Szomszédünnep
A Szomszédünnep nem magyar találmány. Párizsban, 1999-ben, egy 17-dik kerületi, baráti társaság rendezte az első olyan összejövetelt, amely a nagyon vegyes lakosságú, de egymástól mégis elszigetelten élő szomszédok között akart kapcsolatot teremteni. A következő években, a pozitiv tapasztalatokon felbuzdulva mozgalommá terebélyesedett Franciaországban, Belgiumban, 2005-ben pedig már 450 európai városban rendezték meg.
Tavaly, az Európa Kultúrális Fővárosa rendezvény keretében, Pécsett, félszáz helyszínen szerveződtek a civilek, hogy megtartsák a szomszédünnepet először, Magyarországon. Az ebből szerzett tapasztalatok alapján, idén az egész országra ki szeretnék terjeszteni a „szomszédolást”.
A Hungarofest keretén belül működő koordináló csoport felhívással fordult különböző helyi, civil szervezetekhez, önkormányzatokhoz. Akinek „füle van” az ilyesmire jelentkezett, mint potenciális résztvevő, de azoknak is érdemes megismerni a szomszédünnepet, akik idén, aktivan nem vesznek részt benne. Hiszen valójában, nem az „ünnep” a lényeg, hanem az a folyamat, amelyet az ilyen rendezvények elősegíthetnek.
2009-ben elvállaltam a házunk közös képviseletét. Az első hónapban meghirdettem a „kertész-szombatot”, amelynek lényege a kert közös rendbetétele kapcsán beszélgetni, megismerni egymást.
Az első alkalommal sikeresnek mondható volt az akció, a házban lakók és „külsős” barátok, ismerősök is jöttek. De úgy tűnik, hogy az ilyen összejöveteleket túl sűrűn nem célszerű megrendezni, mert a második és harmadik alkalommal már csak ketten-hárman voltunk a csaknem 100 emberből, aki ebben a házban lakik.
Gangkoncertet is rendeztünk, a nagyszerű Oriolus kamarakórus volt nálunk. Egy órára, mintha béke borult volna az udvarra. Csakhogy, az énekszóval az is elszállt. A jószomszédság kialakítása hosszú, sziszifuszi munka, mert lehet egy házban 95 jó ember, ha 5 megmérgezi a levegőt.
Ebben a félelmekkel és gyűlölködéssel teli országban nagy szerencse, ha akad egy háznyi jószándék. Ám belenyugodni nem szabad, újra és újra meg kell kísérelni kimozdítani a környezetünkben lévő embertársainkat a maguk elzártságából. Lehet, hogy ez, egy nagy közös evés-ivással indul, de lehet, hogy kezdetnek elég a köszönés, egy mosoly, és segítő gesztus is.
Haszontalan szépség
Kegyes volt az időjárás ezen a hosszú hétvégén, Pécsett. A megelőlegzett tavasz sétára csábított.
Európa Kultúrális Fővárosa 2010 plakátjai még feltűntek, imitt-amott, de a program-hisztéria elmúlt, a város megszokott ritmusa visszatért. Lassan letisztul, hogy a kövekbe fektetett milliárdok milyen, valódi változást hoztak Pécs életében.
A pécsi „civilek”, akik az EKF lehetőségét elsőként vetették fel 2002-ben, és akiket a politika háttérbe szorított, amikor a pénzfolyam megindult, folytatják a diskurzust, mert nekik, valóban a városuk fejlődése a fontos.
Először a Kodály Központ felé vettem az utam, mivel az elmúlt évben ezt csak építés közben láthattam. A belvárosból haladtam kifelé: a Széchenyi tértől a Király utcán át a Buza térre, majd onnan lecsorogtam a hatos út bevezető szakaszára, hogy a benzinkút háta mögött, az épület hátsójánál kezdjem az ismerkedést. Mert a ház bejárata, ki tudja miért, a városból kivezető út felé van tájolva.
Fülembe csengenek Horváth András építész, a Dél-Dunántúli Építészkamara elnöke és Paks város főépítésze szavai, nyáron, miszerint ez az épület európai léptékkel mérve is jelentős építészeti alkotás.
Nem vitatom, csupán a magam földhözragadt funkcionalista szemléletével keresem a ház és a város kapcsolatát.
