Báró Podmaniczky László főrendiházi tag 1885-ben kérelemmel fordult a Közmunkatanácshoz, hogy  telke  utcai frontjára bérpalotát építhessen.

Akkoriban vált a feltörekvő polgárság divatos lakóhelyévé a Nemzeti Múzeum környéke.

Levéltári dokumentumok szerint a földszinten 4 “bólt” volt az utcai fronton, két személyzeti lakás az udvarra, és csupán négy elegáns lakás az emeleteken – 150 és 200 négyzetméteresek.

Később, ahogy csökkent a városrész presztizse fölé-, és hozzáépítettek, a nagylakásokat feldarabolták, de az államosításokig a gondos gazda szelleme lengte be a bérházat. Három belső kert, a gangkorlátokon elhelyezett muskátlis ládák, rend és tisztaság. A lezüllés mélypontja a hetvenes évek “felújítása” volt, amikor megszabadították a házat az értékes részletektől – a tardosi kő és a kovácsoltvas gangkorlátok is eltüntek.

A rendszerváltás után a lakások többségét eladták a bérlőknek, de az elmúlt húsz év is kevés volt ahhoz, hogy a tulajdonosi felelősség meghonosodjon. Lassan a környék megint divatossá válik. Ahogy a létező szocializmus nemzedéke kihal, az örökösök kiadják vagy eladják a lakást. Egyetemisták laknak a tudatosan belvárosi létet választó új tulajdonosok szomszédságában. Két, kifejezetten bérbeadással foglalkozó cég mellett van még néhány állami bérlakás is. Ebben a házban a privát bérleti díj 1500 Ft/négyzetméter körül mozog, míg állami bérlakás esetén ez 300Ft/négyzetméter. (Ez az arány országos viszonylatban is hasonló.) A két lakás között nincs minőségi különbség, az árat csupán az határozza meg, hogy ki a bérbeadó. A két, évek óta Magyarországon élő külföldiek tulajdonában lévő cég árai hivatalosak, bárki által ellenőrizhetők az interneten, és ennek megfelelően számlát adnak és adóznak utána. A többi bérbeadás körülményeire nem illik rákérdezni – legfeljebb sejteni lehet, hogy a 25%-os adót csak kevesen fizetik.

Az ingatlanárak és a bérleti díjak viszonyában, a vásárlási ár nominálisan kb. 6%-os hozammal jár, tehát a befektetés megtérülése 16 évnél tovább tart még akkor is, ha nem fizetnek egy fillér adót sem a bevétel után. A 25 %-os adó megfizetése mellett  a hozam 4,5%-ra csökken, a megtérülési idő pedig 22 év fölé emelkedik. Kétségtelen, egy ingatlanvásárlás nem rövidtávú befektetés, de a lakáskiadással járó jövedelemszerzés sem olyan egyszerű, mint a bankbetét – sokkal nagyobb rizikóval jár. A bérlők között lehetnek üres hónapok, a lakás karbantartása költségigényes, egy-egy rosszul sikerült bérleti viszony kifejezett károkat is okozhat, amivel kapcsolatban kétséges a jogorvoslat, ha a szerződés maga csupán “félhivatalos”. Igaz viszont, hogy egy jól megválasztott ingatlan értékének növekedése az idő folyamán olyan plusz, amit a kockázatmentes befektetések nem produkálhatnak.

Csakhogy egy permanens bizonytalanságban élő népesség számára a hosszútávú befektetések gondolata elvont – aki csak teheti, igyekszik most azonnal meggazdagodni, még akkor is, ha ez adóelkerüléssel jár, hiszen a közhangulat is azt sugallja, hogy az a “nyerő”, aki megtalálja a kiskapukat, és minél kevesebb adót fizet. Az egyszeri lakástulajdonos tehát kivár, ügyeskedik, ha lepusztult a lakás, nem baj, azt legalább nem tudják tönkre tenni, és emeli a bért rendületlenül. Városi méretekben a helyzet az, hogy sok a rossz minőségű, drága bérlakás, fizetőképes kereslet híjján ezek közül sok áll üresen. Ezzel párhuzamosan nő a szociális bérlakások iránti igény (300 ezer), viszont egyre kevesebb az állami bérlakás (140 ezer). Az önkormányzati választásokra készülő pártok programjaiban feltűnik a szociális bérlakások számának növelésére, sőt, szociális bérlakások építésére is. A  Városkutatás Kft. 2009-es lakhatási szükségletekről szóló tanulmánya részletesen elemzi, hogy Magyarországon,  a GDP 1%-át jelentő támogatások dacára, azok a formák, amelyek az elmúlt években használatosak voltak nem hozzák meg a várt eredményt. Ezzel szemben, a budapesti lakásállomány ismeretében, létre lehetne hozni egy a mainál jobban működő rendszert, központi koordinációval bevonva a magántőkét is.

