városnak, hogy azt az ocsmányságot eltűri. Viszont, ha az üzletet bérbe adja, akkor ez a büntetőadó megszűnik, és még az üzlet felújításához is kaphat támogatást a fenti adóalapból.A rendszer a főváros ellenörzése alatt állna, így megszűnnének a területi adottságoktól függő eltérések, másrészt, a kerületi önkormányzati tulajdonú üzletek után az önkormányzat nem az egyik zsebéből a másikba tenne pénzt, hanem egy független kasszába szállna a bevétel.
Vagyis azt akarjuk elérni, hogy minden üzlettulajdonos tegyen meg mindent annak érdekében, hogy az üzlete működjön! Akkor is adja ki bérbe, ha nem havi félmilliót fizet valaki, hanem csak százezret, mert ha üres, akkor a tulajdonosnak kell havi félmillió adót fizetnie!
A fentiekből következik, hogy az üres üzlethelyiségek tulajdonosaitól befolyó adó alkalmas lehet arra, hogy a felújítást támogassa, sőt, az üzletes utcák gyalogosbaráttá való átalakítását is. Mert a Kossuth Lajos utca nemcsak a tulajdonosok kapzsiságából fakadóan van tele üres üzlettel, hanem azért is, mert az autófolyam lehetetlenné teszi a nyugalmas sétát, ami elengedhetetlen egy üzleti forgalmat lebonyolítani akaró utcában. Tehát a dolog nincs azzal elintézve, hogy a tulajdonosok fizessenek büntetőadót, hanem a városnak magának is hozzá kell járulnia azzal, hogy például levesz kétszer egy sávot a gépjárműforgalomból, fasort telepít, gondozott buxusokból zöld elválasztósávot, stb.-t.
Visszatérve a bódéváros megszüntetéséhez:
Már azzal, hogy az üres üzletek büntetőadót fizetnek, el lehet érni, hogy a meglévő, üres helyiségekbe beköltözzenek az idénycikkeket árusítók. Hiszen, ha a tulajdonos a zsebéből kell fizesen egy jelentős összeget havonta, és ezt csak azzal akadályozza meg, ha kiadja az üzletét, akkor hirtelen megugrik a kinálat, és a fabódék helyett érdemes lesz egy üzletet bérelni a bóvli eladására. A rend lassan áll helyre, vagyis az, hogy jeles utcák jeles üzletekkel legyenek tele, ahhoz idő kell, de az első lépést egy okos intézkedéssel kell megtenni.
Mondhatják, hogy sok szegény tulajdonos van, aki nem fogja tudni kifizetni az adót, és még ha igyekszik is, nem tudja kiadni az üzletét… nos, egyfelöl ki lehet adni 0 forintért is, és abban az esetben a büntetőadó már nem létezik, másfelöl, nem kötelező tulajdonosnak lenni! A tulajdon kötelességgel is jár, nemcsak jogokkal. Tehát, ha valakinek van egy üresen ásítozó, lerobbant üzlete a Kossuth Lajos utcán, akkor adja el, helyesebben, ha nem fizeti az adót, akkor elárverezik, és olyan emberek tulajdonába kerülhet, akik képesek működtetni. Ez a város érdeke. Ez vonatkozik a rengeteg önkormányzati tulajdonú üres helyiségre is. Az önkormányzat nem jó tulajdonos, tehát semmi szükség, hogy a város irányitása, szervezése mellett ezt a szerepet is eljátsza.
Ennek az adófajtának a következtében nagyon valószínű, hogy a társasházak, amelyek épületében az önkormányzat csak a lakásokat adta el, most az üzlethelyiségeket is megvehetik, mint társasházi, közös tulajdont, és akkor a bérleti dijból folyamatosan karban lehet tartani a házat, vagy olyan kereskedők, kisiparosok veszik meg az üzletet, akik maguk működtetik az az üzletet. Nekik, a jó működtetés érdekében rendben kell tartaniuk az üzletüket és környékét – ez pedig a város érdeke is. Egy jólmenő üzlet után nagyobb az állami adóbevétel – ez a még nagyobb közösség, az ország érdeke is.
Le a Zeppelinnel!
Ma délután a Magyar Urbaisztikai Társaság Liliom utcai termébe nem fért el a sok érdeklődő-aggódó építész és szakmán kívüli, akik mind szerettek volna többet tudni a Bécsi utcai tömb-bontási abszurdról. A Budapesre telepedett Zeppelinről, amely a Bazilikával és a Parlamenttel akar konkurálni, begyúrni egy plázát a város szivének legbelső pitvarába, amely számára az egész város csupán kedvező kilátás a szálloda-szobái ablakából.
A tervekről megtudtuk, hogy nem tudni milyenek, de az itt-ott fellelhető információmorzsákból összegyúrva – elég borzalmasak. A hipp-hopp, az augusztus 20-i ünnepek alatt elvi engedélyt kapott tervek ugyanis az iráni atomnál is titkosabbak.
Megismerhettük a lebontantásra szánt házak történetét és a jogi útvesztőket, amelyekben elvileg bele kéne bukjon ez a beruházás, de úgy tűnik, hogy a hatalom és a pénz egyesülését mégsem töri meg.
Vígaszt nyújthat a bíróság – esetleg, de a leghatásosabb eszköz a közérdek védelmében, ha a szakemberek és civilek szorosan egymásba kapaszkodva a sarkukra állnak – Le a Zeppelinnel!
Bármekkora az építészek felháborodása, bármennyire bizonygatják a lebontásra szánt épületek urbanisztikai értékeit, attól tartok, hogy az üzletembereket ez nem hatja meg. Ők a pénz nyelvét értik, és ha sikeresek akarunk lenni a velük szemben vívott harcban, akkor az ő nyelvükön kellene beszélnünk.
Budapest belvárosa azért lehet prédája a túlzsúfolási, befektetői akaratnak, mert nincsenek meg azok a gazdasági szabályozók, amelyek egy ilyen területet hatékonyan megvédhetnék.
A rendszerváltás utáni ingatlanbefektetések áradatát az a lehetőség indította el, hogy a város belső területeinek értékében rejlő extraprofitot nem adóztatják, mint ahogy azt szokás a nálunknál okosabb városvezetőkkel megáldott helyeken.
Aki ezt a lehetőséget nagyon hamar felmérte, Yuli Ofer, elindította a magyar Pláza-őrületet, és ő az aki most Csipak Péter mögött áll a maga tőkeerejével. Nemrégiben egy izraeli napilapnak nyilatkozta a 82 éves üzletember, hogy a Zeppelin „kihagyhatatlan üzlet”. Nem hiszem, hogy az esztétikai élmény miatt ragaszkodik annyira hozzá.
