Vandálim
A földtörvény reformjának csak egy része az, amit chok havadalim -ként jelölnek (חוק הוד”לים), jelentése egyébként nemzeti lakásprogram-bizottság, ám ellenzői az egész reformot vandálnak tartják, ezért aztán pillanatok alatt megszületett a „vandálok törvénye” gúnynév.
Számítások szerint, évente 30 ezer lakást kell építeni ahhoz, hogy Izrael növekvő népességének kellő kínálattal szolgáljon. Ehhez képest az elmúlt 5-6 évben ennek csupán töredéke, évi kb. 6000 lakás épült. Sokan ennek tulajdonítják a lakásárak drasztikus emelkedését – a kereslet és a kínálat egyensúlyának megbomlását.
Az építési vállalkozók szerint az alulteljesítés oka a bürokrácia, hogy az engedélyezési eljárás hosszadalmas.
A Natanjahu-kormány ezt akarja lerövidíteni a földreformmal, de a társadalmi szervezetek tiltakoznak – szerintük ugyanis elérhető áru lakásokat, amelyekért immár egy hónapja tüntetnek a Rothschild fasorban, és lassan az egész országban, azzal nem lehet garantálni, hogy a közösségi jogokat megnyirbálják.
A nagyjából 22 ezer négyzetkilométernyi ország területének 93%-a állami tulajdonban van, ami Izrael létrejöttének különleges körülményeire vezethető vissza.
A gondolat, miszerint a zsidó népnek nemzeti földalapot kell létrehozni, Erec Izraelben, már az első Cionista Kongresszuson (1897) megszületett, és 1901-ben alakult meg a Keren Kájemet Lejiszrael (קרן קיימת לישראל). A kék doboz minden zsidó közösségben ismertté vált, a legkisebb adományoktól a tehetős európai és amerikai zsidók felajánlásig, a befolyt pénzből földeket vásároltak. Az állam megszületéséig (1948) egymillió dunám (1 dunám= 1000 négyzetméter) földet vásárolt meg ez a földalap. (A többit „vérrel szerezte” Izrael, miután a terület felosztását megszavazó ENSZ határozat után a környező arab országok megtámadták, és a Felszabadítási háborút, a népesség 1%-ának eleste árán, de megnyerte.)
Bár az 1960-as törvénnyel megalakult Minhal Mekarkain Izrael ( מינהל מקרקעי ישראל ), amely az összes állami tulajdonú földet kezeli, és a Keren Kajemet azóta csupán a természetvédelmi területekkel foglalkozik közvetlenül, miután az ország alapját jelentő föld a „zsidó nép” tulajdonát képezi, szokássá vált, hogy a földet nem adják át privát tulajdonba, hanem csakis 50-99 éves bérletre. Nem mellékesen ez összhangban van a Tóra törvényeivel is, amely a mai izraeli jogrendszernek is az alapja. Ez a sajátos helyzet lehetőséget adott átfogó településtervek készítésére, illetve korábbi, kevésbé sikerült programok javítására. Egészen mostanáig. A földreform ugyanis lehetővé tenne egy drasztikus privatizálást, amit ráadásul a tervezés-engedélyezés következetes rendszerének fellazítása is erősítene.
Mindezidáig a településfejlesztési tervek készítése és elbírálása az adott érdekeltségi rendszerhez tartozó bizottsághoz került. Ha helyi érdekű tervről volt szó, például egy családiház, vagy társasház építéséről, akkor azt az önkormányzati rendszer szerinti helyi bizottsághoz ( עדה מקומית ) kellett benyújtani. Érdeksérelem esetén a felülbíráló, a körzeti bizottság ( ועדה מחוזית ). Ugyanez dönt akkor is, ha olyan projektről van szó, amely hatása nem csupán az adott önkormányzatra terjed. Ennek különös jelentősége van a Tel-Aviv környéki városok összehangolt feljesztése tekintetében, de sokszor szükség van erre az elbírálási szintre a vonalas infrastruktúrákról való döntések alkalmával. A harmadik szint az országos bizottság ( ועדה ארצית ), amely a településfejlesztés és a környezetvédelem összetettsége folytán egyre több koordinációs munkát is végez.
Kétségtelen, az Építési, tervezési törvény 1965-ből, megérett egy alapos átdolgozásra, annak ellenére, hogy az eltelt évek alatt számos módosításon esett át, koncepcionálisnak és áttekinthetőnek nem mondható. Szükség lenne például a közösségi részvételt új alapokra helyezni, hogy a tervekkel szemben ne csupán ellenkezni lehessen, hanem a közösséget érintő tervek készülte közben legyen kooperáció. Erre kitűnő példát mutat Tel-Aviv stratégiai tervének készítési folyamata, ám a földreform szándéka éppen ellentétes ezzel – lerövidíteni az eljárást, minél inkább kizárni a közvetetten érintettek beleszólását. Nem véletlen, hogy azok a szakemberek, akik tisztában vannak a „reform” lehetséges következményeivel, élesen bírálják.
