Urbánusok

Idővel megtanulja az ember, hogy Magyarországon az urbánusság nem épp azt jelenti, mint más nyelveken – ez itt kérem a zsidó intellektus szitokszava, különösen, ha író az illető.

Valójában a népi-urbánus vitában azt támadta legjobban a magát népinek mondott irányzat, amire a zsidók a legbüszkébbek voltak. Vagyis, hogy mennyire elmagyarosodtak. Nyelvében él a nemzet? – a zsidók magyarabbak lettek a magyaroknál a kultúrában, és ez megbocsáthatatlan volt.

A jöttmentek leszármazottai tanultak, ahol csak lehetett. Egy Herzl Tivadar nevű, akinek a fakereskedő apja 1856-ban költözött Pestre, ő maga 1860-ben született a Dohány utcai zsinagóga mellett, a   Evangélikus Gimnáziumban érettségizett. Bár ő sokakat megelőzve látta, hogy az európai zsidóságra nem vár fényes jövő, és arra tette az életét, hogy népének megszerezze az Ősújhazát, unokatestvére magyar író maradt holtáig: Heltai Jenő

Az orvoslás régi zsidó mesterségnek számított. Van aki a Halakha szigorú egészségügyi szabályai következményének tartja, amely szerkesztője maga is orvos volt – Maimonides. Magyarországon, a középkorban már szép számmal működtek,  királyi-főúri udvaroknál is,  zsidó orvosok. Mint sok más mesterség családi tradicióként folytatódott több nemzedéken át.

Korányi Frigyes (Kornfeld)  Nagykállón, orvoscsaládba született 1828-ban. Piaristákhoz járt középiskolába, majd a pesti orvosi egyetemre. Mint orvostanhallgató részt vett a szabadságharcban, ezért büntetésül, diplomázása után sem Bécsben, sem Pesten nem kezdhetett praxist – visszament Nagykállóba. Ellenben több külföldi tanulmányutat tett, és tapasztalatait szaklapokban tette közzé. 1859-ben Nagykállón kórházat alapított. Politikai állásfoglalásai rendre hátráltatták szakmai előmenetelét, így az csak a kiegyezés után vett igazán lendületett. Részt vett az orvosképzés reformjának kidolgozásában, majd megépíthette azt a kórházat, amelyben a kor leghaladóbb, legkorszerűbb tudományos nézeteit propagálta és érvényesítette. Kiemelkedő munkássága elismeréseként 1884-ben nemesi rangot kapott, később báró és a főrendiház tagja lett. Rendkívül sokoldalúan foglalkozott az orvostudománnyal (belgyógyászat, ideggyógyászat) , sőt a betegségek társadalmi hátterével is, és nagyon fontosnak ítélte a prevenciót. Teljes egészében neki köszönhető az  Tüdőszanatórium 1905-ös megnyitása, mely a saját tervei alapján az általa gyűjtött adományokból épült fel. Munkássága az „aranykorra” esett (1913-ban halt meg), amikor a magyar nemzet befogadta és elismerte a kiváló képességeket, még ha ennek, a magyarsággal való teljes azonosuláson kívül,  az ára a kikeresztelkedés is volt, mint a Korányi család esetében.

A honszeretet megindítói példái a híres zsidó orientalisták: Vámbéry Ármin (1832-1913) , Goldziher Ignác (1850-1921), Munkácsi Bernát (1860-1937), Kunos Ignác(1860-1945). Különösen Vámbéry és Goldziher magatartása elgondolkodtató, akiket  sokkal nagyobb tisztelet és megbecsülés övezte külföldön, mint Magyarországon, mégis maradtak. Munkácsi és Kunos a finn-ugor rokonság kiváló kutatói, együtt gyűjtöttek moldvai csángók körében.

Az értelmiségi pályák mindegyikén találunk kíváló teljesítményt nyújtó zsidókat, akik a kiegyezés és a II. viágháború közötti időszakban alkottak. Az amichay.hu lapon külön rovatot nyitottam, hogy ezeket a személyiségeket (más, szerintem fontos izraeli egyéniségek társaságában) megismerjék az érdeklődők. Most csak néhány, Budapest városiasodásával kapcsolatos személyre térek ki.

