Divat és praktikum a lakásban
Úgy is mondhatnám, hogy ez még Milánó utóhatása, és talán van is benne valami, de ami írásra késztetett az egy fotósorozat: családi ház Sohamban.
Az 1993-ban alapított, ma kb. 20 ezer lakosú település Izrael középső részén, főként villákból áll – középosztálybeli fiatal családok kedvenc letelepedési helye volt az ezredfordulón.
A ház – eredeti stílusát tekintve az elsők közt lehetett, amely mára megérett a felújításra. A fotók híven tükrözik az izraeli életforma és a lakásbelsők divatjának változását.
Amikor a ház épült, a nyílászárók többnyire aluminiumból készültek, a település-szabályozási tervek előírták a teljes, vagy a részleges magastetős megoldásokat.
A bejárati szinten konyha-étkező-nappali, egy vizesblokk, háztartási helyiség, esetleg egy vendégszoba. A felső szinten vannak a hálók: szülői háló a hozzá tartozó fürdővel és három gyerekszoba a közös fürdőszobával. A képeken lévő háznak van egy közbenső szintje is, a földszinti nappali és az emeleti szobák között: a dolgozó-könyvtár. Az izraeli értelmiségiek jellemzően nem a nappaliban tartják a könyveiket, hanem egy külön dolgozószobában, vagy mint ahogy itt láthatjuk – egy közbenső térben, ami kapcsolatban van ugyan a nappalival, de azért valamennyire elkülönített. Ennek főként az az oka, hogy a nappali az egész család gyülekező helye, míg, ha valaki otthon is dolgozik, a sokgyerekes “rumliban” ez aligha lehetséges.
Húsz-huszonöt év alatt az eredeti család-összetétel alaposan megváltozott: a gyerekek felnőttek, van akik már saját családot alapítottak, és igaz, elköltöztek, de ha visszajönnek, mondjuk a sabati vacsorára a szülőkhöz, akkor több embert kell leültetni az asztal köré. Hagyományörző családoknál ráadásul ott is alszanak a “vendégek”, mert szombaton nem utaznak. Vagyis azt a feladatot kell megoldani a felújítás során, hogy hétköznap két embernek se legyen túl nagy, ünnepekkor pedig be tudja fogadni a nagy családot.
Éppen ezért, jellemzően az étkezők mérete nő – a képen látható háznál létrehoztak egy “üvegkalickát” erre a célra, ahonnan belátni a szépen “beállt” kertet és a távolabbi dombokat is. Az izraeli családokban a gyerekek nem feltétlenül ülnek a felnőttek asztalához, mert sokkal kevésbé fegyelmezettek mint az európai gyerekek, ráadásul az unokatesók találkozása remek alkalom a gyerekek apró titkainak megbeszélésére – a konyhapulthoz kapcsolódó hétköznapi étkező felveheti a “pótasztal” szerepet.
Az éghajlat miatt a nappalihoz tartozik egy külső rész – terasz pergolával, amit ma már nem filléres műanyag székekkel bútoroznak be, hanem igényes kerti-szalonbútorokkal.
Az emeleten túl nagy átalakítás általában nem szükséges, bár időnként a gyerekszobák számát vagy nagyságát csökkentik, hogy a szülői háló kényelmesebb legyen. A fürdőszobák húsz év alatt tényleg elhasználódnak, és ma már kicsit szofisztikáltabbak, mint a valamikori zuhanyzós minimál-helyiségek.
A funkcionálisan indokolt átalakítást azonban a divat is meglehetősen befolyásolja, hogy milyen burkolóanyagokat, bútorokat, kiegészítőket, lámpatesteket használnak.
Van ebben egy nemzetközi trend, amit mindenki megismerhet a különböző kiállításokon, folyóiratokból, reklámokból, az interneten, és van egy helyhez jobban kötődő dolog – mi az, amit meg lehet venni, amit a helyi szakik meg is tudnak csinálni.
Az egyik szép, és igazán izraeli részlet ezen a házon a belga-profilos földszinti nyílászáró-sorozat a kert felé. A vékony vas profil tökéletesen szolgálja azt a célt, hogy a nappali-étkező blokkot összekapcsolja a kerttel, csupán minimálisan határolja le a belső teret.
Mivel a felső szinten nem történtek durva átalakítások, és a belga profil nem olcsó szerkezet, maradtak az aluminium ablakok, és ez a homlokzaton furcsa disszonanciát eredményez, mintha két, teljesen különböző házat ragasztottak volna össze. Ezt a hatást a nyers tégla burkolat tovább erősíti. Még akkor is vicces, ha a nappali-étkező bővítést valóban téglaszerkezettel oldották meg, amit egyébként nem hiszek, hiszen Izraelben a vasbeton oszlop-födém-szerkezetnek van nagy hagyománya, és a ház többi része láthatóan így is készült. Az Európában valamikor használt kisméretű tégla, mint burkolóanyag divat ott is, ahol semmi hagyománya nincs.
Ugyanígy divat a “metró-csempe” a megújított fürdőszoba falán, és a színes-mintás cementlap, aranyárban egyébként Magyarországon is, mivel itt kézműves munka. Izraelben a hasonló, nagymultú üzem a gyártást kivitte Kinába. Az eredeti sablonokat, színmintákat megőrizték, de azért, hogy a termék megfizethető legyen Kinában gyártják nagyobb sorozatokban.
A nappali hajópadlója is a divatot követi, az izraeli éghajlat alatt cseppet sem praktikus, mert a sivatagi “púdert”, ami a levegőben száll időnként, csak felmosással lehet jól takarítani… Bár ma már nagyon jó fa-impregnáló szerek vannak, aligha hiszem, hogy ezt a padlót a hagyományos felöntős-bővizes stílusban lehet takarítani. Igaz, a technika is fejlődött, a vizes padlótisztító robot bizonyára elvégzi a munkát.
Az ezredforduló előtti hideg-funkcionális anyaghasználatot Izraelben is felváltotta a sokkal melegebb hatású fa, tégla, színes cementlap, rusztikus bútor-kombináció. Ezek után már csak az emeleti részt kellene befuttatni kúszónövényekkel, és akkor a pálmáktól eltekintve, akár Dél-Európában is érezhetnénk magunkat…
Csiki-csuki lakás
Ez nem az én világom – megvallom, engem halálra idegesítene egy olyan lakás, amiben a bútorok időről időre funkciót-formát változtatnak.
Ám ez az izraeli lakás jól mutatja, hogy ebben az országban milyen szinten van az asztalos szakma, ugyanis ezeket a csiki-csuki megoldásokat csak nagyon magas szintű, helyre szabott asztalosmunkával lehet előadni. Jó alapanyagokból, kitűnő vasalatokkal, precíz megmunkálással.
Izraelbe, a különböző országokból bevándorló asztalosok egymással versengve teremtették meg a magas munkakultúrát, amit az újdonságokra való intenzív figyelem gazdagított: ahogy megjelent valahol egy új nyitási mód, pánt, görgő, vasalat – az asztalosok máris alkalmazták.
A megrendelők igényessége a szakemberekével párhuzamosan növekedett – ma már olyan anyagokat, megoldásokat lehet látni, amit 30 évvel ezelőtt el sem tudtunk képzelni. Kétségtelen, az izraeli megrendelők igényessége a gazdasági helyzetükkel is arányosan nőtt – a jó munkát meg kell tudni fizetni.
A lakás bútorozásának két variációja terven:
Magyarországon, sajnos, az átlag asztalos-munka még az ötven évvel ezelőtti izraelihez hasonlít, pedig a háborúk előtti magyar asztalosmesterek (Lingel, Thék) a maguk korában fantasztikusak voltak! Bizonyára vannak itt-ott remek asztalosok, de az utóbbi 12 évben, mióta van némi rálátásom erre a területre Pesten, még nem láttam tökéletes munkát. A nagyon drága asztalos is hagyott hibákat maga után…
Az alapanyagok választéka is töredéke annak, amit Izraelben be tudnak szerezni az asztalosok, pedig azok az új, egyre jobb minőségű anyagok többnyire német, olasz, spanyol vagy portugál gyárakból valók.
A magyarok jobb híjján IKEA-ban vásárolnak, pedig a kis lakásokat igazán praktikusan alaposan megtervezett és helyre szabott bútorokkal lehet jól berendezni. Ezért aztán állandóan keresek jobb asztalosokat, mint akiket eddig megismertem… lehet jelentkezni…
A szint, amire törekszem az ezeken a képeken nagyon jól tetten érhető:
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
A csiki-csuki rendszer indoka vélhetőleg az a látvány, ami a lakást igazán értékessé teszi: a tenger…
Roppant igényes a fürdő, amit az izraeliek napjában meglehetősen sokszor használnak:
Nem titkolt szándékom, hogy a workshopokon az ilyen szintű igényesség csíráit szeretném elültetni a résztvevőkben… Egy olyan hálózatot szeretnék kialakítani a workshop-résztvevőkből, akik korrekt üzleteket kötnek a vásárláskor és eladáskor, akik gondosan megtervezik a felújításokat és igényes szakemberekkel dolgoznak. Még csak a workshopozás elején vagyunk, vasárnap lesz a hetedik találkozó, és a kiscsoportos workshopok közül a második sorozat hatodik találkozója, és egyre közvetlenebb kapcsolat alakul ki a résztvevők között… Egy év múlva már egészen komoly hálózatunk lesz, pár év leforgása alatt pedig a jó szakemberek vetélkedni fognak, hogy a W-csoport tagjainak dolgozhassanak…
Naiv vagyok? Nem – előrelátó!
Házfelújítás – Izrael
Miközben a hírekben Izrael terror sújtotta övezet, az életigenlő izraeli társadalom igyekszik normális maradni. A normális élethez pedig hozzá tartozik az építkezés, akár egy régi ház átalakítása is.
Az itt bemutatott ház jelzi az izraeli középosztály fergeteges fejlődését – és itt az esztétikai értelemben vett fejlődést emelném ki, habár kétségtelen: anyagi bázis nélkül ez a példa elképzelhetetlen.
הדיירים: משפחה בת 6 נפשות המקום: מרכז הארץ השטח: 417 מ”ר אדריכלות: קורין לוי
Volt egy régi ház, ami harminc évvel ezelőtti koncepcióval épült a lejtőre, használhatatlan kertet hagyva. Ezt alakította át az új generáció, alaposan átgondolt tervvel.
Mivel a ház megközelítése a legfelső szintről lehetséges, itt alakították ki azt a központi elosztó teret, amely nappaliként is értelmezhető, ám a hangsúly a hatalmas konyhán és étkezőn van, nem a vendégfogadáson.
Az izraeliek őszinte emberek, szeretnek jól élni, és ha megtehetik, mert kemény munkával, tehetséggel összehozták a hozzá való pénzt (ne feledjük, Izraelben a gazdagok nem holmi privilégiumból szerezték a vagyonuk, hanem kapitalista innováció, tehetség, ügyesség és szorgalom kellett hozzá), akkor sem a magamutogatás a fő cél. Persze büszkék a sikereikre, de amikor a téralakításról van szó, akkor a házat nem a vendégeknek, hanem maguknak építik, tehát a “szalon” másodlagos ebben a történetben, a ház lelke a konyha és az étkező.
A ház 417 négyzetméter alapterületű, 6 tagú család kényelmes életére. A szülőkön kívül 2 fiú és két kislány otthona, és a terveken leplezetlenül szerepel a személyzeti lakrész megnevezése – egy ekkora házhoz bizony kell személyzet, de rendkívül kulturáltan oldották meg a személyzet különálló életét – konyha, fürdő, szép nagy szoba, és külön bejárat is – ez nem cselédlét, hanem olyan, sokra becsült munkavállaló lakrésze, aki együtt él a családdal, ám tiszteletben tartják a magánéletét is.
A felső szinten van a szülői háló, a központi tértől jobbra, míg a nappali “ücsörgő” a túlsó oldalon.
A gyerekek szobáinak kialakításánál láthatóan engedményeket tettek az izlésben – a kislányok közös szobájának bútorzata kifejezetten giccses, de semmi gond, hiszen az általános környezet majd megneveli a pinkbe fulladt lelkeket is…
Az izraeliek szeretnek kint lenni a szabadban, hiszen az év 8-10 hónapjában az időjárás kedvez ennek. A nyári, nagy melegek miatt nem öncélú luxus a medence-rendszer. Ez a történet nem a kertészeti remekekről szól, szuperfuncionális minden részlet – burkolt felületek, víz, kevés fű, néhány pálma, és aljnövényzet. A kert szomszédokhoz közeli részén ültettek gyümölcsfákat, bokrokat, amelyek pár év múlva már zöldebb környezet képeznek.
Azzal együtt, hogy a terep egy részét megemelték, hogy használható kertet alakítsanak ki, az utcai fronról egy meglehetősen szerény háznak néz ki az egész.
Ez a ház, sok másikkal egyetemben jól képviseli a lakóházépítés izraeli stílusát – az életmód alapos elemzése, öntudatos, de nem nagyképű tulajdonosi szándék, kimunkált tervek, tartós anyagokból való igényes kivitelezés. A környezet, praktikus átalakításoktól való idegenkedés nélküli tisztelete.
Ha ehhez hozzávesszük, hogy egy csupán 67 éve létező államról van szó, amelynek nagy része sivatag, mocsár, és kopár hegyoldalak voltak még 130 éve, amikor az első zsidó telepesek megérkeztek – az eredményt el kéne ismerni. Irigység nélkül.
Negyvenen túl Natanján
Mutasd a lakásod, megmondom ki vagy!
Miután Izraelben már évtizedek óta “divat” szakemberrel megterveztetni a lakás funkcionális rendjét, a lakók igényeire igazítani még akkor is, ha egy társasház átlag-lakását veszik meg, az eredményből nagyon szépen leírható a használók kora, életformája, szokásaik.
Az izraeli társadalom mély rétegeit ismerheti meg az ember, ha lakásokat tervez a legkülönféle embereknek. Ezt csináltam harminc éven át, ezért egy csomó olyan dolgot is tudok, amit az egyszeri bevándorló aligha. Így, amellett, hogy izraeli lakásbelsőket mutatok ebben a sorozatban, bepillanthatunk az izraeliek hétköznapi életébe is.
Az utóbbi húsz évben a felső-középosztály felfedezte a “tenger látványa és a magasházak” összefüggést, vagyis rájött, hogy a családi háznál sokkal jobb egy olyan lakótoronyban lakni, amelyben szakszerű épületkarbantartási és szolgáltatási cég működik, a kiskert helyett hatalmas terasz és a tenger megnyugtató látványa szolgáltatja a természetet.