Mindenekelőtt meg kell szüntetni a “balek fizet“- helyzetet. A 25%-os adó túl van azon a lélektani határon, amelyen belül az egyén mérlegel: adózom és nyugodtan alszom, vagy kockáztatom a lebukást. Annál is inkább, mert a kockázat minimális – ennek a szürkezónának az ellenörzése nem jellemző. Még akkor is, ha egy házon belül kellően mérgezett a légkör, ma már kevéssé működik a feljelentgetősdi, szisztematikus ellenrözéshez pedig túl bürokratikus a rendszer. Éppen ezért, a vállalkozókon kívül, baleknak számít, ha valaki bejelenti lakása bérbeadását. Az egy-egy ingatlan bérbadásából szerzett bevétel többnyire az alacsony jövedelmek, nyugdíjak kiegészítéseként funkcionál, éppen ezért egyfajta össznépi hallgatólagos elfogadás kíséri a törvénykerülést. Magánstatisztikám szerint 10 közül egy bérbeadott lakás után adóznak. Ezt látszik alátámasztani a hivatalos felmérésekben a “tulajdonos rokona” cím alatt megjelenő bérlői státusz.

A jogalkotó részéről tehát igencsak megfontolandó, hogy érdemes folytatni azt a szisztémát, amely tíz közül egy esetben elvonja bérleti díj negyedét, vagy célszerűbb csak tíz százalékos adót beszedni mindenkitől? A kérdés költői, hiszen nyilvánvaló, hogy 1×25% vagy  10×10% közül melyik megoldás a jövedelmezőbb az APEH-nak, csak az nem igazán érthető, hogy miért nem választják az utóbbit?

A bérbadó számára is elfogadható mértékű adózás révén megszünne a bérbeadó-bérlő jogviszony felemássága, ezért a lakástulajdonosnak nem kellene attól tartania, hogy a bérlő következmények nélkül lepusztíthatja vagyonát. Ha egyszerű és ésszerű módon lehetne a szükséges kiadásokat elszámolni, akkor a bérbeadónak érdeke lenne nemcsak rendben tartani, hanem tervszerűen karban tartani, korszerűsíteni a lakást. Minél kiterjedtebb a legális bérlakáskínálat, annál inkább javul a meglévő lakásállomány minősége és reálisabbá válik a piaci ár. Ezt a folyamatot – mert az adócsökkentés és bejelentés-ésszerűsítés ugyan csak elhatározás kérdése, de a deformált mentalitás normalizálása kicsit tovább tart – erősítené a helyi adó, általam korábban már vázolt dinamikus rendszere (http://www.es.hu/?view=doc%3B26408) amely szerint az üresen álló ingatlan helyi adója magasabb, mint azé, amelyben laknak. Ilyen módon a tulajdonosnak érdeke megbecsülni azt a bérlőt, aki ha kevesebbet is, de rendszeresen fizet, és rendben tartja a lakást.

A bérlakás-vásárlás hosszútávon megtérülő jellege különösen alkalmassá teszi arra, hogy a különböző magán-nyugdíjpénztárakon kívül az idősek jövőbeli megélhetésének gazdasági alapját képezzék. Az egyre gömbölyödő korfa jelzi, hogy a jövőben az idősek nyugdíját nem lehet megoldani a munkaképes korosztály járulékbefizetéseiből, egyre nagyobb szerephez jutnak az öngondoskodás különböző formái.

