A józsefvárosi szavazás megint felszínre hozta a hajléktalan-helyzet megoldatlanságát.

Azért kértem Virág Tamást, ennek a témának a szakértőjét, hogy beszéljünk erről, mert miközben magam is úgy érzem, hogy ezt a problémát rendeletekkel és büntetéssel nem lehet megoldani, mint városlakó cseppet sem örülök annak, amit nap-nap tapasztalok Budapesten.

Tehát, nem hiszem, hogy azt, ami ma van, el kell viselnünk, viszont szakértelem híján nem ismerem a lehetséges megoldásokat.

Azt hiszem, hogy legtöbben így vagyunk ezzel, és ennek az a veszélye, hogy ha a városvezetés a “rendcsinálás” jelszavával dönt valamiről, azt a többség támogatja, még akkor is, ha az a problémát csak továbbgörgeti, nem pedig megoldja.

A “beszélgetés” (e-mailes levelezés valójában) pár napja folyik közöttünk, és nem fejeztük be. Ezért több részletben közöljük, mert úgy gondoljuk, hogy hasznos “kibeszélni” a dolgokat. Egyben kérjük, hogy akiben felmerülnek újabb kérdések, tegye fel, hiszen ez nem a hajléktalanok, hanem mindannyiunk, közös ügye.

ema

–  A 2011. április 27.-i cikkedben átfogó elemzést adtál a Józsefvárosban kialakult helyzetről, aminek a végén azt javasoltad, hogy kicsi, meghökkentő, kreatív projekteket kellene különösen támogatni és a köztisztasági munkákba való bevonást is említed, amit magam is logikusnak tartottam, mint városgazdász. Most próbáljuk ezt “aprópénzre váltani”, vagyis az általánostól az emberi felé közelítsük, hogy is néz ki egy jó megoldás.
Ahhoz, hogy mi, laikusok megértsük a hajléktalanná válás és az abból való kilábalás útját, arra kérlek, hogy a praxisodból mondj egy-két példát. Természetesen, név nélkül, de olyan konkrét példát, amiben nem “a hajléktalant”, hanem az embert láthatjuk.
Tudod, elég sokat foglalkoztam a Holokauszttal, és azt tapasztaltam, hogy amíg számokról beszélünk, addig a legtöbb ember úgy érzi, hogy nem sok köze van hozzá, de ha egy-egy ember személyes történetén keresztül látjuk a folyamatot, akkor sokkal jobban megértjük az eszünkkel és a szívünkkel is.

vita 

– Nehéz egy-egy sorsot kiemelni, ezzel egyúttal negatív mintává tenni, inkább azokat a csomópontokat, döntési helyzeteket sorolnám, melyek közül gyakran elegendő egyszer hibázni, majd végtelenül nehéz korrigálni. Ilyenek a teljesség igénye nélkül a széteső családok vagyonmegosztása, ahol a jövőbeni teher (gyerektartás) elkerülése érdekében az egyik szülő lemond az ingatlanrészéről. Ez gyakori még akkor is, ha jogilag így nehezen kivitelezhető, mert a felek megállapodása gyakran felülírja a jogszabályokat.

Egy másik – erősebben társadalmi – nagy csomag az a lakóhely, ahol nincs legális, reális bért kínáló munkalehetőség, és nincs olyan piacképes vagyon, melynek értékesítésével el lehetne költözni. Akár nagy egybefüggő területek is kialakulhatnak így, ahonnan tömegközlekedéssel igen drága, ráadásul gyakran lehetetlen az esetlegesen távolabb lévő munkahely. A család gyakran szakad, egy része próbál máshol megélni, abból esetleg még haza is küldeni, vagy rosszabb esetben együtt ugranak az ismeretlenbe.