Éppen ezért, a befektetőnek nem a megértésére, az építészeti kultúra iránti tiszteletére apellálnék, hanem olyan gazdasági környezetet teremtenék, amely elveszi az étvágyát attól, hogy ekkora elefántot hajtson be a porcelánboltba. Sűrgősen el kell fogadtatni az értéknövekedésből származó extraprofit progressziv adóztatását – mi sem könnyebb egy kétharmados parlamentben, ahol a kormánypárt éppen a korrupció ellen hirdette meg a harcot – , hogy ne legyen gazdaságos ilyen ormótlanságokat építeni, hanem a minőségi felújítás felé terelje a beruházói szándékot.
A projekt funkcionális meghatározása, magyarul az, hogy megint: pláza + szálloda + iroda a program abba az irányba tereli az egész belvárost, hogy a helyi lakos, mint olyan kihal… egy régen elavult funkcionális szétválasztás, amelyből már azok a nagyvárosok is kigyúgyultak, amelyek pedig a XX. században megélték az éjszaka elnéptelenedő irodanegyedeket. A XXI. századi város-ideál újra a vegyes funkciójú, gyalogos-orientált, átjárható település, a lakások, üzletek, munkahelyek és zöldterületek élvezhető összevisszasága. Mindennek ez a projekt az ellenkezőjét igyekszik megvalósítani.
Dugódíj, vagy valami más?
Divat beszélni a dugódíjról, de az óvatos politikusok inkább csak elkenik a dolgot – „kell, de nem most, majd ha lesz sok P+R parkoló, valahol, a város szélén, négyes-ötös-hatos metró, M0-ás, meg sok pénz…” – a lényeg, hogy nem most, mert akkor megharagszanak az autósok, a politikus pedig népszerű akar lenni, hogy megválasszák.
Szeretnek azzal is évődni, hogy ha lenne, mekkora területen kéne bevezetni, és mennyit kellene fizetni érte. Nagy területen, a Hungária körútig legalább, és ne fizessenek sokat az autósok, ugye, hogy ne nagyon legyenek dühösek…
Tanulmányok születtek, százoldalas okfejtés, amelyekkel szemben azt mondom, hogy nem 2013-ban, vagy később, hanem MOST, de fokozatosan kell bevezetni, első ütemben csak az V. kerületben, aztán városszerkezeti egységenként bővítve, méghozzá olyan rendszert kiépítve, hogy az nemcsak az autó belépését regisztrálja, hanem információt szolgáltat az autós és a város forgalomszervezése számára is, miközben optimálisan kihasználja az adott területen lévő parkolókat. Tehát nem a londoni, stockholmi, milánó dugódíjról, hanem egy olyan komplex rendszerről beszélek, ami a forgalomszervezés és területkihasználás egy magasabb szervezettségű formáját nyújtja a mi városunkban…
Hogy Budapest lemaradásást előnnyé kovácsoljuk, a ma ismert legkorszerűbb technológiát kell bevezetnünk a közlekedésszervezés terén, hiszen a közlekedés Budapest már MA krónikus problémája.
Itt, nem egy újabb adóra van szükség, hanem olyan városi szolgáltatásra, amely racionálisabbá teszi az egyéni döntéseket! Persze, jó városi szolgáltatásért fizetni kell, de ezt senki nem kérdőjelezi meg.
A rendszer lényege tehát, egy olyan, eddig itt nem ismert szolgáltatási rendszer, amely mindenkinek ad valamit.
1. Az autósok szívesen fizetnek azért, ha uticéljuk SMS-szerű egyszerűségű bepötyögtetésével a mobiljukra, információt kapnak arról, hogy ahová mennek, ott van parkoló, vagy nincs, és a körzeten belül nem kell keresgélni, hanem a lefoglalt hely várja őket. Azt már tudják, hogy a parkolásért fizetni kell, tehát az a fajta biztonság, hogy benzinzabáló totyorgás nélkül, tuti parkolóba hajtanak, a megtakarított időt is figyelembe véve, bizony olyan szolgáltatás, amiért értelmét látják, hogy fizessenek. Valójában tehát, nem a belépésért fizetnek, hanem ezért a szolgáltatásért.
2. Ha az autós el sem indul az autójával, mert látja, hogy reménytelen a helyzet, akkor bizony otthonhagyja – nem kell P+R paroló, fölösleges autózgatás – de az ő egyéni igénye a rendszerben egy információ, amire nélkülözhetetlen szükségünk van ahhoz, hogy tudjuk, milyen irányú, nagyságú, és mennyire megalapozott a közlekedési igény – mert ha egy villanyszerelőről van szó, és neki akkor is mennie kell, ha nincs biztos parkoló, a dugó totális, és talán megbüntetik ott ahol megáll majd, ám a beléptetési ponton ő is megjelenik rendszerben , tehát a forgalom-átszervezés valós információt kap, és ennek megfelelően javíthatja a rendszert.
A város nyeresége az első menetben nem sok, de már az is valami, ha az adott területen lévő teljes parkolási mennyiségről van pontos adatunk, hiszen akkor meg lehet tervezni a valóban szükséges mélyparkolók helyét, illetve, ha van bőven mélyparkoló már, miként lehet csökkenteni a felszíni parkolást a ma elviselhetetlen utcákban.
3. Azokban a házakban, ahol van kihasználatlan parkolási lehetőség, mert például az előírás szerint megépített parkolókat a lakástulajdonosok nem tudták, vagy nem akarták megvenni, belépve az elektronikus rendszerbe, bevételre tehetnek szert – a parkolási díj egy része persze a rendszer-működtetőé, de a kihasználtság növekedése okán mégis nő a a bevétel. Felvetődik a kérdés, hogy azok a lakástulajdonosok, akik kifogyva a pénzükből nem vettek helyet a mélygarázsban, de van egy rozoga autójuk, amire feltétlenül szükségük van, mondjuk azért, hogy beteg gyereküket orvoshoz vigyék… (Itt felhívnám a figyelmedet arra, hogy a városgazdász-szemlélet nem az emberi szituációkat igyekszik szelektálni, hanem olyan rendszert épít, amibe a legspeciálisabb emberi igények is bele tudnak illeszkedni), akkor jön a város, amelynek vezetői nem bagatelizálnak el egyetlen emberi problémát sem, de mindig a közösségi érdek figyelembevételével nyújtanak megoldást, szóval a város azt mondja ennek a családnak: Adunk Nektek kedvezményes kölcsönt arra, hogy vegyetek egy éppen alkalmas, de nem környezetszennyező autót és a házatokban egy garázst – 20-25 éves kölcsönt, a lényeg, hogy az egyén problémáját úgy oldjuk meg, hogy közben a közösségi érdek, vagyis az utcai parkolás csökkentése és a környezetszennyezés mértékének csökkentése továbbra is teljesüljön.
