Városi kultúra

Mitől jó egy város? Nem feltétlenül szép, hanem olyan, amiben jól érzi magát az ember. Persze nem árt, ha szép is, de nem a fogalom esztétizáló, művészi értelmében fontos ez.

A jó város otthonos. Ottlakó és idegen egyaránt érzi ezt  –  megfogalmazni kicsit nehezebb…

Mégis, most éppen erre vállalkozom: igyekszem körüljárni azokat a dolgokat, amelyektől egy-egy városban, vagy csak egy-egy városrészben, utcában, egy utcarészletben, teresedésen, vagy éppen egy ház udvarán, lépcsőházában, folyósóján, belépve egy lakásba, kilépve egy teraszra, egy kertbe… – elfog az az egyszerű és felemelő érzés, hogy jó itt!

Nem arról beszélek, amitől építészek szoktak elájulni, nem a magas kultúra kérdéseit feszegetem, nem is korunk építészetének sorsdöntő kérdéseit – a mi hétköznapi kultúránk lenyomatát keresem a városban. Annak jellemzésére, hogy mennyire különbözik az én, egyszerű városgazdász gondolkodásom az építészek többségétől,  idézek egy 2008 januárjában írt cikkemből, amit az Urbánus térről írtam, azok után, hogy meghallgattam a Városházán az aktuális építészeti álmot, a Városháza Fórum-ról.

” Ha belegondolok, Beleznay Éva „térfal”-magyarázata ütötte ki nálam a biztositékot. A sok szakszerűség látszatába öltöztetett fogalmi lufballon, mint a „Városháza Fórum” „Budapest Szive”, a „metropolis főutcája” „városkapu” után, már csak a „térfal” hiányzott a sok nesze-semmi-fogd-meg-jól érvek sorából. Számomra, ezek a kifejezések szinte „hívószavak” egy jó esetben slampos városrendezési program, rosszabb esetben egy nagy hazugság leplezésére.

Alapvetően, ezek a fogalmak valamiféle nosztalgikus, szellemváros épitészeti kialakitására utalnak. Épitsünk valamit, hogy olyan legyen, mintha… az antik görög város fóruma, szervezetünk dobogó szive, a nagyanyó békés falujának főutcája, a várfallal védett középkori város kapuja – és még higgyem is el! Bosszúságom fő oka, azt hiszem, hogy feltételezik: annyira hülye vagyok, hogy elhiszem! Pedig csak arról van szó, hogy kéne valamit épiteni, ami jó sokba kerül, és lehet rá hivatkozni, hogy ezt is megcsináltuk! Függetlenül attól, hogy szükség van rá, vagy sem.

Amikor Terrence Curry azt mondta, hogy a világ legszebb tereit nem a közösség bevonásával tervezték, valószinűleg épitészeti terekre gondolt. Olyanokra, amelyeket egyetlen központi akarat, és kitűnő arányérzékű tervező „odatett” a város térképére. Rengeteg ilyen van, hiszen az emberiség történelmének nagyobb részében a központi hatalom tervezett, és ha elég kultúrált volt ahhoz, hogy igényeit tehetséges, nagy tudású művészek valósitsák meg, akkor évszázadok múltán is csodálhatjuk a nagy művet.

Más kérdés, hogy az épitészeti remek a csodálaton kivül alkalmas-e városi élettel telitődni?

A nyolcvanas évek elején, a szocializmus korhadó éveiben irtam egy cikket, az akkori Népszavába a városi terekről. Kevéske külföldi tapasztalattal, sokkal inkább a hazai városok különböző teresedéseit vizsgálva, arra jöttem rá, hogy a csodálatraméltó, pompázatos tereken többnyire átsietnek a hétköznapi emberek (a nem túristák), és a város intimebb teresedésein ücsörögnek-beszélgetnek, érzik otthonosan magukat.

A Kamermayer-tér létért való küzdelme precizen mutatja, hogy egy urbánus tér, még akkor is megőriz valamit az életképességéből, amikor gépkocsiparkolóba fullasztják minden jobb sorsra érdemes négyzetméterét.

