Nick-udvar – második felvonás
Volt tehát ünnepélyes megnyitó, van aki új nevet is akar adni annak, aminek már van… ez valami hungarista népbetegség? A helyet Nick-udvarnak hívják, sem nem belvárosi passzázs, sem mini Montmarte, vagy egyéb sematizáló marhaság! Talán a mai kurzusnak nem tetszik, hogy az udvart egy kocsmárosról, Nick Sámuelről nevezték el, de abban az időben, amikor ez közkedvelt hely volt, akkor a német, a zsidó, a szerb és horvát bevándorlók is tisztelt polgárai voltak a városnak – mert nagy részt vállaltak abban, hogy felvirágozzon!
Azon túl, hogy a tükék ezen a néven azonosítják a helyet, egy turisztikai kommunikációban is célszerű az egyediséget hangsúlyozni, ahelyett, hogy valami más gyenge utánzataként tüntetik fel.
Ablak a Széchenyi térre – a látvány és ami mögötte van…
A földszinti rész felújítása egy szerencsés csillagegyüttállás eredménye volt: éppen új vezérigazgatót neveztek ki a vagyonkezelő Holding élére, és fiatal művészek egy csoportja elszántan „tolta” a projektet. A kezdetben csak 5 millió forintra tervezett felújítás 20 millióba került, ami még mindig nevetségesen kis összeg a felújítás kritikus minimumának megvalósításához, és nem is lett volna elég, ha nem lépnek be a különböző, adományozó pécsi cégek. A jelenlegi helyzet legfőképpen arra bizonyíték, hogy lehetséges egy win-win típusú üzleti modell, ha van hozzá akarat.
Ám ahhoz, hogy ez a kezdeti lépés valóban sikeres legyen, már most neki kellene kezdeni a felső két szint programjának, és üzleti modelljének kidolgozásához. A megnyitóval kapcsolatos egyik cikkben az jelent meg, hogy „az emeleten a jövőben üzleteket, esetleg luxuslakásokat szeretnének kialakítani”. Vagyis, fogalmuk sincs, hogy mire kellene használni a két felső szintet!
Üzleteket említeni egy olyan városban, ahol a sétálóutca-gerincen (Király utca, Ferenciek utcája) több tucat üzlet áll üresen, és a meglévők nagy része is a létéért küzd – enyhén szólva is szakmai tudatlanságra vall. Ha valaki ismeri a három lépcsőházat, az emelkedő terepre rásimuló belső szinteket, akkor azt is tudnia kell, hogy liftet is legfeljebb egy lépcsőházba lehet építeni, de ott sem oldja meg az akadálymentes megközelítést.
Luxuslakásról sem beszél egy hozzáértő, aki ismeri a pécsi lakáspiacot meg az épület tagoltságát, de arról már igenis van mit mondani, hogy egy XIX. századi házban is ki lehet alakítani a XXI. századi, elvárható felszereltséget, és kényelmet nyújtó lakásokat.
Ahogy az első részben említettem, a korszerű lakásokat tartalmazó épület a Széchenyi téren nagyon fontos városszerkezeti elem lehetne, nagy szükség lenne rá, és jó példával szolgálna arra is, hogy egy a magyar gyakorlattól eltérő módszerrel biztosítsuk a megvalósulást. Tekintettel arra, hogy az eddigi, magyar (pécsi) módszerek totális kudarcot vallottak a város érdeke szempontjából – ezzel nap-nap szembesülhet bárki, aki csak a Magasházra, vagy a Tüdőszanatóriumra néz – ideje kipróbálni valami mást. A Nick-udvar lehetne Pécsett az a pilot-projekt, amely kizárja a mutyi-gyanus ügyleteket, és olyan befektetői és városvezetői mentalitást honosít meg, amely hosszú távra gondolkodik, messzemenően figyelembe véve a városi közösség érdekeit, miközben, természetesen, jó üzletet akar kötni, minden résztvevő fél számára. A pécsi vállalkozói közeg nyitottságát már bizonyította a Nick-udvar földszinti részének a felújítása, a Holding is jól vizsgázott ezúttal, tehát erről a platformról érdemes tovább lépni.
Az udvar kritikus töréspontjában a galéria…
A Nick-udvar nem egy klasszikusan jó passzázs, mint például a Gozsdu-udvar Pesten, mert derékszögben megtörik, ezzel a bármelyik oldalán belépő nem látja a kijárat lehetőségét, ami pszichésen visszatartja attól, hogy elinduljon befelé. Ezért kritikus pontja a bejárattal szembeni látvány – a Király utca felől most megoldott, mert a valamikori Nick söröző helyén nyílt galéria elég vonzó látványt nyújt messziről is.
A Széchenyi tér felőli nézet akkor lenne vonzó, ha a Király pizzéria nem csak az ünnepélyes megnyitó alkalmából, hanem rendszeresen üzemeltetne ott egy ízléses kis büfét, mindaddig, amíg az onnan induló lépcsőház nem vezet sehová, vagyis addig, amíg a felső szintek nem telítődnek meg élettel. Sőt, valószínűleg az után is érdemes egy kompromisszumos megoldást találni annak érdekében, hogy a tér felőli nézelődő kedvet kapjon bemenni, akkor is, ha nem ismeri a helyet. Nyilvánvaló, hogy amint a felső szintek tele vannak lakókkal, megélénkül a forgalom, de ezeknek a töréspontoknak a jelentőségét akkor sem szabad lebecsülni, mert miután a Nick-söröző megszűnt a negyvenes évek végén, az udvar sokat vesztett a jelentőségéből.
A lépcsőház – gyerekkorom emlékéhez képest nem sokat változott…
Az ünnepélyes megnyitó előtti sürgés-forgásban kihasználtam az alkalmat, hogy felmenjek a lépcsőházba, ahonnan a nagymamám lakása nyílt. Az elhanyagoltság, a kifosztottság szívbemarkoló, de az eredeti szépség felvillantja a házban rejlő lehetőségeket.
Az utcai fronton nagy, egybekapcsolódó terek vannak, amelyeket gyerekkoromban ügyvédi munkaközösség, lapszerkesztőség, és hasonlók foglaltak el. Vétek lenne, ha ez történne most is.
Bár ezekben a terekben nem könnyű a mai igényeknek megfelelő lakásokat kialakítani, de éppen ezért kell sokszoros szellemi energiát befektetni a programalkotásba.
Az első emeleten van egy udvar, egyik oldalán függőfolyosóval, a másik oldalán egy abszurd képződménnyel – „pincelakás” a földszint és az első emelet közé beékelve.
A II. világháború után össze-vissza szabdalták az elegáns polgári otthonokat, voltak ebben a tömbben borzalmasan rossz lakások is – nem érdemes nosztalgiával tekinteni rájuk.
első emeleti udvar függőfolyosóval…
Ám a mai technológiákkal olyan lakókörnyezetet lehetne itt kialakítani, amit igényes emberek megfizetnének. Van ahol a kislakások adekvátak, van ahol a nagyok, az utcai fronton a látvány lehet erény, a belső udvarra nézőkben a csend, a passzázsra nyílókban pedig a mozgalmasság. Mivel sokfélék vagyunk, különböző elvárásokkal, sokféleképpen izgalmas lakásokat kell tudni itt kialakítani.