De továbbmegyek: ha a lakástulajdonos azt mondja, hogy most nem tudott se autót, se garázst venni, de szivesen venne garázst, egy későbbi autóvásárláshoz, viszont addig kiadná bérbe a városi rendszerbe, akkor a város ennek az embernek is adna hosszúlejáratú kölcsönt, amit a bérleti díjból törlesztene. Mert ezzel, megoldunk egy mostani és egy jövőbeli problémát is egyszerre, az új lakóépületben maradt parkolók nem koncentrálódnak egy kézben (az építtetőében) vagy nem mennek olyan tulajdonosok kezébe, akik nem az adott épületben laknak… vagyis egy normális rend felé teszünk lépéseket.
4. A gyalogos és a kerékpáros, az első, kisérleti stádiumban, a szűk belvárosban kiépített szolgáltatásból, vélhetőleg nem sokat észlel a rendszer előnyeiből – számukra lassan javul a helyzet a parkolókat kereső autók csökkenésével, ahogy a parkolás minél nagyobb mértékben a föld alá kerül, és az utcák felszabadulnak.
Mondják erre, hogy Netes Elemér, aki számítógépes egérrel a kezében született, ki fogja tudni használni a rendszert, míg Gipsz Jakab, aki azt sem tudja, hogy mi a net, megint a „vesztes” Szerintem, ez így van jól, akkor, ha Gipsz Jakabnak csak azon múlik a vesztes vagy nyertes szituációja, hogy maga is hajlandó megtanulni néhány gombot lenyomkodni, és az életét pár percre előre megtervezni. Az élet már csak olyan, hogy az jut előbbre, aki az eszét is használja – de ezen csak a kommunisták akartak eddig változtatni, akik az emberek fejét is szívesen levágták azért, hogy egyformák legyünk… Ennek semmi köze az egyenlő esélyhez. Ha a városvezető annyira rajong az egyenlő esély megteremtéséért, akkor tehet is érte, de nem úgy, hogy a rendszert butitja le, hanem úgy, hogy például, egyezséget köt egy mobil-gyártóval, aki a telefonba a legfelhasználóbarátabb megoldást találja ki, hogy egy autista is megértse, és ezt kedvezményes áron adja mindazoknak, akik a rendszer használni szeretnék…
És akkor beszéljünk a pénzről.
A rendszer kiépítése, üzemeltetése, a pénzbehajtás nem egy informatikai bravúr, hanem egy nagyon jól szervezett rendszer-munka. Nem az a kérdés, hogy az illető(ke)t magyar anya szülte, vagy pirézi, hanem az, hogy van-e olyan cég, amely ezt a munkát tökéletesen el tudja látni, és még pénzt sem kér a fővárostól, mert, hogy a városnak most nincs egy fityingje sem (nem Hagy(ó)tak). Mivel a világon van néhány cég, amely hajlandó – mert ebből él – arra, hogy megfinanszírozza a kiépítést, működteti, abba is belemegy, hogy a munkaerő 90%-át mondjuk helyi lakosokból kell verbuválni, és a működés első bevételétől mondjuk 50%-a az összegnek a város elkülönített, közlekedésfejlesztési számlájára megy, tökéletesen átlátható módon, majd onnan csak közmegegyezéses fejlesztésekre lehet költeni, ami persze idővel a személyeautó-és a tömegközlekedés arányát a tömegközlekedés oldalára billenti, vagyis a rendszer kiépítőjének idővel csökkenni fog a bevétele, amiből meg kell térüljön a befektetés és az üzemeltetés. De azt ő be is veszi a pakliba, és nekünk sem kell irigyelni a hasznát, mert mellette az egész városnak megvan a maga haszna. (szokjunk le a szomszéd tehene is dögöljön meg tipusú irigységről, elégedjünk meg, hogy nekünk is tejel az a tehén)
A fentek alapján tehát a rendszer modellszerű, de komplex módon való kiépítésének semmi más akadálya nincs, mint a bátor politikusi döntés. Se pénz nem kell hozzá, se akárhol épülő P+R parkolók, mélygarázsok és egyebek. Csak egy nagyon alapos felmérés az adott területről, minden parkolótulajdonost bevenni az érdekeltségi körbe. Az előny, hogy a kisebb területen kapott modell tanulságokkal, valódi tapasztalatokkal szolgál, és közben folyamatosan mehet a munka a további területek előkészítésével. Az V.kerületnek az az előnye éppen, hogy viszonylag kicsi szervező-előkészítő munkával beindulhat a rendszer, és a mindenkinél tapasztalható apró előny tudatosulhat az emberek fejében. Nem kell elhiggyék, tapasztalhatják. A levegőszennyezés mértéke, kezdetben, nem fog radikálisan csökkenni, de ha nem teszünk semmit évikig, akkor sem! Vagyis, a nem-cselekvésnek még mindig rosszabbak a következményei. Semmilyen megoldás nem hoz azonnali, radikális javulást, de már MA meg kell tenni az első lépést, hogy fokozatosan javuljon a helyzet!
A kommunikációban egyértelműen el kell vetni a dugódij kifejezést, ezzel szemben azt hangsúlyozni, hogy kisebb, szervezettebb forgalmi rendszert alakítunk ki – komplex forgalmi rendszer – akár B+P rendszernek is hívhatjuk.
Nem olyan mint Londonban, Stockholmban, nem olyan mint Milánóban, ez a mi rendszerünk, de nem a magyar narancs-fajtájából, ami ehetetlen, ez egyedi és tökéletes kell legyen, mint a szegedi paprika, vagy a tokaji bor, mert kevesebbel nem érhetjük be, ha valóban az élre akarunk kerülni.
Podo-kibuc
Az alábbi írás 2008 június 1-én jelent meg az építészfórumon, de volt egy korábbi változata is, a kapcsolat.hu-n. Mindkettőt olvasta az ECOSTAT egyik munkatársa, és a 2009 II. negyedévi kiadványukba szépen be is másolták. (59-ik oldaltól a 62-ik oldalig) . Miközben a szociális földprogram kudarcát bevallva részletesen leírják a podo-kibuc szisztémát, engem, mint ismeretlen szerzőt emlegetnek, holott mindkét helyen a saját nevem alatt szerepelt a javaslat, és ilyen adatok birtokában igazán nem nagy gond megtalálni a szerzőt – persze, csak akkor, ha valaki meg akarja találni. Az eljárásuk kicsinyes és szégyenletes, különösképpen azok után, hogy telefonon és e-mailen megkerestem őket, és azt sem voltak képesek mondani, hogy elnézést.
” Magyarországon, szerény becslések szerint is 1 millió 600 ezer szegény ember él. Ráadásul, ebben a társadalmi csoportban a legmagyasabb a születések száma. Az ország jövendő aktiv korú népességének egyre nagyobb része lesz olyan, aki maga körül nyomort és munkanélküliséget látott… ez nemcsak az ő jövőjük, ez mindannyiunk problémája, aminek a megoldását nem lehet elbagatelizálni.
