Folt hátán folt
Az egyszeri embernek kiszakadt a nadrágja, elvitte a szabóhoz megfoltoztatni. Éveken át gyűltek a foltok a nadrágon, a szabónak kifizetett pénzből már két újat vehetett volna, de mire végképp használhatatlanná vált a nadrág, a pénze is elfogyott…
Valahogy így járt a magyar lakásgazdálkodás is. Rövid távú, populista intézkedések egymás hegyén-hátán, a nemzedékeken átívelő koncepció, a megalapozott tervezés teljes hiánya.
Idestova két éve, írtam a építőipari lobbi és a közérdek összefüggéseiről. A kritikán túl, hét pontos javaslatot fogalmaztam meg arra, miként lehetne beindítani egy önmagát gerjesztő pozitív spirált. Egy akkori felmérés szerint 300 ezer lakás állt üresen az országban, a mostani szerint 300 ezer családnak lenne szüksége olcsón fenntartható lakásra – lehetséges, de semmiképp nem újonnan épített szociális bérlakásra.
Magyarországon egy darabig nem kellene új lakások építését támogatni – a meglévő állományt kellene rehabilitálni. Tudomásul kellene venni, hogy nincsenek azonnali, varázslatos megoldások, hogy a lakásgazdálkodás ugyan szoros összefüggésben van a nemzetgazdaság minden más rész-elemével, ám dőreség lenne azt gondolni, hogy államilag (az adófizetők pénzén) finanszírozott lakásépítési dömping fogja a gazdasági életet fellendíteni, vagy a munkahelyhiányt csökkenteni. Mint ahogy az is ostoba ötlet, hogy állami támogatással az ország keleti csücskéből a nyugati felére telepítsenek embereket, csak azért, mert az utóbbi helyen néhány ipari vállalatnak olcsó munkaerőre van szüksége – ez csak egy újabb folt a használhatatlan gatyán.
Olcsón fenntartható jó lakás önmagában nem teremt semmiféle „biztos alapot az embereknek ahhoz, hogy visszataláljanak a foglalkoztatásba” – az adófizetők pénzén osztogatott ajándékok még soha, sehol nem változtatták meg az elszegényedett, képzetlen, passzív társadalmi rétegek szokásait. Az emberi lélek egy kicsit bonyolultabb dolog, mint a haszonállaté, amit szükség szerint ide-oda lehet szállítani. A magyar döntéshozók egyik nagy bűne, hogy a honpolgárokat csupán potenciális voksokként, adóforrásként vagy haszonállatként kezelik, ebből kifolyólag érzéketlenek a mélyben zajló folyamatokra.
Nézetem szerint a “lakhatási szegénység” éppen annyira értelmezhetetlen fogalom, mint a “megélhetési bűnözés” – mindkettő egyfajta felmentést sugall. Nyilvánvalóan van némi kapcsolat a szegénység és a lakáskörülmények, vagy a bűnözési statisztikák között, de a probléma gyökere nem itt van, éppen ezért a megoldás-keresés sem szabad, hogy azzal induljon, hogy nosza, építsünk a szegényeknek új lakásokat. Ez a közpénzek értelmetlen pazarlása, a sok évtizedes szellemi restség egyenes folytatása.
A hatékony probléma-megoldás alapja minden esetben a körültekintő helyzetfelmérés, az adott ország, régió, település társadalmi-gazdasági összefüggéseinek elemzése, a spontán folyamatok beható megfigyelése. Erre az alapra kell épüljön egy koncepcionális jövőkép-szerkezet, amely később, a változó körülmények között is képes szilárd keretet adni a döntéseknek. A múltból lehet tanulni, de óriási tévedés lenne másolni a korábbi mintákat. Ugyanez vonatkozik a külföldi példákra. Enrigue Penalosa, az ezredforduló, azóta világhíres bogotai polgármestere megtanult mindent, amit csak akkor lehetett mások sikereiből és hibáiból, de azért vihetett végbe gyökeres változást a legelesettebbek életében is, mert nem félt merőben új, szokatlan dolgokba belevágni. A tapasztalatot és a tudást kreativ energiával egyesítette, kiváló szakembergárdával dolgozott, ő maga pedig politikusként mindvégig a közérdeket tekintette irányadónak, bátran szembeszállt a lobbi-csoportokkal. Ugyanakkor, eszébe nem jutott, hogy a szocialista szólamok belerongáljanak az egészséges piaci folyamatokba. Nem épített szociális bérlakásokat, a közpénzből finanszírozott beruházások mintegy katalizátorként lendítették előre az egész várost.
