A régi, szivárgó szennyvízlefolyó cseréje

Mi értelme ilyen kis vacak lakásokat felújítani? – kérdezik sokan értetlenül…

A válasz évtizedeken át az volt, hogy nem érdemes, és ennek következménye lett az eszetlen bontás és a lakótelep-építés a XX. század második felében, miközben a meglévő épületállomány állapota tovább romlott.

Bár közben kiderült, hogy micsoda károkat okozott ez a felfogás az egész városra nézve, a szemlélet kevéssé változott. Berögzült a környezettel kapcsolatos igénytelenség. A privatizáció következtében azok a tulajdonosok, akik mint korábbi bérlők fillérekért megvették a lakásokat, amelyekben már korábban is laktak, egyszeriben nem váltak felelősségteljes tulajdonossá, akik tisztában van az ingatlannal járó kötelezettségekkel. Ezért aztán, egy-egy társasházban akkor indul meg a felújítási hullám, ha növekszik az új tulajdonosok száma, akik kemény forintokért veszik meg a lakást, és fontos nekik, hogy annak értéke növekedjen, amit azzal lehet elérni, hogy az ember felújítja, korszerűsíti, majd folyamatosan gondozza.

További kérdés a felújítás mértéke: Csak tegyük lakhatóvá, vagy végezzünk alapos munkát? Sajnálatosan, az első forma az elterjedt Budapesten. Meggyőzőnek látszó kifogás a pénzhiány. Csakhogy, ha jobban megnézzük a dolgot, akkor ez nem más, mint a rövidlátás. Ha valakinek 10 millió forintja van, akkor hajlamos ennyiért nézni lakásokat, és akkor nem marad pénze arra, hogy a saját igényeire szabja – hosszú éveken át képes egy középszar lakásban lakni és panaszkodni.

Ezzel szemben, ha egy kisebb lakást vesz, 5 millióért, és jó szakemberrel megtervezteti a saját igényeire, akkor lehet, hogy nem 50 négyzetméteren, hanem csak 30-on, de jó minőségű lakásban lakhat egészen addig, amíg nem futja nagyobbra. Az inspiráló környezet a kisebb fenntartási költségek megvalósítható közelségbe hozhatják a nagyobb lakást is, ha egyébként arra lesz szükség.

Az igények és lehetőségek elemzésével kialakított tervek szerint, alaposan felújított lakások hosszabb távon őrzik az értéküket, és ha néhány év múlva kinövi az ember, mert mondjuk gyerekei születnek, akkor még mindig nagyon jó lehet másoknak, vagyis jól el lehet adni, és tovább lehet lépni. A lakás lehet jó befektetés, és lehet magas havi költségekkel járó nyűg – attól függőn, hogy mennyire tervezték meg: építészetileg és pénzügyileg.

Az Izabellát 5 millióért adták el. Ügyvédi költség és illeték: 260 ezer. A bontás ebben a fázisban: 194 ezer volt. Most jönnek az alapvezetékek – víz-, csatorna, villany. A gázt azonnal leszereltetem. A villanyórát viszont felbővíttetem és vezérelt mérővel is kiegészíttetem. Kis alapterületű, de nagy belmagasságú (428 cm) lakásban az elektromos padlófűtés az adekvát fűtési módszer.

Ám az első lépés, a bontás után a lakáson átmenő ellátó rendszerek állapotának felmérése, és szükség esetén cseréje. Az Izabella vízellátó rendszere viszonylag jó állapotban volt – kibontottuk, hogy bizonyosságot nyerjünk. Úgy tűnik, hogy ezt valamikor, az utóbbi 20 évben felújították. A szennyvíz-strang viszont rémes állapotú – ahogy lenni szokott, ahol a csempeborítás eltakarta, már szivárgott, folyamatosan áztatva az épületszerkezetet.

A háznak most választottak új közös képviselőt, akinek felhívtam a figyelmét a rémes csatorna-állapotokra, a lakásban és a pincében egyaránt. Becsületére váljék, hogy kiment, személyesen megnézett mindent, aztán még fel is hívott, hogy elmondja, mit tapasztalt. A pincében sokkal rosszabb a helyzet, mint ahogy az első ránézésre tűnt – gyakorlatilag egy szar-mocsáron ül az egész ház. A csatornákat ragasztószalaggal és cipőfűzővel „javították” ott, ahol korábban szabad-esésben ömlött a szennyvíz a pincébe.

