Urbánus köztér – mediterrán város

Pécs a szülővárosom. Életem első 19 évének meghatározó élményei kötnek a városközponthoz, bármilyen messze is kerültem tőle.

Az urbánus lét iránti vonzalmam eredete a Széchenyi tér – életem során mindenütt igyekeztem a belvárosban lakni.  Mégsem a nosztalgia inspirál most az írásra, hanem az az ambvivalens érzés, amely fogva tart öt éve, mióta az Európa Kultúrális Fővárosa projekteket figyelemmel kísérem.

Egyfelöl örültem, hogy a város nagyszerű adottságai lehetőséget kapnak a kibontakozásra, másfelöl aggódtam, mert a nyert szerencse sokszor több kárt okoz, mint hasznot.

Ma már tudjuk, hogy aggodalmam nem volt alaptalan, mert bebizonyosodott: aki kis pénzzel nem tud gazdálkodni, az a nagy pénzt sem tudja célszerűen felhasználni. Tartós sikert nem lehet ajándékba kapni, ahhoz meg kell tanulni felelősséggel gazdálkodni.

Húsz évvel a rendszerváltás után sincs Magyarországon városgazdálkodási kultúra, amelyben a döntéshozók másra is képesek lennének, mint elkölteni a rájuk bízott közpénzt.  Sikeres várost pedig így nem lehet elérni – akkor sem, ha dázsából öntik az Eurót. Nézetem szerint ez kellene a legfőbb tanulsága legyen az EKF-nek,  mert minden más ebből következik. Annál is inkább, mert a változást is innen kellene indítani ahhoz, hogy Pécs az EKF-hozománnyal boldoguljon az elkövetkezendő években.

A lottónyertes nyomora

A város jövő évi költségvetése, túl azon a furcsaságon, hogy a zuglóival megegyező szövegkörnyezetbe került, alapfeltevése felemás: a közösség előtt álló gazdasági nehézségek okai között a hatékony működés a negyedik helyre került,  az első három ok elhárítás – nem vállalja a felelősséget az évekre visszamenő, az EKF-el megfejelt rossz gazdálkodásért. Bár egy merőben új költségvetési koncepciót ígér az elején, a részletek és a számok ezt nem támasztják alá.  Továbbra is az állami normatíva (59,5%) és a helyi adókból nyerhető bevétel (11 milliárd Ft) elköltésének módját taglalja, ahelyett, hogy feltárná a városban lévő gazdasági növekedés lehetőségeit, és azokat, katalizátor módjára előbbre vinné, ily módon teremtve egy önmagát erősítő fejlődési folyamatot. Hogy a mintegy 10 milliárd Ft-os adósságállománya ne növekedjék, kétszeresére emeli az építményadót, és több  mint tízszeresére a telekadót. Ezzel együtt is, a saját bevétel nagy része (6,6 milliárd) az iparűzési adóból származik, ha a helyi vállalkozások ezt megtermelik 2012-ben, de valójában erre a városvezetésnek semmilyen ráhatása nincs, legfeljebb feltételezheti. A folyamatosan csökkenő és elöregedő, jelenleg 153 ezres népesség belső potenciálját nem vizsgálja, csupán az állami normativák csökkenéséért aggódik.

Sikeres városok, ezzel szemben, aktívan befolyásolják  a bevételüket, mert ahhoz, hogy polgáraik elégedettek legyenek egyre jobb szolgáltatást kell nyújtsanak. Tel-Aviv költségvetésének 88,5%-át saját forrásból teremti meg, annak ellenére, hogy a mindössze 400 ezres lakosú város egy 3,5 milliós agglomeráció központjának szerepét is betölti, vagyis olyan szolgáltatások tömegét is nyújtja, amit nem csak a helyi lakosság vesz igénybe.

A pécsi költségvetés kiadási oldala nem hatékonyságról, hanem spórolásról tudósít. A kiadások megnyírbálása, hogy a 2033-ig, nyakig eladósodott város  fizetésképességét valahogy megőrízze semmilyen pozitív kibontakozást nem tud felmutatni. Ezt a reménytelenséget hiába próbálja hangzatos lózungokba csomagolni, annál is inkább, mert éppen az EKF bizonyította, hogy az esetleges, bár napjainkban egyre kétségesebb EU-támogatások sem oldják meg az alapvető problémákat. Radikális,  rendszerelvű változásokra van szükség, amelynek legnagyobb nehézsége, hogy éppen a döntés-hozatalon kell kezdeni, vagyis, nagy valószínűséggel, a regnáló hatalom személyes, rövidtávú érdekeibe ütközik.  Ugyanakkor a túlélés egyetlen esélye, ha a városvezetés tovább lát az orránál, és Pécs érdekében félreteszi a saját, kicsinyes szempontjait.