Aztán itt volt-van a régebben nagy állami vállalatok munkásszállóin lakó sok ezer ember, akik keresetükből nem meglepő módon nem tudtak félre tenni, az ingázás miatt a család akár szét is esett, majd egyszerre szűnt meg a munkahelyük és a lakhatásuk.
Kicsit általánosabban nézve van néhány olyan “furcsaság”, amin már nem könnyű változtatni, de befolyásolták az egyéni sorsokat. Például többségünk nem rendelkezik többgenerációs könnyen aktivizálható megtakarítással, de ilyen a lakástörvény jóvoltából teljesen eltérő minőségű és felújítási kötelezettséggel is járó tulajdonhoz jutott emberek, és a “soha nem volt semmije, és nem is lesz” csoport közötti különbség.
Közhely, hogy miközben mi a lakástulajdonosok országa vagyunk, aközben ez a vagyontárgyunk gyakran foglyul is ejt. Nincs működő bérlakáspiac, ami piaci alapon működik, az túl önkényes, egyik szereplőnek sem elég biztonságos, az önkormányzatok lakásgazdálkodása, de általánosabban a vagyongazdálkodásuk is, alig-alig működik. Rengeteg üres lakás van, amin jelenleg nincs semmilyen hasznosítási kényszer, a rájuk eső költségeket viszont fizetni kell.
Ami pedig mindennél fontosabb, hogy a jövedelem és a megélhetési költségek legtöbbünknél egálban vannak, tulajdonképpen elegendő egy ponton kicsit megszédülni, kiesni, lebetegedni, és a helyzet csak családdal, kapcsolati tőkével vagy szerencsével orvosolható. És rengeteg embernek – ha mindent és mindenkit számba is vesz maga körül – egyáltalán nincs hova nyúlnia, mennie. Tulajdonképpen ekkor kellene a “hivatásos” segítségnyújtásnak képbe kerülnie.
Szóval a hajléktalanság egy furcsa állapot, ezer összetevője van, de kevés korrekciós lehetőség, főleg kevés valós, amikor a megfelelő erőforrások a megfelelő pillanatban és helyen lennének jelen. Pedig lenne min változtatni, hiszen a stresszkezelés, a felejtés, a bezárkózás mind-mind egy saját világ teremtését segíti, ezzel pedig a külvilág elkülönülését sietteti.
Ha valaki konkrét emberekre kíváncsi, nyugodtan forduljon a fedél nélkül élükhöz, jöjjön el intézményeinkbe, vagy ha esettanulmányok érdeklik, bóklásszon az interneten. Elsőként mondjuk javaslom a Van Esély Alapítvány oldalát, ahol a “Kiutak a hajléktalanságból” program résztvevőiről olvashatnak.
x
ema
Értem is meg nem is. Értem, hogy sokféle sors van, és azt is, hogy a hajléktalanság nem különálló probléma, hanem a társadalom egyéb működésképteleségének egyfajta kicsapódása, amikor a dolgok egy időben, több oldalról is rosszul alakulnak,  az egyén, közösségi és családi támogatás hiányában egyre mélyebbre süllyed. Mégis, abból, amit mondasz, olyan képet kap a külső szemlélő, mintha nem lehetne mit tenni. Azt ne várd el a (még) nem hajléktalanoktól, hogy érdeklődésük jeleként hajléktalan-ellátókba járjanak tanulmányútra.
Őszintén megvallva, a kukázást rémes dolognak tartom, úgy gondolom, hogy aki a szemétben kotorászik, az önbecsülése javát már elhagyta valahol. És nem akarok úgy viselkedni, ahogy a legtöbben – elfordítják a fejüket, amikor a ház előtti kukák közt kotorászó embert meglátják. Nem hiszem, hogy ha megbüntetik, akkor nem fog kukázni, mert nyilván olyasmi vitte rá, ami a büntetéssel nem szűnik meg, de mond, mit tehetek én azért, hogy ne kukázzon egy sor szerencsétlen ember?
