Hiába vannak gyönyörű épületek egy városban, ha működése döcögős. Ezt éppen eléggé ismerjük Budapesten.

Hogy mitől működik jól egy város – az egy városgazdálkodási  tanulmány témája lehetne, ám az egyszeri turista is le tudja mérni a hatékonyságot – a közlekedésen és a szemétkezelésen keresztül.

A magyar sajtó alapján kialakult előitélet szerint, ha nem is koszos, de legalábbis szemetes, rendetlen mediterrán városra számítottam.

Ehhez képest meglepően tiszták voltak  Róma  utcái, és csakhamar felfedezhettem, hogy mitől: rendkívül változatos méretű gép-parkkal gondoskodnak erről. Hétfőn reggel lépten-nyomon találkoztam különböző takarító-gépekkel, még a meglehetősen szűkös utcákban is megjelent az oda illő méretű, seprűvel is felszerelt szemétgyűjtő.  Az Ama Róma köztisztasági cég, úgy tűnik, hogy elég jól végzi a dolgát.

A négy nap során, ahová csak tehettem, gyalog mentem. A tömegközlekedésből személyes élményt csupán a repülőtérről városba vivő vasúton, és néhányszor villamoson szerezhettem.

A jegyvásárlás és kezelés rendszere egyszerű és logikus volt egy olaszul nem beszélő számára is. A villamoson egy euróért lehetett elektronikus jegyet venni egy automatából, és egy másikon  érvényesíttetni. Mivel ottlétem alatt csupán kétszer villamosoztam – nem éltem a napijegy-hetijegy-havibérlet  és hasonló kedvezményekkel.

A vasúti kocsik elég lepusztultak, a pesti  metrókocsik szintjéhez közelítően. A villamosok lényegesen jobb állapotban vannak.

A tájékoztatási rendszer egységes és könnyen áttekinthető.

Ám a közösségi közlekedésnek egy Magyarországon nem létező formája, a minibuszok tetszettek különösen. Nem csupán azért funkcionálisak, mert a belváros szűk utcáiban is jól manőverezhetők, hanem mert az utas-igényekhez jobban alkalmazkodik a kevés utassal, de nagy menetrendi sűrűséggel közlekedő minibusz. Nem mellesleg szépek is.

Bár magam nem próbáltam, de több helyen is láttam automata bicikli-kölcsönző helyeket.

A római forgalomról rémségeket írt még az utikönyvem is, mintha az úttesten való átkelés   önmagában egy kalandtúra lenne…

Nekem erről egészen más a véleményem. A szimpla gyalogos szemszögéből sem éreztem semmilyen közlekedési agresszivitást az autósok, vagy a nagy számban lévő motorosok részéről.

Az kétségtelen, hogy a szabályokat nem valami szemellenzős módszerrel tartják be, hanem odafigyelnek a forgalomban résztvevő többiekre.

Láttam piroson átmenő autót, amikor az ellenkező irányból teljesen szabad volt a pálya – minek álljon a kereszteződésben, mint Bálám szamara? – de sosem éreztem veszélyezetetve magam amikor leléptem a járdáról. Nem kellett felemeljem a kezem sem, csak arra fordítottam a fejem, amerről az autók jöttek, és határozott léptekkel elindultam. Az autók pedig szépen megálltak.

Az utcabútorok nem hagytak bennem maradandó élményt,  de megkedveltem a római, utcai szemetesedényeket, a maguk súlyosságával együtt…

Ami igazán lenyűgözött a római utcákon, az a természetes zöldhöz való viszony.

A legrafináltabb módokon és helyeken jelenik meg a zöld az utcán sétáló látókörében.

Akármilyen keskeny utca, találnak módot arra, hogy legalább a bejárat környékén legyen valamilyen zöld növény: fa, bokor, falra felfutó akármi, ha másként nem virágládákban, edényekben…

Perverz passzió befényképezni egy nyitott kapun, de nem tudtam ellenállni. Hétfőn reggel kinyíltak Rómában a kapuk, és amit láttam, az lenyűgözött.