Ahogy haladok kifelé a városból, a robosztus főhomlokzat bal oldalán kétféle „bejáratot” látok – az egyik felfelé, a másik lefelé vezet. Avitt ösztöneim felfelé vinnének, de csakhamar felfedezem a vészkijárat feliratot – feltehetően rossz helyen keresgélek. Előttem jár két fotózó fiú – talán ők jobban ismerik ezt a házat, követem őket.
Óvatosan lépdelünk a kővel borított szabálytalan rétegvonalakon – a fény felöl remélve a titok nyitját: hová vezet az út, és mi célt szolgál?
Azonban a forduló után egy zárt üvegajtó állja utunkat, hogy az egyre szűkűlő tetőfelépítmény végső céljához eljussunk. A fények és árnyékok játéka valóban szép, de lefelé baktatva sem értem, mi célt szolgál ez a tér.
Megkerülve az üvegkorlátot, lefelé veszem az utat, és itt végre megtalálom a bejáratot.
Bizonyára bennem van a hiba, hogy ezeket a gödörszerű, középületi bejáratokat rühellem, talán egy szakavatott építész megmagyarázza nekem, hogy mi ebben a poén?
Miután vettem az akadályokat és bejutottam a lobbyba, az infromációs pultnál megtudom, hogy 2011-re 180 rendezvényt terveztek és a jegyeladás minden várakozáson felüli.
Igaz, látogatásom időpontjában (szombat délután) a ház üres, a kávéház és a bár sem működik, a hangversenyterembe pedig be sem kukkanthatunk – három zeneszerető hölgy érkezett Budapestről, városnézőbe, csak úgy, hétvégi kirándulás gyanánt, kiváncsiak az új zenei központra, de „biztonsági okokból” a terem zárva van előttük is.
A belső tér a külsőhöz hasonló orientációs problémákkal teli, dimbes-dombos padlózata értelmét sem igazán fogtam fel, idősödő nő létemre, aki hangversenyre nem terepjáró cipőben szokott járni, és nem kívánatos eseménynek tekinti a körömcipőben várható bokaficamot egy zenei élmény helyett.
A vörös lócák nagyon művésziesek az előtér emelkedő részén, bár ülőalkalmatosságként leginkább óvodai csoportok fegyelmezéseként hasznosak. Rózsaszín kőpadokként visszatér a motívum a bejárathoz vezető lejtőn – a gördeszkások még nem fedezték fel a lehetőséget.
A környék kihalt, nincs miért ide jönni, hacsak nincs éppen koncert. Akkor, bizonyára nagyon izgalmas a ritka fákkal és sűrű fénykarókkal teletűzdelt „park”, amely a városon kívülről érkezőknek jelzi, hogy itt zenei élményben lehet részük, úgy, hogy a belvárost meg sem kell közelítsék. Autóiknak van bőven parkolóhely, ha pedig programjuk végeztével megéheznek, beugorhatnak egy hamburgerre a közeli benzínkút tövébe – a kor elvárásainak megfelelően… Valóban ez az, amit akarunk?
Az épületet Keller Ferenc, Hőnich Richárd, Fialovszky Tamás és Sólyom Benedek tervezte. Az eredeti pályázat bíráló bizottságának értékelése és a tervek: ITT
Apró pécsi csodák
Miközben újabb botrányok borzolják a kedélyeket az Európa Kultúrális Fővárosa projektjei kapcsán, Pécsett, ha lassan is, szaporodnak az apró csodák.
A szétdúlt, riasztó színűvé homlokzatpingált Nádor szálloda valamikori sörözőjében nyilt egy üzlet. Még tábla sincs kinn, talán a nevét sem döntötte el a tulajdonos, de amit látni lehet belőle az szívmelengető! Külföld-szaga van, a lehető legjobb értelemben: a Terra Ungheria kft gyönyörű kerámiái állnak a középpontban, de a „körítés” legalább olyan ötletes-esztétikus, mint maguk a pécsváradi üzem tárgyai. Az élő növények, a vágott virágok, a gyertyák és az egyedi megrendelésre készülő, de mintaként látható, tapintható, gyönyörű, fa bútorok vonzó belső teret alkotnak.