Budapesti eklektika 2014

A sorozat ITT kezdődött, a következő rész pedig  itt olvasható…

(2014.10.05. – A lakás azóta elkészült, ízelítőül egy kép, aztán nem sokára a tanulságok…)

(2015.11.01. – A tanulságokról több mint egy év után írtam, és gyanítom, hogy az átalakítás még most sem fejeződött be teljesen… ilyen egy lakás – változik…)

Izabella – központi tér

Ebben a fázisban befejeztük a bontást…

Hunyorról, árnyliliomról és hortenziáról akartam írni, olyan árnyéktűrő növényekről, amelyeket majd elültetek a kertben, hiszen az is fontos, hogy mi vesz körül minket, a lakásajtón kívül. De az elmúlt három napban egy másfajta képet kaptam arról, hogy mi, illetve kik veszik körül az Izabellát…

A bontás nem kellemes munka a szomszédoknak…

Tudjuk jól, ezért igyekszünk a lehető leggyorsabban elvégezni, és eltakarítani a bontással járó mocskot.

Hétfőn kezdtük, pénteken délután ötkor kitakarítottuk az udvart – kivéve a használható bontott-tégla sorokat a lakás ajtaja előtt, mindent elvittek a konténerrel.

A bontott téglát fel fogjuk használni,  még egy darabig kerülgetjük, ezért tettük szépen sorba az ajtó elé, ahol a legkevésbé zavarja a szomszédokat.

Az udvar bal oldalán egyik lakásban sem laknak. Megkérdeztem a szomszédoktól, kiderült, hogy nemrég meghalt a szomszéd néni, a másik lakás üres már régen, a harmadiknak külföldön él a tulajdonosa. Úgy gondoltuk, hogy akkor ezen az oldalon nem zavar senkit a bezsákolt sitt és a kibontott faanyag. A házban két helyre is kitettem egy-egy feliratot, hogy felújítjuk a lakást, elnézést az átmeneti rumliért, igyekszünk hamar befejezni, ha valami probléma van, akkor hívjanak fel telefonon.

Látkép bontás után…

Szerdán délután hívtak: az elhalt szomszéd menye be akart menni a lakásba, és nem tudott… Sűrű elnézést kértem, hiszen, senki nem akarta zavarni a szomszédokat, és megígértem, hogy csütörtökön reggel, a munkások felszabadítják a bejáratot és péntek délutánra helyreáll a rend az egész udvaron. Ezt az ígéretet sikerült is megtartani, de addig vagy hússzor elmondta a fiatal hölgy, hogy micsoda pofátlanság részünkről… Csütörtökön délután a közgyűlésen is újra és újra visszatért erre, mintha azzal meg nem történtté tehette volna azt, hogy tájékozatlanságukban „megsértettük az életterét”. Hiába mondtam én is, a munkások is, hogy nem volt szándékunkban senkit zavarni, nem tudtuk, hogy néha idejön valaki, és pont abban a pár napban, amikor a bontás folyik, ha tudtuk volna, akkor keresünk valami más megoldást, de a probléma megoldódik pénteken, csupán egy kis türelmet kérünk, hogy a munkát befejezhessük…  A közgyűlés után Mexikóból hívott fel a fiú, hogy micsoda disznóság részünkről… újra elmondtam, hogy nem volt szándékunkban, de péntekre az udvar tisztább lesz, mint valaha… és az építkezés további részében még véletlenül sem tesznek a lakásuk közelébe semmit…

Tudjuk, hogy undorító a por, a piszok, ami egy bontással együtt jár, de a régi házakban előbb-utóbb, remélhetőleg minden lakást felújítanak egyszer, és akkor bizony a szomszédok szenvednek pár napig… Volt már felújítás a házban és lesz is még. Amit az ember tehet, hogy igyekszik a minimálisra csökkenteni a rumlis napok számát, és kitakarítani a mocskot maga után. Attól viszont nem dolgoznak gyorsabban a munkások, ha sorozatban kapnak a fejükre olyasmiért, amit elsőre is elismertek, hogy sajnálják, és igyekeznek csökkenteni a kellemetlenséget.

Egyszerűen nem értettem, hogy mi végre a verbális agresszió, ami néhány zsák sitt miatt fellobbant…, hogy lehet így együtt élni? A szomszéd fiú, akit még sosem láttam, megfenyeget – szerencsém, hogy most nincs itthon… – Miért, akkor mi lenne? Megverne?- kérdeztem nevetve, mert olyan értelmetlennek tartottam ezt az egészet. Kioktatott, hogy tanuljak jó modort, bár gyanítom, hogy a fiam lehetne… aztán egy sms-ben jópofizva elküldött a zsinagógába…

Sabat salom Budapest!

A sorozat ITT kezdődött, a következő rész pedig itt olvasható…

Az áttört tér…

(2014.10.05. Ide is teszek néhány képet a már megvalósult térkialakításról…)

A faláttörés értelme: az alacsony belmagasságú konyhából is érzékeljük a nappali magasságát.