A nagy “felfedezők” többnyire a negyvenen, ötvenen felüli korosztály, amikor már az átlag három gyerek közül maximum egy lakik otthon, a többiek felnőttek, előbb-utóbb megházasodnak, ami azt jelenti, hogy nem laknak ugyan otthon, de péntek este, vagy ünnepekkor sokkal többen “jönnek vissza”. Számítani kell a gyerekek barátaira, házastársaira, aztán az unokákra…
Ez a lakás Natanján van egy toronyház 19. emeletén. A lakásnak szinte minden fontos helyiségéből látni a tengert, de a fő attrakció a hatalmas terasz.
Az izraeli lakásokra jellemzően a központi tér az étkező-konyha-nappali együttes.
A zárt lépcsőházból – a 19.-re lifttel megy az ember – egyenesen bezuhanunk ebbe a központi térbe… mert az izraeliek ilyenek…
Dugri – így nevezik ezt a viselkedési formát, amely nélkülöz minden kertelést, udvarias mellébeszélést. Izraeli nem fogja szépnek mondani a barátnője ruháját, ha az nem tetszik neki, csak azért, hogy ne sértődjön meg, mert tudja, hogy az őszinte beszéd az őszinte barátság vagy párkapcsolat alapja.
Sááálom – kiáltja el magát az ajtóban, amikor belép, és tekintete a konyha felé fordul, mert ott biztos van valaki… a nyitott konyha az egész család, a vendégek igazi találkozóhelye – őszinte emberek, mint mondtam. Ha valaki érkezik, az első kérdés felé, hogy mit iszol. Mert Izraelben inni kell, napi 2 liter a minimum, de nyáron ennél többet ajánlatos. Nem sört, bort vagy pálinkát, de még nem is whiskyt, hanem kólát, vagy ami mostanában jobban megy, valamilyen természetes gyümölcslevet. Amíg a vendég megkapja az italát, odaülhet a “bárpulthoz”, és folytatódik a csevej.
A konyha mindig nagy, akkor is, ha ennél jóval kisebb lakásról van szó.
A hűtőszekrény méretéből látszik, hogy ez a család nem vallásos, vagyis csak egy, nagy hűtő van, jelentős méretű mélyhűtővel, ami feltételezi, hogy interneten keresztül rendelik a szuperből a kaját, sok előkészített ételt, adagokra porciózott, filézett húsokat, félkész ételeket. Az ilyen, középosztálybeli családok nem fecsérlik az idejüket a szupermárketekben való bóklászással, tudják mit akarnak, azt megrendelik, és kartondobozokban szépen kihozzák nekik az előre megbeszélt időpontban. Ehhez az életformához sok tárolóhely kell, mind a hűtött, mind a száraz élelmiszereknek.
A vallásos családoknál lényegében két konyha van, két hűtő, két mosogató és sokszor két tűzhely is, de sütőből mindenképpen kettő kell – egy tejes és egy a húsos ételeknek, mivel a kettő nem keveredhet.
Ebben lakásban csak egy beépített sütő és mikro van, a tárolás a sok kihúzható alsószekrényben megoldott. A főzőlapot a “szigeten” helyezték el, és odatettek még egy kis mosogatót, ami arra utal, hogy szeretnek különböző tészta-féléket főzni. Az izraeli konyha egyre érdekesebb dolgokat produkál, többek között olyan tésztát, ami tele van “megkapatott” zöldséggel és hússal. Oliván megpárolt csirkemell-csikok, amihez a pucolás sorrendjében sárgarépától a cukkiniig különféle zöldségeket teszünk, zöld fűszerekkel gazdagítjuk, majd a külön megfőzött tésztával keverjük össze a végén. Maximum fél óra alatt friss, finom, laktató ételt lehet tálalni.
Az étkezőasztalt többnyire csak sabatkor és az ünnepekkor használják, mert sokkal kellemesebb ott enni, ahol az étel készül, ha egy-két emberről van szó. Viszont, mivel sabatkor nem ritka, hogy 10-12 ember is ül az asztalnál, ez a normál méretű asztal biztos, hogy még tovább nyitható nagyobbra. Peszahról már nem is beszélve, amikor már nem csak asztal nagyobbítása a feladat, hanem akkora tér kell, hogy akár 30-35 ember is elférjen. A zsidó húsvétkor ugyanis nem csak a szűk család szokott asztalhoz ülni – a házaspár három gyereke, azok párjaival, az idősebb szülők, még unokák nélkül is, alsó hangon 12 ember, amihez jönnek a meghívott vendégek.
A nappali leülős sarka a legszerényebb ebben a térben, sokkal inkább esti tévézére alkalmas, mint elegáns vendégücsörgésre. Mert az izraeliek nem szoktak udvarisan ücsörögni egymást bámulva, ebben a lakásban meg különösen nincs értelme, hiszen akár az ünnepi vacsora összes vendége is elfér a teraszon, ha beszélgetni akarnak egy ital mellett és a tenger látványa mindennél felemelőbb.
A lakás központi teréből két különálló traktusba jutunk. Az egyik a szülői háló-dolgozó komplex, amiben kényelmes fürdőszoba és a házastársak külön garderobja kapott helyet. Mindenütt ugyanaz a nagy méretű hidegpadló-burkolat van az egész lakásban, még a hálóban is, mert ezt nagyszerűen lehet takarítani. Habár, gyanítom, hogy ma már egy robot végzi ezt a munkát.
A másik egységben, ami diszkréten a konyha melletti ajtó mögött rejtőzik, a legkisebb gyerek kapott helyet. Kamasz, akinél állandóan barátok vannak, időnként ott is alszanak. Külön zuhanyzós fürdőegysége van, amiből nyilik a háztartási helyiség, vagyis a mosás, a ruhát pedig, bár biztos van szárítógép is, nagyrészt az áldott napsütésben szárítják a hátsó fronton.
Van még egy szoba, amit Izraelben kötelezően előírnak minden lakásban az 1991-es Öbölháború óta – ez a csupa beton biztonsági szoba, rakétatámadások ellen, aminek ugyan van egy méterszer méteres ablaka, de azt, szükség esetén légitámadásnak is ellenálló ablakkal lehet fedni (egy súlyos fémlap, ami kihúzható a falból), illetve az ajtaja is kifelé nyíló, nyomásnak ellenálló darab. A tervrajzon nincs bebútorozva, de ez nem jelenti azt, hogy nem használják. Lehet, hogy raktár, de egy ekkora lakás rendben tartásához sokszor elkél a segítség, és ma már nagyon sok felsőközéposztály-beli családnak van személyzete, aki, vélhetőleg éppen ebben a szobában lakik.
A képek innen valók
Gazdálkodás a várossal_4
TLV-Budapest párhuzam
A mai, tel-avivi városépítési hullám éppen olyan meghatározó mértékű lesz a város elkövetkezendő 50-100 évében, mint amilyen mind a mai napig ható Budapest vonatkozásában, amit a XIX-XX. század fordulóján alkottak.
Podmaniczky Frigyes korában koncepcionális városépítés folyt Budapesten, aminek mára már csak a romjain élünk. Hosszasan lehetne sorolni a problémák okait, de most inkább azzal foglalkozunk, hogy miként lehetne megoldani azokat. Most kivételesen ne azt elemezzük, hogy mit miért nem lehet, hanem azt, hogy miként lehet mégis…
Budapest vezetői ugyanabban a téveszmében élnek, mint Slomo Lahat a hetvenes-nyolcvanas években: város a gazdasági csőd szélén, idegen (EU-s) pénzekből finanszírozott presztizsberuházások, turizmusra tervezett boldogság, a tényleges helyzettel való szembenézés és a helyi lakossággal való együttműködés hiánya.
Ugyanakkor Budapest is tele van nagyszerű lehetőségekkel, amelyeket imitt-amott a civil kurázsi sikeresen felhasznál nem csak a maga üzleti, hanem a város(rész) fejlődése érdekében is, sokszor az önkormányzati szándék ellenére is.
Ám a legnagyobb baj, a megfelelő városvezetés hiányán túl, hogy az adórendszer nem a fejlődést szolgálja. Budapest nem tud önálló, felelősségteljes gazdálkodást folytatni mindaddig, amíg a helyi adók rendszere nem ösztönöz, hanem sarcol. A tel-avivi, szolgáltatás-alapú ingatlanadó rendszer csak előkép lehet, annál sokkal jobban is ki lehet alakítani a budapestit, ami segíti a város speciális problémáira adandó választ.
2004-2011-ig intenzíven vizsgáltam a budapesti (és egyáltalán a magyar önkormányzati) működést, és egyre inkább arra kellett rájönnöm, hogy lehet bárki a polgármester, a megfelelő gazdálkodás hiánya hosszú távon lehetetlenné teszi, hogy Budapest kihasználja nagyszerű adottságait, olyan város legyen, mint amilyen lehetne, ha aktivizmusra ösztönző, dinamikus, szolgáltatás-alapú helyi adó rendszere lenne. Végül, kialakítottam egy olyan három lábon álló helyi adó rendszert, amely kiválthatná a jelenlegieket.
A PODO (ami cigányul hidat jelent), lényege, hogy a település költségvetésében a három adófajta egy-egy kiadáscsoport fedezetéül szolgáló bevétel, és a rendszer a legapróbb tételekig átlátható. A bázisadó biztosítja a település folyamatos fenntartásának költségeit, a srófadó a fejlesztésekét, és a bérleményekből származó adó pedig a kulturális, sport és a civil szervezetekkel kapcsolatos kiadásokat.
A bázisadót igen nagy pontossággal lehet tervezni (szemben a mai iparűzési adóval), mértéke a társasházak közös költségéhez hasonló kiadás, amely azonban világos paraméterek mellett csökkenthető, ha az adózó olyan felújítást végez az ingatlanában, amely a közérdeket is szolgálja – például energiamegtakarítást eredményez, csökkenti a környezetszennyezést, stb. Ugyanakkor, mivel a városi szolgáltatások mértékében állapítják meg a bázisadót, az önkormányzat is tehet azért, hogy a szolgáltatás jobb legyen, és a javulás mértékében jogosult emelni a bázisadót.

A közterületi beruházások növelik a szomszédos ingatlanok értékét, amely srófadó hiányában csak az egyéni meggazdagodást szolgálja, a közösség nem részesül a haszonból.
A srófadót, kétségtelenül, ott lehet sikerrel alkalmazni, ahol vannak befektetések. A rendszerváltás utáni befektetési hullámot a város vezetői nem használták ki arra, hogy a befektetések a közérdeket szolgálják. A nagy mértékű korrupció és közmegegyezéses stratégiai tervek hiánya együtt, óriási károkat okozott a városnak. A jelenlegi beruházáshiány arra lenne jó, hogy kidolgozásra kerüljön a kellő alapossággal elkészített, és a helyi lakossággal valóban egyeztetett város-stratégia, erre épülhetne a srófadó, ami egyértelművé tenné az ingatlanberuházások feltételeit.
Az ingatlanfejlesztést az egyértelmű, kiszámítható feltételrendszer segítheti elő, nem pedig a kedvezmények kuszasága, amely erősíti a már most is bénítóan kiterjedt korrupciót.
Budapest belvárosának lepusztult, elavult ingatlanállománya befektetésekért kiált, amely a lakások szintjén el is indult. Miután alacsonyak a banki kamatok, a tőzsdén sokak “megégették magukat” a 2009-es válság következményeként, a pénz keresi a befektetési lehetőségeket, de az ingatlanpiacon nem tudnak kellően kibontakozni a kaotikus törvényességi-adózási háttér miatt, amely az aktivitást kifejezetten bünteti.
Egy Tel-Avivra kidolgozott ingatlanbefektetési modell Budapesten is megállná a helyét, de amikor egy adózási szakértőt megkértem, hogy állítsa össze az üzleti tervhez a vonatkozó, magyar, adózási szabályokat, akkor egy 5 oldalas dolgozattal állt elő…
Egy a közösségért érzett őszinte elkötelezettséggel rendelkező polgármester odafigyelne azokra az apró biztató pontokra, amelyek mégis megjelennek ebben a városban: a romkocsmák nagyszerű példák arra, hogy az egyéni kezdeményezés, a kreatív aktivizmus összeadódhat olyan kritikus tömeggé, amely már megváltoztatja egy városnegyed arculatát, és lényeges javulást is hozhatna, ha kellő, hivatali támogatást kapna.
A lakásfelújítások többnyire nem jelennek meg a statisztikákban, amolyan búvópatakként csordogálnak, de ha megnézzük, hogy az utóbbi években, egy-egy társasház lakásállományában milyen változások következtek be, akkor nem lehet nem észre venni, hogy a lepusztultan eladott lakások új tulajdonosai milyen jelentős befektetésekkel teszik korszerűvé 100-150 éve épült lakásokat. A fizetőképes kereslet beáramlása a belvárosba olyan folyamat, amit egy okos önkormányzati vezetés a közösségi érdekek mentén használna ki. De miután az adórendszer nem ösztönöz, hanem sarcol, a befektetések sokkal kisebbek, mint amilyenek lehetnének. A rendszerváltás előtti butikok helyzetére emlékeztet az, ami az ingatlanbefektetések terén ma folyik. Mindenki kicsiben gondolkodik – egy butik, egy lakás, mert abból nem lehet még baj… Akkor fékezte a tehetséges kereskedők kibontakozását, most pedig azt, hogy az igazán alapos munkát végző ingatlanbefektetők pár év alatt áttörést hozhatnának a kínálati oldalon, mind a jó minőségű bérlakások, mint az eladásra szánt ingatlanok korszerűségét illetően.
Ahogy Tel-Avivban az egyéni, befektetői érdekeket össze tudták fésülni a közösségi érdekekkel, és ezzel beindították a fejlődés motorját, Budapesten is elkerülhetetlen, hogy a városvezetés végre komolyan, előrelátón és alaposan kezdjen el dolgozni.
Gazdálkodás a várossal_3
Biztos gazdasági alapok
Az álmok és a valóság közti szürke zóna a cselekvésé. A tetteket pedig pénzügyileg kidolgozott tervek alapozzák meg.
A városnak növelnie kellett a biztos bevételeit. A forrásoknak három nagy csoportja van TLV-ben: a minden ingatlantulajdonos által fizetett helyi adó, az arnona (ארנונה), a városi terület felértékelődéséből származó hasznot terhelő adó, amit magyarul srófadónak becézek (מס השבחה), és a különféle városi szolgáltatásokból származó bevétel, amely elsősorban a városba látogatókat terheli, mert a polgármester első intézkedései egyike volt például , hogy kiterjesztette a helyi lakosság szabad parkolási lehetőségét – a korábbi, szűk körzetek helyett a tel-avivi lakos az egész város területén ingyen parkolhat, a városba látogatók viszont csak nagyon korlátozott mértékben.