Nem feltétlenül a díszesség, az arányosság… talán a rendezettség, az a harmónia, amit sokhelyütt felfedezni véltem…

Talán, a tisztaság? Hogy nincsenek sorjázó kukák, szertehagyott reklámok…

Még a bent parkoló autók látványa sem visszataszító…

A részletgazdagság, a különbözőségben rejtőző egység…

Olyan emberek környezete ez, akik önmagukat becsülik annyira, hogy esztétikus legyen a lakóhelyük, a munkahelyük, az életük …

Négy nap Rómában csak annyira elég, hogy az ember beleszagoljon a levegőbe.

Nem mentem be egyetlen múzeumba sem, de lejártam a lábam a városban, hogy megérintsen az egyedi és megismételhetetlen nagyszerűsége.

A vasárnapi eső után megáradt a Tevere – reggelre eltűnt az „alsó rakpart”, vadul tobzódott a víz a két hatalmas partfal között.

Most a Ponte Siston mentem át, hogy a „Mars mezőt” a Campo Marzio-t az egyik legrégibb, mégis viszonylag egyenes utcáján keresztül közelítsem meg –  a Via Giulia-n.

A Campo eredendően valóban hadgyakorlatokra és sportra alkalmas mező volt, 1377-től kezdték lakóépületekkel beépíteni. Többnyire keskeny utcákból áll, amelyek néha egész váratlan kis teresedésekbe torkollnak, másutt gyönyörűen megkomponált piazza-ká szélesednek.

Rómának ebben a negyedében találjuk a legragyogóbb reneszánsz és barokk alkotásokat. Reneszánsz paloták, mint az Altemps, a Cancellaria, vagy a barokk Pamphili, híres és kevésbé,  de gyönyörű templomokkal vegyítve. Elegáns üzletek és kis kézművesműhelyek, amelyek ősidők óta folytatják ugyanott a mesterségüket.

Álmoskás reggel volt még, apácák mentek egymás mellett a göröngyös makadámon – a bazaltkockák itt is olyan bokaficam-gyanusan vannak lerakva, mint Budapest új, vegyes forgalmú  utcáin…

A hepe-hupákon lassan közeledett egy kis busz – egy későbbi cikkben részletesen is szólok ezekről a tüneményekről, a római közlekedés kapcsán – az apácák kicsit összébb húzodtak, hogy elférjen.

A Palazzo Farnese zárt kapuján csak bekukucskálni lehet – az utca felé eső kertet magas fal övezi. Impozáns homlokzata a Piazza Farnese  felöl élvezhető igazán.

1514-ben kezdték építeni,  kiváló építészek közreműködésével. A párkánykoszorút és a homlokzati lodzsát Michelangelo  tervezte.

Innen már csak egy lépés a Piazza Campo dei Fiori, de én annyiszor elcsábultam az apró mellékutcák varázsának, hogy a Via dei  Cappellari felöl jutottam el a térre.

Ezt az utcát az itt dolgozó kalaposokról nevezték el valamikor. A középkori Rómában a hasonló foglalkozású mesterek általában egy utcában nyitottak üzletet.

Az utcaneveket pedig nem nagyon változtatják, így mind a mai napig az utcanévből tudhatjuk, hogy mi volt a hagyományos foglalkozás azon a helyen, évszázadokon át.

A virágmezőnek keresztelt gyönyörű téren 1600-ban  Giordano Brunót  égették el máglyán  – emlékét az ott álló szobra őrzi, de nem ezért szerettem bele, hanem a piac miatt, amely 1869 óta vasárnap kivételével, minden nap reggeltől délig tele van friss gyümölccsel, zöldséggel, fűszerekkel, színes és változatos formájú tésztákkal – mindennel, ami  egy  jó olasz konyhához szükségeltetik.

