Vízválasztó

Hanyatlás vagy prosperitás?

Az elmúlt időszak nagy szenzációja az a bejelentés volt, hogy az SCD elhagyja a Balatont. Sok balatoni, és más település egyetlen reménye, hogy egyszer jön egy nívós cég, és fejleszt, amely adóbevételt és munkahelyeket teremt. Így az SCD kihátrálása most több települést reményvesztetté tett, mert a cég fejlesztéseitől várta a fellendülést.

Persze ismerünk olyan települést is, amelyik kevésbé függ az egyetlen balatoni nagy fejlesztő sikerétől, ez pedig Balatonfüred. Vajon mi a titka e sikeres településnek, mások az adottságai, fekvése, hagyományai kultúrája, vagy a település vezetőjén múlik a siker? Valószínűleg mind számít, de én mégis ez utóbbira tenném le a voksomat

Ma a Balatoni térség települései igen szomorú képet mutatnak, pedig ez még, mondhatjuk fejlett része az országnak. Általános jellemző, hogy egy-egy elszigetelt próbálkozás van a településeken, kisebb projektek meg-megvalósulnak, de átütő változás mégsem történik. Miért? Mert ez nem megy úgy, hogy majd jön egyszer valami fejlesztő, és valaki majd csinál valamit.

Nem! Ez csak úgy megy, ha mindenki akarja, az összes aktora a térségnek beindul, egy irányba megy, és egyszerre visznek erőt, szándékot a cselekvésbe, egy közös cél megvalósításába, ami több mint a túlélés. Ez a régi módszerekkel nem megy, nem elég egy-két jó szakember, akik jót akarnak, jó dolgokat találnak ki, és azután mégis minden terv a polcon végzi. Fel kell ismerni, hogy más technikákra van szükség. Ha nincs egy település, egy térség ott élő-vállalkozó polgáraiban lendület, elszántság, ha ehhez nincsenek képzett, jó vezetők, akik húzzák magukkal a többieket, akik képesek motiválni, egyben tartani a „csapatot”, mint egy jó hadvezér, akkor továbbra sincs miről beszélni. Marad az összeomló élet és annak leképezéseként, az összeomló környezet.

Mit látunk? Jellegtelen projektek, ami csak minimális önfenntartó képességgel bírnak, bódék, épülettoldalékok a főtereken, éppen ahogy egy-egy magánfejlesztő tehetsége diktálja. Ebben a legszuperebb főépítész sem tud rendet tenni. Abban a városközpontban, amelyben az ingatlantulajdonosok csak túlélésre „gyúrnak”, csak egy újabb bódéra futja, vagy jobb esetben egy nívósabb „pavilonra” adnak ki megbízást. És ez szaporodik azokon a településeken, amelyek az ország kirakata.

Szomorú építészeti koncepciót láttam az egyik kiemelt balatoni településen. Bitumenes zsindelyes fedésű, kőburkolattal fedett középkori bástyautánzat a fő tér csuklópontjában, amely a retro hangulatú strandhoz vezeti az idelátogatót. (A teremtő álmok mindig a megbízó fejében születnek meg, és ő választ a saját ízléséhez „ideális” tervezőt.)  Most a hagyományos nemzeti karakter az új irány, és abba ringatjuk magunkat, hogy ez megold valamit. Ha egy településben nincs erő, lendület, élet, akkor a legjobb építészeti minőség ellenére is olyan funkciókat, és azok életben tartóit vonzza, akik képtelenek azt életben tartani, felvirágoztatni. Rémálmomban előjön néha, a makovecz-stílusban megépült városközpont, vagy inkább „üzletsor”, amiben kínai fehérneműt árulnak.

Nem, ez így nem mehet tovább!

Fel kell ismernünk, hogy az építészeti nagyszerűség kevés, ha nincs, aki felvirágoztassa, fenntartsa, gondozza és tovább fejlessze a környezetet. Tehát az építtető, aki megálmodja a projektet, és bele az életet, ő a forrás, ő dönt merre kormányozza az életét, a mentális és fizikai egészségét, és persze építtetőként a tágabb környezetét.

A válság és a pénzhiány mindenre kifogás, és beletörődünk, így egyre lejjebb adjuk. Most ez a szemlélet a forrás. Már csak a kirakodó vásár él meg, a műanyag fröccsöntött ajándéktárgyakból van biznisz, de már lassan az sem éri meg, ahogy az ismerős vállalkozó mondja. Vajon ez az erőtlenség, ez a túlélésre fókuszáló szemlélet mennyiben járul hozzá ahhoz, hogy a Balaton is pusztul, alulhasznosított, hogy a vendégéjszakák száma töredékére csökkent a 20 évvel ezelőttinek, hogy a minőségi szolgáltatások száma is csökken, az alacsony látogató szám és a rövid szezon miatt, hogy a lakosság jellemzően elköltözik a településekről a romló megélhetési körülmények miatt.

A Figyelő egy 2008-as számában, Tópárbaj címmel közölt cikkében igen plasztikusan mutatja be a prosperálásból és a hanyatlásból származó különbséget az olaszországi Garda-tó és a Balaton összehasonlításán keresztül, sok statisztikai tényszámmal alátámasztva.  

Mi a kiút?