Pár évvel ezelőtt magam is tettem kísérletet arra, hogy Budapesten megtaláljam azokat a kritikus pontokat, amelyekkel működőképessé tehető a város. Mert a lehetőség adott éppen úgy, mint a szétszórt, magyar településszerkezetben, amelyet alapvetően nem megváltoztatni kell, hanem kitalálni az adekvát fejlesztési formákat . Az elmaradottságból lehet előnyt kovácsolni – ha a közpénzeket végre minden eddiginél nagyobb szellemi energia-befektetésre fordítják.
A cikk eredetileg a Népszabadság Lakástrend mellékletének 2012 szeptember 5-i számában jelent meg.
Távolodva a demokráciától
Öt évvel ezelőtt egy tv-műsorban azt mondtam, hogy Magyarországon még csak egy demokratikus kísérlet folyik. Dési János sértődötten leszólta megjegyzésem, a külföndön élő nagyképűségét látta benne, holott csak arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a demokráciához több kell, mint parlamentáris keretek.
Az öntudatos polgárság folyamatos hatalom-kontrollja, és az ezt messzemenően figyelembe vevő politikai elit viselkedési kultúrája hiányzik.
Róna Péter ezt úgy fogalmazta meg találóan, hogy miután ádáz küzdelem folyik a hatalom megszerzéséért, akinek sikerül, „beül”, vagyis minden energiáját arra fordítja, hogy megtartsa a hatalmat, ahelyett, hogy azzal foglalkozna amivel megbízták a választók: a közjó érdekében vezesse az országot.
Ez nem bal-, vagy jobboldali kérdés, hiszen az elhíresült öszödi beszéd éppen ezt az igyekezetet leplezte le a baloldali koalíció részéről, és napjainkban, úgy tűnik, hogy valami hasonló folyamatnak vagyunk részesei, a jobboldali kormányzás módszereit tekintve. Ezt, kivételesen, nem a sokszor ostorozott sajtótörvényben látom, hanem az adók egyre nagyobb fokú központosításában. Amíg az adószedés és a közszolgálati kiadások egymáshoz közelítése az önálló gazdálkodás felé nyit utat, a központosítási törekvések a hűbéresi rendszer felé való visszafordulást jelzik.
Persze, joggal mondhatják, hogy az önkormányzatok kiskirályságokká lényegültek az elmúlt húsz évben, és ez sem szolgálta a közérdeket. A poltikai kultúra hiánya valóban a ló egyik vagy másik oldalát kínálja, az egyensúlyi helyzet, valahogy nem tud összejönni. Az együttműködésre képtelen csoportok egymással való küzdelme jellemzi a harmadik, magyar köztársaságot – a lényeg, hogy miként lehet vízbe nyomni a másik fejét, miközben egyre mélyebbre süllyed mindkét fél, ahelyett, hogy együtt felemelkednének. Konstruktív javaslatok helyett olyan intézkedések születnek, amelyek célja „elszívni a másiktól a levegőt” – ennek végzetes következményei lesznek az országra nézve.
Egyre sűrgetőbbé válik a kormányzati feladatok teljeskörű újraértékelése, egy, a korábbi szisztémák toldozgatása helyett, alapjaiban új szervezeti rendszer. Lehetséges, hogy egy merőben funkcionálisan átgondolt rendszerben az oktatás és az egészségügy központi irányítással lenne hatékony, míg a szociális ellátás, a közbiztonság, az önkormányzati szolgáltatások keretében lehetne jobb – nem tudom, mert ennek eldöntése közmegegyezésen kellene alapuljon, aminek eredményét nem szabadna megelőlegezni, hanem le kellene folytatni azt a nagy, össznépi diskurzust, ami végre a dolgainkat rendbe szedhetné.
Az adók központosítása nem ebbe az irányba hat – az anyagi függőség az egyéni és az önkormányzati szinten is az elvtelenül bólogatók táborát erősíti. Bár ez, látszólag kedvez a központi hatalomnak, hiszen egyre nagyobb, konroll nélküli cselekvési szabadságot ad neki, de egyben a bajokat is elfedi. A problémák megvitatása és megoldása helyett alattomban, a felszín alatt nőnek. Egészen addig, amíg a túlnyomás szétfeszíti az egészet.