A mediterrán piac minden gyönyörűsége szépen, rendben, tisztán, gusztusosan! – az ember nyála csordul, de semmi baj, hiszen a téren lévő olcsó trattoriákban enyhíthetjük hirtelen támadt éhségünket.

Vagy, ahogy magam tettem, be lehet menni az Il Fornóba, a tér „kalapos utcai”  sarkán, ahol nem csak sokféle kenyeret, hanem kemencében sült pizzákat is lehet venni.

Az utolsó napot teljes egészében az utcán töltöttem. Ahogy sötétedett,  egyre pompázatosabbakká váltak a Piazza di Spagna környéki elegáns üzletek. Némely, keskeny kis  utca most nagyobb fényben úszott, mint nappal és persze nagyobb volt a tömeg, mint délelőtt. A koraesti órákban, mintha minden római kötelességének érezné kimenni…

A Piazza Navonán újra megpihentem, most egy szertartásos aperitivóra, hogy aztán a Ghetto felé vegyem utam, és azon túl a Tevere túlpartján lévő szállodámban rendezzem dolgaim az elutazás előtt.

Ezen  a napon  lementem a térképről – kicsit eltévedtem. Városban ez sosem történik meg velem, de Rómában, a Janiculum-dombon, nagy gyönyörűségemben eltévedtem.

Legközelebb viszek iránytűt, mert miközben azt hittem, hogy szépen haladok a Vatikán felé, egyre távolabb kerültem a Teverétől, a Doria Pamphili villáját körülvevő hatalmas parkban.

Szombaton éjjel sok eső esett, de vasárnap reggelre belefáradt – az utcakő még fénylett, amikor elindultam a Trastevere csendes utcáin felfelé, a Janiculumra.

– Buon giorno Signora – köszönt rám egy kapun kilépő úr, bizonyára nem feltételezte, hogy turista kószál erre a korai órán.

– Buon giorno – válaszoltam mosolyogva, és két nap után,  már egészen rómainak éreztem magam.

A Trastevere (jelentése: Teverén túl)  a Rómába települő idegenek első lakhelye volt, már az ókorban is.

Sokféle apró boltocska, kézműves-műhely, bár és étterem van itt, meglehetős összevisszaságban, mégsem  zavaró módon.

Itt nincsenek szuper-elegáns üzletek, az utcakő faltól-falig egy szintben, sokszor elképesztően keskeny utcák  oldalain a házak mintha ősrégi alapjaikra úgy nőttek volna rá, mint a fák – szabálytalanságukban is  esztétikusan.

Az utóbbi évtizedekben főként azon külföldi és olasz értelmiségiek kedvelt lakóhelye, akik éppen ezt az egymásra rétegződött városi szövetet tartják értékesnek. Igy a lepukkadt házakat felújítják, anélkül, hogy a városrész eredeti jellege megváltozna.

Ahogy kapaszkodtam felfelé, hol lépcsőkön, hol a kanyargós utakon, egyre ritkult a beépítés és egyre szebb kilátás nyílt a városra.

Az ég még felhős volt, olyan, hogy az ember azt érzi, bármely pillanatban újra esni kezd, de tiszta a levegő és egy nagyvárostól idegen csend uralta a környéket.

A Januculum-domb jelentősége a XIX. századi olasz egységmozgalmakban nőtt meg, így nem véletlen, hogy a Garibaldi emlékművek is itt kaptak helyet.

Egyre inkább magával ragadott a hely szelleme. Mintha magam is egy vasárnapján sétálgató római matróna lennék, az utikönyvemre és a térképre oda sem figyelve, csak nagy ritkán fényképezve élveztem a jó levegőt és a párán keresztül időnként fel-felbukkanó napsugarakat.

Kicsit olyan érzés volt, mintha a budai hegyekben járnék, de a mediterrán növényzeten kívül, a lépten nyomon felbukkanó kövek, szobortöredékek jelezték, hogy más ez a vidék.

Nagy ritkán találkoztam emberekkel –  azok vagy kutyát sétáltattak, vagy futva edzettek.