Ilyen helyre jó bemenni. Jó ott lenni. Sokszor nézelődni, időnként vásárolni is. Sokhelyütt a világban az ilyen home-design üzletekben van egy kis bárpult is, ahol a térkialakításhoz leginkább illő harapnivaló és innivaló is kapható. Ide például roppantul illenének a minőségi sajtok nyáron szőlővel, borral, télen akár különleges pálinkákkal is, amikor a hangsúly nem azon van, hogy együnk-igyunk, hanem azon, hogy töltsünk el ott egy kis időt. Üljünk le, gyönyörködjünk a virágok és kerámiák harmóniájában, a gyertya fényében, a virágüzletek jellegzetes illatát magunkba szívva, miközben az ablakon túl ott a Széchenyi tér, olyan amilyen, de mégiscsak köztér, körben jellegzetes, kisvárosi épületekkel.
Egy okos városvezetés testületileg kivonulna és megköszönné az üzlet tulajdonosának, hogy ilyen jót cselekedett a várossal. Egy fejlődni akaró városban azt kérdeznék az új üzlet tulajdonosától, hogy miben segíthet a város, hogy az üzlet tartósan ott maradjon, sikeres legyen, jó példát mutasson másoknak is, hasonlóan egyedi és izléses boltok nyitására. Egy olyan városban, ahol nincs másba kapaszkodni, mint a kultúrális értékekben, a városvezetők, akik komolyan veszik, hogy feladatuk a közösség szolgálata, kezüket-lábukat törnék, hogy ilyen üzletek nyíljanak… nem közpénzből, ugye tudjuk?!
Pécsett az Európa Kultúrális Fővárosa projekt eddig arról szólt, hogy miként lehet rengeteg pénzt elbaltázni! Ideje lenne, hogy lassan a lényegre terelődjön a szó – miként lehet tehetséges embereket arra ösztönözni, hogy maradjanak a városban, vagy jöjjenek ide, és tegyék azt, amit a legjobban tudnak! Nem kell pénzzel kibélelni őket, csak nem szabad elgáncsolni a tevékeny akaratukat. Ez lenne a jövő évi lecke Pécsett… persze, másutt is.
A Balkán kapuja
Somlyódy Nóra könyvének címében ott a kérdőjel, talán azért, hogy ne fájjon annyira… de ez, sajnos, nem kérdés, hanem állítás – igaz, nem csupán Pécsre vonatkozik: ez egy kis magyar helyzetrajz a harmadik évezred elejéről. A könyv végén az is kiderül, hogy a kapu még mindig Hegyeshalomnál van.
A könyv budapesti bemutatójának estéjén kezdtem olvasni. Minden este, miután napi teendőimtől felszabadultam, elolvastam egy részt nagyon figyelmesen, mintha meg akarnám tanulni, egy életre bevésni az emlékezetembe.
Nem árt ha tudjuk, hol élünk.
Igaz, ennek az volt az ára, hogy elalvás helyett felbosszantottam magam, és még vagy két órát olvastam valami mást, hogy megnyugodjak.
A magyar politikai élet korábbi disznóságai nem rendítettek így meg, hiszen akkor nem itt éltem, természetes, hogy nem tudtam róluk, de 2005-ben már rá voltam kötve a magyar infúziómra, vagyis elvileg tudnom kellett volna… mégis a kép, amely a könyvből körvonalazódik, számomra, politikai kapcsolatokkal nem rendelkező, szimpla állampolgárnak, félelmetesen ismeretlen.
Az állampárti korszakhoz képest az egyetlen reményteli pont, hogy a könyv egyáltalán megjelent. Ezen kívül, mintha minden csak rosszabb lenne. A feladatukra alkalmatlan emberek tömege, amely uralja a magyar közéletet, rátelepszik a gazdaságra, elszívja az adófizetők pénzét, hülyét csinál a jobb sorsra érdemes honpolgárokból – mindez azt sugallja, hogy el innen, el, nagyon messzire!
Egy éve módszeresen térképeztem fel a Pécsen tapasztaltakat. Szülővárosom, édesanyám még most is ott él, gyakran utazom oda. Drukkoltam, hogy sikerüljön a pályázatot megnyerni, később azért is, hogy megvalósuljon, mert annak ellenére, hogy 18 éves koromban én is, mint sokan, eljöttem onnan, máig hiszem, hogy Pécs egy különleges város, több van benne, mint amennyit megmutat magából.