A számtalan kíváló építész körül kettőre: Hajós Alfréd (1874-1955), és Kozma Lajos (1884-1948) alakjára.

Bár, kétségtelen, Budapest építészeti arculatát befolyásolták azok a zsinagógák, amelyeket a növekvő számú és egyre nagyobb gazdasági erőt képviselő zsidóság építtetett Budapesten, de a zsidó alkotók, tervezők, kézművesek és iparművészek működési köre ezeknél jóval nagyobb volt.

Hajós Alfréd ( Guttmann Arnold) az első magyar olimpikon (1896 Athén – úszás). Nagyon szegény családból származott,  13 éves korában kezdett komolyan úszni miután édesapja a Dunába fulladt.  Az Olimpia idején  a Műegyetem építészkarának első éves hallgatója volt. Diplomázása után a kor legnevesebb mestereinél dolgozott, de már 29 évesen saját céget nyitott. Életének mindvégig fontos eleme maradt a sport, ám nem kevesebb ambicióval művelte az építészetet. Az 1924-es párizsi olimpia szellemi versenyén ezüstérmet szerzett egy tervével. Máig figyelemre méltó, modern épülete a Nemzeti Sportuszoda a Margitszigeten.

Kozma Lajos a XX. század magyar építészetének és iparművészetének egyik legnagyobb hatású, nemzetközileg is elismert alkotója volt.

Somogyban született, és kora gyerekkorától ismerte a magyar népművészeti motivumokat. Ráadásul, legalább annyira volt grafikus is, mint építész,  vagy bútortervező. Korabeli írókkal, költőkkel jó barátságban volt, készített könyvillusztrációkat is. 1914-től négy éven át teljesített frontszolgálatot tüzértisztként.  Ebben az időszakban született újabb külön kötetben megjelent grafikasorozata: Zsuzsa  Bergengóciában. 1916-tól sorra látnak napvilágot kortárs szerzők írásai Kozma-illusztrációkkal, a Kner nyomdával való együttműködése eredményeként.

1906-ban diplomázott mint építész, külföldi tanulmányútjai után Lajta Bélánál dolgozott, majd 1913-ban megalakítottaa Budapesti Műhely néven ismert belsőépítészettel foglalkozó csoportot.

1930-as évekbeli építészeti-belsőépítészeti tevékenysége a legizgalmasabb. Ebben az időszakban tervezett nagyobb és ismertebb épületei (Átrium-ház, Régiposta utcai bérház, Üvegház, stb.) mellett családi- és bérvillái a hazai modern szellemű építészet kiemelkedő alkotásai.

Kozma Lajos írja önmagáról 1935-ben a Magyar Iparművészet című folyóiratban: „… Az érvényesülésért nem verekedtem soha. Jöttek jó emberek és rendeltek nálam könyvet, bútort, lakást, házat, ahogy szomszédomban a nemes csizmadiánál papucsot, cipőt, csizmát. Igyekeztem derekasan megfelelni a feladatnak – mert mindig feladatnak éreztem és gyönyörű erőpróbának ezt a tusát -, a vízió és az anyag, a régi megkötöttség és az új lehetőség, a szokás és a felszabadulás küzdelmét. … Elemrültem néha napokig egy szép szék vonalaiba, ahogy egy kis ház alaprajza álmaimat ma is nyugtalanítja: hogyan fromáljam meg azt, amit logikusnak, világosnak, tisztanak érzek képzeletemben. …”

1944-ben  Soros György apjával Schwartz (Soros) Tivadar  író, újságíró, eszperantistával bújkált egy darabig Budapesten – erről az élményéről Soros Tivadar könyvet írt – és mindvégig azzal idegesítette társát, hogy halálos nyugalomban rajzolt.

Budapest urbánus fejlődéséből kihagyhatatlanok a kávéházak.  Saly Noémi, a téma kíváló szakértője szerint, csak a máig zsidónegyedként számon tartott belső-erzsébetvárosi területen, a századfordulón 220 kávéház, kávémérés működött. Budapest többi részén még vagy 300. Legtöbbjük a nagykörút két oldalán. Kávéház címet az 1882-es évektől az utcaszinten lévő, legalább 150 négyzetméteres alapterületû és 4 méter belmagasságú üzlet viselhetett, amelyben legalább két biliárdasztal is állt.  Később kialakult a kávéházak éjjeli változata, a varieté, az orfeum.