Megszomjaztam, de csakhamar találtam egy ivókutat.

A  Doria Pamphili villa környéke ebben a november végi párafelhőben  olyan volt, mint egy elvarázsolt kastély – eredetileg az olasz arisztokrácia nyári lakhelye volt a „villa”, a „városi palotán” kívül.  A Palazzo Doria Pamphili  a Piazza Venezia  Via del Corso felöli oldalán van, gazdag műtárgy-gyűjteményét meg lehet tekinteni. Az ingyenes audiokalauzon maga a herceg beszél.

A kiszáradt szökőkútnál egy kövérkés úr tajcsizott.

Ahogy megkerültem a villa bezárt titkos kertjét, a túlsó oldali nagy tisztáson csoportosan rúgták a labdát, kapuk és partvonal nélkül, láthatóan csak saját örömükre.

Mentem tovább – a gyalogutakon egyre több emberrel találkoztam, de jómagam egyre kevésbé tudtam, hogy merre haladok.

Még élvezettel néztem a napba – mint utóbb kiderült, ez volt az utolsó napsugár az eső előtt, de már egyre nagyobb aggodalommal nyitogattam a térképem, kerestem valami támpontot arra nézve, hogy hol is vagyok.

Még akkor sem találtam meg, amikor megláttam az első épületeket. Az utcaneveket sem tudtam beazonosítani  a térképen. Aztán, egy autóbuszmegállóban végre rájöttem, hogy teljesen másutt jöttem ki a parkból, mint azt  elterveztem, és öt órányi gyaloglással sikeresen „lejöttem a térképről”. Még fél órát meneteltem, míg  elértem a számomra már ismerős villamos-vonalat.

A végállomásig mentem a villamossal, onnan pedig a legrövidebb úton  a Piazza Venezián utasokra váró turistabuszok egyikére szálltam fel boldogan. Akkor már elég rendesen szakadt az eső és a lábaim is megérdemeltek egy órányi pihenőt.

A szakszerű utikalauzból és autóbuszozásból ennyi elég is volt – mivel  még mindig esett, megfogadtam budapesti Róma-mániás ismerősöm tanácsát: a Pantheonba mentem.  Nem én voltam az egyetlen, így a műélvezetet nagyban csökkentette a tömeg és az a tény, hogy a tér közepe kordonnal le volt kerítve. A kupola nyitott tetején bejövő esőt ugyan tökéletesen elvezették a rafinált kis csatornák a padlóban, de a nedves márvány elég csúszós – jobb megelőzni a bajt.

A Piazza della Rotonda még esőben is zsúfolt volt, így átballagtam a Piazza Navonara. A világ egyik legszebb terének mondott helyet is karácsonyi vásár csúfította. Viszont arra jó volt, hogy egy remek rukkolás marhanyak-szendvicset egyek és forró csokoládét kanalazva nézegessem egy fedett terasz-asztalnál ülve az esőben is zavartalanul működő szökőkutakat. Ide visszajövök, holnap – gondoltam, és meg is tettem másnap, amikor Róma belvárosát, vagy ahogy itt mondják, a Campo Marziot jártam be keresztül-kasul.

Továbbra is gyalog akartam meghódítani az örök várost.

Korán keltem, hogy ezúttal a birodalmi emlékeket ismerjem meg.

A Viale di Trasteverét folytattam a Tevere felé, most a Garibaldiról elnevezett hídon mentem át, így a kevéssé impozáns Largo di Torre Argentina volt az első amit megpillanthattam abból az ókori romokból, mediterrán növényzetből álló köztéri kompozícióból, amely a város birodalmi hőskorára emlékeztet.

Innen a II. Viktor Emánuel király nevét viselő hatalmas emlékmű felé kanyarodtam, amely virító fehérségével egyfajta támpont Rómában, és az onnan induló Via dei Fori Imperiali két oldalán vannak a császári fórumok.

