Kalandozásaim_6
„Markáns kalandot éltem át: a lányom, két unokámmal másfél hónapot töltött Magyarországon.”
A hosszú repülőutat követő éjszakát “én váram”-ban töltötte a négytagú család – szülők, gyerekek megtalálták a maguk kényelmes helyét. Én felmentem a mamám jövendő, de máig nem teljesen kész lakásába – mindenesetre, nagyon jó ez a fajta rokoni közelség. Kár, hogy a lányom nem itt tudott lakást venni, de később, talán ez is megoldódik…
Másnap dél körül elhoztuk a bérelt autót és elindultunk Pécsre. Mivel a mamám pécsi, kétszobás kis lakását nem akartuk feldúlni, előre lefoglaltam egy tündéri lakást a Szent Mór utca 3-ban, a “városfalon belül”.
Az interneten keresgéltem, és még áprilisban, három hónappal a lányom érkezése előtt személyesen is felmértem a lehetőségeket Pécsett. Az airbnb hálózaton kb. 150 kiadó lakás van a városban. Próbaképpen kivettem egy éjszakára az egyik lakást egy Dévényi Sándor tervezte házban – tündéri házigazdák, csodás belső kertre néző ablakok, de két gyerekkel mégis kicsi ahhoz, hogy kényelmes legyen. A házigazdáim rögtön javasoltak egy pár házzal arrébb lévő ismerősüket – így jutottam a Szent Mór utcai lakás tulajdonosához.
Mindkét lakás a maga nemében, a házigazdák kedvességével, rugalmasságával – igazán magas szinvonalú szolgáltatást nyújt. A Dévényi-ház agyrém alaprajzából a tulajdonosok kihozták, amit lehetett, egy kis belső átalakítással, a Szent Mór utcai ház pedig, ami egy régi épület bővítésével kialakított társasház, remek példája annak, hogy gondos tervezéssel mit lehet produkálni. Utóbbit lefoglaltam azonnal, mert a naptárból látszott, hogy igen népszerű hely. A tulajdonos nem titkolta, hogy évi 85 %-os kihasználtsággal dolgozik, ami azt jelenti, hogy a pécsi szállodák tanulhatnának tőle vendégfogadást.
Egyelőre a szállodák, az airbnb felfutását csak irígylik, állami beavatkozásért siránkoznak, holott ami most történik ezen a téren, azt áldásnak kellene tekinteni. Az első pécsi vendéglátóim fiatal pár, kisgyerekekkel, ez a keresetkiegészítés teszi lehetővé, hogy Pécsen maradtak, az oda utazóknak pedig azt a nagyszerű élményt, ami az ilyen családias légkörből fakad. Ahol a lányomék megszálltak végül, olyan hely, olyan vendéglátással, ami arra ösztönzi a turistát, hogy visszavágyjon Pécsre. Tavaly egy konferencia miatt a régi Pannonia szállodában, ma Palatinusnak hívják, ha jól tudom, laktam két napot, de nem vágyom vissza – a személyzet avitt stílusa, az ósdi berendezés inkább taszított, mintsem azt sugallta volna, hogy jó itt lenni, gyere máskor is.
A turizmus, mint minden más is az életünkben, drasztikus változáson megy át. Az airbnb-s lakások lehetővé teszik, hogy olyan emberek, főként családok, megengedhessék maguknak, hogy utazzanak, akik eddig nem nagyon tették meg. A lányomhoz hasonló családosok úgy tudnak más országokba ellátogatni, más kultúrákat megismerni, hogy nem kell lemondjanak az életük sajátos, megszokott elemeiről – lehet továbbra is családi vacsorákat főzni, játszótéren csúszni-mászni, strandra menni, aztán kimosni a piszkos ruhát a mosógépben… Mintha az otthont újrabútorozva találnák meg a világ egy másik pontján…
folytatása következik…
Pávakék promenád
Pécsnek promenád kell ! – írtam nemrégiben… a Széchenyi teret össze kellene kötni a Zsolnay Negyeddel, mégpedig a Király utca – Felsővámház utca útvonalon.
Tíz pontban megfogalmaztam a tennivalókat. Mostantól, kezdem „aprópénzre váltani”, amit ott leírtam.
1. Azzal kezdeném, hogy valami botrányosan harsány színnel (pávakék, mondjuk) lefesteném a Széchenyi tértől a Zsolnay Mauzóleum bejáratáig az utca két méter széles szakaszát. Ez bizonyos értelemben figyelemfelkeltés, útmutató az idegenek számára, ugyanakkor megmutatja azokat a pontokat, ahol nem kellemes egy gyalogos számára.
felhívás:
Lenne, aki elkészítene egy térképet erre az útvonalra?
Nem vagyok grafikus, és a slampos kivitelezés tönkreteheti a legjobb ötletet is. Ezért szükség lenne egy olyan térkép-szelvényre, amely egyik végpontja a Széchenyi tér, a másik pedig a Felsővámház utca és a Zsolnay Vilmos u. torkolata. A térképen jól kell látszania minden, az utat kétoldalt szegélyező teleknek, mert ezek lesznek azok, amelyeket a használók értékelnek, és persze, ha a városháza is csatlakozna a projekthez, akkor itt kellene az iparűzési és egyéb adókat megszüntetni, helyette bevezetni a négyzetméter-arányos, dinamikus podo-adót. Egyelőre azonban, csak olyan célokat és teendőket tűzhetünk ki, amelyeket civil energiával meg lehet valósítani.
Egy promenádnak elengedhetetlen kellékei az izgalmas üzletek, amelyeknek a kirakatai alkalmasak arra, hogy nézegessék őket.
Természetesen, nem találtam ki semmit, csak azt mondom, ami már másutt jól működik.
Ma ki kellett menjek az IKEA-ba. Embertelen tömeg volt – komplett családok, gyerekekkel sétafikáltak, nézelődtek, időnként leültek egy-egy fotelba, kanapéra, az étteremben pedig hosszú sor állt, bár még nem volt ebédidő. Partneremnek azt meséltem éppen, hogy mennyire hiányzik nekem Pesten az, hogy nincs egy utca, egy jól körülhatárolható környék, ahol egymás mellett vannak helyi készítésű lámpák, bútorok, szőnyegek, kárpitok. Sokszor nem azért vásárolok az IKEA-ban, mert annyira tetszik, hanem mert egy helyen megtalálom mindazt, ami egy lakás berendezéséhez kell. Pedig szívesen vennék egyedi, magyar terméket, ha azért nem kellene keresztül-kasul átszelnem a várost.
Tel-Avivban, a Herzl tele van bútorüzletekkel – jobbak és rosszabbak, izlésesek és giccsesek, a lényeg, hogy sok van, szinte mindenki megtalálhatja a neki valót. A Wolfson a lámpáiról híres, a Nachalat Benjamin a méteráruiról, a Dizengoff északi része az esküvői ruhákról, cipőkről. Persze, másutt is vannak bútorüzletek, lámpák, és ruhák, de ha valaki nem nagyon tudja, hogy mi kellene neki pontosan, és nagy választékot akar látni rövid idő alatt, akkor elmegy ezekre a helyekre.
A kezdő bútordesignerek is ilyen helyeken vesznek ki egy kis műhelyt, hogy megmutassák magukat. Nagy a verseny, de aki ezekre a helyekre megy bóklászni, az venni akar, és előbb-utóbb meg is veszi a neki tetszőt.
Pesten a Király utca, a VI.-VII. kerület határán, elindult ebbe az irányba, de még messze van attól, hogy elérje a kritikus tömeget az üzletek száma, választéka. Ami van, az is egyfajta nemzetközi jóízlés mentén rendeződött, így csak rétegigényeket elégít ki, ha egyáltalán.
Azt mondta nekem egy pécsi építész, hogy a Zsolnay Negyed környékén túl sok a lepusztult ház. Igaz. De a fiatal, pénztelen iparosok-művészek éppen ilyen helyekre telepednek a kapitalista városokban, miért ne tennék itt is, egy kis szervezettséggel? Ki akarjuk húzni a sétáló utcát a Zsolnay-ig? Kezdjük a csóró végén!
felhívás:
Fel kellene térképezni az üres ingatlanokat a promenád mentén…
Ehhez össze kellene írni azokat az ingatlanokat, amelyek üresek, reménytelenül lepusztultak. Itt, a podo-pro felületén összegyűjtenénk a címeket, és egyenként megvizsgálnánk, hogy mire lehetne őket használni – valamit, ami hasznos, ami vevőért kiált, itt kellene kezdeni eladni – például régi bútorokat, használati tárgyakat (tudom, egy ilyen üzlet már van a Király utca külső részén, de ne egy legyen, hanem annyi, amennyi csak elfér… Miért kell kimenni egy kis régiségért a vasárnapi vásárba?
Hogy egy kis lendületet kapjon a dolog, a pécsi művészeti és az építészeti kar hallgatóinak is lehetne életszerű féléves tervet készíteni abból, hogy lehet egy reménytelen helyből izgalmas teret létrehozni.
Nos, vannak érdeklődők? Van akinek fontos a város, hogy valamivel hozzájáruljon a civil fellendítéshez? Egy cím, egy leírás egy fénykép… pár perc az életedből, amit a városért ajánlasz fel… egy kis odafigyelést…
Ma megjelent a bama.hu-n egy interjú velem. Az első hozzászólás: „öntudatos izraeliként” foglalkozzon hazájának dolgaival, adjon ott tanácsot. Magyarországhoz semmi köze.” – ameddig én úgy érzem, addig van közöm Pécshez, és még lesz egy darabig.
Mit jelent a siker Pécsett?
Újra Pécsett. Családlátogatás és csendes munka. Erre kalibráltam a december végi, vidéki várost, de a hirtelen tavaszias meleg és napsütés arra késztetett, hogy mozduljak ki, nézzem meg, mit lehet csinálni a városban. Nem sokat. 25-26-án szinte minden zárva volt.
Ebédelni a Szinbádba mentünk – apám halála előtti utolsó születésnapját itt ünnepelték, azóta kultikus hellyé vált anyám számára, de valamennyire abban is igaza van, hogy kevés a városban az ünnepek alatt is nyitva tartó étterem.
Az emberek lődörögtek a Széchenyi tér környéken, az üzletek nagy része üres (kiadó), nehezen találtam egy valamire való helyet a délutáni kávéra. Igaz, én McDonald’s-ba akkor sem teszem be a lábam, ha nagyon éhes vagyok…
Huszonhatodikán beültettem a mamámat egy taxiba és kimentünk a kihalt Zsolnay negyedbe. Az információs központban két fiatal hölgy próbálta terelgetni az érdeklődőket. Néhány kiállítás nyitva volt, de leülni, legfeljebb a fogatótér foteljaiba lehetett. Megnéztük a Gyugyi gyűjteményt, és az ebéd utáni kávét már otthon ittuk.
Harmadszorra egy tervezési probléma késztetett a gyaloglásra – gondolataimba merülve átszeltem a várost, miközben szépen sütött a nap. Most nyitva volt a Bóbita-házban a büfé, ahol a visszaút előtt megpihentem egy kis időre. Nyáron voltam a teraszon, akkor nem tűnt fel, hogy milyen bugyután szervezték a belső teret: az előtérben van három asztal, de az ajtó melletti üres, mert a hideg elriasztja, aki véletlenül oda ül le. Az előtéri asztalokat a pultból nem lehet látni, mert a pult a másik helyiségben van, igaz, az ott lévő három asztaltól sem lehet látni, hogy van-e valaki egyáltalán a pultban, mert az fejmagasságban el van torlaszolva egy tárolóval. Az előadások alatt sem kellemes hely, de az előadások szünetében, amikor a ki-bejövő emberek esetleg inni vagy enni szeretnének valamit, akkor kész katasztrófa! Az már csak ráadás, hogy a kiözönlő emberek láttán a pincérnő odajött az asztalomhoz, hogy fáradjak át valahová máshová… én csak egy szörpöt ittam, a tömegtől meg iszonyodom, tehát amúgy is eljöttem volna, de ez a gesztus felháborító volt.
Egyébként, meg lehetne oldani a térszervezést, ha abból a „hátrányból”, hogy ez egy családi villa szoba-láncolata, előnyt kovácsolnának – a bábszínház információs pultja a bejárat mellé, mert ott lenne az ésszerű helye, a központi térbe elhelyezett „könnyed” bárpult, ahol a szünet-rohamokat jó előkészülettel, több személyzettel lehetne fogadni, és a sarokszoba lehetne egy intim, kávéházi miliő, rálátással a Zsolnay belső udvarára…
Van annak már húsz éve is, hogy Beer Shevára terveztem egy mozi-átalakítást. Az akkor fénykorát élő Golán-Globus csoport vette meg a régi mozit, ők bíztak meg a tervezéssel. Yoram bátyja volt a moziüzemeltetésekért felelős vezető. Sosem felejtem el az első programmegbeszélésünket: – A legfontosabb dolog egy moziban a büfé… Mert az a tiszta haszon. A jegybevétel elmegy a fenntartásra, a jogdíjakra. A mi hasznunk a popcorn! Tervezd meg szépen a termet, a központi vetítőt, elegendő wc-t, mosdót, miegyebet, de a legfontosabb, hogy a „büfét ne tudják kikerülni” – egyenek, igyanak, érezzék jól magukat, költsék a pénzüket!
Ahányszor Pécsett vagyok igyekszem eljutni a Zsolnay negyedbe, mert aggódva figyelem, hogy mi történik ott. Hiába öltek ugyanis a fizikai környezetbe akárhány milliárdot, ha nem elég jól működik, akkor a pusztulás elkerülhetetlen. A Zsolnay negyed még ma is, három évvel az EKF után, csak egy mérsékelten kihasznált lehetőség. Nem azért mert nem elég szép, hanem mert az intenzív használathoz kevés a szépség. A működőképességhez pedig nagyon hiányzik az egészséges üzleti szellem.
A december 27-i Dunántúli Naplóban Márta István egy kolumnás új évi köszöntője arról, hogy milyen sikeres a Zsolnay negyed: 70 ezer négyzetméternyi területen (Pécsett, lassan szinte minden, államilag támogatott kulturális intézmény a ZSÖK-höz tartozik), 120 fős csapat szervezi a dolgokat, 2013-ban 368 ezer látogatóból 310 ezer váltott jegyet, de a bevételek mértékéről diszkréten nem szólnak, csupán arról a 40,8 millió pályázati pénzről, amit a projektkoordinációs csoport gründolt.
Az események kétharmadát a ZSÖK bérlői szervezték, vagyis a 120 fős csapat nevéhez csupán 600 esemény fűződik, ami önmagában nem jelent semmit, ha nincsenek mellette a bevétel és a kiadás adatai. Viszont az igazgató eldicsekszik, hogy 17800 hivatalos papírt írt alá… A beszámoló hangvétele alapján – ” maximálisan megoldották… minden tulajdonosi, hatósági, szakmai és nézői igénynek meg tudtunk felelni” – más kulturális intézmények vezetői tanulni mehetnének Pécsre. Az igazgató viszont Kínáig is elment a partneri kapcsolatok fejlesztése érdekében.
Kíváncsi lennék a pécsiek véleményére, hiszen én csak látogató vagyok szülővárosomban, de azok a ritka alkalmak során nem éreztem, hogy ennél jobban már nem is lehetne csinálni.
Szerintem, Zsolnay Vilmos nem lenne büszke arra, amit a gyárával csináltak. Bármennyire igyekeznek manapság a művész Zsolnay érdemeit ecsetelni, a gyár sosem lett volna az, ami, ha Vilmos nem lett volna jó kereskedő is.
Ő olyasmit tudott, amit ma nem, hogy a kultúrához való pénzt meg is kell termelni. Ő nem kapott ajándék milliárdokat más adófizetők zsebéből, ő úgy hozott létre magas kultúrát, hogy tisztelte a hétköznapit is. A Sikorski ház megmaradt épület kerámiái mellé oda kellene tenni a magyarázatot, hogy ezek nélkül, nem lettek volna díszes vázák és tálak, kiállítási díjak sem, mert a kettő együtt fejlesztette a gyárat. Az épületkerámia hozta a pénzt a művészeti-, és a technológiai fejlesztéshez, azok eredményei pedig a reklámot az új megrendelésekhez. A Zsolnay örökség iránti tiszteletet éppen az lehetne, hogy a negyed felelős vezetői továbbviszik az önfenntartó-fejlesztő módszert.
Lehet, hogy egy művészeti vezetőnek rangon aluli azzal foglalkozni, hogy mitől érzi jól magát egy látogató, de talán nem kéne elfeledni, hogy ez nem az ő magánbiznisze, az adófizetők pénzét költi, és éppen ezért kötelessége lenne azzal a pénzzel a lehető legjobban gazdálkodni.
Nem mellékesen persze, a holt tereket életszerű tevékenységgel kellene megtölteni, és itt nem a fesztivál-cirkuszokra gondolok, hanem olyasmire, amiért érdemes elballagni a pécsi viszonylatban „világ végén” lévő helyre. A Gyugyi gyűjteményt másodszor néztem meg a mamám miatt, így alkalmam volt arra is odafigyelni, hogy mennyire akar ez a kiállítás „megfogni”. Jegyszedő-ruhatáros volt az épületben, de nem láttam olyan embert, aki a látogatókkal foglalkozott volna. Persze, el lehet olvasni a feliratokat, és meg lehet nézni a rémesen monoton-hangú szakmai előadást a kiállítási térbe állított képernyőn (ami persze zavaró annak, aki éppen a feliratokat olvassa), de a tárlókba rakott tárgyaknál már sokkal több egy jó kiállítás.
Nemrégiben Rehovoton voltam az izraeli citrus-ültetvények múzeumában. A „kiállítási tárgyak” a Gyugyi gyűjtemény legapróbb tárgyának a közelébe se érnek, mégis az ott eltöltött óra hatalmas élmény volt! Azért, mert egy csillogó szemű agrármérnök-hallgató a közeli egyetemről élménnyé tette a látogatást az információhalmazzal, amit átadott nekünk, a humorral átszőtt kitűnő előadásmóddal, kedvességgel, figyelemmel, amitől az ember úgy érzi, hogy érdemes volt oda elmenni.
Az „idegenvezetés” csoportoknak 3000 forint, idegen nyelven 5000 forint a Zsolnay negyedben… elment az eszük?
A látogatók fogadása az a művészet, amivel újabb és újabb látogatókat lehet becsábítani egy helyre… A Zsolnay negyed területén van egy egyetem, aminek a hallgatóit be kellene „sorozni”, hogy aki egy kiállításra bemegy, az úgy jöjjön ki, hogy minden ismerősének azt mesélje, mennyire érdemes volt. Persze, az egyetemistákat meg kell fizetni, de ha az üres információs pult helyén, vagy egy kicsit rafináltabban a térben, lehetne egy kávét, üdítőt vagy egy pohár bort inni, abból lenne bőven annyi bevétel, hogy megfizessék a kulturált fogadás költségeit. Nem mellesleg, oldottabban lehetne csodálni a tárgyakat is.
A bávatag körséta egy múzeumban már kiment a divatból! Különösen egy olyan városban kellene aktivizálni a potenciális látogatókat, ahol a lakosság mindössze 2%-a „kultúra-fogyasztó”. Megvallom, amikor azt hallottam, hogy egy színházi ember kerül az igazgatói székbe, arra gondoltam, hogy folyamatos „előadás” lesz a külső-belső terekben – az emberek azért mennek majd oda, mert úgy érzik, hogy prospektusok böngészése nélkül is, számíthatnak arra, hogy ott mindig történik valami.
De mit várok egy olyan kulturális központtól, ahol a nemzetközi újságíró-igazolványt nem fogadják el belépőnek? Azt mondták, hogy „mindenféle lapoktól” jöttek újságírók… és az miért baj? Az újságírók a reklám részei. Mi, akik az IFJ igazolvánnyal bemegyünk egy helyre, nem „potyázunk”, egyrészt, mert az igazolványért minden évben fizetünk jónéhány ezer forintot, másrészt, mert sosem lehet tudni, hogy miből lesz cikk. Pitiáner dolog „előzetes regisztrációt” kérni, de ha már regisztrálni akarják, hogy melyik újságíró milyen hasznot hozott a negyednek, akkor legalább tartsák számon az újságíró-igazolvány számát – csak ez nem volt a regisztrációs lapon.
A visszafelé vezető utamon a Király utcában láttam az új Zsolnay termékeket – tömény giccs, amit eufemisztikusan keleti stílusnak mondanak, a kelet értékeinek ismerete nélkül. Az örökösök helyében én letiltanám, hogy ezeket Zsolnayként adják el, bárhol a világon!
Üres üzletek a belvárosban
Az üres belvárosi üzletek problémáját sokan szeretik „rákenni” a plázákra, amiben van ugyan egy szemernyi igazság, de azért ez nem ilyen egyszerű dolog…
Az üres üzletportálok mélyebb problémákat jeleznek, mint az emberi testen a kiütések, amelyek, köztudott, hogy többnyire szimptomatikus jelenségek – a szervezet egyensúlyának belső problémái jelennek meg a bőrön.
Budapesten és Pécsett is, különböző szépségtapaszokkal próbálják a dolgot kezelni: esztétikai pályázatot hirdettek a pesti kirakatokra, vevőcsalogató programokat szerveznek Pécsett. A nehéz helyzetben lévő kereskedők megpróbálnak mindent, de a felelős szakemberektől elvárható lenne, hogy ne púdert hintsenek a sebekre, hanem megvizsgálják, hogy miként orvosolható a betegség.
A közös probléma gazdasági jellegű – az utcai üzletek bérleti díjai mind a pesti, mind a pécsi Király utcán túl magasak. Ha pedig nem képződik elég nyereség, akkor nincs miből a szolgáltatást fejleszteni, ezért az üzlet egyre kevésbé felel meg a vevők elvárásainak, ezért egyre kevesebb vevő tér be, csökken a forgalom, és így tovább, vagyis az egész egy negatív spirálba csúszik bele, egyre mélyebbre. A tulajdonos, mindkét esetben az önkormányzat vagyonkezelője, amely szervezetek, úgy tűnik, hogy nem tudnak jól gazdálkodni. Mert egy hosszú távra gondolkodó ingatlantulajdonos tisztában van azzal, hogy akkor tudja optimalizálni a bevételét a bérleti díjból, ha segíti az üzlet sikerességét. Nem holmi fesztiválozós cirkuszokkal, hanem azzal, hogy igyekszik együtt gondolkodni az üzemeltetővel, és kisegíteni azokban az időszakokban, amikor nehéz kiköhögni a magas bérleti díjat.
Az egyik ilyen szakasz a kezdet, amikor az üzlet a befektetési szakaszban van, még csak a költségek halmozódnak, kevés a bevétel. Ilyenkor, normális helyen az ingatlantulajdonos eleve alacsonyabb bért állapít meg a kezdeti időkre, és a hosszútávú szerződésben fokozatosan emeli az összeget. Így adva lehetőséget arra, hogy az üzemeltető kezdetben az üzlet beindítására fordítsa minden anyagi lehetőségét.