A rendszerváltást követően az ingatlanvásárlás elsősorban a korábbi állami bérlakások megvételét jelentette. Aztán belendült a lakásépítés, amely nagy tömegekben ontotta a kis alapterületű, ezért viszonylag olcsó lakásokat. Az új lakásépítést mind a mai napig privilégiumokat élvez mind a hitelezés , mind az illetékfizetés terén.

A lakásvásárlási illetéket alapvetően nem értem, hacsak nem a röghözkötöttség feudális szokását tartom értéknek. Az illeték ugyanis éppen ezt teszi, miközben a XXI. századi város egyik alapvető értéke kellene legyen a mobilitás! Egy ember élete többféle helyigénnyel járó ciklusból áll. Gyerekként a család részeként nagyobb méretű lakásban él kényelmesen. A szülőktől leváló korszakban szívesebben lakik egyedül, egy kisebb lakásban, majd ha ő maga is családot alapít, megint nagyobb lakásra van szüksége. Idős korban pedig egyre speciálisabb felszereltségű kislakás lenne ideális annak érdekében, hogy “hosszú életű légy a földön”. Ha ehhez hozzávesszük a munkahely vagy házasság miatt szükséges lakhelycseréket, akkor egy átlagember életében legalább tízszer vált lakhelyet, ha az optimális környezetre törekszik.

Az optimális lakhelyre való költözés lehetősége gazdaságosabb lakásfenntartást eredményezhet, ha például a gyerekeiket kiházasító szülők a nagy lakásukat kisebbre cserélik, de csökkentheti az ingázást is, ha egy jó munkahely miatt valaki átköltözik a város másik végébe, hiszen a naponta megtakarított idő az éleminőségét is javítja, nem csak a városi utak terhelését csökkenti.  Vagyis, a mobilitás a XXI. században nem azt jelenti, hogy keresztül-kasul autózhatjuk a településeinket, hanem azt, hogy lehetőségünk van jobb életfeltételeket biztosítani a magunk számára, miközben a település közösségének érdekében is teszünk apró lépéseket. Ebben az összefüggésben a lakásvásárlási illeték teljes mértékben érthetelmezhetetlen állami sarc, ezen felül torzítja a lakáspiacot.

A jelenlegi szabályozás, miszerint az új építésű lakásokra vonatkozóan 15 millió forint az illetékmentesség határa, míg a régi építésűek esetén egyáltalán nincs illetékmentesség, a kislakások építésének dömpingjét okozza és a meglévő ingatlanállomány felújításának esélyét rontja. Mindkét hatás kedvezőtlen  – már most is túl sok az apró lakás (a mintegy 4,3 millió lakás 52%-a egy és két szobás), annak bővítésére semmi szükség. Annál is inkább, mert egy lakás négyzetméterének építési költsége egyre kisebb, minél nagyobb a lakás teljes alapterülete, hiszen a legdrágább helyiségek, mint a konyha és a fürdőszoba nem sokszorozódnak attól, ha két szobával több épül. Vagyis, viszonylag kis többletköltséggel sokkal kényelmesebb lakásokat lehetne építeni, ha ésszerűek lennének a szabályozók. Egy átgondolt település-, és lakásgazdálkodási koncepciónak tisztáznia kéne, mit is akar elérni az elkövetkezendő 10-20 évben. Ebben a pénzhiánynak alig van szerepe, hiszen a kormányzatnak számtalan lehetősége van az engedélyezési eljárás során, a különböző szabályozókon keresztül befolyásolni, hogy mi épüljön, mi kapjon prioritást.

A kis alapterületű, energetikailag gyenge, korszerűségében kétes értékű lakások tömegének ellensúlyozására egyértelműen és nyiltan meg kellene tiltani 70 négyzetméternél kisebb lakások építését. A kisgyerekes családok nem azért vesznek  negyven négyzetméteres lakást mert az kényelmes nekik, hanem mert nincs nagyobbra pénzük. A pénzhiányt pótolhatja olyan, állami garanciával rendelkező, forint alapú, hosszútávú hitelkonstrukció, amely a különböző szociális szempontokat is ötvözi.