Első lépésben program-szinten, hogy valós üzleti tervet lehessen készíteni, aztán, ha sikerült megtalálni a kölcsönös érdekeltséget, ami a megvalósíthatóság alapja, akkor az építész kreativitás is kitombolhatja magát.
De az álmok csak akkor valósulnak meg, ha van rá pénz. Pécsnek pedig nincs pénze, nagyon nincs pénze… úszik az adósságban, ráadásul az egész országban van egy külföldi befektetők-ellenes közbeszéd, amit elég jól értenek a potenciális befektetők. Hiába van tehát szabad tőke a világon, a pécsi ingatlanbefektetéseket ez aligha érinti, hacsak nincsenek olyan elkötelezett emberek, akik képesek meggyőzni a befektetőket, hogy dacára mindennek, érdemes. Ehhez nem elég idelátogatni egy-két napra, nem elég megvendégelni a pénzes embereket, hanem alapos számításokkal kell bebizonyítani, hogy hosszú távon kifizetődő a befektetés.
A tisztességes befektető szemszögéből a magyar mutyivilág taszító. Ez, legfeljebb azokat vonzotta, akik azonnali hasznot akartak húzni, és hajlandók voltak maguk is a szürke-fekete zónában munkálkodni. Ez aztán meg is látszik a városon. Azok a befektetők, akikre a városnak szüksége lenne, nem osztanak vissza pénzt a döntéshozóknak, működésük minden mozzanata átlátható, és hosszútávú befektetéseikhez kiszámítható törvényességi és gazdasági környezet szükséges. Ha a mai városi vezetés hajlandó ezeket a feltételeket biztosítani, akkor lesz befektető a Nick udvarra. Minden egyéb üres kifogás.
Nick udvar
Fény a sötétség felett – a részben felújított Nick udvar.
Szeretnénk ezt valami jó dolog kezdetének látni – a Nick udvar földszintjén helyi képzőművészek egy csoportja talált alkotó-bemutató teret. Pontosabban szólva kiharcolta, hogy legyen.
Megvallom, én meglehetősen szkeptikus voltam, amikor az első hírek érkeztek arról, hogy a Gerillart Kulturális Közhasznú Egyesület és a Pécs Holding Zrt. együttműködéseképpen részben felújítják a Nick udvart. „Állagmegóvó felújítási munkák, a lehető legkisebb költségszinten” – hát, ettől nem sok jóra számítottam… ehhez képest igazán kellemes meglepetés volt az elmúlt szombaton „beleselkedni” a megnyitás előtt álló udvarba.
A Pécs Holding jó ideje nem jeleskedik a vagyongazdálkodásban – ennek az okát is érdemes lenne már megvizsgálni -, azonban most, kivételesen, jó lóra tettek, amikor Timár Krisztiánékkal kötöttek megállapodást.
Nem tudom, hogy mi a helyzet a beígért „fejlesztési koncepcióval”, ami 30 millióba kerül, és mindenki bele is szólhat – hallott valaki erről, esetleg éppen beleszólogatnak a pécsi polgárok?
Nos, én nem kérek 30 milliót azért, hogy most leírom – szerintem, mit kellene tenni:
1. Az önkormányzat ne vállalkozzon felújításra, ne költse a közösség pénzét, hanem csak képviselje a közösségét érdekét!
2. A város érdeke, hogy a Széchenyi téren ne csak intézmények és szálloda legyen, hanem lakóépület is!
3. A Nick udvart építése óta igencsak megváltoztak a lakásokkal kapcsolatos elvárások, de ezek a régi házak valami csodálatos módon képesek befogadni az új funkciókat is, ha az ember elég türelmesen, és kellő alázattal nyúl hozzájuk!
4. Kellő szakértelemmel, a jövőbeni, fizetőképes kereslet igényeit szem előtt tartva, készíteni kell egy olyan programot, amely az épületben lévő potenciált kihasználja, anélkül, hogy emeleteket építene rá, vagy bármilyen formában meggyalázná az elődök által létrehozott értéket. Ezt a programot ne készítse építész, mert ez nem az ő dolga, de ne is önkormányzati hivatalnokok, mert nem értenek hozzá!
5. Legutóbb 800 millióért majdnem eladták egy noname befektetőnek – jó, hogy közbejött a válság. Ugyanis a helyes menetrend nem az, hogy elpasszolja az önkormányzat, majd reménykedik, hogy az új tulajdonos felújítja az ingatlant – felelős önkormányzat, annak vagyonkezelője nem ezt teszi, hanem a következőképpen állapodik meg a befektetővel:
– tegyük fel, hogy az ingatlan mai formájában 1 milliárd forintot ér, ez a vételár,
– az alaposan elkészített program és költségvetés szerint 2 millárd a felújítási költség, amely költséget azonban egy hosszabb távú befektetéssel ki lehet gazdálkodni, ha jó a befektető, tehát a város feltétele, hogy a befektető letétbe helyezi a felújítási költséget, majd a letéti bankszámláról szoros, átlátható módon vezetett elszámolással fedezi a felújítást, majd pedig a vételárat a lakások kiadásából származó haszonból törleszti néhány év alatt a város felé. Ennek az összegnek a felhasználásáról a város közmegegyezéses módon dönt – nem zuhan bele az adósságtörlesztésbe, hanem csakis olyasmit fedezhet, amit a pécsi polgárok fontosnak tartanak.
A befektető tulajdonába mindaddig nem juthat 100%-osan az ingatlan, amíg a felújítást nem fejezi be, illetve, a vételárat nem törleszti. Ezzel a módszerrel elkerülhető, hogy a Magasház, a Tüdőszanatórium és hasonlók sorsára jusson az épület. Célszerű, ha a befektető mindaddig, amíg minden tartozását nem törleszti, nem adhat el lakást, csak bérbe adhatja, ám a bérbeadás lehet lizing-tipusú is, igy a folyamat végén a lakók tulajdonába kerülhetnek az egyes lakások. Ilyen módon hosszú évek során kontroll alatt tarthatja a városvezetés a befektetőt, de ami még fontosabb, hogy a befektető tudja, hogy a felújítás befejezésével nem szabadulhat meg a háztól, tehát érdemes neki minőségi munkát végezni.