Persze lehet, hogy az üzemeltető nem igazán jó kereskedő, kocsmáros, vagy bármi más, és saját tehetségtelensége okán nem képes elrugaszkodni a startvonalról. Ezt elég jól előre lehet jelezni az üzleti tervvel, amit egy bérbeadó meg kell vizsgáljon, amikor az ingatlanát átadja valakinek. Tehát, nem az lenne a mérvadó, hogy ki ad többet a helyiségért, hanem az, hogy kinek az üzleti terve életképesebb. Ehhez persze értenie kell annak, aki a döntést meghozza…
Tegyük fel, hogy az üzleti terv nagyon jó volt, alapos mérlegelés után, kedvező, növekvő összegű konstrukcióban adja bérbe a vagyonkezelő az üzletet, ám pár hónap múlva kiderül, hogy a bérlő mégsem képes kifizetni a bérleti díjat, mert nincs elég bevétele. Ilyenkor a vagyonkezelő, amely, természetesen rendelkezik az üzleti tevékenységet elemezni tudó szakemberrel, segítséget nyújt az üzemeltetőnek – a szakértőjük az adott üzlet tevékenységét világítja át, és célzott tanácsokkal igyekszik elősegíteni a bevételnövekedést. Nagyon hasznos tanácsokat adhat a vendég szemszögéből vizsgált részletekkel, mert mint külső szemlélő, ugyanakkor üzleti szakember rátapinthat a gyenge pontokra. Az eladás bonyolult dolog, bármiről is legyen szó, és egy működő, de a jó teljesítménytől távol álló üzlet esetén csakis célzott változtatások segíthetnek, nem pedig holmi árcsökkentéses vevővonzás… A cél ilyenkor, hogy az üzleti tevékenység felpörögjön, több legyen a bevétel, mert akkor van remény arra, hogy folyamatosan tudja fejleszteni a szolgáltatás színvonalát, és persze, ki tudja fizetni a növekvő lakbért.
Lehet olyan helyzet, amiben éppen most van az egész ország, hogy a gazdasági környezet gyengesége miatt csökken a fizetőképes kereslet, és a korábbiaknál kevesebbet vásárolnak a vevők, akárhogy is kapacitálják őket. Ilyenkor az ingatlantulajdonosnak nagyon érzékenyen kell tudni reagálni a helyzetre, és nem csak azokkal a bérlőivel kapcsolatban, akik elég erősek a piacon. Pécsett, a Széchenyi téren, a Városháza épületében 2005 óta bérel 361 négyzetméternyi üzletet az Alexandra – havi 873 ezer forintért! Elképesztő összeg! Matyi Dezső nemrégiben fellázadt, hogy a mai piaci viszonyok mellett ennyit nem tud fizetni, végül megállapodtak abban, hogy 550 ezret fizet ezentúl. Mellesleg, a térnek ez a legnaposabb, nyugati oldala, egyáltalán nem biztos, hogy ott egy zárt könyvesbolt az adekvát üzlet-használat, de nyilvánvaló, hogy egy ilyen biztos bérlőt elveszíteni mégis nagyobb veszteség, így a vagyonkezelő kompromisszumot kötött. Vajon a kevésbé fajsúlyos bérlőivel is ilyen engedékeny?
A pesti pályázat esztétikai oldalról közelít: „a fővárosi városképben megjelenő üres üzletek és kirakatok egységes elvek alapján történő kezelésének újragondolását„- a kiemelés tőlem, mert ezek azok a szavak, amelyekre egy a gazdasági folyamatokra kicsit is érzékeny ember robban! A kereskedelemben nincsenek EGYSÉGES ELVEK! A kereskedelem éppen akkor virágzik, ha sokféle! Ez a szocializmusból itt ragadt marhaság még mindig mételyezi az építészek és a szakpolitikusok lelkét, és nem veszik észre, hogy eddig ezzel még sehol, semmit nem oldottak meg! Néhány belsőépítész kapott egy kis pénzt – rendben. Nem sajnálom tőlük, de ez a gomb a kabáton, ami nincs!
Az üres üzletek megléte egy városban a működési zavarok egyik jele. Azzal, hogy bevásárlóközpontok épültek Pesten és Pécsett is, a belső területeken, a problémákat csak felszínre hozták, az okok összetettebbek. A város dinamikus jelenség, és ebben azok az üzletek tudnak hosszú távon sikeresen működni, amelyek hajlandók a saját szolgáltatásaikat folyamatosan a kor és a hely igényeinek megfelelően aktualizálni. Persze, jó dolog elnosztalgiázni azon, hogy milyen volt a hajdani Nádor kávéház, de ha ma nem lenne szétrobbantva, akkor sem biztos, hogy ugyanazzal a szolgáltatással ma jól működne!
A jó kereskedő, mindegy, hogy mit ad el, árut, vagy szolgáltatást, tudja, hogy mi történik a világban, és úgy ismeri a városnak azt a helyét, ahol üzletet akar nyitni, mint a tenyerét! Ismeri a célközönségét, tisztában van azzal, hogy nem minden ember az ő kuncsaftja, de felméri, hogy kik lehetnek az ő vásárlói, és azok igényeire szabja a szolgáltatását. Ez egy szakma, olyan tudás, amit sokan generációkon keresztül halmoztak fel, és azért voltak sikeresek, mert minden körülményhez, hamar tudtak alkalmazkodni. Ezt a tudást, az emberekkel együtt, módszeresen kiirtották ebben az országban a negyvenes évektől kezdődően, és tagadták szükségességét a szocializmus évtizedeiben. Néhányan túlélték ezt a kettős inváziót, még a rendszerváltás előtt is voltak igazán remek „maszekok”, akik következetesen dolgoztak a maguk sikerességén.
A rendszerváltás után a hirtelen meggazdagodás eszméje olyannyira áthatotta az itt élőket, hogy a hosszú távra gondolkodás nyomai is elvesztek. Napjainkra a bizonytalan törvényességi és gazdasági környezet nem kedvez még azoknak sem, akik szeretnék feleleveníteni a tudást. Az aktivitást büntető adórendszer katasztrofális. Csak nagyon kevés olyan üzletvezető van, aki biztos anyagi háttérrel rendelkezik, mert mondjuk a portékáját jó áron, külföldre is el tudja adni – a helyi piacon való megjelenés majdhogynem hobbi-szinten létezik számukra. Egy ilyen üzletet ismerek Pécsett, ami kirí a nagy tömegből, amely megjelenésében is világszínvonalú, és ez nem az Alexandra…
Egy város felelős vezetése sokat tehet azért, hogy a vállalkozó-barát környezet alakuljon ki. Ha az vezérli őket, hogy minél kevesebb üres üzlet legyen a városban, és ezért sziszifuszi munkára is hajlandók, akkor lassan kialakulhat megint egy komoly kereskedő-réteg a városban. Magától ez nem megy. A plázák nemzetközi márkái nem feltétlenül zavarják a helyi kereskedők érdekszféráját, bár kétségtelen, hogy versenyt jelentenek számukra. De ugyanazt és ugyanúgy nem is érdemes eladni a belváros utcai üzleteiben. Tanulni lehet tőlük, a rugalmasabb nyitva tartással, a vásárlói igényekre való nagyobb odafigyeléssel, de alapjában véve az dönti el a dolgot, hogy a belvárosi környezetben a vállalkozó szelleműek találnak-e olyan adekvát szolgáltatást, ami egyedivé teszi őket. A volt Nádor-sörözőben lévő üzlet ezt a lécet ugorta át, és mindig aggódva fordulok arra, ha Pécsett vagyok, hogy még megvan-e, mert ez az üzlet lehet az etalon.
A Nick udvar kritikus pont Pécs belvárosában, de senki ne gondolja, hogy szimplán kultúrával el lehet adni egy várost! A Nádor-galéria is attól döglődik, hogy azt hiszik elég a művészet, és a kiegészítő szolgáltatásokat elhanyagolják. Pedig nagy, tőkeerős múzeumok sem hiszik ma már, hogy a kiállításaikból megélnek!
„A vendégnek akkor is igaza van, ha nincs!” – mondta annak idején Sosana, akinek a vendéglátás a kisujjában volt, ennek megfelelően a vendégek imádták a helyet, amit ő vezetett, és ő jól keresett vele. Zsolnay Vilmos, mielőtt kerámiagyáros lett, remek kereskedő volt – új módszereket talált ki, kísérletezett, kockáztatott és nem mindig nyert, de hosszú távon vitathatatlan győztes volt. Ám a nevéhez fűződő magas kultúrának széles gazdasági alapjai voltak, és ezt sosem felejtette el.
Azon a napon, amikor a Nick udvar ünnepélyes megnyitója volt, este Bokros Lajos tartott kampány-összejövetelt Pécsett. Nem voltak sokan. Bokros nem árul populista lózungokat, ő kimondja azt, ami szakmai meggyőződése, akkor is, ha az nem népszerű. Többek között kiemelte azt a magyar tévhitet, amely az érdekeltségi rendszereket nulla végűnek képzeli, vagyis, ha valaki nyer, akkor egy valaki más veszít. Holott a piaci kapitalizmus fejlődőképességének éppen az a kulcsa, hogy vannak győztes-győztes képletek, csak elég állhatatosan kell keresni őket.
Az üres üzletek a belvárosokban senkinek nincsenek érdekében, sem a városlakóknak, sem a tulajdonosoknak, sem az üzemeltetőknek, pláne nem a turistáknak, akik elég kíváncsiak, hogy erre kóboroljanak. Mégis, túl hosszú ideje vannak, és úgy tűnik, hogy egyre csak szaporodnak. A megoldás egy folyamat, amely során ezeket az érdekeket szépen sorban egy irányba kell tudni terelni – mindenki a maga területén téve meg a szükséges lépéseket: a vagyonkezelő-tulajdonos a maga megértő szakmaiságával, az üzemeltető azzal, hogy megtanulja a szakmát, és kitalálja, hogy mi az a rés, amely valós igény, és éppen ő képes hatékony választ adni rá, a városvezetés azzal, hogy az aktivitást támogató, a passzivitást büntető adó és támogatási rendszert biztosít a gazdasági élénkülésnek, a városlakó azzal, hogy megfogalmazza a maga igényeit, és a pénztárcájával szavaz a jobb szolgáltatásokért, és akkor a turista is jó emlékekkel tér haza és viszi a város jó hírét.
Nick-udvar – második felvonás
Volt tehát ünnepélyes megnyitó, van aki új nevet is akar adni annak, aminek már van… ez valami hungarista népbetegség? A helyet Nick-udvarnak hívják, sem nem belvárosi passzázs, sem mini Montmarte, vagy egyéb sematizáló marhaság! Talán a mai kurzusnak nem tetszik, hogy az udvart egy kocsmárosról, Nick Sámuelről nevezték el, de abban az időben, amikor ez közkedvelt hely volt, akkor a német, a zsidó, a szerb és horvát bevándorlók is tisztelt polgárai voltak a városnak – mert nagy részt vállaltak abban, hogy felvirágozzon!
Azon túl, hogy a tükék ezen a néven azonosítják a helyet, egy turisztikai kommunikációban is célszerű az egyediséget hangsúlyozni, ahelyett, hogy valami más gyenge utánzataként tüntetik fel.
A földszinti rész felújítása egy szerencsés csillagegyüttállás eredménye volt: éppen új vezérigazgatót neveztek ki a vagyonkezelő Holding élére, és fiatal művészek egy csoportja elszántan „tolta” a projektet. A kezdetben csak 5 millió forintra tervezett felújítás 20 millióba került, ami még mindig nevetségesen kis összeg a felújítás kritikus minimumának megvalósításához, és nem is lett volna elég, ha nem lépnek be a különböző, adományozó pécsi cégek. A jelenlegi helyzet legfőképpen arra bizonyíték, hogy lehetséges egy win-win típusú üzleti modell, ha van hozzá akarat.
Ám ahhoz, hogy ez a kezdeti lépés valóban sikeres legyen, már most neki kellene kezdeni a felső két szint programjának, és üzleti modelljének kidolgozásához. A megnyitóval kapcsolatos egyik cikkben az jelent meg, hogy „az emeleten a jövőben üzleteket, esetleg luxuslakásokat szeretnének kialakítani”. Vagyis, fogalmuk sincs, hogy mire kellene használni a két felső szintet!
Üzleteket említeni egy olyan városban, ahol a sétálóutca-gerincen (Király utca, Ferenciek utcája) több tucat üzlet áll üresen, és a meglévők nagy része is a létéért küzd – enyhén szólva is szakmai tudatlanságra vall. Ha valaki ismeri a három lépcsőházat, az emelkedő terepre rásimuló belső szinteket, akkor azt is tudnia kell, hogy liftet is legfeljebb egy lépcsőházba lehet építeni, de ott sem oldja meg az akadálymentes megközelítést.
Luxuslakásról sem beszél egy hozzáértő, aki ismeri a pécsi lakáspiacot meg az épület tagoltságát, de arról már igenis van mit mondani, hogy egy XIX. századi házban is ki lehet alakítani a XXI. századi, elvárható felszereltséget, és kényelmet nyújtó lakásokat.
Ahogy az első részben említettem, a korszerű lakásokat tartalmazó épület a Széchenyi téren nagyon fontos városszerkezeti elem lehetne, nagy szükség lenne rá, és jó példával szolgálna arra is, hogy egy a magyar gyakorlattól eltérő módszerrel biztosítsuk a megvalósulást. Tekintettel arra, hogy az eddigi, magyar (pécsi) módszerek totális kudarcot vallottak a város érdeke szempontjából – ezzel nap-nap szembesülhet bárki, aki csak a Magasházra, vagy a Tüdőszanatóriumra néz – ideje kipróbálni valami mást. A Nick-udvar lehetne Pécsett az a pilot-projekt, amely kizárja a mutyi-gyanus ügyleteket, és olyan befektetői és városvezetői mentalitást honosít meg, amely hosszú távra gondolkodik, messzemenően figyelembe véve a városi közösség érdekeit, miközben, természetesen, jó üzletet akar kötni, minden résztvevő fél számára. A pécsi vállalkozói közeg nyitottságát már bizonyította a Nick-udvar földszinti részének a felújítása, a Holding is jól vizsgázott ezúttal, tehát erről a platformról érdemes tovább lépni.
A Nick-udvar nem egy klasszikusan jó passzázs, mint például a Gozsdu-udvar Pesten, mert derékszögben megtörik, ezzel a bármelyik oldalán belépő nem látja a kijárat lehetőségét, ami pszichésen visszatartja attól, hogy elinduljon befelé. Ezért kritikus pontja a bejárattal szembeni látvány – a Király utca felől most megoldott, mert a valamikori Nick söröző helyén nyílt galéria elég vonzó látványt nyújt messziről is.
A Széchenyi tér felőli nézet akkor lenne vonzó, ha a Király pizzéria nem csak az ünnepélyes megnyitó alkalmából, hanem rendszeresen üzemeltetne ott egy ízléses kis büfét, mindaddig, amíg az onnan induló lépcsőház nem vezet sehová, vagyis addig, amíg a felső szintek nem telítődnek meg élettel. Sőt, valószínűleg az után is érdemes egy kompromisszumos megoldást találni annak érdekében, hogy a tér felőli nézelődő kedvet kapjon bemenni, akkor is, ha nem ismeri a helyet. Nyilvánvaló, hogy amint a felső szintek tele vannak lakókkal, megélénkül a forgalom, de ezeknek a töréspontoknak a jelentőségét akkor sem szabad lebecsülni, mert miután a Nick-söröző megszűnt a negyvenes évek végén, az udvar sokat vesztett a jelentőségéből.
Az ünnepélyes megnyitó előtti sürgés-forgásban kihasználtam az alkalmat, hogy felmenjek a lépcsőházba, ahonnan a nagymamám lakása nyílt. Az elhanyagoltság, a kifosztottság szívbemarkoló, de az eredeti szépség felvillantja a házban rejlő lehetőségeket.
Az utcai fronton nagy, egybekapcsolódó terek vannak, amelyeket gyerekkoromban ügyvédi munkaközösség, lapszerkesztőség, és hasonlók foglaltak el. Vétek lenne, ha ez történne most is.
Bár ezekben a terekben nem könnyű a mai igényeknek megfelelő lakásokat kialakítani, de éppen ezért kell sokszoros szellemi energiát befektetni a programalkotásba.
Az első emeleten van egy udvar, egyik oldalán függőfolyosóval, a másik oldalán egy abszurd képződménnyel – „pincelakás” a földszint és az első emelet közé beékelve.
A II. világháború után össze-vissza szabdalták az elegáns polgári otthonokat, voltak ebben a tömbben borzalmasan rossz lakások is – nem érdemes nosztalgiával tekinteni rájuk.
Ám a mai technológiákkal olyan lakókörnyezetet lehetne itt kialakítani, amit igényes emberek megfizetnének. Van ahol a kislakások adekvátak, van ahol a nagyok, az utcai fronton a látvány lehet erény, a belső udvarra nézőkben a csend, a passzázsra nyílókban pedig a mozgalmasság. Mivel sokfélék vagyunk, különböző elvárásokkal, sokféleképpen izgalmas lakásokat kell tudni itt kialakítani.
Első lépésben program-szinten, hogy valós üzleti tervet lehessen készíteni, aztán, ha sikerült megtalálni a kölcsönös érdekeltséget, ami a megvalósíthatóság alapja, akkor az építész kreativitás is kitombolhatja magát.
De az álmok csak akkor valósulnak meg, ha van rá pénz. Pécsnek pedig nincs pénze, nagyon nincs pénze… úszik az adósságban, ráadásul az egész országban van egy külföldi befektetők-ellenes közbeszéd, amit elég jól értenek a potenciális befektetők. Hiába van tehát szabad tőke a világon, a pécsi ingatlanbefektetéseket ez aligha érinti, hacsak nincsenek olyan elkötelezett emberek, akik képesek meggyőzni a befektetőket, hogy dacára mindennek, érdemes. Ehhez nem elég idelátogatni egy-két napra, nem elég megvendégelni a pénzes embereket, hanem alapos számításokkal kell bebizonyítani, hogy hosszú távon kifizetődő a befektetés.
A tisztességes befektető szemszögéből a magyar mutyivilág taszító. Ez, legfeljebb azokat vonzotta, akik azonnali hasznot akartak húzni, és hajlandók voltak maguk is a szürke-fekete zónában munkálkodni. Ez aztán meg is látszik a városon. Azok a befektetők, akikre a városnak szüksége lenne, nem osztanak vissza pénzt a döntéshozóknak, működésük minden mozzanata átlátható, és hosszútávú befektetéseikhez kiszámítható törvényességi és gazdasági környezet szükséges. Ha a mai városi vezetés hajlandó ezeket a feltételeket biztosítani, akkor lesz befektető a Nick udvarra. Minden egyéb üres kifogás.
Nick udvar
Szeretnénk ezt valami jó dolog kezdetének látni – a Nick udvar földszintjén helyi képzőművészek egy csoportja talált alkotó-bemutató teret. Pontosabban szólva kiharcolta, hogy legyen.
Megvallom, én meglehetősen szkeptikus voltam, amikor az első hírek érkeztek arról, hogy a Gerillart Kulturális Közhasznú Egyesület és a Pécs Holding Zrt. együttműködéseképpen részben felújítják a Nick udvart. „Állagmegóvó felújítási munkák, a lehető legkisebb költségszinten” – hát, ettől nem sok jóra számítottam… ehhez képest igazán kellemes meglepetés volt az elmúlt szombaton „beleselkedni” a megnyitás előtt álló udvarba.
A Pécs Holding jó ideje nem jeleskedik a vagyongazdálkodásban – ennek az okát is érdemes lenne már megvizsgálni -, azonban most, kivételesen, jó lóra tettek, amikor Timár Krisztiánékkal kötöttek megállapodást.
Nem tudom, hogy mi a helyzet a beígért „fejlesztési koncepcióval”, ami 30 millióba kerül, és mindenki bele is szólhat – hallott valaki erről, esetleg éppen beleszólogatnak a pécsi polgárok?
Nos, én nem kérek 30 milliót azért, hogy most leírom – szerintem, mit kellene tenni:
1. Az önkormányzat ne vállalkozzon felújításra, ne költse a közösség pénzét, hanem csak képviselje a közösségét érdekét!
2. A város érdeke, hogy a Széchenyi téren ne csak intézmények és szálloda legyen, hanem lakóépület is!
3. A Nick udvart építése óta igencsak megváltoztak a lakásokkal kapcsolatos elvárások, de ezek a régi házak valami csodálatos módon képesek befogadni az új funkciókat is, ha az ember elég türelmesen, és kellő alázattal nyúl hozzájuk!
4. Kellő szakértelemmel, a jövőbeni, fizetőképes kereslet igényeit szem előtt tartva, készíteni kell egy olyan programot, amely az épületben lévő potenciált kihasználja, anélkül, hogy emeleteket építene rá, vagy bármilyen formában meggyalázná az elődök által létrehozott értéket. Ezt a programot ne készítse építész, mert ez nem az ő dolga, de ne is önkormányzati hivatalnokok, mert nem értenek hozzá!
5. Legutóbb 800 millióért majdnem eladták egy noname befektetőnek – jó, hogy közbejött a válság. Ugyanis a helyes menetrend nem az, hogy elpasszolja az önkormányzat, majd reménykedik, hogy az új tulajdonos felújítja az ingatlant – felelős önkormányzat, annak vagyonkezelője nem ezt teszi, hanem a következőképpen állapodik meg a befektetővel:
– tegyük fel, hogy az ingatlan mai formájában 1 milliárd forintot ér, ez a vételár,
– az alaposan elkészített program és költségvetés szerint 2 millárd a felújítási költség, amely költséget azonban egy hosszabb távú befektetéssel ki lehet gazdálkodni, ha jó a befektető, tehát a város feltétele, hogy a befektető letétbe helyezi a felújítási költséget, majd a letéti bankszámláról szoros, átlátható módon vezetett elszámolással fedezi a felújítást, majd pedig a vételárat a lakások kiadásából származó haszonból törleszti néhány év alatt a város felé. Ennek az összegnek a felhasználásáról a város közmegegyezéses módon dönt – nem zuhan bele az adósságtörlesztésbe, hanem csakis olyasmit fedezhet, amit a pécsi polgárok fontosnak tartanak.