A város honlapján ma is megtalálható a 2007-es keltezésű közép-, és hosszútávú stratégia, ami a Magyarországon szokásos módon a múltat és a jelen helyzetet elemzi, majd kitűz bizonyos célokat (nem kevesebb, mint “eurórégiós kulturális központtá válni“), 155 oldalon többféle csoportosításban visszatérően, elvi síkon sorolja, hogy mi mindent kellene elérni de arra már nem ad választ, hogy azokat a célokat hogyan lehet elérni.  Jól felépített gazdasági alapok híján ezek soha meg nem valósuló álmok maradnak.

Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy az EKF tanulságát sem a költségvetés sem a stratégia nem képes hasznosítani, hanem megint egy civil-kezdeményezés a Város-kooperáció kezdi feldolgozni. Ennek részeként Szokolay Örs rátapint a bajok egyik forrására a konszenzusos jövőkép hiányára. Bár elkötelezett híve vagyok a tömeg bölcsességén alapuló nyitottságnak, nem kevésbé tartom fontosnak ebben a folyamatban, a nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező szakmai intuíció inspiráló hatását. Ennek jegyében az EKF-projektekkel kapcsolatos véleményemet Tel-Avivval összevetve,  igyekszem egyfajta kitörési lehetőséget felvázolni.

Mediterrán zsongás vagy álmos kisváros ?

Mélyen egyetértek Bárdóczi Sándor tájépítésszel, hogy az összes EKF kulcsprojekt közül a közterek voltak a legfontosabbak, sőt, megkockáztatom, hogy ha csak a közterekre koncentráltak volna, akkor az egész kultúrális évad és a város jövője szempontjából is a legtöbbet tehettek volna a döntéshozók.

A köztér fogalmát azonban, kicsit másként értelmezi a városgazdász, mint a tájépítész. Számomra a “placcnál” nem kevésbé fontos a teret körülvevő épületek funkciója, amikor a köztérhasználat jelentőségét vizsgálom. Ez a szempont pedig, a jelek szerint  kimaradt az EKF programból.

Nem véletlen, és nem is csak a tájépítészek hibája, hogy még a térfelújításokat is kritikusan ítéli meg a közönség. Nem beszélve a Kodály-, és a Tudásközpontról, amelyek telepítése nélkülözi a komplex urbanisztikai szemléletet, bármennyire is az volt a szándék, hogy építésük a környék kulturális rehabilitációjának nyitánya legyen. A keleti városrész problémája ugyanis nem csupán építészeti, hanem sokkal inkább szociológiai jellegű, amin két magamutogató elit-kulturális jelkép-intézmény nem segít. A Zsolnay-negyed közelsége sem indokolta a két procc-elefánt megépítését, mert azt józan ésszel is fel kellett volna mérje politikus és szakember egyaránt, hogy ennek a jelentős örökségnek a méltó megújhodásához nem elég öt, de még tíz év sem.

Cím-, és rangkórság nélkül  két vitathatatlan értéke a városnak a klimája és a pécsi felsőoktatás (30 ezer hallgató, akik 4%-a külföldi) túlsúlya. Közép-Európában egy mediterrán jellegű klíma attrakció lehet, különösképpen akkor, ha az emberi élet egyik legaktívabb korszakában lévő egyetemistáktól zsong. Ha ez a két “alkotó-elem” látványosan egyesül a város közterein  olyan egyéni ízt adhat a városnak, ami a folyamatos versenyképességét alapozza meg, és ami még fontosabb, hogy a gazdasági fellendülés motorjává válhat.  Mert ma, az EKF köztérprojektjei ellenére is, Pécs még mindig inkább egy álmos kisvárosra emlékeztet, mint a mediterrán életszeretetre. Vagyis, azt a két alapadottságot, ami megkülönböztetné sok más magyar, illetve európai várostól, még mindig nem tudja kihasználni.