x
vita
– Kukázni a hasznosítható dolgokért szoktak az emberek. Ezek egy része megy további feldolgozásra – és ez még mindig nem a szervezett lomtalanítás -, egy része pedig saját megélhetésre, ebben a kalapban sok az ennivaló. Ehhez az is kell, hogy rengeteg még használható dolgot dobjunk ki, olyanokat, melyek még értéket is képviselhetnek.
Nálunk minden a kukában végzi, a legritkább esetben kerülnek rá vagy mellé azok a cuccok, amik másnak kellhetnek. Ha kicsit jobban figyelnénk, létezne a “köztes állapot”, nem kéne benne keresni azt, ami nem oda való. Élelmiszert is lehet a kuka mellé tenni.
Persze nem jó kukázni, ahogy nem jó nem enni, éhesnek lenni, vagy akár hosszú éveken keresztül csak a szálló zsíros kenyerén élni. Hogy mit lehet tenni? Ez is nagyon szerteágazó, nálunk volt egy önkéntes hölgy, aki évekig heti rendszerességgel lángost sütött az egyik intézményünkben lakóknak, hogy akkor ők azt is ehessenek. Ő ezt tette. Van, aki azt gondolja, más ellátórendszer kell, van, aki azt, hogy tiltani kell. Mindenkit zavar, mindenki szégyelli, amikor ezt csinálja vagy látja. Legalábbis egy ideig, és addig jó, amíg zavaró.
x
ema
– Vagyis, anélkül, hogy tudnánk, van egy háttér hasznosítás – nem az ételről beszélek – amelyben az, aki kukázik, valakinek eladja a még hasznosítható dolgokat, amiből egy kis pénzt tud csinálni magának. Ha tehát, mi, akik kidobunk mindenfélét, már magunk szétválasztanánk a használható dolgokat a szeméttől, akkor az egész sokkal kevésbé lenne megalázó?
Azt is mondhatnánk, hogy ha a kerület, vagy a főváros meg akarná szüntetni a kukázást, mint tevékenységet, a tiltás helyett, például alkalmazhatná a hajléktalanokat a használható dolgok begyűjtésére, közvetlenül a lakóktól. Nem kampányszerű lomtalanítást végezne, hanem a lomok elszállítása folyamatos, önkormányzati szolgáltatás lenne. Vagyis, megint az én mániámnál tartunk, hogy a passzivitás és büntetés helyett aktivizálni lehetne azt az energiát, ami ebben a jelenségben szunnyad.
Mit szólnál a következő dologhoz:
1. az önkormányzat felhívással él, hogy minden olyan ember, aki eddig kukázni kényszerült, mert más megélhetése nincs, jelentkezzen lomtalanítónak, takarítónak.
2. tegyük fel, hogy a hajléktalanok, ha  kicsit több jövedelmük  lenne a szervezett lomtalanításból, takarításból akkor felvállalnák.
3. az önkormányzat gondoskodna, hogy minden ilyen ember kapjon minimális lakhatást és tisztálkodást, ezen felül pedig meghatározott helyeken reggelit és estebédet, hogy ételért ne legyen szüksége kukáznia.
4. az önkormányzat egyenruhát adna, amit a központi mosodában lehetne leadni – amit szintén, a jelenlegi hajléktalanok üzemeltetnének.
5. minden nap, a reggeli után, a társaság egy része a közterületek takarításával foglalkozna, másik részük járná a kijelölt körzetét, és minden lakásból közvetlenül hozná el a még használható tárgyakat – műszaki cikkeket, bútorokat, ruhákat. Mivel mindenkinek saját körzete lenne, a lakókkal, a közös képviselőkkel kapcsolatba kerülhetnének, ami talán, emberileg is fontos része lenne a társadalom kivetettjeiként élőknek.