Persze, van ennek a módszernek néhány hibája:
1. Mutyi-országban nem lehet sunnyogni a pénzzel – a döntésben résztvevők nem is számíthatnak arra, hogy nekik, személy szerint bármilyen anyagi hasznuk származik ebből az üzletből…
2. A mai döntéshozók nem tudhatják, hogy pár év múlva is ők lesznek azok, akik az erkölcsi győzelmet learatják…
Viszont van néhány nem elhanyagolható előnye a város számára:
1. A befektető, legyen az bárki, kénytelen jó minőségben felújítani a házat.
2. Végre élő emberek néznek ki a Széchenyi téri ablakokból.
3. Mivel ez egy minőségi felújítás, a lakások minden bizonnyal nem lesznek olcsók, de ez azt is jelenti, hogy fizetőképes, a városi környezetet értékelő népességgel gyarapodik a belváros, akik a környező üzletekben, kávéházakban fellendíthetik a forgalmat, és a belvárosba visszatérő élet beindíthat egy pozítiv spirált a helyi gazdaságban. Ezzel a belvárosi területek tágabb körben is felértékelődnek, amely újabb bevándorlást eredményezhet, és a gazdasági élet további fellendülését… A belvárosban iszonyúan sok az üres, pusztuló épület – gazdálkodni kellene velük, mégpedig olyan városra kiterjedő komplex szemlélettel, amely ma nem létezik Pécsett.
A téma itt folytatódik…
Partnerség
A kommunikáció szerepe a városgazdálkodásban
A pécsi stratégiai tervezés kapcsán kritizáltam a lakossággal való kommunikációt. Azért, mert nem volt elég hatékony. Persze, mondhatják sokan, hogy már az is eredmény, ha egy városvezetés igyekszik kialakítani egyfajta párbeszédet a helyi lakossággal. Remek, de akkor csináljuk ezt a lehető legjobban! Mert vannak jó példák, van hozzá módszertan, és ha belefektetjük azt a munkát, amit egy város „beszkennelése” jelent, megsokszorozhatjuk az eredményeket!
Belátom, hogy csak olyan településeken lehet kialakítani jó kommunikációt, ahol az önkormányzati vezetésben megvan a hajlandóság, már vannak próbálkozások, esetleg jó eredmények is, és a felelős vezetők felismerték a kétirányú kommunikáció hasznosságát – egyfelől az eredményesebb szolgáltatások kialakításában, másfelől a lakosság támogatását tekintve. Magyarul, az a politikus, aki viszonylag eredményesen dolgozik, és szeretné még jobban tenni a dolgát, az megteremti annak lehetőségét, hogy az önkormányzat területén élők, dolgozók, vagy csak rendszeresen odalátogatók észrevételeit begyűjtse.
Az „Integrált városfejlesztési stratégia” (IVS) része az úgynevezett „partnerség”, ami azt jelenti a magyar gyakorlatban, hogy ha budapesti kerületről van szó, akkor megküldik a szakmai anyagot a szomszédos kerületeknek, a fővárosnak, néhány civil szervezetnek, esetleg szerveznek lakossági fórumot. Ezek a lakossági fórumok általában úgy néznek ki, hogy az önkormányzati vezetők, szakemberek elmondják a mondandójukat, majd „hozzá lehet szólni”… Ezek kerete többnyire alkalmatlan arra, hogy a problémák, vagy a javaslatok teljes mélységükben terítékre kerüljenek. A lakók panaszkodnak egy kicsit, és ha befogadó az önkormányzat, akkor az általános dolgok valamilyen formában bekerülnek a stratégiai célkitűzések közé. Azonban elvész az a lehetőség, hogy az önkormányzat vezetőihez a hasznos, lakossági javaslatok valóban eljussanak, és ami még fontosabb, hogy a lakosság szorosan együttműködjön az önkormányzattal a közös célok megvalósítása érdekében.
Keleti Ágnes idejében a képesség volt az egyedüli szempont…
Annak idején a mamám, mint kezdő edző, nem elégedett meg azzal, hogy majd jelentkeznek a tornázni akaró gyerekek, hanem „beszkennelte” a helyi iskolák tanulóit – módszeresen feltérképezte az összes általános iskola, összes tanulójának képességeit azzal, hogy meglátogatta a tornaórákat. A város minden általános iskolájának minden tornatanárával felvette a kapcsolatot, a naptárát beosztotta úgy, hogy minden osztályt lásson. Akit tehetségesnek ítélt, annak adott egy kis levelet a szülőknek címezve – érdemes a gyereket külön-tornára küldeni. Így toborozta azokat a lányokat, akik két év kemény munka után megverték az országos bajnok-csapatot…
Jellemző a magyar állapotokra, hogy ezek után nem sokkal, anyám elvesztette az állását, mert a hatvanas évek elején külföldi torna-versenyekre járni nagyon jó üzlet volt, és az akkori csókosok sem szerették volna elveszíteni. Mit nekik a magyar torna-sport dicsősége a világon, ha közben egy vidéki edző elveszi ezt a lehetőséget tőlük…
Az a polgármester, aki nem populista lózungokra akarja építeni a jövő évi választási kampányát, akinek tényleg fontos a lakosság bizalma, és hosszútávon, jó munkát akar végezni, annak elengedhetetlen a településén élők tudásának integrálása a jövőbeli döntések előkészítésének során.
Igaz, egy-másfél év nagyon kevés idő arra, hogy közepes város, vagy egy budapesti kerület lakosságát beszkennelje valaki, de a szisztematikus munkát akkor is el kell kezdeni, ha a választásokig nem lesz teljes a felmérés. Valójában ez a munka sosem fejeződik be, hiszen a város dinamikus jelenség, de már a részeredmények is minőségi javulást hozhatnak az önkormányzati vezetés és a lakosság viszonyában.
Az alapvető különbség, hogy ELŐBB KÉRDEZZÜK A HASZNÁLÓT, és csak aztán mondják el a magukét a szakemberek és a politikusok, olyan gesztus, amit Magyarországon meg kell tanulni – éppen ezért példa értékű lenne, ha egy bátor politikus felvállalná már most. A politikai bátorságon túl, a „szkennelést” lebonyolító csoport úgy tud hatékonyan dolgozni, ha az első pillanattól szoros munka-kapcsolatban van a helyi médiával. Helyi újságok, rádió vagy tv-állomások érdekeltek lehetnek abban, hogy folyamatosan, „tálcán kapják” a híreket, a vita-témákat.
Az első lépések…
Az alapos munkának két nagy ellensége van Magyarországon: az egyik a négyéves választási ciklusból fakadó rövidtávú gondolkodás, a másik a protekcionizmus. Mert ha egy politikus felismeri, hogy a kerületének, a pártjának és saját magának is nagyon jót tenne, ha elkezdenék a szisztematikus felmérést, kérdéses, hogy van-e a látókörében olyan szakember, aki a városgazdálkodáshoz és a kommunikációhoz is ért, van elég ismerete, tapasztalata, hogy ezt a hatalmas munkát koordinálja, és folyamatosan produkáljon eredményeket, vagy csak olyanok vannak, akik elvállalják a munkát, mert kell a pénz, de igyekeznek azt letudni, de nem érzik, hogy micsoda felelősség nyomja a vállukat. Pedig itt éppen a HOGYAN a legfőbb kérdés.