Tel-Avivban fel kellett oldani azt a látszólagos ellentmondást, hogy a jól menő cégek igényesen kialakított munkahelyeihez nagy számú parkolóhelyek is tartoznak, a parkolókba igyekvő autók viszont tovább terhelik a város utcáit, elriasztják a helyi lakosságot, akik csendesebb, egészségesebb városi környezetre vágynak. Azért látszólagos az ellentmondás, mert a város területe nem homogén, tehát a nagy lecke az volt, hogy lehet az együttélést harmonikusan megoldani.
Az alábbi videó némiképp érzékelteti, hogy sikerült a leckét megoldani:
A rendezési tervek drasztikusan megemelték a beépítési magasságot az Ayalonnal párhuzamos övezetben, és szerencsésen megtalálták azt a “hátsó feltáró utat”, amellyel kiszolgálhatták a Rothschild fasoron épülő toronyházak sorát.
Ezáltal a város közepén a befektetők manhattani minőségű lakásokat építhettek – többé-kevésbé new-yorki árakon értékesítve azokat.
Viszont a városi területek értéknövekedéséből származó extraprofitot 50%-ban megadóztatja a város, amiből finanszírozni tudja nem csak a szükséges közművek, utak fejlesztését, hanem a közterületek minden korábbinál igényesebb kialakítását, a teljes városi lakosság örömére.
Tisztában voltak a veszélyekkel, ezért a belváros rehabilitációja során szinte házról-házra haladtak a tervekkel, hogy miközben engedélyezik a magasházakat, hosszú távra megóvják azokat az épületeket, amelyek akár építészetileg, akár csak a várostörténet szempontjából fontosak.
Mivel a tervezési folyamat bevonta a városlakókat, és a Tel-Avivban dolgozókat is, a nagy cégek vezetőitől a piaci árusokig, a tervek hatalmas viták közepette készültek, ám az alap mindig az érdekegyeztetés volt.
Azok, akik a régi, apró házakból álló kisvárost szerették, továbbra is megtalálhatják azokat a negyedeket, amelyekben megmaradt ez a városszövet, csak legfeljebb rendezettebbek az utcák, mint korábban.
A javuló városi szolgáltatások okán a sokáig reménytelenül lepusztult jaffói, dél-tel-avivi házak között is megindult a felújítás, a foghíjbeépítés.
Azáltal, hogy a belváros vonzani kezdte a felső középosztály és a gazdasági-politikai elit korábban távoli villa-településeken élő tagjait, a város magasabb adóbevételekre tesz szert, amiből sokkal többet képes költeni a leszakadt népesség felzárkóztatására, mint korábban bármikor.
Gondosan ügyeltek arra, hogy ne sérüljön a város funkcionális változatossága: a lakó-, és az irodaépületek, az üzletek, a kávéházak és éttermek, a szórakozóhelyek nem különülnek el övezetekre hanem amolyan közel-keleti rumliban keverednek, ami a mediterrán életérzés alapja.
Ugyanakkor, a kertvárosi jellegből is megőrizték a zöldet, kisebb-nagyobb foltokban a városon belül is, a jellegzetes fasorokban és a tengerparti sáv parkokkal való kiszélesítésével.
Tel-Aviv kis alapterületen egyesíti az üzleti élet központi jellegét, a kulturális sokszínűséget, a nyüzsgést és a kertvárosias kellemet, a kávéházak, éttermek, bárok tömegét és a tengerparti üdülést, a rendszeres, napi sport-lehetőségeket a színkázak, opera, kiállítások mellett, vagyis olyan életminőséget, amire nagyon sokan vágynak, fiatalok és idősek, izraeliek és külföldiek egyaránt.
Tel-Avivban otthonra talál az ortodox zsidó és a hithű keresztény, vagy muszlim is, de ez a város nem a templomairól híres. A meleg büszkeség-menet már rég nem csupán egy félnapos program, hanem egyhetes, nemzetközi fesztivál, amikor az egész várost fellobogózzák a szivárvány színeivel.
Igaz, az ingatlanárak minden eddiginél magasabbra szöktek Tel-Avivban, ezért komoly lakásproblémái vannak a középosztálybeli fiataloknak, akiknek az igényei manhattaniek, a pénztárcájuk pedig azt meg sem közelíti, de a megnövekedett idények jól tükrözik, azt, hogy ma már milyen jó élni a világ ezen apró pontján.
A következőkben: TLV-Budapest párhuzam
A sorozat kezdete ITT
Gazdálkodás a várossal_2
Mélypontról felemelkedés
A mélypontot nem csupán a népességfogyás jellemezte a nyolcvanas években, hanem a cégek elvándorlása is. Tekintettel arra, hogy az arnona mintegy fele a különböző, jövedelemszerzésre alkalmas ingatlanokból származik, a városi költségvetést igencsak érzékenyen érintette, ha egy bővülni képes cég áttette a telephelyét máshová.
Már az ötvenes években megfogalmazódott az a gondolat, hogy kihasználva az Ayalon folyócska völgyét, egy a Tel-Aviv agglomerációt átszelő főforgalmi utat nyissanak, ám ez, csak a hatvanas évek közepén került kormányzati döntésre. A fokozatosan kiépülő, városmagot elkerülő forgalmi út hatására a közvetlen szomszédságában lévő területek kezdtek egyre értékesebbé válni a feltörekvő cégek számára.
Ramat Gan volt az első város, amely számára új perspektívát nyitott az épülő főút. A települést 1921-ben alapították, mint földműves szövetkezeti falut, 1950-ben nyilvánították várossá, amely ipari övezete a későbbi főút mellett kezdett kialakulni.
Ezen a területen alapították az első gyámántcsiszoló műhelyt 1937-ben. Az egyre jelentősebbé váló gyémántkereskedelemnek is lassan ez vált a központjává – 1968-ban itt épült az izraeli Gyémánttőzsde.
A másik város, amely Tel-Aviv egyre nagyobb üzleti versenytársává vált – az 1924-ben alapított Herzliya. Várossá 1960-ban nyilvánították. Ipari övezetében a kezdeti gyárakat lassan felváltották a számítástechnikával foglalkozó üzemek, az ehhez kapcsolódó iroda-komplexumok.
Az izraeli high-tech rohamos fejlődése habzsolta a területeket, és ha Tel-Aviv csak nosztalgiázik arról, hogy ő az ország gazdasági központja, nagyon hamar elveszíthette volna ezt a pozícióját.
év | lakos | zsidók | mások | terület km2 | laksűrűség |
---|---|---|---|---|---|
1914 | 3,600 | – | – | 0.99 | 3.6 |
1925 | 34,000 | – | – | – | – |
1936 | 120,000 | – | – | – | – |
1948 | 248,500 | 244,600 | 3,900 | 25.50 | 9.7 |
1955 | 359,700 | 354,000 | 5,700 | – | – |
1961 | 386,100 | 380,300 | 5,800 | 48.50 | 7.8 |
1972 | 363,800 | 357,400 | 6,400 | 49.60 | 7.3 |
1983 | 327,300 | 317,800 | 9,500 | 50.55 | 6.3 |
1995 | 348,900 | 328,400 | 20,500 | 51.42 | 6.4 |
2006 | 384,400 | 351,800 | 32,600 | 51.42 | 7.5 |
2007 | 390,100 | 356,700 | 33,400 | 51.42 | 7.6 |
2010 | 404,400 | 358,900 | 33,400 | 51.78 | 7.6 |
Tel-Aviv közvetlen körzete (מחוז), amelyekkel szinte összenőtt, 10 városból áll.
város | lakosságszám | terület | alapítás | várossányilvánítás | |
---|---|---|---|---|---|
1 | Tel-Aviv-Jaffo | 404,400 | 51,788 | 1909 | 1921 |
2 | Holon | 184,700 | 18,927 | 1940 | 1950 |
3 | Bne-Brak | 172,000 | 7,343 | 1924 | 1950 |
4 | Ramat-Gan | 148,035 | 13,229 | 1921 | 1950 |
5 | Bat-Yam | 129,100 | 8,167 | 1926 | 1958 |
6 | Herzliya | 84,400 | 21,850 | 1924 | 1960 |
7 | Givataim | 49,800 | 3,246 | 1922 | 1959 |
8 | Ramat Hasaron | 38,200 | 16,792 | 1923 | 2002 |
9 | Or Yehuda | 32,400 | 5,141 | 1949 | 1988 |
10 | Kiryat Ono | 28,400 | 4,112 | 1939 | 1992 |
Ám ehhez az 1,2 millió lakosságú körzethez egy három milliónál nagyobb vonzáskörzet tartozik, ahol nincsenek igazán jelentős távolságok.
Tel-Aviv városvezetése már a nyolcvanas évek elején intenzíven kereste a megoldást, miként tarthatná meg a lakosságát, és nem kevésbé az ország gazdasági életében egyre jelentősebb szerepet játszó cégeket – változó sikerrel. Ez nem a jó szándékon múlott, hiszen akkoriban egy roppant lelkes, ötletekkel teli polgármestere volt a városnak: Shlomo Lahat, akik “Csics”-nek becéztek, és négy kadencián keresztül, csaknem húsz éven át (1974-1993) vezette a várost.
Slomo Lahat minden vágya az volt, hogy Tel-Aviv egyfajta kulturális – turista központ legyen. Presztizs-beruházások sora fűződik a nevéhez, amelyekbe gazdaságilag belefulladt a város, de a “pusztuló város – trenden” alig javított, mert nem volt pénz a szakszerű karbantartásra, a takarításra. A mocskos, dél-tel-avivi utcákon járó helyieket nem vigasztalta, hogy északon megépült az Opera.
“Csics” fáradhatatlan volt a pénzszerzésben – 1977-ben létrehozta a Keren Pituah Tel-Aviv -ot, amely fennállása óta több, mint 600 millió dollárt gyűjtött össze szerte a világon tel-avivi projektek finanszirozására. Csakhogy ez csepp volt a tengerben ahhoz képest, ahogy a polgármester költekezett. Rendszeressé vált, hogy a központi kormányzat kellett kisegítse a várost a csőd-közeli helyzetekből. A projektek egy része nem csak drága volt, hanem funkcionális tévedés is (Delfinárium, Kikar Atarim), azonban “Csics” vitathatatlan érdeme a tengerparti sétány, a Tayelet, aminek az első szakaszát 1982-ben adták át.
Ezt a projektet utódai is folytatták, napjainkig 14 kilométer hosszan nyúlik el a tengerparti szakasz. Jaffó déli részén hatalmas parkkal indul, a tel-avivi kikötő rehabilitációjával pedig a Jarkon folyó két partján elterülő parkba torkollik, majd folytatódik északra – kitartó gyaloglással el lehet jutni Herzliyáig.
A kilencvenes években aztán az Ayalon tel-avivi szakaszán is megélénkült az építkezés. Ebben nem sok része volt a polgármesternek, de a szabad tőkeáramlás kihasználta a lehetőséget, amelyet a főközlekedési út jelentett. A népességfogyást pedig megállította a “nagy orosz aliya”, vagyis a volt Szovjetunió tagállamaiból özönlő bevándorlók.
Slomo Lahat 1993-ban leköszönt, az új polgármester, Roni Milo pedig csak mesélt új projektekről, még tel-avivi metróról is, ám regnálása 5 éve nem hagyott nyomott a városon. 1998-ban választották meg azt a polgármestert, akinek legutóbb, 2013 október végén, negyedszer is bizalmat szavazott a város lakosságának döntő többsége.
A kilencvenes évek népességnövekedése felszínre hozta az elavult lakásállomány problémáit. A város felélte a beépíthető , közművesített területeit. A Jaffóhoz közeli, déli részeken egyre katasztrofálisabb lett a helyzet – öreg, vacak anyagokból épült házak rogyadoztak, lepusztult lakónegyedek, ahonnan a tehetősebbek már régen északabbra költöztek. Ez volt a városon belüli mobilizáció sok évtizedes iránya: délről egyre északabbra. De nem volt sokkal jobb a helyzet a város szívének tartott részen sem, ahol a 2-3 emeletes eklektikus és a bauhaus stílusú épületek váltakoztak. Felújításuk rendre meghaladta az alsóközéposztálybeli tulajdonosok lehetőségeit.
A helyzet javítására elindult egy kulturális alapú rehabilitáció a város legrégebbi lakónegyedében a Neve Tzedekben, a város szívére pedig készítettek egy új rendezési tervet, amely megemelte a beépítési százalékot, ezzel lehetőséget adva a társasházaknak, hogy 1-2 szintet még ráépítsenek a házukra, és az eladott lakásokból fedezzék a ház teljes korszerűsítését. Mindezek az intézkedések azonban még sokáig nem hoztak jelentős változást, egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy egészen új alapokra helyezni a várostervezést.
Egy város sorsát óriási mértékben befolyásolja, hogy ki(k) vezetik. Ahogy Enrique Peñalosa Bogotában, Rudy Giuliani New Yorkban, vagy Ken Livingstone Londonban megértette az idő szavát, és megtette azt, amit egy felelős városvezetőnek tennie kell, még akkor is, ha intézkedései népszerűségvesztéssel, esetleg a poziciójának az elvesztésével is járnak, úgy Ron Huldai Tel-Avivban, látta a születendő jövőt.
Huldai számára nyilvánvaló volt már hivatalba lépésekor, hogy bombasztikus középületek helyett a közterületeket kell rendbe tenni és példamutatóan takarítani, valamint, hogy a XXI. századra érvényes stratégia terv nélkül a várost nem lehet fejleszteni. Ezért sokéves munkával, mintegy 600 résztvevő segítségével elkészítették a városprofilt, a jövőképet, majd ebből a cselekvési programokat. A város jó működéséhez az üzleti modellt használták, és nem elégedtek meg azzal, hogy valamit megépítenek, hanem kitalálták a fenntartás anyagi és technikai bázisát.
Az alapos tervezés éveiben (1998-2005) még nem lehetett drasztikus változást észlelni, csupán csak annyit, hogy az évtizedek óta elhanyagolt részeken is némi javulás állt be a szisztematikus takarítás következtében.
Ám, miután elkészült a jövőkép, és vele párhuzamosan nagy ütemben a cselekvési program, illetve a konkrét tervek, fokozatosan “megmozdult a város” és 2010-re szinte teljesen megváltozott a város látképe a tenger felől.
A “nagy döntés” amely hosszan tartó viták során csiszolódott közmegegyezésessé – a magasházak építése volt. A lapos, három-négyszintes városkép, amelyben csak nagy ritkán tűnt fel néhány magasabb épület, “felhőkarcolók” sokaságává vált. A kérdés valójában nem az volt, hogy kell magas házakat építeni vagy sem, hanem az, hogy hol, és eközben miképp lehet megőrizni azt, ami érték a régi, kisvárosi Tel-Avivból.