Az Izabella főlépcsőházának padlóburkolata

Kedvenc statikus mérnököm megnézte a lakást… Semmi probléma, az a kevés bontás, ami itt kell, az nem gond.

Közben, ahogy újra és újra látom az apró, furcsa részleteket, csiszolódik a terv: nem lesz kád, csak kényelmes zuhany, hosszúkás padlóösszefolyóval, mint ahogy a mamám lakásában. A háztartási helyiség a fürdőből nyíló szekrényben lesz: 120×60 cm. A konyhapult 205 hosszú, de szembe vele a térbe forduló hasonlóval párhuzamos…

A lakatosnak lesz itt bőven munkája a lépcsőkkel… a szerkezetet nem fogjuk beburkolni mindenütt – még egy fokkal jobb minőséget kell produkáljon, mint az előző projektnél… de végre, emberemre találtam: tud és akar dolgozni, hajlandó jobb és jobb teljesítményre törekedni. Az ilyen embereket szeretem, és azzal ismerem el őket, hogy újra és újra munkát adok nekik. Ők pedig jönnek, mert igaz, hogy precízen kell dolgozni, a hibákat nem nyeli be, de pontosan fizet az öreglány.

A poén…

Minden lakásban van valami érték… az „én váram”-ban a dongaboltozat, amiről levakartuk a vakolatot, és csupasz szépségében adja a tér lényegét. A kétgenerációs lakásban a dupla belmagasság és a hatalmas ablakok.

Az Izabella értéke az épület arányaiból, és a finom részletekből fakad, ezért is rémültem meg, hogy esetleg beépítik a tetőteret – az önkormányzat eladta az utcai fronti részt, de jött a válság, és elmaradt a barbár rombolás – egyelőre. Nagyon észnél kell legyen a tulajdonosi közösség, hogy a beépítés ne tegye tönkre az eredeti arányokat.

lehetséges fényviszonyok

A lakás nagyon egyszerű – a szoba-konyhás doboz-kategória, amibe idővel beépítettek egy bugyuta fürdőt és galériát. De a lakásnak van egy ajtaja a viszonylag nagy légudvarra, amit nem használtak, pedig egy újabb fényforrás nagyon is fontos lenne ennek a földszinti apróságnak.

Nem beszélve arról, hogy a falak nedvessége, elképzelhető, hogy a légudvar vízelvezetésének hibájára vezethető vissza… meg kell vizsgálni közelebbről.

A bontást tehát két dologgal indítjuk: lebontjuk a galériát, szabaddá tesszük a légudvarra való kijárást, és kibontjuk a strangokat, amelyek állapotáról csak elképzelésem van…

Nem túl pozitív elképzelésem…

A pince szennyvízzel – senkinek nem tűnt fel eddig?

Pénteken reggel vettem át hivatalosan a lakást, az előző tulajdonos elvitt még néhány, régi, bakelit lemezt.

Amíg vártam, sétálgattam az udvaron, és hallom, hogy valami nagyon csurog… a jobb szélső pinceablakhoz közel erősödött a hang és a szag – már az udvarba lépésemkor éreztem a penetráns csatorna-szagot, most tehát kiderült – nem véletlenül. Közben a csorgás csendesült, vagyis, ez csak szennyvíz lehet, ami akkor csorog, ha lehúzzák a WC-t. A pincébe vezető ajtó éppen nyitva volt, hát lementem… a pince üres, de már az első helyiségben gyanús tavacskák csillogtak a félhomályban. Aztán kiderült, hogy egy ejtőcsatorna összes szennyvize a pincében landol…

Természetesen, azonnal jeleztem a közös képviselőnek, hogy ezt a közegészségügyi veszélyt mielőbb elhárítsa.

Ezeknek a pesti házaknak a legnagyobb baja a benne lakók igénytelensége.(Tisztelet minden, ritka kivételnek!)

az eredeti díszítőfestés és arányok…

A pénzhiány kifogás.

Erre példa az a két fotó, ami a főlépcsőházról készült: az egyik a felső szakaszé, amely totális pusztultságában is jól mutatja az eredeti építés korabeli igényszintjét, aztán a másik, amit „felújítás” címén követtek el, lejjebb…

és korunk igénytelensége…

.

.

.

.

.

.

.

Nem ragaszkodom én a fosbarna ablakkeretekhez, annál is inkább, mert gyanítom, hogy aki ezt a házat tervezte eredetileg, az sokkal szebb árnyalatot alkalmazott – ez érezhető még a megmaradt díszítő-festés részletiben is, de az, aki a jobb oldali lábazatot és falfestést követte el, annak se ízlése, se tudása, se az értékek iránti tisztelete nem volt, az tuti!