A legnagyobb feladat az, hogy „ne maradjon ki senki” – ahogy a mamám gondoskodott arról, hogy egyetlen potenciális tehetség se kerülje el a figyelmét a városban, úgy a nagy település-szkennelésben is az a lényeg, hogy egyetlen ember se érezze, hogy őt kihagyták… Tehát ez nem egy értelmiségi vircsaft, hanem egy olyan területi és társadalmi feltérképezés, amely mindenkihez el kell jusson. Persze, nem egy népszámlálás-szerű zaklatásként, hanem csakis, mint lehetőség, amivel aki akar, az él, aki pedig csak szemlélődni szeret, azt is megteheti. Mi kérdezünk, aki akar válaszol, és az ebből kialakuló helyzetképet azonnal és következetes rendszerességgel el kell juttatni az érdekelt lakossághoz – mindezt még mindenféle döntés, illetve szakmai program előtt!
Az egyik legproblematikusabb dolog a városrendezési tervekben, hogy az idő-faktor valahogy elvész… egy-egy projektnek lehet határideje, de egy városban végbemenő változásnak csak jelei vannak. Mégis, a legtöbb városstratégia kitűz egy határidőt, lehetőleg jó távolit, Pécs esetében 2030-at, mert 2020-at már túl közelinek érezték, hogy a sok légből kapott ötlet megvalósuljon… Ez egy problémákkal teli városban rettenetesen idegesítő dolog , hiszen a honpolgár már ma szeretné egy picit jobban érezni magát! A jó városrendezési tervek ezért ugyan kitűznek stratégiai célokat, de arra is nagyon konkrét programot adnak, hogy holnap mi lesz jobb. E nélkül ugyanis nem lehet értelmes együttműködést kialakítani.
Az együttműködés másik fontos pillére az, hogy azok az emberek, akik minimális aktivitást fejtenek ki a lakókörzetükben, érezzék, hogy javaslataikra valóban odafigyelnek. Mint aki 2004 óta „hinti az igét” Budapest jövőjével kapcsolatban, számtalanszor tapasztaltam, hogy bizonyos politikusok figyelmét felkeltették a gondolataim, olyannyira, hogy mint saját bölcsességüket adták tovább – rémesen undorító viselkedés, azon felül, hogy nem is praktikus. Egy politikusról alkotott választói véleményben annak is komoly szerepe van, hogy az illető milyen szakemberekkel veszi körül magát, és azok tudását mennyire tiszteli. Természetesen, egy politikus át kell vegyen szakmai következtetéseket, ám ennek a hiteles módja az, hogy a szövegében idézi a forrást. Képzeljük el azt a szituációt, amikor a polgármester egy tv-interjúban megemlíti, hogy xy helybeli lakos azt javasolta, hogy… és az önkormányzati szakemberek most ezt vizsgálják, és szeretnék minél nagyobb körben megvitatni… – mennyit nőne a polgármester a választói körében?
A kommunikáció nem csak arról szól, hogy a politikusok, vagy szakemberek tudatják az emberekkel, hogy mi lesz, hanem ennél semmivel sem kevésbé fontos az, hogy megtudják az emberek véleményét arról, hogy ők mit is akarnak. Majd, ha ez már világos, akkor képesek legyenek egy folyamatos párbeszédben kialakítani a közmegegyezéses döntést. Nem egyszerű dolog. Különösen olyan, tekintélyelvű országban, ahol évszázadok óta a helyi földesúr hatalma mindenki felett áll – meg kell tanulni oda-vissza, szemmagasságban kommunikálni. Bár ez az út a nehezebb, de a másik járhatatlan már a XXI. században.
Magasház – mint jelkép
Minek a szimbóluma? Hogy nem tudunk szembenézni a múlt tévedéseivel?
Valahol azt írták, hogy a Magasház Pécs negatív jelképe – ha ez igaz, akkor nem elásni kell, hanem megfordítani: pozitív jelképpé avatni azzal, hogy nincs az a rossz, amit nem lehetne jobbra változtatni az emberi akarattal! Lehet a problémákkal való szembenézés jelképe, az új generációk új szemléletének jelképe, a nyavalygás helyett a tetteké, a tespedtség és a korrupció helyett a kreativitásé és a jövőbe vetetett hité… a pécsieken múlik!
Azért nem szabad lebontani, mert túl régóta van ott ahhoz, hogy csak úgy eltüntessék, mint a kellemetlen utcanévtáblákat, szobrokat, miegymást, amivel szembenézni nem hajlandó a magyar. Mert egyszer már fel kell vállalni a múlt hibáit, tévedéseit, és megoldani azokat a gondokat, amelyeket az elődök hagytak hátra! Sose lesz szabad ember az, aki mindig elfordítja a fejét, amikor tükörbe kéne már néznie!
A pécsi Magasház most a kudarc jelképe, és az is marad, ha a földdel teszik egyenlővé – a gyógymód éppen az, hogy közös erővel kitalálják, hogy ha már ott van, akkor mire is lehetne használni. Nem azt, hogy a kormányzat mire tudná használni, hanem azt, hogy mi lenne jó a városnak!
Korábban tettem egy kísérletet arra, hogy a magam szakmai elképzeléseinek alapján tegyek javaslatot, ám nem a végeredmény, hanem a folyamat a lényeg – a pécsieknek maguknak kell megoldaniuk ezt a leckét. Itt is a programalkotás a központi probléma, ha közmegegyezés születik, már sokkal kisebb gond befektetőt találni.
Bár Pécsett nem a Magasház az egyetlen balul sikerült projekt, hemzseg a város az ilyen elfuserált építményektől, mégis ezt kell elsőként megoldani – azért, hogy láthatóvá váljon a kudarcból sikerré alakulás új jelképe. Aztán jöhet a Tödőszanatórium, a Fema és a többiek – ha a legproblematikusabb darab ott lesz a pécsiek szeme előtt, már mint a tehetetlenség leküzdésének sikeres jelképe, akkor minden könnyebben megy majd.
Az épület állapota napról napra romlik, de erre nem az a válasz, hogy akkor gyorsan bontsuk, hanem az, hogy a hanyagságot fel kell számolni, az épületet meg kell tisztítani az oda nem való dolgoktól, és mielőbb el kell kezdeni a társadalmi párbeszédet a jövőjéről. Ronda nagy betontuskó, de vannak olyan tervezők, akik az ilyenektől kapnak ihletet – ha van egy oda illő program, akkor jó ház is válhat belőle. Persze, sokba kerül, de egy új, korszerű házat építeni is sokba kerül. Egy épület értékének alig 30%-a a szerkezet, a többi mindaz, amitől lakható, használható lesz a mai igényeknek megfelelően. Ha jó a program, akkor megtérül a befektetés. A jól végzett, alapos munka sikere fordulópontot jelenthet a város számára – igen, képesek vagyunk nagy dolgokra! Ettől a közös élménytől válik egy tömeg erős közösséggé. Pécsnek pedig éppen erre lenne szüksége, mindenekelőtt.