A befektető tulajdonába mindaddig nem juthat 100%-osan az ingatlan, amíg a felújítást nem fejezi be, illetve, a vételárat nem törleszti. Ezzel a módszerrel elkerülhető, hogy a Magasház, a Tüdőszanatórium és hasonlók sorsára jusson az épület. Célszerű, ha a befektető mindaddig, amíg minden tartozását nem törleszti, nem adhat el lakást, csak bérbe adhatja, ám a bérbeadás lehet lizing-tipusú is, igy a folyamat végén a lakók tulajdonába kerülhetnek az egyes lakások. Ilyen módon hosszú évek során kontroll alatt tarthatja a városvezetés a befektetőt, de ami még fontosabb, hogy a befektető tudja, hogy a felújítás befejezésével nem szabadulhat meg a háztól, tehát érdemes neki minőségi munkát végezni.
Persze, van ennek a módszernek néhány hibája:
1. Mutyi-országban nem lehet sunnyogni a pénzzel – a döntésben résztvevők nem is számíthatnak arra, hogy nekik, személy szerint bármilyen anyagi hasznuk származik ebből az üzletből…
2. A mai döntéshozók nem tudhatják, hogy pár év múlva is ők lesznek azok, akik az erkölcsi győzelmet learatják…
Viszont van néhány nem elhanyagolható előnye a város számára:
1. A befektető, legyen az bárki, kénytelen jó minőségben felújítani a házat.
2. Végre élő emberek néznek ki a Széchenyi téri ablakokból.
3. Mivel ez egy minőségi felújítás, a lakások minden bizonnyal nem lesznek olcsók, de ez azt is jelenti, hogy fizetőképes, a városi környezetet értékelő népességgel gyarapodik a belváros, akik a környező üzletekben, kávéházakban fellendíthetik a forgalmat, és a belvárosba visszatérő élet beindíthat egy pozítiv spirált a helyi gazdaságban. Ezzel a belvárosi területek tágabb körben is felértékelődnek, amely újabb bevándorlást eredményezhet, és a gazdasági élet további fellendülését… A belvárosban iszonyúan sok az üres, pusztuló épület – gazdálkodni kellene velük, mégpedig olyan városra kiterjedő komplex szemlélettel, amely ma nem létezik Pécsett.
A téma itt folytatódik…
Partnerség
A kommunikáció szerepe a városgazdálkodásban
A pécsi stratégiai tervezés kapcsán kritizáltam a lakossággal való kommunikációt. Azért, mert nem volt elég hatékony. Persze, mondhatják sokan, hogy már az is eredmény, ha egy városvezetés igyekszik kialakítani egyfajta párbeszédet a helyi lakossággal. Remek, de akkor csináljuk ezt a lehető legjobban! Mert vannak jó példák, van hozzá módszertan, és ha belefektetjük azt a munkát, amit egy város „beszkennelése” jelent, megsokszorozhatjuk az eredményeket!
Belátom, hogy csak olyan településeken lehet kialakítani jó kommunikációt, ahol az önkormányzati vezetésben megvan a hajlandóság, már vannak próbálkozások, esetleg jó eredmények is, és a felelős vezetők felismerték a kétirányú kommunikáció hasznosságát – egyfelől az eredményesebb szolgáltatások kialakításában, másfelől a lakosság támogatását tekintve. Magyarul, az a politikus, aki viszonylag eredményesen dolgozik, és szeretné még jobban tenni a dolgát, az megteremti annak lehetőségét, hogy az önkormányzat területén élők, dolgozók, vagy csak rendszeresen odalátogatók észrevételeit begyűjtse.
Az „Integrált városfejlesztési stratégia” (IVS) része az úgynevezett „partnerség”, ami azt jelenti a magyar gyakorlatban, hogy ha budapesti kerületről van szó, akkor megküldik a szakmai anyagot a szomszédos kerületeknek, a fővárosnak, néhány civil szervezetnek, esetleg szerveznek lakossági fórumot. Ezek a lakossági fórumok általában úgy néznek ki, hogy az önkormányzati vezetők, szakemberek elmondják a mondandójukat, majd „hozzá lehet szólni”… Ezek kerete többnyire alkalmatlan arra, hogy a problémák, vagy a javaslatok teljes mélységükben terítékre kerüljenek. A lakók panaszkodnak egy kicsit, és ha befogadó az önkormányzat, akkor az általános dolgok valamilyen formában bekerülnek a stratégiai célkitűzések közé. Azonban elvész az a lehetőség, hogy az önkormányzat vezetőihez a hasznos, lakossági javaslatok valóban eljussanak, és ami még fontosabb, hogy a lakosság szorosan együttműködjön az önkormányzattal a közös célok megvalósítása érdekében.
Annak idején a mamám, mint kezdő edző, nem elégedett meg azzal, hogy majd jelentkeznek a tornázni akaró gyerekek, hanem „beszkennelte” a helyi iskolák tanulóit – módszeresen feltérképezte az összes általános iskola, összes tanulójának képességeit azzal, hogy meglátogatta a tornaórákat. A város minden általános iskolájának minden tornatanárával felvette a kapcsolatot, a naptárát beosztotta úgy, hogy minden osztályt lásson. Akit tehetségesnek ítélt, annak adott egy kis levelet a szülőknek címezve – érdemes a gyereket külön-tornára küldeni. Így toborozta azokat a lányokat, akik két év kemény munka után megverték az országos bajnok-csapatot…
Jellemző a magyar állapotokra, hogy ezek után nem sokkal, anyám elvesztette az állását, mert a hatvanas évek elején külföldi torna-versenyekre járni nagyon jó üzlet volt, és az akkori csókosok sem szerették volna elveszíteni. Mit nekik a magyar torna-sport dicsősége a világon, ha közben egy vidéki edző elveszi ezt a lehetőséget tőlük…
Az a polgármester, aki nem populista lózungokra akarja építeni a jövő évi választási kampányát, akinek tényleg fontos a lakosság bizalma, és hosszútávon, jó munkát akar végezni, annak elengedhetetlen a településén élők tudásának integrálása a jövőbeli döntések előkészítésének során.
Igaz, egy-másfél év nagyon kevés idő arra, hogy közepes város, vagy egy budapesti kerület lakosságát beszkennelje valaki, de a szisztematikus munkát akkor is el kell kezdeni, ha a választásokig nem lesz teljes a felmérés. Valójában ez a munka sosem fejeződik be, hiszen a város dinamikus jelenség, de már a részeredmények is minőségi javulást hozhatnak az önkormányzati vezetés és a lakosság viszonyában.
Az alapvető különbség, hogy ELŐBB KÉRDEZZÜK A HASZNÁLÓT, és csak aztán mondják el a magukét a szakemberek és a politikusok, olyan gesztus, amit Magyarországon meg kell tanulni – éppen ezért példa értékű lenne, ha egy bátor politikus felvállalná már most. A politikai bátorságon túl, a „szkennelést” lebonyolító csoport úgy tud hatékonyan dolgozni, ha az első pillanattól szoros munka-kapcsolatban van a helyi médiával. Helyi újságok, rádió vagy tv-állomások érdekeltek lehetnek abban, hogy folyamatosan, „tálcán kapják” a híreket, a vita-témákat.
Az első lépések…
Az alapos munkának két nagy ellensége van Magyarországon: az egyik a négyéves választási ciklusból fakadó rövidtávú gondolkodás, a másik a protekcionizmus. Mert ha egy politikus felismeri, hogy a kerületének, a pártjának és saját magának is nagyon jót tenne, ha elkezdenék a szisztematikus felmérést, kérdéses, hogy van-e a látókörében olyan szakember, aki a városgazdálkodáshoz és a kommunikációhoz is ért, van elég ismerete, tapasztalata, hogy ezt a hatalmas munkát koordinálja, és folyamatosan produkáljon eredményeket, vagy csak olyanok vannak, akik elvállalják a munkát, mert kell a pénz, de igyekeznek azt letudni, de nem érzik, hogy micsoda felelősség nyomja a vállukat. Pedig itt éppen a HOGYAN a legfőbb kérdés.
A legnagyobb feladat az, hogy „ne maradjon ki senki” – ahogy a mamám gondoskodott arról, hogy egyetlen potenciális tehetség se kerülje el a figyelmét a városban, úgy a nagy település-szkennelésben is az a lényeg, hogy egyetlen ember se érezze, hogy őt kihagyták… Tehát ez nem egy értelmiségi vircsaft, hanem egy olyan területi és társadalmi feltérképezés, amely mindenkihez el kell jusson. Persze, nem egy népszámlálás-szerű zaklatásként, hanem csakis, mint lehetőség, amivel aki akar, az él, aki pedig csak szemlélődni szeret, azt is megteheti. Mi kérdezünk, aki akar válaszol, és az ebből kialakuló helyzetképet azonnal és következetes rendszerességgel el kell juttatni az érdekelt lakossághoz – mindezt még mindenféle döntés, illetve szakmai program előtt!
Az egyik legproblematikusabb dolog a városrendezési tervekben, hogy az idő-faktor valahogy elvész… egy-egy projektnek lehet határideje, de egy városban végbemenő változásnak csak jelei vannak. Mégis, a legtöbb városstratégia kitűz egy határidőt, lehetőleg jó távolit, Pécs esetében 2030-at, mert 2020-at már túl közelinek érezték, hogy a sok légből kapott ötlet megvalósuljon… Ez egy problémákkal teli városban rettenetesen idegesítő dolog , hiszen a honpolgár már ma szeretné egy picit jobban érezni magát! A jó városrendezési tervek ezért ugyan kitűznek stratégiai célokat, de arra is nagyon konkrét programot adnak, hogy holnap mi lesz jobb. E nélkül ugyanis nem lehet értelmes együttműködést kialakítani.
Az együttműködés másik fontos pillére az, hogy azok az emberek, akik minimális aktivitást fejtenek ki a lakókörzetükben, érezzék, hogy javaslataikra valóban odafigyelnek. Mint aki 2004 óta „hinti az igét” Budapest jövőjével kapcsolatban, számtalanszor tapasztaltam, hogy bizonyos politikusok figyelmét felkeltették a gondolataim, olyannyira, hogy mint saját bölcsességüket adták tovább – rémesen undorító viselkedés, azon felül, hogy nem is praktikus. Egy politikusról alkotott választói véleményben annak is komoly szerepe van, hogy az illető milyen szakemberekkel veszi körül magát, és azok tudását mennyire tiszteli. Természetesen, egy politikus át kell vegyen szakmai következtetéseket, ám ennek a hiteles módja az, hogy a szövegében idézi a forrást. Képzeljük el azt a szituációt, amikor a polgármester egy tv-interjúban megemlíti, hogy xy helybeli lakos azt javasolta, hogy… és az önkormányzati szakemberek most ezt vizsgálják, és szeretnék minél nagyobb körben megvitatni… – mennyit nőne a polgármester a választói körében?
A kommunikáció nem csak arról szól, hogy a politikusok, vagy szakemberek tudatják az emberekkel, hogy mi lesz, hanem ennél semmivel sem kevésbé fontos az, hogy megtudják az emberek véleményét arról, hogy ők mit is akarnak. Majd, ha ez már világos, akkor képesek legyenek egy folyamatos párbeszédben kialakítani a közmegegyezéses döntést. Nem egyszerű dolog. Különösen olyan, tekintélyelvű országban, ahol évszázadok óta a helyi földesúr hatalma mindenki felett áll – meg kell tanulni oda-vissza, szemmagasságban kommunikálni. Bár ez az út a nehezebb, de a másik járhatatlan már a XXI. században.
Magasház – mint jelkép
Valahol azt írták, hogy a Magasház Pécs negatív jelképe – ha ez igaz, akkor nem elásni kell, hanem megfordítani: pozitív jelképpé avatni azzal, hogy nincs az a rossz, amit nem lehetne jobbra változtatni az emberi akarattal! Lehet a problémákkal való szembenézés jelképe, az új generációk új szemléletének jelképe, a nyavalygás helyett a tetteké, a tespedtség és a korrupció helyett a kreativitásé és a jövőbe vetetett hité… a pécsieken múlik!
Azért nem szabad lebontani, mert túl régóta van ott ahhoz, hogy csak úgy eltüntessék, mint a kellemetlen utcanévtáblákat, szobrokat, miegymást, amivel szembenézni nem hajlandó a magyar. Mert egyszer már fel kell vállalni a múlt hibáit, tévedéseit, és megoldani azokat a gondokat, amelyeket az elődök hagytak hátra! Sose lesz szabad ember az, aki mindig elfordítja a fejét, amikor tükörbe kéne már néznie!
A pécsi Magasház most a kudarc jelképe, és az is marad, ha a földdel teszik egyenlővé – a gyógymód éppen az, hogy közös erővel kitalálják, hogy ha már ott van, akkor mire is lehetne használni. Nem azt, hogy a kormányzat mire tudná használni, hanem azt, hogy mi lenne jó a városnak!
Korábban tettem egy kísérletet arra, hogy a magam szakmai elképzeléseinek alapján tegyek javaslatot, ám nem a végeredmény, hanem a folyamat a lényeg – a pécsieknek maguknak kell megoldaniuk ezt a leckét. Itt is a programalkotás a központi probléma, ha közmegegyezés születik, már sokkal kisebb gond befektetőt találni.
Bár Pécsett nem a Magasház az egyetlen balul sikerült projekt, hemzseg a város az ilyen elfuserált építményektől, mégis ezt kell elsőként megoldani – azért, hogy láthatóvá váljon a kudarcból sikerré alakulás új jelképe. Aztán jöhet a Tödőszanatórium, a Fema és a többiek – ha a legproblematikusabb darab ott lesz a pécsiek szeme előtt, már mint a tehetetlenség leküzdésének sikeres jelképe, akkor minden könnyebben megy majd.
Az épület állapota napról napra romlik, de erre nem az a válasz, hogy akkor gyorsan bontsuk, hanem az, hogy a hanyagságot fel kell számolni, az épületet meg kell tisztítani az oda nem való dolgoktól, és mielőbb el kell kezdeni a társadalmi párbeszédet a jövőjéről. Ronda nagy betontuskó, de vannak olyan tervezők, akik az ilyenektől kapnak ihletet – ha van egy oda illő program, akkor jó ház is válhat belőle. Persze, sokba kerül, de egy új, korszerű házat építeni is sokba kerül. Egy épület értékének alig 30%-a a szerkezet, a többi mindaz, amitől lakható, használható lesz a mai igényeknek megfelelően. Ha jó a program, akkor megtérül a befektetés. A jól végzett, alapos munka sikere fordulópontot jelenthet a város számára – igen, képesek vagyunk nagy dolgokra! Ettől a közös élménytől válik egy tömeg erős közösséggé. Pécsnek pedig éppen erre lenne szüksége, mindenekelőtt.
A Dreschler-palota jövője
Ha az ok-okozati összefüggéseket vizsgáljuk, akkor számomra egyértelmű, hogy a mai kilátástalan káosz mélyén a magyar honpolgárok öntudat-nélkülisége az ok – hogy eltűrik mindazt, amit a mindenkori hatalom sakkozik a fejük felett. Nem vagyok, és nem is akarok politikus lenni, nem buzdítok semmilyen forradalomra, amúgy sem hiszek a forradalmakban, hanem csak a megfontolt lépésekkel előre haladó, következetes reformokban. Mivel egy olyan társadalmi reform, amire Magyarországon szükség lenne, minimum két generáció alatt, ha végbemegy, nekem már erre időm nincs, inkább kivonom magam az országból, amennyire csak lehet, ám éppen ez a helyzet ad összehasonlítási alapot, lehetőséget arra, hogy elmondjam, miként kellene működnie egy városi vezetésnek ahhoz, hogy az itt élők jobban érezzék magukat…
Nos, a Balettintézet és a Magasház is egy-egy mintapélda lehet a döntéshozatal folyamatára egy valódi demokráciában, ahol a hatalom és a népfenség is ugyanabba az irányba halad. Látszólag a két épület esete nagyon különböző – az egyik elismert szépség az elegáns Andrássy úton, a másik a panel-gigantománia vidéki példája. A közös, hogy üresek, és a tulajdonosuk nem tesz semmit azért, hogy ez ne így legyen. De a történet nem itt kezdődött…
A Dreschler-palota eredetileg elegáns lakóház volt, az ország gazdasági fellendülésének idején, amikor sikk volt az akkori Sugár úton lakni, és a befektetők ismerték a várost, azt a társadalmat, amely igényeire kitalálták a maguk befektetéseit… és volt egy Közmunkatanács, amely ésszerű keretek közé szorította a profitéhséget… az akkori rendszer működött.
Aztán a szocialista állam rátette a mancsát mindenre, és addig rohasztotta a belváros épületállományát, amíg maga is elhitte – értéktelen. A város szélén épített…
A hatalomváltást a problémáktól való menekülés és a harács motiválta, ennek pedig kiválóan megfelelt az, hogy potom pénzért elkótyavetyéljék mindazt, ami valóban érték, ám a pusztulás azon állapotában rá lehet fogni, hogy értéke annyi, amennyi. Ebből remekül meggazdagodott néhány ember, és a játékba beszálltak külföldiek is, akik különösebb kulturális kötődés nélkül, a szimpla üzletet látták. Nem rájuk kell haragudni, vagy a bűnbakot keresni, hanem azokban, akik verik a mellüket a nagy népnemzeti hazaszeretettől, ám készséggel együttműködtek a fosztogatásban.
Megkérdezte valaki, hogy mit érdemes kezdeni egy bérpalotával a XXI. századi Budapesten? Mi az adekvát funkció, amely biztosítja hosszú távon a szükséges befektetés megtérülését, miközben a város is maximálisan profitál belőle? Mert ha ez a kérdés felmerült volna, akkor szembe kellett volna nézni az ennél is alapvetőbb kérdéssel, miszerint Budapesten, egyáltalán Magyarországon, a befektetők és a település lakosságának érdeke össze van hangolva úgy, mint amikor Budapest a fénykorát élte, a XIX-XX század fordulóján? A válasz egyértelműen – nem! Nincs itt semmi összehangolva, a mutyi attól működik, hogy mindenki mindenkivel ellenérdekelt, és erre a jogszabályok még ráerősítenek.
A helyi adók kuszasága, az iparűzési adó maga azt üzeni, hogy ne légy sikeres! Bizonyítsd be, hogy nagyon szerencsétlen vagy, mert akkor egy csomó támogatást kaphatsz, ellenben, ha sikeres vagy, akkor újabb és újabb terhekkel pakolnak meg… Nem lehet sikeressé tenni egy várost, ahol mindenki azt kell bizonygassa, hogy szerencsétlen!
Sikeres üzleti tevékenységet, befektetést, jól meg kell tudni tervezni. A jó terv elkészítéséhez átlátható és minél kevésbé változó feltételrendszer szükséges. Éppen azért, hogy a vállalkozás nyereséges legyen, de ne kényszerüljön szabad rablásra ahhoz, hogy a sűrűn változó feltételek mellett is fennmaradjon. Magyarországon épeszű ember nem kezd semmilyen szolid nyereséggel kecsegtető vállalkozásba, hiszen a szolid nyereségét bármikor elhappolja egy újabb adó. A bizonytalan feltételrendszer taszítja a normális embereket is a szabad rablás vagy az adócsalás felé, sokszor akaratuk és habitusuk ellenére, a félelem okán.
Attól, hogy az iparűzési adó a vállalkozás sikerességétől függően változó érték, tulajdonképpen az önkormányzat is a lábába lő, hiszen nem tudja pontosan tervezni a bevételeit – az mások munkaképességén áll vagy bukik. Ha az ingatlan műszaki paramétereihez kötné a helyi adó mértékét, akkor nemcsak az önkormányzat, hanem a vállalkozás is pontosan tudná tervezni a jövőjét – a helyi, bázisadó a költségek egyik eleme.
A Dreschler-palotát hosszú távra tervezték – abban az időben (1886) lehetett… a MÁV Nyugdíjalapjának volt az elegáns bérháza – előtakarékosság, jó befektetés, amiből később tisztes nyugdíjat fizethettek (volna), ha a politikai széljárás nem dönti romba a terveket. Eltelt fél évszázad, és ma újra lehetne előrelátó üzleti terveket készíteni, valós igények alapján, ha volna, aki ezt képes lenne körültekintően megfogalmazni. A korrupt hivatalnokok és a várost nem ismerő külföldiek fantáziája a szállodáig terjedt, de azt sikeresen megmattolta az építésügyi előírás, amely még mindig zöld mezőben gondolkodik, és képtelen a meglévő városszövetet adottságnak elfogadni – a grandiózus projekt megbukott a garázson… hová teszik az előirás szerinti parkolókat? Azzal pedig nem törődtek, hogy éppen az ezredfordulón kezdtek rájönni világszerte, hogy az autóforgalmat talán mégsem kellene minden szempont elé helyezni. Az izraeli befektetőnek elege lett a magyar hivatalok töketlenkedéséből és eladta a házat egy másik befektetőnek, aki belebukott.
A rossz üzleti terv, az ostoba előírások olyan elemek ebben a történetben, amelyek egy felelősségteljes városvezetés esetén, megfelelő anyagi ösztönzők és büntetések rendszerében nem hagyták volna évekig húzódni az ügyet, hanem abba az irányba terelték volna, hogy a tulajdonjogot olyan befektető szerezze meg, akinek elég kreatív, ugyanakkor megalapozott a programja. Ehhez az önkormányzatoknál olyan szakembergárda kellene legyen, akik egyesítik magukban a szakmai tudást, a döntésképességet, és döntéseikért személyes felelősséget hajlandók vállalni – nem a politikusok jobbágyai, hanem önállóan gondolkodó és cselekvő emberek, akiket kellően megbecsülnek, hiszen nem csak a ma, hanem a jövő városának arculatát is befolyásolják a döntéseik. De ilyen emberek, ha vannak is, felőrlődnek a rosszul működő rendszer fogaskerekei közt. Ezért kell mindenekelőtt tiszta és átlátható rendszert alkotni.
Tel-Avivban már évtizedek óta létezett a helyi adó meglehetősen hatékony rendszere, amikor a város, amely gazdaságilag biztos lábakon állt, kidolgozta a stratégiai tervét és megreformálta a szervezeti rendszerét. Ezt a hatalmas munkát nem lehetett volna jól megcsinálni, ha nem támaszkodnak a civil lakosság legszélesebb rétegeinek tudására, véleményére, támogató együttműködésére. A polgármester nem akarta maga kitalálni, hogy mi jó a városlakóknak – megkérdezte. Szisztematikusan feltárták a lakosság véleményét, szándékait a jövőt illetően.
Talán, egy elég széles bázisú felmérés, persze sok-sok szakember bevonásával, kialakíthatna egy olyan programot a Dreschler-palota felújítására, amely a helyi igényekre alapul megint, hosszú távra előre gondolva, összeegyeztetve azzal a városszerkezettel, amely olyannyira értékes, hogy a Világörökség része. Amikor pedig megvan a konszenzusos program, ahhoz már meg lehet majd találni a megfelelő befektetőt, aki jó gazda módján kezeli ezt az épületet. Ez nem az állam dolga! Az állam, a helyi vezetés dolga olyan feltételeket teremteni, amelyben az érdekellentétek kiküszöbölhetők, az együttműködés megteremthető. Ma nem ilyen a rendszer, és ez bizony a kormányzat felelőssége. A podo-rendszerben a helyi adó bünteti a lustaságot, támogatja az aktivitást – ezzel teremti meg a közösségi és az egyéni érdek egyensúlyát.
