Színvilág

Jó ideig “színvak” voltam.

Az ötvenes-hatvanas évek a szürkeség emlékét hagyták bennem.

A nemzetközi silányság építészete a fehérre esküdött.

Meg az egyformaságra.

Mintha az lenne a szép, amiben nincs semmi egyéni.

Amíg építészek voltak a férjeim, nálunk is minden fehér volt – még a kerítés is.

Sokáig nem lázadtam.

Jókislány voltam, meg jófeleség.

Aztán felnőttem.

Önálló vagyok. Önálló gondolatokkal és akarattal.

Akkor fedeztem fel a színeket körülöttem.

Izraelben, a nyolcvanas évek derekán még dúlt a seszínűség. A Bauhaus fehér városa megkopott, és még nem volt divat Marokkóba vagy a Távol-Keletre utazgatni. Háborúról-háborúra éltek az állam első évizedeiben, gazdasági pangással,  aztán inflációval küzdöttek. A tel-avivi kávéházak még a hajdani, európaiak kopott utánzatai voltak, keleties slampossággal nem pedig derüvel.

Lakásokat terveztem, mert ebben a témában hamar megtalált a munka.  A nyolcvanas évek végére már volt annyi sikeresen befejezett projekt a hátam mögött, hogy elkezdtem játszani. A falakkal, mert azt könnyen meg lehetett változtatni, ha a kliens vak maradt a színekre. De egyszer sem fordult elő, hogy az első megdöbbenés után valaki a fehéret követelte volna vissza.

A színekkel megőrjítettem a fakóarcuakat a házban – mint közös képviselő felújíttattam a szeméttárolót és az ajtót olivazöldre festtettem, nem a megszokott libafossárgára. Kitört a palotaforradalom, de mind a mai napig, amikor új lakó keresi a szeméttárolót, csak annyit kell mondani, hogy a zöld ajtó – mert a szín az első információ, amit az ember észlel.

Az “én váram” színeit a levendula ihlette – a növény, amit annyira szeretek, ami hatalmas bokrokban maradt a tel-avivi kertemben, de itt Pesten nem virágzott, hiába ápoltam ugyanazzal a szeretettel.

Tudomásul vettem, hogy ez más világ, a csenevész levendulákat Pécsre telepítettem (ott már virágba borult idén), a lakásban pedig a levendula színeit kombináltam a fával, a lecsupaszított téglával.

Csakhogy a levendula levele és virága számtalan árnyalatot hordoz.

A lakás színeiben két szélsőséget használtam következetesen.

Az egészen halványlilát, amely attól függően, hogy milyen fény éri, néha majdnem fehér, máskor jobban kijön a lilasága.

A másik véglet, egy sötét kékes-lila, ami megintcsak kiverte a szomszédok egy részénél a biztosítékot, hiszen a nyílászárók körüli 40×80-as zártszelvény-keretet is ezzel a színnel festettem le.

Igaz, lelki szemeimmel én már láttam, hogy a kékeslila keret csak addig virít ki a körülötte durván kijavított vakolatú fehérségből, amíg az elültetett borostyán és vadszöllő fel nem fut, és az élőzöld el nem uralkodik a környéken.

A központi térben a legmarkánsabb szín-anyag-forma a nyers téglaboltozat, az a fal, amely az átjáró nyílását és a bontás közben talált mélyedést is tartalmazza.

A két levendula-árnyalat használatának van egy bizonyos belső logikája, de az nem követi az európai szimmetria-vonzalmat, így történhetett, hogy az átjáró két szélén sem azonos.

A lakásátalakításnak ebben a fázisában már egyedül dolgoztam, csak Csongort tűrtem meg magam mellett, aki valójában faszobrász és restaurátor, de az ő precizitása kellett a fa-munkák befejezéséhez. Ő szabta az IKEA munkapultból a lépcső járófelületeit, a dolgozósarok asztallapjanit, és ő segített nekem abban a millió apróságban, amit majd a részletek fejezetben mutatok be.

A falak és a faszerkezetek egy része (belső ajtók, konyhaszekrény lábazata, stb.) festett, ám így is jelentős mennyiségű nyers (lakkozott vagy pácolt) fa jelenik meg a térben. A konyha munkapultjáról a lépcsők járófelületein át az étkezőasztal, a székek, az alsó konyhaszekrények homlokzati lapjaiig.

A hideg és meleg színek játéka adja azt az egyensúlyt, amit nem tudományos elemzések, hanem egy belső megérzés szerint alakítottam.

Volt amit menet közben átfestettem, mert úgy éreztem, hogy akár funkcionálisan, akár esztétikailag nincs a helyén. Ezért aztán, tényleg sokáig “játszadoztam” ezen a 29 négyzetméteres kis lakáson (valójában, a galériával és dobogókkal további 20 négyzetméter padlófelülete van, de a dobogók alatt a “belmagasság” csupán 80 cm).

Amikor már szinte minden készen volt, legalábbis a fejemben már minden részletet kidolgoztam, akkor jött a kuckó, ami valamikor fürdőszoba volt, most pedig a könyvtáram és az én “hentergőm” – fekve lehet olvasni, akár a laptopról is. Majd később, a használat közben szerzett tapasztalatoknál elmesélem hogy mire jó e a lakás, és azt is, amire kevésbé.

Egyetlen lakás sem tud mindenki minden igényét kielégíteni, de erre nincs is szükség.

Az utóbbi időben elég sokan jártak nálam, és aki nem tudta, hogy mekkora a lakás, sacperkábé a duplájának hitte.

Ez annak köszönhető, hogy bárhol is van az ember a lakásban, mindig belátható a tér, illetve érzékeljük, hogy miként folytatódik.

A volt fürdőszoba terének legfontosabb szerepe számomra az, hogy megnöveli a központi tér érzetét.

Ha nem lenne az átjáró,  borzasztóan kicsinek érezténk a központi teret, annak ellenére, hogy a lakáshasználat 90%-a erre korlátozódik.

Ezért a kuckónak arra a falára, amit a központi térből közvetlenül látunk semmit nem akartam tenni.

Pontosabban, valamilyen képet, de  könyvespolcokat semmiképp.

És akkor találkoztam Zsilivel, aki megváltoztatta az egész addigi színvilágot, és nem korlátozta kreativitását a kuckó egyetlen falára.

Végül át kellett tervezzem a könyvespolcok helyét, mert arra nem vitt a lélek, hogy erre a freskóra polcokat szereljek.

A következő rész címe: Részletek – fürdőszoba

A sorozat kezdete: ITT


Comments Closed