A zsidó Róma
Péntek délelőtt volt, amikor a lábam egyenesen a „Ghetto”-ba vitt.
Azon a november végi, eső utáni napsütésben, éppen csak letettem a táskám a Viccolo del Bucco – beli apró szállodában Trasteverén, és nekiindultam a városnak. Kezemben az utikönyvvel és egy térképpel, de nem néztem bele, mentem, amerre az érzéseim vittek. Életemben először Rómában.
A rövid repülőúton elolvastam néhány fejezetet a város történetéről, de alapvetően a várostervező ösztöneimmel tájékozódtam.
A repülőtéri labirintusban elég könnyen megtaláltam a metróállomást, a megállót, amely vélhetőleg a leginkább megközelíti a szállásomat, jegyet vettem, és felszálltam a vonatra.
A Róma Trastevere állomásról gyalog mentem a Viale di Trasteverén, „érzésre” kanyarodtam be az apró utcákba, hogy minden kerülő nélkül rátaláljak a szállodára.
Aztán, „sikeremen” felbuzdulva mentem hát tovább, mintha nem is turista lennék. Egyenesen az Isola Tiberinára (szigetre) vezető hídra értem. A Tevere mélyen alattam, az „alsó rakparton” kutyások sétáltak, távolabb egy tréninges nő futott, egyébként senki nem zavarta a meglepően gyors sodrású folyó nyugalmát. A „felső rakparton” hömpölygő autóáradatot mindkét parton jótékonyan eltakarja a fasor.
Az Isola túlsó részén lévő hídról az első tábla amit megpillantottam az a Piazza Gerusalemme. Mögötte az a kicsinyke templom (San Gregorio della Divina Pieta), amelynek bejárata fölött ma is látható a héber-latin felirat, ahol a zsidóknak utasításra részt kellett venniük a keresztény szertartásokon, mégis, többnyire megmaradtak zsidóknak.
Rómában már akkor is éltek zsidók, amikor még állt a szentély, és még Titusz sem fűzre rabláncra a fellázadt Juda királyság megmaradt katonáit.
Az időszámítás előtti második századtól, a Tevere túlsó partján éltek békességben. Aztán, főként a kereskedők költöztek az Isolára és a későbbi Ghetto területére.
IV. Pál pápa 1555-ben kiadott rendeletében azonban a teljes római zsidóságot erre a mintegy 1.3 hektárnyi területre zsúfolta be, hogy ezzel is megtérésre kényszerítse őket. A XVII. században hatezer ember mögött záródott be a gettó kapuja, minden este.
Hivatalosan csak 1883-ban szüntették meg a Ghetto-t, amikor az öt zsinagóga terétől, a Piazza delle Cinque Scolétól a folyóig lebontották a házakat – most itt áll egy mintegy száz éve épített zsinagóga.
Alagsori múzeumában gazdag kiállítás a római zsidóság történetéről a kezdetektől napjainkig. Kint, a kertben kőtöredékekkel, bent gyönyörű tárgyakkal, a zsidó élet jellegzetességeit bemutató életképekkel, dokumentumokkal és egy történelmi filmmel segítenek megérteni azt a kultúrát, amit eltörölni, minden igyekezet ellenére sem tudtak. Pénteken dél körül egy olasz, középiskolai osztály nyomában jártam végig a kiállítást, és a zsinagóga impozáns felső terét.
A római zsidóság szolidáris Izraellel – a zsinagóga kerítésén ott a két, ismeretlen helyen fogvatartott izraeli katona képe.
Miután a Ghetto már nem kényszerű lakóhely, hanem olyan terület, amely magán viseli a több mint két évezredes, folyamatos, zsidó jelenlétet, az utóbbi évtizedben újra felvirágzott itt az élet.
A Via del Portico d’Ottavián a zsidó iskolán kívül egymást érik a kóser és kevésbé előírásos, de hagyományos, római zsidó ételeket kínáló vendéglők, kávéházak, pékségek. Miután szellemileg feltöltődtem a zsinagógai múzeumban, megkérdeztem egy jesiva-növendéket, hogy szerinte melyik a legjobb az éttermek közül: a Ba”Ghetto – válaszolta gondolkodás nélkül, így elsétáltam oda.
Mielőtt még megismertem volna a kosztot, lenyűgözött az egyszerű, esztétikai igényesség, amely a belső tér minden részletéből sugárzott. Olaszul, angolul és héberül beszélő pincérek, aprócska asztalok dupla terítővel és damaszt-szalvétával, soktányéros, sokpoharas terítékkel várták a vendégeket. A közeli asztaloknál olaszul beszéltek.
Mivel egy, végső soron szerencsés félreértés miatt majd két órát töltöttem az étteremben, láthattam, hogy nagyon sok a törzsvendég, akiket ismerősként üdvözölt a pincércsapat. Mivel a római konyhát még nem ismertem, amúgy pedig elég éhes is voltam, egy olyan menüt rendeltem, amelyben a híres római, egészben sűlt articsóka is szerepelt. A közelgő sabat tiszteletére egy kis, 3 és fél decis, helyi vörösbort is kértem. Azzal viszont nem számoltam, hogy a klasszikus olasz menü négyfogásos: antpasti, valamilyen tészta (esetemben, húsos, zöldséges fettuccini) után következik a főfogás, amelyben a köret volt a sült articsóka, mellette egy halom, papírvékonyra szelt párolt marhahús rukkolával. Csak ezek után jött a desszert, ami kóser étterem lévén nélkülözött bármely tejterméket, de valami zseniális volt így is. Lassan és megfontoltan ettem-ittam, idejét nem tudom, hogy mikor okozott egy ebéd ekkora, bár kissé fárasztó élvezetet.
Másnap, szombat lévén, a kóser éttermek zárva voltak, de az articsóka-imádók így sem maradtak éhen.
Az ókori Rómával töltött napom ( a következő cikkben arról lesz szó) fáradtságát egy ilyen étteremben pihentem ki, ahol nem csak az étel volt fenomenális, hanem egy énekes is beperdült az asztalok közé, és gitárkísérettel régi olasz dalokat adott elő.
Ebben az ókori romokból és mai technikai elemekből, izgalmas, szobák láncolatából álló étteremben, fantasztikus élmény volt mindez együtt.
A következő két napot Róma más vidékein töltöttem, de a búcsúestén visszatértem egy könnyű vacsorára – természetesen sült articsókát ettem, egy üveg izraeli sörrel.
Majd lassan elindultam a Tevere másik oldala felé. Az esti fényben azonban megláttam egy könyvesboltot, amit addig észre sem vettem. Most viszont húzott oda valami, tehát beléptem.
A sok, ismerős héber könyv között egy olasz, címlapján egy kisfiúval. Belelapoztam: a könyvet Anna Mária Háberman írta Tamás nevű féltestvéréről, aki 15 évesen eltűnt, miután Csátaljáról deportálták 1944-ben.
Anna Mária édesapja második házasságából született 1943-ban, Olaszországban, szerető családban nevelkedett, de néhány éve úgy érezte, hogy ki kell kutassa családjának azt a részét, amelyet nem ismerhetett meg.
Nekem, ezzel a könyvvel zárult a zsidó Rómával való rövid ismerkedésem – abban a könyvesboltban már vissza is tértem Magyarországra.
Városvédő télünnep
Most a vallásosok ne figyeljenek ide… itt vannak a téli ünnepek- Hanuka, Mikulás, Karácsony, aztán Szilveszter – amelyek tulajdonképpen mind ugyanarról szólnak: sötét és hideg van, gyújtsunk gyertyát, csináljunk sok fényt, jöjjünk össze, szeressük egymást! Az, hogy milyen történetet kerítünk e köré, majdnem mindegy.
Szerethetjük a kultúránk által ránkhagyományozottat, de teremthetünk újakat is, mint ahogy a Negyed6-Negyed7 fesztivál szervezői tették. Valójában, ők egy városvédő télünnepet csinálnak a Hanuka idején, a pesti Zsidónegyedben.
Nem csupán az épületek megóvásáról, hanem a belvárosi élet minőségéről indítanak a maguk módján diskurzust. Nemrég, itt, a podo-pro.hu-n kezdtem egy sorozatot a városi kultúráról – többen, az itt bemutatottak közül, aktív részvevői az N6N7 fesztiválnak.