Túl nagy pénzekről van szó, és ez nem csak abból következik, hogy a föld véges mennyiségű, ezért állandóan emelkedő érték Izraelben, hanem a nagy kincs a területek átminősítéséből fakad. Ha egy mezőgazdasági vagy iparterületet lakóövezetté minősítenek, vagy ha egy alacsony beépítést megnövelnek, az ingatlan tulajdonosa ezzel extra profithoz jut. Erre ugyan, Magyarországgal ellentétben, van egy adófajta, az értéknövekedési illeték (Tel-Avivban az értékkülönbözet 50%-a), ezzel együtt, a közösség akkor jár a legjobban, ha egy terület akkor kerül átsorolásra, amikor annak következményeit minden tekintetben alaposan megvizsgálták, és a közösségi egyeztetés fórumain felbukkanó ellenvéleményekre megnyugtató válaszok érkeztek, vagyis az átsorolás egy közmegegyezéses terv ereménye.
Hogy ez lehetséges, arra valóban Tel-Aviv a jó példa, ahol a stratégiai tervezés évei alatt ugyan stagnált az építkezés, de mióta elkészült, elképesztő intenzitással folyik, és az épületek mellett a közterületfejlesztés is olyan látványos méreteket öltött, hogy azt még a város mindig elégedetlen lakói is elismeréssel illették a legutóbbi felmérések szerint.
A társadalmi szervezetek ellenzik az eladást, a korábban bevált hosszútávú bérbeadás helyett, mert ezzel megszünne a közösségi kontroll az elkövetkezendő nemzedékek számára. A gyors és meggondolatlan privatizációt pedig végképp, mert tartanak attól, hogy ez az amúgyis veszélyes vagyonkoncentrációt erősítené.
Ha Rothschild volnék fasor
Tel-Avivban tovább folynak a tüntetések a társadalmi igazságosság érdekében – erről az amichay.hu-n lehet olvasni részletesebben.
Itt a podo-pro.hu-n az elégedetlenséget kiváltó lakáshelyzet elemzése, és a lehetséges megoldások felvázolása folytatódik, annál is inkább, mert minden különbözőség ellenére, bizonyos megoldások nagyonis hasonlóak a Magyarországon is alkalmazhatókkal.
Sőt, az a megoldás, ami nem akarja a piaci viszonyokat összekuszálni, attól független áru bérlakásokkal, hanem azzal javít a helyzeten, hogy visszaszerzi az elveszített arányosságot, az majdhogynem azonos, és eredete a múlt század huszas éveibe, Budapestre vezethető vissza.
Amíg Magyarországon valójában még mindig kínálati a lakáspiac, de fizető-, illetve hitelképes vásárlók hiányában nőtt az igény az elérhető áru bérlakások iránt, ugyanez az igény Izraelben a népességnövekedéssel lépést nem tartó, visszafogott lakásépítés miatt alakult ki. Utóbbi jelenséget a későbbiekben elemzem, mert közvetetten ez is tanulságos magyar szempontból.
Mindkét esetben csak az egyik megoldási lehetőség a bérlakások számának növelése – de cseppet sem mindegy, hogy miként. Hosszabb távra a két ország más-más módon tudja megoldani a lakásproblémáját, de a bérlakások tekintetében a szituáció hasonló.
Mindkét országban ismert a szociális bérlakás fogalma, és mindkét helyen visszaszorulóban. Ugyanakkor, amikor a lakáshelyzet ellehetetlenüléséről van szó, mind Magyarországon, mint pedig Izraelben, sokan a szociális bérlakások építését hangsúlyozzák, mintha nem ismernék a korábbi, rossz gyakorlatot.
Mindenekelőtt leszögezném, hogy a szociális bérlakások szűk, ellenörzött és átlátható rendszerét minden társadalomban szükségesnek tartom, a ténylegesen elesett népesség lakhatására. Ám ez, semmiképpen nem az aktív társadalmi rétegek lakásproblémájának megoldási módja. „Ami nem az enyém”- ingatlanpusztító szemlélete mindkét ország lakóira jellemző ezidáig. Mivel sem a magyar, sem az izraeli nem rendelkezik német, osztrák, francia vagy belga mentalitással, az utóbbiak szociális bérlakás-rendszere aligha adaptálható.