Sári Istvánnak tökéletesen igaza van abban, hogy a tereink rehabilitálásához tudnunk kéne, hogy mitől is jó egy urbánus tér. Az is biztos, hogy a mai várostervezésben aktivizálódó erők az idődimenzióról totálisan megfeledkeznek. A várost úgy kezelik, mint egy épületet, amelyet egyszer valakinek meg kell épiteni, aztán áll az szépen magában, ahogy a tervező elképzelte, legfeljebb gonosz, műveletlen és romboló-hajlamú használók miatt időről-időre fel kell újitani. ”

Az akkori cikkem a rossz példákat próbálja elemezni, amire persze szükség van, de most erősítve a pozitív hozzáállást magamban, igyekszem a jókat megragadni, és azon gondolkodni, hogy mitől is jó valami – talán van ebben is valamely rendező elv, amit a rosszak javítására is tudunk használni…

Anyám szokta volt mondani, hogy egy lakás tisztaságáról a WC-ben lehet meggyőződni, nem a nappaliban… Nos, a városelemzésemet is kezdhetném mondjuk a nyilvános WC-ékkel, és ezzel kapcsolatban is van némi nemzetközi gyűjteményem,  most mégis inkább a „konyhákat” veszem sorra, vagyis azokat a vendéglátó-helyeket, ahol valamiért jól érzi az ember magát, ha eltölt egy kis időt. Annál is inkább, mert a vendéglátóhelyek „arccal” a városi köztérre, az utcára fordulnak. Ezért, egyfelöl az utca szempontjából fontos, hogy milyen „arcok” fordulnak felé, másfelöl pedig az utca, a városi tér maga, része a belső térben ülő számára kibontakozó látványnak. Mindebből, számomra legalábbis az is következik, hogy a pincékben megbújó falodákat nem sokra becsülöm, mint városi vendéglátó helyeket.

A városgazdász szempontjából a vendéglátó helyek minősége alapvetően fontos ahhoz, hogy más tekintetben is hatékonyan működjön a város.  A jó vendéglős, mint majd látni fogjuk a példákon, odafigyel a környezetére is, hiszen az utcáról be kell csalogassa a kuncsaftjait – a tisztaság alapvető, de nem elégséges követelmény. Ugyanakkor a csinos vendéglőbejárat jó hatással van az utcai emberek viselkedésére – mintát ad .

Délelőtti kávézásra tértem be a Király utca elején lévő Mozaikba.  Nyáron az utcára kitett asztalokhoz is ülhettem volna, de most hideg van ehhez – beléptem. Ezen a szinten csak néhány asztal és a pult van – a belső tér izléses, anélkül, hogy elidegenítően elegáns lenne. Lent a kávézó, fent a teázó, de valójában nincs hermetikusan szétválasztott funkciója a térnek – a lényeg, hogy a vendég érezze jól magát.

„A Mozaik Teaház és Kávézó célja, hogy otthon érezd magad. Bárhonnan jössz, bárhová mész. Egy pár perc pihenő. Barátságos, nem zsúfolt, igényes és kellemes. Elvonulhatsz egy védett sarokba, vagy ülhetsz kókuszpárnákon.Ihatsz lótuszvirág zöld teát, vagy friss sütit ehetsz, de bebódulhatsz a perzsa vizipipától is. Olvashatsz mágiáról, hallgathatod a zenét, érezheted a füstölőt, meggyújthatod a gyertyákat.”

A tulajdonosok pontosan tudják, hogy mit akarnak eladni, ismerik a környéket, azokat az embereket, akik potenciális kuncsaftok lehetnek. A betérő túristákat is készséggel (és megfelelő nyelvtudással) szolgálják ki, ha kell útbaigazítják – kézikönyveket és képeslapokat is lehet venni –  , de jelentős a törzsközönség, akik nem találomra estek be kávézni, hanem pontosan tudják hová jönnek, és szívesen térnek vissza.

Ez a hely, és szerencsénkre nem az egyetlen ilyen Budapesten, olyan, amilyen nagyban egy jó városnak lennie kell – kellemes hely az ittlakóknak, és ezt érzi az idevetődő túrista is, ezért őt is visszatérésre csábítja – jobban, mint bármely országimázs-reklám. Mert az idelátogatókat nem az érdekli, hogy milyen világot akarunk nekik eladni a kirakatban, hanem az, ami a magyar valóság része, legyen az vonzó vagy éppen taszító.

Ahhoz, hogy az ilyen „pozitiv hatású pontok” megszaporodjanak egy városban, sokszor a városvezetésnek nem is kell többet tennie, mint nem akadályozni ezeknek a helyeknek a működését. Ott, ahol a helyi adó rendszere összhangban van a városfejlesztéssel – és ez a hely nem Magyarország, egyelőre, sajnos – az ilyen helyek működtetői olyan kedvezményben részesülnek, amilyet az aktivitásukkal megszolgálnak.