az ember...

A gondolkodó és kételkedő ember nehezen megtéveszthető.

Fél életemben azt hallottam, hogy mindenki egyenlő, ezért 53 négyzetméteres átlaglakásokat építettek a polgári városoktól jó távolra eső lakótelepeken, amelyeket „kiutalás” révén szerezhettek meg azok, akik mégsem voltak annyira „egyenlők”. Igaz, a „még egyenlőbbek” igyekeztek aztán gyorsan elmenekülni a lakótelepi egyen-lakásból, lehetőleg a budai hegyekbe, vagy ha az nem jött össze, akkor legalább a belváros jobb környékeire. A városszéli lakótelepek piaci értéke már akkor nyilvánvaló volt, amikor még dúlt a szocializmus, mert az emberek csereberélték a lakásaikat.

Aztán megjelent a szociológusok rémeként emlegetett szegregáció, vagyis azok, akik saját erejükből nem tudtak a lakáskörülményeiken javítani, egy-egy lakókörzetben sűrűsödtek, ahonnan a jobb lehetőségekkel bírók már elmenekültek. A „szocialista” városok aránytalanul nagy területeket foglaltak el azzal, hogy a korábbi városokat lakótelepi gyűrűkkel övezték, miközben a belső városrészek jelentős része pusztult. Kivéve persze az elit környékeket.

Ez a folyamat cseppet sem hasonlított a szabadpiaci feltételek mellett végbement szuburbanizációhoz, mert ott a tehetős lakosság vonult ki a kertvárosokba, ami ugyan ott is elszlömösítette a belső városrészekek zömét, de a folyamat egy bizonyos ponton, legalábbis részben megfordítható, hiszen a mozgatórugója a saját igényei szerint cselekvő ember volt.

A szocialista városok tragédiája, hogy a massziv „kitelepítés” óriási közlekedési és egyéb infrastrukturális költségekkel terhelte, és terheli ma is a városvezetést, amelyet jó szinvonalon alig képes megoldani. Persze, itt is kialakultak a városkörnyéki kertvárosok, amelyek az amúgy is túlterpeszkedő városokat még egy agglomerációs gyűrűvel is körülvették…

1975-ben diplomáztam, mint városgazdász. Főiskolás éveimben már férjnél voltam, mert az akkori barátom nagynénje Nyugat-Németországba disszidált, „ránk maradt” a Makarenkó (ma Horánszki) utcai hatalmas, polgári lakás – három szoba hall, két bejárattal, mert a ház a harmincas években épült igazi Bauhaus-szépség (annak minden problematikájával együtt), amikor még a cselédnek külön bejárása, szobája és wc-je volt, a három úri szobán, bidés fürdőszobán és persze a hatalmas konyhán, kamrán kívül. Egy évig laktunk benne, egy baráti házaspárt is befogadtunk, amíg a burokrácia kerekei lassan megfordultak, és a lakást kiutalták egy jó elvtársnak, mi pedig kaptunk egy Peterdy utcai szoba konyhát – wc a folyósó végén. Mindketten vidékiek voltunk, amolyan lakótelepi egyen-lakásokban laktunk gyerekkorunkban, viszont a férjem építész, én is „valami olyasmit” tanultam éppen, így azonnal korszerűsítettük és kezdünk keresni egy másik lakást.

Szisztematikus munkánk eredményeképpen találtunk egy lepusztult rózsadombi villa-csücsköt, a Muraköz utcában, amit aztán megint hatalmas munkával, több ütemben újítottunk fel. Közben éjt nappallá téve dolgoztunk, hogy az építkezésekhez megkeressük a pénzt. Házasságom két évében két lakást alakítottunk át, ez már annyira a „véremmé vált”, hogy bárhol is laktam, a lakásfelújítás életem része maradt. Válásom után, a következő házasságom előtti időszak volt a csendes pihenő, mert akkor albérletben laktam a Karinthy Frigyes utcában. Onnan a Ménesi útra költöztem a második anyósom „hónaljába” egy nyolc és fél négyzetméteres szobába. Ott laktunk  az időközben megszületett két kisgyerekünkkel, mígnem én is a kivételezettek közé léphettem – fővárosi tanácsi dolgozóként kaptam egy két szoba komfort-nélküli lakást a Szövetség utcában. Időközben ez a házasságom is tönkrement, most már egyedül folytattam a lakásfelújítást, annak minden örömével és gyötrelmével. Ezt a lakást hagytam hátra, amikor Izraelbe települtem.

