Mániám a régi lakások átalakítása. Nem csak azért, mert a nyolcvanas évek közepétől ebből éltem, hanem mert mint városgazdász, őszintén hiszek abban, hogy jobb lehet az elkövetkezendő generációk élete, ha az eldózerolás és új építés helyett településeinken a régi épületeket képesek leszünk jól átalakítani a mai, elvárható igényekre.

Nem az építész zsenik ellen készülök merényletre – tisztelem, ha valaki eredeti és nagyszerű alkotásokkal gazdagítja az emberiséget, de ellene vagyok az “eldobható építészetnek”.

Nem kell mindig mindent a nulláról kezdeni. Megismerni, megbecsülni, amit az előző korok építettek – nem alávaló dolog. Kevesebb művészieskedő gesztus, több igyekezet arra nézvést, hogy a megrendelő életét magas szinten szolgálja az a tér, amit az átalakítás során létrehozunk neki.

Az őszinte érdeklődés  vezetett, amikor az építészfórumon ismertetett családiház-átalakítás mellékletei között megnéztem az alaprajzokat is.

Bár a szöveg alapján hiányérzetem volt, mert arról semmit nem tudtam meg, hogy kinek tervezték a házat. Papa, mama, két gyerek, esetleg három? Hány évesek? A szülők mivel foglalkoznak? Hazaviszik a munkát, vagy nem? Vagyis a program, annak az emberi és nem pedig műszaki mivoltában, ismeretlen.

Az alaprajzok végképp elkeserítettek, ezért ültem neki, hogy véleményemet ne csupán  pár soros hozzászólásban, hanem alaposan kifejtsem. Az építész azt írja, hogy a teret a következő funkcionális elven alakította: közösségi–nappali, illetve privát–éjszakai zónákra. Nos, lehet, hogy ezt még mindig így tanítják az egyetemen, és ha igen, akkor ez elég nagy baj, mert ez a szemlélet a réges-régi tisztaszoba-rendszerből fakad, ami álságos, him-soviniszta és pazarló.

Ránéz az ember lánya a földszinti alaprajzra és sírhatnékja támad.

Jó hosszú előszoba, ami nekikoppan a falnak, ahelyett, hogy teret nyitna, ha már egyszer a “közösségi” funkció kedvéért az egész földszintet beáldozta. Tudom, kell a szélfogó, hiszen Magyarországon cudar idő is lehet tél derekán, de könyörgöm, van elég tér jobbra-balra, lehet ezt egy kicsit nagyvonalúbban is megoldani…

Az ilyen építészeti rajzok, amelyek nem adnak  teljes bútorozást, félrevezetőek, hiszen például, nem lehet tudni, hogy a lépcső melletti nappali-tér mire szolgál? Talán, az építész sem tudta  eldönteni? Lényeg, hogy nagy legyen a nappali?

Persze, lehetne az előszoba maga is kellemes tér, ha a lépcső onnan indulna, így az alsó lépcsőfokok a bejárathoz közeli oldalon kellemes szélességűvé terebélyesítenék a megérkezést. Persze, a másik oldalon, hogy a nappalit egy széles üvegajtó-fallal közvetlenül megnyithatóvá tegyük. Akkor egy felöl valóban közösségivé tesszük a nappalinak azt a részét, ami egyébként a terasz és a kert felé is néz, más rész a nappali belső tere, a kandallóval intimebbé tehető, tehát nem két semmitmondó szoba kapcsolódik, hanem funkcionálisan is megoszthatjuk a teret – a bejárathoz közelibb, nagyobb térben, ami az év egy részében még inkább megnyitható a terasz felé – a családi együttlétre alkalmas, míg a belső rész, a “kuckószerű”, intimebb tér, a kandallóval télen, lehet a televizós, internetes, zeneszoba – a család speciális igényeire méretezve. De ahhoz ismerni kell a család szokásait.