Ezt a sugárutat, amely a Colosseumot veszi célba, a harmincas években, fasiszta felvonulásokra építették ilyen szélesre, de Róma rehabilitációs terveiben ennek jelentős szűkítése szerepel.

Egyébként, ott létemkor is egy diáktüntetés zajlott, hatalmas rendőri felügyelet mellett.

Miután kívülről megcsodáltam a Traianus és Augustus fórumát, jegyet váltottam a Forum Romanum (Forro Romano) bejárására.

A napsütötte, kellemes, novemberi  délelőttön nagyüzem volt a pénztárnál, rengeteg turista állt sorban.

Most nagy segítségemre volt a National Geographic római utikönyve, mert abban szerepel a Forum rekonstrukciós rajza, így a valóságos romokat a maguk jelentőségében tudtam azonosítani.

Lenyűgöző a Curia (a Senatus ülésterme) márványpadlója. A jobb és baloldalon lévő emelvényeken foglaltak helyet a szenátorok, hordozható elefáncsont székeken, amelyekkel, szükség szerint könnyedén átülhettek a másik oldalra, nézeteik változása esetén.

Teljes éppségben szinte egyetlen épület sem maradt meg az elmúlt két évezredben, de így is lenyűgöző hatású ez a hatalmas romkert.

Símán, egy egész napot el lehet tölteni csak itt, ha valaki kellőképpen felkészül, mert a hatalmas területen (a Palatinus dombbal együtt) nincs egyetlen kávéház vagy étterem, ahol enni vagy innivalót vehetne magához az ember. Helyesebben, a szokásos, szabadon folyó római kutak közül itt is van, emlékezetem szerint legalább egy (a Palatinuson), de ahhoz, hogy ihassunk belőle,  egy pohár, vagy palack kell, amivel felfogjuk a vizet. Meglehetősen mostoha körülmények között jut az ember lánya WC-hez is – egyetlenegy van a Palatinus tetején.

De ha valaki egy szendviccsel és vízzel felszerelkezve lép be, érdemes az utikönyvön kívül, mondjuk a Fogságot, vagy Josephus Flavius Zsidó háborúját is magával vinnie, séta közben lepihenve egy kövön, mindennél jobban átélheti a két történet eredeti légkörét.

A hajdani Tempio di Cesare választotta el a Forum keleti és nyugati részét. A meggyilkolt Julius Caesar emlékére emelték i.e. 29-ben, azon a helyen, ahol a holtestét elhamvasztották.

A zsidók  számára az ókori Rómát leginkább  Titus diadalíve jelképezi, a Via Sacra végén. Ezt  az egyébként nem túl nagy méretű diadalívet i.sz. 81-ben emelték, a 70-ben legyőzött zsidó felkelés és a jeruzsálemi Szentély lerombolása emlékére.

A boltív belső felületén lévő domborművek közül a déli oldali (ez a Palatinus felé eső része) a hadjáratból hazatérő Titus diadalmenetét ábrázolja, ahogy zsidó rabszolgák sora cipeli Salamon templomának minden kincsét, köztük jól felismerhető módon a menorát, a hétágú gyertyatartót.

A büszke római zsidók, egészen 1948-ig, míg meg nem alakult Izrael állama, nem voltak hajlandók átmenni a diadalív alatt, pedig a pápák beiktatási szertartásai alkalmából éppen nekik kellett a Colosseumtól a diadalívig az útvonalat feldíszíteni.

Miközben fényképeztem, talán nem véletlen, hogy héber szó hallatszott a bámészkodó turisták tömegéből.

Az innen vezető lépcsők egyikén lassan felkapaszkodtam a Palatinus-dombra. Minden pihenőnél érdemes körbenézni, mert fantasztikus a rálátást  a Forumra, még magasabbról pedig már láthatjuk a Colosseumot is.