Kelenföldi lakótelep - az egyarcúság mintája

Kelenföldi lakótelep – az egyarcúság mintája

Tehát, amikor a főiskolán a belvárosok rehabilitációját választottam kutatási témámnak, a „szakirodalom”, amely akkoriban a lakótelep-építéseket igyekezett magyarázni, irreleváns voltát nagyon hamar felismertem. Ellentmondott a saját, gyakorlati tapasztalataimnak.

A professzorom eleinte nem is értette, hogy egy 19 éves nő hogy merészeli azt leírni, hogy a gazdaságossági képletek, amelyek a lakótelep-építést támogatják, alapjaiban hibásak: kihagyják a városi területek értékének különbözőségét. Akkor még egy napot nem voltam Nyugaton, ahol persze ez nem lett volna újdonság, nem ismertem a nyílt ingatlanpiaci törvényeket, de azt már felismertem, hogy itt valamit nagyon félremagyaráznak.

Megtanultam, hogy azt amit nagy hatalmú politikusok vagy az őket kiszolgáló „szaktekintélyek” mondanak – egyáltalában nem biztos, hogy igaz.

A kételkedés képességét aztán már nem lehetett kiirtani a lelkemből, és ez  jószolgálatot tett egész életemben a tájékozódásban. Nekem egyetlen politikus, legyen az a legszimpatikusabb is, nem tud eladni hülyeségeket.

Az ember egyedi és megismételhetetlen – ehhez tartom magam. Nem én találtam ki, a zsidó filozófia szerint minden ember magában hordozza az egész mindenséget – annak egyszeri megnyilatkozása. Számomra nincs átlagember. Amikor tehát annak az egyszeri embernek, sok esetben még bonyolultabban egy egész családnak, vagyis több, különböző személyiségű lénynek otthont kell teremteni, akkor az egész folyamatot azzal kezdjük, hogy feltárjuk a használók  legbensőbb igényeit.

Rémálom alaprajz! Hol tanulta ezt?

Rémálom alaprajz! Miért terveznek ilyeneket még ma is?

Az a lecsupaszított, az embert sablonizáló funkcionalista szemlélet, amely külön választja az alvást, a főzést, a tisztálkodást, és ezekre talál ki „megfelelő” dobozokat, majd ezeket valahogy egymáshoz kapcsolja – éppen olyan fatális tévedés, mint az a várostervezési szemlélet volt, miszerint a városnak vannak ipari zónái, kereskedelmi és lakókörzetei, amelyeket közlekedési folyosók kötnek össze.

Tel-Aviv kapcsán alaposan utána néztem, hogy mit is akartak a brit várostervezők, amikor az ipari forradalom után az elszennyeződött városok helyett akartak valami jobbat kitalálni.

Ők még nem hagyták ki a komplexitást az elképzeléseikből, ez a szocialista egalizáció eszméjéhez kötődő túlegyszerűsítés volt, amelynek hatása mind a mai napig rombol.

Nem tudom, hogy mit tanítanak ma az építészhallgatóknak, de abban biztos vagyok, hogy valami kimarad az oktatásból, ha többségükben mind a mai napig kockológiaként értelmezik a lakástervezést.

A sorozat következő cikke: A tervezési folyamat  itt olvasható…

A sorozat ITT KEZDŐDÖTT

A sorozatgyártás önmagában nem szitokszó - a Hogyan? - a kérdés.

A sorozatgyártás önmagában nem szitokszó – a Hogyan? – a kérdés.

Comments Closed