Huldai nem hagyatkozott adományokra – a város működését biztos gazdasági alapokra helyezte, “megtermelte” azt a pénzt, amit aztán takarításra, karbantartásra, a közterületek rendbe tételére fordított kezdetben, aztán egyre többet az oktatásra, a művelődésre. Ma már Tel-Aviv is annak a 15 izraeli városnak a sorába tartozik, amely nem szorul állami támogatásra, kiegyensúlyozott a gazdálkodása, önmagát képes fejleszteni.
A polgármester nem azt várta, hogy az odalátogató turisták hozzák el az “élhetőbb várost”, hanem a helyi lakosságra koncentrált, mert tudta, hogy az idegenek áradata akkor indul meg igazán, ha a helyiek is szívesen laknak a városban, elégedettek a környezetükkel.
A következőkben: Biztos gazdasági alapok
A sorozat kezdete ITT
Gazdálkodás a várossal_1
avagy:
A szolgáltatás-alapú ingatlanadó-rendszer szerepe a kiegyensúlyozott városfejlődésben
Gyakorlati példák Tel-Avivból, és a budapesti lehetőségek.
BME Urbanisztika Tanszék URBANISTA FELSŐFOKÚ SZAKIRÁNYÚ TOVÁBBKÉPZÉS 2012-2014
XI. konferencia I N G A T L A N F E J L E S Z T É S 2013.december 2-i előadáshoz
Egy urbanista tervezzen magának hosszú életet! Akkor, talán az, amivel fiatalon foglalkozott, öreg korára bizonyossággá is válik. Persze csak akkor, ha jó szimattal felfedezte az elkövetkezendő emberöltő urbánus trendjét.
Szerencsés vagyok, mert amivel 19 évesen kezdtem el foglalkozni – a belvárosok rehabilitációja – ma már kikerülhetetlen folyamat. Lassan Budapesten és a vidéki nagyvárosokban is, nem csak külföldön. Még olyan ingatlanfejlesztő cégek is, amelyek új építéssel alapozták meg hírnevüket, a belvárosi rehabilitáció felé kezdenek fordulni.
Tanult kollégámmal ellentétben, nem gondolom, hogy a város válságban van, és azt sem, hogy a mainál jobban működő településrendszer kialakulásának bonyolult problematikájára egyetlen recept a decentralizáció. A szerves városfejlődés is produkált zsákutcákat, és a tervezett-szervezett város sem tudta kikerülni a hibákat, ám a várost alapjaiban a gazdasági érdekek teremtették, így ha érdekegyeztetési alapon próbálunk rendet teremteni kusza világunkban, jó esélyünk van arra, hogy egy a mainál sokkal élhetőbb településrendszert tudunk kialakítani.
Számos minta bontakozik ki a nagyvilágban, de most egy olyan városra hívom fel a figyelmet, amiről Magyarországon kevesen feltételezik, hogy példamutató. Neves, magyar urbanista egy két évvel ezelőtti cikkem kapcsán “leszólt“, hogy “TLV egy harmadik világ típusú környezetben egy “booming city” annak minden ismérvével: a népességnövekedéstől kezdve a valóban jó gazdasági kilátásokon át egészen addig, hogy Izraelen belül bizonyos mértékig exterritoriális terület, európai város, liberális város.” – nos, erre a felületes értékítéletre is részletes választ próbálok adni, amikor az alig száz éves múlt város mai virágzásának okait elemzem, illetve azt, hogy mit lenne érdemes tanulni Tel-Aviv példájából.
A tervezett város
Urbanisztikával foglalkozó szakemberek körében nem kell bizonygatnom, hogy a briteknek milyen fontos szerepük volt a mai várostervezési szemlélet kialakulásában. Tel-Aviv városnak sem nevezhető kezdemény volt, amikor a terület a Brit Birodalom részévé vált (1917-ben). Patrick Geddes készítette el az általános rendezési tervet, a “kertváros”, az akkor legkorszerűbb várostervezési elvek szerint, amit 1927-ben fogadtak el. 1936-ban már 120 ezer lakosa volt, és a hatvanas évekig töretlen a fejlődés, de utána a motorizáció oly mértékben szétdúlta a kertvárost, hogy a kisgyerekes családok kezdtek kiköltözni – húsz év alatt 80 ezerrel csökkent a lakosság. Ekkor hatalmas, önkormányzati indíttatású építkezésekbe fogtak, ami csődbe vitte a várost. 1998-ban választották meg azt a polgármestert, aki szisztematikus, kemény munkával anyagilag stabilizálta a várost, amely önálló gazdálkodást folytat, és elképesztő mértékben fejlődik – nem a népesség számában, hanem az életminőségben.
A britek nem csak tervezték a várost, hanem ők alakították ki a városműködés gazdasági alapjait. Az izraeliek később csak javítottak rajta. A városban lévő minden ingatlan után helyi adót fizetnek a tulajdonosok az önkormányzatnak. Ennek a mértékét az önkormányzat közgyűlése dönti el, minden évben, de vannak alapvető szabályok, amelyek különbséget tesznek az ingatlanok között, az alapterületükön felül. Tehát a helyi adó (arnona – ארנונה ) különböző lehet a települések fajtái között is természetesen, hiszen a különböző képviselői döntésektől függ, de egy településen belül is, különösen egy olyan változatos városszövet esetén, mint amilyen Tel-Aviv.
A város tehát fizetési körzetekre van osztva, ami nyilvánvalóan kapcsolatban van a környék presztizsével, de alapvetően az a szempont, hogy milyen minőségű környezetet biztosít a város az ott lakóknak. Ez az egyik meghatározója a több-változós fizetési egyenletnek.
A második kategória az épület maga – itt is szempont például az, hogy van-e a telken a lakáshoz tartozó parkoló (vagy 30 éve már minden új épület csak lakásonként minimum egy parkolóval együtt épülhetett, a növekvő épületmagasság okán ezek ma már mélyparkolók).
Nem mindegy, hogy az ingatlan lakás, vagy jövedelemszerzésre alkalmas helyiség (üzlet, iroda, gyár, raktár, stb.) Utóbbiak jóval magasabb helyi adót fizetnek, de az semmilyen összefüggésbe nincs azzal, hogy az adott helyiségben valóban dolgoznak, vagy üresen áll. Vagyis az a helyi adó nem úgy működik, mint a magyar iparűzési adó, és ennek roppant nagy a jelentősége mind a város működőképessége, mind pedig az ingatlanok hasznosítása szempontjából. Másfelől, aki egy üzlethelyiséget kibérel, az tudja, hogy a költségei között mindig ott van az arnona, amit ki kell fizetni akkor is, ha veszteségesen működik az üzlet. Ugyanígy, a város költségvetésében is jól tervezhető az az összeg, ami az arnonából befolyik, hiszen arról naprakész információja van a városvezetésnek, hogy milyen ingatlanok vannak a település területén.
A következőkben: Mélypontról felemelkedés
Újrapozicionálva
Miként lehet újrapozicionálni a magyar építészetet?– kérdeztem az előző cikkem végén, amely az építészfórum fókusztémájához kívánt hozzászólni.
Az eddig megjelent cikkek alapján a helyzet elég kétségbe ejtő. Igaz, más a problémája a már befutott, idős építészeknek, mint azoknak, akiknek egzisztenciális gondjaik is vannak, de a jövőt illetően, a mintegy 10 ezer fős szakma helyzete, alapvető társadalmi tényezőként kritikus. Óriási tömegű, elherdált kreatív energiáról van szó, amit egyetlen ország sem tehet meg büntetlenül. Mivel a helyzet ma már tarthatatlan, az időt nem a szakadék szélére jutás tragikus folyamatának elemzésével kell tölteni, hanem sürgősen meg kell találni a kivezető utat. Előre, jó előre kell tekinteni.
Az újrapozicionálás alapja az érdekközösség, amely valójában fennáll a társadalom egésze és az építészek között, de ma ez nem látszik nyilvánvalónak, tehát be kell bizonyítani. Ugyanígy, létezik egy érdekközösség az építésztársadalmon belül is, amit elvileg a Kamara kellene képviseljen, de miután erre a feladatra képtelen, maradt a kevés koncon való marakodás. Abban szinte mindenki egyetért a szakmán belül, hogy pinceszinten az építészek társadalmi megítélése. Ezért aztán sem szellemi, sem anyagi elismerésre nem számíthatnak, ami kiszolgáltatottá teszi őket, megalkuváshoz, és óhatatlanul egyre gyengébb minőségű munkához vezet. Vagyis ez az a pont, ahonnan az újrapozicionálást el kell kezdeni.
Az építészet a gazdasági tevékenység és a kultúra találkozásának kritikus pontja, amely minősége jellemzi az országot, az ott élő népesség életének szinvonalát. Az építészet nem turistacsalogató látványosság, hanem a helyi lakosság életének tere – ezért fontos. Hogy ez esetleg a turistákat is érdekli, az legfeljebb következmény. A gazdasági élet nem attól lendul be, hogy az állam grandiózus kirakatprojekteket finanszíroz az adófizetők pénzén – az ilyesmiért kolduló építészek és szervezeteik ezzel az önalázó gesztussal csak a saját tehetetlenségüket árulják el, de nem szolgálják a magyar építészet ügyét.
Figyeld a nőt!
Figyelemre méltó, hogy az eddigi írások közül csak kettőben esik szó a kibontakozás lehetőségéről. Mindkettőnek nő a szerzője. Perika nem csak elemez és kritizál, hanem kiutat is mutat. Beleznay Éva pedig már a helyes cselekvés kezdetéről számol be. Nemzetközi tapasztalat, hogy tartósan nehéz időkben a nők jobban képesek az életet újraszervezni, nagyobb részük praktikusan alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez. A magyar, feaudális társadalmi elvárások szintjén a nők, az építész szakmán belül is, a megérdemeltnél sokkal kevesebb figyelmet kapnak. A férfi építészek, megnyilatkozásaik alapján meglehetősen konzervatívok, megoldást nem találnak, csak valami régi, sosem volt ideál után sóvárognak. Tehát, érdemes lenne odafigyelni az építésznőkre: mit csinálnak a saját életükben, mi a véleményük?
Győzd meg a gyerekeket!
Ami az építészek társadalmi megítélését illeti, a mentális változást a gyerekeknél kell elérni. Nem csupán azért, mert tudatosan ki kell nevelni az építészetet értő, igényes megrendelői kört, és ezt az iskolákban kell elkezdeni, hanem mert a gyerekek a legkönyörtelenebb pedagógusok – a szüleikkel szemben! Vagyis, ahhoz, hogy egy korlátolt agyú felnőttel meg lehessen értetni, mi a minőségi építészet haszna, ahhoz “fel kell bérelni” a gyerekét. Ha a gyereket meggyőztük, akkor majd ő megérteti a felmenőjével! Ismerek egy országot, ahol a sivatagi növényzet védelmét az óvodásoknak kezdték magyarázni – ők hamar meg is értették, és amikor a szüleik a tavaszi kiránduláson le akarták tépni a sivatagi virágot, akkor ők figyelmeztették a felnőttet, hogy ne tegye. Amit ezernyi környezetvédelmi felügyelővel sem lehetett volna elérni, megoldották a családon belül.
Persze, van itt egy kis probléma, hiszen a magyar építészek zömének kommunikációs képessége elégtelen ahhoz, hogy egy gyereknek építészetről tudjon beszélni. De a verejtékes tanulás, amit egy-egy iskolai előadás jelenthet, többlethaszonnal jár, ha felismeri – meg kell tanuljon egyszerűen, érthetően és meggyőzően beszélni a szakmai dolgokról.
Érdekképviselet, amely megdolgozik a pénzéért!
A dögdrága kamarai tagság helyett olyan érdekvédelmi szövetséget kell létrehozni (ez persze lehet a Kamara is, ha képes magát átszervezni) amely nem tagdíjat szed, hanem az építész jövedelmének x %-áért, leveszi az alkotó tervező gondjainak egy részét a válláról. Konkrétan: a komplett bürokráciát, könyveléssel, adóbevallással, számlavezetéssel, sőt az árképzést és a pénzbehajtást is. Azért, hogy az építész csak azzal foglalkozzon, amihez ért – a tervezéssel, az építés folyamatának levezetésével, saját maga továbbképzésével. Ahhoz, hogy megszűnjön a tervezési díjak abszurdan alacsony szintje, radikális megoldást kell alkalmazni – az építész maga sosem mondhat árat, azt a érdekvédelmi szövetség szakmai zsürije állapítja meg, mégpedig a projekt volumene mellett az alkotás minősége függvényében, utólag. A megrendelő tudni fogja az projekt nagyságától függő alsó és felső határt, de, hogy ezeken belül mi lesz a pontos ár, azt egy független, szakmai zsüri határozza meg.
A határidők és a kifizetések ütemezése is ennek az érdekvédelmi szervezetnek a hatáskörében lennének, az építész maga sosem foglalkozna azzal, hogy mikor hajlandó a kliens fizetni, és a pénz már a számláján van-e vagy sem. Neki csak az a dolga, hogy a képességei szerinti legjobb minőségű munkát végezze. Egy országos érdekvédelmi szervezetnek ugyanis egész más a tárgyalási poziciója a megrendelővel vagy a kivitelezővel, de akár a bankokkal szemben is, mint egy akármennyire neves és tiszteletre méltó építésznek.
Vagyis, egy felől ki kell szélesíteni a társadalmi igényt a minőségi építésre, más felől viszont olyan szervezeti keretet kell teremteni, ami kikényszeríti a minőség anyagi elismerését, és mentesíti az építészt a számára idegen bürokratikus terhektől, ezzel is elősegítve az egyre jobb szinvonalú munkát.
A jogszabályok átfésülése és újrafogalmazása
Ha van egy működőképes érdekvédelmi szövetség, akkor annak az első dolga erre alkalmas, joghoz és építészethez is értő emberekkel újrafogalmazni az építéssel kapcsolatos összes jogszabályt, hogy azok ne fékezzék, hanem elősegítsék a kreatív munkát, szabad teret hagyjanak az alkotónak. Ezt politikusoktól, és az őket kiszolgáló sertepertéktől elvárni nem lehet, tehát a szakma maga kell átgyúrja munkája törvényességi hátterét.
A kezdeményező építész
A rendszerváltás utáni építési konjuktúra azért nem hozott létre sikeres magyar építészetet, mert az építészek nagy részében hiányzik a kezdeményező készség. Ennek hiányában a (külföldi)befektető “találta ki”, hogy mit érdemes csinálni, az a szempontrendszer pedig nem biztos, hogy egybeesett a a hosszútávú közösségi érdekkel. Tehát, nem érdemes a “karvalytőkét” kárhoztatni, viszont meg kell tanulni projekteket kezdeményezni. Az igazán jó projekteket ugyanis előbb az ész (a kezdeményező, a társadalmi szükségletekre érzékeny építész) kitalálja, majd készít egy üzleti tervet és keres pénzes befektetőt. Vagyis, a következő munkákat az építész-társadalomnak magának kell kitalálnia: mivel teheti igazán hasznossá magát abban, hogy a magyar gazdaság kikecmeregjen a gödörből?