A jövendő lakásállomány minősége érdekében, az engedélyezési eljárásnál kell beiktatni olyan szabályozókat, mint a minimális lakásnagyság, vagy az épület energetikai besorolása. Az újonnan épülő lakások energiaszükségletének 80%-át megújuló energiaforrásból kell biztosítani. A helyi adottságoktól függően eldöntheti a beruházó, hogy az földhő, napelem vagy bármi más. Az állam nem bürokratikus és protekcionizmustól sem mentes pályázatok útján, hanem műszaki paraméterek alapján nyújt támogatást ehhez, illetve adókedvezménnyel járulhat hozzá a korszerűbb építéshez. Hasonló szabályok vonatkozhatnak a meglévő lakásállomány felújítására. Nem csak a vásárlási illeték kereteinek átértelmezéséről van szó, vagyis arról, hogy például 100 négyzetméter alatt nincs vásárlási illeték sem régi, sem új építésű lakásoknál, hanem arról is, hogy a régi lakások vásárlása és felújítása ugyanolyan kedvező, állami garanciával működő, hosszútávú hitelre valósítható meg, mint az újak vétele.

Ezzel elérhető, hogy a fizetőképes kereslet elmozdul a nagyobb és korszerűbb lakások irányába, következésképp tényleges értékükre esnek az energiapazarló, gyenge felszereltségű, kis lakások. Az ár-érték arány ilyettén való alakulása  viszont közelebb viszi a kevésbé jól keresőket is  a lakásvásárláshoz. Minél több jó minőségű lakást építenek, annál több olyan lakás marad, amely a szabadpiaci viszonyok között nehezebben eladható. Ezek egy részét bizonyára megvásárolnák olyan szolid befektetők, akik bérbeadásból remélik nyugdíjukat, ha erre a szabályozók lehetőséget adnak. Csupán annyit kéne tenni, hogy bérbeadás céljából vásárolt ingatlan árát (a vásárláshoz felvett kölcsön törlesztését) elismerje az állam, mint az öngondoskodáson alapuló nyugdijbefizetést. Ez egyben azt is jelentené, hogy az ily módon megvásárolt lakások bérleti díja, a megtérülési kényszer alól kikerülve, lényegesen alacsonyabb lehetne, vagyis az azonos lakhatási körülményeket nyújtó lakások bérleti díja között csökkenne a különbség ha magán-, vagy önkormányzat bérleményről van szó.

A gyenge minőségű lakások másik részét viszont az önkormányzatok, ha a helyi adóból erre pénzük is lesz, meg tudják venni és szociális bérlakásokként az arra rászorulóknak kiutalhatják. Ráadásul, így az önkormányzatoknál csapódhatnak  le azon, valójában már emberi tartózkodásra sem alkalmas  lakások, amelyeket lebontva, az önkormányzatok lazíthatják a sűrű beépítésű, lepusztult épületekkel teli városi környzetet. Jelenleg több, mint 300 ezer lakás áll üresen országosan. Ezek egy része vélhetőleg lakhatatlan, de még ezek bontása után is maradna annyi lakás, hogy a pillanatnyi szociális bérlakás-igényt kielégítse.

Ha az árak és értékek egyensúlyba kerülnek a következő évtizedben, újra kialakulhat az állampolgári befektetéseknek azon formája, amelyet a múltból ismerhetünk: jó minőségű lakásokból álló bérházak építése. Közvetett szerepük is lenne, mégpedig mintát adni a mai társasházak működéséhez, az osztatlan közös tulajdonú területek fenntartására, azok célszerű és értéknövelő hasznosítására.

Fontos hangsúlyozni, hogy nem a lakásépítés, lakásfenntartás-támogatás összege kevés Magyarországon, hanem a koordinálatlan pénzkiáramlás okán, a jelen körülmények között remény sincs a helyzet javítására. Szociális bérlakások építését, vagyis a gyenge minőségű lakások szaporítását kifejezetten hibás iránynak tartom. Az ország érdeke, hogy az elkövetkezendő 10 évben olyan lakások épüljenek, amelyek környezettudatosan, korunk technikai szinonalán, kedvező életkörülményeket biztosítanak a felnövő nemzedékeknek.

Kiegészítő adatok: Budapesti Ingatlan Adatbázis

Comments Closed