A siker záloga mindig ott rejlik az adottságokban, és abban a felismerésben, hogy mire nem vagyunk képesek. A határidők betartása például nem erénye a magyar társadalomnak, és célszerűbb lett volna ezzel számolni, mintsem azt várni, hogy valami csoda, vagy a nagyon sok pénz ezen változtatni fog. Sajnos, az öntudatos  szerénység sem a magyar erényeket gazdagítja, az a megalománia és az önbecsüléshiány között ingadozik, amiből már sok baj származott a történelem során, és ennek is eljött már az ideje helyére tenni. Pécs nem igazán központja semminek, de ettől még remek város lehet, ha a döntések az egyéni aktivitást és a közösségi érdeket képesek egy irányba terelni.

A nagy trükk

A városgazdálkodás nagy trükkje nem a pénzben rejlik, hanem abban a gondolkodásban, amely a város különböző problémáit úgy kapcsolja össze, hogy azok kölcsönösen oldják meg egymást, illetve további értékeket termelnek. Példaként bemutatok egy gondolatsort:

A feltételezés (intuíció) –  A mediterrán életérzés meghonosítható Pécsett, ha a meglévő közterek benépesülnek, funkcionálisan fokozatosan javulnak, illetve újabb és újabb helyek nyílnak, amelyek a helyi népesség vendéglátására alapoznak, de éppen ezáltal képesek magas színvonalon  kiszolgálni az ide érkező turistákat is. Csakhogy, úgy tűnik, hogy a helyi népesség nem jelent kellően elegendő fizetőképes keresletet, és a gazdasági pangással ez a helyzet aligha javul magától. Az idősebb, vagy nagycsaládos lakosság körében, lehet, hogy ez már szokás kérdése is, ám van egy potenciális, de nagyrészt pénztelen réteg, amely jó klientúrát jelenthetne a kávéházaknak, bároknak, éttermeknek – a kérdés, hogy juttathatjuk őket több pénzhez, amit el tudnának költeni ezeken a helyeken?

Problémák  –  Pécsett nem elhanyagolható mértékű a leszakadó népesség, és az iskolázatlanságból fakadó nincstelenség súlyosbodása várható, ha a városvezetés nem tesz ez ügyben semmit. Segélyekre egyre kevesebb pénz lesz, a közmunka pedig nem oldja meg az alapvető problémát. Az egyetlen kiút a tanulás – először alapismeretek, majd versenyképes szakismeretek. Ezt a jelenlegi iskolarendszer nem tudja megoldani, mert minden embernek, akit a tudás felé akarunk fordítani, a siker érdekében egyéni mentorra van szüksége .

Pécs öregedő lakosságának megfelelő ellátása nem megoldott. A vallási szervezetekre bízott feladat igen kétséges eredmény.

A PTE mintegy 30 ezer hallgatójának 10%-a lakik kollégiumokban, szétszórva a város különböző pontjain. A pécsi eredetű egyetemisták vélhetőleg otthon laknak, mások pedig albérletekben. A kollégium ugyan jó közösségszervező hely, de egyben, a várostól szinte független, külön közösségé alakítja az ott lakókat. Fontos lenne az egyetemistákat jobban bevonni a város közösségi életébe, illetve hozzásegíteni őket ahhoz, hogy itt “eresszenek gyökeret”.

Adottságok – Pécsnek nem csak a klímája, hanem a természetbe ágyazottsága is, olyan adottság, amely nincs kellően kiaknázva. Az EKF is jórészt a gazdag történelmi emlékekre és kultúrára alapozott, ami persze fontos, de szinte elfelejtette a város “hátterét” a Mecseket.

KapcsolatokNyugaton elfogadott dolog, hogy a nappali tagozaton tanulók is valamilyen munkát vállalnak annak érdekében, hogy a szülőktől független, önálló életet élhessenek. Ez Magyarországon is egyre inkább elterjedő szokás, amit az önkormányzat szervezetté tehet, sőt egyedi, tüke-jelleget adhat azzal, hogy további kedvezményeket ajánl azoknak, akik heti 10-15 órát hajlandók mentorokként, vagy az idős-gondozásban részt vállalni. Ezek a kedvezmények a korszerű, helyi lakhatást segítik elő. Ily módon az egyetemistáknak több elkölthető pénzük lesz, miközben a helyi lakossággal szorosabb kapcsolatot alakítanak ki. A városban, a tanulásra sarkallt népesség száma nő, így idővel a versenyképes munkavállalók száma lesz nagyobb. A megnövekedett keresletre a helyi vendéglátás fejlődése alapozható, ami a városi adóbevételek növekedését is jelenti egyben.