Egy ideje foglalkoztat, hogy meg kellene próbálni egy kibucot alakitani a nyomorgó emberekből, egy olyan csoportot, ahol a központi gondolat a tanulás, a közös munka, az alapellátás egy pénz nélküli közös, gazdasági vállalkozásban.
A dolog külön aktualitását adja, hogy a kormány készitett egy programot a segélyezési rendszer reformjára. A kibuc jobb megoldás. Mégpedig azért, mert nem kényszert és nem bürokráciát alkalmaz. A kötelező közmunka még nem nevel munkára, a büntetést pedig ki fogják játszani. Az emberekben lévő pozitiv energiákat kell felszabaditani…
Ahhoz, hogy megértsük, miért jó a kibuci életforma akkor, ha tombol a nincstelenség, és hogy lehet állami pénzpumpa nélkül beinditani egy fejlődő közösséget, érdemes elolvasni mi is valójában a kibuc, honnan indult…
Mi az, amit ma, Magyarországon hasznositani tudunk az izraeli kibuci életforma-mintából?
1. Kibucra akkor van szükség amikor senkinek, szinte semmije nincs. Akkor ugyanis, nincs baj a javak elosztásával. Ezért a kibuc egy település kezdeti stádiumában praktikus működési forma, és ahogy a kibuc egyre jelentősebb mértékben termeli a fizikai javakat, úgy kell megoldani tudatosan az egyes tagok, családok egyre nagyobb önállóságát.
2. A kibuc magja, a fejlődés kulcsa a tanulás – reggel a gyerekeké, este a felnőtteké. A kibuc minden tagja, az egyéni képességeinek fejlesztése során jut el az önnálósághoz, de ehhez a közösség segiti hozzá.
3. A kibuc minden tagja, bizony a gyerekek is, koruk és képességeik alapján különböző mértékű munkát is végeznek, minden nap. Az általános iskolás gyerekek például, napi egy órát végeznek a közösség számára hasznos munkát.
4. A kibucban, különösen kezdetben, senkinek nincs pénze. Viszont minden, alapellátást megkap mindenki.
5. Az első, ami megépül egy flexibilis elosztású képzési központ, ahol a bölcsödétől a felnőttképzésig, minden, a közösség tagjai számára szükséges oktatás-nevelési funkció helyet kap. Minden épület, tehát az első, közösségi ház és a lakóházak is, egy kisebb magból indulnak, korszerű és környezetkimélő épitési technológiákkal, amelyeket már a kibuc tagjai épitenek meg, a szükséges szakmai irányitás mellett. Egy kiválóan megtervezett, természeti környezetbe ágyazottan fejleszthető településmag – ez a kibuc.
6. A képzési központot úgy képzeljük el, mint egy szabad teret körbezáró helyiségcsoportot, amelyek 25 négyzetmétres kis helyiségek összekapcsolható és szétválasztható variációiból állnak. A szabad térrel átellenes oldalon egy felső megvilágitású folyosóra fűzve közelithetők meg a termek, a folyosó másik oldalán pedig a kiszolgáló létesitmények helyezkednek el.
7. A belső szabad tér északi oldalára ékelődik be a közös étterem, ami szintén kisebb helyiségekre is bontható, de össze is nyitható. Azon túl a konyha, amely már a zöldséges kertekhez kapcsolódik. Mert, hogy ez egy mezőgazdasági település, és az épületeket a természetbe ágyazzuk, de ez a természet nem öncélú – innen szerezzük a közösség táplálékát, később egyik megélhetési formáját is.
8. Vagyis, a képzési központ épitésével egyidőben, a kis, alakuló közösségnek megépül a közös konyhája, ahol a közösség tagjai felváltva, csoportosan főznek, és önkiszolgáló rendszerben esznek mindannyian az étteremben. Ugyanigy, közösségi munkaként dolgoznak a veteményeskertben, és ültetik az első gyümölcsfákat a képzési központ körül.
9. Még mindenki a saját, rogyadozó házában lakik a faluban, de épül a képzési központ, az étterem, a konyha, ültetik a növényeket… Aztán az egyéb szolgáltatási ágazatok épületeit, mint például a közös, automata mosodát, a varrodát, a cipészműhelyt, ruha és cipőelosztót. Mindenki tiszta ruhában kezdi a napot és a piszkos ruhát leadja a mosodában. A mosodát is ugyanúgy üzemelteti a közösség, mint ahogy a konyhát, vagy a veteményest, de mindenütt lehetőségük van azoknak, akik a legjobban szeretik az adott munkát, hogy továbbképezzék magukat. Hiszen, amig az elején bográcsokban főznak a közösség tagjainak, idővel a nagyüzemi konyha minden technikai vivmányát be tudják szerezni, és ezeket már szakértelemmel kell kezelni. Ugyanigy, a veteményeskert intenziv művelése is, már szakértelmet igényel, és az, aki ehhez tehetséget érez magában, az tanul és szakmát is szerez.
10. A lakóépületeket is közösen épitik (az épités az első értéktermelő tevékenysége a közösségnek), és mint minden épülete a kibucnak, a legkorszerűbb technológiát ötvözi az ökológiai szemlélettel. Az épitéshez is szakértelem szükséges, és ahogy a kibuc halad az idővel, kialakulnak a speciális épitőbrigádok, egyre inkább specializálódik a munka. De ez a munka nem kényszer, hanem az egyedi képességek alapján idomul az emberekre.
11. A kibuc környezeti adottságai és az emberek érdeklődése alapján határozzák meg a gazdasági fejlődési irányt. Célszerű intenziv mezőgazdasági művelést bevezetni, például biozöldség és gyümölcs-termesztést, amelyet a kibuc saját elosztó hálózatán keresztül értékesit a nagyvárosokban. Ehhez kapcsolódhat korszerű feldolgozóipar, álattenyésztés, esetleg haltermelés (a Tisza környéki szegény falvakban). Hogy pontosan mit érdemes, ahhoz nyújtanak segitséget megfelelő szakemberek, kezdetben.
12. A kibucban nincs pénz, nincs játékterem, nincs kocsma, nincs dohányzás, alkoholfogyasztás – az eredmények nincsenek ingyen. Keményen kell dolgozni. De a szórakozásnak is marad tere és ideje. A képzési központ nem csupán iskola, vagy felnőtt továbbképzés, hanem itt vannak a szórakozást is biztositó számitógépek, az internet, a kivetithető DVD, az esti filmeknek… A kibucban senki nem unatkozik.
13. Mig az elején az irányitás, a munkaszervezés az oktatás, kivülről jövő szakemberek kezében van, ez is egyre nagyobb mértékben kerül a helyi közösség választott képviselői kezébe, illetve az időközben szakképzett közösségi tagok munkájává.