A következő részben arról lesz szó, hogy miért nem szabad lebontani a Magasházat Pécsett…
Páva-balett
Ma bedobták a postaládámba a Helyi Témát: a címlapon – Vegyük vissza! Alatta, hogy készül egy törvényjavaslat, miszerint a külföldi tulajdonban lévő (!) lepusztult állapotú épületeket az állam kisajátíthatja… az apropó a pesti, volt Balettintézet épülete az Andrássy úton. A Nagy Ember a homlokára csapott, másnap törvény, aztán majd meglátjuk, mint mondanak az EU-ban…
A Nagy Embernek volt egy másik bevillanása is, Pécsett, a Magasházzal kapcsolatban – azt le akarja bontani.
A „rendszer” nem ismeri a rendszerben való gondolkodást.
„_ bázisadó – a legpontosabban tervezhető adónem, amely biztosítja a település fenntartásának megbízhatóan jó minőségét.
példa: egy ház közterületi felülete (homlokzata, bejárata, tetőszerkezete)elhanyagolt – ezt műszaki paraméterek jellemzik, például: hulló vakolat, lyukas eresz-csatorna, nem felújítás céljára szolgáló, beállványozott homlokzat, stb. Az állagromlás mértékében a bázisadó havonta növekszik, ha ezen felül még üresen is áll, akkor a növekedés mértéke elérheti a havi 10%-ot. A folyamat vége egyértelműen a tulajdon elvesztése, vagyis az ingatlan elárverezése, de a tulajdonos “aktivitása” ezt a folyamatot megállíthatja, illetve megelőzheti.”
Lassan hat éve annak, hogy próbálom a magyar döntéshozókat meggyőzni arról, hogy elkerülhetetlenül szükséges egy helyi-adó rendszer, amely célja a települések önálló, felelősségteljes gazdálkodásának a megteremtése, de egyben alkalmas arra, hogy a településfejlesztést is szolgálja, mégpedig úgy, hogy azt, mindenek előtt a közösségi érdek szerint alakítja.
A fenti idézet ennek a rendszernek a működésére hoz adekvát példát. Megvallom, amikor ezt a részét írtam, akkor én is a Balettintézetre gondoltam, de nem csak arra, és cseppet sem érdekelt, hogy ki a tulajdonos. Rengeteg elhanyagolt épület van országszerte, és ez nem jó. Ha pedig valami nem jó a közösségnek, a településnek, akkor meg kell oldani a problémát, de nem úgy, hogy törvényt hozunk egy épületre, hanem megvizsgáljuk a probléma okait, és egy működőképes rendszerbe illesztjük a megoldást.
A podo – a helyi adók rendszere a pénzen keresztül motivál cselekvésre, de milyen alapon döntik el, hogy mi maradjon, mit kell lebontani?
A Balettintézet esetében ugye nem kérdéses, hogy vétek hagyni, elporladni, hiszen hivatalosan is műemlék, vagyis meg kell őrizni. A műemléki védettség Magyarországon, sok esetben a biztos recept a pusztulásra, vagy ahogy pár évvel ezelőtt láttunk a pesti Zsidónegyedben, a magából kifordult városátalakításra… a törvények, a sűrűn felállított tilalomfák még nem biztosítékai annak, hogy ami fontos, értékes, az megmaradjon, a silány pedig menjen a kukába… egyáltalán: ki mondja meg, hogy mi a silány és mi az értékes? A Dreschler-palota luxus-szállóvá alakítása lett volna a közösségi érdek, most meg a kisajátítás? És aztán, ha megint állambácsi rendelkezik, akkor mire fogják használni? Egy nemzeti trafikot faragnak belőle, esetleg sportcsarnokot, ahol focista-palánták tütüben lejtik a pávatáncot?
Miért értéktelen egy huszonöt emeletes épületszerkezet a városszövetben? Miért annyira értéktelen, hogy a lebontása is jobb megoldás? Ki döntötte el, és milyen alapon?
Tizenkilenc évesen észrevettem, hogy az urak csalnak: akkoriban az volt a divat, hogy a meglévő városoktól jó messzire lakótelepeket építettek, és erre azt mondták, hogy gazdaságos! Pláne olcsóbb, mint a belváros házait felújítani… hazugság volt – ma már mindenki tudja, de akkor komoly szakemberek tették a nevüket a döntés mellé, és állították, hogy a zöldmezős beruházások jobbak nekünk… Nekünk? Kérdezett valaki minket akkor, azóta is? Már tizenkilenc évesen, városgazdász hallgatóként is átláttam a szitán, az ócska populizmuson, a rövidtávú gondolkodást tükröző megoldásokon, amelyek valójában, iszonyú sokba kerülnek a közösségnek. A közösségnek, az adófizető polgároknak, akiket azok és ezek a politikusok is mélyen lenéznek és kihasználnak. A kérdés, hogy mi, meddig vagyunk hajlandók hülyét csinálni magunkból?
Jó nekünk, ha államosítják a Dreschler-palotát? Jó nekünk, ha lebontják a Magasházat, Pécsett? Nincsenek ezen „egyszerű” megoldásokon túl, jobbak, amelyek valóban a város, az adófizető lakosság érdekét szolgálnák? Mivel nem vagyok egyik politikai párt uszályában sem, tudom, hogy vannak jobb megoldások. Csak bonyolult problémákra nincsenek egyszerű megoldások, hanem el kell tudni mélyedni bennünk, bele kell ölni sok-sok munkát, mire megtaláljuk azt, ami jó mindenkinek – nem pattan ki egyetlen szuper-okos politikus fejéből sem! De itt, ahol csak politikus-zsenik vannak a paletta mindkét oldalán, akik azonnal tudják, hogy mit kell tenni, nem haboznak, nem kérdeznek meg senkit – tessék elhinni! Aki meg nem hiszi, az idegen, nem idevaló, nem a barátunk, tehát nem is létezik!
Tiszta átlátható helyi-adó rendszer kialakítása nem érdeke a mai politikai osztálynak, mert ezek a politikusok a hatalomba szerettek bele, nem pedig a közösség érdekében végzett munkába! Egy átlátható, sok-sok automatizmust tartalmazó rendszerben elvesztik a kiskirályok a hatalmukat, nem ők döntik el, hogy mi maradjon, és mi menjen a levesbe… nem az ő szavukra épülnek vagy dőlnek le épületek, a város „magától” működik. Az ésszerűség győzelme lenne a korrupción, a „népfenség” győzelme a hadurakon. Nincs ennek magyar hagyománya… A feudális reflexeknek vannak itt hagyományőrzői, és maradnak is, bármilyen sok kárt okoznak, mindaddig, amíg a nép öntudatra nem ébred egyszer.
A következő részben azért leírom, hogy is kellene ilyen ügyekben dönteni, ha lenne itt működő demokrácia…
Szabadegyetem Pécs
Város az egyetemen, egyetem a városban – szekcióülés elé:
„Ha nincs kenyér – nincs Tóra, de ha nincs Tóra, akkor kenyér sincs!” – mondja az ősi zsidó bölcselet, arra utalva, hogy az ember szellemi és fizikai „táplálékának” egyensúlya teremtheti meg a jólétet.
Pécsett jó ideje megbomlott az egyensúly.
Amikor a másik tulajdonát következmények nélkül el lehetett rabolni, amikor kormányzati szintre emelkedett a fosztogatás, amikor az egyenlőknél is voltak egyenlőbbek, amikor a rendszerváltás szlogenjével a közjavakat kisajátíthatták a legegyenlőbbek.
Azóta, hogy a tisztességes munka, a tehetség és a szorgalom helyett a becstelenség, a pártkapcsolatok és a mutyi a sikeresség alapja – ez a város, ez az ország nem találja önmagát – idestova 70 éve. Akkor szakadt meg az a szerves fejlődés, amely Pécs (és az ország) fénykorában, a XIX. században oly biztatóan elindult.
A XX. század közepétől rossz döntések sorába csak ritkán keveredtek jók, az átgondolatlanság és a pazarlás mára lehetetlen helyzetbe hozta a város lakosságát. Ezen a 2010-es pénzpumpa sem segített – az ész nélkül elköltött milliárdok csak még nagyobb gondokkal tetézték a korábbiakat.
Pécsnek nincs megvalósítható jövőképe, mert vezetői már jó ideje képtelenek hosszú távra gondolkodni, cím-, és rangkórságban szenvednek, süketek a lakosság tényleges problémáira, mert azok megoldása olyan következetes munkát kívánó, kemény feladat, amely meghaladja képességeiket. Ma „nincs Tóra és nincs kenyér” ebben a városban, mert sem a szellemi, sem a fizikai potenciálját nem képes kihasználni.
Egy évvel ezelőtt írtam azt, hogy a város vitathatatlan értéke a klímája és a felsőoktatás, vagyis az a természeti környezet, amely szépségében itt-ott már eléggé megroggyant, de alapja a klíma, még megvan, és az a felsőoktatás, amely 30 ezer hallgatójával masszív városalakító tényező lehetne – ma mégsem az. Ezt a két alapadottságot, ami megkülönböztetné sok más magyar, illetve európai várostól, még mindig nem tudja kihasználni.
A siker záloga mindig ott rejlik az adottságokban, és abban a felismerésben, hogy mire nem vagyunk képesek. Sajnos, az öntudatos szerénység nem a magyar erényeket gazdagítja – az a megalománia és az önbecsüléshiány között ingadozik, amiből sok baj származott a történelem során, és ennek is eljött már az ideje helyére tenni.
Pécs nem igazán központja semminek, de ettől még remek város lehet, ha a döntések az egyéni aktivitást és a közösségi érdeket képesek egy irányba terelni.
A XXI. századi várostervezés merőben különbözik az előző évszázadétól.
Amíg a XX. században az autó bűvöletében az évszázados tradícióktól elrugaszkodott, utópisztikus architektúrájú, gyorsuló és növekvő város ideáljában elveszett az ember, az évezred végére mindez átértékelődött: az élhető város eszménye a városlakót tette a gondolkodás középpontjába.
Új városok, lakótelepek építése helyett a városrehabilitáció került előtérbe. Nagyra becsült professzorom, Láng Tivadar, már a hetvenes évek elején azt mondta nekünk, hogy „a Maguk életében a meglévő városok működőképességével kell majd sokat foglalkozniuk”, de Magyarországon, így Pécsett sem lett elfogadottá a komplex városgazdálkodás, mind a mai napig.
A „lassú város”-mozgalom szemlélete lehetővé teszi az olyan vidéki városoknak, mint Pécs megtalálni a saját, valódi arcát, anélkül, hogy bármiféle központtá vagy „fővárossá” akarna válni. A mozgalom kritériumrendszerével vitatkozva, meggyőződésem, hogy az 50 ezer lakosúnál nagyobb városok számára is lehet cél a minőségi életkörülmények megteremtése, nem kell házi lekvárt főzni, vagy a kézművesipart mindenek elé helyezni ahhoz, hogy a pozitív értelmű lassulás elveit magunkévá tegyük.
működőképes város = 1+1 több mint 2
Pécs esetében a „lassulás” legfőbb eleme kellene legyen a projekt-orientált építkezési mánia, és pénzszerzési láz helyett kielemezni a problémák gyökerét és elindítani az együttgondolkodás folyamatát – működőképessé tenni a várost! A város jövője nem a vezetői és a helyi értelmiség magánügye, hanem azoké is, akik pár évig élnek itt, amíg egyetemre járnak, és nem kevésbé azon szerencsétlen embereké akiket tudás híján az orruknál fogva vezetnek választástól választásig.
Pécs egyik legfőbb értéke az egyetem, de az egyik legaggasztóbb hátránya a leszakadó népessége, a folyamatos munkanélküliségből fakadó reménytelenség, a nyomor, a tudatlanság, amely „öröklődik”, ha a város tudatosan nem tesz ellene. Nem a főtér márványburkolata változtatja élhetővé a várost, vagy a város főépítészének jelmondata szerint „ahol jó élni”, hanem a városlakók elégedettsége. Miután sosem lehet egy város összes problémáját egyszerre megoldani, sehol a világon, a városgazdász igyekszik megtalálni „a fonal végét”, amelyet megragadva, a kaotikus állapotokat rendszerbe szervezi, vagyis a fonalgubancot szépen, lassan felgombolyítja. A városgazdász meglátja az egymástól távol lévő dolgok közti kapcsolat lehetőségét, azt, amely többletértéket teremt = 1+1 több, mint 2. Ami egy párkapcsolatban a kibontakozás feltétele, az egy városban is a fejlődés záloga! Nem a pénz, hanem a kapcsolati rendszer!
A városgazdász koordinál a különböző szakmák, az egymástól elszakadt tudáshalmazok között és jó (város)gazda attitűddel az igényeket és a lehetőségeket a pénz és az idő koordináta-rendszerébe helyezi. A városgazdász nem álmokat kerget, hanem stratégiai együttműködést szervez, miközben szakadatlanul dolgozik a megvalósítási programokon, amelyeket folyamatosan „visszacsatol”- ellenőrzi az eredményeket, amivel korrigálhatja a következő lépéseket. Ez a bonyolultnak látszó folyamat cseppet sem különbözik attól, ami egy jól működő családban, vagy egy termelő-szolgáltató vállalatnál történik – nem kell fetisizálni, csak következetesen dolgozni érte.
a válság, mint lehetőség
A válság, a pénzhiány nagyszerű alkalom arra, hogy az egész rendszert átszervezze a város. Költekezés helyett gondolkodni kell, a kevés pénzt oda befektetni, ahol a legmagasabb a megtérülés: az oktatásba, a képességfejlesztésbe. Ez lehet a város és az egyetem szoros kapcsolatának alapja.
Mivel évtizedek óta csak látogatóba jövök a szülővárosomba, alaposan áttanulmányoztam a Pécs Városfejlesztési Koncepciójához készült részletes helyzetfelmérési anyagot. Különös tekintettel a társadalmi és a gazdasági fejezetekre, és azt, ami az egyetemistákról szól. Mert a „kulturális városfejlesztés”-hívőkkel ellentétben, meggyőződésem, hogy Pécsett először a „kenyeret” kell biztosítani ahhoz, hogy „Tóra” legyen – a gombolyag kezdete a megélhetés, ám a megélhetés biztosításához olyan formákat kell választani, amelyek hosszú távra oldják meg a problémákat, és nem csupán egyetlen szektor számára.
Elméleti fejtegetés helyett a következőkben azt az „üzleti szellemű városgazdálkodási” gondolkodást igyekszem megmutatni, amely a konkrét problémák megoldásán keresztül folyamatosan fejleszti a várost. (Tachlesz – jiddis kifejezés, a zsidók akkor vágják el a filozofikus gondolatmenetet ezzel a szóval, amikor a lényeggel egyetértve, azt akarják megtudni, hogy mit kell tenni) Az alábbiakat tekintsék vitaindító javaslatnak, mert természetesen nem gondolom, hogy nálam a bölcsek köve, és mindenre tudom a választ – a cél az, hogy meginduljon az együttgondolkodás folyamata.
tachlesz,
avagy mit kellene csinálni már holnap reggel – mentori hálózat
Egyfelől van egy leszakadó népesség, amely helyzetéről nincs pontos „emberközeli kép”. Bizonyára vannak szétszórt ismeretek, statisztikák, de ezek nem oldják meg az érintettek problémáit. Létre kell hozni egy olyan adatbázist, amely megoldás-centrikus: erre a munkára vállalkozó egyetemisták egy-egy tablettel felszerelkezve, pontosan leírják, dokumentálják egy-egy család szociális helyzetét. Éppen úgy, ahogy azokban az országokban, ahol komolyan foglalkoznak a bevándorlókkal – az első lépés a problémák empatikus feltérképezése. Jobb helyeken erre nem fásult hivatalnokokat, hanem „feladatra éhes” fiatalokat alkalmaznak. Tipikusan egyetemistáknak való munka – ezért tisztességes, teljesítményarányos fizetés jár, és egyetemi tanulmányok mellett is kitűnően végezhető. A fizetség nem a felmérés elkészítéséért jár csupán, hanem a „kapcsolattartó” további munkájáért is, hiszen a lényeg az, hogy az ő segítségével a gondokat milyen hatásfokkal tudják megoldani.
Vagyis, mondjuk Kis Kata egyetemista felkeresi a hattagú Kolompár családot, és a lakhatáson, a foglalkoztatáson, az iskolázottságon keresztül minden problémáját felméri. Megadja az elérhetőségét, és ő maga is hetente egyszer felhívja a család valamelyik tagját, hogy az esetleges változásokról tudomást szerezzen. Ezek után a Katához hasonló egyetemisták egy közös megbeszélésen vesznek részt, amelyben a személyes adatok említése nélkül tájékoztatják egymást, hogy milyen problémákkal találkoztak, és azokat miként lehet megoldani. A megoldásokhoz szakmai segítséget kapnak egyfelől a városvezetéstől, másfelől az egyetemi szakember-gárdától.
Tegyük fel, hogy a Kolompár családnak és még több tucat hasonló családnak kritikus a lakáshelyzete: iszonyúan lepukkant az egyébként is önkormányzati tulajdonú lakásuk. Ezek a családok ráadásul egy azonos területen élnek… erre az egyetem építész – urbanista növendékei féléves tervként kidolgoznak egy megvalósítható felújítást, amit a város engedélyez, és az érdekeltek nagy arányú társadalmi munkájával, amit hozzáértő egyetemisták szerveznek meg, finanszírozza. Vagyis, magas hozzáadott szellemi energiával és szervezéssel pótoljuk az amúgy szűkös pénzforrásokat, csak olyan dolgokra költve, amely befektetés „megtérülése” azonnal tetten érhető. Óriási különbség van aközött, hogy valamit „kapnak”, vagy valamiért közösen dolgoznak!
Tegyük fel, hogy a Kolompár család négy gyermeke kissé elhanyagolja az iskolába járást. Egyrészt, mert nincs megfelelő ruhájuk, tanszereik, másrészt, mert senki nem toszojgatja őket, hogy menjenek. Kis Kata tehát megszervezi, hogy a város által szervezett használtruha-piacon a gyerekek kiválasszanak maguknak olyan ruhákat, amelyekben szívesen mennek iskolába, a város szociális alapjából beszerzik a szükséges iskolaszereket, majd pedig további négy egyetemista, személyes mentorként szegődik minden egyes gyerekhez, és addig segítik a tanulásban, amíg a gyerekek rá nem találnak a tudás izére. (Igen, ez is egy izraeli példa alapján született javaslat – ezt csinálják minden bevándorló gyerekével az első időben).
Tegyük fel, hogy Kolompár mama ugyan járt általános iskolába, de még az olvasással is vannak problémái, szakmája nincs, az immáron felújított lakásuk rendben tartása is nehézséget okoz neki, ezért Kata most egy nyugdíjas tanárnénit szerez mellé mentornak, aki szelíd türelemmel megtanítja mindarra, amit korábban, a körülményei folytán elmulasztott, így nem érzi majd, hogy a gyerekei többet tudnak nála, megerősödik az önbizalma, és idővel arra a kérdésre is határozott választ tud adni, hogy mit szeretne csinálni a házimunkán kívül.
Tegyük fel, hogy Kolompár papa már a lakásfelújítás során is nagyon szívesen dolgozott az építkezésen, emlékszik, hogy apja, annak idején kőművesként kereste a kenyerét, és miután családja minden tagja kezd aktivizálódni, ő is szeretne előrébb jutni – szakmát tanulni. Ebben az esetben Katának összetettebb feladatot kell megoldania, mert az egyetemen meg kell tudnia, hogy Kolompár papa képességei alapján a piaci igényeknek milyen szakma tanulása lenne a legmegfelelőbb. Esetleg, az egyetem kisvállalkozásokat segítő tanfolyamán résztvevőkkel kell kooperálnia, hogy egy kezdő üzleti vállalkozáshoz jó alkalmazott váljék Kolompár papából, idővel talán maga is vállalkozó lehet. Olyan munkát kell találni neki, ami perspektívát ad, amely felemeli őt a kilátástalanságból.
Tegyük fel, hogy Kis Kata egyetemi évei alatt szoros kapcsolatban van a Kolompár családdal, elméleti tudása mellé életét, személyiségét meghatározó gyakorlati tapasztalatokat szerez. Értelmiségi családi háttérrel, fiatal sebészként is képes a legegyszerűbb emberekkel szót érteni. Bár Győrből jött, az évek alatt megszerette Pécset, mert itt nem csak tanult, hanem hasznos munkát is végzett, amiért tisztességes pénzt kapott, ezért az egyetemi éveire úgy tekint, mint élete legjobb időszakára. Annál is inkább, mert a párját is itt találta meg, és a Magasház, amely éppen ebben az időben vált komplex lakóközponttá, amelyen belül előbb egyedül élt egy minigarzonban, majd a párjával összeköltözve egy kis, kétszobás lakásban, kialakítottak olyan lakásokat is, amelyek kisgyerekes családoknak is megfelel az első években, mert a házban bölcsőde, óvoda és gyermekfoglalkoztató is működik, nem csak éttermek, bárok, kávéházak és sport-központ.
Tegyük fel, hogy a Magasház az új pécsi „keltető” – a TV-torony mellett egy új, pozitív szimbólum, amire a városban úgy tekintenek, mint a reményteli jövő első fix pontjára. Mert a városháza felelős emberei elérték, hogy a tulajdonos eladja olyan befektetőnek (nem a városnak), akinek szívügye a win-win tipusú üzlet – helyi és külföldi szakemberekkel kidolgoztatta azt a modellt, amely hosszú távon jó befektetés mind a saját üzleti érdekei szempontjából, mind a városlakók számára. Miután rengeteg pénzt fektettek abba, hogy a lehető legkorszerűbb lakásokat és szolgáltatási rendszert kiépítsék, az egyetemre jelentkező külföldi, és hazai fiatalok számára a pécsi egyetem már nem csak a tanítás minősége, hanem a lakhatás és a szolgáltatások magas színvonala miatt is vonzóvá vált. Az egyetemistáknak nem kellett a legolcsóbb albérleteket felhajtaniuk a Kertvárosban, távol mindentől, ami számukra az élet, hanem kialakult egy olyan központ amely a gólyáknak a bekapcsolódást, a végzett diákoknak az önálló életbe való átmenetet jelenti, és ezzel elősegíti a városban maradásukat.