Összebeszélésről nincs szó, csak hasonlóan éreztük, hogy mitől lehet jó egy város. A cikksorozatban igyekszem rámutatni ezekre a pontokra, a fesztivál pedig egy csokorba gyűjtötte azokat, amelyek a zsidónegyedben, és körülötte léteznek. Idén ugyanis, csatlakozott a programhoz a KINO, és a nyolcadik kerületi zsidó jellegzetességeket bemutató túra is. Csupa olyan, öntevékeny ember vállalkozásáról van szó, akik az elmúlt években rengeteg munkával, komoly küzdelmek árán jutottak unikális értékükig. Mindegyikük a maga kis gyertyája fényét élesztgette, kemény ellenszélben – ezért is örvendetes az összefogásuk.
A fesztivál publicitása idén már igen jelentős, és most talán az is „átjön”, hogy itt nem csupán egy zsidó buliról van szó – ez több lehet ennél, ha sokan úgy érezzük, hogy a mi életünk megéri az összefogást ! Nem kell és nem is szabad addig várni, amíg mások megoldják majd a problémákat, hanem mindannyiunknak kell tenni egy-egy lépést, amire éppen ő maga képes, és ez a sok-sok apró lépés majd előreviszi azokat is, akik még nem tanultak meg járni a demokratikus tempóban.
A fesztivál nyitóprogramja éppen ezt az egyszerű célt tűzi ki: fény a sötétségben, a városnak egy olyan pontján, amely megérdemli, hogy több fényt kapjon, mert attól lassan, mindannyiunk élete is fényesebb lehet – a 2005-2006-os podo-programban írtam, hogy ezt a várost alaposan ki kellene takarítani a fizikai és a mentális mocsoktól, a sötét sarkokat meg kellene világítani.
A maromos fiatalok ezt teszik most, és én ősz fejjel csatlakozom hozzájuk. A programokról naponta tudósítok – előzetesen is, és a helyszínről is. Fényre fel Budapest!
Pénz-prés
Anyám kezembe adott egy hírdetést, hogy nézzek utána: Pécs Lexikon – Így, az év végi Hanuka-Karácsony ajándékozási kampányba jól illene egy díszes kiadvány mindkét, a világ távoli pontjain élő unokájának. Egyetértettünk. Miután megláttam, hogy eozin-betétes bőrkötésben is meg lehet rendelni, volt egy olyan érzésem, hogy ezt csak a Kézművészek csinálhatják. Ebben nem is csalódtam, de a könyvet nem az Alexandra adja ki – kaptam az információt.
Valóban. A lexikont a Pécs Lexikon Konzorcium gondozza, és a következő feltételekkel rendelhető meg:
Szimpla kötéssel: 16 % kedvezménnyel 20 990 Ft-ért.
Bőrkötésben eozinnal: 12 % kedvezménnyel, 65 200 Ft-ért.
Amikor megláttam az árakat, nem szóltam a nyugdíjas mamámnak, hanem küldtem egy e-mailt a kiadónak. Simon Attila ügyvezető igazgató válaszolt az árral kapcsolatos kérdéseimre:
„A Pécs Lexikon munkái három éve indultak, nem központi forrásból, hanem a honlapunkon feltüntetett cégek támogatásaiból tudtuk a kezdeti lépéseket megtenni, finanszirozni.
A Pécs Lexikon műfajt teremt hazánkban, nehéz szakmai műhely munkában alakult ki szerkezete, tartalmi és formai koncepciója.
2008 óta folyamatosan szélesedett az alkotói kör, amely a szócikkírók tekintetében elérte a 130 főt. A 11 tagú szerkesztőbizottság, és hét fős tanácsadó testület munkája volt sikerének záloga. A lexikon így vált valóban tudományos, de egyben közérthető művé. A város lakossága több mint 400 címszó javaslatot tett, rengeteg archív anyagot, fényképet bocsátott rendelkezésünkre. Ugyanígy a köszönet hangján beszélhetünk a helyi és országos archívumok és könyvtárak segítőkészségéről is. A nagyszámú kép gyűjtése, elkészítése, jogdíjak megszerzése azonban így is sok pénzbe került.
A közel három éves munka során már elkészült az 1050 oldalas Pécs Lexikon 4700 szócikke és a 2700 képből álló illusztrációs anyaga és soha nem látott archív filmeket is tartalmazó DVD melléklet segítségével, két kötetben mutatja be városunkat – még a pécsi tükék számára is számtalan újdonságot tartogatva..
A lexikon várhatóan decemberben kerül az üzletekbe egy ünnepélyes könyvbemutatón tárjuk a nagyközönség elé és ekkor kerül a Megrendelők kezébe is az előrendelt, névre szóló kétkötetes mű.”
Telefonbeszélgetésünk alkalmával elmondta, hogy az elmúlt években rendszeresen pályáztak támogatásért az Európa Kultúrális Fővárosa sűrűn változó projektmenedzsmentjéhez – eredménytelenül. Csak a legutolsó fázisban, hirdetésfelületekben kaptak segítséget, de még a könyvbemutatóra is bérleti díjat kell majd fizessenek a pécsi Tudásközpontban.
Az eddig leírtakat elküldtem az EKF menedzsmenthez és Gerner András sajtófőnöktől kaptam írásos választ:
„A Pécs Lexikon a Pécs2010 EKF programtámogatási keretből valóban nem részesült finanszírozásban, azonban médiafelület támogatásban igen, ez 3 000 000 forint anyagi támogatást jelent. Mindezért cserébe a szerződés értelmében a kötet borítóján szerepel az EKF-logója, illetve az EKF-program a támogatók közé került. Az elmúlt másfél évben a Pécs Lexikon előkészítésének folyamatáról több alkalommal sajtótájékoztatót rendeztünk Pécsen, illetve Budapesten, a sajtót közlemények formájában tájékoztattuk, előre lekötött médiafelületeinken és honlapunkon hirdettük, tehát szóban vállalt kötelezettségeinknek eleget tettük. Az így elért és megszerzett médiafelületek szintén több százezer forintot érnek. Kétségtelenül igaz, hogy a Pécs Lexikon Konzorcium is mindent teljesített vállalt kötelezettségeiből, pl. szórólapjain, felületein feltüntette az EKF-logót.”
Természetesen, ezzel nem elégedhettem meg, hiszen a lexikon a jelenlegi árakon aligha lesz eladható, és ezzel, lényegében mindaz a munka, amit belefektettek, ha értelmét nem is veszti, de célját semmiképp nem éri el. Ezért újabb levelet írtam:
„Köszönöm a válaszát, de a kérdésem az, hogy miért nem többel támogatták a lexikon elkészültét, hiszen, valljuk be, 3 millió forint nem túl nagy összeg az EKF programhoz képest, és akkor, talán nem kerülne 25 ezer forintba a kiadvány…
Annál is inkább, mert ha eleve nagyobb példányszámot vettek volna figyelembe, akkor a kezdeti támogatás később megtérült volna az eladásokból.
Ráadásul, ezügyben még most sem késő, hiszen az EKF megtehetné, hogy felvásárolja azt a 3000 példányt, amit december 5-én lesz kész, azzal a feltétellel, hogy még további 6000 példányt nyomdai önköltségen vesz meg, és a Lexikont 10 ezer forintos áron dobják piacra. Az sem alapcsony ár, de már megmozgathatja a könyvbarát lokálpatriótákat. Esetleg, együttműködési szerződést köthetnének az Alexandrával… szóval, azt nem értem, hogy miért nem igyekeztek ezt egy, az eladhatóságot is figyelembe vevő üzleti terv alapján eljuttatni a közönséghez.”
Erre kaptam egy udvarias, de kitérő választ, amit meg is értek egy sajtófőnöktől, de továbbra sem értem, hogy az EKF menedzsment döntésthozói miért tartották előbbrevalónak a pénzt kétes értékű utcaburkolatokba fektetni, mintsem a város kultúrális arculatát bemutató kiadványhoz kezdeti segítséget nyújtani, amit egyébként, egy jó üzleti terv alapján, az utolsó forintig visszakaphattak volna. Továbbra sem értem, hogy miért nem született együttműködés az ország egyik legjobban szervezett, pécsi központú kiadójával, amelynek hatékonyan működő terjesztő-hálózata lévén, egyáltalán, professzionális működésének tapasztalataival, nagy valószínűséggel elérhette volna, hogy elfogadható áron, és nagyobb példányszámban jelenjen meg a lexikon.