A Hadik Dél-Buda egyik leghíresebbje volt, 1922 és 1944 között, amikor  Kaiser Adolf és fiai vezették. Nem a pompás enteriőr, de még nem is a frissen pörkölt kávéja miatt, hanem a társaság okán. A legendárium szerint, addig, amíg Karinthyné Bőhm Aranka és barátnői nem tették a törzshelyükké, említésre sem méltó hely volt. A férjek, mint Devecseri Gábor, Karinthy Frigyes  később érkeztek, és nem maradhattak el a nőtlen férfiak sem – Déry Tibor, Somlyó Zoltán, Surányi Miklós.  Aztán, már oda jártak azok az írók is, akik nem a szomszédos utcákban laktak.

A zsidók többsége nem ment el a  századfordulón  a nagyobb hírnév, megbecsülés reményében, nem ment el, amikor a zsidótörvények egyre inkább korlátozták az életüket, és még akkor sem, amikor 600 ezer magukat magyarnak vallott sorstársukat kiirtották. A többség nem ment külföldre, mert még mindezek után is magyarnak érezte magát.

Poros faluból iparbirodalom

A XIX. század elején Csepelen délszláv jobbágyok és német zsellérek éltek. Az 1838-as árvíz szinte teljesen elpusztította a sziget budai oldalán lévő települést, így uradalmi engedéllyel az újjáépítés a soroksári ághoz közeli, árvízveszélynek kevébé kitett területen történt.

A sziget egészen az 1870-es évekig, a gubacsi gát megépítéséig,  valóban elszigetelt volt az egyre terebélyesedő, jövendő fővárostól. De ezek után is, a kapcsolat csupán annyi volt, hogy friss kenyeret és tejet szállítottak a vásárcsarnokba. Sovány földeken és legelőkön gazdálkodó mezőgazdasági település, alig ezer lélekkel, mielőtt Weiss Manfréd és fivére a község melletti legelőre telepített gyárat.

Weiss Manfréd 1857-ben született Pesten.

Nagyapja pipakészítőként érkezett, apja és bátyja már terménykereskedő volt.

Kereskedelmi akadémiát végzett, majd Hamburgba küldték inaskodni. Apja korai halála után a bátyjával  közös üzletük az 1882-ben megalapított, első magyar konzervgyár (Globus).

Ehhez, a bádogdobozokat is maguk gyártották, és mellette töltények szétszerelésével és újratöltésével is foglalkoztak. A ferencvárosi gyár egyre bővült, majd egy baleset miatt végképp kénytelenek voltak új telephelyet találni. Az üzem 1893-ban még alig 150 helyi munkással indult. 1896-ban, amikor a testvérek felosztották érdekeltségeiket és Manfréd vette át a csepeli gyárat, már 400-an dolgoztak, és a termelés még csak ekkor kezdett belendülni igazán.

1896-1914 között a gyár az ország legnagyobb hadiüzemévé fejlődött.

Az állami megrendelések, a biztos felvevő piac elősegítették a gyár rohamos fejlődését. Egymás után épültek az új csarnokai. A lőszergyártáshoz már saját rézkohászat működött,  kovácsműhely, anyagvizsgáló, víztorony,  kazánház és nagyon sok raktár épült.

1907-ben megindul a fémcsőgyártás 1909-ben a járműgyártás.1911-ben  az acélkohászat is beindult a gyárban. Egyre több munkaerőt igényelt az üzem, a megnövekedett forgalom pedig szükségessé tette a közlekedésfejlesztést. 1912-ben megnyitották a Ráckevei HÉV szárnyvonalaként Csepel első HÉV vonalát.

1914 nyarán a gyár  családi részvénytársasággá alakult. A háború miatt megnövekedett igényeket csak úgy tudták kielégíteni, hogy bevezették a három műszakos munkarendet.