Korunk nagy kihívása, hogy ne restauráljunk mindent, hanem találjuk meg az összhangot a régi és a mai értékek között. Ehhez azonban olyan emberek kellenek, akik mint tulajdonosok, igénylik ezt, mint szakemberek elég felkészültek ahhoz, hogy meg is tudják valósítani.

Éppen ezért, mint városgazdász, én nem siránkozom a belvárosok „dzsentrifikációján” , különösen akkor nem, ha nem a magyar értelemben vett dzsentrik, hanem serény, kvalifikált emberek tudatosan költöznek a ma még elhanyagolt belső területekre, a megvásárolt lakásokat alapos tervezéssel és mélyreható korszerűsítéssel felújítják, miközben a közvetlen környezetükre is figyelmet fordítanak. Az ilyen közösségeket kellene szakértelemmel támogatni, aminek ideális helye az önkormányzat lenne, de ha ez nem jön létre, akkor a piaci rést kitöltik majd a magánvállalkozások.

A sorozat ITT kezdődött, a következő rész pedig itt olvasható…

Izabella pici és csúf – már nem sokáig…

Izabella egy jobb sorsra érdemes házban van.

A ház megejtően szép részletekkel  teli, de legtöbbjüket csak az arra érzékeny szem veszi észre.

Egyelőre, szerencsésen elkerülte a felújításnak álcázott pusztítást, a sorsa kétséges, de hinni akarom, hogy jobbra fordul.

Izabella pici és csúf – egyelőre. De mindent megteszünk azért, hogy ez a helyzet megváltozzon: ki fogjuk hozni belőle a mélyen rejlő lehetőségeket.

Nemrégiben láttam a Hamarosan (In a World) című filmet, és Carol hangján mondom: „Hamarosan egy nő megmutatja, hogy nincs reménytelen lakás.”

Budapest belvárosának minden négyzetmétere megérdemelné, hogy alaposan foglalkozzanak vele…

Tíz éve, hogy leveleimmel kezdtem bombázni a városvezetést –  legyen már másként, figyeljenek oda arra a kincsre, ami a kezükben van…

Öt évvel ezelőtt egy falunyi népességű, pesti bérház lakóit akartam rávenni, hogy lássák meg, velem együtt az esélyt, ami a házunkban rejtőzik…

Tyúklétrával az egekbe…

látkép káddal…

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Ma már nem kérek senkit, hogy figyeljen rám, teszem a dolgom: kipucolok apró pontokat ebben a városban.

az udvar…

Magamnak, barátoknak, ismerősöknek, aki megkér rá – szépen.

Izabella csak 30 négyzetméter, ám 4.28 magasan van a plafon. Bugyuta galéria egy tyúklétrával…

A konyha, a fürdőszoba, mintha direkt mindent máshová tettek volna, mint ahogy az ésszerű lenne…

A falakat rücskös tapétával borították, valamikor régen… a padlóhoz közel már lefeslett a nedvességtől.

Sok munka lesz vele… De a képzeletemben egy másik Izabella bontakozik ki: kivakarva minden rárakódott feleslegtől, falai megszabadulnak nem csak a tapétától, a csempéktől… Nyílásait kitárjuk a fény felé…

Az udvar valaha szép lehetett, ma felkopaszodott növények, amelyeket láthatóan senki nem gondoz – a földszinti lakások ablakai zárva, túlságosan is, az élet apró jelei nélkül… A kő oszlopokat lefestették „szép sárgára” – volt ez a ház még rosszabb állapotban is…

Valamikor a nyolcvanas években házszínház működött, a néhai Barta Tamás, korának legkiválóbb, zseniális technikájú gitárosa is itt lakott… lassan, feltárom a ház történetét, mert a megújuláshoz ismerni kell azt is.

A sorozat következő része ITT

Az egyetlen darab, ami megmaradt az eredeti lakásból: a szobaajtó. Igaz, kicsit átalakult…

(2014.10.05.Valóban sok munka volt vele…

Ha már nem lennék ősz, akkor ebbe biztos beleőszültem volna.

Nem a munkába, hanem a konfrontációkba, a slampos munka következményeinek kijavításába.

Mindenesetre tanulságos építkezés volt. A tanulságokról a sorozat 5. részében fogok majd írni, most csak ide illesztek néhány képet a már elkészült lakásról.)

Az új ablak

.

.

.

Az ablak lényegi eleme volt a szamárhátív, amiért kb, plusz százezret kellett fizetni, de szépen megcsinálta a Bergsystem.

A lépcső

.

.

.

.

.

A lépcső mindig legyen kényelmes! Ha beépítjük alatta a teret, vagy ha nagyrészt szabadon hagyjuk – mindegy, de legyen kényelmes fel-, és lemenni rajta.

.

.

.

.

.