A Magasház nem egy kollégium, hanem „város a városban”, az egyetemi élet központja. Itt van az a „munkaközvetítő”, ami a mentori rendszert fenntartja, így az egyetemre beiratkozó diáknak nem kell garasoskodnia akkor sem, ha a szülők nem tudják anyagilag segíteni. A mentori rendszerben annál többet keres, minél jobb eredményeket ér el a mentoráltak önállósításában. Kis Kata két év alatt „lábra állította” a Kolompár családot, a gyerekek megszerettek tanulni, már nem kell senkinek noszogatni őket, a legnagyobb már gimnáziumba jár, és eltökélt szándéka maga is mentorrá válni. A papa és a mama is dolgoznak, gyarapodnak, büszkék saját erőfeszítésük eredményére, a szomszédság követendő példa mások számára is, egyre többen jelentkeznek, hogy szeretnék, ha ők is kapnának mentorokat. A város befektetése, az a pénz, amivel az egyetemista mentorokat fizette, a lehető legjobb helyre került, mert csökkent a munkanélküliség, nőtt az iskolázottság, és helyben maradt az itt tanuló egyetemista is. Igaz, egyetlen teret sem köveztek le kínai márvánnyal, és a párt-közeli vállalkozók is dühösek az elmaradt megbízások miatt, de a polgármester mégis megnyert magának rengeteg választót, akik elégedettek az életük alakulásával.
Tegyük fel, hogy Kis Kata diplomázása után a lakással nem volt probléma, de kérdéses volt, hogy a szakmájában sikerül-e megfelelő munkahelyet szereznie, ahol tovább fejlesztheti magát, és méltányos fizetést kap a munkájáért. De az eltelt évek során a pécsi egyetem és a város szoros együttműködésének híre elterjedt a világban, és nem csak szaudi diákok érkeztek nagy számban. Kelet Oxfordjaként kezdték emlegetni, olyan fejlődő oktatási és kutatási központként, amely egyre kevésbé függ az állami gondoskodástól.
Időközben a város vezetése átlátható, követhető és fejlődés-orientálttá tette a helyi adók rendszerét, eltörölték a bárcaadót (iparűzési adó), és bevezették a szolgáltatásalapú ingatlanadót, ami kiszámíthatóvá, tervezhetővé tette a beruházásokat. A Magasház sikere egyre több külföldi befektetőt is meggyőzött arról, hogy Pécsett értelmes partnerekre találnak a városvezetésben. A valamikori tüdőszanatóriumból világszínvonalú idősek otthonát alakítottak ki, ahol a vagyonos német és orosz nyugdíjasok mellett az előre kikötött kvóta szerint pécsiek is kapnak ellátást, a nyugdíjuk arányában meghatározott összegért.
A közösségi vagyongazdálkodás korrekt rendszere is kialakult, egyre többen mertek önálló vállalkozást nyitni, megszűntek a belvárosban a vak kirakatok, a város bevétele pedig szépen nőtt, amiből a Mecsek parkerdőt tették fokozatosan egyre szebbé, gigaprojektek nélkül, sziszifuszi, következetes munkával.
A közösségi közlekedés speciális, pécsi ága alakult ki – az elektromos maxi-taxi, amellyel bárhová eljuthat mindenki, a Zsolnay negyedtől a kilátóig. Mivel a környezetszennyező, benzinalapú közlekedést egyre több helyről szorították ki, szervezett magánvállalkozásként indult be a maxitaxi. A sofőrök önálló vállalkozók, de a szervezés központi, a legfejlettebb technológiával biztosítja a magas szintű szolgáltatást és a kihasználtságot, egyszerre.
A maxitaxi-rendszer benzinalapú járművei hatékony kapcsolatot teremtenek mind a Pécs-környéki településekkel, mind a fővárossal, ennek eredményeképpen a turistaforgalom évről évre nő, a vendégéjszakák száma megsokszorozódott.
Az egyetem külföldi diákjai családtagjainak kedvenc célpontja lett a város, a miniatűr multikulti, ahol a muszlimok, zsidók, ortodox keresztények is megtalálják a maguk otthonos sarkát. Igen, itt bizony jó élni, ezért idelátogatni is kellemes. Pécs, nyugodtan lehet végállomás, bárhonnan is jön valaki – ha van miért ideérkeznie. Az üzlet beindult…
Ám ahhoz, hogy ez a biztató jövő kialakuljon, már holnap reggel tenni kell – mindenkinek.
munkára fel, gyerekek…
Tisztában vagyok azzal, hogy a Hallgatói Hálózat, amely ezt a Szabadegyetemet szervezte a kormányzati intézkedések elleni tiltakozásul „indult be”. Megértem az egyetemistákat, hiszen amit a központi kormányzat művel az elképesztő ostobaság. Mégis azt mondom – nem várjatok tőlük semmit! Ők már nem változnak. Bizonyos dolgokat talán kikényszeríthettek belőlük, de alapvetően a Ti feladatotok lesz megváltoztatni ezt a világot, ahol a kiváltságok és a kényszerek káosza helyett kialakulhat az esélyegyenlőség. Nem a szocialista egalizmusé, hanem az, ami itt még sosem volt.
Nyugdíjas szülővárosom…
2012 utolsó két hetét Pécsett töltöttem. Kemény munkával. Anyai gondoskodás közepette terveztem egy két-generációs lakást. Reggeltől estig a laptoppal az ölemben gunnyasztottam, de megérte – jó lett a lakás. Igaz, még csak én látom, de az agyamban már fel van építve, a funkcionális rend tiszta és egyértelmű, lassan kialakulnak a színek, a formák, az anyagok, amiket használni fogok.
Az első napok ködös-borongósak voltak odakint – remekül ment a munka odabent. Aztán kisütött a nap, az én szemem is nagyon elfáradt, hát sétálni mentem. Uránvárosból begyalogolni „a városba”, nem a legnagyobb élvezet – látványnak nulla, a levegő sem a legjobb az intenzív forgalom mellett, de napsütésben a gondolataimba merülve, ha jól kilépek, háromnegyed óra alatt lezavarom a Kórház térig. Onnan már elviselhetőbb. Választhatok, hogy megyek a Leőwey felé, visszaidézve gimnazista éveimet, megnézem, hogy megvannak még a fák, amelyeket rajzolgattunk anno, vagy a Sallai felé (tudom, már nem az, de nekem az marad, mert gyűlölöm a rezsimváltásos átkeresztelkedési mániát), és tippelek, hogy melyik üzlet zárt be a legutóbbi sétám óta, hány ablakra tették ki a táblát, hogy eladó…
Szeretem ezt a várost, mint az anyámat – sokat köszönhetek mindkettőnek, bár ma már, egyikkel sem tudok hosszabb időt együtt tölteni. Járkálok az utcákon, amelyeket ismerek is meg nem is, hiszen oly régen csak látogatóba jövök ide – magyarul beszélő turistaként.
Néha ösztönzést érzek aggódni értük – az anyámért és a szülővárosomért is -, de aztán látom az arcukon a megrökönyödést: miért akarom felforgatni az ő megszokott kis életüket? Jövök az én „őrült” ötleteimmel, hogy lehetne valamit jobban csinálni, jobban élni, több pénzt keresni és élvezni azt, amit a hely, az idő megadhat nekünk… Minek? Az új, a szokatlan, a máshonnan való gyanús. Hiába ül nyakig a kakiban a város – az anyám nem, de ő is állam bácsi jó szándékától függő nyugdíjas – a változás, a jobb lehetőségek reménye mellett is félelmetes ebben a provinciális gondolkodásban.
„Orbán kifizeti a város adósságának a felét” – hallom… és nem szakad le az ég ekkora ostobaságtól! Akik ezt a mondatot kiejtik, még mindig nem képesek felfogni, hogy nem Orbán fizeti a számlát, hanem a magyar adófizetők, esetleg az európai adófizetők is beszállnak, vagy ha újabb hiteleket vesz fel az ország, akkor az unokáink is fizetik a most elherdált milliókat, a felelőtlen semmittevés éveit!
Gyaloglás közben az utam a Magasház mellett visz el… jut eszembe: mi van a Szanatóriummal? Jó pár éve, hogy részt vettem egy tárgyaláson, amikor egy luxus minőségű idős-otthonokra specializált befektető próbálta megszerezni, de a helyi döntéshozók kapzsisága és rövidlátása megakadályozta. Amikor látták, hogy az üzlet kezd összejönni, akkor „emelték a tétet” – az etikátlan tárgyalási technikák sorában tartják számon ezt az üzleti stratégiák kézikönyveiben. Adott volt egy szituáció, amelyben mindkét fél, de legfőképp a város nyert volna, hiszen gazdagodott volna a megyei kórházi infrastruktúra, a szanatórium helyén egy nagy befogadóképességű, elegáns idősek otthona jöhetett volna létre, munkát adott volna egy sor helyi lakosnak, akik mostanában nagy számban ingáznak Budapestre, vagy külföldre.
Nem kellett.
Kitűnő üzleti érzékkel megáldott városi, megyei vezetők döntenek évek óta a város vagyonának sorsáról, úgy, hogy a hozzáértés halvány szele sem érinti meg őket!
Olvasom a Dunántúli Napló Top 2012 című propagandafüzetében, hogy a Pécs Holding vezérigazgatója azt nyilatkozta, hogy ebben az évben „csak 8%-al csökkent a bérbe adott ingatlanok száma a tavalyihoz képest” – hurrá! Micsoda siker! Az, hogy a belváros üzleteinek a fele üres, az mellékes… De rendeztek kirakatversenyt! Ez aztán az ötlet! Ennél már csak az nagyobb, hogy az üres üzleteket ingyen adják ki néhány művészi hajlamú ismerősnek… akik pedig eddig is fizették a magas bérleti dijakat, azoknak meg fityisz! Ebben az országban nem érdemes tisztességes, törekvő embernek lenni, mert azt itt büntetik! Itt kérem ügyeskedni kell, közel lenni a tűzköz, olyanokkal barátkozni, akiknek keze-lába belelóg az állami húsosfazékba…
A „top12”-ben egy olyan várost igyekeznek bemutatni, ami a valóságban nem létezik – ezt még egy látogató is könnyen leleplezi. Legfeljebb azok szemét homályosítja ez a délibáb, akik a Kádár-korszak korlátolt információs rendszeréhez szoktak, és ma is a legfőbb hírforrásuk az olvashatatlan Dunántúli Napló, és a kormányszolgálati televíziós csatornák.
Anyám azt hiszi, hogy 2013-ban is meg fog élni a nyugdíjából, ha szűkösen is, spórolva minden apróságon, ami lassan az agyára megy már, de ő sem hajlandó lépni, tenni valamit saját sorsa jobbra fordulásáért. Pedig nem kellene neki sokat tennie, csak dönteni. A megoldás, ami megváltaná kiszolgáltatott helyzetétől – karnyújtásnyira. De ő megszokta, hogy errefelé kivárnak, reménykednek, hogy valaki más, majd valahol, megoldja az ő problémájukat is. Persze: Orbán majd megvédi az ő kis nyugdíját, akkor meg minek ugrálni. Igaz, könnyedén megszerezhetné az éves nyugdíját, önállóan, senki jóakaratától nem függve, megvehetné a dögdrága hallókészüléket, elcserélhetné a lakását egy liftes házban lévőre, hivatásos masszőr járhatna hozzá, ami csökkenthetné izületi fájdalmait. Nem beszélek utazásról, szinházról vagy moziról – ha 80 évesen ezek már nem érdeklik, rendben, de legalább az motiválhatná, hogy kevesebbet fáj a lába, hallja, aki hozzá beszél… De szegényből már rég kiölte az idő az aktivitást, 25 éve nyugdíjas – pokoli perspektíva.
Pécsett tavaly bevezették az építményadónak becézett ingatlanadót. Van aki befizette, van aki nem. Anyám törvénytisztelő ember – fizetett. Azt persze nem tudja, hogy mire megy el az ő kis pénzecskéje – a legközelebbi választásokig nem valószínű, hogy ilyen kérdésekre választ kap majd a kedves vezetőtől.
A két ünnep között lejött a legjobb barátnőm is Pécsre. Tükék egymás közt kirándulást csaptunk a Mecseken, aztán bevonszolt a székesegyházba – meg akart mutatni valamit, amit nemrég restauráltak. Hogy megnézzük, fizetnünk kellett volna, ami azért elég furcsa egy működő templom esetében… A belépő-árus zavartan azt mondta, hogy imádkozni lehet az első padsorban… Na azt azért nem, mondtam határozottan mielőtt Eszter magához tért a csodálkozástól. Később meglátogattuk az egyik neves helyi képzőművészt. Ők a Művészetibe jártak eggyel fölöttem. Aznap a Széchenyi téri galérában lévő kiállításra mentük el közösen, másnap a Zsolnay negyed-beli nagy kiállító-terembe. A Nagy Lajos gimnázium dohos pincéjét évi 9 millióért bérli a város – ennél többet nem is ér, mint elhanyagolt ingatlan, de az egyházi iskola, úgy tűnik jó tárgyaló partner. Vagy a városi vezetők pocsékok ebben is.
A Zsolnay negyedbeli kiállítótér új, friss és ropogós, szépnek ugyan én nem mondanám, de ez az én izlésem, úgy kell nekem. Az egy szem teremőr-lányka, aki a kiállítóteret sem látja be a bejáratnál ülve, jegyet adni csak a múzeumi üzletben lévő pénztárgépen tud, amihez ott kell hagyja a kiállítótermet, ki kell nyissa az üzletet, amíg a pénzzel van elfoglalva, a legbénább tolvaj is több tizezer forint értékű tárgyakat tüntethetne el a boltból- még szerencse, hogy a tolvajok nem képzőművészet-rajongók, és még nem fedezték fel ezt a remek alkalmat.
A Zsolnay-komplex nagyhatalmú igazgatója, aki most szinte minden kultúra ura a városban, meghivta a helyi művészeket egy beszélgetésre, hogy ezek a remek, kreativ emberek adjanak már ötleteket, hogy lehetne pénzt csinálni a pécsi „kultúrális ipar” fenntartásához. „És Ti nem röhögtetek a képébe, hogy eltévesztette a házszámot, mert a művészek, többnyire nem üzletpolitikai tanácsadók, sem pedig gazdasági szakértők” – kérdeztem, de rögtön meg is értettem, hogy ez egy költői kérdés, mert ilyen illetlenséget egy pécsi művész biztosan nem tesz meg.
Néhány, ezt követő napon elborult az ég, nyugodtan dolgoztam a gépemen, ettem anyám egészségtelenül nehéz, jó magyaros ételeit, éreztem, ahogy rakódik a fenekemre a zsír, de haladt a munkám, és tudtam, hogy még néhány napot kézen állva is kibirok. Elutazásom előtt aztán megint ragyogott a nap, a laptopot a hónom alá csaptam és begyalogoltam a városba. Egyedüli vendégként élveztem a Kossuth Lajos (nekem ez is az marad) utcai pub kényelmét és a WIFI-t, ami nélkül nem élhetek, dolgozni meg pláne nem tudok. Miután elküldtem a terveket a különböző cégeknek árajánlatra, letárgyaltam a hétvégi találkozóimat már Pesten, megettem a mediterrán salátámat és kifizettem, a lemenő nap fényében haza indultam.
Már nyálkás-szutykos volt a járda, téli est-szürke lepte el a város, csak a távolban lebukó nap festette valószínűtlenül rózsaszínűre az égbolt egy részét – de ahhoz, hogy ebben gyönyörködhessünk, fel kell emelni a tekintetet, meg kell látni a kórószerűen csupasz ágak között, a piszkos-szürke felhőkön áttörő fényt – a reményt.
Szeretek Pécsre menni, de ugyanennyire eljönni is. Amikor oda készülök mindig az jár a fejemben, hogy talán öregségemre vissza kéne menni oda, ahol születtem. Aztán örülök, amikor eljövök, és úgy érzem, hogy nincs értelme vissza menni. Pár nap alatt szabadság-elvonási tüneteim lesznek, egy hét már sok, két hét kibirhatatlan. Pest is csak egy állomás – ahhoz, hogy elérjem azt a reményteli fényt, megint repülőre kell szálljak. Oda, ahol sokkal több a gond, de megvan az emberekben az elemi akarat, hogy a problémákat megoldják – ezért képesek is rá – sikeresek és boldogok még a repkedő rakéták árnyékában is.
Pécs 2030 – na és addig mi lesz?
Nemrégiben beletenyereltem a Pécs városfejlesztési koncepcióját készítő tervezőcsoport munkájába. Mentségemre szolgáljon, hogy ők hívtak meg, hogy szóljak hozzá… hát, megtettem. Utóbb, kiderült, hogy talán nem kellett volna ennyire komolyan vennem. Pedig, egy csomó dolgot már le sem írtam, mert amikor megindult a magyarázkodás, hogy mit miért nem lehet, most sem, akkor már nem láttam értelmét.
Két, általam sokra becsült személy is részt vesz a munkában, igazán nem őket akartam bántani, és talán joggal merül fel az, hogy ők igyekeznek a magyar valóság kötöttségei közepette valami jót csinálni, én pedig „szabadon szárnyalok” – nem hiszem, hogy tudják, milyen nagy árat fizetek én a magam szabadságáért, de valóban szabad vagyok.
Mégis, úgy érzem, magamnak tartozom azzal, hogy összefoglalom a problémákat, amelyeket ebben a pillanatban látok, és talán, titkon remélem, hogy valami átszivárog és segít jobb várossá tenni Pécset, az ott élők örömére.
Véleményem összehasonlítási alapja Tel-Aviv, ahol az ezredforduló után elvégezték a hatalmas munkát, amit a városfejlesztési koncepció jelent, és mind a mai napig keményen dolgoznak azon, hogy a meghatározott, közmegegyezéses irányt tartani tudják, miközben a napi problémákra is jó válaszokat kell adjanak.
Pécsett, a legfőbb, aktuális problémát a már elkészült Helyzetfelmérés , illetve a társadalmi egyeztetés körül látom. Nem annyira az eredményeket illetően, hiszen ennek már készül a javított változata, miután egy opponensi vélemény is született, ám az információszerzés módszertanában régi hibák köszönnek vissza.
Alapvető különbség van egy olyan helyzetfelmérés között, amelyet különböző szakemberek összelapátolnak (lásd a pécsi 522 oldalt) és ezt öntik a lakossági fórumok elé, megvitatásra, ötletelésre, és a között, hogy mindenek előtt begyűjtik a lakosság véleményét négy alapvető kérdéssel kapcsolatban:
1. Mi a város(rész) előnye?
2. Mi a város(rész) hátránya?
3. Milyen lehetőséget látnak a város(rész)ben?
4. Milyen veszélyeket látnak a város(rész)ben?
Az ilyen célirányos kérdésekre minden kicsit is érdeklődő, egyszerű városi lakos képes válaszolni. Még szívesen is teszi, ha azt látja, hogy odafigyelnek arra, amit mond. Hogy lehet ezt elérni?
A várost kis gazdasági-szociális egységekre kell bontani, olyanokra, amelyek lakossága viszonylag homogén. A körzetek megállapítására az adott területen élők nagyon sok segitséget adhatnak, csak meg kell tudni őket szólítani. Vagyis, az az ember (ami nem jelent férfit, mert lehet, hogy egy nő empatikus készsége sokkal eredményesebben működik ebben), aki az egész lakossági kapcsolatot szervezi, kezdetben be kell járja a várost, nagyon alaposan, közvetlen kontaktusba kell lépjen a helyi hangadókkal. Ha ennek az előkészítő munkának az eredményeképpen kirajzolódnak a kis körzetek, akkor minden egyes ilyen körzetben, ki kell jelölni egy estét, amikor annak a körzetnek a legtermészetesebben adódó gyülekezeti pontján, ez lehet iskolai tornaterem, helyi kocsma, játszótér, vagy bármi más, összejöhetnek az érdeklődők, akik már jóval korábban értesültek arról, hogy melyek azok a kérdések, amelyekre a városvezetés választ vár tőlük.
A szakemberek még egy szót sem szólnak, csak figyelnek. A moderátor gondoskodik arról, hogy az adott körzetben ki legyenek téve a kis A3-as plakátok, a kérdésekkel és a helyszínnel, időponttal, már jóval az esemény előtt, hogy minderről a helyi média folyamatosan beszámoljon. Az estet, amely nem több, mint másfél óra, tehát nem össznépi panaszdélután, hanem a kérdésekre való koncentrált válaszok – videóval dokumentálják, ám ebből a moderátor még aznap este készít egy A4-es oldalnyi összefoglalót. A tervező csoport, ezt már másnap megkapja, hogy a felmerült kérdésekhez gyűjtsön szakmai anyagot, statisztikát, stb. Vagyis, a helyzetfelmérés már a probléma-csoportok körül kezd koncentrálódni az első pillanattól kezdve.
Miután a területi alapú helyzetfelmérés befejeződik, mondjuk Pécs esetében kb. 60 ilyen körzet lehet, megkezdődik a foglalkozások szerinti helyzetfelmérés -óvónők, tanárok, orvosok, ápolónők, kiskereskedők és állami hivatalnokok, bankárok és kézművesek, stb… lehetőleg minél árnyaltabb módon. Pécs esetében kiemelten kell kezelni az egyetemistákat (külön a külföldi, a vidéki és a helyi diákokat), és nem szabad kihagyni a munkanélkülieket és a hajléktalanokat sem. Külön-külön kell leülni velük, megbeszélni az ő sajátos problémáikat. Ebből a nagyon szisztematikusan végzett felmérésből egyfelől kapunk egy remek helyzetképet, ami szakszerű háttéranyaggal kiegészítve (ez a tervező csoport dolga) nem csupán egy leírás, hanem ha jól szerkesztik (terjedelme max. 120 oldal) akkor már szinte adja a valóság talaján képződő megoldási javaslatokat is. Másfelől aktivizálhatjuk a lakosság egy jelentős csoportját, nem csupán néhány okostojás értelmiségit.
A következő lépésben a szakemberekkel kiegészült, max. 120 oldalas anyagot további tömörítésnek is alávetve (magyarul összefoglalót is kell készíteni, ami a teljes szöveg tizede, vagyis 12 oldal). Utóbbit a helyi média is közli, kellő körítéssel, és hangsúlyokkal, hogy a visszacsatolás, vagyis a lakossági reflexiók alapja legyen. Amíg az első körben az emberek a közvetlen környezetükkel, és a foglalkozásukkal kapcsolatos dolgokra koncentráltak, a visszacsatolás során szembesülnek a teljes városra vonatkozó problémákkal és lehetőségekkel.