Másfelöl, jogos igény, hogy az egyetemisták, pályakezdők, vagy fiatal párok elérhető bérű lakáshoz jussanak. Ha ilyen nincs a szabad piacon, akkor gondoskodni kell arról, hogy legyen, de semmiképp nem úgy, hogy az állam építési vállalkozót játszik. Korábban már bebizonyosodott, mindkét országban, hogy az állam nem jó gazda. Az állami (szociális) bérlakások alacsony építési szinvonalon, gazdaságtalan működési feltételek mellett „funkcionáltak”. Szükségszerű volt leépülésük.
A bérlakáspiacon kialakult magas keresletet úgy lehet csökkenteni, ha bizonyos köröket érdekelté tesz az állam abban, hogy hosszú távú befektetésként bérlakásokból álló házakat építsenek.
Tekintettel arra, hogy Izraelben a nyugdíjas élet biztonságában az öngondoskodásnak nagy a szerepe, számtalan nyugdíjalap létezik, amelyek jórészt az értékpapír-piac fajsúlyos szereplői. Az állam feladata, hogy ezek a nyugdíjalapok fokozatosan, egyre inkább bérházépítésbe fektessék a pénzüket, ahelyett, hogy bizonytalan tőzsdei spekulációba bocsátkozzanak a közösségi vagyonnal. Ily módon az a feltétel is teljesülhetne, hogy a jelenlegi, „a zsidó nép tulajdonában” lévő földek ne kerüljenek privát befektetők kezébe, hanem a szokásos módon 50-99 éves bérleti szerződéssel a nyugdíjalapok rendelkezésére bocsátva, ott korszerű, a potenciális bérlők igényeinek megfelelő lakásokat tartalmazó „bérpaloták” épülhessenek, a legjobb budapesti gyakorlatot követve.
Az íly módon megépülő bérlakások valódi, versenyképes alternatívát jelentenének a jelenlegi bérlakáskínálattal szemben, és minél nagyobb számban kerülnének a piacra ezen bérházak lakásai, annál drasztikusabban törnék le az árakat, illetve rákényszerítenék a gyengébb lakások tulajdonosait is arra, hogy bérbe adandó lakásukat korszerűsítsék. Míg a szociális bérlakások megjelenése a protekcionizmust erősítené, a piaci helyzetbe illeszkedő, kínálatnövelő bérlakásépítés fokozatosan javítaná az egész lakáspiac helyzetét.
A Rothschild fasori tüntetők, akik a jól ismert Tóbiás a tejesember – kiszólást, a „ha én Rothschild volnék”-ot adták sátortáborukat neveként, a társadalmi igazságosság alapján követelnek megoldást, de ebbe az igazságosságba nem illeszthető az, ha most, az izraeli kormány bizonyos embereknek kedvezményes lakásokat juttat, míg hasonló helyzetű társaik a magas hiteleket fizetik – a problémát a kapitalista rendszeren belül kell megtalálni, nem pedig a gondoskodó államban.
Vissza a sivatagba?
Mielőtt elindultam Izraelbe, kaptam egy kérdést Martinkó Józseftől, hogy miért nem írok a tel-avivi, magas lakbérek elleni tüntetésekről.
Természetesen tudtam, hogy a Rothschild fasorban sátortábort vertek a tüntetők, de nem vagyok tudósító, aki csak leírja a történéseket, hanem városgazdász, aki szeretné felfedezni az összefüggéseket, a megoldások lehetőségeit is. Az is nyilvánvaló volt, hogy a cottage-bojkottal ellentétben, ez a tiltakozás túl általános ahhoz, hogy a probléma hipp-hopp megoldást nyerjen. A két és fél hete kezdődött tiltakozás „megvárt”: ma, a szombat kimenetelekor Tel-Avivban, Jeruzsálemben és Haifában egyszerre tartottak tiltakozó meneteket azért, hogy a kormány hatékony intézkedéseket tegyen a lakásárak elviselhető és megfizethető szintre kerülése érdekében. Hogy mit is kéne tenni ezért a nemes célért, arról a sátortábor lakói keveset beszélnek. Többnyire elintézik azzal, hogy azért van a kormány, hogy kitalálja.
Alapvető gond, hogy az egy főre eső jövedelmek alapján Izrael 46-dik a világlistán, de a megélhetés drágasága alapján a 20-dik. A két lista közti különbség pedig egyre nyomasztóbban nehezedik az izraeli társadalom derékhadára, a középosztályra.