A tűzfalak városa
A legjobb ötletek nagyszerűsége éppen abban áll, hogy egyszerűek. Ocztos István építész-képzőművész fején találta a szöget, amikor Budapestet a tűzfalak városának titulálta. Csakhogy azt, ami ma csúfság, ő várost-formáló különleges művészetté alakítaná, így a szitokból szépségre asszociáló specialitássá emelné Budapest tűzfalait.
Mielőtt a nagyszerű Élő Tűzfalak Budapest Projektet részleteznénk, nézzük meg, miként alakult a belső városrészek ennyire jellemző elemévé a csupasz tűzfal.
A budapesti, városrendezési „rendszerváltások” miatt lett horizontálisan és vertikálisan is zig-zagos az utcakép, amelynek következtében a nagykörúton belül alig lehet olyan fotót készíteni, amibe ne lógna bele egy tűzfaldarab.
A régebbi, kis házak mellett, olykor jóval magasabbak épültek, aztán, a megnövekedett magassághoz is aránytalanul szűk utcákra betört a XX. századi motorizázáció és ezzel az utcaszélesítés szándéka. Az újabb házakat már egy elképzelt, szélesebb utca-keresztmetszet szerint, beljebb építették, az így létrejött tűzfalakat pedig, ideiglenes állapotként, teljesen figyelmen kívül hagyták, hiszen természetesnek tartották a régi épületek bontását.
Csakhogy közben kiderült, hogy az autókat nem célszerű nagy tömegben bevezetni a városmagba, és az sem éppen jó ötlet, ha a régi épületeket zsinórban lebontják. A megváltozott szemléletű várostervezés, a városrehabilitáció értelmes választ kell adjon a tűzfalak kérdésére is .
Erre érzett rá Ocztos István. Meglátta a csupasz tűzfalak adta képzőművészeti lehetőséget, és kiírt egy nemzetközi ötletpályázatot, amelyre 47 pályázó, 152 munkája érkezett be. ( A továbbiakban ezekből a pályaművekből mutatunk be néhányat)
A falfestést persze nem ő találta ki, és olyan kezdeményezés is volt már, hogy egy meglévő épületet külső festéssel tesznek érdekesebbé, ami reklámnak sem rossz.
Ocztos István pályázatának eredetisége nem ez, hanem az, hogy komplexen látja a tűzfal-problémát. Nem holmi jópofizás vezette, hanem az a felismerés, hogy ezek a tűzfalak a város kihasználatlan lehetőségét jelentik.
A hátrányból előnyt lehet kovácsolni – a Street Art speciálisan budapesti műfaját lehetne megteremteni. A pesti romkocsmákhoz hasonlóan, egy olyan város-image részei lehetnének, amely a budapesti valóságot pozitiv felhanggal képes bemutatni. Nem mást eladni, mint ahogy az állami propaganda igyekszik, sikertelenül, hanem egy hiteles képet.
Ennek a civil-pályázatnak a sikere bizonyítja, hogy Budapest nemzetközi érdeklődésre számot tartó művészeti potenciállal rendelkezik, brutális épületmonstrumok, sztárépítészek és euró-milliárdok nélkül is, csak tudni kell megragadni a lehetőséget.
Ocztos István szeretné jól megoldani a feladatot, ezért nem csupán a tűzfalak esztétikája érdekli – mint építész nyúl az épülethez, és mint képzőművész hozza összhangba a várossal.
Mivel az általa meghirdetett tűzfalak Belső-Erzsébetvárosban, magyarul a Zsidónegyedben vannak, felmerült benne, hogy esetleg ezek a hatalmas falfelüleletek erről is szólhatnának.
Ugyanakkor, szüksége lesz az önkormányzatok támogatására is, hiszen a tűzfal-artnak nincs bejáratott engedélyezési modellje. Arról már nem is szólva, hogy a társasházak tulajdonosait is meg kell győzni arról, hogy miért jó nekik, ha a házuk ocsmány tűzfala megújhodik.
A gyalogos ember, de még az autóban ülő is, az épületek első emeletéig észleli, hogy mi újság. A köztéri „kellékek” közül fontosabb a járdaburkolat, a pad, a szemetesláda mint maga az épületek szépsége. Ez alól a járdára kilépő tűzfal kivétel, mert azzal szembe haladunk jó ideig. Ezeknél a házaknál tehát az utcai homlokzatnál is fontosabb az, hogy mi van a kitüremkedő tűzfalon.
Van egy másik terepe is ennek a tűzfal-problémának – amikor egy foghíjbeépités-, vagy rekonstrukció kapcsán a teret véglegesen hatalmas tűzfal határolja. Nemrégiben láttam a Horánszky 13. felújítási terveit, amely szerint a kis eklektikus épület diák-, és vállalkozásfejlesztési, információs központá válik. A vele szomszédos Vörösmarty gimnázium hatalmas tűzfala nem inspirálta az építészeket, legfeljebb a méretét csökkenteni vágyó „kifeszített lepedő” tetőszerkezet van némi kapcsolatban vele. De a tető mégsem ez lesz, mert költségcsökkentés címszóval elszálltak a „lepedők” és marad egy szimpla lapostető. Meg az óriási tűzfal, ami szinte esedezik – használjatok valamire! Mivel az udvar nagy részét beépítik, növényzetet aligha lehet ráfuttatni, bár az sem lenne elvetendő – viszont egy kortárs képzőművészeti alkotás még így is hatalmas felületet kaphatna.
Mánia mint közügy
Ha Sándor Annának nem lenne „mániája” a holland és a zsidó kultúra terjesztése dafke Pesten, akkor a város ma szegényebb lenne egy színtérrel.
A történet 2001-ben kezdődött, amikor Anna megalapította a Házat, amelyről egy 2007-es önéletrajzában ezt írta:
” A Spinoza-Ház elsődleges profilja a színház, másodsorban pedig olyan helyszín, ahol a nagyközönség szellemi életünk meghatározó személyiségeivel (Popper Péter, Heller Ágnes, Bächer Iván stb.) beszélgethet. Harmadsorban tréning- és oktatási lehetőség. A Spinozán belül jómagam az „Érzelmi management” oktatásáról, tréningjéről gondoskodom.”
Egy hideg, januári napon, sok évvel ezelőtt, még turistaként sétáltam a régi, pesti zsidónegyedben. Átmentem a lepusztult és már üres Gozsdu-udvaron, elképedtem a durva keresztbe-bontástól – csalódottan , dühösen és fázva értem a Dob utcába, amikor megpillantottam: kávéház Spinozáról elnevezve Budapesten – nem semmi! Furcsa madár lehet, aki ebben a elkoszlott városban ilyen névvel nyit kávéházat, gondoltam és beléptem…
Sokat vártam és annál is többet kaptam. Azóta minden külföldi vendégemnek ezt a helyet ajánlom elsőként. A visszajelzésekből tudom, hogy ma sem okoznak csalódást az oda betérőknek.
Sándor Annát 2004 óta ismerem. Amikor azonnal igent mondott arra a kérésre, hogy a Spinoza Házban rendezzünk egy vitaestet a Zsidónegyeddel kapcsolatban. A városi kultúráról szóló sorozat kapcsán e-mailben tettem fel a kérdéseimet, és ő is így válaszolt:
podo-pro.hu: Nemrég kaptad meg a Fehér Rózsa díjat. Hányadik ilyen elismerés, mióta a Spinoza Ház működik?
Sándor Anna: Ez már sokadik elismerés. 2005-ben Pro Cultura Urbis díj (a Főváros adja), a Poszt-ra (Pécsi Országos Szinházi Találkozó) több darabunkat kiválasztottak, a mostani Fehér Rózsa, mint mecénási díj, valamint fesztivál-díjakat nyertünk Amszterdamban és Pozsonyban.
podo-pro.hu: Kivételesen pénzt is adtak hozzá? Mert arról a hírek eufemisztikusan nem szólnak, pedig egy ilyen hely fenntartásához sok pénz kell… amennyire figyeltem a munkádat, erre a Házra a „gatyád ráment” – már bocsánat, és kivételesen elszántnak kell lennie annak, aki ilyesmibe belevág – ezért szeretném, ha erről is beszélnénk, egészen nyiltan.