14. Minden apró részletet megbeszélnek a kibucban. Amig az elején mindenki mindenféle munkát végez, a közösség döntése határozza meg, hogy mondjuk két férfi és két nő tanuljon szakács-mesterséget, mert később ők vezetnék a közös éttermet, két embert óvobácsinak, óvónéninek kell kiképezni, ki az aki erre a legalkalmasabb lenne, vagy ki szeretne a számitógépekkel foglalkozni, stb. Ezek nem elvont politikai témák, hanem a napi életük, a közelebbi, vagy távolabbi jövőjük. A kibuc nem szakemberek diktatúrája, hanem egy nagyonis tudatosan kialakitott demokratikus közösség.
15. A kibuc fejlődési vonala tehát a tanuláson és a közös munkán keresztül, az önfenntartó gazdálkodáson át, a többlet-értéktermelésig vezet. Minél képzettebbek az emberek, annál értékesebb munkát tudnak végezni, ezzel egyre inkább gyarapitják a közösséget, és egyre több értéket tudnak felhalmozni. Ha már folyamatos megélhetése van a közösségnek, ha saját erőből képeztek orvost, tanárt, számitógépes szakembert, épitettek kényelmes házakat a tagjaiknak, orvosi rendelőt, sportolási lehetőségeket teremtettek, közös autókat, szállitóeszközöket vettek, amelyeket jó hatásfokon tudnak kihasználni, akkor lassan, megindulhat a differenciált bérezés, a vagyonfelhalmozás, az önállósulás.
Ez talán a kibuc vége is, de semmi baj, hiszen egy jól működő falusi közösség jön létre igy, a kibuc ehhez, csak egy hid volt. Ha mindez egy teljesen átlátható folyamat, akkor a „privatizáció” nem egyesek érdemtelen meggazdagodását jelenti, hanem egy természetes fejlődés bejárható fokozatait. A kibuc uszodája, sportpályái továbbra is maradhatnak a közösség tulajdonában, de múködtetésüket magánvállalkozók vehetik át. A „bérleti dijakból” nyugdijalap termelődik, hiszen az egész rendszer egy dinamikusan fejlődő közösség igényeire szabott.
Ez nem álom, ezt itt is meg lehet csinálni, ha akarjuk.”
Híd a jövőbe 4_közösség
Amikor a társasházunkban elszabadult a pokol, valaki azt mondta, hogy ez csak kényszer-közösség, nem várhatjuk el, hogy összefogjanak az emberek, még akkor sem, ha mindannyiuk érdeke lenne . Jó közösség nélkül viszont nem működik sem a társasház, sem a város. A 2010-es podo-program negyedik része a közösséggel foglalkozik.
Közösség:
1. Döntés:
A közösség-teremtés lényeges eleme lehet az azonos anyagi érdekeltség kialakítása, mégpedig a helyi adó, amelynek feltételei igazságosak, átlátható a feltételrendszerük – alapszinten érdekközösség-képző erővel járnak. A dinamikusan változó helyi adó, és az elköltésének programjában való részvétel szintén közösségerősítő hatású.
1. Indokok:
Közösséget nem lehet központi irányítással létrehozni, de a kis-közösségek kialakulását lehet ösztönözni. Magyarországon a valami elleni közösségek kialakulása jellemző, holott a tartós emberi közösségek a pozitiv identitás-tudat alapon képződnek.
1. Következmények:
Az egyes városszerkezeti egységek helyi-adókörzetekké alakulnak – hasonló beépítési forma, hasonló szinvonalú közterület-állapot – , amely minőségét feljebb-tornázni közösségi érdek, amely identitást erősítő hatású: pl. a negyedben közös erővel három év alatt két négyzetméterrel nőtt az egy főre eső zöldfelületek aránya… az utcánkban 52 fát ültettünk, stb.
“Segíts Magadon, a Város is megsegít” – akció
A meglévő városrészek, meglévő épületek rehabilitációjának közösségi formája azt jelenti, hogy a város előnyös feltételeket teremt az adott helyen lakni kívánó embereknek, családoknak, kisebb közösségeknek, akik maguk kezdeményezőként, vagy aktív résztevőként lépnének fel.
2. Indokok:
Míg a befektető-alapú épületfelújítások, foghíjbeépítések a terület túlépítésének igényével lépnek fel, a várható haszon maximalizálása érdekében, egészen más érdekrendszer jellemzi azt a közösséget, amely az adott helyen akar élni. Hasonlóan, a mostani üres üzleteket sikerrel hasznosítóknak a jelenlegi iparűzési adó helyett a helyi adórendszeren belül ösztönző kedvezményeket kellne kapniuk.
2. Következmények:
A meglévő városszerkezet durva átépítése helyett, ami a budapesti belváros elmúlt 10 évét jellemezte – olyan, fokozatos minőségi javulás érhető el, amely nem növeli a személygépkocsiforgalmat a meglévő szűk utcákon, nagyobb teret ad az egyéni kezdeményezéseknek mind a lakákialakításban, mind az üzlethelyiségek hasznosításában.
2.1 Döntés:
Illetékmentessé tenni a használt-lakásvásárlást.
2.1 Indokok:
A meglévő épületállomány és a termőföld-megőrzés érdekében anyagi előnyben részesíteni azt, aki régi épületben vásárol lakást, nem pedig a “zöldmezős” beruházásokat segíteni az illetékmentességgel.
2.1 Következmények:
A szabad földterületek beépítésének gátat lehet szabni, egyben a közlekedési igényt is korlátozzuk.
2.2 Döntés:
Városi hitelkonstrukció és helyi adó-kedvezmény azok számára, akik környezettudatosabbá, energiahatékonyabbá újítják a régi építésű lakásukat.
2.2 Indokok:
A városi hitel feltétele lehet a például 10 évre lemondás a személyautóvásárlásról, és a közösségi munkában való részvétel személyre szabott formája.
2.2 Következmények:
A meglévő épületállomány állapotának javítása, megújuló energiaforrások alkalmazása, kisebb környezetszennyezés – mind az ottlakóknak, mind az odalátogatóknak élhetőbb városi környezet. A városi hitel kapcsán központilag tervezhető fejlesztés, anélkül, hogy az egyéni érdek és a közérdek ellentétbe kerülne egymással.
2.3 Döntés:
Lakóközösségek városi támogatása energia-, és környezettudatos fejlesztésekre
2.3 Indokok:
A meglévő társasházállományt egyedi tervek, komoly szellemi munka, de a mainál sokkal hatékonyabb anyagi források bevonásával XXI. századi életminőségre kell és lehet emelni.
2.3 Következmények:
A közösen elért jobb emberi környezet közösségépítő hatása mellett, a létrehozott értékek védelme is hatékonyabb. (ami az enyém, arra vigyázok-elve alapján)
Híd a jövőbe 3_kultúra
A 2010-es podo-program első része a szerkezetet elemzi, a második rész a környezettel kapcsolatos teendőket, harmadik része a kultúrával foglalkozik… A városlakó és az idelátogató szempontjából szemlélve a mai helyzetet, ismerve a század kultúrális vonulatait itthon és külföldön.