Mondok egy példát, hogy világosabb legyen: a nol.hu-n megjelent egy cikk, amiben elsiratják a hires, pécsi kesztűkészítést… Nos, az első fórumon a moderátornak fel kell tudni tárnia, hogy azok a korábban hires szakmák, iparágak, amelyek a minőségi tevékenységet összekapcsolták a várossal (kerámia, kesztyű, bőrgyártás, sörgyártás, orgonagyártás, stb.) miképpen korcsosultak a mai szintre. Talán az utolsó pillanatban, amíg a tudás még megvan, mindezek a márkák rehabilitálhatók, csak tudni kell, hogy hol van a probléma gyökere. Tegyük fel, hogy a kesztyűkészítés igényes módját az árversenyben a kinai tömegárú lekörözi, de ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a pécsi kesztyűnek nincs létjogosultsága, csak talán más piaci szegmenst kell találni. Mert az badarság, hogy az igényes termékeknek nincs piaca – nehezebb megtalálni, az biztos. Vagyis, nagyon is meglehet, hogy anyagi források helyett, sokkal komplexebb kereskedelmi stratégiával, szellemi energia-befektetéssel meg lehet találni azt a piacot, amely kellően értékeli a kiemelkedő teljesítményt. Ha pedig sikerül megtalálni azt a rést, amire a márkatermék befutó lehet, akkor szisztematikusan ki kell építeni az utánpótlást, a továbbképzést. Magyarországnak, és benne Pécsnek nem az lehet a stratégiája, hogy mi olcsóbbak leszünk a távol-keleti bérrabszolga-munkánál, mert az sehová nem vezet. Helyette ajánlom az izraeli hozzáállást: ha egy izraeli azt látja külföldön, hogy valamit ügyesen csinálnak, jól keresnek vele, akkor azt mondja, hogy „nézzük meg, hogy tudom én ezt még jobban csinálni„.
Nem titkoltam a korábbi kritikám során is, hogy a divatos kulturális ipar és turizmus helyett, sokkal komolyabban oda kellene figyelni arra, hogy ma miből él a város lakossága, milyenek az adottságai, a hiányosságai, és ebből kiindulva aprólékosan és módszeresen kidolgozni a város gazdasági alapjait. Tekintve, hogy Pécsnek ebben a tekintetben is vannak nagyszerű hagyományai, meg kell vizsgálni azt, hogy a XXI. századi kihívásokra melyek adhatnak kiemelkedően jó választ.
A kulturális iparra és a turizmusra építő stratégák hatalmas tévedése, hogy abból indulnak ki, hogy EZT szeretnék eladni, és meg vannak sértődve, hogy EZT nem túl sokan akarják itt és most megvenni… Ez amolyan államszocialista elképzelés, hogy majd az okosok megmondják, mit kell fogyasszon az istenadta nép. Mert ha nem, akkor az ostobák magukra vessenek, mert mást nem kapnak… A normális piac nem így működik, mint tudjuk. A normális piacot a kereslet mozgatja, és azok járnak jól, akik elég szemfülesek és gyorsak, hogy a változó piaci igényekre kínálattal reagálnak. Ilyenkor az a kérdés, hogy mi az, amit Pécs, mint város, a világon a legjobban tud? Mi az, amit a pécsiek elő tudnak állítani, és másutt nincs, vagy abban a speciális kontextusban, amire igény van a világon, Pécsen kívül nem található? Ebben a vizsgálatban nem elég, hogy én szeretem a várost, és szerintem ez a város a legszebb a Földön, mert én itt születtem, meg amúgy sem láttam ötnél több más várost életemben… Rengeteg gyönyörű hely van a Földön – miben rendkívüli Pécs? Szóval, ezt a kérdést, halál komolyan, az idegen kritikus szemével kell megvizsgálni. De Pécsnek van egy szerencséje, mert vannak idegen diákjai, akik pont ilyen megválaszolhatatlannak tűnő kérdésekben tudnak igazán segíteni.
Mivel a város legnagyobb baja – ehhez nem kell sok ész, meg hozzáértés sem, hiszen ez a költségvetésből lerí – az, hogy úgy el van adósodva, hogy csak az állami köldökzsinór tartja életben, egy darabig. Ha nem teszi elsőrangú céljává a gazdasági önállósulást, akkor a városnak annyi, az adózó középosztály menekülni fog, nincs az a lokálpatrióta szellem, ami az „éhezők kenyerét” pótolja. Pécsett bevezették az akárminek nevezett ingatlanadót, amit a polgárok, ha éppen van pénzük, utálattal a szívükben, befizetnek. Miután fogalmuk sincs, hogy ebből a pénzből mit fedeznek, mindent meg fognak tenni azért ha lehet kevesebbet, vagy egyáltalán ne kelljen fizetniük, és miután Magyarországon olyan az adórendszer, hogy akinek sok a pénze, az könnyen megtalálja a kiskapukat, hogy ne fizessen, akinek egyáltalán nincs pénze, az úgy sem fog, a szerencsétlen középosztály megint megszívja a hivatal gazdálkodási impotenciájának eredményét. Egészen más a helyzet akkor, ha olyan nyitott és áttekinthető rendszert tesznek a lakosok elé, amiben minden forint útja követhető, ahol a hivatal a maga kiadásait látványosan csökkenti, és a helyi adók szolgáltatásalapú rendszerében évről évre javul a település önállósága.
Az épített környezet és a közlekedés, a természet védelme nem külön téma mindaddig, amíg a város alapvető problémáira nem talál koncepcionális választ. Mindezek be kell épüljenek a tervezők tudatába, de az alapvető kérdés sosem egy középület, egy út, vagy egy villamosvonal, hanem az, hogy merre tart a város, van-e jövője? Túl sokáig éltek vissza az emberek türelmével, ma 2012-ben nagyon keveseket érdekel, hogy milyen csodás világ vár majd rájuk, esetleg, 2030-ban. Mi lesz holnap, holnapután? Perspektívát kell adni, amely a jelen mocsarát sem tagadja, a megtenni szükséges nehéz utat sem, de lépésről lépésre képes a javulást elhitetni, mert mentegetőzésektől mentes, alaposan elvégzett munkát tesz az asztalra.
A pécsi villamos esete…
… a városgazdálkodás hiányával.
Az EKF-FAL egyik kérdése az volt, hogy jó lenne (újra) kiépíteni a villamosrendszert Pécsett? Mint meggyőződéses villamospárti (az autóbuszokkal szemben) szavaztam, aztán megkaptam az eddigi szavazatok állását. És itt ledöbbentem: a szavazók 50%-a ugyanis a villamosközlekedést jónak tartja, de csak akkor kell, ha ingyen kapja a város az EU-tól, a kormánytól, a Jóistentől, vagy Kohn-bácsitól a tengeren túlról, a lényeg, hogy a pécsieknek ez ne kerüljön pénzbe! Az eszem elszállt!
A FAL-on lehetőség van a vitára, így én azonnal hangot is adtam felháborodásomnak. „Fájdalmasan provinciális megközelítés! Minden szavazónak szívből ajánlom Bérces László sorozatát Hongkongról! Ott ugyanis nagyon ügyesen, a közlekedési beruházásokat összekapcsolták az adott területek értékének növekedéséből származó haszonnal, és ezzel a gazdasági képlettel képesek saját erőből finanszírozni az infrastrukturális beruházásokat! Mert, hogy gazdálkodnak a város forrásaival, lehetőségeivel, és ezáltal újabb forrásokat teremtenek! Kicsit másként mint Tel-Avivban, de a dolog lényege ugyanaz – felelős gazdái a városuknak, és nem a markukat tartják, mint a koldusok, hogy valaki más szánja már meg őket, ha valamire szükségük van! Amíg ezt az alapfeltevést nem változtatja meg a város, addig semmi jóra ne számítsatok, és nekem, akinek ez a szakmája, a szívem szakad meg a szülővárosomért! ”
Tisztában voltam vele, hogy ezek kemény szavak, amelyeket egy öntudatos pécsi polgár nem nyel le. Bár öntudatos, tevékeny polgár Pécsett sincs túl sok, mint ahogy az ország más városaiban sem nyüzsögnek, de azért akadt vitapartnerem. Az első válasz, a szokásos módon „ez nem Hongkong, nem Tel-Aviv, ez Pécs, ez Magyarország” típusú volt, amit már unos-untig ismerek, de legalább valaki felvette a kesztyűt, tehát folytattam:
” A provinciális VISELKEDÉS teszi mind inkább provincionálissá Pécset! És nem csak Hongkongban, meg Tel-Avivban van másként, hanem Pécsett is másként volt a II.világháború előtt! Nem kell még külföldi példát sem keresni, csak meg kell ismerni, hogy a száz-százhúsz évvel ezelőtt mit csináltak a város öntudatos polgárai! Ez a koldulásos pénzszerzési technika nem visz előre semmit és senkit! Különösen komoly károkat okoz az ember lelkében az, hogy a „jóakarattól” várják helyzetük jobbra fordulását, és lemondanak a teremtő alkotó erőről! ”
Ezen a ponton már részleges egyetértésre találtam vitapartneremnél. Már nem a sértettség beszélt belőle, hanem igyekezte megmagyarázni nekem, miként nem működik a magyar vidékfejlesztés, városgazdálkodás. Csakhogy bennem, ezen a téren, nem találhatott együttérzően bólogató parnert, mert az utóbbi években éppen ezzel a szemlélettel harcoltam Magyarországon.
„Sokszor elmondtam, leírtam, hogy Izrael azért kitűnő példa Magyarország számára, mert itt sikerült a szocialista ideológián túllépve versenyképes kapitalista gazdaságot teremteni, vagyis nem kellene semmi mást tenni, csak elemezni a folyamatokat és kikerülni a zsákutcákat. Valójában ezt tettem az alatt az 5 év alatt, amíg Magyarországon éltem. Ezzel a módszerrel készítettem modellt a podo-kibucra, amely a fiatal roma népességen belül lenne képes életformaváltásra, mindamellett, hogy megőrizné a roma identitást. Az eredeti kibuci gondolat, a munkára és tanulásra épülő közösség értékteremtő erejét Izraelben mind a mai napig használják, teljesen más formákban, mint ahogy 100 évvel ezelőtt. Magyar zsidó értelmiségiek belesápadtak a gondolatba, hogy valami Magyarországon kibuc elnevezést kapjon. A tudatlanság és kishitűség egy szerény kisérletet sem tett lehetővé, miközben központilag szervezett vidékfejlesztési programok csődöt mondtak.
Öt éven át küzdöttem azért, hogy átlátható, szolgáltatás-alapú ingatlanadót vezessenek be, azért, hogy a települések gazdálkodni kezdjenek, ne csupán elköltsék a normativ támogatást – most hallottam anyámtól, hogy bevezették az ingatlandót, csak éppen sem nem átlátható sem nem szolgáltatásalapú – sarc, egy újabb sarc, semmi más.
Hetente kapok e-maileket tehetséges, okos emberektől, akik belefáradtak abba a küzdelembe, amit a hazájukban a szél ellen vívtak éveken át, és csomagolnak, elmennek. Nem lehet ép ésszel kibírni az a sok sületlenséget, amit a döntéshozás évtizedek óta produkál abban az országban. Lehet, hogy ha valaki mást nem ismer, elhiszi, hogy másként nem lehet, de aki megtapasztalja, hogy de még mennyire lehet másként, az egy idő után azt nem érti, hogy miért tűri el egy nép, hogy ostobák vezessék, korlátolt gondolkodásúak határozzák meg élete minden mozzanatát. ”
Az elvándorlással kapcsolatban újabb egyetértésre találtam vitapartneremben – leírta, hogy micsoda kárt okozott a városnak az, hogy lemondanak a tevékeny helyi energiákról. Nem hagytam annyiban:
„Igen, és miért kell erről hallgatni? Miért nem kiabáljátok ezer torokból, hogy ez nincs így jól?
Tegnap írtam egy cikket annak a magyar gyökerű , kezdő, izraeli politikusnak a programbeszéde alkalmából, aki éppen a beletörődés ellen lépett fel. Pedig az izraeli tipusú „beletörődés” maga a forradalom ahhoz képest, ahogy Magyarországon a lakosság eltűri a hatalom kisded játékait…”
Tudom, itt megint kellemetlen pontot érintettem, hiszen a „mások felelőssége” helyett visszatereltem a szót az egyes ember személyes felelősségére. Szünetelt is a vitánk egy darabig, amíg a híres Nick udvar nem került a heti kérdések közé:
„A Nádor és Nick udvarral kapcsolatos szavazás okán leírnám, hogy mit kéne tenni… alapvetően persze a szolgáltatás-alapú ingatlanadó rendezné ezt az ügyet is, mint annyi mást a települések gazdálkodásában, ugyanis aszerint az üresen álló ingatlan tulajdonosa büntető-adót fizet, mindaddig, amíg az ingatlan üresen rombolja a városképet és a városi életet magát. Nem tudom, hogy most mi a helyzet a Nádorral, és ki a tulajdonosa a Nick udvarnak, de ennek a két épületnek a sorsa kritikus mértékben befolyásolja a Széchenyi tér sorsát, ezért a tényeket, a jelenlegi jogi helyzetet ismertetni szükséges a lehető legszélesebb körben – mondjuk éppen itt a FAL-on. Ha a Nick udvar önkormányzati tulajdonban van, akkor ki kell írni egy hasznosítási pályázatot – ezen bárki indulhatna, de a pályamű üzleti tervet is kell, hogy tartalmazzon, nem csupán építészeti elgondolást. Ha ezt közmegegyezéssel elfogadta a város lakossága, akkor lehet a programra befektetőket keresni, nem előbb! ”
Első körben most is „leidegeneztek” – aki kívülről beszél bele a pécsiek dolgába. Ez, mondhatni természetes reflex olyan embereknél, akik annyira beágyazódtak a „szisztémába”, hogy el sem tudják képzelni, hogy az egész eddigi rendszert kéne kidobni a szemétbe, és felépíteni egy olyat, ami működőképes. És megint kaptam tucatnyi kifogást, hogy miért nem megy a dolog. De engem nem kell félteni:
„Az ingatlanadóval kapcsolatban egyáltalán nem „kívülről” osztom az észt, mert Magyarországon tartózkodásom 5 éve alatt állandóan ezzel foglalkoztam. Más kérdés, hogy három kormány utasította el azt, hogy áttekinthető, világos és az érdekrendszereket egyértelműsítő helyi adó rendszer szülessen, a káosz helyett, ami ma van.
Ezek után nem maradt más hátra, mint levonni a következtetést, hogy egyelőre nincs olyan politikai erő, az ellenzékben sem, amely a szemfényvesztő populizmust feladva, koncepcionálisan tiszta programmal állna a választói elé.
A lényeg, természetesen a rendszerben van, és a legnagyobb hiba, ha „kimazsolázzák”, illetve szétbontják a kapcsolatot a gazdasági, társadalmi és városépítészeti elemek között. Az ingatlanadó büntető eleme nem akadályozhatja meg egy épület bontását, ha a bontást, adott esetben más jogszabályok nem tiltják, de igenis befolyásolja a tulajdonos döntését, hogy hagyja szétrohadni az épületet, vagy kezd valamit vele.
Egy olyan hasznosítási pályázat, amely részletei nem ismertek, a nyilvánosság kizárásával születnek, viccnek is rossz. Arról már nem is szólva, hogy évekkel ezelőtt valami rálátásom volt néhány pécsi épület „hasznosítási” kísérletére, amely során a magyar tárgyaló felek botrányos tesze-toszaságát volt alkalmam megfigyelni. A külföldi befektetők egy idő után belefáradtak abba, hogy semmit nem lehet lezárni, mintha állandóan ott lebegett volna, hogy a magyar tárgyalópartnerek „valamit várnak” – ez a külföldi partner pedig nem szokott korrupciós pénzeket fizetni, így az üzlet nem jött létre. A nyilvánosság előtt zajló program-alkotás, majd a gazdasági elemek nyilt versenye az egyetlen lehetőség arra, hogy ne szülessen egy újabb elfuserált projekt, mint amiből már ma is túl sok van Pécsett.
Ha már a Nádort említjük, ezt Horváth Andrásnak is elmondtam, hogy bődületes hibának tartom, hogy a mélyparkoló egyik kijárata, amit ráadásul nem is használnak ma, hiszen a Széchenyi teret, nagyon helyesen, autótlanították, szétverte a kávéházat – a városháza felelőssége ebben hatalmas, hiszen példátlan eset egy ilyen megoldás engedélyezése, miközben a téralkotás egészen más irányban halad. Nem ismerem a részleteket, de pont az ilyen abszurd helyzetek lehetnének kizártak akkor, ha a döntéseket megelőzné a nyilvánossági kontroll. A Széchenyi tér térfalai hasznosításának kérdése közügy kellene legyen!
A városnak magának kellene a közösségi érdekeket maximálisan figyelembe vevő programot kialakítani! Persze, nem csak a Széchenyi téri épületekkel kapcsolatban, hanem az egész várossal kapcsolatban!
A kritikai pályázatra készült írásom kapcsán elolvastam mindent, amit csak elértem a város stratégiai tervével kapcsolatban – rémes! Na arra aztán befektetőt találni nem lehet. TLV-ben 600 ember, éveken át dolgozott a startégiai terveken (egy 400 ezer lakosú városban – minden lakosságcsoport képviseltette magát), és mire elkészült a közmegegyezést is képviselete, nem pedig egy zárt, szakmai kör agymenését. Pécsett, ahol éppen az EKF valósága az intő példa, nem a másutt lévő felelősökre kéne nyomni a dolgokat, hanem felvállalni azt, hogy ahogy eddig a döntések születtek, az úgy rossz, ahogy van, és a város lakosságának érdekében, gyökeresen meg kell változtatni! Semmire nem kell várni! Semmit nem szabad elvárni, sem az államtól, sem Európától! Tudomásul kéne venni, hogy abból kell jól gazdálkodni, ami van Pécsett, és felhagyni az állandó nyafogással, hogy ki mindenki hibás azért, hogy Pécsett nincs elég turista, vendéglátóhely, üzleti élet, stb. Készült egy ENSZ felmérés, ahol a boldogságlistán 14. Izrael, 96. Magyarország. A megfejtés nem a pénz, nem is a biztonság, hanem az élni akarás, a kiolthatatlan tettvágy.
Számomra, az öt Magyarországon töltött év fájdalmas felismerése, hogy ez, az ott élőkből majdhogynem kiveszett… pedig senki más nem váltja meg az ország sorsát, csak azok, akik ott élnek. ”
Ellenérvként azt kaptam, hogy a pécsiek nehezen dolgoznak a megélhetésükért, a „megváltás” csak a kulturális turizmus lehet… Nem hiszem, hogy az elesettséget csak külső segítséggel lehet gyógyítani, ezt meg is írtam a válaszomban:
„OK, akkor deffiniáljuk a „tettvágyat”. Az, hogy Magyarországon ma 10-14 órát kell dolgozni a megélhetésért, és ez a „normális” – az a népesség tűrőképességét jellemzi, nem pedig a tettvágyát. Egy város működőképességét én nem a szinvonalas szórakozási lehetőségek számában látom. A tettrekészség számomra a hatékony és alkotó munkában jelentkezik, elsősorban. A szórakozás fontos, de csak ez után következik. Lehet, hogy én földhöz ragadtan gondolkodom, de rühellem azt a koncepciót, ami egy várost turisták kiszolgálójaként képzel el. Szerintem, sok Balaton parti település is ezért haldoklik. Azt már inkább el tudom képzelni, hogy a turisták raharapnak egy városra azért, mert ott van valami különleges élet, ami különbözik minden mástól !
Éppen azért, mert igen sokat foglalkoztam városrehabilitációval, meggyőződésem, hogy nem a tárgyi infrastruktúra a legfontosabb. A pesti zsidónegyed például a „fejlesztések” dacára indult be, egyéni kreativitás alapon, és ha kevésbé lenne ostoba a városvezetés, akkor ennek tenne szépen alá az infrastruktúra fejlesztésével. Pécs nem az M6-os miatt nem tudta kihasználni az EKF-ben rejlő lehetőségeket.
Nem tudom, hogy mi lenne a legjobb a Nick-udvarba, mert ahhoz, hogy az ember jó programot tudjon készíteni elég sok előzetes vizsgálat szükséges. Mindenekelőtt tervek, hogy az ember lássa a tereket, amelyeket élettel szeretne megtölteni. Aztán sok-sok napot kell eltölteni a környéken szemlélődve, sok-sok emberhez kell kérdésekkel fordulni – nem, nem azt kérdezni, hogy mit tenne a Nick-udvarba, annál sokkal szofisztikáltabb kérdéseket. Sokkal többet kellene tudni a Nick udvar történetéről, mint amit most a neten fel lehet lelni – könyvtárakban kellene kutatni. Aztán megérdeklődni nagy forgalmú ingatlanközvetítőktől, hogy mi a helyzet a pécsi piacon – évekkel ezelőtt csináltam egy ilyen vizsgálatot, de az nem elég. Persze, vannak személyes emlékek, meg szakmai megérzés, amiből szintén el lehet indulni. Aztán van szomorú tapasztalat – nekem inkább pesti, a Gozsdu udvarról, ahol minden lehetséges hibát elkövettek – abból is lehet tanulni. Ez felelősségteljes szakmai munkaként kezdődik, de közel sem úgy, ahogy erre a magyar gyakorlat szoktatta az illetékeseket.
A programkészítés olyan szakmai munka, amely optimálisan kell ötvözze a tapasztalatot, a kreativitást a nyitottságot mások véleményére és az alázatot, amely nélkül meglévő városszövetbe nyúlni nem szabadna. A Gozsdu udvar elrettentő példa, hogy lehet megölni egy épület lelkét, amit egy öntelt építész , beruházó és az önkormányzati szervek együttese követett el, és évtizedek kellenek ahhoz, hogy a kárt, amit okoztak, némiképp helyre lehessen hozni. Ha időben odafigyelnek a „civilek” riogatására, akkor meg lehetett volna előzni a bajt.
A Nick udvart nem a kocsmák, kávéházak sematikus betelepítése teheti egyedivé – azt alaposan ki kell találni.
Mostanában hajnaltól késő estig azzal foglalkozom, hogy megtaláljam azt a mikrorést, amiben egyedülállóan jó vagyok, amit csak én tudok magas szinten művelni. Ehhez olyan gyakorlatokat kell csináljak, amelyek a saját működési mechanizmusomat elemzik – ugyanezt el kell végeznie egy városnak is, hogy kitalálja, hogy mi benne a rendkívüli. Mindenkinek van ilyen, csak nem egyszerű megtalálni. Pécsen volt erre egy kísérlet, de túl hamar befejeződött, megragadt annál a sablonnál, hogy a kultúra városa. Ilyen van sok százezer a Földön – meg kell találni azt, ami egyedi. Kemény munka, de nem lehetetlen.
Aztán van egy érdekes tel-avivi módszer, ami szintén tanulságos… a fokozatos lépések és az állandó visszacsatolás módszere. Kicsit a pesti romkocsmák módszerére hasonlít, de szervezettebb.
De a dolog mégis ott kezdődik, hogy a jelenlegi városvezetés kellően nyitott és tudatában van annak, hogy mit tesz a várossal?”