Sándor Anna: Pénzt természetesen nem kaptam a díjhoz. Ezt nem is veszem rossz néven, hiszen a Fehér Rózsa díjat egy civil szervezet adja. Amit nagyon rossz néven veszek, hogy a hivatalos szervek, amelyek a kis, alternativ színházak tevékenységét támogatják, s amire van 1 milliárd forint keret – abból a Spinoza nem kap. Hogy miért nem, azt nem lehet megtudni, arról csak némi mende-monda kering. Azt sem lehet igazán megtudni, hogy melyek a kritériumai annak, hogy egy színházat támogassanak. A siker, a hírnév biztosan nem. A Spinozáról az is ’kiszivárgott’, hogy a Spinozát a maffia tartja fenn: ugyanis nincs még egy olyan színház Pesten, amelyik rendesen, és aznap mindenkit kifizet. Ezt csak az engedheti meg, aki a maffiához tartozik. Jellemző!
podo-pro.hu: A városi kultúra szempontjából alapvetően fontosnak tartom az ilyen „privát” helyek létét, de tartok attól, hogy nagyon kevesek képesek arra az erőfeszítésre, amire Te voltál – szerinted, miben kellene segítséget nyújtania a városvezetésnek, hogy a Spinoza Házhoz hasonló helyszínek megszülessenek és fenntarthatóak legyenek? Sándor Anna: Némi anyagi támogatás kellene: ajánlottam a korábbi miniszternek, hogy fizesse a Spinoza kulturális költségeinek a 10 %-át és akkor ez neki egy referencia a többiek felé, hogy igy is lehet. Természetesen, válaszra sem méltatott. Legalább ennyire kellene az erkölcsi támogatás: akik a kulturális pénzeket osztogatják, még soha meg nem néztek egy darabot a Spinozában. Az illetések legalább látogassák és véleményezzék a színház munkáját!
podo-pro.hu: Lassan tíz éved van ebben a Házban – nem kérdezem, hogy megbántad vagy sem, hogy belekezdtél…:) – miképpen változott a kezdeti elképzelés a mostani helyzethez viszonyítva és melyek a terveid a jövőre vonatkozóan?
Sándor Anna: Ha azt tudtam volna, amit ma tudok, nem kezdtem volna bele. Nem gondoltam volna, hogy 8 évi erőfeszítés, sikeres munka után sincs támogatás. Jövő évi terveimről csak annyit: 10 évet igértem magamnak, a 10 évet megcsinálom, minderről a könyvemet megírom és azután majd meglátjuk. podo-pro.hu: A környezeted, a Zsidónegyed is változott az elmúlt tíz évben – a Ház működése szempontjából milyennek ítéled meg a változást?
Sándor Anna: A Zsidónegyed közel sem változott annyit, mint amit 10 évvel ezelőtt feltételeztünk. Ami változott: több szórakozóhely van most benne.
podo-pro.hu: Van-e valamilyen együttműködés a zsidónegyedbeli, vagy városi szinten, a Spinoza Házhoz hasonló progresszív helyek között?
Sándor Anna: Semmi kézzelfogható együttműködés nincsen! Anna válaszaiból szomorúbb kép kerekedett, mint ahogy gondoltam. A színház és a kávéház párosítás elvileg jól kiegészítheti egymást mind a közönség, mind a működtetés szempontjából, de az a szinvonal, amit a Spinoza megcélzott, úgy tűnik, hogy még mindig nehezen fenntartható kizárólag üzleti alapokon.
A Művészetek Palotája 2005-2035 között 335,2 milliárd forintos költségvetési kiadást jelent. Ebben az épületben, ha minden előadóteremben minden hely foglalt (az állóhelyek is), valamint a múzeum, és minden „kultúrális tér” zsúfolásig megtelt, és ez az év minden napján, kivétel nélkül így van, harminc éven át, akkor minden egyes látogató az adófizetőknek 12 ezer forintba kerül! Persze ennél sokkal többe, hiszen ilyen abszurd-maximális kihasználás nem létezik a valóságban.
Civilek a Palotanegyedért
1972-ben költöztem Pécsről Budapestre. Kalandos körülmények között jutott az akkori barátom, későbbi, első férjem egy hatalmas, üres lakáshoz, ideiglenesen persze, a Horánszky utca 1.-ben (akkor Makarenko utca volt még). Ott éltünk majd egy évig, idővel egy baráti házaspárt is befogadtunk, mígnem kiebrudaltak minket a VII. kerület külsőbe… de ez már egy másik történet.
2006-ban, amikor eldöntöttem, hogy két évtizedes távollét után Magyarországon maradok, intenzív lakáskeresésem eredményeként, a 34 évvel korábbi helytől két háznyira találtam egy viszonylag elfogadhatót. Később a lakást átalakítottam és a környéket újra megszerettem. Ma Palotanegyednek mondják.
2008-ban megalakult a Civilek a Palotanegyedért Egyesület. A Mikszáth tér virágosításánál már ott voltam, de rendszeresen akkor kezdtem eljárni a CaPE rendezvényeire, amikor a környék köztér-rehabilitációs programjáról volt szó, amolyan lakossági fórumokként.
Az egyesület az elmúlt két és fél évben rengeteg program szervezője vagy résztvevője volt, meglehetős hírnévre tett szert. De annak ellenére, hogy hivatalosan 127 tagja van, a munka oroszlán-részét egy-két elnökségi tag végezte. Ezen a helyzeten szeretne változtatni a nemrégiben megválasztott új elnökség – szélesíteni és a közös munkába is jobban bevonni a tagságot.
A továbblépéshez azonban nem érdektelen az elmúlt két év tapasztalatát összegezni – mások számára is hasznos lehet.
A Palotanegyed, szerencsésen, viszonylag homogén, a budapesti átlagnál jobb minőségű épületekből álló városszerkezeti egység. Persze itt is vannak lepukkadt házak, és a kortárs építészet nem mindig nívós darabjai, de a VIII. kerületen belül, határozottan elkülönül, minőségileg is. Felmérések szerint a Palotanegyedben lakók identitása sokkal inkább „belvárosi”, mintsem „nyóckeri”. Városszerkezetileg, kétségtelenül, több köze van a többi, szomszédos kerület nagykörúton belüli részeihez, mint a VIII. kerület külső területeihez.
Ha egyszer a városvezetés levetkőzi a szocialista egalizmus gondolkodási mechanizmusait, akkor az itt megalakult részönkörmányzat fontos eleme lehetne a kerületek területi újraszervezésének. Ha ugyanis a városfejlesztés módszere nem az átlagolás, hanem a pozitiv folyamatok erősítése, akkor a Palotanegyed rehabilitációja közvetetten jó hatással lehet mind a VII. kerületi Zsidónegyedre mind a VIII. kerület más részei.
Az Egyesület alapítói nagyszerűen felismerték a közös érdeken alapuló együttműködés lehetőségét. A helyi vállalkozók aktiv szerepe lényeges momentum volt abban, hogy az Egyesület azonnal cselekvőképessé vált, nem ragadt le az elvi deklarációk szintjén. Persze, a jó magyaros irígység tudni vélte, hogy az egyesület csupán a vendéglősök érdekét szolgálja – két év után, nyilvánvaló, hogy ez mennyire nem igaz. A helyi lakók számára legfeljebb követendő példával szolgálhat a vállalkozók erős lokálpatrióta identitása – ez az, amit tovább kellene vinni, és egyre többeket ráébreszteni ennek a fontosságára.
Van mire büszkének lenni: az első városrehabilitációs kisérleteknek is vannak jó példái, még abból az időből, amikor az állam felülről akart mindent megújítani, itt van az egyik legszebb belvárosi utca – mintaként szolgálhat másutt is, a növényzet a parkoló autók és az emberi arányú utca-keresztmetszet tekintetében, vannak szépséges belső udvarok, amelyek szintén követendő példát szolgáltathatnak, vannak speciális üzletek, kellemes teresedések, megújuló funkciójú pompás építészeti környezet… na, persze, feladat is van bőven.
