Urbánusok

Idővel megtanulja az ember, hogy Magyarországon az urbánusság nem épp azt jelenti, mint más nyelveken – ez itt kérem a zsidó intellektus szitokszava, különösen, ha író az illető.

Valójában a népi-urbánus vitában azt támadta legjobban a magát népinek mondott irányzat, amire a zsidók a legbüszkébbek voltak. Vagyis, hogy mennyire elmagyarosodtak. Nyelvében él a nemzet? – a zsidók magyarabbak lettek a magyaroknál a kultúrában, és ez megbocsáthatatlan volt.

A jöttmentek leszármazottai tanultak, ahol csak lehetett. Egy Herzl Tivadar nevű, akinek a fakereskedő apja 1856-ban költözött Pestre, ő maga 1860-ben született a Dohány utcai zsinagóga mellett, a   Evangélikus Gimnáziumban érettségizett. Bár ő sokakat megelőzve látta, hogy az európai zsidóságra nem vár fényes jövő, és arra tette az életét, hogy népének megszerezze az Ősújhazát, unokatestvére magyar író maradt holtáig: Heltai Jenő

Az orvoslás régi zsidó mesterségnek számított. Van aki a Halakha szigorú egészségügyi szabályai következményének tartja, amely szerkesztője maga is orvos volt – Maimonides. Magyarországon, a középkorban már szép számmal működtek,  királyi-főúri udvaroknál is,  zsidó orvosok. Mint sok más mesterség családi tradicióként folytatódott több nemzedéken át.

Korányi Frigyes (Kornfeld)  Nagykállón, orvoscsaládba született 1828-ban. Piaristákhoz járt középiskolába, majd a pesti orvosi egyetemre. Mint orvostanhallgató részt vett a szabadságharcban, ezért büntetésül, diplomázása után sem Bécsben, sem Pesten nem kezdhetett praxist – visszament Nagykállóba. Ellenben több külföldi tanulmányutat tett, és tapasztalatait szaklapokban tette közzé. 1859-ben Nagykállón kórházat alapított. Politikai állásfoglalásai rendre hátráltatták szakmai előmenetelét, így az csak a kiegyezés után vett igazán lendületett. Részt vett az orvosképzés reformjának kidolgozásában, majd megépíthette azt a kórházat, amelyben a kor leghaladóbb, legkorszerűbb tudományos nézeteit propagálta és érvényesítette. Kiemelkedő munkássága elismeréseként 1884-ben nemesi rangot kapott, később báró és a főrendiház tagja lett. Rendkívül sokoldalúan foglalkozott az orvostudománnyal (belgyógyászat, ideggyógyászat) , sőt a betegségek társadalmi hátterével is, és nagyon fontosnak ítélte a prevenciót. Teljes egészében neki köszönhető az  Tüdőszanatórium 1905-ös megnyitása, mely a saját tervei alapján az általa gyűjtött adományokból épült fel. Munkássága az “aranykorra” esett (1913-ban halt meg), amikor a magyar nemzet befogadta és elismerte a kiváló képességeket, még ha ennek, a magyarsággal való teljes azonosuláson kívül,  az ára a kikeresztelkedés is volt, mint a Korányi család esetében.

A honszeretet megindítói példái a híres zsidó orientalisták: Vámbéry Ármin (1832-1913) , Goldziher Ignác (1850-1921), Munkácsi Bernát (1860-1937), Kunos Ignác(1860-1945). Különösen Vámbéry és Goldziher magatartása elgondolkodtató, akiket  sokkal nagyobb tisztelet és megbecsülés övezte külföldön, mint Magyarországon, mégis maradtak. Munkácsi és Kunos a finn-ugor rokonság kiváló kutatói, együtt gyűjtöttek moldvai csángók körében.

Az értelmiségi pályák mindegyikén találunk kíváló teljesítményt nyújtó zsidókat, akik a kiegyezés és a II. viágháború közötti időszakban alkottak. Az amichay.hu lapon külön rovatot nyitottam, hogy ezeket a személyiségeket (más, szerintem fontos izraeli egyéniségek társaságában) megismerjék az érdeklődők. Most csak néhány, Budapest városiasodásával kapcsolatos személyre térek ki.

A számtalan kíváló építész körül kettőre: Hajós Alfréd (1874-1955), és Kozma Lajos (1884-1948) alakjára.

Bár, kétségtelen, Budapest építészeti arculatát befolyásolták azok a zsinagógák, amelyeket a növekvő számú és egyre nagyobb gazdasági erőt képviselő zsidóság építtetett Budapesten, de a zsidó alkotók, tervezők, kézművesek és iparművészek működési köre ezeknél jóval nagyobb volt.