Többek közt erről is szólnak az ilyen cikkek…
Fókusztéma építészeknek
Az építészfórum fókusztémának jelölte a “Hol vagyunk? Merre tartunk?” kérdést, ami még az egyébként írni nem szerető építészek egy részét is megszólalásra késztette. Talán szemtelenségnek ítélik, hogy városgazdász létemre belefecsegek az építőművészek dolgaiba, de mentségemre szolgáljon, hogy ennek a fórumnak 2004 óta vagyok aktív tagja, tetszik, nem tetszik, azóta mondom a magamét.
Idestova 40 éve élek építészek közvetlen közelében, 18 éves koromtól, az akkor még pezsgő életű Almássy palotának is rendszeres látogatója voltam.
Kialakult bennem egy kint is , bent is állapot: bár nem vagyok építész, de ők olyanok nekem, mint a testvéreim, ismerem, értem, szeretem őket, de látom a hibáikat is. Ráadásul, ez a kint is, bent is állapot nem csak szakmailag, hanem a fizikai hollétemet is jellemzi, hiszen 1985-2006 között és 2011 nyarát követően újra, külföldön élek.
A Budapesten töltött 5 év alatt írtam a városról, amelynek fejlődését a lelkemre vettem, és most sem szabadulok tőle, pedig 2011 nyarára nyilvánvalóvá vált, hogy sem a hatalom, sem a szakma nem kíváncsi a javaslataimra.
Egy dolgot az elején szeretnék leszögezni, mert ellentétben a magyar szokásokkal, én nem szoktam tiszteletköröket írni, szavaim ezért sokakat mellbe vágnak – szándékom viszont a javításé, világképemben a munkájukkal elégedett építészek és közönség harmóniája nem valami utópiaként létezik, hanem elérhető, reális célként. Viszont meggyőződésem, hogy erre az idillre nem elég várni, hanem sok-sok tennivalójuk van maguknak az építészeknek is.
Elolvastam a fókusztéma összes, eddig megjelent cikkét, és riasztónak tartom azt a panasz-dömpinget, amit a magyar építészek idelapátoltak. Időnként hozzászólás gyanánt tettem is megjegyzéseket. Ezekből is idézve próbálom a véleményemet összefoglalni és ezzel további vitát serkenteni.
Puhl Antal azt írja, hogy: “Apránként föladjuk kulturális, vallási, nyelvi tradíciónkat, mert ezek semlegesítésével, elhagyásával jutunk el a modern világunk modern építészetéhez.” Majd egy igen részletes és sajátságos értelmezését adja a Bábel-torony történetnek, hogy eljusson a megállapításig: ” Nagyravágyásunkat és gőgünket föladva próbáljuk meg ismét uralni a teret és az időt, a csak ránk jellemző teret és időt. ” Ezt az intelmet aztán, ki-ki értelmezheti, ahogy akarja, viszont az egész példabeszédet belengi a “modernizmus”- ellenesség, és a “térjünk vissza” megfoghatatlansága.
Kévés György gyakorlatiasabb: a magyar építészet sanyarú sorsáért a 40 évnyi kommunizmus és a 20 évnyi (új)kapitalizmus a hibás! A bűnösök listája hosszú, köztük csak félmondatban húzódik meg olyasmi, ami az építészek felelősségére is utal: “– sajnos a megalkuvásra mindig kapható műszaki értelmiséggel együtt –“. Ezen a cikken már akkor kicsit kiakadtam egy hozzászólás erejéig, most onnan veszem át a legfontosabb ellenérzéseimet: ” Az ember, viszonylag fiatalon el kell döntse, hogy gerinces, öntudatos ember, vagy seggnyaló lesz egész életében. Lényegében, minden ezen a döntésen alapul. Ha az elsőt választja valaki, akkor tisztában van azzal, hogy lesznek nehézségei, és azokat saját magának kell leküzdenie, illetve keresnie kell hasonló jellemű emberekkel az együttműködést. Fárasztó magatartás, mert szakmailag és jellemileg is a toppon kell lenni mindig, és egy alapvetően korrupt rendszerben nagyon nehéz hasonlóan gerinces társakat találni. Pedig ez a kulcsa mindennek – az együttműködés. Ha a másodikat választja, akkor mindig tudni kell jó előre, hogy melyik segget célszerű kinyalni. Vannak a magyar építészek közül is olyanok, akik mindig jókor váltottak. A seggnyalás egyéni művelet – csoportosan értelmét veszti. Vagyis, hogy leegyszerűsítsem a problémát – ahol széthúzás van ott eredendően sok a seggnyaló, és miután a seggek száma kevesebb, ebben a rendszerben mindig sokkal többen lesznek, akik rosszul járnak. Az alatt az öt év alatt, amikor Budapesten éltem legutóbb, számtalanszor kérdeztem meg építészeket arról, hogy az érdek-képviseleti szervük a Kamara miért olyan béna? Az elmúlt öt évben számtalan projekt volt, amivel kapcsolatban az építész szakma nem kellett volna befeküdjön az éppen aktuális hatalomnak, hanem szakmai meggyőződése szerint kellett volna gerincesen kiállni – nem tette. Legutóbb az ócsai projekt bőszített fel, de ilyen volt a Kormányzati Negyed, a Városházapark, Zeppelin és még jó néhány.”
Dr. Rigó Mihály probléma-katalógusa azzal az igénnyel született, hogy vitairattá válik. A szerző minden problémafelvetés után sugall egyfajta megoldást, amivel sok esetben vitatkoznék, mert az írás bármilyen alapos feltérképezése is a helyzetnek, valamilyen “felsőbb” rendezéssel reméli megoldani a gondokat, az egyén számára szinte csak a kilátástalanság marad: 1. A jól működő gazdaság termelte megbízásokat nem lehet államiakkal pótolni – a közpénzek eldöntésének módja most is elég vitatott. Nincs mese, a tervezők maguk kell feltárják, hol van az a rés, a kielégítetlen szükséglet, ami munkát adhat nekik. 2. A média “nyelvét” ugyanúgy meg kell tanulni, mint ahogy a mérnöki nyelvezetet, de erre sem az építészek, mérnökök, sem az érdek-képviseleti szervei nem fordítanak figyelmet. 3. Plusz költségek, csökkenő jövedelmek, teljesítetlen kifizetések, minden hitelből megy – Ezek bürokratikus megoldása nem létezik, mert a probléma gyökere a tervezők alacsony társadalmi megítéléséből fakad. 4. Külföldi összehasonlítás – A társadalmi megítélést nem lehet importálni, és “bevezetni” sem lehet. Tovább növelt bürokráciával meg végképp nem. 5. Adózási abszurd: olyan pénzre fizetni adót, amit még nem kapott meg valaki. Ide tartozik a lánctartozás is, amely egyik lényeges “láncszeme” az állam, mint megrendelő. – Ez tipikusan olyan eset, amiért normális országokban kimennek az emberek az utcára, szétverik a parlamentet! Csak olyan országban lehet ezt megcsinálni, ahol az adózó polgárnak szemernyi öntudata sincs. Ráadásul ez nem csak az építésügy problémája: hülye, korrupt politikusok idióta törvényei miatt szenved egy csomó ember, és képtelen lerázni az igát – érthetetlen. Most (2012), amikor már tényleg agyament adókat kell fizetni, amelyeket aztán a kormány zavaros módon költ el, a Szolidaritás Mozgalomnak szervezett adóbojkottot javasoltam, mire az volt a válasz, hogy talán, azt mégsem kellene… Vagyis, nyíltan és szervezetten nem vállalják a konfrontációt, mindenki maga kerüli meg a jogszabályokat, ha tudja. Ha meg nem, hát éhen hal… 6. Az aktív dolgozók száma csökken, a fiatalok helyzete tragikus, a kamarákat pedig nyugdíjasok uralják – Ezek a problémák már annak az alapszituációnak a részletei amely során a szakma egyre lehetetlenebb helyzetbe kerül, és egyre rosszabb teljesítményre lesz képes: a teljes ellehetetlenülésbe vezető spirál.
Pazár Béla írása a haza és haladás harmóniájának igényével indul, a műemlékvédelem kapcsán. Majd pedig egy éles kanyarral az építészet és a táj tényleges kapcsolatáról értekezik, hogy aztán a tradició és a változtatás igényének arányosságához jusson. Érdekes cikk amelyben a hol vagyunk, merre tartunk kérdés csupán egy keserű helyzetértékelésig szerepel: “a politikai korrupciótól elválaszthatatlan, brutálisan romboló folyamatnak kellett zöld utat biztosítani az európai műveltség normáit követő magyar műemlékvédelem még viszonylag önálló keretek között működő tradíciójának felszámolásával. ” Nem mondom, hogy minden cikk, vagy előadás katartikus véget kell érjen, de József Attilával befejezni egy ilyen felütést, nem vitára inspiráló dolog, sokkal inkább a belenyugvás jele.
Ezek után következett Janáky István Levelek Árkádiából című opusa, amely behozta az igazi magyar virtust – hogyan kaszáljuk a kollégát, akinek a nevét sem említjük… Ez, engem, a jelenség okán érdekel, de kétségtelen, a legtöbb hozzászólót eredményezte ez kis bili-balhé – a szakma alapvető problémáit azonban nem érinti.
Cságoly Ferenc írásának címe adta a fókusztéma címét, amely Árkádia és Bábel ellentétpárba igyekezett bedobozolni korunk építészetét, és végkövetkeztetésében rükvercet vett a civilizációból az őstermészet felé. Ettől az írástól számos építész beájult, én pedig végtelen tudatlanságomat beismerve “hablatynak” minősítettem: “Az írás alapfeltevését sem tudom elfogadni: “Árkádia a tudatlan ártatlanság természetes harmóniája, Bábel, az ellenkező oldalon, a tudás gőgjének káosza” – hát nem és nem! A tudatlan nem feltétlenül ártatlan más felöl a tudás nem feltétlenül gőg, sőt, állítom, hogy az igazi, mély tudás az alázat, és nem a káosz, hanem a rendszer uralkodik benne. Nos, ha már az alapfeltevéssel sem értek egyet, akkor, mit várnak tőlem, kedves építész urak és hölgyek, hogy ájuljak el a következtetésektől? Nem teszem, mert az írás szinte egyetlen szavával nem tudok azonosulni. A világ, az én olvasatomban nem ellentétpárok közé szorított gondolkodás alapján írható le, ismerhető meg. Ezek mesterséges korlátok, sorvezetők, amelyek éppen az egészséges útkeresést akadályozzák! A színes, sokrétű, mégis rendszerekbe szervezett világ sematizálása az, ha csupán ellentétpárokban gondolkodva próbáljuk katalogizálni! Nem vitatom a cikkben szereplő információhalmaz mennyiségét, csupán nem értem a rendeltetését. Bizonyára, mert az én korlátolt agyamban az építészeti problémák más helyet foglalnak el, nem rángatok elő sem képzőművészeti, sem irodalmi példák sorát ahhoz, hogy megértsem, miért nem elég jó korunk, magyar építészeti produktuma. Mert szerintem, nagy vonalakban siralmas a helyzet – és igen, engem ennek az okai és gyógymódjai érdekelnek, ha felteszem a kérdést, hol vagyunk és merre tartunk? Természetesen, vannak nagyon jó, tisztességesen megtervezett épületek, kortárs alkotók munkái, amelyeket öröm látni, csak az a baj, hogy túl kevés az ilyen – és a miért jobban izgat, mint az, hogy Hadid épületei beszélnek-e egymással. A természet és a város fejezet hozott ki igazán a sodromból: rémesen elavultnak tartom a (bűnös)városról alkotott gondolatmenetet, talán éppen azért, mert pár évtizede azt vizsgálom, hogy a város és a természet milyen, új minőségként megjelenő harmóniában valósítható meg. Mély ellenszenvet érzek azzal a gondolattal szemben, amely az emberi alkotást művinek, a természetes ellentétének állítja be. Nekem meggyőződésem, hogy az igazán kiváló alkotások éppen arról ismerszenek, hogy új harmóniát képesek teremteni a természet és az emberi alkotás, illetve a használat között. Tiltakozom az ősközösségi társadalom idealizálása ellen, hogy a várost a darabokra szakadt társadalom képével azonosítsa! De ami az egész cikkből sugárzik számomra, az a tétlenkedés megdicsőülése – OK, itt szemlélődésről van szó, de egyben a fejlődés negativumának hangsúlya lebegi be a természetbe vissza gondolatot. Nem és nem! Nem fogadom el egyetlen szavát sem, egyetlen intelmét sem, azt az irányt, amit megjelöl pedig végképp nem! Mert hiszek az emberben, aki ugyan rengeteg hibát követ el, de a lénye képes arra, hogy ezekből tanulva fejlessze önmagát, újabb cselekedetei jobbak legyenek mint az előzők. Nem kívánok visszamászni a fára, hogy kellően természetes legyek, hanem élvezni mindazt amit a természet és az ő teremtménye az ember, együttesen képesek létrehozni, jót! A magyar társadalom, és benne az építészeké is, egyik legnagyobb fejlődési akadálya ez a hasraeső tisztelet, amely megbénitja a gondolkodást, a kreativitást, az ellentmondani, vagy kérdezni képességét. Igen, persze, provokálok, dobálom a köveket az állóvízbe, éppen ezért, mert többre, jobbra tartom azt a szellemi erőt, ami mostanában bénultan csendes arrafelé, a Kárpát medencében.”
Sulyok Miklós : Normálisak vagyunk? című írása az időközben elhunyt Makovecz Imre és Janáky István ellentétet elemzi, és Makoveczet az egekbe emeli. Ennek megfelelően, a magyar építészet jelen nyomoráról nem esik szó.