Az együttműködés szempontjából még kihasználatlan potenciál a negyedben lévő sokféle oktatási intézmény. Mivel az Egyesület kezdettől felvállalta a kultúrális és érdekvédelmi arculatát – szerintem, sikerének ez is lényeges eleme – a negyedben éveket eltöltő diákok, az itt dolgozó tanárok helyi kapcsolatának elmélyítésével újabb közösségi hálózatokat építhetünk.
A „közöm van hozzá„-szemlélet lassan terjed. Tudatosítása, a példamutatás, a közösségi élményre alapuló kapcsolatépítés nem könnyű, de a Civilek a Palotanegyedért Egyesület elmúlt két éve, az elért eredmények (lásd: a honlapjukat és a blogot) világosan mutatják, hogy ez a helyes irány – nem azt várni, hogy majd valaki más, az önkormányzat vagy az állam megoldja a problémáinkat, hanem mindenki, közülünk egyenként és együttesen tehet valamit azért, hogy mindannyiunknak jobb legyen a környezete és ezzel a közérzete is.
Szimpla eset
Ha a nap nem úgy alakul, ahogy elterveztem és elegem van mindenből, akkor a legjobb dolog belefeküdni egy levendula-illatú fűrdőbe, aztán valami laza göncben beülni a Szimpla-kertbe. Nyáron korsó sör, télen egy jó tea, vagy vörösbor – máris vidámabb az élet.
Ez a hely, szerintem, az ezredforduló utáni Budapest hiteles lenyomata – nem akar mást mutatni, mint ami, és talán meglepő, de mindezzel együtt nagyon is szerethető.
A városi kultúra sorozatunkba mégsem a privát szimpátiám alapján került, hanem mert az a jelenség, amit a Szimpla ma szimbolikusan és roppant gyakorlatiasan is képvisel, modell-értékű Budapest fejlődési esélyeit tekintve.
A romkocsmák kialakulása maga, egyfajta helyzetelemzésből született – az adottság és igény kreativ kapcsolatából.
A város belső területein elszabadult ingatlangarázdálkodás termelte a lebontásra váró, kiürített, fél-rom épületeket. Ezzel szemben hiányzott a vendéglátásból az a szegmens, ami sem nem a hagyományos étterem, söröző-borozó, kocsma, vagy kávéház, hanem ami közelebb van az angol Pub-hoz. Valójában közösségi találkahely, ahol mellesleg lehet valamit inni, netán enni is, ha éppen úgy adódik, de lényeg nem a „fogyasztáson”, hanem „ottléten”, az „együttléten” van.
A jó vendéglátóhelyek, bármilyen tipusúak is, azok, ahol a tulaj a saját képére formálja a helyet. A sikertörténetek nagy része úgy kezdődik, hogy „akartam egy olyan helyet, ahol jól érzem magam, és mivel nem találtam, hát csináltam egyet”.
Nem véletlen tehát, hogy a kötelezően elvárt viselkedéstől mentes találkahelyek életrehivói Budapesten és majd látni fogjuk, hogy vidéken is, többnyire fáradhatatlanul dolgozni képes fiatal emberek. Menet közben tanulták meg a „szakmát” – egyik helyről a másikra vándorló romkocsmákban.
A Kazinczy utcai Szimpla-kert nyitása (2004) idején kezdődött a korrupció-gyanus ingatlanügyletek elleni civil ellenállás, ami némiképp lassította a városszövet elrákosodásást, később letartóztatásokhoz vezetett, majd a gazdasági válság befagyasztotta a bontásokat. Igy, az idényrom fixrommá lényegült, a háztulajdonos pedig áldja jósorsát, hogy a félpénzen megvett ház bérleti díja termeli a pénzt, anélkül, hogy neki bármit is kéne tennie ezért.
Miközben a felszámolás és költözés egy darabig nem veszélyezteti, újabban a bezárás, működésének korlátozása fenyegeti a helyet. Nem azért mert rossz itt, hanem nagyrészt, mert túl jól megy – sokan jönnek ide esténként, hírneve messze szállt, budapesti specialitás a külföldiek számára, és ezt bizonyos „jószomszédok” nehezen viselik el. Az utcazaj, amit mint ürügyet előráncigáltak, valójában elfedni igyekszik az irígységet.
A Kazinczy utca nem a csili-vili Fashion-street – erre az önkormányzat még annyira sem figyel, hogy a közbiztonságról gondoskodjon, a hangoskodókat a karhatalom határozottságával jobb belátásra bírja. Igaz, ez nem különleges eset Budapesten – a város hivatalnokai éveken át a saját zsebükre koncentráltak, nem pedig arra, hogy mitől lehet jobb a rájuk bízott település. A zsidónegyed forgalmi káosza a gyalogosforgalom libasorba kényszerítésével, zavaros parkolóhelyeivel, átmenő gépjárműforgalmával, vagyis minden hibájával tettenérhető ezen a helyen. Gyatra közvilágítás, dimbes-dombos burkolat, hajléktalanok és kukaguberálók – nem a Szimpla hatására jelentek meg.
A Szimpla viszont elindított egy spontán rehabilitációs folyamatot, amely lendületesen működne, ha a magyar jogszabályok nem a röghözkötöttséget preferálnák adóikkal, illetékeikkel, hanem a városi mobilitást segítenék.
Normális esetben az ilyen lepusztult, belvárosi terület azzal kezd megújulni, minden állami pénzpumpa nélkül, hogy a rissz-rossz lakások értéke felfelé kúszik, csak azért, mert egy „szimpla” életjel felzavarta a mocsárt. Kevéspénzű fiatalok keresnek lepusztult kislakásokat, amelyek árát még meg tudják fizetni, és saját kreativitásukkal megtoldva lakhatóvá teszik. Ahogy növekszik az igény a környék lakásaira, egyre több idős ember tudja eladni az alacsony komfortú lakását annyi pénzért, hogy másutt kényelmesebbet tud venni. Minél több lakást újítanak fel, annál inkább nő az összes lakás értéke, lassan megjelennek a pénzesebb vevők is, a kreativ fiatalok értékesíteni tudják azt, amit korábban produkáltak, és ha továbbra is szeretik a helyet, újabb lepusztult lakások, épületek felújításába fognak.
Ezt persze a normális városvezetők is tudják, és ahol a város működését a helyi adó finanszírozza, meg is becsülik az élesztő szerepét betöltő magánvállalkozásokat, hiszen pár év alatt az ilyen területeken már emelhetik a helyi adó mértékét, és abból meg tudják újítani a közterületeket, ami viszont tovább emeli az egyes ingatlanok értékét és az egész környéket szebbé-jobbá teszi.
Budapesten ez azért nem működik normálisan, mert egyfelöl rossz a szabályozás – lakásvásárlási illeték, bárbeadást sarcoló 25%-os adó, a helyi adó és a srófadó hiánya – de nem is érdeke a politikai-hivatali vezetésnek ezt a helyére tenni, mert egy normális rendszerben nincs korrupciós extraprofit az ingatlanbizniszben, magyarul senki nem tömi a hivatalnok zsebét. A magyar rendszerbe bele van építve a rosszul működés minden biztosítéka, mert az senkit nem érdekel, hogy mi lesz a várossal, annál fontosabb, hogy mennyit lehet „kaszálni” a hivatali idő alatt. Ezért kell rengeteg pénz a választásokhoz, hiszen akkor dől el, hogy ki milyen tejelő állást tud megcsípni, és azt a pénzt meg kell keresni a zavarosban való halászat fenntartásával.
Mikszáth óta, vagy régebben ez így van, de korántsem jelenti azt, hogy ennek így is kell maradnia.
A zseniális Zsolnay
Tavaly decemberben kezdtem a tudatos felmérést: milyen változást hozott szülővárosom életében az Európa Kultúrális Fővárosa megaberuházás.
Akkoriban, leginkább kudarcokról számolhattam volna be, de ehhez semmi kedvem nem volt, amúgy is megtették mások a sajtóban.
Bár bosszantó volt az újból elszalasztott lehetőség – lassan olyanok leszünk mint a palesztínok, akikről Aba Even találóan azt mondta, hogy sosem mulasztanak el elmulasztani egy lehetőséget – de ennek okairól és politikai hátteréről Somlyódy Nóra hamarosan megjelenő könyve, minden bizonnyal kimerítő válaszokkal szolgál.