A város különleges klimatikus és kulturális adottságai vonzók lehetnek olyan külföldi idősek letelepedésére is, akik életük hátralévő részét éppen egy olyan helyen akarják leélni, amely a városiasság és a természet harmóniáját jelenti, amelynek lakossága befogadó, és az idős-ellátásban tapasztalt munkaerő is fellelhető. Erre a piaci igényre már gazdaságos beruházások építhetők, ha a városvezetés reális feltételekkel  hajlandó tárgyalni a különböző befektetőkkel. Ezek a befektetők, az önkormányzattal szorosan együttműködve a lakásépítés speciális, a helyi viszonyokra jellemző módjait alakíthatnák ki az egyetemisták belvárosi kislakásaitól a minden igényt kielégítő, korszerű idős-otthonokig, illetve az itt fellelhető intellektuális energiával számolva olyan munkahelyeket teremthetnének, amelyek tartós foglalkoztatást eredményezhetnek. Mindehhez persze következetes munka, intenzív kapcsolatteremtési készség és idő szükséges.

StartTanulj Pécsett! – program: Ne csak azért legyen érdemes Pécsett tanulni, mert kiváló az oktatás, hanem mert minden egyetemista úgy érezheti magát, hogy ennek a városnak fontos az ő személye,  egyéni boldogulása, mert akkor is, ha az ország vagy a világ más tájáról jött, itt otthonra lelhet. A pécsi felsőoktatás információs központját a most is üresen álló, volt tiszti-klub épületében, a Szinház-téren lehetne megnyitni. Az épület felújítására nem kellene egy fillért sem költeni, hanem azt is az egyetemisták alkotó energiájára bízni, mint ahogy a központ szervezésében és munkájában is a lehető legnagyobb autonomiát adni nekik. A programban résztvevők a részmunkaidős foglalkoztatásért járó fizetésük mellett, eredményeik arányában tüke-pontokat is kapnak, mint bónuszt. Ezek a pontok idővel értékesek lesznek a lakásszerzés során.

A munka-, és lakásközvetítés mellett, idővel  ötletgyárként is működhet a központ – becsatornázza  nem csak az egyetemisták, hanem minden aktív pécsi polgár javaslatát. Azért teheti ezt, mert egy kávé mellett sokkal nyitottabbak az emberek, mint a hivatali irodákban, és mert a velük szemben ülő fiatal ember valóban figyel rájuk – sikeres projektek számára magasabb jövedelmet, több tüke-pontot eredményeznek. Később, ezekből a fiatalokból lehet a városvezetés új generációja, amely már természetesnek veszi, hogy minden jó döntés alapja a közmegegyezés.

Miből finanszírozza a város a feltehetően egyre bővülő egyetemista-foglalkoztatást? Mert egy működőképes városban minden kiadásnak jól megalapozott fedezete kell legyen, kezdettől – nem csupán arról van szó, hogy Pécs 2033-ig vészesen eladósodott város. Nos, a központ maga úgy működik mint egy “romkocsma” – vagyis, eleve egy bárki által látogatható vendéglátó hely, méghozzá olyan, amely példát is tud mutatni arra vonatkozóan, hogy mit jelent a mediterrán vendéglátás – a nap 24 órájában. És itt következik egy kis mediterrán kitérő

Tel-Avivi-i kitérő

Az Angster és a Zsolnay gyárat már a második generáció vezette sikeresen Pécsett, a két évezredes város a Kiegyezés utáni  gazdasági és kulturális fejlődése csúcsán volt, amikor a jaffói zsidók a várostól északra kezdtek földet venni, és a homokdűnéken megépültek az első házak. Egy évtizeddel később nevezték el Tel-Avivnak, de még 1914-ben is csak 3600 lakosa volt. A Brit Mandátum (1917-től) idején kezdett rohamosan fejlődni, amikor előrelátó zsidók jobbnak találták elhagyni Európát.