Ezek után üdítő élmény volt a Patartics Zoránnal készült interjú, annak kapcsán, hogy Zorán megkapta az Ezüst Ácsceruza díjat, mivel nem csak alkotó, hanem író építész, akinek az a “mániája”, hogy másokat is bevonjon egy az építészetről szóló diskurzusba: “Nem tudok elképzelni az építészet számára jobbat annál, mint hogy méltó, érvelő, elemző párbeszédet kezdünk. Ez teheti közüggyé az építészetet, és ez mindannyiunknak csak jó lehet.” És amit a társadalom, benne a szakma állapotáról mond negatív volta ellenére is cselekvésre ösztönző: “Évekkel ezelőtt hallgattam előadásokat, melyekben társadalomkutatók hangsúlyozták a magyar társadalom etatista lelkületének tarthatatlanságát, vagyis hogy mindent felülről várunk el, vagy a döntéshozóknak tulajdonítunk. Ma már, a saját projektjeim tapasztalatából én is látom ezt a problémát, és meg kell mondjam, drámainak tartom. A kezdeményezőkészségünk, a párbeszéd- és együttműködési kultúránk nagyon rossz állapotban van. Ha lemondunk ezekről a készségekről, illetve fejlesztésükről, akkor nem is marad más lehetőségünk, mint elvárni, és elviselni ennek minden következményét, többek között a kiszolgáltatottságunkat. ”
Masznyik Csaba cikke visszatér a Janáky-Makovecz ellentétpárhoz, és ennek kapcsán azt a benyomást kelti, hogy tulajdonképpen minden rendben van – vannak remek építészeink, ilyenek és olyanok, nem kell erről vitatkozni.
Miközben az urak vitatkoztak Beleznay Éva a tettek mezejére lépett: lelkes pedagógusokkal együtt a tanév elején (2011. szeptember 5-9.) budapesti városismereti hetet szervezett elsőtől hatodik osztályos korú gyerekek részére. A csupa pozitívummal teli beszámoló összefoglalásaként: “Meggyőződésem, hogy egy-egy helytörténeti, helyismereti nap fontos része kellene, hogy legyen az alapfokú oktatásnak.” – olyan tennivalóra hívja fel a figyelmet, amely igaz ugyan, hogy nem hoz azonnali változást, de fontos eleme lehetne az építészek társadalmi megbecsülésének is.
Mindezek után Borvendég Béla fura “histográfiáját” olvashatjuk a Honfoglalásról, Michelangeloról, a mai ember kultúravesztéséről. Lesznek akik megköveznek, de nekem ez az írás egy öregember bezáródó világát tükrözi – és nem jó megöregedni, bár az alternatíva rosszabb.
Az év végéhez közeledve az építészfórum főszerkesztője Pásztor Erika Katalina megírta A tudatos építész című körképét. Külföldi példákkal indít, mintegy felmutatva, hogy lehet másként is… aztán az ember és a természet viszonyának újraértékeléséről, a társadalmi környezet szerepéről szól – Amerikából így jutunk a magyar etatista viszonyokig, illetve a kibontakozás lehetőségéhez: “hatalom-független, érték alapú civil aktivitás“. Aztán, megint külföldi mintától közelítve mondja ki “az önmaga értékeit felismerő, másoktól nem függő, szabad alkotó ember” lehet a jó építész, nem pedig az, aki a trendeket igyekszik meglovagolni. Perika tiszteletre méltó eleganciával mondja ki azt, amit én provokáló kavicsokként pöckölök a csendes víztükörre. “Ökológiai rendszerben – amelynek része az ember, nem uralkodója – kell gondolkoznunk, amelyben minden döntésünknek következményei vannak.” Meg kellene fogalmaznunk a tudatos építész 12 pontját, hogy tudjuk, merre az arra, illetve amelyek a közjó mentén összekapcsolják a szakmát a laikusokkal, a politikai hatalom és kamarillák mellőzésével. Szekér László hozzászólásában megfogalmazza a tudatos építtető 12 pontját, ami persze nem érdektelen, de jelzi – megint mástól várják az építészek a megváltást.
A tudatos építész 12 pontján túl, nem kevésbé fontos leírni a folyamatot, amely a mostani, tragikus helyzetből egy biztatóbb jövőbe vezethet. A kérdés tehát, az én olvasatomban: Miként lehet újrapozicionálni a magyar építészetet? (erről szól a következő cikk)
Egy izraeli tv-sorozat kapcsán az amichay.hu-n írtam egy sorozatot a sikerről. A hatodik résszel azonban nem fejezem be a “leckét”, bár a tv-sorozatról szóló tudósítás itt véget ér. A következőkben szakmákra bontva teszem fel a kérdést, mitől lehet sikeres egy városvezető, egy építész, egy újságíró, illetve nyitva hagyom annak lehetőségét, hogy bárki leírja, szerinte, az ő szakmájában, mi a siker útja.
Fedél nélkül_2
Beszélgetés Virág Tamással a hajléktalan-probléma megoldásának lehetőségeiről_2.rész
Az előző rész azzal a kérdéssel zárult, hogy mit tennél, ha lenne hozzá hatalmad és korlátlan pénzed?
vita
– Korlátlan pénz, hatalom: egyrészt ijesztő:-) A legnagyobb hangsúlyt arra fektetném, hogy aki képes és akar, lakásban maradhasson. Segítenék – nem pénzzel – kisebb lakáscserénél, szívességbankot nyomnék, lakbérhátraléknál beszámítanék saját munkát, állami-önkormányzati cégeknél célzottan alkalmaznék embereket (ez már elkezdődött), akiknek x ideig munkát és lakhatást biztosítanék, aztán maradhatna bérlakásban. Szankcionálnám a hosszú távon üres lakásokat (tulajdonostól függetlenül), a büntetésből pedig lakbér-kiegészítést adnék. Külön foglalkoznék a szenvedélybetegséggel, pszichés problémákkal – na ez a legdrágább, és itt sem feltétlenül kórházi ágy kell -, mert oda kell visszajutni, hogy a megélhetés költségeiben a prioritás nem a piáé/bagóé/játékgépé, ehhez meg gyógyulni szükséges.
ema
Ma ez, hogy történik?
Nem akartál példát mondani, akkor megint provokállak, én mondok példát:
Tegyük fel, ha maradok Magyarországon, és nincs munkám, mert a hatalomnak nem kell olyan városgazdász, aki a problémákat meg akarja oldani, szóval nincs munkám, lassan minden tartalékom elfogy, a nyugdíjas anyám sem tud eltartani, barátoktól kölcsönt nincs pofám kérni, ha nem tudom miből megadni, szóval előbb a számláimat nem tudom fizetni, aztán el kell adogassam az ingóságaimat, stb. végül az utcára kerülök, hiszen nincs munkám… ez egy lehetséges folyamat, nem? Talán, egyre inkább életszerű, nem?
vita
ema
Egyébként a remekül működő rendszer Izraelben a nyolcvanas évek vége felé először az etiópiai, később, a kilencvenes évek közepén az orosz bevándorlók miatt roppant meg. Egyszerre túl nagy tömegű, hasonló kultúrájú népességet kellett letelepíteni, és ezzel még a nagy integrációs tapasztalatokkal rendelkező izraeli társadalom sem tudott megbírkózni. Az orosz alija után kezdődött a hajléktalan-gond, és mind a mai napig nem képesek felszámolni, bár kétségtelen, számos, egyedi kezdeményezés indult. Izraelben a kibucok sokféle speciális igényű népességet tudnak integrálni. Náluk a patent szinte kivétel nélkül a munka és a tanulás kettősségén alapul, akár hajléktalanok, alkoholisták, akár szellemi fogyatékosok a páciensek. De térjünk vissza a torontói tapasztalataidra – kifejezetten, a pestihez hasonló hajléktalanokkal mi a helyzet ott?
vita
– Nincsenek, ahogy a nyugati világ nagy részében csak nagyon kevesen. A magyar helyzet ebben is “félnyugati”, nem csak azért, mert időben nem figyelünk, személyre szóló segítséget nem tudunk nyújtani (és már írtam, ez nem csupán pénz kérdése), tömegellátást csinálunk, hanem mert a hajléktalanélet zsákutca, csak nagy szerencse esetén van visszaút. Azt gondolom, hosszabb idő az utcán, kirekesztve, más készségeket erősít, mint ami nekünk kell, más erőforrásokat, értékeket hív elő. Nagyon nehéz a visszaút, csaknem lehetetlen. Nem véletlen, hogy tömegek vonultak ki a társadalomból már évekkel ezelőtt, mert csak ott tudták újjászervezni a rendszert életükben, persze úgy, ahogy.
Sejthető volt, hogy ez együtt jár egy sajátos rend kialakulásával, ugyanúgy, ahogy mondjuk az uzsorás által működtetett kisfalu sem az állami szabályok szerint működik, és őket sem lehet hirtelen a keretek rendezésével (iskola, orvos, patika, rendőr, stb. biztosításával) olyan helyzetbe hozni, hogy átlépjenek az évtizedes – nem csak anyagi – nyomoron.
Én is azon az állásponton vagyok, hogy a feltétel nélküli, vagy az intézményes működtetéshez kötött feltételek mellett nagyon más irányba is el kellene indulni. Prágában például nincs ingyenes ellátás, ettől belép egy új szempont (ellátott helyett vevő), aztán nagyon figyelnek a piára, 1-2 sör megengedett, több sehol, mert ott szerintük betegség van, amit nem a szálló kell kezelni. Aztán például szlovák hajléktalanokat sem nagyon látnak el, inkább kifizetik a jegyüket haza, mert azt mondják, kapcsolat nélkül nem lehet integrálni. Ahogy egy ottani szociális munkás mondta: “Önmagában nem etetünk-altatunk, mert emberekkel foglalkozunk, és nem ez a fontos”. Mi etetünk-altatunk, és ettől nem várhatjuk, hogy bármi is rendbe jön.
Időközben érvénytelennek nyilvánították a józsefvárosi népszavazást. Ettől persze a gond megmaradt, de legalább egy látszatmegoldással kevesebb. Várjuk az észrevételeket, javaslatokat.
Fedél nélkül_1
A józsefvárosi szavazás megint felszínre hozta a hajléktalan-helyzet megoldatlanságát.
Azért kértem Virág Tamást, ennek a témának a szakértőjét, hogy beszéljünk erről, mert miközben magam is úgy érzem, hogy ezt a problémát rendeletekkel és büntetéssel nem lehet megoldani, mint városlakó cseppet sem örülök annak, amit nap-nap tapasztalok Budapesten.
Tehát, nem hiszem, hogy azt, ami ma van, el kell viselnünk, viszont szakértelem híján nem ismerem a lehetséges megoldásokat.
Azt hiszem, hogy legtöbben így vagyunk ezzel, és ennek az a veszélye, hogy ha a városvezetés a “rendcsinálás” jelszavával dönt valamiről, azt a többség támogatja, még akkor is, ha az a problémát csak továbbgörgeti, nem pedig megoldja.
A “beszélgetés” (e-mailes levelezés valójában) pár napja folyik közöttünk, és nem fejeztük be. Ezért több részletben közöljük, mert úgy gondoljuk, hogy hasznos “kibeszélni” a dolgokat. Egyben kérjük, hogy akiben felmerülnek újabb kérdések, tegye fel, hiszen ez nem a hajléktalanok, hanem mindannyiunk, közös ügye.
ema
– A 2011. április 27.-i cikkedben átfogó elemzést adtál a Józsefvárosban kialakult helyzetről, aminek a végén azt javasoltad, hogy kicsi, meghökkentő, kreatív projekteket kellene különösen támogatni és a köztisztasági munkákba való bevonást is említed, amit magam is logikusnak tartottam, mint városgazdász. Most próbáljuk ezt “aprópénzre váltani”, vagyis az általánostól az emberi felé közelítsük, hogy is néz ki egy jó megoldás.
Ahhoz, hogy mi, laikusok megértsük a hajléktalanná válás és az abból való kilábalás útját, arra kérlek, hogy a praxisodból mondj egy-két példát. Természetesen, név nélkül, de olyan konkrét példát, amiben nem “a hajléktalant”, hanem az embert láthatjuk.
Tudod, elég sokat foglalkoztam a Holokauszttal, és azt tapasztaltam, hogy amíg számokról beszélünk, addig a legtöbb ember úgy érzi, hogy nem sok köze van hozzá, de ha egy-egy ember személyes történetén keresztül látjuk a folyamatot, akkor sokkal jobban megértjük az eszünkkel és a szívünkkel is.
vita
– Nehéz egy-egy sorsot kiemelni, ezzel egyúttal negatív mintává tenni, inkább azokat a csomópontokat, döntési helyzeteket sorolnám, melyek közül gyakran elegendő egyszer hibázni, majd végtelenül nehéz korrigálni. Ilyenek a teljesség igénye nélkül a széteső családok vagyonmegosztása, ahol a jövőbeni teher (gyerektartás) elkerülése érdekében az egyik szülő lemond az ingatlanrészéről. Ez gyakori még akkor is, ha jogilag így nehezen kivitelezhető, mert a felek megállapodása gyakran felülírja a jogszabályokat.
Egy másik – erősebben társadalmi – nagy csomag az a lakóhely, ahol nincs legális, reális bért kínáló munkalehetőség, és nincs olyan piacképes vagyon, melynek értékesítésével el lehetne költözni. Akár nagy egybefüggő területek is kialakulhatnak így, ahonnan tömegközlekedéssel igen drága, ráadásul gyakran lehetetlen az esetlegesen távolabb lévő munkahely. A család gyakran szakad, egy része próbál máshol megélni, abból esetleg még haza is küldeni, vagy rosszabb esetben együtt ugranak az ismeretlenbe.
ema
Őszintén megvallva, a kukázást rémes dolognak tartom, úgy gondolom, hogy aki a szemétben kotorászik, az önbecsülése javát már elhagyta valahol. És nem akarok úgy viselkedni, ahogy a legtöbben – elfordítják a fejüket, amikor a ház előtti kukák közt kotorászó embert meglátják. Nem hiszem, hogy ha megbüntetik, akkor nem fog kukázni, mert nyilván olyasmi vitte rá, ami a büntetéssel nem szűnik meg, de mond, mit tehetek én azért, hogy ne kukázzon egy sor szerencsétlen ember?
vita
ema
Mit szólnál a következő dologhoz:
1. az önkormányzat felhívással él, hogy minden olyan ember, aki eddig kukázni kényszerült, mert más megélhetése nincs, jelentkezzen lomtalanítónak, takarítónak.
2. tegyük fel, hogy a hajléktalanok, ha kicsit több jövedelmük lenne a szervezett lomtalanításból, takarításból akkor felvállalnák.
3. az önkormányzat gondoskodna, hogy minden ilyen ember kapjon minimális lakhatást és tisztálkodást, ezen felül pedig meghatározott helyeken reggelit és estebédet, hogy ételért ne legyen szüksége kukáznia.
4. az önkormányzat egyenruhát adna, amit a központi mosodában lehetne leadni – amit szintén, a jelenlegi hajléktalanok üzemeltetnének.
5. minden nap, a reggeli után, a társaság egy része a közterületek takarításával foglalkozna, másik részük járná a kijelölt körzetét, és minden lakásból közvetlenül hozná el a még használható tárgyakat – műszaki cikkeket, bútorokat, ruhákat. Mivel mindenkinek saját körzete lenne, a lakókkal, a közös képviselőkkel kapcsolatba kerülhetnének, ami talán, emberileg is fontos része lenne a társadalom kivetettjeiként élőknek.