Az áthárításra való törekvés még mindig erősen dolgozott vitapartneremnél, így a Pécsre való eljutás abszurditását kezdte ecsetelni, illetve belement abba, hogy mennyire kevés és korán zárnak a pécsi vendéglátóhelyek. Ezek valódi problémák, de miután azt éreztem, hogy megint nem a megoldás felé haladunk, ellent kellett mondjak:
„Amit a vendéglátóhelyekről írtál az megrendítő. Ennyire nem ismertem a sanyarúságot, mert rendszerint a mamámhoz jövök és ő is a tyúkokkal megy aludni, igaz, nem a belvárosban, és nagyon rossz néven veszi, ha „kimaradok”. Ilyenkor mindig a 16 éves korombeli gyötrelmek jutnak eszembe, és azzal vigasztalom magam, hogy pár nap, majd Pesten élni is fogok… Viszont még nappal is feltűnő számomra, hogy mennyire nem mediterrán ebben a tekintetben Pécs. Az olasz barátodnak teljesen igaza volt.
Miért mondom, hogy ugyanarról beszélünk, de mégsem. Azt hiszem, hogy abban a tekintetben, hogy milyen várost szeretnénk látni Pécsett, teljesen egyetértünk, de abban már kevésbé, hogy ez a turistákon múlik. Nem, ez a pécsieken múlik!
Nincs elég és nem változatos a vendéglátás Pécsett – egyetértünk. De gondolod, hogy akkor lesz jobb és változatosabb, ha csak a turisták kiszolgálásából fog állni? Mert én nem hiszem. Az olaszoknál és az izraelieknél is attól van nagyon jó vendéglátás, éjjel-nappal, mert az olaszok és az izraeliek is szeretnek „kimenni”. Szeretnek élni! Nem otthon zabálni a tv előtt, hanem kevesebbet, de jobbat, élvezetes körülmények között. És azért mert sokan szeretnék élvezni az életet, sokaknak van ebből munkájuk – ez egy felfelő törő spirál, szemben azzal a befordultsággal, ami a pécsi lakosság hétköznapi életét jellemzi.
Ezért mondom azt, hogy a jó vendéglátás alapjai akkor rakhatók le a városban, ha a pécsiek felhagynak a begubózással. A jó vedéglátóhelyek elsősorban a helyi igények kielégítésére jönnek létre – a visszatérő kuncsaft kedvéért főznek jól, és kedvesek a pincérek. A turista hab a tortán.
Ha repülőjegyet veszek, rögtön megrendelem az Airportshuttle.hu szolgáltatást. Online. Pécs városa nem tudna szövetkezni ezzel a reptéri céggel, hogy Pécsre legyenek kedvezményes járatok? Ha fontos a külföldi turista a városnak, akkor meg kéne tudja szervezni – a cég honlapján Pécs reklámmal és bevezető árakkal. Nem olyan bonyolult ez, ha valaki komolyan meg akar oldani egy problémát. Aztán, hogy a MÁV mikor lesz elfogadható közlekedés, az ugyan nem lényegtelen kérdés, de ebben a pillanatban Pécs aligha tudja befolyásolni. Viszont transzfer-iránybuszokat beállítani nem olyan elképesztően nagy feladat egy város számára…”
TopCsepel vagy hátsókapu?
Csepel Kapuja városrehabilitációs program – olvasom a főváros hivatalos weblapján. Bár nekem allergiás rohamaim vannak, ha egy projektnek olyan nevet adnak, mint EKFővárosa, ÚjV.Központ, V.Kapuja, B.Főutcája, B.Szive, stb. de ne legyünk előítéletesek – azért mert eddig ezek a grandiózus nevek méretes kudarcot jelentettek, nem biztos, hogy ez is az.
Először elolvastam a tudósítást, amiből, ha a lózungokat elhagyjuk, kiderül – 6 társasház (800 lakás) felújítása, 1 millárd forint beruházás, amiből 813 uniós támogatás, 187 millió saját(?) forrás. A felújítás során az adott területen térfigyelő rendszert is kialakítanak majd, illetve 500 négyzetméteres területen sportlétesítményeket. Talán, ezért kapta a projekt a Kapu nevet? Megnéztem a részletesebb tájékozatót (itt tölthető le) Ebből megtudtam, hogy a kerületi önkormányzat 178 millió forintot vállal, vagyis kb. 9 millió terheli a 800 lakás tulajdonosát, ami egy lakásra számítva tényleg nem pénz, még akkor sem, ha csak külső hőszigetelésről van szó („energia megtakarítást célzó korszerűsítése”). Továbbiakban épül egy tornacsarnok (336 négyzetméter + öltözők, stb.) és az „akcióterületen” a zöldet is rendbe szedik. A tájékoztató pontos adatokat nem tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a „szociális tartalom”, vagyis a helyi népesség aktivizálása miként fog történni.
Hát, hogy is mondjam, hogy ne legyen túl durva… nem ilyen fehér lovat gondoltam, rehabilitáció címén, a Kapuról már nem is szólva.
Csepel, számomra, a XXI. századi Budapest kulcsa – az a kritikus városrész, amely sorsa nagyban eldönti, mivé alakul ez a város. Lesz belőle még valami, vagy menthetetlenül megy a levesbe… Na, ha ez a Kapu, akkor innen a leves a célirány.
A városrehabilitációnak csak a lényegét nem értik Pesten – azt, hogy a rehabilitáció egy olyan tudatos cselekvéssor, amely során a korábbi negatív hatások egy ok-okozati összefüggésrendszerben sorra pozitív spirálba fordulnak. Hogy mitől és milyen folyamat során, az mindig az adott városrész speciális adottságaitól függ. Persze, vannak általános elvek, sikeres példákat is lehet tanulmányozni, de a jó megoldás abban rejlik, hogy a szakember, aki megtervezi a rehabilitációs cselekvéssort, mennyire érzékeny a helyi sajátosságokra, illetve mennyire képes merészen előre gondolni. Aki csak kiejti a száján azt, hogy városrehabilitáció, minimális követelményként meg kell nézze a Bogotáról szóló dokumentumfilmet, amely azért nagyon jó példa, mert lemásolni nem lehet, de a szükséges politikusi mentalitást, a komplex gondolkodást remekül érzékelteti – ezek nélkül ugyanis nincs valódi eredmény, teljesen mindegy, hogy egy hétmilliós városról, vagy egy négyezer lakosú városrészről van szó.
Egy városrész megújhodása soktényezős feladat, amit a legkevésbé a befektetett pénz garantál. Nem arról van szó, hogy értelmetlen dolog bizonyos energiatakarékosságot elérendő hőszigetelni a társasházakat, vagy rendezni a házak közti zöldfelületet. A sportolási lehetőségek megteremtése is önmagában jó dolog, de mindezt városrehabilitációnak nevezni túlzás.
Csepel különleges értékeket rejt a főváros fejlődése szempontjából. Már a 2005-ös podo-programban is kritikus pontként jelöltem meg, a kibontakozás motorjaként. Bár a szituáción sokat rontott a központi szennyvíztisztító odatelepítése, amit tájépítészeti eszközökkel korrigálni kell, de a terület alapvető potenciálját nem semmisítette meg. Továbbra is innen kellene indítani azokat a lépéseket, amelyek Budapest egészét jobbá tehetik. De ehhez, sokkal előbbre kell látni, mint ahogy azt a mostani döntések reprezentálják.
A Városház utcában Csepel megítélése szélsőségesen hátrányos helyzetű – ezt bizonyítja a szennyvíztisztító odatelepítése, az a vakság, ami jellemzi évtizedek óta a városvezetést, amely távolinak és alacsony presztizsűnek tartotta ezt a városrészt. Ezt tetézi, hogy mind a mai napig nem látják a sziget különleges topográfiai adottságait, és olyan beruházásokba ölik a pénzt, mint a csepeli gerincút. Miközben arról panaszkodnak, hogy a belváros „eldugul” a reggelente befelé jövő forgalomtól, tovább növelik a zavartalan behajtás lehetőségét, ahelyett, hogy az M0-ás kapacitását növelnék, és róla egy óriási, föld alatti (a jelenlegi talajszinten, majd beborítva) P+R parkolót létesítenének, ahonnan kényelmesen, az általam suhanónak elnevezett kötöttpályás rendszeren keresztül jussanak a belvárosba!
A városrehabilitáció ugyanis ott kezdődik, hogy megértjük, milyen csiszolatlan gyémánt van a kezünkben, és nem forgácsoljuk azt apró darabokra! Csepel panelházainak értékét nem a homlokzatfelújítás fogja lényegesen megnövelni, hanem az, ha az egész sziget a maga megérdemelt helyére kerül a városszerkezetben, vagyis, ha úgy kezeljük, mint az egész városfejlesztés kritikus pontját!
A Híd a jövőbe – program, amit 2010-ben készítettem, megjelöli a kiindulási pontokat, de a folyamat lépéseinek sorrendje is rendkívül fontos, hiszen ha ezek jól épülnek egymásra, akkor egymást erősítve további pozitív folyamatokat indítanak be:
Első lépés:
M0-ás déli szakaszának felbővítése azt célozza, hogy bárhonnan is közelítik meg Budapestet, innen legyen a legkényelmesebb bejutni a belvárosba, a korszerű, kötöttpályás rendszeren keresztül, miközben a személygépkocsinak ideális, örzött parkolója van. Ennek az lesz a következménye, hogy Csepelre vonz egy csomó olyan embert, aki egyébként, legfeljebb átutazóként kerül ide, most viszont az autóját lerakva, gyalogosként átszáll a suhanóra… Közülük kerülnek ki majd azok, akik elgondolkodnak azon, hogy Csepelen lakva már nem is kellene naponta használni az autót, hiszen innen, nagyon egyszerű és olcsó bejutni a belvárosba…
Második lépés: (az elsővel párhuzamosan)
A szigetcsúcs még beépítetlen területeire a szennyvíztisztító eliminálásának nem kis feladatával, és a szabadkikötő újrapozicionálásával együtt, korszerű, jövőbetekintő programot írni, amely feltárja a terület páratlan adottságait Budapest egésze szempontjából. Ebben a programban, ami nagyon körültekintő városgazdászi feladat, nem pedig politikusok kívánságlistája, mindennek benne kell lenni, amit a XXI. századi, környezettudatos, önfenntartó városról tudunk. A programalkotás folyamata ugyan szakembereket kíván, de az első lépéstől nyitottan kell erről kommunikálni, és minden rész-gondolatot meg kell vitatni a lehető legszélesebb fórumon – az interaktív média felhasználásával.
Miután a közmegegyezéses program elkészült, az nemzetközi építészeti pályázat alapja lehet. Igaz, hogy maga a programalkotás folyamata egy sor hazai építész számára versenyelőnyt adhat, ami rendben is van, de a nyitott, nemzetközi mezőny az egész pályázat szinvonalát emeli. Nem kis tétről van szó – Budapest fejlődésének kulcsát kell jól megoldani! A nemzetközi pályázat ráirányíthatja a városra a befektetők figyelmét, mert mondanom sem kell, a beruházást nem lehet önerőből finanszírozni, viszont nagyon fontos eleme a dolognak, hogy a terv alapja a közösségi érdeken nyugodjon, nem pedig a befektető haszon maximalizálásán, mint ahogy ez sok éves gyakorlat volt Magyarországon.
Harmadik lépés:
Lényegében, már a programalkotás fázisában, erre a városrészre ki kell dolgozni a hosszútávú, önfenntartó városgazdálkodási modellt, íly módon ez egy városüzemeltetési, kísérleti terep is egyben, ahol mindazokat az anomáliákat, amely a magyar önkormányzati rendszert jellemzik ma, ki kell tudni küszöbölni. Ebben a folyamatban remek kisérleti terepet kapunk a vadonatúj városrészben, és miután kísérleti terepről van szó, az időközben felmerülő hibákat hatékonyan javíthatjuk. Tehát, mire kiépül a városrész, a városüzemeltetési modell is példaként szolgálhat – ami nagyon fontos része a városrehabilitációnak.
Negyedik lépés:
Felmerül a kérdés, hogy mitől lesz jobb a már meglévő lakókörzeteknek a helyzete attól, hogy szomszédságukban felépül a legkorszerűbb városnegyed? TopCsepel – ahogy munkacímként ezt a projektet neveztem – felértékeli az egész Csepel-szigetet. A presztizsét és az ingatlanárakat tekintve is. Ez forintban mérhető tiszta haszon, ami egyértelműen a helyi ingatlantulajdonosok zsebében jelentkezik, anélkül, hogy ők ezért bármit is tettek volna. Az már rajtuk múlik, hogy ezzel az ölükbe pottyant pénzzel miként képesek életük minőségét javítani, de egy okos városvezetés igyekszik segíteni ebben is. Vagyis nem milliókat költ a homlokzatokra, hanem olyan városrehabilitációs tervet készít, amelyben a közösségi érdek és az egyéni érdek azonos irányba esik. Nemzetközi gyakorlat, hogy az önkormányzat kidolgoz egy optimális területhasznosítási programot és a közterületek minőségi javításába fektet pénzt – ami megint ingatlan-értéknövekedést okoz.
Ötödik lépés:
Az új városrészbe, éppen a magas minősége és ezzel arányos presztizse okán, a felső-középosztály kezd beköltözni, a státuszához kapcsolódó szociális igényességgel, ami megköveteli a szolgáltatások magas szinvonalát. Többek között az oktatási és szabadidős létesítményekben is. Ezen a ponton kell az önkormányzatnak nagyon érzékenyen kezelnie a társadalmi és kultúrális különbségeket, ugyanakkor a hátrányos helyzetű népesség felzárkóztatására kihasználni a lehetőséget. Sikeres tel-avivi példa egy olyan iskola, amelyben a jómódú családok gyerekei és egy leszakadt népességű negyedben lakók gyerekei 50-50% százalékban tanultak, kiemelkedően jó pedagógiai programban. A jómódú családok mindent megtettek azért, hogy ebbe az iskolába bekerüljenek a gyerekeik (szigorú felvételi vizsga után), és a magas szinvonal lehetőséget biztosított a nehéz családi háttérrel rendelkező gyerekek számára is a kiemelkedésre. Nem mellékes következménye volt ennek a társas kapcsolatnak az a toleranica, amely „belenevelődött” ezekbe a gyerekekbe.
Lényegében ez is már a második, harmadik lépéssel egy időben elindulhat, csak a lehetőség kereteit kell okosan megadni – ebből a szempontból a programalkotás fázisában (második lépés) nem csak az új városrésszel, hanem az egész szigettel kell foglalkozni.
Az új lakónegyed, a szabadkikötő, a szennyvíztelep optimális kombinációján kívül, fontos dolog Csepel történeti értékeit is felhasználni a magasabb presztizsű identitás kialakításában.
A csepeli WM a maga korában az ipari tevékenység csúcsa volt, amely a korabeli kihívásokra adott kitűnő válaszokat. A nagy iparterületek rehabilitációja már évtizedek óta népszerű téma, sikeres példák sora bizonyítja a bennük lévő városfejlődési potenciált. Bár itt sem ajánlatos, mondjuk a berlini példát másolni, de adott egy lehetőség, amelyet az önkormányzat kihasználhat, és idecsábíthatja Budapest kevés pénzű, de kreatív társadalmi csoportjait.
Semmiképpen nem hasonlítanám ezt a jelenlegi, pécsi, Zsolnay Negyed tipusú rehabilitációra, amely a kreatív energiát euromilliókkal váltotta ki.
Hetedik lépés:
A népességarány átalakulása, a felső-középosztály és a kreatív népesség növekedése a sziget már meglévő szabadidős tevékenységei sorát is bővíti. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy Csepel kerékpár-paradicsommá válhat. Napi közlekedési eszköztől a kirándulás, a sziget természeti értékeinek felfedezésének eszközéig. Csepel-sziget Magyarország közepe, és valóban az új életet adó szíve lehet, egy kis odafigyeléssel, kellő tudással és akarattal. Önmaga népességének, Budapestnek és az országnak is jót tenne, ha ebbe az irányban lennének képesek gondolkodni azok, akik a döntések birtokában vannak manapság.
és végül:
Tudom, ezeknek az „ötleteknek” jó része már ismert, sokan, sokféleképpen emlegették, de meg kell érteni, hogy a megvalósulás esélye éppen a rendszerben van, amely az egyes „ötleteket” összeszervezi. Nem lehet a „kerékpár-paradicsommal” kezdeni, miközben elszegényedett és reménytelen helyzetű népesség lakja a terület egy részét. Nem lehet idecsábítani a pénzesebb társadalmi csoportokat, ha nincs korszerű közösségi közlekedés, és nincs az egész szigetre, illetve a Budapest-kapcsolatra kiérlelt jövőkép.
Pécs – TLV tengely
Urbánus köztér – mediterrán város
Pécs a szülővárosom. Életem első 19 évének meghatározó élményei kötnek a városközponthoz, bármilyen messze is kerültem tőle.
Az urbánus lét iránti vonzalmam eredete a Széchenyi tér – életem során mindenütt igyekeztem a belvárosban lakni. Mégsem a nosztalgia inspirál most az írásra, hanem az az ambvivalens érzés, amely fogva tart öt éve, mióta az Európa Kultúrális Fővárosa projekteket figyelemmel kísérem.
Egyfelöl örültem, hogy a város nagyszerű adottságai lehetőséget kapnak a kibontakozásra, másfelöl aggódtam, mert a nyert szerencse sokszor több kárt okoz, mint hasznot.
Ma már tudjuk, hogy aggodalmam nem volt alaptalan, mert bebizonyosodott: aki kis pénzzel nem tud gazdálkodni, az a nagy pénzt sem tudja célszerűen felhasználni. Tartós sikert nem lehet ajándékba kapni, ahhoz meg kell tanulni felelősséggel gazdálkodni.
Húsz évvel a rendszerváltás után sincs Magyarországon városgazdálkodási kultúra, amelyben a döntéshozók másra is képesek lennének, mint elkölteni a rájuk bízott közpénzt. Sikeres várost pedig így nem lehet elérni – akkor sem, ha dázsából öntik az Eurót. Nézetem szerint ez kellene a legfőbb tanulsága legyen az EKF-nek, mert minden más ebből következik. Annál is inkább, mert a változást is innen kellene indítani ahhoz, hogy Pécs az EKF-hozománnyal boldoguljon az elkövetkezendő években.
A lottónyertes nyomora
A város jövő évi költségvetése, túl azon a furcsaságon, hogy a zuglóival megegyező szövegkörnyezetbe került, alapfeltevése felemás: a közösség előtt álló gazdasági nehézségek okai között a hatékony működés a negyedik helyre került, az első három ok elhárítás – nem vállalja a felelősséget az évekre visszamenő, az EKF-el megfejelt rossz gazdálkodásért. Bár egy merőben új költségvetési koncepciót ígér az elején, a részletek és a számok ezt nem támasztják alá. Továbbra is az állami normatíva (59,5%) és a helyi adókból nyerhető bevétel (11 milliárd Ft) elköltésének módját taglalja, ahelyett, hogy feltárná a városban lévő gazdasági növekedés lehetőségeit, és azokat, katalizátor módjára előbbre vinné, ily módon teremtve egy önmagát erősítő fejlődési folyamatot. Hogy a mintegy 10 milliárd Ft-os adósságállománya ne növekedjék, kétszeresére emeli az építményadót, és több mint tízszeresére a telekadót. Ezzel együtt is, a saját bevétel nagy része (6,6 milliárd) az iparűzési adóból származik, ha a helyi vállalkozások ezt megtermelik 2012-ben, de valójában erre a városvezetésnek semmilyen ráhatása nincs, legfeljebb feltételezheti. A folyamatosan csökkenő és elöregedő, jelenleg 153 ezres népesség belső potenciálját nem vizsgálja, csupán az állami normativák csökkenéséért aggódik.
Sikeres városok, ezzel szemben, aktívan befolyásolják a bevételüket, mert ahhoz, hogy polgáraik elégedettek legyenek egyre jobb szolgáltatást kell nyújtsanak. Tel-Aviv költségvetésének 88,5%-át saját forrásból teremti meg, annak ellenére, hogy a mindössze 400 ezres lakosú város egy 3,5 milliós agglomeráció központjának szerepét is betölti, vagyis olyan szolgáltatások tömegét is nyújtja, amit nem csak a helyi lakosság vesz igénybe.
A pécsi költségvetés kiadási oldala nem hatékonyságról, hanem spórolásról tudósít. A kiadások megnyírbálása, hogy a 2033-ig, nyakig eladósodott város fizetésképességét valahogy megőrízze semmilyen pozitív kibontakozást nem tud felmutatni. Ezt a reménytelenséget hiába próbálja hangzatos lózungokba csomagolni, annál is inkább, mert éppen az EKF bizonyította, hogy az esetleges, bár napjainkban egyre kétségesebb EU-támogatások sem oldják meg az alapvető problémákat. Radikális, rendszerelvű változásokra van szükség, amelynek legnagyobb nehézsége, hogy éppen a döntés-hozatalon kell kezdeni, vagyis, nagy valószínűséggel, a regnáló hatalom személyes, rövidtávú érdekeibe ütközik. Ugyanakkor a túlélés egyetlen esélye, ha a városvezetés tovább lát az orránál, és Pécs érdekében félreteszi a saját, kicsinyes szempontjait.
A város honlapján ma is megtalálható a 2007-es keltezésű közép-, és hosszútávú stratégia, ami a Magyarországon szokásos módon a múltat és a jelen helyzetet elemzi, majd kitűz bizonyos célokat (nem kevesebb, mint „eurórégiós kulturális központtá válni„), 155 oldalon többféle csoportosításban visszatérően, elvi síkon sorolja, hogy mi mindent kellene elérni de arra már nem ad választ, hogy azokat a célokat hogyan lehet elérni. Jól felépített gazdasági alapok híján ezek soha meg nem valósuló álmok maradnak.
Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy az EKF tanulságát sem a költségvetés sem a stratégia nem képes hasznosítani, hanem megint egy civil-kezdeményezés a Város-kooperáció kezdi feldolgozni. Ennek részeként Szokolay Örs rátapint a bajok egyik forrására a konszenzusos jövőkép hiányára. Bár elkötelezett híve vagyok a tömeg bölcsességén alapuló nyitottságnak, nem kevésbé tartom fontosnak ebben a folyamatban, a nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező szakmai intuíció inspiráló hatását. Ennek jegyében az EKF-projektekkel kapcsolatos véleményemet Tel-Avivval összevetve, igyekszem egyfajta kitörési lehetőséget felvázolni.
Mediterrán zsongás vagy álmos kisváros ?
Mélyen egyetértek Bárdóczi Sándor tájépítésszel, hogy az összes EKF kulcsprojekt közül a közterek voltak a legfontosabbak, sőt, megkockáztatom, hogy ha csak a közterekre koncentráltak volna, akkor az egész kultúrális évad és a város jövője szempontjából is a legtöbbet tehettek volna a döntéshozók.