A Generál Biztosító 1917-ben közel 100 millió koronára becsülte a csepeli gyár értékét. Az első világháború végén a Weiss-műveknek 28 ezer munkása volt, 250 hektáron elterülő gyártelepe 216 épületből állt.

A háborús években épülnek ki Csepel kulturális és szociális létesítményei,  segélyhely, tanoncműhely, kaszinó. A gyárral együtt fejlődött a település, a gyár mellé csecsemőotthon épült.  Csepel község lakóinak száma pedig 1910-re megközelítette a 10 ezer főt. Az 1920-as években épült fel a gyártelep keleti részén a tisztviselőtelep, az iskola és Csepel első kórháza. Weiss Edit, Manfréd hatodik gyermeke irányjtotta a karitatív tevékenységet a  Weiss Manfréd Művekben. Miután 1944-ben Magyarországot elhagyni kényszerült, még az USA-ban is folytatta a magyar emigrációt segítő munkáját.

A háború  alatti években Weiss Manfréd számos elismerésben és kitüntetésben részesült. 1896-ban kapott magyar nemességet „csepeli” előnévvel, 1901-ben  a „Vaskoronarendet”, a  „Ferenc József-rend” középkeresztjét, 1915-ben lett felsőházi tag, és 1918-ban az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legnagyobb hadianyag-szállítójaként szerzett érdemeiért pedig bárói rangot kapott.

A gyára volt az élete, így amikor  a Tanácsköztársaság idején államosították, öngyilkosságot kísérelt meg, 1920-ig Bécsben is maradt, ahová gyógyulni vitték. 1922-ben halt meg, de az örökösök továbbra is közösen működtették a gyárat.

Az I. világháború utáni visszaesést fejlesztésekre használták ki. Tű-, bergmanncső-, a kályha- és a tűzhelygyártást  szerveztek. Az évtized vége felé indult meg a repülőgépmotor-, kerékpár-, varrógép- és traktorgyártás is. Kétütemű autómotorokat is kikísérleteztek, de a gyártás nem valósult meg. Az új gyártási ágak beindításáshoz több külföldi licencet szereztek be, a repülőgépgyártáshoz a Gnome-Rhone, a Heinkel, a Fokker és a Caproni, a kerékpárgyártáshoz a Puch, a varrógépekhez a Pfaff licenceit.

Az értékesítésre kiterjedt hálózatot hoztak létre. Ezek több fővárosban állandó képviseleteket nyitottak és Európa, Afrika és Ázsia nagyobb városaiban bizományosi hálózatot működtettek. A Weiss-műveknek még bérelt tengerjáró szállítóhajója is volt.

Az 1930-as évek közepén a gyár már 15 ezer embert alkalmazott.

Erre az időre divattá vált a budapesti bérházépítés. Különösen az egyes nyugdíjalapok fektették a pénzüket bérházak építésébe. A főváros adókedvezménnyel támogatta a korszerű bérházépítést, amely feltételei között volt a fürdőszoba megléte minden lakásban, és a meglehetősen gyors kivitelezés.

Preisich Gábor naplójában leírta, hogy milyen eröltetett menetben dolgoztak a Weiss Manfréd Művek nyugdíjpénztára bérházának építésén. A XI. kerületi Bartók Béla út 62-64. saroktelkén épült hatemeletes bérház vasvázas, amelyet a felállítása után bebetonoztak. Földszintjén volt a híres Simplon mozi. Az építész elmesélte, hogy milyen körültekintéssel választották ki őt és tervezőtársát, Vadász Mihályt, majd pedig miként tervezték a házat, amely a kor igényességéhez viszonyítva is különleges használati értékkel bíró lakásokat produkált.

Ma is az egyik legtöbbet emlegetett Bauhaus ház Budapesten a II. kerületi Margit krt. és Rómer Flóris utca sarkán, amely szintén a Weiss Manfréd nyugdíjalap bérházaként épült 1937-38-ban. Hofstätter Béla és Domány Ferenc tervezte.