6. a használható tárgyakat, az önkormányzat által létesített, szakosodott raktárakba kellene bevinniük, vagy egyedül, vagy nagyobb tárgyak esetén együttműködve. Itt számítógépen rögzítenék, hogy ki milyen szorgalommal dolgozik, és a minimális bérén felül, ennek alapján kapna prémiumot. Ezeket a tárgyakat ugyanis nyilvános árverésen az önkormányzat eladná – ebből lehetne bevételre is szert tenni, hiszen a cél nem az, hogy ezeket az embereket állandóan segélyen tartsuk.
Mit gondolsz, egy ilyen elképzelés használna a hajléktalanoknak?
vita
ema
Másként kérdezem: Te mit tennél, ha lenne hozzá hatalmad és korlátlan pénzed?
Ön(fenntartó)kormányzat_15
Vígságok
Egy településen, éppen úgy, mint egy család vagy egy ország életében, vannak kötelezően megoldandó problémák, szükségletek, amelyekről minden körülmények között gondoskodni kell. Kenyeret nem lehet pótolni cirkusszal. Nagyon jó cirkusszal sem.
Másfelöl persze, a kultúra életünk része kell legyen ahhoz, hogy embernek és ne igavonó baromnak érezzük magunkat.
A kultúra pénzbe kerül, és abban a koncepcióban, amelyben a bevételek és kiadások egyensúlyban vannak, meg kell találni a forrást a kultúrális és sport-kiadásokra.
Nem úgy, hogy állambácsi (az adófizetők zsebéből) fizeti a cehhet, vagy még nagyobb kört leírva, az EU-ból reméljük a pénzt. Tudomásul kell vennünk, hogy nincs “idegen forrás”, minden, amit elköltünk, az a mi zsebünből kerül ki, és jobb, ha világosan látjuk a pénz útját, mintsem azzal ámítsuk magunkat, hogy semmi közünk hozzá, miből támogatjuk a kultúrát.
Most is példával kezdem, hogy a leülepedett világképet, amely a kultúra finanszírozásával kapcsolatban a magyar fejekben van, kissé összezavarjam. Még véletlenül sem gondolok arra, hogy például, a Káli medencei alaphelyzetben, a kultúrát úgy kell kipipálni, hogy a településeken élő hírességek, zenészek, színészek, képzőművészek ingyen ajánlják fel szolgálataikat a lakosság szórakoztatására. Az alkotó ember, a művész jogait messzemenően tiszteletben tartva lehet csak olyan rendszert kialakítani, ami hosszú távon működőképes.
A Becálel (képző-, és iparművészeti) Akadémiát 1906-ban Borisz Sác alapította Jeruzsálemben. Állami támogatást nem várhatott (Oszmán Birodalom), és növendékei többsége is nincstelen jemeni zsidó volt. Ideológiai alapon pedig sokáig nem lehet egy iskolát fenntartani. Éppen ezért az iskolát iparművészeti műhely egészítette ki, és az onnan kikerülő tárgyakat bizony eladták, hogy fedezzék az iskola kiadásait. Az eladás érdekében Sác kiállításokat szervezett, üzletet nyitott Jaffón. Viszont éppen azzal, hogy az akadémiát egy kézműves műhely egészítette ki, egy csomó embernek munkát is tudott adni. Később, 1954-ben Ruth Dayan (Mose Dayan felesége) a bevándorló, keleti zsidók kézműves hagyományait ötvözte egy magyar zsidó divattervező nő rendkívüli képességeivel, amikor létrehozta a Maskit márkát. Olyan, eredeti, divatos termékeket alkottak, hogy ma már múzeumi tárgyként tartják számon a sivatagi köpenyt, amely a maga korában sem volt olcsó darab.
Vagyis az, hogy valaki művészettel foglalkozik, nem jelenti azt, hogy egy kis egészséges üzleti szellemmel kiegészülve, ne tudná megteremteni az anyagi függetlenségét, amely persze, sok esetben az alkotói függetlenséghez is nélkülözhetetlen. Budapesten is volt erre már példa, amikor egyébként elismert képzőművészek romkocsmákat rendeztek be, hogy megélhetésükről gondoskodjanak, és ez semmit nem von le képességeikből, sem pedig abból az alkotásból, ami íly módon készült.
Magyarul – egyáltalán nem biztos, hogy állami köldökzsinór nélkül kevésbé jó művészetet kapnánk, tehát a kulturális élet szereplői is át kell értékeljék a lehetséges forrásokat, amelyekhez hozzájuthatnak. Az éppen aktuális hatalom által finnanszírozni kívánt gigantikus projektek helyett a “kultúra-fogyasztásnak” olyan formái célszerűek, amely közelebbről érintik meg a célközönséget. Ehhez pedig az kell, hogy a kisebb közösségek szintjén dőljön el, hogy mire adható közösségi támogatás, és mire nem. Vagyis, a kultúrális és sportkiadások egy részét az önkormányzati szinten képződő forrásokból, közvetlenül érdemes finanszírozni.
A PODO-rendszer erre tartja fenn az ingatlanbérletekből származó jövedelmek adóját. Mindkét eleme fontos ahhoz, hogy ne csak egy elvileg szedhető adó legyen, hanem megszüntesse a mai fekete-piaci rendszert: az egyik az adó alacsony mértéke (10%), a másik az, hogy helyben szedik és helyben költik el. Kisebb közösségen belül az ilyen jövedelmet eltagadni kevésbé “sikkes”, különösen akkor, ha mindenki tudja, hogy minek a fedezetét jelenti a bevétel.
Minden kulturális projekt esetében az egyéni aktivitást kell támogassa a közösség, vagyis ahhoz, hogy egy projekt, egy intézmény az önkormányzati keretből támogatást kapjon, már le kell tudni tennie valamit az asztalra. Erre kitűnő példa a Spinoza Ház, amely réges-régen megérdemelte volna, hogy az önkormányzat elismerje a városért és a kultúráért végzett, sokéves munkát azzal, hogy minimális, de rendszeres támogatásban részesíti azt, ami jó, amire igény is van, és az életben maradásához csak minimális közösségi befektetés kellene.
Vízválasztó
Az elmúlt időszak nagy szenzációja az a bejelentés volt, hogy az SCD elhagyja a Balatont. Sok balatoni, és más település egyetlen reménye, hogy egyszer jön egy nívós cég, és fejleszt, amely adóbevételt és munkahelyeket teremt. Így az SCD kihátrálása most több települést reményvesztetté tett, mert a cég fejlesztéseitől várta a fellendülést.
Persze ismerünk olyan települést is, amelyik kevésbé függ az egyetlen balatoni nagy fejlesztő sikerétől, ez pedig Balatonfüred. Vajon mi a titka e sikeres településnek, mások az adottságai, fekvése, hagyományai kultúrája, vagy a település vezetőjén múlik a siker? Valószínűleg mind számít, de én mégis ez utóbbira tenném le a voksomat
Ma a Balatoni térség települései igen szomorú képet mutatnak, pedig ez még, mondhatjuk fejlett része az országnak. Általános jellemző, hogy egy-egy elszigetelt próbálkozás van a településeken, kisebb projektek meg-megvalósulnak, de átütő változás mégsem történik. Miért? Mert ez nem megy úgy, hogy majd jön egyszer valami fejlesztő, és valaki majd csinál valamit.
Nem! Ez csak úgy megy, ha mindenki akarja, az összes aktora a térségnek beindul, egy irányba megy, és egyszerre visznek erőt, szándékot a cselekvésbe, egy közös cél megvalósításába, ami több mint a túlélés. Ez a régi módszerekkel nem megy, nem elég egy-két jó szakember, akik jót akarnak, jó dolgokat találnak ki, és azután mégis minden terv a polcon végzi. Fel kell ismerni, hogy más technikákra van szükség. Ha nincs egy település, egy térség ott élő-vállalkozó polgáraiban lendület, elszántság, ha ehhez nincsenek képzett, jó vezetők, akik húzzák magukkal a többieket, akik képesek motiválni, egyben tartani a „csapatot”, mint egy jó hadvezér, akkor továbbra sincs miről beszélni. Marad az összeomló élet és annak leképezéseként, az összeomló környezet.
Mit látunk? Jellegtelen projektek, ami csak minimális önfenntartó képességgel bírnak, bódék, épülettoldalékok a főtereken, éppen ahogy egy-egy magánfejlesztő tehetsége diktálja. Ebben a legszuperebb főépítész sem tud rendet tenni. Abban a városközpontban, amelyben az ingatlantulajdonosok csak túlélésre „gyúrnak”, csak egy újabb bódéra futja, vagy jobb esetben egy nívósabb „pavilonra” adnak ki megbízást. És ez szaporodik azokon a településeken, amelyek az ország kirakata.
Szomorú építészeti koncepciót láttam az egyik kiemelt balatoni településen. Bitumenes zsindelyes fedésű, kőburkolattal fedett középkori bástyautánzat a fő tér csuklópontjában, amely a retro hangulatú strandhoz vezeti az idelátogatót. (A teremtő álmok mindig a megbízó fejében születnek meg, és ő választ a saját ízléséhez „ideális” tervezőt.) Most a hagyományos nemzeti karakter az új irány, és abba ringatjuk magunkat, hogy ez megold valamit. Ha egy településben nincs erő, lendület, élet, akkor a legjobb építészeti minőség ellenére is olyan funkciókat, és azok életben tartóit vonzza, akik képtelenek azt életben tartani, felvirágoztatni. Rémálmomban előjön néha, a makovecz-stílusban megépült városközpont, vagy inkább „üzletsor”, amiben kínai fehérneműt árulnak.
Nem, ez így nem mehet tovább!
Fel kell ismernünk, hogy az építészeti nagyszerűség kevés, ha nincs, aki felvirágoztassa, fenntartsa, gondozza és tovább fejlessze a környezetet. Tehát az építtető, aki megálmodja a projektet, és bele az életet, ő a forrás, ő dönt merre kormányozza az életét, a mentális és fizikai egészségét, és persze építtetőként a tágabb környezetét.
A válság és a pénzhiány mindenre kifogás, és beletörődünk, így egyre lejjebb adjuk. Most ez a szemlélet a forrás. Már csak a kirakodó vásár él meg, a műanyag fröccsöntött ajándéktárgyakból van biznisz, de már lassan az sem éri meg, ahogy az ismerős vállalkozó mondja. Vajon ez az erőtlenség, ez a túlélésre fókuszáló szemlélet mennyiben járul hozzá ahhoz, hogy a Balaton is pusztul, alulhasznosított, hogy a vendégéjszakák száma töredékére csökkent a 20 évvel ezelőttinek, hogy a minőségi szolgáltatások száma is csökken, az alacsony látogató szám és a rövid szezon miatt, hogy a lakosság jellemzően elköltözik a településekről a romló megélhetési körülmények miatt.
A Figyelő egy 2008-as számában, Tópárbaj címmel közölt cikkében igen plasztikusan mutatja be a prosperálásból és a hanyatlásból származó különbséget az olaszországi Garda-tó és a Balaton összehasonlításán keresztül, sok statisztikai tényszámmal alátámasztva.
Mi a kiút?
Sokan mondják persze, hogy végre a Tó a magyaroké. Igaz, persze, de milyen áron? Vajon a gazdasági kiútkeresésben mekkora szerepe lehet a Balatonnak, megengedhetjük-e magunknak, hogy az ország túlélésének romló feltételei mellett a Tóra csak úgy tekintsünk, mint egy ideális pihenőhely, ahol nincs senki, csönd van, az év 10 hónapjában kihasználatlan, de a miénk. Hány embernek kilátástalan emiatt az élete, hány embernek nincs munkája, hány család van, aki csak vegetál, és hány gyermeknek üzenjük ezzel, hogy az élet kilátástalan. Lehet-e csupán tájesztétikában gondolkodni, amikor település vagy térségfejlesztésben gondolkodunk. Valós szándékunk-e az, hogy újra kellene szervezni az életet a Balaton körül, amely jobb és prosperálóbb, mint ami van, ahol mindenki megtalálja a számítását, a megélhetést, és benne a saját életkörülményeinek javulását. Ez is a mi felelősségünk.
Ki fejleszti a Balatont?
A köz- vagy a magánszféra? Egy térség fejlesztése nem egy-két ügyes projekten múlik, az egy sokkal összetettebb folyamat. Nem elég az, hogy illeszkedik-e az épület a tájhoz, vagy az épített értékekhez. Több kell, sokkal több.
Ahhoz, hogy a vendégek újra rátaláljanak a Balatonra, és a fizetőképes kereslet a nívósabb szolgáltatások iránt is megnőjön, szükséges a magán és a közszféra együttes, szervezett fellépése, hogy ezek szinergikus városfejlesztési akciókat gerjesszenek.
Egy-egy projekthelyszín fejlesztése nem elég, az kell, hogy a települések és a térségek fejlődjenek, mert az vonzóvá teszi a térséget, oda jönnek az emberek, ott jól érzik magukat, amiben élet van, azt szeretik.
Ami nem nő, az csökken
… mondják a gazdaságkutatók (de élettanászok is megfigyelték az élő szervezet működési mechanizmusait vizsgálva). Tehát statikus állapot nincs, minden változik. A túlélés esélye az, hogy felismerjük-e, mely berögzült elavult paradigmáinkat kell megváltoztatni a fejlődéshez. Ha nem veszünk tudomást arról, hogy megújulásra van szükségünk, akkor a hanyatlás tünetei kezdenek jelentkezni, amely a Balaton tekintetében azt jelenti, hogy azon vesszük észre magunkat, hogy egyre több a leépülő, működésképtelen épület, tér, közút, sétány, park, panzió, lakóház, intézmény, kikötő, stb. És ez, egy egymást erősítő folyamat, lefelé húzó spirál. Egyre nehezebb megfordítani a folyamatot, egyre nagyobb lendület és elszántság kell ahhoz, hogy valamibe életet lehessen lehelni, és a romló folyamatot megfordítani.
Kollégáimmal, több tervünkben, pályázatunkban is azt keressük, hogy mitől lesz sikeres egy új városi tér? Mik azok az összetevők, amiből, csak ha egy is kimarad, annak megépülése után hosszú távon egy folyamatos leértékelődés következik be, a hely elveszti a varázsát, az üzletekben kicserélődnek a bérlők, az árukészlet és a szolgáltatás színvonala csökken, a fizetőképes kereslet elkerüli, nehéz lesz fent tartani, elnéptelenedik, vagy olyan társadalmi csoportok veszik birtokukba, amelyektől meg kell védeni az épített vagyontárgyat, az itt élők biztonságát.