Engem a városfejlődésre gyakorolt hatása izgatott, annál is inkább, mert az eredeti pályázat egyik alapfeltevése volt a kultúrális városrehabilitáció. Ez pedig főiskolás korom óta a kutatási szakterületem. Mivel Pécsett születtem, és ott éltem 18 éves koromig, édesanyám még most is, elég közelről ismerem a várost – annak szépségeit és problémáit is. Szentimentális kötődésem ellenére azt elég pontosan láttam, hogy a város a kitűnő adottságait kihasználni nem tudó, ezért sajnálatosan perifériára került helyzetén egy nagyon tudatosan felépített kultúrális alapú rehabilitációs folyamattal lehet javítani, és erre az EKF év és a hozzárendelt források remek alkalomnak tűntek – öt évvel ezelőtt.
Az építészeti beruházásokat és azok hatását csak hosszabb távon lehet igazán lemérni . Még az átalakuló közterek kritikája is akkor lehet megalapozott, ha hagyunk egy kis időt a „bizonyításra”, vagyis arra, hogy a városlakók és az odalátogatók belakják ezeket. Az EKF-botrányok sajnálatos negativ hatása, hogy a túristainvázió-momentumot csak részben használhatta ki a város a beruházások késése miatt – a vendégek kevésbé élvezhették a végeredményt, sokkal inkább láthattak eszeveszett építkezéseket a város majd minden látványos pontján.
Ugyanakkor, már nyáron megjelentek azok az apró, bíztató jelenségek, amelyek Pécs megújulási képességére utalnak, és ha a mostani városvezetés felismerve, okos döntésekkel segíti is ezeket, akkor talán, valóban egy jobb jövő veheti kezdetét.
A városi kultúráról szóló sorozatom pécsi fejezetét azokkal az apró csodákkal kezdem, amelyek, nézetem szerint, sokkal fontosabbak, mint a megaberuházások. Azt is meg merem kockáztatni, hogy ha ezekre koncentrált volna 2005-től, az akkori, majd a sűrűn változó városvezetés, a mainál jobb mérleggel zárhatná a kultúrális főváros évadot – de ez a hajó elment, a tapasztalatokból még mindig lehet tanulni és a város közösségi érdekeit szolgálni.
Az első dolog, majdhogynem triviális – a Zsolnay-hagyaték. Időben a város legragyogóbb fejlődésének korszakához csatol vissza, olyan, nemzetközileg is versenyképes produktumot mutat fel, amelyre méltán lehetnek büszkék a pécsiek, és éppen ezek újbóli megismerése vezethet arra a felismerésre, hogy a város miképpen újíthatja meg önmagát. Ebben a történetben ugyan szerepe van a pénznek, de sokkal inkább annak az „emberi tényezőnek”, amely a pénzt képes volt megsokszorozni.
Zsolnay Vilmos zseniális ember volt.
Kereskedő-családba született, festői ambiciókkal megáldott ambiciózus fiatalemberként vette át a vegetáló gyárat bátyjától. Személyében a művészi hajlam kiváló szervezőkészséggel és kereskedői képességgel párosult – nem volt rest tanulni, kísérletezni, a legkíválóbb művészeket alkalmazni, ugyanakkor reálisan mérte fel a gyár működőképességét. Munkásságára mindvégig jellemző volt a kreativitás és a realitásérzék harmóniája.
A „reklámot” szolgálta az a művészi szinvonal, amelyet a különböző kiállításokra vitt tárgyak jelentettek, de a gyár széles termékskálája biztosította az anyagi gyarapodás biztonságát. Üzletemberként, 67 évesen megépítette az első pécsi áruházat, egy évvel később, a Milleniumi Kiállításon bemutatta az eozint. Szoros együttműködése a kor építészeivel lehetővé tette, hogy a magyar szecesszió egészen sajátságos termékkel gazdagítsa az épületeit.
Családját is „fanatizálta” – Miklós fia és két lánya, Júlia és Teréz is a gyár felvirágoztatásának szentelték életüket. Még Júlia férje, Sikorski Tádé építész is bekerült a bűvös körbe. A gyárat nem csak azért lengte be a családi hangulat, mert ott is laktak a tulajdonosok, hanem mert a kölcsönös megbecsülés és a nagy közös célért végzett munka dicsősége hatotta át.
Az EKF-program legjobb ötlete volt, hogy a Zsolnay Múzeumon kívül, ennek a családnak az „emlékművét” éppen ott hozzák létre, ahol dolgoztak. Azoktól a civilektől eredt a gondolat, akik mélyen átérezték a sok évtizeden át elhanyagolt örökség valódi értékét.
A komplex nem készült el – a munkálatok még lagalább jövő tavaszig tartanak – de ha az ember eléggé vállalkozó szellemű érdeklődő, akkor az építési terület káoszában már felcsillan egy-egy nagyszerű részlet. Ilyen a Sikorski-ház, ahol a Gyugyi-gyűjtemény került bemutatásra.
És megint az emberi tényező: Gyugyi László „külföldre szakadt hazánkfia” negyven év alatt szisztematikusan gyűjtötte a Zsolnay remekműveket. Ennek a gyűjteménynek a hazatelepítése akkor is hatalmas fegyvertény, ha a városnak nem kevés pénzébe került. Ragyogó befektetés volt. Az, hogy még a pécsi honpolgárok adományozási kedvét is felpezsdítette, az külön nagyszerű, hiszen a jó város alapfeltételeihez tartozó közösségépítés és identitásfejlesztés is benne van az akcióban.
A kiállítást, a zűrös megközelíthetőség ellenére, két hónap alatt közel tízezren látták – a sok VIP vendég mellett több mint kétezer fizetős látogató volt (köztük én is, mert úgy gondolom, hogy az élmény egy újságírónak is „megéri” a befektetést…) Abban a csoportban, amellyel én is bejutottam, meglepően sok gyerek volt – megismert értékeikre méltán büszke tükék csemetéi.
Kézművészet
Két évvel ezelőtt, a Gödörben volt egy kézműves-vásár, amely semmiben nem hasonlított a szabadtéri bódévásárokhoz – itt valóban kortárs iparművészek alkotásait láthattuk és vásárolhattuk. Akkor ismertem meg Erdős Tibor munkáit: naplók, naptárak, emlékkönyvek, albumok gyönyörűen, kézzel kötve. Megvettem a 2008-as naptárat – kézbesímulót, bőrkötésest. Nem volt olcsó, de egyetlen forintot sem sajnáltam, amit erre kiadtam, hiszen egész évben öröm volt kézbe venni. Amikor egy belső cimkéről megtudtam, hogy pécsiek, külön örültem a felfedezésnek – tüke vagyok magam is -, és tavaly már a műhelyükben kerestem fel őket az aktuális naptáramért. Tibor felesége Rétfalvy Orsolya könyvrestaurátor, társa a közös vállalkozásban. Már akkor nehéz helyzetben voltak, de még konok kitartással néztek a jövő elébe, tele voltak tervekkel. Később, az a lelkesedés, a tisztességes, közösségért végzett munka sem volt elég – az idei Kézművész-naptáramat már Budapesten vettem az Alexandra Dob utcai üzletében. Erről így írnak az ElAway projekt honlapján, amelyet az Európa Kultúrális Fővárosa kapcsán Patartics Zorán indított el, és a Pécsről elszármazókkal igyekszik egy közösségi diskurzust létrehozni az okokról:
„Megyek. Tíz évig próbálkoztam. Antik gépekkel felszerelt műhelyünk van, amiben dolgozunk. Bárki bejöhet, megnézheti, kipróbálhatja, hogyan kell könyvet kötni. Dolgoztunk megyének, városnak, egyháznak, egyetemnek. Felajánlásból, jutányosan, azonnal, tegnapra. Megélni ebből nem lehet. Egy kedvezményes bérletű műhelyt szerettünk volna csak, amit aztán munkánkkal kompenzáltunk volna. Válasz: PIACGAZDASÁG van. Ami nem megy, azt nem kell csinálni. Egy ember látott bennünk üzleti lehetőséget: Matyi Dezső. Felajánlotta: egy budapesti könyvesházában helyet csinál nekünk. Vigyünk mindent, amink van, csináljunk mindent úgy, mint eddig. Mi megyünk. Aki akar elér…”
A pesti műhely őszi megnyitó ünnepségét Vijuty Tvrtko vezényelte le – bepillanthattunk egy roppant izgalmas világba. Ennek a reményteli napnak az emlékéül, mindenki egy apró „marokkönyvet” készíthetett magának, megízlelve az egyedi darab alkotásának gyönyörűségét. Itt tartom a laptop mellett az asztalon, és beírom a boldog napjaim dátumát.