Már a kora vaskorban is volt itt egy szerény település, de a köztársaság korában vált kedvelt római lakóhellyé – Cicero és Hortensius is itt élt. Utóbbitól vette meg a villáját Octavianus, a későbbi Augustus, és ezzel a legáhítottabb negyeddé tette, különösen a császárok számára, akik egészen a IV. századig építettek  itt egyre fényűzőbb  palotákat , egészen addig, amíg Constantinus át nem költözött Konstantinápolyba.

Ma már csak néhány rom maradt a hajdani pompából, de a Circus Maximus méretei ma is lenyűgözőek.

A Palatinus parkjának látványa megelőlegezte nekem a következő nap csodáit – Róma parkjairól.

Péntek délelőtt volt, amikor a lábam egyenesen a „Ghetto”-ba vitt.

Azon a november végi, eső utáni napsütésben, éppen csak letettem a táskám a Viccolo del Bucco – beli apró szállodában Trasteverén, és nekiindultam a városnak. Kezemben az utikönyvvel és egy térképpel, de nem néztem bele, mentem, amerre az érzéseim vittek. Életemben először Rómában.

A rövid repülőúton elolvastam néhány fejezetet a város történetéről, de alapvetően a várostervező ösztöneimmel tájékozódtam.

A repülőtéri labirintusban elég könnyen megtaláltam a metróállomást, a megállót, amely vélhetőleg a leginkább megközelíti a szállásomat, jegyet vettem, és felszálltam a vonatra.

A Róma Trastevere állomásról gyalog mentem a Viale di Trasteverén, „érzésre” kanyarodtam be az apró utcákba, hogy minden kerülő nélkül rátaláljak a szállodára.

Aztán, „sikeremen” felbuzdulva mentem hát tovább, mintha nem is turista lennék. Egyenesen az Isola Tiberinára (szigetre) vezető hídra értem. A Tevere mélyen alattam, az „alsó rakparton” kutyások sétáltak, távolabb egy tréninges nő futott, egyébként senki nem zavarta a meglepően gyors sodrású folyó nyugalmát. A „felső rakparton” hömpölygő autóáradatot mindkét parton jótékonyan eltakarja a fasor.

Az Isola túlsó részén lévő hídról az első tábla amit megpillantottam az a Piazza Gerusalemme. Mögötte az a kicsinyke templom (San Gregorio della Divina Pieta), amelynek bejárata fölött ma is látható a héber-latin felirat, ahol a zsidóknak utasításra részt kellett venniük a keresztény szertartásokon, mégis, többnyire megmaradtak zsidóknak.

Rómában már akkor is éltek zsidók, amikor még állt a szentély, és még Titusz sem fűzre rabláncra a fellázadt Juda királyság megmaradt katonáit.

Az időszámítás előtti második századtól, a Tevere túlsó partján éltek békességben. Aztán, főként a kereskedők költöztek az Isolára és a későbbi Ghetto területére.

IV. Pál pápa 1555-ben kiadott rendeletében azonban a teljes római zsidóságot erre a mintegy 1.3 hektárnyi területre zsúfolta be, hogy ezzel is megtérésre kényszerítse őket. A XVII. században hatezer ember mögött záródott be a gettó kapuja, minden este.

Hivatalosan csak 1883-ban szüntették meg a Ghetto-t, amikor  az öt zsinagóga terétől, a Piazza delle Cinque Scolétól a folyóig lebontották a házakat – most itt áll egy mintegy száz éve épített zsinagóga.

Alagsori múzeumában gazdag kiállítás a római zsidóság történetéről a kezdetektől napjainkig. Kint, a kertben kőtöredékekkel, bent gyönyörű tárgyakkal, a zsidó élet jellegzetességeit bemutató életképekkel, dokumentumokkal és egy történelmi filmmel segítenek megérteni azt a kultúrát, amit eltörölni, minden igyekezet ellenére sem tudtak. Pénteken dél körül egy olasz, középiskolai osztály nyomában jártam végig a kiállítást, és a  zsinagóga impozáns felső terét.