Tavaly karácsonytól minden látogatásom alkalmával fotóztam a várost, minden kiállítást megnéztem, igyekeztem minél több eseményen részt venni. Az elkeseredtséget néhol remény váltotta fel, olykor a megelégedettség és az öröm is. Majd megint a bosszankodás, a majdnem jó miatt, amiből kiváló is lehetett volna, ha…
Valóban, mi kellene ahhoz, hogy a dolgok ne így múljanak el, mint az EKF, hogy a korábbi, híres magyar kudarcokat ne is említsem? Somlyódy Nóra könyve nem ad erre választ. Csak reménykedik a változásban – az Epilógus másfél oldala szerint az új infrastruktúra talán kikényszeríti a „léptékváltást”- írja, miután előtte 190 oldalon adatok tömegével bizonyítja, hogy a feudális kapcsolatrendszer Magyarországa mit sem változott Mikszáth óta. Háborúk, rendszerváltások, technikai fejlődés, Európai Unióhoz való csatlakozás – csak a felszínt fodrozza, a mélyben minden változatlan. Kiváltságok, amelyek születésével illették az arisztokráciát hajdan, mostanában a hatalmi játszmák függvénye – a hozzáértés maximum akkor kerestetik, amikor már minden más eszköz ellehetetlenült. Akkor is, csak rövid időre, amíg a mocsárból kibukkan a fejünk a következő lélegzetvételig.
Amikor 2004-ben valaki azt mondta nekem, hogy Bojár Gábor az a ritka madár Magyarországon, aki tehetségével szerezte vagyonát, azt hittem, hogy viccel. Nekem kimaradt a „gengszterváltás” körüli korlátozott lehetőségek korszaka, nem is feltételeztem azt, hogy az állami vagyon újraelosztása megint a kapcsolatokon múlt, megkerülve minden igazságtételt. A hatalomhoz megint olyan emberek tömegét juttatta, akik számára az nem a köz szolgálata, hanem a saját meggazdagodásuk forrása.
Remélhetjük, hogy a politikai fordulat, amely 2010-ben bekövetkezett, valóban megváltoztatja a helyzetet? Somlyódy Nóra könyve nem ezt sugallja. Sokkal inkább azt, hogy az is, aki évekig a palánkon kívülről kiabált, hogy csalás, ámítás, a végén betagozódott a hatalomba – jobb megélhetés, mint az ellenzékiség. A hatalom birtokosai megváltoztak, de a szisztéma maradt – jól kell dörgölődzködni, hogy jusson a közpénzek elhárdálásával megbízottak figyelméből. Nem a tehetség, a tudás, a minőségi munka a fontos. Véletlen, ha az is összejön. A rendszer alapvetően, továbbra is kontraszelektál.
Amikor letettem a könyvet, depresszió ellen rákattintottam az izraeli közszolgálati tv heti naplójára, és anélkül, hogy ismernék lelombozódásom okát, válaszoltak a levegőben maradt kérdésekre – egy riporttal Micpe Ramonról.
A hatalomtól nem lehet elvárni a változást. Ahhoz, hogy a mi sorsunk megváltozzon, először saját magunkat kell megváltoztatni. El kell döntenünk, hogy mit akarunk, és azért a célért magunknak kell megküzdenünk. Ez nem pénz kérdése, ez elhatározásé. Van egy álmom, és azt megvalósítom – senkitől nem fogom ajándékba kapni! Az apró csodák nem csak az izraeli sivatagban teremnek, van abból Budapesten is, Pécsett is. Azt pedig, hogy erre figyeljen az önkormányzat, szintén csak mi kényszeríthetjük ki. A jobbágy-mentalitást levetve, öntudatos polgárként. Nincs mire és nincs kire várjunk.
Pénz-prés
Anyám kezembe adott egy hírdetést, hogy nézzek utána: Pécs Lexikon – Így, az év végi Hanuka-Karácsony ajándékozási kampányba jól illene egy díszes kiadvány mindkét, a világ távoli pontjain élő unokájának. Egyetértettünk. Miután megláttam, hogy eozin-betétes bőrkötésben is meg lehet rendelni, volt egy olyan érzésem, hogy ezt csak a Kézművészek csinálhatják. Ebben nem is csalódtam, de a könyvet nem az Alexandra adja ki – kaptam az információt.
