Ha az ok-okozati összefüggéseket vizsgáljuk, akkor számomra egyértelmű, hogy a mai kilátástalan káosz mélyén a magyar honpolgárok öntudat-nélkülisége az ok – hogy eltűrik mindazt, amit a mindenkori hatalom sakkozik a fejük felett. Nem vagyok, és nem is akarok politikus lenni, nem buzdítok semmilyen forradalomra, amúgy sem hiszek a forradalmakban, hanem csak a megfontolt lépésekkel előre haladó, következetes reformokban. Mivel egy olyan társadalmi reform, amire Magyarországon szükség lenne, minimum két generáció alatt, ha végbemegy, nekem már erre időm nincs, inkább kivonom magam az országból, amennyire csak lehet, ám éppen ez a helyzet ad összehasonlítási alapot, lehetőséget arra, hogy elmondjam, miként kellene működnie egy városi vezetésnek ahhoz, hogy az itt élők jobban érezzék magukat…

Nos, a Balettintézet és a Magasház is egy-egy mintapélda lehet a döntéshozatal folyamatára egy valódi demokráciában, ahol a hatalom és a népfenség is ugyanabba az irányba halad. Látszólag a két épület esete nagyon különböző – az egyik elismert szépség az elegáns Andrássy úton, a másik a panel-gigantománia vidéki példája. A közös, hogy üresek, és a tulajdonosuk nem tesz semmit azért, hogy ez ne így legyen. De a történet nem itt kezdődött…

A Dreschler-palota a MÁV Nyugdijalapjának elegáns bérháza volt.

A Dreschler-palota a MÁV Nyugdíjalapjának bérháza volt.

A Dreschler-palota eredetileg elegáns lakóház volt, az ország gazdasági fellendülésének idején, amikor sikk volt az akkori Sugár úton lakni, és a befektetők ismerték a várost, azt a társadalmat, amely igényeire kitalálták a maguk befektetéseit… és volt egy Közmunkatanács, amely ésszerű keretek közé szorította a profitéhséget… az akkori rendszer működött.

Aztán a szocialista állam rátette a mancsát mindenre, és addig rohasztotta a belváros épületállományát, amíg maga is elhitte – értéktelen. A város szélén épített…

A hatalomváltást a problémáktól való menekülés és a harács motiválta, ennek pedig kiválóan megfelelt az, hogy potom pénzért elkótyavetyéljék mindazt, ami valóban érték, ám a pusztulás azon állapotában rá lehet fogni, hogy értéke annyi, amennyi. Ebből remekül meggazdagodott néhány ember, és a játékba beszálltak külföldiek is, akik különösebb kulturális kötődés nélkül, a szimpla üzletet látták. Nem rájuk kell haragudni, vagy a bűnbakot keresni, hanem azokban, akik verik a mellüket a nagy népnemzeti hazaszeretettől, ám készséggel együttműködtek a fosztogatásban.

Megkérdezte valaki, hogy mit érdemes kezdeni egy bérpalotával a XXI. századi Budapesten? Mi az adekvát funkció,  amely biztosítja hosszú távon a szükséges befektetés megtérülését, miközben a város is maximálisan profitál belőle? Mert ha ez a kérdés felmerült volna, akkor szembe kellett volna nézni az ennél is alapvetőbb kérdéssel, miszerint Budapesten, egyáltalán Magyarországon, a befektetők és a település lakosságának érdeke össze van hangolva úgy, mint amikor Budapest a fénykorát élte, a XIX-XX század fordulóján? A válasz egyértelműen – nem! Nincs itt semmi összehangolva, a mutyi attól működik, hogy mindenki mindenkivel ellenérdekelt, és erre a jogszabályok még ráerősítenek.

Szebb időkben, egy működő városban...

Szebb időkben, egy működő városban…

A helyi adók kuszasága, az iparűzési adó maga azt üzeni, hogy ne légy sikeres! Bizonyítsd be, hogy nagyon szerencsétlen vagy, mert akkor egy csomó támogatást kaphatsz, ellenben, ha sikeres vagy, akkor újabb és újabb terhekkel pakolnak meg… Nem lehet sikeressé tenni egy várost, ahol mindenki azt kell bizonygassa, hogy szerencsétlen!

Sikeres üzleti tevékenységet, befektetést, jól meg kell tudni tervezni. A jó terv elkészítéséhez átlátható és minél kevésbé változó feltételrendszer szükséges. Éppen azért, hogy a vállalkozás nyereséges legyen, de ne kényszerüljön szabad rablásra ahhoz, hogy a sűrűn változó feltételek mellett is fennmaradjon. Magyarországon épeszű ember nem kezd semmilyen szolid nyereséggel kecsegtető vállalkozásba, hiszen a szolid nyereségét bármikor elhappolja egy újabb adó. A bizonytalan feltételrendszer taszítja a normális embereket is a szabad rablás vagy az adócsalás felé, sokszor akaratuk és habitusuk ellenére, a félelem okán.