(Az Értéktérkép Kft-vel -Varga-Ötvös Béla- együtt dolgoztuk ki a sávolyi tervezett MotoGp pálya és kapcsolt projektjei mentén született Marótvölgye koncepciót, az Ecorys Kft-vel és az Archiplan Kft-vel pedig a Balatonfűzfői Delta-terület ötletpályázatát, amelynek fő célja volt, az építészeti karakter megalkotásán túl a megvalósíthatóságért és fenntarthatóságért való felelősségvállalás, és hogyan hozzunk létre olyan fejlesztést, ami egy egész települést elindít felfelé, egyfajta öngerjesztő folyamatként.
Ma Magyarországon a városok, települések hivatalai jobbára csupán reagálnak az elemi projekteket, egyedi ingatlanok beépítését kezdeményező, a város léptékéhez viszonyítva kis volumenű fejlesztéseket megvalósítani szándékozó privátszféra (kisbefektetők) kezdeményezéseire. Ezek az elemi kisprojektek az esetek többségében nem tudják környezetüket kellőképpen helyzetbe hozni, nem indul meg az öngerjesztő, önszervező megújulás. Komplex akcióterületi fejlesztés-menedzselés hiányában az elemi projektek nem tudják elérni azt a kritikus tömeget, azt a fejlesztő erőt, amivel hatásuk nagyobb területek megújulására kiterjedhetne.
Mindezen indokok alapján szükség van az elemi projekt-alapú, úgymond „spontán” városfejlődés mellett a város-kormányzás által irányított, kezdeményezett, gerjesztett fejlesztési akciókra is.
Ez akkor válik mindent átható szándékká, akkor indul be igazán, ha mozgósítani tudjuk az összes érdekelt szereplőt. Ezért javasolt eszköz a széleskörű partnerség kialakítása már a célok kitűzésekor és azután végig az egész tervezési folyamaton, egyrészt a civil szereplőkkel a fejlesztések megértése és támogatottsága érdekében, valamint gazdasági szereplőkkel a városirányítás által elhatározott és meghatározott fejlődési irányok támogatása és összehangolása érdekében.
Ez az igaz feladatunk, ezt kell profin megtanulnunk, és tovább adnunk, ez teszi újból élettel telivé ezt a helyet, ezt az országot.
Ön(fenntartó)kormányzat_14
Fejlesztések forrása
Míg a bázisadó a település folyamatos fenntartásának forrása, a fejlesztéseké a srófadó.
A srófadó a beruházásokat adóztatja, mégpedig az adott terület értékének növekedéséből származó ingatlantulajdonosi gazdagodást.
Az nyilvánvaló, hogy Budapest belvárosában egy alacsony beépítésű telken megépíteni egy jóval intenzívebb beépítésű projektet extraprofittal jár, és ennek megadóztatása jogos, de milyen srófadót vethet ki, hogy a példánknál maradjunk, a Káli medencei önkormányzat ? Ha pedig nincs srófadó-bevétele, akkor miből fejleszt?
A srófadó településfejlesztés-szabályozó volta abból fakad, hogy az egész országban bevezetésre kerül, így a telekárak különbözőségén túli ösztönző-visszafogó szerepet játszik. A már most is zsúfolt városi területeken visszafogó szerepe van, míg a beruházásokra éhes vidékeken, alacsony mértéke ösztönzően hat. Ugyanakkor, a terület besorolásának megváltozásából (mezőgazdasági területet ipari övezetté, lakóterületté, stb.) származó többletérték nyilvánvalóvá tétele az önkormányzatot a mostaninál jobb alku-pozícióba helyezi.
Példánknál maradva, addig a küszöbértékig, amíg az önkormányzat beruházásokat akar vonzani a területére, üzleti tervében feltüntetheti, hogy az első jelentős beruházás (a magas szinvonalú idősek otthona, a hozzá tartozó egészségügyi központtal) srófadómentes és az önkormányzati területért hosszútávú szolgáltatási szerződést köthet a beruházó, ami előnyös mindkét félnek, hiszen a beruházás összegét csökkenti, ugyanakkor a településen élő idősek szociális ellátása egy korábban elképzelhetetlenül magas szinten oldódik meg, mondjuk 30 évre.
Ugyanakkor, a településcsoport lakosságszámához, meglévő vállalkozásaihoz viszonyítottan hirtelen egy olyan társaság csatlakozik, amely könnyebbé tesz bizonyos infrastrukturális beruházásokat, és ezzel elindít egy pozitiv spirál-folyamatot. Az elsőséget ily módon “jutalmazza” a rendszer, hiszen az élet követelményeihez alkalmazkodóan dinamikus. Viszont, a srófadó léte előrevetíti azt a helyzetet is, amikor a beruházások már nagyon is szeretnének ide jönni, de ezért a lehetőségért már egyre nagyobb összegű adót kell fizetniük, vagyis a tőkét arra inspirálja, hogy ragadja meg az elsőség lehetőségét.
A srófadó nem csodaszer. Még Budapest belvárosában sem. A budapesti politikusokból való kiábrándultságom akkor érte el a csúcsát, amikor nekik megcsillant a szemük az új adófajta lehetőségétől. A srófadó ugyanis együtt hat azzal a településfejlesztési koncepcióval, ami meghatározza a fejlesztés közmegegyezéses irányát. Tehát arról nincs értelme álmodni, hogy majd jönnek a pénzes befektetők, és attól minden jobb lesz egycsapásra! A sikerért meg kell dolgozni ebben az esetben is, tehát azt az előkészítő munkát, amely egy-egy új önkormányzat területén lévő adottságokat felméri, konkrét üzleti tervvel keres megfelelő befektetőt és hosszútávú stabilitást jelentő szabályozókkal kínál kölcsönösen előnyös lehetőségeket – nem lehet megspórolni.
Miközben ezen a sorozaton dolgoztam, lezajlott az éves főépítészi konferencia, egy kivételesen sikeres balatonparti városban: Balatonfüreden. Az esemény kapcsán Marthi Zsuzsa vezető településtervező írta le gondolatait a Balaton környékének fejlesztésével kapcsolatban. Nem beszéltünk össze, de mondandónk összecseng.
Előző rész: 13
Következő rész: 15 Vígságok
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_13
Közbiztonság
Ahogy a bogotai példából kitűnt, a közterület minősége nem csak a lakosság komfortérzetére van jótékony hatással, hanem a közbiztonságra is.
Az elmúlt évtized magyarországi bűnözésének 70-80%-a a vagyon elleni bűncselekmény. Kriminalisztikatörténeti tény, hogy Magyarországon az európai környezethez képest mindig is magas volt az emberölések (és az öngyilkosságok) száma. Az elmúlt tíz évben azonban e magas érték is megkétszereződött. A társadalmat súlyos és igen szerteágazó korrupció terheli, de ezek jelentős része feltáratlan marad. A szervezett bűnözés az 1970-es évek végén, a 80-as évek elején jelent meg. A századvég bűnözésének új vonása a számítógépes csalások.
A bűncselekmények döntő többségét férfiak követik el, aránytalanul felülreprezentált a 15-25 éves korosztály. Nagy számban találhatók egyedülállók, nagyvárosban élő személyek, akikre jellemző a gyakori lakóhely-változtatás. A fiatalok lemorzsolódnak az iskolarendszerből, családi kapcsolataik szétesettek, és általában a társadalmi struktúra alsó rétegeihez tartoznak. Hazai sajátosság, hogy a kiskorúak lélekszámának csökkenése ellenére a fiatalkorú bűnelkövetők aránya nő.
A bűnözés magyar sajátosságai alapján az okokat a rendőrség a következőkben látja: a második világháború után lezajlott mobilitás, migráció, életformaváltás következtében kialakult és tömegessé vált az „elgyökértelenedés”, a városba áramlás, az emberi lakóhelynek alkalmatlan munkásszállók, a lakótelepi elidegenedés, a falvak megtartó erejének elvesztése, a helyi közösségek kiüresedése, szocializációs szerepük elvesztése. Az erkölcs- és normanélküliség légkörében eltúlzott szerepet kapott a jogi szabályozás és a jogsértések szankcionálása, ami fokozta az állam amúgy is túlburjánzott bürokratizmusát, gyengítette a jogkövető magatartást, viszont általánossá tette az állampolgár kiszolgáltatottságának érzését. Megnőtt az anyagi és létbizonytalanság, óriási méreteket öltött a munkanélküliség, növekedni kezdett a hajléktalanok száma.
Hozzá kell tenni, hogy az elidegenedés nem csak a lakosság körében problematikus, hanem a rendőrség és a helyi lakosság kapcsolatában is. Az utcai, gyalogos rendőr (nem párban), aki minden követ és minden helybélit ismer, akinek a “rendellenességek” azonnal feltűnnek, aki jelenléte elrettentő szereppel bír bizonyos bűnesetek megelőzésében – nem létezik. Az uborkalopásos, magyar-gárdás valóságban a szociális viszonyok javítása mellett a helyi rendfenntartók szerepének megerősítése alapvető követelmény.
Magyarországon, a helyi rendfenntartó erőnek hagyománya van, valójában az országos rendőrség a különböző városi rendőrparancsnokságok “államosításával” alakult meg, 1920-ig, és akkor a csendőrségről még nem is szóltunk. Nem is fogunk, mert nem a múlt kétes dicsőségében keressük a megoldást a mai problémákra.
Ma is létező önkormányzati rendfenntartó szervezet a közterület-felügyelet, amelynek gyengék a jogosítványai arra, hogy hatékonyan ellássa azt a feladatot, amely szükséges lenne a közbiztonság elfogadható szintjéhez. Budapestre vonatkozóan már 2005-től volt néhány javaslatom, amelyeket tavaly az aluljárókkal kapcsolatban konkretizáltam. Ebben két lényeges elem jelent meg, ami az önkormányzati rendszer reformja szempontjából általánosan is használható:
1. a városi (önkormányzati) rendőrség folyamatos utcai jelenlétével informativ szerepet éppen úgy ellát, mint rendre való felügyeletet,
2. az önkormányzati rendőrség szociális ellátó része, amely azokat az embereket igyekszik kivonni a bűnözés köréből, akik szociális helyzetük okán sodródnak arra, de megfelelő, személyre szóló problémamegoldással normativ polgárai lehetnek a társadalomnak.
Az önkormányzati rendőrség területileg meglehetősen tagolt, éppen azért, hogy például egy éjszakai, pesti randalírozás, vagy egy falusi terménylopás esetén is nagy valószínűséggel tudjon intézkedni. A helyi rendőrnek a brit bobby jómodora, az amerikai serif keménysége és helyismerete, az izraeli kommandós reakció-gyorsasága szükséges. Mindezek megtanulhatóak, egy ilyen hálózat kialakítása szándék kérdése. Hatékony rendszert csak úgy lehet létrehozni, ha a jelenlegi rendőrségi image-tól merőben különbözőt, elit-alakulatot hozunk létre. A helyi rendőrség tagjai ugyanis mind önállóan, mint csoportban jól kell tudjanak dolgozni.
Az eddig említett hálózatok – koma, településgazdász – önállóak a maguk területén, de rendszeres kapcsolatban vannak a helyi rendőrséggel, és az azzal szorosan együttműködő szociális hálózattal. Kétségtelen, éppen úgy, mint a koma-hálózat, a helyi rendőrség is “helyhez kötött”, de éppen a hálózati felépítés miatt hatékonyabb a problémamegoldás.
A helyi rendőrség bázisai minden településen feltűnően központi helyen kellenek legyenek. Ahogy Budapesten az aluljárók rendszere, amely közlekedési indoka ésszerűtlen a XXI. századi viszonyaink között, de csomóponti jellege éppen, hogy alkalmassá teszi őket arra, hogy ezentúl a közrend központi bázisai legyenek, úgy a kisebb településeken is ezek kell legyenek a “világítótornyok”.
A jelenlegi, anarchikus viszonyokat határozott lépésekkel lehet csak felszámolni. Nem elegendő az elzárás, a szigorú büntetés, sőt, sok esetben a helyzetet csak súlyosbítja a börtön. Ezért fontos a jelenségeket komplexitásukban vizsgálni, és életszerű megoldásokat találni. Mondjuk egy koldust, vagy hajléktalant 50 ezer forintra büntetni nem életszerű.
Köztereken, parkokban, erdőben lakni akkor sem lehet, ha szuperhumánusak vagyunk, de ezekben az esetekben mindenekelőtt segítséget kell nyújtani, hogy a lejtőre került ember vissza tudja szerezni a normális élethez szükséges minimális feltételeket. A köztisztasági munka lehet az első lépcső, lepukkant, önkormányzati-állami tulajdonú épületek sajáterős rekonstrukciójával teremtett minimális lakhatás a másik. Mint ahogy minden másban is, ez az önkormányzati rendszer reformja a közrend helyreállítása során is az aktivitást igyekszik mozgósítani az érdekelteknél.
A közterületek rendje ellen egyébként nem csak a hajléktalanok vétenek, hanem a következmény-nélküliség okán “szabad” az utcán vizelni, éjszaka randalírozni, mások arcába fújni a cigarettafüstöt, eldobni a csikket, stb. Ezt, éppen úgy, mint a közlekedési szabálysértéseket, szigorú pénzbírsággal, vagy annak megváltásaként köztisztasági munkával kellene büntetni.
Mivel a bűnelkövetők egyre nagyobb aránya fiatal ember, a tendencia megfékezésére a szociális-hálózat és a koma-hálózat közvetlen, személyekre pontos információján kívül, a legtöbbet az alapjaiban megreformált oktatási rendszer tehet.
Ez nem lehet önkormányzati program, ez a központi kormányzat feladata, éppen úgy, mint az egészségügyi rendszer reformja.
Ha versenyképes ismereteket akarunk adni a legeldugodtabb tanyán élő család gyerekeinek is – az ingyenes mobil-interneten keresztül kell eljuttatnunk a tudást mindenkinek.
A korszerű közoktatás azonban szétválik – a tudás legmagasabb szinten való átvitelére és a készségfejlesztésre, a hétköznapi kultúra megismerésére, a nevelésre.
Utóbbiakat, a helyi nevelési központokban dolgozó tanerő végzi. El kell veszítse jelentőségét a bölcsödékre, óvodákra, és az iskolákra való szigorú tagoltság – minél gyengébb szocioökonómiai helyzetű egy település, annál korábban szükség van arra, hogy a gyerekek ezekbe a nevelési központokba járjanak. Ugyanakkor ezek a központok a felnőttképzést is fel kell vállalják, íly módon lesznek az élethossziglan való tanulás csomópontjai.
Előző rész: 12
Következő rész: 14 Fejlesztések forrása
A sorozat kezdete: ITT