A Dreschler-palota jövője
Ha az ok-okozati összefüggéseket vizsgáljuk, akkor számomra egyértelmű, hogy a mai kilátástalan káosz mélyén a magyar honpolgárok öntudat-nélkülisége az ok – hogy eltűrik mindazt, amit a mindenkori hatalom sakkozik a fejük felett. Nem vagyok, és nem is akarok politikus lenni, nem buzdítok semmilyen forradalomra, amúgy sem hiszek a forradalmakban, hanem csak a megfontolt lépésekkel előre haladó, következetes reformokban. Mivel egy olyan társadalmi reform, amire Magyarországon szükség lenne, minimum két generáció alatt, ha végbemegy, nekem már erre időm nincs, inkább kivonom magam az országból, amennyire csak lehet, ám éppen ez a helyzet ad összehasonlítási alapot, lehetőséget arra, hogy elmondjam, miként kellene működnie egy városi vezetésnek ahhoz, hogy az itt élők jobban érezzék magukat…
Nos, a Balettintézet és a Magasház is egy-egy mintapélda lehet a döntéshozatal folyamatára egy valódi demokráciában, ahol a hatalom és a népfenség is ugyanabba az irányba halad. Látszólag a két épület esete nagyon különböző – az egyik elismert szépség az elegáns Andrássy úton, a másik a panel-gigantománia vidéki példája. A közös, hogy üresek, és a tulajdonosuk nem tesz semmit azért, hogy ez ne így legyen. De a történet nem itt kezdődött…
A Dreschler-palota a MÁV Nyugdíjalapjának bérháza volt.
A Dreschler-palota eredetileg elegáns lakóház volt, az ország gazdasági fellendülésének idején, amikor sikk volt az akkori Sugár úton lakni, és a befektetők ismerték a várost, azt a társadalmat, amely igényeire kitalálták a maguk befektetéseit… és volt egy Közmunkatanács, amely ésszerű keretek közé szorította a profitéhséget… az akkori rendszer működött.
Aztán a szocialista állam rátette a mancsát mindenre, és addig rohasztotta a belváros épületállományát, amíg maga is elhitte – értéktelen. A város szélén épített…
A hatalomváltást a problémáktól való menekülés és a harács motiválta, ennek pedig kiválóan megfelelt az, hogy potom pénzért elkótyavetyéljék mindazt, ami valóban érték, ám a pusztulás azon állapotában rá lehet fogni, hogy értéke annyi, amennyi. Ebből remekül meggazdagodott néhány ember, és a játékba beszálltak külföldiek is, akik különösebb kulturális kötődés nélkül, a szimpla üzletet látták. Nem rájuk kell haragudni, vagy a bűnbakot keresni, hanem azokban, akik verik a mellüket a nagy népnemzeti hazaszeretettől, ám készséggel együttműködtek a fosztogatásban.
Megkérdezte valaki, hogy mit érdemes kezdeni egy bérpalotával a XXI. századi Budapesten? Mi az adekvát funkció, amely biztosítja hosszú távon a szükséges befektetés megtérülését, miközben a város is maximálisan profitál belőle? Mert ha ez a kérdés felmerült volna, akkor szembe kellett volna nézni az ennél is alapvetőbb kérdéssel, miszerint Budapesten, egyáltalán Magyarországon, a befektetők és a település lakosságának érdeke össze van hangolva úgy, mint amikor Budapest a fénykorát élte, a XIX-XX század fordulóján? A válasz egyértelműen – nem! Nincs itt semmi összehangolva, a mutyi attól működik, hogy mindenki mindenkivel ellenérdekelt, és erre a jogszabályok még ráerősítenek.
Szebb időkben, egy működő városban…
A helyi adók kuszasága, az iparűzési adó maga azt üzeni, hogy ne légy sikeres! Bizonyítsd be, hogy nagyon szerencsétlen vagy, mert akkor egy csomó támogatást kaphatsz, ellenben, ha sikeres vagy, akkor újabb és újabb terhekkel pakolnak meg… Nem lehet sikeressé tenni egy várost, ahol mindenki azt kell bizonygassa, hogy szerencsétlen!
Sikeres üzleti tevékenységet, befektetést, jól meg kell tudni tervezni. A jó terv elkészítéséhez átlátható és minél kevésbé változó feltételrendszer szükséges. Éppen azért, hogy a vállalkozás nyereséges legyen, de ne kényszerüljön szabad rablásra ahhoz, hogy a sűrűn változó feltételek mellett is fennmaradjon. Magyarországon épeszű ember nem kezd semmilyen szolid nyereséggel kecsegtető vállalkozásba, hiszen a szolid nyereségét bármikor elhappolja egy újabb adó. A bizonytalan feltételrendszer taszítja a normális embereket is a szabad rablás vagy az adócsalás felé, sokszor akaratuk és habitusuk ellenére, a félelem okán.
Attól, hogy az iparűzési adó a vállalkozás sikerességétől függően változó érték, tulajdonképpen az önkormányzat is a lábába lő, hiszen nem tudja pontosan tervezni a bevételeit – az mások munkaképességén áll vagy bukik. Ha az ingatlan műszaki paramétereihez kötné a helyi adó mértékét, akkor nemcsak az önkormányzat, hanem a vállalkozás is pontosan tudná tervezni a jövőjét – a helyi, bázisadó a költségek egyik eleme.
A Dreschler-palotát hosszú távra tervezték – abban az időben (1886) lehetett… a MÁV Nyugdíjalapjának volt az elegáns bérháza – előtakarékosság, jó befektetés, amiből később tisztes nyugdíjat fizethettek (volna), ha a politikai széljárás nem dönti romba a terveket. Eltelt fél évszázad, és ma újra lehetne előrelátó üzleti terveket készíteni, valós igények alapján, ha volna, aki ezt képes lenne körültekintően megfogalmazni. A korrupt hivatalnokok és a várost nem ismerő külföldiek fantáziája a szállodáig terjedt, de azt sikeresen megmattolta az építésügyi előírás, amely még mindig zöld mezőben gondolkodik, és képtelen a meglévő városszövetet adottságnak elfogadni – a grandiózus projekt megbukott a garázson… hová teszik az előirás szerinti parkolókat? Azzal pedig nem törődtek, hogy éppen az ezredfordulón kezdtek rájönni világszerte, hogy az autóforgalmat talán mégsem kellene minden szempont elé helyezni. Az izraeli befektetőnek elege lett a magyar hivatalok töketlenkedéséből és eladta a házat egy másik befektetőnek, aki belebukott.