Patrick Geddes készítette el az általános rendezési tervet,  a “kertváros”, az akkor legkorszerűbb várostervezési  elvek  szerint. A tervet 1927-ben fogadták el, és az ezt követő tíz évben mintegy 2700 új házat építettek, Bauhaus stílusban. 1936-ban, két évvel azután, hogy a britek egyáltalán városként ismerték el, már 120 ezer ember lakott benne. A hatvanas évekig töretlen a fejlődés, de ezek után a motorizáció oly mértékben szétdúlta a kertvárosi idillt, hogy  a kisgyerekes családok a városon kívül kerestek lakhelyet – húsz év alatt 80 ezerrel csökkent a lakosság.

Ekkor a polgármester, Slomo Lahat úgy gondolta, hogy hatalmas építkezésekkel visszacsábíthatja a fiatalokat – nyakig eladósította a várost, nem titkolván azt a véleményét, hogy a kormány úgy sem hagyja Tel-Avivot csődbe menni, viszont az épületek megmaradnak. Az általa kezdeményezett projektek egy része hatalmas bukás volt, de neki köszönheti a város azt az alapvető felismerést, hogy össze kell kötni egyetlen természeti kincsével, a tengerrel. Az ő polgármestersége idején kezdték kiépíteni a tengerparti sétányt, amely ma 14 kilométeren nyúlik a város teljes hosszában.

1998-ban választották meg azt a polgármestert, aki szisztematikus, kemény munkával anyagilag stabilizálta a várost, amely önálló gazdálkodást folytat, és elképesztő mértékben fejlődik. Ron Huldai számára nyilvánvaló volt már hivatalba lépésekor, hogy bombasztikus középületek helyett a közterületeket kell rendbe tenni és példamutatóan takarítani, valamint, hogy a XXI. századra érvényes stratégia terv nélkül a várost nem lehet fejleszteni. Ezért sokéves munkával, mintegy 600 résztvevő segítségével elkészítették a városprofilt,  a jövőképet, majd ebből a cselekvési programokat.

Pécs területének kevesebb, mint harmadán, a 50,6 km²-nyi Tel-Avivban egyre igényesebb közterületeket alakítanak ki – a költségvetés 20%-át csak erre fordítják, miközben további 10%-ot (22 milliárd  980 millió Ft-ot) a folyamatos takarításra. A levantin rumli eltünőben, fiatalok “szállták meg” a lepukkant negyedeket, és fergeteges iramban folyik a felújítás. Tel-Avivban egyre jobb élni és egyre több turista jön hosszabb időre a városba: 2009-ben 2 és félmillió vendégéjszakát töltöttek a szállodákban. A város szlogenje híven tükrözi a helyzetet: szünet nélküli város (עיר ללא הפסקה).

Kétségtelen, a következetes és hatékonyan dolgozó vezetés mellett a város működőképességének alapja a stabil, tervezhető helyi adó, amit mindenki fizet, akinek lakása, üzlete, irodaépülete, vagy bármi más ingatlana van az önkormányzat területén. Nem túl nagy összeg, nagyságrendileg egy társasházi közös-költségnek  felel meg. Azok az ingatlanok, amelyek jövedelemszerzésre alkalmasak, magasabb összeget fizetnek, de olyan, mint az iparűzési adó, nem létezik Izraelben, ugyanis a helyi adót nem valami sarcnak tekintik, amit azokra vetnek ki, akik eredményesen dolgoznak, hanem a városi szolgáltatás fejében, a közteherviselés részeként természetesnek tartják, hogy a város működéséhez elengedhetetlen. Ezen felül ismerik a városi terület értéknövekedéséből származó extraprofit utáni adót, amely azokat a vállalkozókat érinti, akik a régi, alacsony beépítésű területen ma 20-60 emeletes házakat építenek, a városháza által készített stratégia szerint. Az adófizető városi polgár viszont joggal várja el, hogy a pénzét a lehető legjobban használják fel, ezért a döntések sokszor igen sok vita után születnek meg.

Mostanában fejeződik be a város két központi terének felújítása, amely sok tekintetben hasonló városszerkezeti jelentőséggel bír, mint a pécsi Széchenyi és a Kossuth tér. Mivel Tel-Avivot sem a mai motorizációra tervezték, már vagy másfél évtizede folyik a harc azért, hogy hol, milyen módon lehetne bővíteni a belváros parkolókapacitását. Itt is voltak olyanok, akik a parkok alá akartak mélygarázst, de a közfelháborodás ezeket az eretnek gondolatokat elég hamar elvetette.