Kultúra:
A magas-kulturával kapcsolatban mint “fogyasztó” elvárnám, hogy az egyéni kezdeményezések támogatása nagyobb teret kapjon. Nagy intézmények építésével szemben az egyéni kezdeményezésű kultúrális élet működésének hatékonyabb támogatása kell, hogy előtérbe kerüljön.
1. Indokok:
A jelenlegi pályázati rendszert olyan, egyenlő esélyt teremtő rendszerré kellene kialakítani, hogy abban a kapcsolati tőke ne kaphasson szerepet, viszont a produkció társadalmi értéke megnyilvánulhasson.
1. Következmények:
Egy város képéhez hozzá tartozik az alternativ kultúrális akciók sokasága, amelyet egy-egy ember, kisebb csoport szándéka hozhat létre.
2.1 Döntés:
A viselkedéskultúra javítására érdekében világosan és egyértelműen kell kijelölni a határokat: pl. kellenek praktikus szeméttárolók, amelyeket olyan rendszerességgel ürítenek, hogy azokból sose “csorduljon ki” a szemét, de ezzel párhuzamosan, a szemetelést szigorúan büntetni kell, nemcsak törvényi szinten, hanem a végrehajtás szintjén is (policity).
2.1 Indokok:
A büntetés elsősorban a köztisztasági munkában való részvétel kell legyen, nem pedig pénzbüntetés. Utóbbi a rongálásoknál lehet alternativa, de azoknál akár letölthető börtönbüntetés is kilátásba helyezhető. Fontos elem a fokozatosság és a következetesség, valamint az előre informáltság – minden olyan tevékenység büntetendő, ami a közterületek rendjét zavarja, még a sarokbavizelés is!
2.1 Következmények:
Ha a médiában napi hírek szintjén jelenik meg, hogy a fővárosi köztisztasági vállalat munkáját x graffitiző, y csikkeldobó, z kutyaszarotthagyó egészíti ki a mai napon, és ez alól nincs kivétel, felmentés, protekció, akkor egyrészt több munkás kéz takarítja a közterületeket, másrészt elrettentő szerepe is van. Különösen, ha néhány hires és elfoglalt ember, politikus is utcaseprővé válik néhány órára.
2.2 Döntés:
Az óvodai-iskolai nevelés része kell legyen a környezetünkhöz való viszony – ezt ösztönző programok kell segjtsék, mint például az óvodai vagy iskolai udvar szebbé tételére és egyben oktatási programra kiirt pályázatok.
2.2 Indokok:
A leghatékonyabb nevelési módszer az, amikor a gyerek “neveli” a szüleit. Ha egy gyereknek az iskolában elég módszeresen a tudatába tuszkolják, hogy pl. a dohányzásnak milyen ártalmai vannak, és a csikkeldobálás milyen költségeket ró a köztisztaság fenntartásában, akkor ez hatással lehet a szülők magatartására is.
2.2 Követkeumények:
A magyarázatok alapja a környezetrombolással kapcsolatos költségek kézzelfoghatóvá tétele. Természetesen, ebben nagy segítségre van az, ha a környezetünk rendbentartására helyi adót fizetünk, igy a szemetelés a mi, privát zsebünkben mérhető forintonként jelenik meg.
2.3 Döntés:
Fásítási és növénytelepítési akciók – szakszerű tervezés után, a megvalósításban nagy társadalmi részvétel a magas élőmunkát igénylő munkarészeknél.
2.3 Indokok:
A mostanában elterjedt közterület-takarítási akciók helyett a közterület-alakítás kreativ, alkotó részét kellene erősíteni, mivel egy elültetett fa büszkeséget okoz, míg egy ma kitakarított park holnapra megint szemetes lehet, ami a munka értelmét kérdőjelezi meg. Takarításra a szemetelők büntetéseként kellene sort keríteni, míg a fejlesztésre használni az egyes emberek (főként fiatalok) alkotó erejét.
2.3 Következmények:
Az a park, utca, tér, amely kialakításában sokan vesznek részt, nagyobb arányban mentesül a rongálástól, a szemeteléstől – ez is a lokális identitás erősítésének eszköze, de effektív gazdasági haszonal is jár.
2.4 Döntés:
Szaporodó tömegsportrendezvények, sőt, a helyi adóba épülő kedvezmények is segíteni hivatottak az egészség megőrzését.
2.4 Indokok:
A környezettel kapcsolatos változások élhetőbbé teszik a városi területeket, több rekreációs terület jöhet létre, ahol erősíteni lehet az egészségmegörző programokat, a tömegsportot.
2.4 Következmények:
Ha nem csak a Margit-szigeten lehet futni, hanem az egyes lakókörnyezetekben tudatosan alakítunk ki erre alkalmas helyeket, akkor helyi szinten is erősíthetjük az egészségügyet és a sportot is.
2.5 Döntés:
Az iskolák, mint a szomszédsági egység képzési központjai, sport-centrumai.
2.5 Indokok:
Az iskolák, mint létesítmények jobb kihasználását is szolgálja, ha egyben a fenőttképzés, egyéni kezdeményezésű sportfoglalkozások szintereivé is válnak. Ez nem többletkiadást, hanem többlet-bevételt jelenthet az adott intézménynek.
2.5 Következmények:
A hely, ahová reggel a gyerekek, de délután a szüleik is járhatnak, a (kocsma helyett, mondjuk), a környék találkozási helyévé, kultúrális központjává alakulhat, idővel.
Híd a jövőbe 2_környezet
A jó párkapcsolatot az jellemzi, hogy 1+1 több, mint kettő. A jó várospolitikát, ehhez hasonlóan, az kell jellemezze, hogy egy intézkedés egyszerre több pozitív folyamatot indítson be. A kulcskérdés mindig az, hogy miként alakítható a mai helyzet úgy, hogy magából a folyamatból képződjön a többletérték nagyobb része, vagyis nem a befektetett pénz nagysága legyen döntő, hanem az, hogy a rendelkezésünkre álló eszközöket miként tudjuk a leghatékonyabban felhasználni! Az összefüggésrendszer jelemzője az, hogy minden elhatározást több dolog indokol, és több előnyös következménye kell legyen.
1.1 Döntés:
Azt a Budapestet, amelyre még ma is büszkék lehetünk, a XIX. század végén tervezték. A XX. században nem volt átfogó jövőképe a városnak, éppen ezért, mindenek előtt ki kell jelölni a fejlesztés XXI. századi irányát. Olyan területet, amely elég közel van a történelmi város centrumához, ugyanakkor kellően különálló ahhoz, hogy a legkorszerűbb város szimbóluma lehessen.