A római zsidóság szolidáris Izraellel – a zsinagóga kerítésén ott a két, ismeretlen helyen fogvatartott izraeli katona képe.

Miután a Ghetto már nem kényszerű lakóhely, hanem olyan terület, amely magán viseli a több mint két évezredes, folyamatos, zsidó jelenlétet, az utóbbi évtizedben újra felvirágzott itt az élet.

A Via del Portico d’Ottavián a zsidó iskolán kívül egymást érik a kóser és kevésbé előírásos, de hagyományos, római zsidó ételeket kínáló vendéglők, kávéházak, pékségek. Miután szellemileg feltöltődtem a zsinagógai múzeumban, megkérdeztem egy jesiva-növendéket, hogy szerinte melyik a legjobb az éttermek közül: a Ba”Ghetto – válaszolta gondolkodás nélkül, így elsétáltam oda.

Mielőtt még megismertem volna a kosztot, lenyűgözött az egyszerű, esztétikai igényesség, amely a belső tér minden részletéből sugárzott. Olaszul, angolul és héberül  beszélő pincérek, aprócska asztalok dupla terítővel és damaszt-szalvétával, soktányéros, sokpoharas terítékkel várták a vendégeket. A közeli asztaloknál olaszul beszéltek.

Mivel egy, végső soron szerencsés félreértés miatt majd két órát töltöttem az étteremben, láthattam, hogy nagyon sok a törzsvendég, akiket ismerősként üdvözölt a pincércsapat. Mivel a római konyhát még nem ismertem, amúgy pedig elég éhes is voltam, egy olyan menüt rendeltem, amelyben a híres római, egészben sűlt articsóka is szerepelt. A közelgő sabat tiszteletére egy kis, 3 és fél decis, helyi vörösbort is kértem. Azzal viszont nem számoltam, hogy a klasszikus olasz menü négyfogásos: antpasti, valamilyen tészta (esetemben, húsos, zöldséges fettuccini) után következik a főfogás, amelyben a köret volt a sült articsóka, mellette egy halom, papírvékonyra szelt párolt marhahús rukkolával. Csak ezek után jött a desszert, ami kóser étterem lévén nélkülözött bármely tejterméket, de valami zseniális volt így is.  Lassan és megfontoltan ettem-ittam, idejét nem tudom, hogy mikor okozott egy ebéd ekkora, bár kissé fárasztó élvezetet.

Másnap, szombat lévén, a kóser éttermek zárva voltak,  de az articsóka-imádók így sem maradtak éhen.

Az ókori Rómával töltött napom ( a következő cikkben arról lesz szó) fáradtságát egy ilyen étteremben pihentem ki, ahol nem csak az étel volt fenomenális, hanem egy énekes is beperdült az asztalok közé, és gitárkísérettel régi olasz dalokat adott elő.

Ebben az ókori romokból és mai technikai elemekből, izgalmas, szobák láncolatából álló étteremben, fantasztikus élmény volt mindez együtt.

A következő két napot Róma más vidékein töltöttem, de a búcsúestén visszatértem egy könnyű vacsorára – természetesen sült articsókát ettem, egy üveg izraeli sörrel.

Majd lassan elindultam a Tevere másik oldala felé. Az esti fényben azonban megláttam egy könyvesboltot, amit addig észre sem vettem. Most viszont húzott oda valami, tehát beléptem.

A sok, ismerős héber könyv között egy olasz, címlapján egy kisfiúval. Belelapoztam: a könyvet Anna Mária Háberman írta Tamás nevű féltestvéréről, aki 15 évesen eltűnt, miután Csátaljáról deportálták 1944-ben.

Anna Mária édesapja második házasságából született 1943-ban, Olaszországban, szerető családban nevelkedett, de néhány éve úgy érezte, hogy ki kell kutassa családjának azt a részét, amelyet nem ismerhetett meg.

Nekem, ezzel a könyvvel zárult a zsidó Rómával való rövid ismerkedésem – abban a könyvesboltban már vissza is tértem Magyarországra.