A probléma, hogy a tervező nem nyúlt a válaszfalakhoz, azokhoz, amelyek nem tartószerkezeti elemek, csak a megszokás hagyta ott őket, így akadályozva a valódi megújulás lehetőségét. Ilyen a fürdőszoba is. Minek? Nagy diszfunkcionális helyiség, egyben a mosás a fürdés, zuhanyozás,  WC, bidé (mert az nagyon fontos a közösségi funkció miatt…). Ráadásul nagyon rossz helyen van, orientációs szempontból. Az ilyen helyiség a házigazdák réme, mert mindig rumlis, amikor éppen egy vendég pisilni akar. Elemi dolog, hogy egy családi házban kell egy háztartási helyiség, ahol ott a mosás, a szennyesruha, a vasalódeszka, a porszívó, a felmosóvödör a partvis, stb. – egy lakást ugyanis takarítani is kell, és ha ezeknek nem tervezzük meg a helyét, akkor rumli van, és az nem tesz jót a családi kapcsolatoknak.

Kiütéseket kapok a him-soviniszta konyháktól, amelyek jó messze vannak a nappalitól, hogy az ott sertepertélő száműzetésben érezze magát, ha csak egy kávét kell készítsen, nemhogy egy családi ebédet. Tudom, a hagymaszag, meg egyéb, de ez a legostobább érv, hiszen megoldható lenne a gigafürdőszoba és a konyha helyén olyan lakókonyha, ahol enni is lehet és családi életet is élni, amikor valaki főz.

Persze kell WC és kézmosó a földszinten, sőt, szívem szerint az étkezőt is úgy alakítanám, hogy vendégszobaként is funkcionáljon, alkalomadtán. Sosem lehet tudni, hogy mikor éri baleset a ház valamelyik lakóját, hogy nehézséget okoz, ha átmenetileg is, felmászni az emeletre, esetleg idős rokon, ismerős jön vendégségbe, szóval, nem ártott volna erre is gondolni.

Lehet, hogy a megrendelő nem mondta – a megrendelő nem tervez naponta magának házat, nem kell mindent tudnia, de ha felhívja rá a figyelmet az építész, akkor megköszöni a jó tanácsot – nekem ez volt a tapasztalatom több, mint két évtizeden át.

Az emelet teljesen elszakad a földszinti tértől. Mivel a lépcső is elég nyomoronc, a ház lakói valóban megosztják az idejüket a lent  és fent között, vagyis a fél ház többnyire üres, vagy korosztályok szerint oszlik meg, és szétválasztja a családot.

A lépcső kényelmessége meghatározza az egész ház használatát, ezért nagyon fontos, hogy ne legyenek benne ilyen életveszélyes elhúzások, és lehetőleg szabad tér egészítse ki, mert rémesen rossz egy csőben felfelé kapaszkodni. Egy 225 négyzetméteres családi háznál megengedhető lett volna, hogy az előszoba-lépcsőfeljáró  kétszintes tér maradjon – nem csak elegánsabb, hanem praktikusabb is.

Megint gondban vagyok, hogy ki lehet az a család, akinek a tagjai vagy a földszinten, vagy az emeleten, de egy nagy méretű, vegyes funkciós térben szeretnek, talán egyszerre fürdeni? Amennyire a földszinten bőven elég lett volna egy WC, kézmosó, zuhanyzó egység a háztartási helyiség mellett, a négy szobának feltétlenül több fürdőszoba kellene. Jobb helyeken szokás a házaspárt megörvendeztetni egy kisebb fürdőszobával, ami a hálóból nyílik – talán nem kell elmagyarázzam, milyen praktikus okai vannak ennek az elrendezésnek… Másik fürdőszoba a gyerekeké, amit szintén úgy szokás megoldani, három gyerekre, hogy a fürdőszobán két ajtó van, és az egyik a legnagyobb gyerek hálószobájából vezet oda. Ehelyett építészeti elemként talán fontos, amúgy használhatatlan teraszokkal aggatta tele az alaprajzot a tervező. Bútorozás nincs, mert például a III. szobába szekrényt betenni nem lehet. Van ugyan egy teljesen béna, egyoldalú gardrob, ami sokkal praktikusabban lenne használható, ha a szomszédos szobából nyílna.

Az emeleti alaprajz elképesztően hasznavehetetlen helyiségeket tartalmaz.

Ami ebben a tervben a legjobban bosszant, hogy ha valaki végigelemezte volna az alaprajzot, a hibákból már könnyen megtalálta volna a jó megoldás is – nem különösebben nagy szellemi erőfeszítés.
Viszont annak a családnak, aki ebbe a házba költözik, évtizedekre meghatározza az életét, és nem a jó irányban. Ezért bosszant. Nagyon bosszant.

Comments Closed