A Városháza előtti tér, amelyet Ichák Rabinról neveztek el, miután ezen a téren gyilkolták meg, elvileg ideális lehetett volna, hiszen területének 80%-a burkolt. Az ezredfordulón több terv is készült, hogy itt egy 2000 férőhelyes, 5 szintes mélygarázs épüljön, azonban a városlakók, élükön néhány urbanista úgy gondolták, hogy ez túl nagy terhelést jelentene a környező utakra nézve, és egyáltalán, a városközpontba nem kéne további  autóforgalmat vonzani – éppen ellenkezőleg. 2005-ben az akkori főépítész azzal érvelt, hogy Tel-Avivban 7000 parkolóhely hiányzik.

Az urbanisták válasza szerint, nem kell kielégíteni minden parkolási igényt a belvárosban, hanem le kell szoktatni az embereket arról, hogy mindenhová a saját kocsijukkal menjenek. Az igazsághoz tartozik, hogy a Városháza épülete mögött 1981-ben építettek egy 26 emeletes lakóházat és bevásárlóközpontot, a Gan Hairt (גן העיר) amelyhez egy 1006 férőhelyes mélygarázs tartozik. A tér keleti oldalán egy kétszer háromsávos, nagyforgalmú út vezetett, az Ibn Gabirol, amely a huszas évek Geddes-tervében a város határa volt, időközben az egyik legforgalmasabb út lett.

Végül is, az “utópisták” győztek, a stratégiai terv keretében a személygépjárművek fokozatos kiszorítása mellett voksolt a város. Nem csak a Rabin tér alatt nem lett mélygarázs, hanem az egész Ibn Gabirol keresztmetszetét átszabták – igaz, még mindig kétszer háromsávos az út, de ezekből egy-egy a tervezett villamospályáé, ami most buszsávként üzemel, miközben az út két szélén biciklisáv, új fasor és padok. A Rabin téren nem változtattak, de minden olyan, korábbi hibát, amit a városlakók kifogásoltak,  igyekeztek kiküszöbölni.

Idegen szemében ez a tér nem különösebben szép. Sem a Városháza, sem a teret körülvevő épületek nem képviselnek kimagasló építészeti teljesítményt. A térburkolat előregyártott, azonos szemcsés betonlap, amelyet itt granolitnak (גרנוליט) neveznek, mintaként fehér műkőcsíkokkal variálva. Az egész téren kicserélték a régi töredezettet, de sem az anyagát, sem a mintázatát nem változtatták meg a felújítás során. A tér dél-keleti részén egy ökológikus medencét építettek, ami körül fák, bokrok, pázsit és padok – ez a csendesebb csücske. A Városházához közelebbi oldalon a régi szökőkút teljes felújítása még folyik, de az épület két alsó szintje már teljesen átalakult – a szolgáltatás hatékonysága érdekében itt összpontosulnak az összes félfogadással kapcsolatos irodák, ügyfélcentrikus, átlátható, logikus rendszerben.

A Rabin tér “szépsége” az izraeliek szemében, a használhatósága – ez a demokrácia ultimatív fóruma. A ráfutó utakkal együtt hatalmas tömegeket képes befogadni ünnepek vagy tüntetések alkalmával. Persze, másra is használják, a térnek megvannak a maga hétköznapjai, de amiért olyan egyértelműen ragaszkodnak hozzá a tel-aviviak, az a tudat, hogy ha valami nem tetszik, megtölthetik a teret és a tömegek hangját senki nem engedheti el a füle mellett.

A másik térnek valójában nincs is neve, hiszen eredendően nem annak tervezték. A Geddes-tervben  egy tömbben, különböző kulturális intézmények  csoportja szerepelt, amelyből az első volt az 1935-ben elkezdett Nemzeti Szinház – Habima (הבימה) épülete. Ez is nagyon lassan készült el – közbejött egy függetlenségi háború, amiben 6000 ember elesett – és majd csak 1952-ben épül a második, a Helena Rubinsteinről elnevezett kortárs művészeti múzeum.

