Vígságok

Egy településen, éppen úgy, mint egy család vagy egy ország életében, vannak kötelezően megoldandó problémák,  szükségletek, amelyekről minden körülmények között  gondoskodni kell.  Kenyeret nem lehet pótolni cirkusszal. Nagyon jó cirkusszal sem.

Másfelöl persze, a kultúra életünk része kell legyen ahhoz, hogy embernek és ne igavonó baromnak érezzük magunkat.

A kultúra pénzbe kerül, és abban a koncepcióban, amelyben a bevételek és kiadások egyensúlyban vannak, meg kell találni a forrást a kultúrális és sport-kiadásokra.

Nem úgy, hogy állambácsi (az adófizetők zsebéből) fizeti a cehhet, vagy még nagyobb kört leírva, az EU-ból reméljük a pénzt. Tudomásul kell vennünk, hogy nincs „idegen forrás”, minden, amit elköltünk, az a mi zsebünből kerül ki, és jobb, ha világosan látjuk a pénz útját, mintsem azzal ámítsuk magunkat, hogy semmi közünk hozzá, miből támogatjuk a kultúrát.

Most is példával kezdem, hogy a leülepedett világképet, amely a kultúra finanszírozásával kapcsolatban a magyar fejekben van, kissé összezavarjam. Még véletlenül sem gondolok arra, hogy például, a Káli medencei alaphelyzetben, a kultúrát úgy kell kipipálni, hogy a településeken élő hírességek, zenészek, színészek, képzőművészek ingyen ajánlják fel szolgálataikat a lakosság szórakoztatására. Az alkotó ember, a művész jogait messzemenően tiszteletben tartva lehet csak olyan rendszert kialakítani, ami hosszú távon működőképes.

A Becálel (képző-, és iparművészeti) Akadémiát 1906-ban Borisz Sác alapította Jeruzsálemben. Állami támogatást nem várhatott (Oszmán Birodalom), és növendékei többsége is nincstelen jemeni zsidó volt. Ideológiai alapon pedig sokáig nem lehet egy iskolát fenntartani. Éppen ezért az iskolát iparművészeti műhely egészítette ki, és az onnan kikerülő  tárgyakat bizony eladták, hogy fedezzék az iskola kiadásait. Az eladás érdekében Sác kiállításokat szervezett, üzletet nyitott Jaffón. Viszont éppen azzal, hogy az akadémiát egy kézműves műhely egészítette ki, egy csomó embernek munkát is tudott adni. Később, 1954-ben Ruth Dayan (Mose Dayan felesége) a bevándorló, keleti zsidók kézműves hagyományait ötvözte egy magyar zsidó divattervező nő rendkívüli képességeivel, amikor létrehozta a Maskit márkát. Olyan,  eredeti, divatos termékeket alkottak, hogy ma már múzeumi tárgyként tartják számon a sivatagi köpenyt, amely a maga korában sem volt olcsó darab.

Vagyis az, hogy valaki művészettel foglalkozik, nem jelenti azt, hogy egy kis egészséges üzleti szellemmel kiegészülve, ne tudná megteremteni az anyagi függetlenségét, amely persze, sok esetben az alkotói függetlenséghez is nélkülözhetetlen. Budapesten is volt erre már példa, amikor egyébként elismert képzőművészek romkocsmákat rendeztek be, hogy megélhetésükről gondoskodjanak,  és ez semmit nem von le képességeikből, sem pedig abból az alkotásból, ami íly módon készült.

Magyarul – egyáltalán nem biztos, hogy állami köldökzsinór nélkül kevésbé jó művészetet kapnánk, tehát a kulturális élet szereplői is át kell értékeljék a lehetséges forrásokat, amelyekhez hozzájuthatnak. Az éppen aktuális hatalom által finnanszírozni kívánt gigantikus projektek helyett a „kultúra-fogyasztásnak” olyan formái célszerűek, amely közelebbről érintik meg a célközönséget. Ehhez pedig az kell, hogy a kisebb közösségek szintjén dőljön el, hogy mire adható közösségi támogatás, és mire nem. Vagyis, a kultúrális és sportkiadások egy részét az önkormányzati szinten képződő forrásokból, közvetlenül érdemes finanszírozni.

A PODO-rendszer erre tartja fenn az ingatlanbérletekből származó jövedelmek adóját. Mindkét eleme fontos ahhoz, hogy ne csak egy elvileg szedhető adó legyen, hanem megszüntesse a mai fekete-piaci rendszert: az egyik az adó alacsony mértéke (10%), a másik az, hogy helyben szedik és helyben költik el. Kisebb közösségen belül az ilyen jövedelmet eltagadni kevésbé „sikkes”, különösen akkor, ha mindenki tudja, hogy minek a fedezetét jelenti a bevétel.