Valóban. A lexikont a Pécs Lexikon Konzorcium gondozza, és a következő feltételekkel rendelhető meg:
Szimpla kötéssel: 16 % kedvezménnyel 20 990 Ft-ért.
Bőrkötésben eozinnal: 12 % kedvezménnyel, 65 200 Ft-ért.
Amikor megláttam az árakat, nem szóltam a nyugdíjas mamámnak, hanem küldtem egy e-mailt a kiadónak. Simon Attila ügyvezető igazgató válaszolt az árral kapcsolatos kérdéseimre:
„A Pécs Lexikon munkái három éve indultak, nem központi forrásból, hanem a honlapunkon feltüntetett cégek támogatásaiból tudtuk a kezdeti lépéseket megtenni, finanszirozni.
A Pécs Lexikon műfajt teremt hazánkban, nehéz szakmai műhely munkában alakult ki szerkezete, tartalmi és formai koncepciója.
2008 óta folyamatosan szélesedett az alkotói kör, amely a szócikkírók tekintetében elérte a 130 főt. A 11 tagú szerkesztőbizottság, és hét fős tanácsadó testület munkája volt sikerének záloga. A lexikon így vált valóban tudományos, de egyben közérthető művé. A város lakossága több mint 400 címszó javaslatot tett, rengeteg archív anyagot, fényképet bocsátott rendelkezésünkre. Ugyanígy a köszönet hangján beszélhetünk a helyi és országos archívumok és könyvtárak segítőkészségéről is. A nagyszámú kép gyűjtése, elkészítése, jogdíjak megszerzése azonban így is sok pénzbe került.
A közel három éves munka során már elkészült az 1050 oldalas Pécs Lexikon 4700 szócikke és a 2700 képből álló illusztrációs anyaga és soha nem látott archív filmeket is tartalmazó DVD melléklet segítségével, két kötetben mutatja be városunkat – még a pécsi tükék számára is számtalan újdonságot tartogatva..
A lexikon várhatóan decemberben kerül az üzletekbe egy ünnepélyes könyvbemutatón tárjuk a nagyközönség elé és ekkor kerül a Megrendelők kezébe is az előrendelt, névre szóló kétkötetes mű.”
Telefonbeszélgetésünk alkalmával elmondta, hogy az elmúlt években rendszeresen pályáztak támogatásért az Európa Kultúrális Fővárosa sűrűn változó projektmenedzsmentjéhez – eredménytelenül. Csak a legutolsó fázisban, hirdetésfelületekben kaptak segítséget, de még a könyvbemutatóra is bérleti díjat kell majd fizessenek a pécsi Tudásközpontban.
Az eddig leírtakat elküldtem az EKF menedzsmenthez és Gerner András sajtófőnöktől kaptam írásos választ:
„A Pécs Lexikon a Pécs2010 EKF programtámogatási keretből valóban nem részesült finanszírozásban, azonban médiafelület támogatásban igen, ez 3 000 000 forint anyagi támogatást jelent. Mindezért cserébe a szerződés értelmében a kötet borítóján szerepel az EKF-logója, illetve az EKF-program a támogatók közé került. Az elmúlt másfél évben a Pécs Lexikon előkészítésének folyamatáról több alkalommal sajtótájékoztatót rendeztünk Pécsen, illetve Budapesten, a sajtót közlemények formájában tájékoztattuk, előre lekötött médiafelületeinken és honlapunkon hirdettük, tehát szóban vállalt kötelezettségeinknek eleget tettük. Az így elért és megszerzett médiafelületek szintén több százezer forintot érnek. Kétségtelenül igaz, hogy a Pécs Lexikon Konzorcium is mindent teljesített vállalt kötelezettségeiből, pl. szórólapjain, felületein feltüntette az EKF-logót.”
Természetesen, ezzel nem elégedhettem meg, hiszen a lexikon a jelenlegi árakon aligha lesz eladható, és ezzel, lényegében mindaz a munka, amit belefektettek, ha értelmét nem is veszti, de célját semmiképp nem éri el. Ezért újabb levelet írtam:
„Köszönöm a válaszát, de a kérdésem az, hogy miért nem többel támogatták a lexikon elkészültét, hiszen, valljuk be, 3 millió forint nem túl nagy összeg az EKF programhoz képest, és akkor, talán nem kerülne 25 ezer forintba a kiadvány…
Annál is inkább, mert ha eleve nagyobb példányszámot vettek volna figyelembe, akkor a kezdeti támogatás később megtérült volna az eladásokból.