A hosszú távra és megfontolt tervezés, amely a Weiss művek vezetését jellemezte, 1944-ben egyszeriben megszakadt. Előbb a németek, majd a kommunisták sajátították ki.  A „vas és acél országa” idején továbbra is fontos ipari központ – lényegesen kevesebb kreativitással, de jelentős munkahely.

A rendszerváltásig  egységet képező vállalatcsoport a kilencvenes években fokozatosan megszűnt,  felaprózódott és sokan csődbe mentek. Jelenleg kétszáznál is több cég próbál megélni a kb. 200 hektáros területen. Lebontották a kezdetektől mindig létező gyárkapukat, csak a főbejárat, az I. számú kapu marad meg, amolyan emlékműnek.

Sok lenyűgöző ipari épület közül akad igen sok lepusztult, gazdátlan épület, csarnok. A javítások, felújítások bizonyos esetekben  több kárt okoznak, mint hasznot.

A következő rész: Urbánusok

Családtörténetek

A budapesti zsidóság  országépítő szerepét egy-egy család felemelkedésén keresztül érzékelhetjük leginkább.

A családtörténetek jó része azonban szomorú véget ért. Nem csupán az adott személyek sorsát illetően, hanem  abban is, hogy mindaz, amit több generáción keresztül létrehoztak, miként vált az enyészetté.

Ahogy belerokkant a Spanyol Birodalom a zsidók elűzésébe, és ahogy a hatvan évvel ezelőtti, arab országokban élő zsidók  exodusa meggyengítette azok gazdasági potenciálját, nem lehet eltekinteni attól, hogy az 1920-as évektől kezdődő  zsidóellenes törvények  és a Holokauszt  mélyrehatóan befolyásolták Magyarország gazdasági fejlődésének  megtorpanását.

Goldberger Leó családja öt generációval korábban telepedett le Óbudán. Az aranyműves Perec itt született fia, Ferenc már textillel kereskedett, és 1785-ben megalapította kékfestő üzemét a Lajos utcában. Ma ez a Textilmúzeum. Az ő fia Sámuel már a legkorszerűbb gépekkel szerelte fel az üzemet.

Mivel támogatták az 1848-as szabadságharcot, annak leverése után hadisarcot kellett fizetniük. Kemény évek következtek, mire újra talpra álltak, de már 1857-ben újra elismerté vált a gyár, ennek jeléül, 1867-ben pedig még nemesi címet is kaptak Ferenc Józseftől. 1905-ben vált részvénytársasággá az egyre sikeresebb cég.

Leó 1872-ben született, Bécsben jogi végzettséget szerzett, de  visszatért a családi vállalkozáshoz. Az első világháború idején a hadsereg beszállítója, és tovább bővítette a gyártást. A cég 1934-től külföldön (Angliában, Belgiumban, Olaszországban, Franciaországban, az USA-ban, Kanadában, Ausztráliában és másutt, még ázsiai és afrikai országokban is) több leányvállalatot alapított. 1938–1939-ben érte el a cég sikerei csúcspontját. Több világkiállításon kaptak díjakat, kitüntetéseket.

A háború alatt is  tovább fejlesztette gyárát, új gépeket, licenceket vásárolt, új üzemet rendezett be. Bár a tengerentúli kapcsolatok megszakadtak, helyettük a Balkán felé orientálódott. Goldberger Leó korának nagyra becsült személyisége volt. A mecenatúra és a közösségi alapítványok támogatása is élete része volt. 1937-ben az ő anyagi támogatásával jött létre a Műegyetemen a textilkémia tanszék. A Parlament Felsőházának tagja.  A második zsidótörvény (1939) után még megtarthatta a gyárát, de 1944-ben mégis Mauthausenbe hurcolták, ahol 1945-ben éhenhalt.

A gyár azonban tovább működött az államosításig. Az állami céget szétdarabolták, átszervezték, alkalmatlan vezetők tönkre tették – 1997-ben végleg megszünt.

Wahrmann Mór 1832-ben született Pesten. Apja textilkereskedő, anyja rabbi-családból származott.  Wahrmann Mór  a pesti evangélikus gimnáziumba, majd a pesti egyetem bölcsészkarára járt.

Mégis visszament apja nagykereskedésébe dolgozni, ahol idővel társtulajdonos lett.