A köztér fogalmát azonban, kicsit másként értelmezi a városgazdász, mint a tájépítész. Számomra a „placcnál” nem kevésbé fontos a teret körülvevő épületek funkciója, amikor a köztérhasználat jelentőségét vizsgálom. Ez a szempont pedig, a jelek szerint kimaradt az EKF programból.
Nem véletlen, és nem is csak a tájépítészek hibája, hogy még a térfelújításokat is kritikusan ítéli meg a közönség. Nem beszélve a Kodály-, és a Tudásközpontról, amelyek telepítése nélkülözi a komplex urbanisztikai szemléletet, bármennyire is az volt a szándék, hogy építésük a környék kulturális rehabilitációjának nyitánya legyen. A keleti városrész problémája ugyanis nem csupán építészeti, hanem sokkal inkább szociológiai jellegű, amin két magamutogató elit-kulturális jelkép-intézmény nem segít. A Zsolnay-negyed közelsége sem indokolta a két procc-elefánt megépítését, mert azt józan ésszel is fel kellett volna mérje politikus és szakember egyaránt, hogy ennek a jelentős örökségnek a méltó megújhodásához nem elég öt, de még tíz év sem.
Cím-, és rangkórság nélkül két vitathatatlan értéke a városnak a klimája és a pécsi felsőoktatás (30 ezer hallgató, akik 4%-a külföldi) túlsúlya. Közép-Európában egy mediterrán jellegű klíma attrakció lehet, különösképpen akkor, ha az emberi élet egyik legaktívabb korszakában lévő egyetemistáktól zsong. Ha ez a két „alkotó-elem” látványosan egyesül a város közterein olyan egyéni ízt adhat a városnak, ami a folyamatos versenyképességét alapozza meg, és ami még fontosabb, hogy a gazdasági fellendülés motorjává válhat. Mert ma, az EKF köztérprojektjei ellenére is, Pécs még mindig inkább egy álmos kisvárosra emlékeztet, mint a mediterrán életszeretetre. Vagyis, azt a két alapadottságot, ami megkülönböztetné sok más magyar, illetve európai várostól, még mindig nem tudja kihasználni.
A siker záloga mindig ott rejlik az adottságokban, és abban a felismerésben, hogy mire nem vagyunk képesek. A határidők betartása például nem erénye a magyar társadalomnak, és célszerűbb lett volna ezzel számolni, mintsem azt várni, hogy valami csoda, vagy a nagyon sok pénz ezen változtatni fog. Sajnos, az öntudatos szerénység sem a magyar erényeket gazdagítja, az a megalománia és az önbecsüléshiány között ingadozik, amiből már sok baj származott a történelem során, és ennek is eljött már az ideje helyére tenni. Pécs nem igazán központja semminek, de ettől még remek város lehet, ha a döntések az egyéni aktivitást és a közösségi érdeket képesek egy irányba terelni.
A nagy trükk
A városgazdálkodás nagy trükkje nem a pénzben rejlik, hanem abban a gondolkodásban, amely a város különböző problémáit úgy kapcsolja össze, hogy azok kölcsönösen oldják meg egymást, illetve további értékeket termelnek. Példaként bemutatok egy gondolatsort:
A feltételezés (intuíció) – A mediterrán életérzés meghonosítható Pécsett, ha a meglévő közterek benépesülnek, funkcionálisan fokozatosan javulnak, illetve újabb és újabb helyek nyílnak, amelyek a helyi népesség vendéglátására alapoznak, de éppen ezáltal képesek magas színvonalon kiszolgálni az ide érkező turistákat is. Csakhogy, úgy tűnik, hogy a helyi népesség nem jelent kellően elegendő fizetőképes keresletet, és a gazdasági pangással ez a helyzet aligha javul magától. Az idősebb, vagy nagycsaládos lakosság körében, lehet, hogy ez már szokás kérdése is, ám van egy potenciális, de nagyrészt pénztelen réteg, amely jó klientúrát jelenthetne a kávéházaknak, bároknak, éttermeknek – a kérdés, hogy juttathatjuk őket több pénzhez, amit el tudnának költeni ezeken a helyeken?
Problémák – Pécsett nem elhanyagolható mértékű a leszakadó népesség, és az iskolázatlanságból fakadó nincstelenség súlyosbodása várható, ha a városvezetés nem tesz ez ügyben semmit. Segélyekre egyre kevesebb pénz lesz, a közmunka pedig nem oldja meg az alapvető problémát. Az egyetlen kiút a tanulás – először alapismeretek, majd versenyképes szakismeretek. Ezt a jelenlegi iskolarendszer nem tudja megoldani, mert minden embernek, akit a tudás felé akarunk fordítani, a siker érdekében egyéni mentorra van szüksége .
Pécs öregedő lakosságának megfelelő ellátása nem megoldott. A vallási szervezetekre bízott feladat igen kétséges eredmény.
A PTE mintegy 30 ezer hallgatójának 10%-a lakik kollégiumokban, szétszórva a város különböző pontjain. A pécsi eredetű egyetemisták vélhetőleg otthon laknak, mások pedig albérletekben. A kollégium ugyan jó közösségszervező hely, de egyben, a várostól szinte független, külön közösségé alakítja az ott lakókat. Fontos lenne az egyetemistákat jobban bevonni a város közösségi életébe, illetve hozzásegíteni őket ahhoz, hogy itt „eresszenek gyökeret”.
Adottságok – Pécsnek nem csak a klímája, hanem a természetbe ágyazottsága is, olyan adottság, amely nincs kellően kiaknázva. Az EKF is jórészt a gazdag történelmi emlékekre és kultúrára alapozott, ami persze fontos, de szinte elfelejtette a város „hátterét” a Mecseket.
Kapcsolatok – Nyugaton elfogadott dolog, hogy a nappali tagozaton tanulók is valamilyen munkát vállalnak annak érdekében, hogy a szülőktől független, önálló életet élhessenek. Ez Magyarországon is egyre inkább elterjedő szokás, amit az önkormányzat szervezetté tehet, sőt egyedi, tüke-jelleget adhat azzal, hogy további kedvezményeket ajánl azoknak, akik heti 10-15 órát hajlandók mentorokként, vagy az idős-gondozásban részt vállalni. Ezek a kedvezmények a korszerű, helyi lakhatást segítik elő. Ily módon az egyetemistáknak több elkölthető pénzük lesz, miközben a helyi lakossággal szorosabb kapcsolatot alakítanak ki. A városban, a tanulásra sarkallt népesség száma nő, így idővel a versenyképes munkavállalók száma lesz nagyobb. A megnövekedett keresletre a helyi vendéglátás fejlődése alapozható, ami a városi adóbevételek növekedését is jelenti egyben.
A város különleges klimatikus és kulturális adottságai vonzók lehetnek olyan külföldi idősek letelepedésére is, akik életük hátralévő részét éppen egy olyan helyen akarják leélni, amely a városiasság és a természet harmóniáját jelenti, amelynek lakossága befogadó, és az idős-ellátásban tapasztalt munkaerő is fellelhető. Erre a piaci igényre már gazdaságos beruházások építhetők, ha a városvezetés reális feltételekkel hajlandó tárgyalni a különböző befektetőkkel. Ezek a befektetők, az önkormányzattal szorosan együttműködve a lakásépítés speciális, a helyi viszonyokra jellemző módjait alakíthatnák ki az egyetemisták belvárosi kislakásaitól a minden igényt kielégítő, korszerű idős-otthonokig, illetve az itt fellelhető intellektuális energiával számolva olyan munkahelyeket teremthetnének, amelyek tartós foglalkoztatást eredményezhetnek. Mindehhez persze következetes munka, intenzív kapcsolatteremtési készség és idő szükséges.
Start – Tanulj Pécsett! – program: Ne csak azért legyen érdemes Pécsett tanulni, mert kiváló az oktatás, hanem mert minden egyetemista úgy érezheti magát, hogy ennek a városnak fontos az ő személye, egyéni boldogulása, mert akkor is, ha az ország vagy a világ más tájáról jött, itt otthonra lelhet. A pécsi felsőoktatás információs központját a most is üresen álló, volt tiszti-klub épületében, a Szinház-téren lehetne megnyitni. Az épület felújítására nem kellene egy fillért sem költeni, hanem azt is az egyetemisták alkotó energiájára bízni, mint ahogy a központ szervezésében és munkájában is a lehető legnagyobb autonomiát adni nekik. A programban résztvevők a részmunkaidős foglalkoztatásért járó fizetésük mellett, eredményeik arányában tüke-pontokat is kapnak, mint bónuszt. Ezek a pontok idővel értékesek lesznek a lakásszerzés során.
A munka-, és lakásközvetítés mellett, idővel ötletgyárként is működhet a központ – becsatornázza nem csak az egyetemisták, hanem minden aktív pécsi polgár javaslatát. Azért teheti ezt, mert egy kávé mellett sokkal nyitottabbak az emberek, mint a hivatali irodákban, és mert a velük szemben ülő fiatal ember valóban figyel rájuk – sikeres projektek számára magasabb jövedelmet, több tüke-pontot eredményeznek. Később, ezekből a fiatalokból lehet a városvezetés új generációja, amely már természetesnek veszi, hogy minden jó döntés alapja a közmegegyezés.
Miből finanszírozza a város a feltehetően egyre bővülő egyetemista-foglalkoztatást? Mert egy működőképes városban minden kiadásnak jól megalapozott fedezete kell legyen, kezdettől – nem csupán arról van szó, hogy Pécs 2033-ig vészesen eladósodott város. Nos, a központ maga úgy működik mint egy „romkocsma” – vagyis, eleve egy bárki által látogatható vendéglátó hely, méghozzá olyan, amely példát is tud mutatni arra vonatkozóan, hogy mit jelent a mediterrán vendéglátás – a nap 24 órájában. És itt következik egy kis mediterrán kitérő…
Tel-Avivi-i kitérő
Az Angster és a Zsolnay gyárat már a második generáció vezette sikeresen Pécsett, a két évezredes város a Kiegyezés utáni gazdasági és kulturális fejlődése csúcsán volt, amikor a jaffói zsidók a várostól északra kezdtek földet venni, és a homokdűnéken megépültek az első házak. Egy évtizeddel később nevezték el Tel-Avivnak, de még 1914-ben is csak 3600 lakosa volt. A Brit Mandátum (1917-től) idején kezdett rohamosan fejlődni, amikor előrelátó zsidók jobbnak találták elhagyni Európát.
Patrick Geddes készítette el az általános rendezési tervet, a “kertváros”, az akkor legkorszerűbb várostervezési elvek szerint. A tervet 1927-ben fogadták el, és az ezt követő tíz évben mintegy 2700 új házat építettek, Bauhaus stílusban. 1936-ban, két évvel azután, hogy a britek egyáltalán városként ismerték el, már 120 ezer ember lakott benne. A hatvanas évekig töretlen a fejlődés, de ezek után a motorizáció oly mértékben szétdúlta a kertvárosi idillt, hogy a kisgyerekes családok a városon kívül kerestek lakhelyet – húsz év alatt 80 ezerrel csökkent a lakosság.
Ekkor a polgármester, Slomo Lahat úgy gondolta, hogy hatalmas építkezésekkel visszacsábíthatja a fiatalokat – nyakig eladósította a várost, nem titkolván azt a véleményét, hogy a kormány úgy sem hagyja Tel-Avivot csődbe menni, viszont az épületek megmaradnak. Az általa kezdeményezett projektek egy része hatalmas bukás volt, de neki köszönheti a város azt az alapvető felismerést, hogy össze kell kötni egyetlen természeti kincsével, a tengerrel. Az ő polgármestersége idején kezdték kiépíteni a tengerparti sétányt, amely ma 14 kilométeren nyúlik a város teljes hosszában.
1998-ban választották meg azt a polgármestert, aki szisztematikus, kemény munkával anyagilag stabilizálta a várost, amely önálló gazdálkodást folytat, és elképesztő mértékben fejlődik. Ron Huldai számára nyilvánvaló volt már hivatalba lépésekor, hogy bombasztikus középületek helyett a közterületeket kell rendbe tenni és példamutatóan takarítani, valamint, hogy a XXI. századra érvényes stratégia terv nélkül a várost nem lehet fejleszteni. Ezért sokéves munkával, mintegy 600 résztvevő segítségével elkészítették a városprofilt, a jövőképet, majd ebből a cselekvési programokat.
Pécs területének kevesebb, mint harmadán, a 50,6 km²-nyi Tel-Avivban egyre igényesebb közterületeket alakítanak ki – a költségvetés 20%-át csak erre fordítják, miközben további 10%-ot (22 milliárd 980 millió Ft-ot) a folyamatos takarításra. A levantin rumli eltünőben, fiatalok „szállták meg” a lepukkant negyedeket, és fergeteges iramban folyik a felújítás. Tel-Avivban egyre jobb élni és egyre több turista jön hosszabb időre a városba: 2009-ben 2 és félmillió vendégéjszakát töltöttek a szállodákban. A város szlogenje híven tükrözi a helyzetet: szünet nélküli város (עיר ללא הפסקה).
Kétségtelen, a következetes és hatékonyan dolgozó vezetés mellett a város működőképességének alapja a stabil, tervezhető helyi adó, amit mindenki fizet, akinek lakása, üzlete, irodaépülete, vagy bármi más ingatlana van az önkormányzat területén. Nem túl nagy összeg, nagyságrendileg egy társasházi közös-költségnek felel meg. Azok az ingatlanok, amelyek jövedelemszerzésre alkalmasak, magasabb összeget fizetnek, de olyan, mint az iparűzési adó, nem létezik Izraelben, ugyanis a helyi adót nem valami sarcnak tekintik, amit azokra vetnek ki, akik eredményesen dolgoznak, hanem a városi szolgáltatás fejében, a közteherviselés részeként természetesnek tartják, hogy a város működéséhez elengedhetetlen. Ezen felül ismerik a városi terület értéknövekedéséből származó extraprofit utáni adót, amely azokat a vállalkozókat érinti, akik a régi, alacsony beépítésű területen ma 20-60 emeletes házakat építenek, a városháza által készített stratégia szerint. Az adófizető városi polgár viszont joggal várja el, hogy a pénzét a lehető legjobban használják fel, ezért a döntések sokszor igen sok vita után születnek meg.
Mostanában fejeződik be a város két központi terének felújítása, amely sok tekintetben hasonló városszerkezeti jelentőséggel bír, mint a pécsi Széchenyi és a Kossuth tér. Mivel Tel-Avivot sem a mai motorizációra tervezték, már vagy másfél évtizede folyik a harc azért, hogy hol, milyen módon lehetne bővíteni a belváros parkolókapacitását. Itt is voltak olyanok, akik a parkok alá akartak mélygarázst, de a közfelháborodás ezeket az eretnek gondolatokat elég hamar elvetette.
A Városháza előtti tér, amelyet Ichák Rabinról neveztek el, miután ezen a téren gyilkolták meg, elvileg ideális lehetett volna, hiszen területének 80%-a burkolt. Az ezredfordulón több terv is készült, hogy itt egy 2000 férőhelyes, 5 szintes mélygarázs épüljön, azonban a városlakók, élükön néhány urbanista úgy gondolták, hogy ez túl nagy terhelést jelentene a környező utakra nézve, és egyáltalán, a városközpontba nem kéne további autóforgalmat vonzani – éppen ellenkezőleg. 2005-ben az akkori főépítész azzal érvelt, hogy Tel-Avivban 7000 parkolóhely hiányzik.
Az urbanisták válasza szerint, nem kell kielégíteni minden parkolási igényt a belvárosban, hanem le kell szoktatni az embereket arról, hogy mindenhová a saját kocsijukkal menjenek. Az igazsághoz tartozik, hogy a Városháza épülete mögött 1981-ben építettek egy 26 emeletes lakóházat és bevásárlóközpontot, a Gan Hairt (גן העיר) amelyhez egy 1006 férőhelyes mélygarázs tartozik. A tér keleti oldalán egy kétszer háromsávos, nagyforgalmú út vezetett, az Ibn Gabirol, amely a huszas évek Geddes-tervében a város határa volt, időközben az egyik legforgalmasabb út lett.
Végül is, az „utópisták” győztek, a stratégiai terv keretében a személygépjárművek fokozatos kiszorítása mellett voksolt a város. Nem csak a Rabin tér alatt nem lett mélygarázs, hanem az egész Ibn Gabirol keresztmetszetét átszabták – igaz, még mindig kétszer háromsávos az út, de ezekből egy-egy a tervezett villamospályáé, ami most buszsávként üzemel, miközben az út két szélén biciklisáv, új fasor és padok. A Rabin téren nem változtattak, de minden olyan, korábbi hibát, amit a városlakók kifogásoltak, igyekeztek kiküszöbölni.
Idegen szemében ez a tér nem különösebben szép. Sem a Városháza, sem a teret körülvevő épületek nem képviselnek kimagasló építészeti teljesítményt. A térburkolat előregyártott, azonos szemcsés betonlap, amelyet itt granolitnak (גרנוליט) neveznek, mintaként fehér műkőcsíkokkal variálva. Az egész téren kicserélték a régi töredezettet, de sem az anyagát, sem a mintázatát nem változtatták meg a felújítás során. A tér dél-keleti részén egy ökológikus medencét építettek, ami körül fák, bokrok, pázsit és padok – ez a csendesebb csücske. A Városházához közelebbi oldalon a régi szökőkút teljes felújítása még folyik, de az épület két alsó szintje már teljesen átalakult – a szolgáltatás hatékonysága érdekében itt összpontosulnak az összes félfogadással kapcsolatos irodák, ügyfélcentrikus, átlátható, logikus rendszerben.
A Rabin tér „szépsége” az izraeliek szemében, a használhatósága – ez a demokrácia ultimatív fóruma. A ráfutó utakkal együtt hatalmas tömegeket képes befogadni ünnepek vagy tüntetések alkalmával. Persze, másra is használják, a térnek megvannak a maga hétköznapjai, de amiért olyan egyértelműen ragaszkodnak hozzá a tel-aviviak, az a tudat, hogy ha valami nem tetszik, megtölthetik a teret és a tömegek hangját senki nem engedheti el a füle mellett.
A másik térnek valójában nincs is neve, hiszen eredendően nem annak tervezték. A Geddes-tervben egy tömbben, különböző kulturális intézmények csoportja szerepelt, amelyből az első volt az 1935-ben elkezdett Nemzeti Szinház – Habima (הבימה) épülete. Ez is nagyon lassan készült el – közbejött egy függetlenségi háború, amiben 6000 ember elesett – és majd csak 1952-ben épül a második, a Helena Rubinsteinről elnevezett kortárs művészeti múzeum.
A két épület között, az úgynevezett Gan Jákov (Jákov kertje) tulajdonképpen csak azért jött létre, mert néhány, régi szikomorfát a tel-aviviak nem hagytak kivágni. Az eredeti terveket módosították, az Izraeli Filharmonikusok koncert-épülete 1957-ben lett kész. Mielőtt bármit is építettek volna a tömb negyedik sarkába, azt elfoglalták a parkoló autók.
Bár a Habimát 1970-ben egyszer már átalakították, a rendkívül népszerű színház az ezredfordulóra megérett egy alapos felújításra. A felszíni parkoló sem nem méltó, sem nem elég volta miatt, a színházfelújítással egyidőben elkészült egy 1000 férőhelyes mélygarázs, és felette a tér, amit Dani Karavan tervezett. A kivitelezést nem kapkodták el – még mindig vannak olyan részei a térnek, ahol paravánok mögött dolgoznak. Viszont nem volt kérdés, hogy milyen legyen – Dani Karavan munkássága a garancia, hogy a „tel-avivi kultúra tere” méltó kifejezést nyer.
A két tér egyikén sincsenek templomok. Tel-Avivban egyébként vannak zsinagógák, keresztény templomok és mecsetek is, de nem itt. Itt nincs helye a feltétlen hódolatnak. A vallás, Tel-Avivban magánügy. A hatalom jelképeként értelmezhető Városházával szemben a hatalmas tér, a maga ürességével is visszabeszél: „mi vagyunk a főnököd, ehhez tartsd Magad”.
A tér üzenete
Ha jól meggondolom, Pécsett nem a terek felújítás utáni burkolata, a padok elrendezése, vagy a zöldfelület hiánya zavar.
Még azt is mondhatom, hogy ha hibátlannak nem is, de a korábbi helyzetnél jobbnak tartom mind a Széchenyi, mind a Kossuth teret. Számomra a térfalak hiányosak: az épületek gyönyörűek, de hallgatagok, visszahúzódók.
A gyönyörű Dzsámiba egy szűk nyíláson lehet bejutni, mintha a látogató nemkívánatos figura lenne.
Óriási fájdalom a Nádor, amin még a galéria és a szépséges virág-kerámia üzlet sem igazán segít. A szívem szakad meg, ha csak a Nick-udvar tömbre nézek: méltatlan üzletek, emeleti vakablakok – gyerekkorom világa halott.
A Megyeházáról nekem mindig Mikszáth jut eszembe – a rendi Magyarországról itt felejtett értelmetlen hivatal. A legjobb dolog benne a földszinti kávéház. Az Elefántos tömb sem találta meg magát teljesen, a Széchenyi tér felöli oldal most a gyengébb része. A Városháza, számomra olyan, mint egy erőd: „ha nem muszáj, ne gyere be ide”- mondja, a díszterem zárt zsalugáterei pedig nem érzékeltetik a szorgos munkát, ami bent folyik – gondolom én.
Jót tenne Pécsnek egy kis mediterrán lendület.
A Kossuth teret ma kétségtelenül a zsinagóga homlokzata uralja, mint figyelmeztető jel – a közösséget, amely valaha építette elpusztították, és a város nem igazán tud mit kezdeni a rámaradt örökséggel.
Az északi térfal a hivatal zártságát sugározza megint, talán még erősebb hangsúllyal, mint a Széchenyi téren, míg a déli, a Konzum áruház, ami nekem a bóvli szinonimája, rémes épület, bár a zsinagógához legközelebbi sarkán most egy biztató színvonalú kávéház működik, amely a térre is kitelepül, viszont borzalmasnak tartom a vásáros bódékat, amelyek időnként ellepik a teret.
Pécs 2033 előtt…
Pécs 2012-es költségvetésében arról elmélkednek, hogy nincsen ingyen ebéd… ez bizony szomorú igazság, különösen akkor, ha valaki egy drága mulatságról kijövet döbben rá, hogy üres a tárcája. Az egyik megoldás, hogy a hitelt még az unokái is fizetni fogják a meggondolatlanságáért, de ez nem túl elegáns. A másik, hogy szembenéz a helyzetével, és önáltatás helyett megtanulja ledolgozni a hiányt. Ez nem lehetetlen, de nagyon kell akarni.