A zsidók hatása Budapest városfejlődésére a kiegyezés (1867) és a II. világháború között

Zsidók jelenlétét a magyar történelem különböző színterein, már a honfoglalást megelőzően, az Etel-köztől kísérhetnénk egészen napjainkig. Meg is tette Dénes Gábor remek dokumentumfilmsorozata, Raj Tamás közreműködésével.

Az “aranykor”,  a magyar-zsidó együttműködés példamutató korszaka  azonban,  csak a XIX. század második felében, az Osztrák-Magyar Monarchia  boldog, béke-éveiben következett el, és mindössze 50 évig tartott, mert az ezt követő 25 évre már a drasztikus romlás volt jellemző. Ennek az időszaknak rendkívüli hatása volt a magyar gazdasági és kultúrális életre, de közben, sikeresen elvakította a magyar zsidóságot, hogy időben felismerje a közelgő veszélyt. Miután 600 ezer magyar zsidót kiírtottak, és a vidéki települések zömében csak a megüresedett zsinagógák és a temetők emlékeztetnek rájuk, Budapesten koncentrálódott a megmaradt zsidóság.

Napjainkra, a magyar-zsidó ambvivalens viszony  problémáira rárakódott az utóbbi másfél évtizedben megjelent izraeli befektetői tevékenység negatív hatása, amely a nem-zsidó magyarok körében fokozta az antiszemita érzelmeket, anélkül, hogy mérlegre került volna a befektetések értéke és feltárták volna a hibák okait. A múlt felemlegetése jórészt a Holokausztra korlátozódik, holott, valószínűleg, többre mennénk azzal, ha az együttműködés évtizedeinek sikereit elemeznénk.

Budapest, amelynek nagyvárossá válása is a kiegyezés után kapott lendületet – 1873-ban jött létre Óbuda, Buda és Pest egyesítésével -, és amelyet Karl Lueger, Bécs századfordulós polgármestere nevezett irónikusan Judapestnek, mivel az akkori lakosság csaknem negyede zsidó volt, kitűnő terep arra, hogy megvizsgáljuk, miért jó, ha zsidók is élnek a magyarok között.

Tiltástól a letelepedésig

Pest szabad királyi város tanácsa még 1773-ban is úgy nyilatkozott, hogy a városban nem lakhatnak zsidók.  1755-től ugyan vásározhattak itt, de állandó jelenlétüket a városi vezetés nem tűrte. 1783-ig  meghatározott időre szóló ideiglenes tartózkodási engedélyt adtak egyeseknek, és csak 1786-ban bérelhetett állandó lakást és nyithatott üzletet az első zsidó Pesten.

A mai Budapest területén a zsidók letelepedésének három  típusa alakult ki az idők folyamán. Budán királyi privilégium tette lehetővé, Óbudán földesúri birtok mellett lakhattak, míg legvégül, Pesten, a polgárváros fogadta be őket. Mivel ez utóbbi, csak a XVIII. század végén kezdődött, itt már nem különült el olyan határozottan a zsidónegyed, mint a középkori gettók esetében. Vagyis, a lebontott  városfalon túl kialakultak a zsidó jellegű negyedek, ahol azonban vegyesen laktak zsidók és nem zsidók.

A pesti, belvárosi polgárok féltékenyen őrizték a tulajdonjogot – a városfalon túli telkeikre csak ők építkezhettek, hogy jó haszonnal bérbe adhassák a lakásokat a betelepülőknek. Miután az új vásártér (a mai Madách-házak környéke) volt a zsidók piaca, ez a környék töltötte be a “kikötő” szerepet a betelepülő  zsidók számára. Itt nyitották az első kóser vendéglőket, majd itt vált a zsidó élet központjává az Orczy-ház, 1936-ig, az épület lebontásáig. A város legjövedelmezőbb épületét  végül már csak zsidók lakták, így a köznyelv Judenhofnak nevezte. Mivel az épületben megtalálható volt a zsidó életvitelhez szükséges összes szolgáltatás, a rituális fürdőtől a sakteren, a takarékpénztáron és könyvkereskedésen át az imaházig, a zsidók a házon kívül is, a környéken béreltek lakást.

A zsidó közösség létszáma gyorsan nőtt.  Az 1793-as összeírás 126 családot tartott nyilván, 1817-ben már 232 családot, 1833-ban pedig 1356 családot (6983 fő), 1848-ban a város 13,8 %-a volt zsidó.  A főváros lakosságának 1890-ben 21 %-a, 1910-ban 23%-a, vagyis 203 ezer zsidó lélek.

A XVIII. században főként németországi, askenázi zsidók települtek Budapestre, a XIX. század elején a pesti zsidó népesség 84%-a lakott a Judenhof környékén, a lélekszámában gyarapodó zsidóság innen költözött szét a terjeszkedő nagyváros más részeibe. A  XIX. század első harmada után megindult a szegényebb galiciánerek bevándorlása. Ők,  jobbára az alacsony szociális státusú Külső-Józsefvárosban telepedtek le.

A nagykereskedők már a XIX. század közepén a Király utca helyett a Lipótvárosban nyitottak üzleteket, oda költöztek lakni. A kisiparos, kispolgári foglalkozásúak, az alsó-középosztály a Király utca mentén a Nagykörúton túlra húzódott ki. A szegényebbek a Külső-Józsefvárosban  találtak megélhetést.  Buda előkelő részeibe, vagy a Sugár út (ma Andrássy út)  környéki palotákba költöztek  az “új arisztokrata zsidók”. Az 1930-as években Újlipótváros, modern lakóépületeivel, a polgári, értelmiségi zsidók negyedévé fejlődött.

A gyorsan fejlődő fővárossal együtt a zsidóság gyarapodott lélekszámban. Szorgosan vett részt fejlesztésében, viszonzásul remélve  a befogadást. Nem túlzás azt mondani, hogy Budapestet bizonyos mértékig éppen a zsidók igényei és lehetőségei fejlesztették, tették naggyá.

A következő rész: Jöttmentekből magyar hazafiak

Comments Closed