Pénzváltót alapított,  ipari befektetések részese,  1869-ban már földbirtokokat vett, és parlamenti képviselő  Deák Ferenc szabadelvű  pártjában.  Ezzel együtt aktív szerepet vállalt a zsidó közösségben is: a hitközség elnöke 1883-tól.

1972-ben azok közé tartozott, akik a városegyesítést, Budapest létrehozását indítványozták.

Svábhegyi villájában népszerű, közéleti szalont tartott, és palotát építtetett  a Sugár (ma Andrássy) út 23-ban.

Számos társadalmi szervezet alapító tagja, végrendeletében komoly összeget adományozott  jótékonysági célokra, illetve a Magyar Tudományos Akadémiára.

Kornfeld Zsigmond 1852-ben született Csehországban. Mivel édesapja meghalt, már 14 évesen dolgoznia kellett. Wahrmann és fia bankházaiban kapott először munkát Prágában.

1877-ben   Rotschild Albert a Magyar Általános Hitelbankhoz küldte instruktorként Budapestre – 26 évesen már igazgatósági tag. 1878-ban az ő közreműködésével menekült meg a bank a csődtől.

A magyar állam számára is több ízben sikeresen szerzett életmentő kölcsönöket, miközben a bank fontos ipari és infrastruktúrális beruházásokhoz nyújtott hitelt. Tökéletesen megtanult magyarul. 1899-ben a tőzsde elnöke, 1902-ben a felsőház tagja lett és 1909-ben bárói rangot kapott.

Fia, báró Kornfeld Móric iparmágnás, a Ganz-Danubius Gépgyár vezérigazgatója volt, 1905 és 1918 között, majd az 1920-as évektől a Weiss Manfréd Művek igazgatója.

Műgyűjtőként és a Magyar Tudományos Akadémia támogatójaként is ismert volt.  Egyike volt azoknak, akiket a második világháború alatt a Gestapo semleges területre menekített, gazdasági érdekeltségeinek átadása fejében.

Chorin Ferenc 1842-ben született Aradon.

Nagyapja még rabbi volt, de ő már jogot tanult Pesten.

Alföld néven napilapot alapít, 1867-ben pedig már parlamenti képviselő.

Először a szénbányászat volt tevékenységi területe, majd 1901-ben megalapította a Gyáriparosok Országos Szövetségét.

Hatvan éves korában katolicizált, bejutott a parlamenti felsőházba.

Az 1879-ben született fia folytatta apja tevékenységét, közeli kapcsolatba került a kormányzó Horthy Miklóssal, olyannyira, hogy miután 1944-ben vagyonát hátrahagyva kénytelen volt emigrálni, a II. világháború végén Portugáliába menekült Horthy családot anyagilag is  támogatta.

A következő rész: Poros faluból iparbirodalom

Jöttmentekből magyar hazafiak

A zsidók, nagyrészt kereskedőkként érkeztek  Pestre. Ahogy nőtt a népesség, szükség volt a speciális zsidó élethez nélkülözhetetlen szolgáltatásokat végzőkre, a saktertől a kóser vendéglősön  át a rabbig.

A zsidó népesség több mint fele foglalkozott kereskedelemmel, még a XIX. század közepén is.

A zsidó kézművesség, amely ekkor a népesség 10%, alapvetően városi keresletre összpontosult: ötvösök, optikusok, esernyőkészítők és főként szabók.

Ugyanekkor az értelmiségiek aránya még nem haladja meg az 5%-ot a zsidók körében, habár a tendencia kibontakozóban: a letelepült  kereskedők gyermekeiket a legjobb iskolákba küldik.

Magyarságukat mind inkább hangsúlyozandó, zsidó identitásuk legfeljebb vallási hovatartozást jelentett, később,  már azt sem biztos. Vándorló zsidókból, magyar zsidók, majd izraelita vallású magyarok, még később zsidó származású magyarokká lettek. Ebben a folyamatban szerepet játszott egy kölcsönös érdeken alapuló, hallgatólagos megállapodás.

