Budapest belső udvarai

Pár évvel ezelőtt egy békásmegyeri projekt kapcsán vizsgáltam, hogy milyen szerkezeti rendszerű társasházakat szeretnek a budapestiek, mert az akkor divatos „szállodaszerű” középfolyósós  elrendezést nagyon sokan kifogásolták.

Ahogy sok más dologban, ebben is kiderült, hogy igen nagy a különbség a szakma és a „pórnép” véleménye között. Az első vázlatokra, amelyekben az építész kissé megnyitotta a zárt középfolyosót, a kerületi főépítész dühödten lecsapott – „itt nem lesz gangos ház” felkiáltással.

Akkoriban költöztem a nyitóképen látható gangos házba, ami nem a legjobb a világon, de nem a gangjai miatt… A belső udvar önmagában nagyszerű dolog – az már az építészeti minőségtől és a ház lakóitól függ, hogy miként használják.

A mi házunk magja a XIX. század közepén épült. Levéltári adatokból annyit tudunk, hogy báró Podmaniczky László 1885-ben a már meglévő házához épített egy bárpalotát. Akkoriban, az utcai fronton is csak két emelet volt, és mindkettőn egy-egy elegáns, nagy lakás. Nagy, egymásba nyíló lakószobákkal, méretes előszobával, fürdővel az uraknak és konyha-wc-cselédszoba az udvari szárnyon. Ahogy változtak a tulajdonosok egyre sűrűbb lett a beépítés, két emeletet is ráhúztak az első udvari szárnyra, és rendre darabolták a lakásokat. Ma 71 lakás van, de a kertek többé-kevésbé megmaradtak. Igaz, a hetvenes évekbeli „korszerűsítés” során otrombán lebetonoztak két nagy részt az első udvarban, de az, hogy ez mind a mai napig így maradt, az már az ittlakókon múlott. Mint ahogy az is, hogy tavaly, amikor meggondolatlanul elvállaltam egy évre a közös képviseletet, gangkoncertet tartottunk a nagyszerű  Oriolus kamarakórus részvételével.

Tehát, nem a beépítés módjával van baj, alapvetően. Az eredeti beépítésnek számos előnye volt akkor és lehetne most is, ha tudatosan terveznénk és kezelnénk a rehabilitációt. Csakhogy erről szó sincs…

Amíg állami tulajdonban voltak ezek a házak, addig a lehetőség meg lett volna, de a „zöldmezős”, vagyis a világvégi lakótelepépítési divatot követő rehabilitációs kisérletek valamiféle elvont építészeti gondolatok menték öntöttek számolatlanul sok pénzt a zsidónegyedi 15-ös tömbre, vagy a palotanegyedi Mikszáth tér – Szentkirályi utca – Baross utca – Mária utcai tömb egy részére. Mintha direkt azt akarták volna bebizonyítani, hogy nem érdemes a régi házakkal foglalkozni – kifizetődőbb ledózerolni.

Egészen más eredményre jutottak volna a döntéshozók, ha korrekt gazdaságossági számítást végeznek, és persze az ingatlan  helye szerinti értékével is a maga súlyának megfelelően számolnak. 1973-ban, mint városgazdász-hallgató írtam le azt a mondatot, miszerint a belvárosi rehabilitáció gazdaságos építési tevékenység – még a professzorom is nehezen fogadta el, ám a későbbi munkahelyemen, a Fővárosi Tanácson végképp nem értették, miről beszélek.

Az ember azt hinné, hogy 37 év elég volt ahhoz, hogy a komplex városgazdálkodás szelleme befészkelje magát a városi irányításba, annál is inkább, mert ma már csak tudják, hogy mekkora értékbeli különbség van egy belvárosi lakás és egy lakótelepi közt a szabadpiacon.

De nem, még mindig nem értik… mai napig nincs városgazdász fejlesztés-koordinátor sem a Fővárosnál, sem a kerületeknél.

Közben a lakóingatlanok jórésze úgy került át magánkézbe, hogy a tulajdonosok többségének fogalma sincs a tulajdonnal járó kötelességekről. Honnan is lenne, hiszen az IKV évtizedekig csapnivaló tulajdonosi mintát adott. A szerte-széthúzó társasházi kényszerközösség pedig,  hatékony szakmai irányítás nélkül alkalmatlan arra, hogy a rehabilitációs programot megalkossa.

A mi házunkra, tavaly,  karácsonyi ajándékként készítettem egy lehetséges jövőképet, amelyet vitára bocsátottam. Értelmes vita helyett sehová nem vezető veszekedés jelezte, hogy ezzel a közösséggel jövőt tervezni szinte lehetetlen. Ebben a mi házunk akkor lenne kivétel, ha nem így lenne…  Pedig a ház valóban kiváló adottságokkal rendelkezik a XXI. században is korszerű életvitelre. Ha tehát nem megy  kisközösségi  önszerveződéssel, akkor a város érdekében a városvezetésnek  kell hatásos, anyagi érdekeltségi rendszerrel arra kényszerítenie a társasházakat, hogy megtegyék azt, ami egyébként az ő egyéni érdekük is lenne.

A belvárosok komplex rehabilitációja bizonyos szempontból, ma már kényszer, nem csak lehetőség: az elmúlt évtized bontásos túlépítési láza a hitelválság miatt, szerencsére alább hagyott. A felelőtlen városvezetőket lecserélte a népakarat vagy a rendőrség – itt az alkalom az újrakezdésre.

Budapest belső udvarai, még a legrosszabbak is jobbá tehetők dózerolás nélkül, ha minden egyes házhoz a maga egyediségében nyúlunk hozzá, miközben egy pillanatra sem feledjük, hogy ezeket az épületeket nem felújítani kell, hanem „működésbe kell hozni” ! Vagyis, a technikai korszerűsítés csak az egyik része a dolognak – a ház, esetleg házcsoport önfenntartó működésre kell átálljon! Fantasztikus építészeti és városgazdálkodási lehetőség, amely tartós megoldással szolgálhat a jelenlegi belső városrészek problémahalmazára – a környezetszennyezéstől, a közlekedésen át közterületfenntartásig – csak bátor politikai döntés kérdése, hogy ki és mikor hajlandó belevágni.

Ez a cikk egy további város-rehabilitációval foglalkozó sorozat része.