A tradíció és a modern könyváruház nagyszerűen megfér egymással – egy olyan világban, amelyben az igényességnek és a tiszta funkcionalitásnak is meg van a maga helye.
Annak idején az édesapám sosem unszolt, hogy olvassak könyveket – ha látott olyan könyvet, amelyet jónak talált arra, hogy elolvassam, azt megvette, és minden szószátyárságot mellőzve feltette a polcra, a szobámban. Észrevétlen gyűltek, mig egy nap magamtól le nem vettem egyet, és bele nem kukkantottam. Azóta nekem ugyanolyan szenvedélyem a könyvolvasás-vásárlás, a könyvek közelsége, mint amilyen neki volt, míg élt.
Egyetlen szülőnek sem kell aggodalmaskodnia, hogy a gyerekek nem olvasnak könyveket, csak a számítógépet bújják – egyszer, csak úgy, véletlenül be kell sétálni az Alexandra Dob utcai áruházába, lemenni a lépcsőn, ahol a könyv különleges világa tárul minden érdeklődő elé – nincs olyan gyerek, akit ez ne ejtene rabul.
Orsolya és Tibor nagyon fontosnak tartják a városhoz való kötődés – ezért is élték meg oly nehezen azt, hogy Pécs nem tudta megtartani őket – az identitásuk most is pécsi, ezért a könyvesház emeleti kávéházában szeretnének egy pécsi klubot létrehozni – tudni egymásról, esetleg közös projekteket létrehozni, de legfőképpen nem elszakadni a gyökerektől. Büszke pécsiek, még akkor is, ha a szeretett város nem tartott rájuk igényt.
A nagyvárosok rehumanizálásának folyamatában az identitás kialakítás, a helyhez való érzelmi kötődés erősítése roppant fontos momentum. Azok a városok, amelyek nem értékelik kellőképpen azt a szellemi energiát, amely belengi a teret, vagyis képtelenek megkötni az ott élő emberek alkotó erejét, azokra a szellemi elsivárosodás vár. Pécs még mindig fantasztikus város, de az elszármazott bauhauslerek kapcsán döbbent rá Patartics Zorán, hogy micsoda veszteség érte a várost azzal, hogy nem tudta megtartani a tehetséges embereket.
„Egyedülálló jelenség, hogy egy német főiskolához több mint 20 magyar csatlakozzon. A tanárként híressé lett Moholy-Nagy Lászlón és Breuer Marcellen kívül ott indult Pap Gyula pályája a fémműhelyben, s tanított később Berger Otti a szövőműhelyben. Az is ritkaság, hogy Pécsről heten indultak el Weimarba: építészként szerzett később hírnevet az USA-ban Breuer Marcell, Svédországban Forbát Alfréd, Weininger Andor a festő-grafikus, tervező és színházi szakember New-Yorkban telepedett le, míg a hazatértek alig ismertek, mint Molnár Farkas budapesti villái, Stefán Henrik és Johan Hugó festményei és üvegablakai. Felfedezésre vár Sebők István színháztervezői tevékenysége, Neugeboren Henrik képei és Bach emlékműve, Schwarz István és Téry Margit grafikái, valamint a kint tanult fotóművésznők: Fodor Etel, Blüh Irén, Kárász Judit kísérleti ill. szociografikus fényképei. Kállai Ernő a „bauhaus” folyóirat szerkesztője volt, a festő Bortnyik Sándor kívülállóként aktív résztvevője a főiskola rendezvényeinek.”
A fenti, 80-90 évvel ezelőtti példákból sajnálatosan látszik, hogy egy város nem földrajzi elhelyezkedése, hanem szellemi aktivitása kapcsán lehet központ, vagy periféria, és ha „elüldözi” az alkotó erőt, kaphat bármilyen hangzatos címet, menthetetlenül perifériásodik.
Támogató tangó
A városi kultúra sorozatunkban most egy programra hívnám fel a figyelmet: október 29-én Jótékonysági Argentin Tangó Bál lesz a Budapesti Református Skót Misszió épületében – VI. Vörösmarty utca 51 . A jótékonysági bál célja a Piros Orr Bohócdoktor Alapítvány támogatása.
„A Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány a gyermekek és idősek gyógyulásáért és vidámságáért dolgozik, mert hisz abban, hogy a nevetés a legjobb gyógyszer. Képzett bohócaink az elmúlt évek alatt több mint 150 ezer gyereknek és idősembernek hozták el a gyógyító nevetést, de mivel a vidámságból sosem elég, Alapítványunk folyamatosan bővíti a bohócdoktori rendelések számát, szerte az országban.”
A belépőjegyekből befolyt összeg tehát a beteg gyerekek gyógyítását segíti elő, a program részvevői, szervezői pedig önkéntes munkával járulnak hozzá mindehhez.
A program tánctanulással kezdődik, délután hatkor – teljesen kezdőknek, hogy már ugyanaznap este kipróbálhassák tánctudásukat! Nyolc órától speciális divatbemutató – táncruhák, tánccipők. Ezt követi a tangó sütibár, hogy legyen elég energia táncolni a késő éjszakáig. Közben tombola és éjféli meglepetés.
Ebben a történetben az együttműködés magas szintje az igazán nagyszerű elem. Két lány, aki szeret tangózni – állítólag ez egy „veszélyes” szenvedély, könnyen függővé válhat az ember – szóval két lány kitalálja, hogy ha már igy együtt vagyunk, jól érezzük magunkat, akkor csináljunk még valami jót…segítsünk olyanokon, akik kevésbé érzik jól magukat, bármilyen oknál fogva… Aztán ez a két lány – a bál után ezt még alaposan kibeszéljük, ezért az ötletgazdák neve maradjon addig „titok” – nekiáll szervezkedni… Már a programból is látszik, hogy eredményesen adták át a maguk lelkesedését másoknak.
Annak, hogy a XXI. századi város jobb legyen mint amit az előző évszázadban megéltünk, újra kell építeni a kisközösségek hálózatát. A közösségszervezés kemény, következetes munka, amelynek az alapja a közös cél – közös program – közös élmény sorozata. Nem lehet elvárni bombasztikus eredményeket azonnal, de éppen az ilyen kezdeményezések lehetnek azok az apró lépések, amelyek a cél felé vezetnek. Amikor a XX. századi nagyváros elidegenedéséről szólnak, a „bűnös város” rettenetes vonásait emlegetve, tudnunk kell, hogy ez az elem, amire a legnagyobb hatása lehet minden egyes embernek, és sosem lehet elérni sem pénzzel, sem központi irányítással.
Kezdhetjük azzal, hogy köszönünk a lépcsőházban szembejövő idegennek, rámosolygunk, mert ha ma még nem is ismerjük, éppen ezekkel az apró gesztusokkal ismerhetjük meg a szomszédainkat. Egy olyan házban, ahol ismerik egymást az emberek, ott, a tapasztalatok szerint, nehezebb dolguk van a betörőknek, jobban vigyáznak a tisztaságra, a környezetre. Kezdetben ezek valóban kényszerközösségek, mint ahogy sok más közösség is az életünkben, de rajtunk múlik, hogy mennyire válnak valódi közösségekké. A közös célért végzett örömteli, közös munka az egyik legjobb közösségépítő módszer.
Táncra fel! – a beteg gyerekekért, és nem kevésbé magunkért – egy jobb városért!
Városi kultúra
Mitől jó egy város? Nem feltétlenül szép, hanem olyan, amiben jól érzi magát az ember. Persze nem árt, ha szép is, de nem a fogalom esztétizáló, művészi értelmében fontos ez.
A jó város otthonos. Ottlakó és idegen egyaránt érzi ezt – megfogalmazni kicsit nehezebb…
Mégis, most éppen erre vállalkozom: igyekszem körüljárni azokat a dolgokat, amelyektől egy-egy városban, vagy csak egy-egy városrészben, utcában, egy utcarészletben, teresedésen, vagy éppen egy ház udvarán, lépcsőházában, folyósóján, belépve egy lakásba, kilépve egy teraszra, egy kertbe… – elfog az az egyszerű és felemelő érzés, hogy jó itt!