A kiegyezés után a zsidó népesség létszáma Magyarországon több mint félmillió. 1911-ben már 911 ezer fő. A dualizmus korában Magyarország   nem zsidó magyar  népessége, a többi nemzetiséghez viszonyítva,  nem érte el az ötven százalékot sem. Tehát  „Nagy-Magyarországon” a magukat magyarnak valló zsidók nélkül nem lett volna magyar többség.

Budapesten a zsidók számarányánál is nagyobb jelentőségű volt előbb a gazdasági, majd a kultúrális életben betöltött szerepük.

Mindenekelőtt, a magyar feudális társadalmi rétegződés, amelyben elenyésző volt a polgárosodott  középréteg, a betelepülő zsidók éppen ezt a réteget gyarapítoták.

1910-ben az ország lakosságának 72%-a tudott írni és olvasni. A zsidóknál ez 90% volt. A felső kereskedelmi iskolákban tanulóknak több mint fele volt zsidó. Az orvostanhallgatók 46%-a, a jogászok 27%-a, a műszaki főiskolák hallgatóinak 33%-a. Ugyanekkor az ügyvédek és orvosok felét, az újságírók 40%-át, a mérnökök harmadát, a művészek és írók negyedét tették ki a zsidók.

Igaz, a politikai és közigazgatási pozciókban továbbra a magyar nemesség volt a legnagyobb számban. Ide, többnyire csak a kikeresztelkedésen át vezetett az út egy zsidó számára, lett légyen az bármilyen tehetséges is.

Az asszimiláció hatása lemérhető abban is , hogy 346 kikeresztelkedett zsidó család kapott nemesi címet.

A zsidók szerepét a magyar ipari fejlődésben még olyan, antiszemita  történész, mint Szekfű Gyula is elismerte: ” a zsidók alapította gyárak nélkül Magyarország az osztrák tőke gyarmata lett volna, vagy megállt volna a hatvanas évek mezőgazdasági szinvonalán”.

A magyar zsidók hűségüket már az 1848-as szabadságharc idején is egyekeztek bizonyítani, az I.világháborúban pedig tömegesen vettek részt, kereken tízezer zsidó esett el a fronton, hasonlóan sokan megsebesültek, és magas kitüntetésekben részesültek.

A következő rész: Családtörténetek

A zsidók hatása Budapest városfejlődésére a kiegyezés (1867) és a II. világháború között

Zsidók jelenlétét a magyar történelem különböző színterein, már a honfoglalást megelőzően, az Etel-köztől kísérhetnénk egészen napjainkig. Meg is tette Dénes Gábor remek dokumentumfilmsorozata, Raj Tamás közreműködésével.

Az „aranykor”,  a magyar-zsidó együttműködés példamutató korszaka  azonban,  csak a XIX. század második felében, az Osztrák-Magyar Monarchia  boldog, béke-éveiben következett el, és mindössze 50 évig tartott, mert az ezt követő 25 évre már a drasztikus romlás volt jellemző. Ennek az időszaknak rendkívüli hatása volt a magyar gazdasági és kultúrális életre, de közben, sikeresen elvakította a magyar zsidóságot, hogy időben felismerje a közelgő veszélyt. Miután 600 ezer magyar zsidót kiírtottak, és a vidéki települések zömében csak a megüresedett zsinagógák és a temetők emlékeztetnek rájuk, Budapesten koncentrálódott a megmaradt zsidóság.

Napjainkra, a magyar-zsidó ambvivalens viszony  problémáira rárakódott az utóbbi másfél évtizedben megjelent izraeli befektetői tevékenység negatív hatása, amely a nem-zsidó magyarok körében fokozta az antiszemita érzelmeket, anélkül, hogy mérlegre került volna a befektetések értéke és feltárták volna a hibák okait. A múlt felemlegetése jórészt a Holokausztra korlátozódik, holott, valószínűleg, többre mennénk azzal, ha az együttműködés évtizedeinek sikereit elemeznénk.

Budapest, amelynek nagyvárossá válása is a kiegyezés után kapott lendületet – 1873-ban jött létre Óbuda, Buda és Pest egyesítésével -, és amelyet Karl Lueger, Bécs századfordulós polgármestere nevezett irónikusan Judapestnek, mivel az akkori lakosság csaknem negyede zsidó volt, kitűnő terep arra, hogy megvizsgáljuk, miért jó, ha zsidók is élnek a magyarok között.