Sokan mondják persze, hogy végre a Tó a magyaroké. Igaz, persze, de milyen áron? Vajon a gazdasági kiútkeresésben mekkora szerepe lehet a Balatonnak, megengedhetjük-e magunknak, hogy az ország túlélésének romló feltételei mellett a Tóra csak úgy tekintsünk, mint egy ideális pihenőhely, ahol nincs senki, csönd van, az év 10 hónapjában kihasználatlan, de a miénk. Hány embernek kilátástalan emiatt az élete, hány embernek nincs munkája, hány család van, aki csak vegetál, és hány gyermeknek üzenjük ezzel, hogy az élet kilátástalan. Lehet-e csupán tájesztétikában gondolkodni, amikor település vagy térségfejlesztésben gondolkodunk. Valós szándékunk-e az, hogy újra kellene szervezni az életet a Balaton körül, amely jobb és prosperálóbb, mint ami van, ahol mindenki megtalálja a számítását, a megélhetést, és benne a saját életkörülményeinek javulását. Ez is a mi felelősségünk.

Ki fejleszti a Balatont?

A köz- vagy a magánszféra? Egy térség fejlesztése nem egy-két ügyes projekten múlik, az egy sokkal összetettebb folyamat. Nem elég az, hogy illeszkedik-e az épület a tájhoz, vagy az épített értékekhez. Több kell, sokkal több.

Ahhoz, hogy a vendégek újra rátaláljanak a Balatonra, és a fizetőképes kereslet a nívósabb szolgáltatások iránt is megnőjön, szükséges a magán és a közszféra együttes, szervezett fellépése, hogy ezek szinergikus városfejlesztési akciókat gerjesszenek.

Egy-egy projekthelyszín fejlesztése nem elég, az kell, hogy a települések és a térségek fejlődjenek, mert az vonzóvá teszi a térséget, oda jönnek az emberek, ott jól érzik magukat, amiben élet van, azt szeretik.

Ami nem nő, az csökken

… mondják a gazdaságkutatók (de élettanászok is megfigyelték az élő szervezet működési mechanizmusait vizsgálva). Tehát statikus állapot nincs, minden változik. A túlélés esélye az, hogy felismerjük-e, mely berögzült elavult paradigmáinkat kell megváltoztatni a fejlődéshez. Ha nem veszünk tudomást arról, hogy megújulásra van szükségünk, akkor a hanyatlás tünetei kezdenek jelentkezni, amely a Balaton tekintetében azt jelenti, hogy azon vesszük észre magunkat, hogy egyre több a leépülő, működésképtelen épület, tér, közút, sétány, park, panzió, lakóház, intézmény, kikötő, stb. És ez, egy egymást erősítő folyamat, lefelé húzó spirál. Egyre nehezebb megfordítani a folyamatot, egyre nagyobb lendület és elszántság kell ahhoz, hogy valamibe életet lehessen lehelni, és a romló folyamatot megfordítani.

Kollégáimmal, több tervünkben, pályázatunkban is azt keressük, hogy mitől lesz sikeres egy új városi tér? Mik azok az összetevők, amiből, csak ha egy is kimarad, annak megépülése után hosszú távon egy folyamatos leértékelődés következik be, a hely elveszti a varázsát, az üzletekben kicserélődnek a bérlők, az árukészlet és a szolgáltatás színvonala csökken, a fizetőképes kereslet elkerüli, nehéz lesz fent tartani, elnéptelenedik, vagy olyan társadalmi csoportok veszik birtokukba, amelyektől meg kell védeni az épített vagyontárgyat, az itt élők biztonságát.

(Az Értéktérkép Kft-vel -Varga-Ötvös Béla- együtt dolgoztuk ki a sávolyi tervezett MotoGp pálya és kapcsolt projektjei mentén született Marótvölgye koncepciót, az Ecorys Kft-vel és az Archiplan Kft-vel pedig a Balatonfűzfői Delta-terület ötletpályázatát, amelynek fő célja volt, az építészeti karakter megalkotásán túl a megvalósíthatóságért és fenntarthatóságért való felelősségvállalás, és hogyan hozzunk létre olyan fejlesztést, ami egy egész települést elindít felfelé, egyfajta öngerjesztő folyamatként.

Ma Magyarországon a városok, települések hivatalai jobbára csupán reagálnak az elemi projekteket, egyedi ingatlanok beépítését kezdeményező, a város léptékéhez viszonyítva kis volumenű fejlesztéseket megvalósítani szándékozó privátszféra (kisbefektetők) kezdeményezéseire. Ezek az elemi kisprojektek az esetek többségében nem tudják környezetüket kellőképpen helyzetbe hozni, nem indul meg az öngerjesztő, önszervező megújulás. Komplex akcióterületi fejlesztés-menedzselés hiányában az elemi projektek nem tudják elérni azt a kritikus tömeget, azt a fejlesztő erőt, amivel hatásuk nagyobb területek megújulására kiterjedhetne.

Mindezen indokok alapján szükség van az elemi projekt-alapú, úgymond „spontán” városfejlődés mellett a város-kormányzás által irányított, kezdeményezett, gerjesztett fejlesztési akciókra is.

Ez akkor válik mindent átható szándékká, akkor indul be igazán, ha mozgósítani tudjuk az összes érdekelt szereplőt. Ezért javasolt eszköz a széleskörű partnerség kialakítása már a célok kitűzésekor és azután végig az egész tervezési folyamaton, egyrészt a civil szereplőkkel a fejlesztések megértése és támogatottsága érdekében, valamint gazdasági szereplőkkel a városirányítás által elhatározott és meghatározott fejlődési irányok támogatása és összehangolása érdekében.

Ez az igaz feladatunk, ezt kell profin megtanulnunk, és tovább adnunk, ez teszi újból élettel telivé ezt a helyet, ezt az országot.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.