A két épület között, az úgynevezett Gan Jákov (Jákov kertje) tulajdonképpen csak azért jött létre, mert néhány, régi szikomorfát  a tel-aviviak nem hagytak kivágni. Az eredeti terveket módosították, az Izraeli Filharmonikusok koncert-épülete 1957-ben lett kész. Mielőtt bármit is építettek volna a tömb negyedik sarkába, azt elfoglalták a parkoló autók.

Bár a Habimát 1970-ben egyszer már átalakították,  a rendkívül népszerű színház az ezredfordulóra megérett egy alapos felújításra. A felszíni parkoló sem nem méltó, sem nem elég volta miatt, a színházfelújítással egyidőben elkészült egy 1000 férőhelyes mélygarázs, és felette a tér, amit Dani Karavan tervezett. A kivitelezést nem kapkodták el – még mindig vannak olyan részei a térnek, ahol paravánok mögött dolgoznak. Viszont nem volt kérdés, hogy milyen legyen – Dani Karavan munkássága a garancia, hogy a “tel-avivi kultúra tere” méltó kifejezést nyer.

A két tér egyikén sincsenek templomok. Tel-Avivban egyébként vannak zsinagógák, keresztény templomok és mecsetek is, de nem itt. Itt nincs helye a feltétlen hódolatnak. A vallás, Tel-Avivban magánügy. A hatalom jelképeként értelmezhető Városházával szemben a hatalmas tér, a maga ürességével is visszabeszél: “mi vagyunk a főnököd, ehhez tartsd Magad”.

A tér üzenete

Ha jól meggondolom, Pécsett nem a terek felújítás utáni burkolata, a padok elrendezése, vagy a zöldfelület hiánya zavar.

Még azt is mondhatom, hogy ha hibátlannak nem is, de a korábbi helyzetnél jobbnak tartom mind a Széchenyi, mind a Kossuth teret. Számomra a térfalak hiányosak: az épületek gyönyörűek, de hallgatagok, visszahúzódók.

A gyönyörű Dzsámiba  egy szűk nyíláson lehet bejutni, mintha a látogató nemkívánatos figura lenne.

Óriási fájdalom a Nádor, amin még a galéria és a szépséges virág-kerámia üzlet sem igazán segít. A szívem szakad meg, ha csak a Nick-udvar tömbre nézek: méltatlan üzletek, emeleti vakablakok – gyerekkorom világa halott.

A Megyeházáról nekem mindig Mikszáth jut eszembe – a rendi Magyarországról itt felejtett értelmetlen hivatal. A legjobb dolog benne a földszinti kávéház. Az Elefántos tömb sem találta meg magát teljesen, a Széchenyi tér felöli oldal most a gyengébb része. A Városháza, számomra olyan, mint egy erőd: “ha nem muszáj, ne gyere be ide”- mondja, a díszterem zárt zsalugáterei pedig nem érzékeltetik a szorgos munkát, ami bent folyik – gondolom én.

Jót tenne Pécsnek egy kis mediterrán lendület.

A Kossuth teret ma kétségtelenül a zsinagóga homlokzata uralja, mint figyelmeztető jel – a közösséget, amely valaha építette elpusztították, és a város nem igazán tud mit kezdeni a rámaradt örökséggel.

Az északi térfal a hivatal zártságát sugározza megint, talán még erősebb hangsúllyal, mint a Széchenyi téren, míg a déli, a Konzum áruház, ami nekem a bóvli szinonimája, rémes épület, bár a zsinagógához legközelebbi sarkán most egy biztató színvonalú kávéház működik, amely a térre is kitelepül, viszont borzalmasnak tartom a vásáros bódékat, amelyek időnként ellepik a teret.

Pécs 2033 előtt…

Pécs 2012-es költségvetésében arról elmélkednek, hogy nincsen ingyen ebéd… ez bizony  szomorú igazság, különösen akkor, ha valaki egy drága mulatságról kijövet döbben rá, hogy üres a tárcája.  Az egyik megoldás, hogy a hitelt még az unokái is fizetni fogják a meggondolatlanságáért, de ez nem túl elegáns. A másik, hogy szembenéz a helyzetével, és önáltatás helyett megtanulja ledolgozni a hiányt. Ez nem lehetetlen, de nagyon kell akarni.

Comments Closed