Nem arról beszélek, amitől építészek szoktak elájulni, nem a magas kultúra kérdéseit feszegetem, nem is korunk építészetének sorsdöntő kérdéseit – a mi hétköznapi kultúránk lenyomatát keresem a városban. Annak jellemzésére, hogy mennyire különbözik az én, egyszerű városgazdász gondolkodásom az építészek többségétől, idézek egy 2008 januárjában írt cikkemből, amit az Urbánus térről írtam, azok után, hogy meghallgattam a Városházán az aktuális építészeti álmot, a Városháza Fórum-ról.
” Ha belegondolok, Beleznay Éva „térfal”-magyarázata ütötte ki nálam a biztositékot. A sok szakszerűség látszatába öltöztetett fogalmi lufballon, mint a „Városháza Fórum” „Budapest Szive”, a „metropolis főutcája” „városkapu” után, már csak a „térfal” hiányzott a sok nesze-semmi-fogd-meg-jól érvek sorából. Számomra, ezek a kifejezések szinte „hívószavak” egy jó esetben slampos városrendezési program, rosszabb esetben egy nagy hazugság leplezésére.
Alapvetően, ezek a fogalmak valamiféle nosztalgikus, szellemváros épitészeti kialakitására utalnak. Épitsünk valamit, hogy olyan legyen, mintha… az antik görög város fóruma, szervezetünk dobogó szive, a nagyanyó békés falujának főutcája, a várfallal védett középkori város kapuja – és még higgyem is el! Bosszúságom fő oka, azt hiszem, hogy feltételezik: annyira hülye vagyok, hogy elhiszem! Pedig csak arról van szó, hogy kéne valamit épiteni, ami jó sokba kerül, és lehet rá hivatkozni, hogy ezt is megcsináltuk! Függetlenül attól, hogy szükség van rá, vagy sem.
Amikor Terrence Curry azt mondta, hogy a világ legszebb tereit nem a közösség bevonásával tervezték, valószinűleg épitészeti terekre gondolt. Olyanokra, amelyeket egyetlen központi akarat, és kitűnő arányérzékű tervező „odatett” a város térképére. Rengeteg ilyen van, hiszen az emberiség történelmének nagyobb részében a központi hatalom tervezett, és ha elég kultúrált volt ahhoz, hogy igényeit tehetséges, nagy tudású művészek valósitsák meg, akkor évszázadok múltán is csodálhatjuk a nagy művet.
Más kérdés, hogy az épitészeti remek a csodálaton kivül alkalmas-e városi élettel telitődni?
A nyolcvanas évek elején, a szocializmus korhadó éveiben irtam egy cikket, az akkori Népszavába a városi terekről. Kevéske külföldi tapasztalattal, sokkal inkább a hazai városok különböző teresedéseit vizsgálva, arra jöttem rá, hogy a csodálatraméltó, pompázatos tereken többnyire átsietnek a hétköznapi emberek (a nem túristák), és a város intimebb teresedésein ücsörögnek-beszélgetnek, érzik otthonosan magukat.
A Kamermayer-tér létért való küzdelme precizen mutatja, hogy egy urbánus tér, még akkor is megőriz valamit az életképességéből, amikor gépkocsiparkolóba fullasztják minden jobb sorsra érdemes négyzetméterét.
Sári Istvánnak tökéletesen igaza van abban, hogy a tereink rehabilitálásához tudnunk kéne, hogy mitől is jó egy urbánus tér. Az is biztos, hogy a mai várostervezésben aktivizálódó erők az idődimenzióról totálisan megfeledkeznek. A várost úgy kezelik, mint egy épületet, amelyet egyszer valakinek meg kell épiteni, aztán áll az szépen magában, ahogy a tervező elképzelte, legfeljebb gonosz, műveletlen és romboló-hajlamú használók miatt időről-időre fel kell újitani. ”
Az akkori cikkem a rossz példákat próbálja elemezni, amire persze szükség van, de most erősítve a pozitív hozzáállást magamban, igyekszem a jókat megragadni, és azon gondolkodni, hogy mitől is jó valami – talán van ebben is valamely rendező elv, amit a rosszak javítására is tudunk használni…
Anyám szokta volt mondani, hogy egy lakás tisztaságáról a WC-ben lehet meggyőződni, nem a nappaliban… Nos, a városelemzésemet is kezdhetném mondjuk a nyilvános WC-ékkel, és ezzel kapcsolatban is van némi nemzetközi gyűjteményem, most mégis inkább a „konyhákat” veszem sorra, vagyis azokat a vendéglátó-helyeket, ahol valamiért jól érzi az ember magát, ha eltölt egy kis időt. Annál is inkább, mert a vendéglátóhelyek „arccal” a városi köztérre, az utcára fordulnak. Ezért, egyfelöl az utca szempontjából fontos, hogy milyen „arcok” fordulnak felé, másfelöl pedig az utca, a városi tér maga, része a belső térben ülő számára kibontakozó látványnak. Mindebből, számomra legalábbis az is következik, hogy a pincékben megbújó falodákat nem sokra becsülöm, mint városi vendéglátó helyeket.
A városgazdász szempontjából a vendéglátó helyek minősége alapvetően fontos ahhoz, hogy más tekintetben is hatékonyan működjön a város. A jó vendéglős, mint majd látni fogjuk a példákon, odafigyel a környezetére is, hiszen az utcáról be kell csalogassa a kuncsaftjait – a tisztaság alapvető, de nem elégséges követelmény. Ugyanakkor a csinos vendéglőbejárat jó hatással van az utcai emberek viselkedésére – mintát ad .
Délelőtti kávézásra tértem be a Király utca elején lévő Mozaikba. Nyáron az utcára kitett asztalokhoz is ülhettem volna, de most hideg van ehhez – beléptem. Ezen a szinten csak néhány asztal és a pult van – a belső tér izléses, anélkül, hogy elidegenítően elegáns lenne. Lent a kávézó, fent a teázó, de valójában nincs hermetikusan szétválasztott funkciója a térnek – a lényeg, hogy a vendég érezze jól magát.
„A Mozaik Teaház és Kávézó célja, hogy otthon érezd magad. Bárhonnan jössz, bárhová mész. Egy pár perc pihenő. Barátságos, nem zsúfolt, igényes és kellemes. Elvonulhatsz egy védett sarokba, vagy ülhetsz kókuszpárnákon.Ihatsz lótuszvirág zöld teát, vagy friss sütit ehetsz, de bebódulhatsz a perzsa vizipipától is. Olvashatsz mágiáról, hallgathatod a zenét, érezheted a füstölőt, meggyújthatod a gyertyákat.”
A tulajdonosok pontosan tudják, hogy mit akarnak eladni, ismerik a környéket, azokat az embereket, akik potenciális kuncsaftok lehetnek. A betérő túristákat is készséggel (és megfelelő nyelvtudással) szolgálják ki, ha kell útbaigazítják – kézikönyveket és képeslapokat is lehet venni – , de jelentős a törzsközönség, akik nem találomra estek be kávézni, hanem pontosan tudják hová jönnek, és szívesen térnek vissza.
Ez a hely, és szerencsénkre nem az egyetlen ilyen Budapesten, olyan, amilyen nagyban egy jó városnak lennie kell – kellemes hely az ittlakóknak, és ezt érzi az idevetődő túrista is, ezért őt is visszatérésre csábítja – jobban, mint bármely országimázs-reklám. Mert az idelátogatókat nem az érdekli, hogy milyen világot akarunk nekik eladni a kirakatban, hanem az, ami a magyar valóság része, legyen az vonzó vagy éppen taszító.
Ahhoz, hogy az ilyen „pozitiv hatású pontok” megszaporodjanak egy városban, sokszor a városvezetésnek nem is kell többet tennie, mint nem akadályozni ezeknek a helyeknek a működését. Ott, ahol a helyi adó rendszere összhangban van a városfejlesztéssel – és ez a hely nem Magyarország, egyelőre, sajnos – az ilyen helyek működtetői olyan kedvezményben részesülnek, amilyet az aktivitásukkal megszolgálnak.