A rossz üzleti terv, az ostoba előírások olyan elemek ebben a történetben, amelyek egy felelősségteljes városvezetés esetén, megfelelő anyagi ösztönzők és büntetések rendszerében nem hagyták volna évekig húzódni az ügyet, hanem abba az irányba terelték volna, hogy a tulajdonjogot olyan befektető szerezze meg, akinek elég kreatív, ugyanakkor megalapozott a programja. Ehhez az önkormányzatoknál olyan szakembergárda kellene legyen, akik egyesítik magukban a szakmai tudást, a döntésképességet, és döntéseikért személyes felelősséget hajlandók vállalni – nem a politikusok jobbágyai, hanem önállóan gondolkodó és cselekvő emberek, akiket kellően megbecsülnek, hiszen nem csak a ma, hanem a jövő városának arculatát is befolyásolják a döntéseik. De ilyen emberek, ha vannak is, felőrlődnek a rosszul működő rendszer fogaskerekei közt. Ezért kell mindenekelőtt tiszta és átlátható rendszert alkotni.
Tel-Avivban már évtizedek óta létezett a helyi adó meglehetősen hatékony rendszere, amikor a város, amely gazdaságilag biztos lábakon állt, kidolgozta a stratégiai tervét és megreformálta a szervezeti rendszerét. Ezt a hatalmas munkát nem lehetett volna jól megcsinálni, ha nem támaszkodnak a civil lakosság legszélesebb rétegeinek tudására, véleményére, támogató együttműködésére. A polgármester nem akarta maga kitalálni, hogy mi jó a városlakóknak – megkérdezte. Szisztematikusan feltárták a lakosság véleményét, szándékait a jövőt illetően.
Talán, egy elég széles bázisú felmérés, persze sok-sok szakember bevonásával, kialakíthatna egy olyan programot a Dreschler-palota felújítására, amely a helyi igényekre alapul megint, hosszú távra előre gondolva, összeegyeztetve azzal a városszerkezettel, amely olyannyira értékes, hogy a Világörökség része. Amikor pedig megvan a konszenzusos program, ahhoz már meg lehet majd találni a megfelelő befektetőt, aki jó gazda módján kezeli ezt az épületet. Ez nem az állam dolga! Az állam, a helyi vezetés dolga olyan feltételeket teremteni, amelyben az érdekellentétek kiküszöbölhetők, az együttműködés megteremthető. Ma nem ilyen a rendszer, és ez bizony a kormányzat felelőssége. A podo-rendszerben a helyi adó bünteti a lustaságot, támogatja az aktivitást – ezzel teremti meg a közösségi és az egyéni érdek egyensúlyát.
A következő részben arról lesz szó, hogy miért nem szabad lebontani a Magasházat Pécsett…
Páva-balett
Miért fontos egy meglévő épület a városban?
Ma bedobták a postaládámba a Helyi Témát: a címlapon – Vegyük vissza! Alatta, hogy készül egy törvényjavaslat, miszerint a külföldi tulajdonban lévő (!) lepusztult állapotú épületeket az állam kisajátíthatja… az apropó a pesti, volt Balettintézet épülete az Andrássy úton. A Nagy Ember a homlokára csapott, másnap törvény, aztán majd meglátjuk, mint mondanak az EU-ban…
A Nagy Embernek volt egy másik bevillanása is, Pécsett, a Magasházzal kapcsolatban – azt le akarja bontani.
A „rendszer” nem ismeri a rendszerben való gondolkodást.
„_ bázisadó – a legpontosabban tervezhető adónem, amely biztosítja a település fenntartásának megbízhatóan jó minőségét.
példa: egy ház közterületi felülete (homlokzata, bejárata, tetőszerkezete)elhanyagolt – ezt műszaki paraméterek jellemzik, például: hulló vakolat, lyukas eresz-csatorna, nem felújítás céljára szolgáló, beállványozott homlokzat, stb. Az állagromlás mértékében a bázisadó havonta növekszik, ha ezen felül még üresen is áll, akkor a növekedés mértéke elérheti a havi 10%-ot. A folyamat vége egyértelműen a tulajdon elvesztése, vagyis az ingatlan elárverezése, de a tulajdonos “aktivitása” ezt a folyamatot megállíthatja, illetve megelőzheti.”
Lassan hat éve annak, hogy próbálom a magyar döntéshozókat meggyőzni arról, hogy elkerülhetetlenül szükséges egy helyi-adó rendszer, amely célja a települések önálló, felelősségteljes gazdálkodásának a megteremtése, de egyben alkalmas arra, hogy a településfejlesztést is szolgálja, mégpedig úgy, hogy azt, mindenek előtt a közösségi érdek szerint alakítja.
A fenti idézet ennek a rendszernek a működésére hoz adekvát példát. Megvallom, amikor ezt a részét írtam, akkor én is a Balettintézetre gondoltam, de nem csak arra, és cseppet sem érdekelt, hogy ki a tulajdonos. Rengeteg elhanyagolt épület van országszerte, és ez nem jó. Ha pedig valami nem jó a közösségnek, a településnek, akkor meg kell oldani a problémát, de nem úgy, hogy törvényt hozunk egy épületre, hanem megvizsgáljuk a probléma okait, és egy működőképes rendszerbe illesztjük a megoldást.
A podo – a helyi adók rendszere a pénzen keresztül motivál cselekvésre, de milyen alapon döntik el, hogy mi maradjon, mit kell lebontani?
A Balettintézet esetében ugye nem kérdéses, hogy vétek hagyni, elporladni, hiszen hivatalosan is műemlék, vagyis meg kell őrizni. A műemléki védettség Magyarországon, sok esetben a biztos recept a pusztulásra, vagy ahogy pár évvel ezelőtt láttunk a pesti Zsidónegyedben, a magából kifordult városátalakításra… a törvények, a sűrűn felállított tilalomfák még nem biztosítékai annak, hogy ami fontos, értékes, az megmaradjon, a silány pedig menjen a kukába… egyáltalán: ki mondja meg, hogy mi a silány és mi az értékes? A Dreschler-palota luxus-szállóvá alakítása lett volna a közösségi érdek, most meg a kisajátítás? És aztán, ha megint állambácsi rendelkezik, akkor mire fogják használni? Egy nemzeti trafikot faragnak belőle, esetleg sportcsarnokot, ahol focista-palánták tütüben lejtik a pávatáncot?
Esztétikum, vagy a városszerkezetbe való beágyazottság? – Milyen alapon bontunk?
Miért értéktelen egy huszonöt emeletes épületszerkezet a városszövetben? Miért annyira értéktelen, hogy a lebontása is jobb megoldás? Ki döntötte el, és milyen alapon?
Tizenkilenc évesen észrevettem, hogy az urak csalnak: akkoriban az volt a divat, hogy a meglévő városoktól jó messzire lakótelepeket építettek, és erre azt mondták, hogy gazdaságos! Pláne olcsóbb, mint a belváros házait felújítani… hazugság volt – ma már mindenki tudja, de akkor komoly szakemberek tették a nevüket a döntés mellé, és állították, hogy a zöldmezős beruházások jobbak nekünk… Nekünk? Kérdezett valaki minket akkor, azóta is? Már tizenkilenc évesen, városgazdász hallgatóként is átláttam a szitán, az ócska populizmuson, a rövidtávú gondolkodást tükröző megoldásokon, amelyek valójában, iszonyú sokba kerülnek a közösségnek. A közösségnek, az adófizető polgároknak, akiket azok és ezek a politikusok is mélyen lenéznek és kihasználnak. A kérdés, hogy mi, meddig vagyunk hajlandók hülyét csinálni magunkból?