Attól, hogy az iparűzési adó a vállalkozás sikerességétől függően változó érték, tulajdonképpen az önkormányzat is a lábába lő, hiszen nem tudja pontosan tervezni a bevételeit – az mások munkaképességén áll vagy bukik. Ha az ingatlan műszaki paramétereihez kötné a helyi adó mértékét, akkor nemcsak az önkormányzat, hanem a vállalkozás is pontosan tudná tervezni a jövőjét – a helyi, bázisadó a költségek egyik eleme.

A Dreschler-palotát hosszú távra tervezték – abban az időben (1886) lehetett… a MÁV Nyugdíjalapjának volt az elegáns bérháza –  előtakarékosság, jó befektetés, amiből később tisztes nyugdíjat fizethettek (volna), ha a politikai széljárás nem dönti romba a terveket. Eltelt fél évszázad, és ma újra lehetne előrelátó üzleti terveket készíteni, valós igények alapján, ha volna, aki ezt képes lenne körültekintően megfogalmazni. A korrupt hivatalnokok és a várost nem ismerő külföldiek fantáziája a szállodáig terjedt, de azt sikeresen megmattolta az építésügyi előírás, amely még mindig zöld mezőben gondolkodik, és képtelen a meglévő városszövetet adottságnak elfogadni – a grandiózus projekt megbukott a garázson… hová teszik az előirás szerinti parkolókat? Azzal pedig nem törődtek, hogy éppen az ezredfordulón kezdtek rájönni világszerte, hogy az autóforgalmat talán mégsem kellene minden szempont elé helyezni. Az izraeli befektetőnek elege lett a magyar hivatalok töketlenkedéséből és eladta a házat egy másik befektetőnek, aki belebukott.

A rossz üzleti terv, az ostoba előírások olyan elemek ebben a történetben, amelyek egy felelősségteljes városvezetés esetén, megfelelő anyagi ösztönzők és büntetések rendszerében nem hagyták volna évekig húzódni az ügyet, hanem abba az irányba terelték volna, hogy a tulajdonjogot olyan befektető szerezze meg, akinek elég kreatív, ugyanakkor megalapozott a programja. Ehhez az önkormányzatoknál olyan szakembergárda kellene legyen, akik egyesítik magukban a szakmai tudást, a döntésképességet, és döntéseikért személyes felelősséget hajlandók vállalni – nem a politikusok jobbágyai, hanem önállóan  gondolkodó és cselekvő emberek, akiket kellően megbecsülnek, hiszen nem csak a ma, hanem a jövő városának arculatát is befolyásolják a döntéseik. De ilyen emberek, ha vannak is, felőrlődnek a rosszul működő rendszer fogaskerekei közt.  Ezért kell mindenekelőtt tiszta és átlátható rendszert alkotni.

Tel-Avivban már évtizedek óta létezett a helyi adó meglehetősen hatékony rendszere, amikor a város, amely gazdaságilag biztos lábakon állt, kidolgozta a stratégiai tervét és megreformálta a szervezeti rendszerét. Ezt a hatalmas munkát nem lehetett volna jól megcsinálni, ha nem támaszkodnak a civil lakosság legszélesebb rétegeinek tudására, véleményére, támogató együttműködésére. A polgármester nem akarta maga kitalálni, hogy mi jó a városlakóknak – megkérdezte. Szisztematikusan feltárták a lakosság véleményét, szándékait a jövőt illetően.

Talán, egy elég széles bázisú felmérés, persze sok-sok szakember bevonásával, kialakíthatna egy olyan programot a Dreschler-palota felújítására, amely a helyi igényekre alapul megint, hosszú távra előre gondolva, összeegyeztetve azzal a városszerkezettel, amely olyannyira értékes, hogy a Világörökség része. Amikor pedig megvan a konszenzusos program, ahhoz már meg lehet majd találni a megfelelő befektetőt, aki jó gazda módján kezeli ezt az épületet. Ez nem az állam dolga! Az állam, a helyi vezetés dolga olyan feltételeket teremteni, amelyben az érdekellentétek kiküszöbölhetők, az együttműködés megteremthető. Ma nem ilyen a rendszer, és ez bizony a kormányzat felelőssége. A podo-rendszerben a helyi adó bünteti a lustaságot, támogatja az aktivitást – ezzel teremti meg a közösségi és az egyéni érdek egyensúlyát.

A következő részben arról lesz szó, hogy miért nem szabad lebontani a Magasházat Pécsett…

Comments Closed