Ráadásul, ezügyben még most sem késő, hiszen az EKF megtehetné, hogy felvásárolja azt a 3000 példányt, amit december 5-én lesz kész, azzal a feltétellel, hogy még további 6000 példányt nyomdai önköltségen vesz meg, és a Lexikont 10 ezer forintos áron dobják piacra. Az sem alapcsony ár, de már megmozgathatja a könyvbarát lokálpatriótákat. Esetleg, együttműködési szerződést köthetnének az Alexandrával… szóval, azt nem értem, hogy miért nem igyekeztek ezt egy, az eladhatóságot is figyelembe vevő üzleti terv alapján eljuttatni a közönséghez.”
Erre kaptam egy udvarias, de kitérő választ, amit meg is értek egy sajtófőnöktől, de továbbra sem értem, hogy az EKF menedzsment döntésthozói miért tartották előbbrevalónak a pénzt kétes értékű utcaburkolatokba fektetni, mintsem a város kultúrális arculatát bemutató kiadványhoz kezdeti segítséget nyújtani, amit egyébként, egy jó üzleti terv alapján, az utolsó forintig visszakaphattak volna. Továbbra sem értem, hogy miért nem született együttműködés az ország egyik legjobban szervezett, pécsi központú kiadójával, amelynek hatékonyan működő terjesztő-hálózata lévén, egyáltalán, professzionális működésének tapasztalataival, nagy valószínűséggel elérhette volna, hogy elfogadható áron, és nagyobb példányszámban jelenjen meg a lexikon.
A zseniális Zsolnay
Tavaly decemberben kezdtem a tudatos felmérést: milyen változást hozott szülővárosom életében az Európa Kultúrális Fővárosa megaberuházás.
Akkoriban, leginkább kudarcokról számolhattam volna be, de ehhez semmi kedvem nem volt, amúgy is megtették mások a sajtóban.
Bár bosszantó volt az újból elszalasztott lehetőség – lassan olyanok leszünk mint a palesztínok, akikről Aba Even találóan azt mondta, hogy sosem mulasztanak el elmulasztani egy lehetőséget – de ennek okairól és politikai hátteréről Somlyódy Nóra hamarosan megjelenő könyve, minden bizonnyal kimerítő válaszokkal szolgál.
Engem a városfejlődésre gyakorolt hatása izgatott, annál is inkább, mert az eredeti pályázat egyik alapfeltevése volt a kultúrális városrehabilitáció. Ez pedig főiskolás korom óta a kutatási szakterületem. Mivel Pécsett születtem, és ott éltem 18 éves koromig, édesanyám még most is, elég közelről ismerem a várost – annak szépségeit és problémáit is. Szentimentális kötődésem ellenére azt elég pontosan láttam, hogy a város a kitűnő adottságait kihasználni nem tudó, ezért sajnálatosan perifériára került helyzetén egy nagyon tudatosan felépített kultúrális alapú rehabilitációs folyamattal lehet javítani, és erre az EKF év és a hozzárendelt források remek alkalomnak tűntek – öt évvel ezelőtt.
Az építészeti beruházásokat és azok hatását csak hosszabb távon lehet igazán lemérni . Még az átalakuló közterek kritikája is akkor lehet megalapozott, ha hagyunk egy kis időt a „bizonyításra”, vagyis arra, hogy a városlakók és az odalátogatók belakják ezeket. Az EKF-botrányok sajnálatos negativ hatása, hogy a túristainvázió-momentumot csak részben használhatta ki a város a beruházások késése miatt – a vendégek kevésbé élvezhették a végeredményt, sokkal inkább láthattak eszeveszett építkezéseket a város majd minden látványos pontján.
Ugyanakkor, már nyáron megjelentek azok az apró, bíztató jelenségek, amelyek Pécs megújulási képességére utalnak, és ha a mostani városvezetés felismerve, okos döntésekkel segíti is ezeket, akkor talán, valóban egy jobb jövő veheti kezdetét.