1.1 Indokok:
1. Tarthatatlan a mai kaotikus állapot, amelyben nem a városi közösség hosszútávú érdekében történnek a fejlesztések, hanem egyes ingatlanbefektetők személyes szempontjai szerint alakul a város.
2. A város jelenlegi, “lepényszerű” térbeli terjeszkedése az agglomerációba megoldhatatlan közlekedési problémákat ró a városra.
1.1 Következmények:
1. A fejlesztések meghatározott, új iránya elvonja a történelmi belvárosra nehezedő túlépítési szándékot – könnyebbé válik a meglévő értékek védelme, miközben a XXI. század építészeti csúcsteljesítményeinek adunk esélyt.
2. A jól megválasztott fejlesztési irány kedvezően befolyásolhatja a város közlekedési helyzetét.
1.2 Döntés:
A jelenlegi belvároshoz a legközelebbi, fejlesztésre alkalmas terület a Csepel-sziget, különösen annak északi csúcsa. Azzal együtt is, hogy a Demszky-féle városvezetés ide telepítette a központi szennyvíztisztítót, a terület adottságai páratlanok arra, hogy itt épüljün meg Budapest legkorszerűbb, a XXI. századi technikai és városfejlesztési lehetőségeit alkalmazó negyede.
1.2 Indokok:
1. Csepel északi csúcsa olyan, mint egy, a folyó deltájába hatoló hajó orra – belátni az egész várost, a legalkalmasabb hely felhőkarcolóknak.
2. A félsziget-forma ideális a terület természetes határainak kijelölésére – a Duna elválasztja a régi városrészektől, a gépjárműforgalom kapcsolat pedig az M0-ás déli szakaszáról megoldható – a város úthálózatát nem terhelik Csepel lakóinak gépjárművei, sőt, itt lehetne kialakítani egy nagy P+R parkolót vidékieknek.
3. Olyan városszerkezeti változást, amely a föld alá helyezi a gépjárműforgalmat (nem csak a parkolást), és a földfelszínt visszaadja a kissebességű városlakónak (gyalogos, kerékpáros) csak egy kritikus méreten felül lehet megoldani, ezért Budapest legkorszerűbb, legvonzóbb minőségű negyedét csak egy összefüggő és nagy szabad területen lehet elindítani.
5. Budapest az ország súlypontjához képest „felcsúszott” – déli irányú fejlesztés, korlátozás nélkül, fokozatosan közeliti az ország közepéhez a fővárost.
6. A körgyűrűs, “elterülő” városmodellt a XXI. században a lineáris modell váltja fel, mely a hatékony tömegközlekedés feltétele. Budapest észak-déli tengelyének erősítése érdekében a déli fejlesztést kell erősíteni (a spontán fejlődés északra már megindult)
1.2 Következmények:
1. A főváros lakossága növekedhetne, ugyanakkor a meglévő városszerkezetet nem terhelné további gépjárműforgalom, és a meglévő is csökkenne azzal, ha itt alakulna ki a legnagyobb P+R parkoló. Szükséges az M0-ás déli szakasza szűk keresztmetszetének felbővítése, ellenben teljesen felesleges az M0-ás budai átvezetése.
2. A régi várossal való kapcsolatot egyrészt felszini gyorsvillamos, vagy Suhanó (mágnesvonat) rendszerrel illetve vizi tömegközlekedéssel (vizibusz, vizitaxi) lehetne megoldani. Az új városrész adná azt a kritikus tömeget, amely a közlekedésfejlesztés e két fajtáját gazdaságossá tehetné.
3. A viziközlekedés fejlődése megkövetelné a rakpartok jobb megközelíthetőségét. A város Dunával való kapcsolatának újraértelemzéséhez szükségessé válna az alsórakpartok gépjárműforgalmának zártszelvényűvé tétele, ezzel a dunapartok rekreációs területté való fejlesztése előtt is megnyílik az út.
4. A központi tervezés és a magántőke tudatos felhasználása az új építésű városrész fejlesztésében, elvonja a beruházókat a történelmi városrészektől, ahol megkezdődhet a közösségi rehabilitáció.
1.3 Döntés:
A XXI. századi Budapest központja Csepelcsúcs, ahol megépülhet a kor legmodernebb, környezetbarát városrésze:
_ felhőkarcolók, amelyek homlokzata napelemekkel boritott, hőszivattyúval légkondicionált,
_ köztük a föld felszinén csakis gyalogos és kerekezőforgalom, valamint kötöttpályás tömegközlekedés,
_ a föld felszine alatti gépjárműforgalom, amely egyenesen bevezeti a gépjárműveket az épületek alatti parkolókba. A hálózat természetes szellőzését csak csúcsidőkben szükséges gépi úton megsegiteni, az alapvilágitás is természetes (solatube), csak éjszaka kell mesterséges fénnyel világítani, de akkor nem zavarja a természet normális rendjét (fényszennyezés elkerülése).
_ az új kormányzati negyednek is itt lenne ideális helye…
Csepel északi csúcsa kedvező adottsága, hogy ma még a talajszint a töltés alatt egy “emeletnyivel” van. Itt kialakítható egy úthálózat, amely egyenesen az épületek alatti mélyparkolóba vezet. Az ezt “beborító” új talajszint, a mai HÉV-vonal magasságában a XXI. századi gyalogos város igényeinek megfelelően kialakítható lenne.
Az időközben megépített központi szennyvíztisztító komoly tervezői kihívást jelent majd annak, aki “el akarja tüntetni”, de a topográfiai viszonyok ebben is kedvezőek.
A Csepelcsúcs-programban markánsan tettenérhető az idő szerepe – a várostervezésben 50-100 évekre kell előre gondolnunk, és az elhibázott lépések javításának idejét is kalkulálnunk kell.
1.3 Következmények:
Éppen azáltal válhat a főváros a koncepcionális tervezővé, ha érvényesíti a terület-érték-növekedésből fakadó extraprofit-adót (srófadó) az egyes privát beruházókkal szemben. Tehát azon túl, hogy a meglévő város és a XXI. századi városrendezési elvek szerint épülő új városrész harmonikus együttélésbe kerülne, alkalmas terep lenne arra is, hogy a helyi adórendszer komplexitásának gyakorló terepe legyen, mielőtt az egész városra bevezetésre kerülne. Itt ugyanis markánsan tettenérhetővé válik, hogy a szabályozási terv megváltoztatása sokszorosára növeli a terület értékét, ennek megfelelően olyan srófadó állapítható meg, amely fedezi a közösségi érdekeknek megfelelő különleges minőségi követelményeket mind a közterületekkel, mint az intézményellátottsággal kapcsolatban.
I._ Kormányzati szinten el kell érni, hogy az autópályaépítési kapacitást az országot keresztbe átszelő M8-es autópálya építésére fordítsák, a már évek óta elkészült Pentele dunahíd hasznosításával. Ennek a hiánya okozza a Budapesten átmenő teherforgalom 60%-át!