Minden kulturális projekt esetében az egyéni aktivitást kell támogassa a közösség, vagyis ahhoz, hogy egy projekt, egy intézmény az önkormányzati keretből támogatást kapjon, már le kell tudni tennie  valamit az asztalra. Erre kitűnő példa a Spinoza Ház, amely réges-régen megérdemelte volna, hogy az önkormányzat elismerje a városért és a kultúráért végzett, sokéves munkát azzal, hogy minimális, de rendszeres támogatásban részesíti azt, ami jó, amire igény is van, és az életben maradásához csak minimális közösségi befektetés kellene.

Fejlesztések forrása

Míg a bázisadó a település folyamatos fenntartásának forrása, a fejlesztéseké a srófadó.

A srófadó a beruházásokat adóztatja, mégpedig az adott terület  értékének növekedéséből származó ingatlantulajdonosi gazdagodást.

Az nyilvánvaló, hogy Budapest belvárosában egy alacsony beépítésű telken megépíteni egy jóval intenzívebb beépítésű projektet extraprofittal jár, és ennek megadóztatása jogos, de milyen srófadót vethet ki, hogy a példánknál maradjunk, a Káli medencei önkormányzat ? Ha pedig nincs srófadó-bevétele, akkor miből fejleszt?

A srófadó településfejlesztés-szabályozó volta abból fakad, hogy az egész országban bevezetésre kerül, így a telekárak különbözőségén túli ösztönző-visszafogó szerepet játszik. A már most is zsúfolt városi területeken visszafogó szerepe van, míg a beruházásokra éhes vidékeken, alacsony mértéke ösztönzően hat. Ugyanakkor, a terület besorolásának megváltozásából (mezőgazdasági területet ipari övezetté, lakóterületté, stb.) származó  többletérték  nyilvánvalóvá tétele az önkormányzatot a mostaninál jobb alku-pozícióba helyezi.

Példánknál maradva, addig a küszöbértékig, amíg az önkormányzat beruházásokat akar vonzani a területére,  üzleti tervében feltüntetheti, hogy az első jelentős beruházás (a magas szinvonalú idősek otthona, a hozzá tartozó egészségügyi központtal) srófadómentes és az önkormányzati területért hosszútávú szolgáltatási szerződést köthet a beruházó, ami előnyös mindkét félnek, hiszen a beruházás összegét csökkenti, ugyanakkor a településen élő idősek szociális ellátása egy korábban elképzelhetetlenül magas szinten oldódik meg, mondjuk 30 évre.

Ugyanakkor, a településcsoport lakosságszámához, meglévő vállalkozásaihoz  viszonyítottan hirtelen egy olyan társaság csatlakozik, amely könnyebbé tesz bizonyos infrastrukturális beruházásokat, és ezzel elindít egy pozitiv spirál-folyamatot. Az elsőséget ily módon „jutalmazza” a rendszer, hiszen az élet követelményeihez alkalmazkodóan dinamikus. Viszont, a srófadó léte előrevetíti azt a helyzetet is, amikor a beruházások már nagyon is szeretnének ide jönni, de ezért a lehetőségért már egyre nagyobb összegű adót kell fizetniük, vagyis a tőkét arra inspirálja, hogy ragadja meg az elsőség lehetőségét.

A srófadó nem csodaszer. Még Budapest belvárosában sem. A budapesti politikusokból való kiábrándultságom akkor érte el a csúcsát, amikor nekik megcsillant a szemük az új adófajta lehetőségétől. A srófadó ugyanis együtt hat azzal a településfejlesztési koncepcióval, ami meghatározza a fejlesztés közmegegyezéses irányát. Tehát arról nincs értelme álmodni, hogy majd jönnek a pénzes befektetők, és attól minden jobb lesz egycsapásra! A sikerért meg kell dolgozni ebben az esetben is, tehát azt az előkészítő munkát, amely egy-egy új önkormányzat területén lévő adottságokat felméri, konkrét üzleti tervvel keres megfelelő befektetőt és  hosszútávú stabilitást jelentő szabályozókkal kínál kölcsönösen előnyös lehetőségeket – nem lehet megspórolni.

Miközben ezen a sorozaton dolgoztam, lezajlott az éves főépítészi konferencia, egy kivételesen sikeres balatonparti városban: Balatonfüreden. Az esemény kapcsán Marthi Zsuzsa vezető településtervező írta le gondolatait a Balaton környékének fejlesztésével kapcsolatban. Nem beszéltünk össze, de mondandónk összecseng.

Előző rész: 13

Következő rész: 15  Vígságok

A sorozat kezdete: ITT

Közbiztonság

Ahogy a bogotai példából kitűnt, a közterület minősége nem csak a lakosság komfortérzetére van jótékony hatással, hanem a közbiztonságra is.

Az elmúlt évtized magyarországi bűnözésének  70-80%-a a vagyon elleni bűncselekmény. Kriminalisztikatörténeti tény, hogy Magyarországon az európai környezethez képest mindig is magas volt az emberölések (és az öngyilkosságok) száma. Az elmúlt tíz évben azonban e magas érték is megkétszereződött. A társadalmat súlyos és igen szerteágazó korrupció terheli,  de ezek jelentős része feltáratlan marad. A szervezett bűnözés az 1970-es évek végén, a 80-as évek elején jelent  meg. A századvég bűnözésének új vonása a számítógépes csalások.