6. a használható tárgyakat, az önkormányzat által létesített, szakosodott raktárakba kellene bevinniük, vagy egyedül, vagy nagyobb tárgyak esetén együttműködve. Itt számítógépen rögzítenék, hogy ki milyen szorgalommal dolgozik, és a minimális bérén felül, ennek alapján kapna prémiumot. Ezeket a tárgyakat ugyanis nyilvános árverésen az önkormányzat eladná – ebből lehetne bevételre is szert tenni, hiszen a cél nem az, hogy ezeket az embereket állandóan segélyen tartsuk.
Mit gondolsz, egy ilyen elképzelés használna a hajléktalanoknak?
x
vita
– Azt gondolom, hogy emberek, jogaik vannak, amikre tojunk, és a rosszérzésekkel foglalkozunk?
Tényleg rendben van, hogy hozzánk olasz középiskolai önkéntesek jönnek, nem magyarok?
Tényleg rendben van, hogy a norvég ismerősömnek természetes a kuka mellé rakás, mert szegényt lát, és mondani sem kell neki, mi meg a kukázás rossz látványáról beszélünk?
Tele a város bolhapiaccal, amiket a vevők tartanak el, többnyire hajlékosok vásárolnak olyant, ami másoknak nem kellett, a közvetítő pedig újracsempészi a kereskedelembe. Az, hogy a szemét szétválogatása fontos, nem mai történet, nem is hazai. Kanadában is élnek lomizó magyar romák, és például Németországban rengeteg városban működnek olyan  műhelyek, melyekben védett munkahelyeken tudnak dolgozók (akár megváltozott munkaképességűek, rehabilitáció utáni szerhasználók) elsősorban eredeti funkciójába visszaállítani tárgyakat (mint a Gelka régen), másodsorban pedig új funkciót találni nekik. Ezzel – ha van jó ötlet – be lehet kapcsolódni a piacra is. A hazai lomtalanítás mentalitásában és szervezésében is régi örökség. Sok országban egyszerűen garázs-vásárt tartanak a feleslegessé vált dolgokból, majd kiteszik az utcára. és elvihetik őket, ha meg nem kell senkinek, a kukásautóban végzi. Ez egy sokkal cizelláltabb rendszer úgy, hogy semmi külön szervezést nem igényel.
Igen, egy -két ilyen, egy-két másmilyen, de a lényeg ez, hogy kicsi, a helyi viszonyokra épített, és hosszú távon működő és együttműködő projektek kellenének. Talán annyit tennék hozzá, hogy még jobbnak gondolnám, ha az önkormányzat kapacitást rendelne meg akár több civil szervezettől nyílt pályázaton, mert így lehetne specializálódni és hatékonyságot is összehasonlítani.
x
ema
– Nem vitatom a hajléktalan emberek jogait, és a magam részéről, mint ahogy már korábban is mondtam, írtam, a lehetséges megoldásokat keresem, és nem gondolom azt, hogy a helyzet úgy jó, ahogy van. A kukázást akkor sem tartom “megoldásnak”, ha ez pillanatnyilag egyes emberek napi létezését jelenti. Attól, hogy rossz érzése van  embereknek semmi nem oldódik meg. Igaz, hogy másként viselkednek Olaszországban, Norvégiában, és Izraelben is. Itt is a szeméttároló előtti mellvédre teszik a tiszta, de használt ruhát, a gyerekjátékokat, a bútorokat. Az is lehet egy a sok pozitiv irányba való elmozdulás között, hogy az önkormányzatok propagandával segíti az elvárható emberi viselkedést e tekintetben, de Budapesten, érzésem szerint már sokkal súlyosabb a probléma annál, mintsem megelégedhetnénk ezzel.
Másként kérdezem: Te mit tennél, ha lenne hozzá hatalmad és korlátlan pénzed?
A folytatás hétfőn lesz olvasható, addig is, megfontolt népszavazást kívánok mindenkinek…
NEM, NEM, NEM – mert mi nem vagyunk objektívak

Comments Closed