A forradalmi láz nem egészséges társadalmi szituáció, bármilyen magasztosnak tűnik a radikális változtatás szándéka – a pusztítás mértéke túl nagy. Ha egy elmaradt ország forradalmakra pazarolja energiáit, akkor egyre messzebb kerül attól az életformától, amelynek eléréséért harcba szállt. Hogy ez ne következzen be, mert ez, valójában senkinek nem érdeke, mindig az éppen hatalmon lévők tehetnek a legtöbbet, de nem menti fel azokat sem a cselekvés alól, aki a hatalomtól a legtávolabb állnak. A vélemény-nyilvánítás mindannyiunk „inge”, és kötelességünk magunkra venni, ha nem akarunk csendestársai lenni a rombolásnak.
Városrendező adó
Mosonmagyaróvárott bevezetik a telekadót – az üres telkek minden négyzetméterére 100 forintot kell majd fizetnie a tulajdonosnak 2011-től.
Na végre! – gondoltam, amikor a hírt a tv-ben hallottam, mert ez az adó a város érdekét szolgálja, de nem feltétlenül azzal, amit indoklásként az újságok megírtak: itt nem a várható bevétel nagysága kell szerepeljen mint motiváció.
Az adóknak rendkívül fontos szerepe van a városrendezésben, ha rendszerben alkalmazzák, és nem az a cél, hogy a kormányzat kipótolja a hiányzó költségvetési forrást! ( Az adóbevétel persze forrás, de kivetésének célja mégsem ez kell legyen, elsődlegesen.) Vagyis, a helyi adók rendszere az egyes tulajdonosok egyéni érdekeit a közösségi érdekkel kell összhangba hozza.
A mosonmagyaróvári példa addig teljesen rendben van, hogy a használaton kívüli telkek nem jók a városnak. Tehát a tulajdonosokat ösztönözni kell arra, hogy vagy építsenek a telkükre, vagy értékesítsék. A tulajdonváltás azonban még mindig „bün-tett”, hiszen illeték-köteles, ami önmagában is abszurd. A vagyonszerzési illeték a telek értékének 10%-a. Igaz, ha 4 éven belül valaki beépíti a telket, akkor mentesül a vásárlási illeték alól, de sok esetben a telek értéknövekedésének üteme (ha jó helyen van a telek) nagyobb haszonnal kecsegtet, mint az illeték összege, vagyis ez a rendelkezés nem tölti be azt a szerepet, amit a jogalkotó eredendően szánt neki. Ráadásul, bizonyos esetekben, nem a tulajdonos szándéka, hanem objektiv akadályok miatt csúszhat az illetékmentesség feltételének teljesítése. Van amikor a kérelmezhető két éves haladék sem elég erre. Ezért az illeték helyett egy feltételrendszerében árnyaltabb, dinamikusan változó helyi adó sokkal jobban szolgálná a közösségi érdeket.
A mobilitás elősegítése fontos szempont annak érdekében, hogy a „dolgok helyükre kerüljenek”. A tv-műsorban megemlítette az illetékes, hogy céljuk az ingatlanspekuláció megfékezése. Lehetséges, de akkor ezt a gondolatot következetesen végig kell vinni: ha meg akarják szüntetni azt az állapotot, hogy valaki azért tartsa üresen a telkét, mert az idővel értékesebb lesz, és nem azért, mert a családi vagy egyéb gazdasági indokok miatt képtelen most építkezni, akkor az adófizetés kötelezettségén kívül a város adjon alternatív lehetőséget! Ezek közül csak az egyik, hogy megszüntetve a vásárlási illetéket „eladhatóbbá” teszi a telket. Természetesen, az íly módon piacra került telkek, várhatóan nagyobb száma miatt a telekárak csökkennek, ami nem baj, hiszen a helyi lakosság jövedelmi viszonyai és az ingatlanárak ma nincsenek összhangban, és ez a külföldi befektetőknek kedvez már jó ideje. De ez még nem oldja meg a valós építési szándékkal vásárlók gondját, hiszen jól működő hitelkonstrukciók nélkül az olcsó telkek a már most vagyonosok kezében koncentrálódnak tovább, monopol-szituációkat eredményezve a további években az ingatlanpiacon. Ezért veszélyes csak egy-egy intézkedést hozni, rövidtávú önkormányzati szempontok alapján.
A helyi adó városra szabott rendszerének kialakítását nem lehet „büntetlenül” megspórolni – nagy munka, de tiszta, hosszú távra tervezhető viszonyokat teremtene, különösen akkor, ha a városfejlődés hosszútávú céljaival összhangban alakítják ki. Ezt Mosonmagyaróváron is, ahol jó irányba indultak el, érdemes megfontolni.