Tiltástól a letelepedésig

Pest szabad királyi város tanácsa még 1773-ban is úgy nyilatkozott, hogy a városban nem lakhatnak zsidók.  1755-től ugyan vásározhattak itt, de állandó jelenlétüket a városi vezetés nem tűrte. 1783-ig  meghatározott időre szóló ideiglenes tartózkodási engedélyt adtak egyeseknek, és csak 1786-ban bérelhetett állandó lakást és nyithatott üzletet az első zsidó Pesten.

A mai Budapest területén a zsidók letelepedésének három  típusa alakult ki az idők folyamán. Budán királyi privilégium tette lehetővé, Óbudán földesúri birtok mellett lakhattak, míg legvégül, Pesten, a polgárváros fogadta be őket. Mivel ez utóbbi, csak a XVIII. század végén kezdődött, itt már nem különült el olyan határozottan a zsidónegyed, mint a középkori gettók esetében. Vagyis, a lebontott  városfalon túl kialakultak a zsidó jellegű negyedek, ahol azonban vegyesen laktak zsidók és nem zsidók.

A pesti, belvárosi polgárok féltékenyen őrizték a tulajdonjogot – a városfalon túli telkeikre csak ők építkezhettek, hogy jó haszonnal bérbe adhassák a lakásokat a betelepülőknek. Miután az új vásártér (a mai Madách-házak környéke) volt a zsidók piaca, ez a környék töltötte be a „kikötő” szerepet a betelepülő  zsidók számára. Itt nyitották az első kóser vendéglőket, majd itt vált a zsidó élet központjává az Orczy-ház, 1936-ig, az épület lebontásáig. A város legjövedelmezőbb épületét  végül már csak zsidók lakták, így a köznyelv Judenhofnak nevezte. Mivel az épületben megtalálható volt a zsidó életvitelhez szükséges összes szolgáltatás, a rituális fürdőtől a sakteren, a takarékpénztáron és könyvkereskedésen át az imaházig, a zsidók a házon kívül is, a környéken béreltek lakást.

A zsidó közösség létszáma gyorsan nőtt.  Az 1793-as összeírás 126 családot tartott nyilván, 1817-ben már 232 családot, 1833-ban pedig 1356 családot (6983 fő), 1848-ban a város 13,8 %-a volt zsidó.  A főváros lakosságának 1890-ben 21 %-a, 1910-ban 23%-a, vagyis 203 ezer zsidó lélek.

A XVIII. században főként németországi, askenázi zsidók települtek Budapestre, a XIX. század elején a pesti zsidó népesség 84%-a lakott a Judenhof környékén, a lélekszámában gyarapodó zsidóság innen költözött szét a terjeszkedő nagyváros más részeibe. A  XIX. század első harmada után megindult a szegényebb galiciánerek bevándorlása. Ők,  jobbára az alacsony szociális státusú Külső-Józsefvárosban telepedtek le.

A nagykereskedők már a XIX. század közepén a Király utca helyett a Lipótvárosban nyitottak üzleteket, oda költöztek lakni. A kisiparos, kispolgári foglalkozásúak, az alsó-középosztály a Király utca mentén a Nagykörúton túlra húzódott ki. A szegényebbek a Külső-Józsefvárosban  találtak megélhetést.  Buda előkelő részeibe, vagy a Sugár út (ma Andrássy út)  környéki palotákba költöztek  az „új arisztokrata zsidók”. Az 1930-as években Újlipótváros, modern lakóépületeivel, a polgári, értelmiségi zsidók negyedévé fejlődött.

A gyorsan fejlődő fővárossal együtt a zsidóság gyarapodott lélekszámban. Szorgosan vett részt fejlesztésében, viszonzásul remélve  a befogadást. Nem túlzás azt mondani, hogy Budapestet bizonyos mértékig éppen a zsidók igényei és lehetőségei fejlesztették, tették naggyá.

A következő rész: Jöttmentekből magyar hazafiak