Jó nekünk, ha államosítják a Dreschler-palotát? Jó nekünk, ha lebontják a Magasházat, Pécsett? Nincsenek ezen „egyszerű” megoldásokon túl, jobbak, amelyek valóban a város, az adófizető lakosság érdekét szolgálnák? Mivel nem vagyok egyik politikai párt uszályában sem, tudom, hogy vannak jobb megoldások. Csak bonyolult problémákra nincsenek egyszerű megoldások, hanem el kell tudni mélyedni bennünk, bele kell ölni sok-sok munkát, mire megtaláljuk azt, ami jó mindenkinek – nem pattan ki egyetlen szuper-okos politikus fejéből sem! De itt, ahol csak politikus-zsenik vannak a paletta mindkét oldalán, akik azonnal tudják, hogy mit kell tenni, nem haboznak, nem kérdeznek meg senkit – tessék elhinni! Aki meg nem hiszi, az idegen, nem idevaló, nem a barátunk, tehát nem is létezik!
Tiszta átlátható helyi-adó rendszer kialakítása nem érdeke a mai politikai osztálynak, mert ezek a politikusok a hatalomba szerettek bele, nem pedig a közösség érdekében végzett munkába! Egy átlátható, sok-sok automatizmust tartalmazó rendszerben elvesztik a kiskirályok a hatalmukat, nem ők döntik el, hogy mi maradjon, és mi menjen a levesbe… nem az ő szavukra épülnek vagy dőlnek le épületek, a város „magától” működik. Az ésszerűség győzelme lenne a korrupción, a „népfenség” győzelme a hadurakon. Nincs ennek magyar hagyománya… A feudális reflexeknek vannak itt hagyományőrzői, és maradnak is, bármilyen sok kárt okoznak, mindaddig, amíg a nép öntudatra nem ébred egyszer.
A következő részben azért leírom, hogy is kellene ilyen ügyekben dönteni, ha lenne itt működő demokrácia…
Nyugdíjas szülővárosom…
2012 utolsó két hetét Pécsett töltöttem. Kemény munkával. Anyai gondoskodás közepette terveztem egy két-generációs lakást. Reggeltől estig a laptoppal az ölemben gunnyasztottam, de megérte – jó lett a lakás. Igaz, még csak én látom, de az agyamban már fel van építve, a funkcionális rend tiszta és egyértelmű, lassan kialakulnak a színek, a formák, az anyagok, amiket használni fogok.
Az első napok ködös-borongósak voltak odakint – remekül ment a munka odabent. Aztán kisütött a nap, az én szemem is nagyon elfáradt, hát sétálni mentem. Uránvárosból begyalogolni „a városba”, nem a legnagyobb élvezet – látványnak nulla, a levegő sem a legjobb az intenzív forgalom mellett, de napsütésben a gondolataimba merülve, ha jól kilépek, háromnegyed óra alatt lezavarom a Kórház térig. Onnan már elviselhetőbb. Választhatok, hogy megyek a Leőwey felé, visszaidézve gimnazista éveimet, megnézem, hogy megvannak még a fák, amelyeket rajzolgattunk anno, vagy a Sallai felé (tudom, már nem az, de nekem az marad, mert gyűlölöm a rezsimváltásos átkeresztelkedési mániát), és tippelek, hogy melyik üzlet zárt be a legutóbbi sétám óta, hány ablakra tették ki a táblát, hogy eladó…
Szeretem ezt a várost, mint az anyámat – sokat köszönhetek mindkettőnek, bár ma már, egyikkel sem tudok hosszabb időt együtt tölteni. Járkálok az utcákon, amelyeket ismerek is meg nem is, hiszen oly régen csak látogatóba jövök ide – magyarul beszélő turistaként.
Néha ösztönzést érzek aggódni értük – az anyámért és a szülővárosomért is -, de aztán látom az arcukon a megrökönyödést: miért akarom felforgatni az ő megszokott kis életüket? Jövök az én „őrült” ötleteimmel, hogy lehetne valamit jobban csinálni, jobban élni, több pénzt keresni és élvezni azt, amit a hely, az idő megadhat nekünk… Minek? Az új, a szokatlan, a máshonnan való gyanús. Hiába ül nyakig a kakiban a város – az anyám nem, de ő is állam bácsi jó szándékától függő nyugdíjas – a változás, a jobb lehetőségek reménye mellett is félelmetes ebben a provinciális gondolkodásban.
„Orbán kifizeti a város adósságának a felét” – hallom… és nem szakad le az ég ekkora ostobaságtól! Akik ezt a mondatot kiejtik, még mindig nem képesek felfogni, hogy nem Orbán fizeti a számlát, hanem a magyar adófizetők, esetleg az európai adófizetők is beszállnak, vagy ha újabb hiteleket vesz fel az ország, akkor az unokáink is fizetik a most elherdált milliókat, a felelőtlen semmittevés éveit!
Gyaloglás közben az utam a Magasház mellett visz el… jut eszembe: mi van a Szanatóriummal? Jó pár éve, hogy részt vettem egy tárgyaláson, amikor egy luxus minőségű idős-otthonokra specializált befektető próbálta megszerezni, de a helyi döntéshozók kapzsisága és rövidlátása megakadályozta. Amikor látták, hogy az üzlet kezd összejönni, akkor „emelték a tétet” – az etikátlan tárgyalási technikák sorában tartják számon ezt az üzleti stratégiák kézikönyveiben. Adott volt egy szituáció, amelyben mindkét fél, de legfőképp a város nyert volna, hiszen gazdagodott volna a megyei kórházi infrastruktúra, a szanatórium helyén egy nagy befogadóképességű, elegáns idősek otthona jöhetett volna létre, munkát adott volna egy sor helyi lakosnak, akik mostanában nagy számban ingáznak Budapestre, vagy külföldre.
Nem kellett.
Kitűnő üzleti érzékkel megáldott városi, megyei vezetők döntenek évek óta a város vagyonának sorsáról, úgy, hogy a hozzáértés halvány szele sem érinti meg őket!
