A kommunikáció szerepe a városgazdálkodásban

A pécsi stratégiai tervezés kapcsán kritizáltam a lakossággal való kommunikációt. Azért, mert nem volt elég hatékony. Persze, mondhatják sokan, hogy már az is eredmény, ha egy városvezetés igyekszik kialakítani egyfajta párbeszédet a helyi lakossággal. Remek, de akkor csináljuk ezt a lehető legjobban! Mert vannak jó példák, van hozzá módszertan, és ha belefektetjük azt a munkát, amit egy város „beszkennelése” jelent, megsokszorozhatjuk az eredményeket!

Belátom, hogy csak olyan településeken lehet kialakítani jó kommunikációt, ahol az önkormányzati vezetésben megvan a hajlandóság, már vannak próbálkozások, esetleg jó eredmények is, és a felelős vezetők felismerték a kétirányú kommunikáció hasznosságát – egyfelől az eredményesebb szolgáltatások kialakításában, másfelől a lakosság támogatását tekintve. Magyarul, az a politikus, aki viszonylag eredményesen dolgozik, és  szeretné még jobban tenni a dolgát, az megteremti annak lehetőségét, hogy az önkormányzat területén élők, dolgozók, vagy csak rendszeresen odalátogatók észrevételeit begyűjtse.

Az „Integrált városfejlesztési stratégia” (IVS) része az úgynevezett „partnerség”, ami azt jelenti a magyar gyakorlatban, hogy ha budapesti kerületről van szó, akkor megküldik a szakmai anyagot a szomszédos kerületeknek, a fővárosnak, néhány civil szervezetnek, esetleg szerveznek lakossági fórumot. Ezek a lakossági fórumok általában úgy néznek ki, hogy az önkormányzati vezetők, szakemberek elmondják a mondandójukat, majd „hozzá lehet szólni”… Ezek kerete többnyire alkalmatlan arra, hogy a problémák, vagy a javaslatok teljes mélységükben terítékre kerüljenek. A lakók panaszkodnak egy kicsit, és ha befogadó az önkormányzat, akkor az általános dolgok valamilyen formában bekerülnek a stratégiai célkitűzések közé. Azonban elvész az a lehetőség, hogy az önkormányzat vezetőihez a hasznos, lakossági javaslatok valóban eljussanak, és ami még fontosabb, hogy a lakosság szorosan együttműködjön az önkormányzattal a közös célok megvalósítása érdekében.

Keleti Ágnes idejében a képesség  volt az egyedüli szempont...

Keleti Ágnes idejében a képesség volt az egyedüli szempont…

Annak idején a mamám, mint kezdő edző, nem elégedett meg azzal, hogy majd jelentkeznek a tornázni akaró gyerekek, hanem „beszkennelte” a helyi iskolák tanulóit – módszeresen feltérképezte az összes általános iskola, összes tanulójának képességeit azzal, hogy meglátogatta a tornaórákat. A város minden általános iskolájának minden tornatanárával felvette a kapcsolatot,  a naptárát beosztotta úgy, hogy minden osztályt lásson. Akit tehetségesnek ítélt, annak adott egy kis levelet a szülőknek címezve – érdemes a gyereket külön-tornára küldeni. Így toborozta azokat a lányokat, akik két év kemény munka után megverték az országos bajnok-csapatot…

Jellemző a magyar állapotokra, hogy ezek után nem sokkal, anyám elvesztette az állását, mert  a hatvanas évek elején külföldi torna-versenyekre járni nagyon jó üzlet volt, és az akkori csókosok sem szerették volna elveszíteni. Mit nekik a magyar torna-sport dicsősége a világon, ha közben egy vidéki edző elveszi ezt a lehetőséget tőlük…

Az a polgármester, aki nem populista lózungokra akarja építeni a jövő évi választási kampányát, akinek tényleg fontos a lakosság bizalma, és hosszútávon, jó munkát akar végezni, annak elengedhetetlen a településén élők tudásának integrálása a jövőbeli döntések előkészítésének során.

Igaz, egy-másfél év nagyon kevés idő arra, hogy közepes város, vagy egy budapesti kerület lakosságát beszkennelje valaki, de a szisztematikus munkát akkor is el kell kezdeni, ha a választásokig nem lesz teljes a felmérés. Valójában ez a munka sosem fejeződik be, hiszen a város dinamikus jelenség, de már a részeredmények is minőségi javulást hozhatnak az önkormányzati vezetés és a lakosság viszonyában.

Az alapvető különbség, hogy ELŐBB KÉRDEZZÜK  A HASZNÁLÓT, és csak aztán mondják el a magukét a szakemberek és a politikusok, olyan gesztus, amit Magyarországon meg kell tanulni – éppen ezért példa értékű lenne, ha egy bátor politikus felvállalná már most. A politikai bátorságon túl, a „szkennelést” lebonyolító csoport úgy tud hatékonyan dolgozni, ha az első pillanattól szoros  munka-kapcsolatban van a helyi médiával. Helyi újságok, rádió vagy tv-állomások érdekeltek lehetnek abban, hogy folyamatosan, „tálcán kapják” a híreket, a vita-témákat.