A városi kultúráról szóló sorozatom pécsi fejezetét azokkal az apró csodákkal kezdem, amelyek, nézetem szerint, sokkal fontosabbak, mint a megaberuházások. Azt is meg merem kockáztatni, hogy ha ezekre koncentrált volna 2005-től, az akkori, majd a sűrűn változó városvezetés, a mainál jobb mérleggel zárhatná a kultúrális főváros évadot – de ez a hajó elment, a tapasztalatokból még mindig lehet tanulni és a város közösségi érdekeit szolgálni.
Az első dolog, majdhogynem triviális – a Zsolnay-hagyaték. Időben a város legragyogóbb fejlődésének korszakához csatol vissza, olyan, nemzetközileg is versenyképes produktumot mutat fel, amelyre méltán lehetnek büszkék a pécsiek, és éppen ezek újbóli megismerése vezethet arra a felismerésre, hogy a város miképpen újíthatja meg önmagát. Ebben a történetben ugyan szerepe van a pénznek, de sokkal inkább annak az „emberi tényezőnek”, amely a pénzt képes volt megsokszorozni.
Zsolnay Vilmos zseniális ember volt.
Kereskedő-családba született, festői ambiciókkal megáldott ambiciózus fiatalemberként vette át a vegetáló gyárat bátyjától. Személyében a művészi hajlam kiváló szervezőkészséggel és kereskedői képességgel párosult – nem volt rest tanulni, kísérletezni, a legkíválóbb művészeket alkalmazni, ugyanakkor reálisan mérte fel a gyár működőképességét. Munkásságára mindvégig jellemző volt a kreativitás és a realitásérzék harmóniája.
A „reklámot” szolgálta az a művészi szinvonal, amelyet a különböző kiállításokra vitt tárgyak jelentettek, de a gyár széles termékskálája biztosította az anyagi gyarapodás biztonságát. Üzletemberként, 67 évesen megépítette az első pécsi áruházat, egy évvel később, a Milleniumi Kiállításon bemutatta az eozint. Szoros együttműködése a kor építészeivel lehetővé tette, hogy a magyar szecesszió egészen sajátságos termékkel gazdagítsa az épületeit.
Családját is „fanatizálta” – Miklós fia és két lánya, Júlia és Teréz is a gyár felvirágoztatásának szentelték életüket. Még Júlia férje, Sikorski Tádé építész is bekerült a bűvös körbe. A gyárat nem csak azért lengte be a családi hangulat, mert ott is laktak a tulajdonosok, hanem mert a kölcsönös megbecsülés és a nagy közös célért végzett munka dicsősége hatotta át.
Az EKF-program legjobb ötlete volt, hogy a Zsolnay Múzeumon kívül, ennek a családnak az „emlékművét” éppen ott hozzák létre, ahol dolgoztak. Azoktól a civilektől eredt a gondolat, akik mélyen átérezték a sok évtizeden át elhanyagolt örökség valódi értékét.
A komplex nem készült el – a munkálatok még lagalább jövő tavaszig tartanak – de ha az ember eléggé vállalkozó szellemű érdeklődő, akkor az építési terület káoszában már felcsillan egy-egy nagyszerű részlet. Ilyen a Sikorski-ház, ahol a Gyugyi-gyűjtemény került bemutatásra.
És megint az emberi tényező: Gyugyi László „külföldre szakadt hazánkfia” negyven év alatt szisztematikusan gyűjtötte a Zsolnay remekműveket. Ennek a gyűjteménynek a hazatelepítése akkor is hatalmas fegyvertény, ha a városnak nem kevés pénzébe került. Ragyogó befektetés volt. Az, hogy még a pécsi honpolgárok adományozási kedvét is felpezsdítette, az külön nagyszerű, hiszen a jó város alapfeltételeihez tartozó közösségépítés és identitásfejlesztés is benne van az akcióban.
A kiállítást, a zűrös megközelíthetőség ellenére, két hónap alatt közel tízezren látták – a sok VIP vendég mellett több mint kétezer fizetős látogató volt (köztük én is, mert úgy gondolom, hogy az élmény egy újságírónak is „megéri” a befektetést…) Abban a csoportban, amellyel én is bejutottam, meglepően sok gyerek volt – megismert értékeikre méltán büszke tükék csemetéi.