Olvasom a Dunántúli Napló Top 2012 című propagandafüzetében, hogy a Pécs Holding vezérigazgatója azt nyilatkozta, hogy ebben az évben „csak 8%-al csökkent a bérbe adott ingatlanok száma a tavalyihoz képest” – hurrá! Micsoda siker! Az, hogy a belváros üzleteinek a fele üres, az mellékes… De rendeztek kirakatversenyt! Ez aztán az ötlet! Ennél már csak az nagyobb, hogy az üres üzleteket ingyen adják ki néhány művészi hajlamú ismerősnek… akik pedig eddig is fizették a magas bérleti dijakat, azoknak meg fityisz! Ebben az országban nem érdemes tisztességes, törekvő embernek lenni, mert azt itt büntetik! Itt kérem ügyeskedni kell, közel lenni a tűzköz, olyanokkal barátkozni, akiknek keze-lába belelóg az állami húsosfazékba…
A „top12”-ben egy olyan várost igyekeznek bemutatni, ami a valóságban nem létezik – ezt még egy látogató is könnyen leleplezi. Legfeljebb azok szemét homályosítja ez a délibáb, akik a Kádár-korszak korlátolt információs rendszeréhez szoktak, és ma is a legfőbb hírforrásuk az olvashatatlan Dunántúli Napló, és a kormányszolgálati televíziós csatornák.
Anyám azt hiszi, hogy 2013-ban is meg fog élni a nyugdíjából, ha szűkösen is, spórolva minden apróságon, ami lassan az agyára megy már, de ő sem hajlandó lépni, tenni valamit saját sorsa jobbra fordulásáért. Pedig nem kellene neki sokat tennie, csak dönteni. A megoldás, ami megváltaná kiszolgáltatott helyzetétől – karnyújtásnyira. De ő megszokta, hogy errefelé kivárnak, reménykednek, hogy valaki más, majd valahol, megoldja az ő problémájukat is. Persze: Orbán majd megvédi az ő kis nyugdíját, akkor meg minek ugrálni. Igaz, könnyedén megszerezhetné az éves nyugdíját, önállóan, senki jóakaratától nem függve, megvehetné a dögdrága hallókészüléket, elcserélhetné a lakását egy liftes házban lévőre, hivatásos masszőr járhatna hozzá, ami csökkenthetné izületi fájdalmait. Nem beszélek utazásról, szinházról vagy moziról – ha 80 évesen ezek már nem érdeklik, rendben, de legalább az motiválhatná, hogy kevesebbet fáj a lába, hallja, aki hozzá beszél… De szegényből már rég kiölte az idő az aktivitást, 25 éve nyugdíjas – pokoli perspektíva.
Pécsett tavaly bevezették az építményadónak becézett ingatlanadót. Van aki befizette, van aki nem. Anyám törvénytisztelő ember – fizetett. Azt persze nem tudja, hogy mire megy el az ő kis pénzecskéje – a legközelebbi választásokig nem valószínű, hogy ilyen kérdésekre választ kap majd a kedves vezetőtől.
A két ünnep között lejött a legjobb barátnőm is Pécsre. Tükék egymás közt kirándulást csaptunk a Mecseken, aztán bevonszolt a székesegyházba – meg akart mutatni valamit, amit nemrég restauráltak. Hogy megnézzük, fizetnünk kellett volna, ami azért elég furcsa egy működő templom esetében… A belépő-árus zavartan azt mondta, hogy imádkozni lehet az első padsorban… Na azt azért nem, mondtam határozottan mielőtt Eszter magához tért a csodálkozástól. Később meglátogattuk az egyik neves helyi képzőművészt. Ők a Művészetibe jártak eggyel fölöttem. Aznap a Széchenyi téri galérában lévő kiállításra mentük el közösen, másnap a Zsolnay negyed-beli nagy kiállító-terembe. A Nagy Lajos gimnázium dohos pincéjét évi 9 millióért bérli a város – ennél többet nem is ér, mint elhanyagolt ingatlan, de az egyházi iskola, úgy tűnik jó tárgyaló partner. Vagy a városi vezetők pocsékok ebben is.
A Zsolnay negyedbeli kiállítótér új, friss és ropogós, szépnek ugyan én nem mondanám, de ez az én izlésem, úgy kell nekem. Az egy szem teremőr-lányka, aki a kiállítóteret sem látja be a bejáratnál ülve, jegyet adni csak a múzeumi üzletben lévő pénztárgépen tud, amihez ott kell hagyja a kiállítótermet, ki kell nyissa az üzletet, amíg a pénzzel van elfoglalva, a legbénább tolvaj is több tizezer forint értékű tárgyakat tüntethetne el a boltból- még szerencse, hogy a tolvajok nem képzőművészet-rajongók, és még nem fedezték fel ezt a remek alkalmat.
A Zsolnay-komplex nagyhatalmú igazgatója, aki most szinte minden kultúra ura a városban, meghivta a helyi művészeket egy beszélgetésre, hogy ezek a remek, kreativ emberek adjanak már ötleteket, hogy lehetne pénzt csinálni a pécsi „kultúrális ipar” fenntartásához. „És Ti nem röhögtetek a képébe, hogy eltévesztette a házszámot, mert a művészek, többnyire nem üzletpolitikai tanácsadók, sem pedig gazdasági szakértők” – kérdeztem, de rögtön meg is értettem, hogy ez egy költői kérdés, mert ilyen illetlenséget egy pécsi művész biztosan nem tesz meg.
Néhány, ezt követő napon elborult az ég, nyugodtan dolgoztam a gépemen, ettem anyám egészségtelenül nehéz, jó magyaros ételeit, éreztem, ahogy rakódik a fenekemre a zsír, de haladt a munkám, és tudtam, hogy még néhány napot kézen állva is kibirok. Elutazásom előtt aztán megint ragyogott a nap, a laptopot a hónom alá csaptam és begyalogoltam a városba. Egyedüli vendégként élveztem a Kossuth Lajos (nekem ez is az marad) utcai pub kényelmét és a WIFI-t, ami nélkül nem élhetek, dolgozni meg pláne nem tudok. Miután elküldtem a terveket a különböző cégeknek árajánlatra, letárgyaltam a hétvégi találkozóimat már Pesten, megettem a mediterrán salátámat és kifizettem, a lemenő nap fényében haza indultam.
Már nyálkás-szutykos volt a járda, téli est-szürke lepte el a város, csak a távolban lebukó nap festette valószínűtlenül rózsaszínűre az égbolt egy részét – de ahhoz, hogy ebben gyönyörködhessünk, fel kell emelni a tekintetet, meg kell látni a kórószerűen csupasz ágak között, a piszkos-szürke felhőkön áttörő fényt – a reményt.
Szeretek Pécsre menni, de ugyanennyire eljönni is. Amikor oda készülök mindig az jár a fejemben, hogy talán öregségemre vissza kéne menni oda, ahol születtem. Aztán örülök, amikor eljövök, és úgy érzem, hogy nincs értelme vissza menni. Pár nap alatt szabadság-elvonási tüneteim lesznek, egy hét már sok, két hét kibirhatatlan. Pest is csak egy állomás – ahhoz, hogy elérjem azt a reményteli fényt, megint repülőre kell szálljak. Oda, ahol sokkal több a gond, de megvan az emberekben az elemi akarat, hogy a problémákat megoldják – ezért képesek is rá – sikeresek és boldogok még a repkedő rakéták árnyékában is.