A mai tüntetés, amelynek fő központja a Tel-Aviv Múzeum előtti téren volt, már nem csupán az olcsóbb lakásokról szólt, a jelszó: „A nép társadalmi igazságosságot követel!” – העם דורש צדק חברתי – olcsóbb lakásokat, mindenkinek egyenlő esélyű orvosi ellátást, oktatást. A tüntetések elsőrangúan szervezettek voltak, és igyekeztek minden pártpropagandától távolságot tartani. Annál is inkább, mert az elmúlt időben a Rothschild fasori sátortábor lakóit már megvádolták, hogy valakik pénzelik őket – az új sátrakra, az egyenpólókra utalva.
Kétségtelen, a szociális ellátással kapcsolatos elégedetlenség a jó ideje ellenzékben lévő pártoknak kedvez, hiszen a kialakult helyzetért az elmúlt évtizedben kormányzó Kadima és a Likud könnyen tehető felelőssé. Az is igaz viszont, hogy a lakásárak az ország központjában szöktek durván a magasba, miközben délen a Negev, északon a Galil kevésbé népszerű lakóhely.
Natanjahu a múlt héten igyekezett valamiféle gyors megoldással előállni, de ezzel csak rontott a helyzetén, hiszen azt még a tüntetők is megértették, hogy ez annál komplexebb probléma, mintsem néhány jogszabállyal el lehetne intézni.
Számomra, megvallom, nem a növekvő ingatlanárak a meglepőek, hanem az, hogy miért nehezebb ma lakáshoz jutni, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. Akkoriban éppen, az új, családiházas övezetek iránt volt kereslet és a tel-avivi belső területeken, a régebben épült házak lakásaiból volt nagy a kínálat. Aki az utóbbiakban meglátta a lehetőséget és némi fantáziával otthonossá tette őket, ma komoly érték tulajdonosa. A nyolcvanas években kedvező, hosszúlejáratú hitelekkel vásároltak lakást a fiatal házasok és az új bevándorlók is. Huszonöt éven át fizetett hitellel, de a saját lakás nem volt elérhetetlen távolságban. Amennyire tudom, lakáshitelek ma is vannak – egy ismerős, fiatal házaspár 6 szobás lakást vett nemrég Kfar Saban, igaz, harminc évre kötelezték el magukat, de fiatal orvosokként megengedhetik maguknak két-három gyerek és bentlakó háztartási alkalmazott mellett is.
Egy prosperáló országban, amely a legutolsó világválságot alig érezte meg, természetes dolog, hogy gazdasági központjában, a növekvő kereslet okán emelkednek a lakásárak. Ezt rendeletekkel megállítani nem lehet. A szabad piac törvényeit nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni, tehát az állami beavatkozás csakis olyan lehet, amely a piac mozgásának ismeretén alapul, és úgy „nyúl bele”, hogy az intézkedések rendszere katalizátorként egészségesebb folyamatokat generál.
A „Fény mogalom” – תנועת אור – amely 2002-ben, magánkezdeményezésként indult, a Negev sivatag és a Galil „periférikus” területein akar magas szinvonalú településeket létrehozni, hogy ezekkel csábítsa el a központból a képzett lakosságot. Interkommunikációs világunkban a munkahely sokkal kevésbé meghatározó elem, mint az iparosítás korszakában. Felismerték, hogy nem kell gyárakat telepíteni ahhoz, hogy a „pusztába” kívánkozzon egy értelmes ember. Minőségi lakáskörülmények, jó környezet, megfelelő szociális ellátás és nem kevésbé fontos a szabadidő élvezetes eltöltésére alkalmas lehetőségek. Az ötvenes évek negevi településeit a dögunalom miatt hagyták ott a fiatalok. A Tel-Avivba zarándoklás azzal állítható meg, ha olyan ingergazdag környezetet teremtenek, amely kielégíti az egyetemekről kikerült értelmiségieket is.
Mostanáig hat különböző településen 22 ezer embert sikerült letelepíteniük úgy, hogy a „vidéki élet” minden részletére odafigyelnek. Az adottságaik nagyszerűek, hiszen éppen ezeken a központtól távoli, gyönyörű természeti helyeken lehet megvalósítani azokat az energiakímélő rendszereket, amelyek a már meglévő városszerkezetekbe nehezebben illeszthetők. A tel-avivi sátrazókkal ellentétben a Fény mozgalom tagjai nem tiltakoznak, hanem megoldásokat kínálnak, és azt is tudják, hogy hol van szükségük állami támogatásra, de alapvetően nem arra építenek, hogy valaki más oldja meg a problémát. Tervük szerint tíz év alatt 300 ezer embernek nyújtanak elérhető áron minőségi életkörülményeket a Negev sivatagban és a Galilban.