Hajós Alfréd ( Guttmann Arnold) az első magyar olimpikon (1896 Athén – úszás). Nagyon szegény családból származott,  13 éves korában kezdett komolyan úszni miután édesapja a Dunába fulladt.  Az Olimpia idején  a Műegyetem építészkarának első éves hallgatója volt. Diplomázása után a kor legnevesebb mestereinél dolgozott, de már 29 évesen saját céget nyitott. Életének mindvégig fontos eleme maradt a sport, ám nem kevesebb ambicióval művelte az építészetet. Az 1924-es párizsi olimpia szellemi versenyén ezüstérmet szerzett egy tervével. Máig figyelemre méltó, modern épülete a Nemzeti Sportuszoda a Margitszigeten.

Kozma Lajos a XX. század magyar építészetének és iparművészetének egyik legnagyobb hatású, nemzetközileg is elismert alkotója volt.

Somogyban született, és kora gyerekkorától ismerte a magyar népművészeti motivumokat. Ráadásul, legalább annyira volt grafikus is, mint építész,  vagy bútortervező. Korabeli írókkal, költőkkel jó barátságban volt, készített könyvillusztrációkat is. 1914-től négy éven át teljesített frontszolgálatot tüzértisztként.  Ebben az időszakban született újabb külön kötetben megjelent grafikasorozata: Zsuzsa  Bergengóciában. 1916-tól sorra látnak napvilágot kortárs szerzők írásai Kozma-illusztrációkkal, a Kner nyomdával való együttműködése eredményeként.

1906-ban diplomázott mint építész, külföldi tanulmányútjai után Lajta Bélánál dolgozott, majd 1913-ban megalakítottaa Budapesti Műhely néven ismert belsőépítészettel foglalkozó csoportot.

1930-as évekbeli építészeti-belsőépítészeti tevékenysége a legizgalmasabb. Ebben az időszakban tervezett nagyobb és ismertebb épületei (Átrium-ház, Régiposta utcai bérház, Üvegház, stb.) mellett családi- és bérvillái a hazai modern szellemű építészet kiemelkedő alkotásai.

Kozma Lajos írja önmagáról 1935-ben a Magyar Iparművészet című folyóiratban: “… Az érvényesülésért nem verekedtem soha. Jöttek jó emberek és rendeltek nálam könyvet, bútort, lakást, házat, ahogy szomszédomban a nemes csizmadiánál papucsot, cipőt, csizmát. Igyekeztem derekasan megfelelni a feladatnak – mert mindig feladatnak éreztem és gyönyörű erőpróbának ezt a tusát -, a vízió és az anyag, a régi megkötöttség és az új lehetőség, a szokás és a felszabadulás küzdelmét. … Elemrültem néha napokig egy szép szék vonalaiba, ahogy egy kis ház alaprajza álmaimat ma is nyugtalanítja: hogyan fromáljam meg azt, amit logikusnak, világosnak, tisztanak érzek képzeletemben. …”

1944-ben  Soros György apjával Schwartz (Soros) Tivadar  író, újságíró, eszperantistával bújkált egy darabig Budapesten – erről az élményéről Soros Tivadar könyvet írt – és mindvégig azzal idegesítette társát, hogy halálos nyugalomban rajzolt.

Budapest urbánus fejlődéséből kihagyhatatlanok a kávéházak.  Saly Noémi, a téma kíváló szakértője szerint, csak a máig zsidónegyedként számon tartott belső-erzsébetvárosi területen, a századfordulón 220 kávéház, kávémérés működött. Budapest többi részén még vagy 300. Legtöbbjük a nagykörút két oldalán. Kávéház címet az 1882-es évektől az utcaszinten lévő, legalább 150 négyzetméteres alapterületû és 4 méter belmagasságú üzlet viselhetett, amelyben legalább két biliárdasztal is állt.  Később kialakult a kávéházak éjjeli változata, a varieté, az orfeum.

A Hadik Dél-Buda egyik leghíresebbje volt, 1922 és 1944 között, amikor  Kaiser Adolf és fiai vezették. Nem a pompás enteriőr, de még nem is a frissen pörkölt kávéja miatt, hanem a társaság okán. A legendárium szerint, addig, amíg Karinthyné Bőhm Aranka és barátnői nem tették a törzshelyükké, említésre sem méltó hely volt. A férjek, mint Devecseri Gábor, Karinthy Frigyes  később érkeztek, és nem maradhattak el a nőtlen férfiak sem – Déry Tibor, Somlyó Zoltán, Surányi Miklós.  Aztán, már oda jártak azok az írók is, akik nem a szomszédos utcákban laktak.

A zsidók többsége nem ment el a  századfordulón  a nagyobb hírnév, megbecsülés reményében, nem ment el, amikor a zsidótörvények egyre inkább korlátozták az életüket, és még akkor sem, amikor 600 ezer magukat magyarnak vallott sorstársukat kiirtották. A többség nem ment külföldre, mert még mindezek után is magyarnak érezte magát.

Comments Closed