Az első lépések…

Az alapos munkának két nagy ellensége van Magyarországon: az egyik a négyéves választási ciklusból fakadó rövidtávú gondolkodás, a másik a protekcionizmus. Mert ha egy politikus felismeri, hogy a kerületének, a pártjának és saját magának is nagyon jót tenne, ha elkezdenék a szisztematikus felmérést, kérdéses, hogy van-e a látókörében olyan szakember, aki a városgazdálkodáshoz és a kommunikációhoz is ért, van elég ismerete, tapasztalata, hogy ezt a hatalmas munkát koordinálja, és folyamatosan produkáljon eredményeket, vagy csak olyanok vannak, akik elvállalják a munkát, mert kell a pénz, de igyekeznek azt letudni, de nem érzik, hogy micsoda felelősség nyomja a vállukat. Pedig itt éppen a HOGYAN a legfőbb kérdés.

A legnagyobb feladat az, hogy „ne maradjon ki senki” – ahogy a mamám gondoskodott arról, hogy egyetlen potenciális tehetség se kerülje el a figyelmét a városban, úgy a nagy település-szkennelésben is az a lényeg, hogy egyetlen ember se érezze, hogy őt kihagyták… Tehát ez nem egy értelmiségi vircsaft, hanem egy olyan területi és társadalmi feltérképezés, amely mindenkihez el kell jusson. Persze, nem egy népszámlálás-szerű zaklatásként, hanem csakis, mint lehetőség, amivel aki akar, az él, aki pedig csak szemlélődni szeret, azt is megteheti. Mi kérdezünk, aki akar válaszol, és az ebből kialakuló helyzetképet azonnal és következetes rendszerességgel el kell juttatni az érdekelt lakossághoz – mindezt még mindenféle döntés, illetve szakmai program előtt!

Az egyik legproblematikusabb dolog a városrendezési tervekben, hogy az idő-faktor valahogy elvész… egy-egy projektnek lehet határideje, de egy városban végbemenő változásnak csak jelei vannak. Mégis, a legtöbb városstratégia kitűz egy határidőt, lehetőleg jó távolit,  Pécs esetében 2030-at, mert 2020-at már túl közelinek érezték, hogy a sok légből kapott ötlet megvalósuljon… Ez egy problémákkal teli városban rettenetesen idegesítő dolog , hiszen a honpolgár már ma szeretné egy picit jobban érezni magát! A jó városrendezési tervek ezért ugyan kitűznek stratégiai célokat, de arra is nagyon konkrét programot adnak, hogy holnap mi lesz jobb. E nélkül ugyanis nem lehet értelmes együttműködést kialakítani.

Az együttműködés másik fontos pillére az, hogy azok az emberek, akik minimális aktivitást fejtenek ki a lakókörzetükben, érezzék, hogy javaslataikra valóban odafigyelnek. Mint aki 2004 óta „hinti az igét” Budapest jövőjével kapcsolatban, számtalanszor tapasztaltam, hogy bizonyos politikusok figyelmét felkeltették a gondolataim, olyannyira, hogy mint saját bölcsességüket adták tovább – rémesen undorító viselkedés, azon felül, hogy nem is praktikus. Egy politikusról alkotott választói véleményben annak is komoly szerepe van, hogy az illető milyen szakemberekkel veszi körül magát, és azok tudását mennyire tiszteli. Természetesen, egy politikus át kell vegyen szakmai következtetéseket, ám ennek a hiteles módja az, hogy a szövegében idézi a forrást. Képzeljük el azt a szituációt, amikor a polgármester egy tv-interjúban megemlíti, hogy xy helybeli lakos azt javasolta, hogy… és az önkormányzati szakemberek most ezt vizsgálják, és szeretnék minél nagyobb körben megvitatni… – mennyit nőne a polgármester a választói körében?

A kommunikáció nem csak arról szól, hogy a politikusok, vagy szakemberek tudatják az emberekkel, hogy mi lesz, hanem ennél semmivel sem kevésbé fontos az, hogy megtudják az emberek véleményét arról, hogy ők mit is akarnak. Majd, ha ez már világos, akkor képesek legyenek egy folyamatos párbeszédben kialakítani a közmegegyezéses döntést. Nem egyszerű dolog. Különösen olyan, tekintélyelvű országban, ahol évszázadok óta a helyi földesúr hatalma mindenki felett áll – meg kell tanulni oda-vissza, szemmagasságban kommunikálni. Bár ez az út a nehezebb, de a másik járhatatlan már a XXI. században.

Comments Closed