További átmenőforgalmat okoz az M0-ás déli szakaszának minősíthetetlen állapota (teherautósofőr fogalomként : halálút)
II._ Az ingázó-forgalom csökkentésére párhuzamosan kell bevezetni a belső területekre vonatkozó körzeti dugódíjakat és fejleszteni a kötöttpályás közösségi közlekedést, valamint a viziközlekedést. A dugódíj önmagában nem, csakis a tömegközlekedés minőségi javulásával együtt hoz eredményt. A kötöttpályás rendszerek a MÁV-vonalak elővárosi vasútként való hasznosjtásával alakíthatók ki hatékonyan.
III._ A BKV monopóliumát nemcsak a MÁV-vonalak budapesti hasznosításával kell megtörni, hanem olyan alternativ tömegközlekedési vállalkozások engedélyezésével, amelyek versenyhelyzetbe hozzák a BKV-t. Ebben elsődleges szerepet kaphatnak a vizijárművek üzemeltetői, hiszen a MHRT alkalmatlan erre a szerepre, de taxibuszok is szóba jöhetnek, mint magánvállalkozások.
2.1 Indokok:
Budapest közlekedési helyzetének javításához elengedhetetlen:
I. _ az átmenő (teher)forgalom csökkentése,
II. _ a reggel bejövő, este a városkörnyékre hazamenő, ingázó személygépkocsiforgalom csökkentése,
III._ a városon belüli személyautóforgalom csökkententése.
2.1 Következmények:
Alapvető különbség a jelenlegi közlekedésfejlesztési szemlélettel ellentétben, hogy nem a tiltások, hanem az ösztönzések eszközével él:
I. _ azzal, hogy az átmenőforgalomnak a mainál kedvezőbb útvonalat kínálunk, amely szükségtelenné teszi a fővárosba való behajtást.
II._ azzal, hogy nem tltjuk a behajtást, de a személygépkocsi használatának gazdaságosságát rontjuk a kedvezőbb tömegközlekedéssel (kényelmesebb és gyorsabb, nemcsak olcsóbb!) az egyén józan döntésével és nem adminisztratív kényszerrel érjük el a célunkat.
III._ azzal, hogy az egyéni közlekedési igényekre jobban szabott, számos alternatjvát kínáló közösségi közlekedést alakítunk ki, amelyek versenyhelyzetéből adódóan a mainál jobb szolgáltatást, reálisabb áron képesek nyújtani, a józan belátás eszközével érhetjük el, hogy csökken a város személygépjármű-forgalma, ami egy egészségesebb városi környezet előfeltétele.
2.2 Döntés:
A tömegközlekedés fejlesztését párhuzamossan követve, elektronikus leolvasó, számláló-rendszer kiépitése, amely a forgalmat nem akadályozza, de fokozatosan szabályozhatóvá teszi a város forgalmát.
2.2 Indokok:
Ez a rendszer alapja a dugódíj-szedésnek, de az alkalmazott technika akkor a leghatékonyabb, ha a parkolást és a forgalomszabályozást is elvégzi. (Lásd: a bogotai közlekedési rendszerszervezést )
2.2 Következmények:
A belső területektől kifelé fokozatosan kell kiépíteni, és minél nagyobb területen működik, annál nagyobb szerepet játszik a közlekedésirányításban.
2.3 Döntés:
A jelenlegi utcarendszer felülvizsgálata, a főközlekedési utak keresztmetszetének újraértékelése a forgalomcsökkentés szándékának figyelembevételével, a főútvonalakra kapcsolt mélyparkolók rendszerének kiépitése, a felszini parkolás mértékének csökkentése.
2.3 Indokok:
A tömbbelsők utcáinak mainál jóval nagyobb részét át kell engedni a gyalogosoknak és a kerekezőknek. Jelentősen növelni kell az utcák fásítását, ebből kifolyólag a parkolás mindinkább a föld alá szorul a meglévő városrészekben is. Ehhez a jelenlegi szabályozást is meg kell változtatni.
2.3 Következmények:
A mélyparkolók rendszerének elektronikus hálózatában a kihasználtság nő, a felszínen parkoló autók száma csökken, igy nő a humánusabb városi környezet, amely kedvezőbb életfeltételeket biztosít a városlakóknak.
3.1 Döntés:
A városi közterületek helyzetének alapos felmérése eredményeként újra kell értelmeznünk és rendszerré kell formálnunk a közterületeket: a különböző korosztályok és funkciók szerinti igények kielégítésére új közterületi formák (pl. aluljáróhasznosítás) és régen jól bevált formák (pl. nyilvános WC-k hálózata) (újra)honosítása.
3.1 Indokok:
A közúti gépjárműforgalom csökkentése, illetve a mélyparkoló-hálózat kiépítésével párhuzamosan növekvő felszíni szabad területeken a zöldfelületek növelése lehetővé teszi, hogy a parkokról, terekről, sétálóutcákról alkotott fogalmaink árnyaltabbá váljanak: meg kell adni azoknak a funkcióknak is a megfelelő teret, amelyek ma csak rongálást produkálnak (pl. gördeszkások) és helyet kell teremteni a policity-pontoknak.
3.1 Következmények:
A differenciált, funkcionális köztér-kialakítás, amely szerves kapcsolatban van a rendfenntartással (az informativ és segítségnyújtó funkcióját is hangsúlyozva) a mainál jobban biztosíthatja a közterületek rongálásmentes fenntartását.
Aluljáróhasznosítás: miután a gyalogosforgalom visszakerül a felszínre, ezekben a föld alatti, de központi fekvésű helyekre, megfelelő felszíni pontmegjelöléssel kerülhetnének a policity-pontok, vagyis a városi rend őreinek informativ, segítő és szankcionáló helységei (randalírozók előállítása is). Ugyanakkor a nyilvános WC-tisztálkodási helyek, és 24 órás nyitvatartású gyógyszertárak, alapélelmiszerek hálózata.
3.2 Indokok:
Aluljárókat a forgalmas közlekedési csomópontokba telepítettek a XX. században, annak érdekében, hogy a gépjárművek haladása akadálytalanabbá váljon. Ennek éppen ellenkezőjét valljuk a XXI. században – vissza az embereket a város földfelszínére! Az aluljárókat, mint gyalogos közlekedési helyeket kell megszüntetni, de a föld alatti teret jól ki lehet használni.
3.2 Következmények:
Mind a helyi lakosságnak, mind a turistáknak fontos alaphálózati rendszer éppen a legforgalmasabb csomópontokba kerülne (az egyes metro-lejáratokat is ki kellene hozni a felszínre, egy ponton, ahonnan a gyalogos-forgalom a földfelszínen oszlana el a különböző irányokba). A városi rendőr-örs hálózat nyilvánvaló helye segíti a közbiztonság javítását.