A bűncselekmények döntő többségét férfiak követik el,  aránytalanul felülreprezentált a 15-25 éves korosztály. Nagy számban találhatók egyedülállók, nagyvárosban élő személyek, akikre jellemző a gyakori lakóhely-változtatás. A fiatalok lemorzsolódnak az iskolarendszerből,  családi kapcsolataik szétesettek, és általában a társadalmi struktúra alsó rétegeihez tartoznak. Hazai sajátosság, hogy a kiskorúak lélekszámának csökkenése ellenére a fiatalkorú bűnelkövetők aránya nő.

A bűnözés magyar sajátosságai alapján az okokat a rendőrség a következőkben látja: a második világháború után lezajlott mobilitás, migráció, életformaváltás következtében kialakult és tömegessé vált az „elgyökértelenedés”, a városba áramlás, az emberi lakóhelynek alkalmatlan munkásszállók, a lakótelepi elidegenedés, a falvak megtartó erejének elvesztése, a helyi közösségek kiüresedése, szocializációs szerepük elvesztése. Az erkölcs- és normanélküliség légkörében eltúlzott szerepet kapott a jogi szabályozás és a jogsértések szankcionálása, ami fokozta az állam amúgy is túlburjánzott bürokratizmusát, gyengítette a jogkövető magatartást, viszont általánossá tette az állampolgár kiszolgáltatottságának érzését. Megnőtt az anyagi és létbizonytalanság, óriási méreteket öltött a munkanélküliség, növekedni kezdett a hajléktalanok száma.

Hozzá kell tenni, hogy az elidegenedés nem csak a lakosság körében problematikus, hanem a rendőrség és a helyi lakosság kapcsolatában is. Az utcai, gyalogos rendőr (nem párban), aki minden követ és minden helybélit ismer, akinek a „rendellenességek” azonnal feltűnnek, aki jelenléte elrettentő szereppel bír bizonyos bűnesetek megelőzésében – nem létezik. Az uborkalopásos, magyar-gárdás valóságban a szociális viszonyok javítása mellett a helyi rendfenntartók szerepének megerősítése alapvető követelmény.

Magyarországon, a helyi rendfenntartó erőnek hagyománya van, valójában az országos rendőrség a különböző városi rendőrparancsnokságok „államosításával” alakult meg, 1920-ig, és akkor a csendőrségről még nem is szóltunk. Nem is fogunk, mert nem a múlt kétes dicsőségében keressük a megoldást a mai problémákra.

Ma is létező önkormányzati rendfenntartó szervezet a közterület-felügyelet, amelynek gyengék a jogosítványai arra, hogy hatékonyan ellássa azt a feladatot, amely szükséges lenne a közbiztonság  elfogadható szintjéhez. Budapestre vonatkozóan már 2005-től volt néhány javaslatom, amelyeket tavaly az aluljárókkal kapcsolatban konkretizáltam. Ebben két lényeges elem jelent meg, ami az önkormányzati rendszer reformja szempontjából általánosan is használható:

1. a városi (önkormányzati) rendőrség folyamatos utcai jelenlétével informativ szerepet éppen úgy ellát, mint rendre való felügyeletet,

2. az önkormányzati rendőrség szociális ellátó része, amely azokat az embereket igyekszik kivonni a bűnözés köréből, akik szociális helyzetük okán sodródnak arra, de  megfelelő, személyre szóló problémamegoldással normativ polgárai lehetnek a társadalomnak.

Az önkormányzati rendőrség területileg meglehetősen tagolt, éppen azért, hogy például egy éjszakai, pesti randalírozás, vagy egy falusi terménylopás esetén is nagy valószínűséggel tudjon intézkedni. A helyi rendőrnek a brit bobby jómodora, az amerikai serif keménysége és helyismerete, az izraeli kommandós reakció-gyorsasága szükséges. Mindezek megtanulhatóak, egy ilyen hálózat kialakítása szándék kérdése. Hatékony rendszert csak úgy lehet létrehozni, ha a jelenlegi rendőrségi image-tól merőben különbözőt, elit-alakulatot hozunk létre.  A helyi rendőrség tagjai ugyanis mind önállóan, mint csoportban jól kell tudjanak dolgozni.

Az eddig említett hálózatok – koma, településgazdász – önállóak a maguk területén, de rendszeres kapcsolatban vannak a helyi rendőrséggel, és az azzal szorosan együttműködő szociális hálózattal. Kétségtelen, éppen úgy, mint a koma-hálózat, a helyi rendőrség is „helyhez kötött”, de éppen a hálózati felépítés miatt hatékonyabb a problémamegoldás.

A helyi rendőrség bázisai minden településen feltűnően központi helyen kellenek legyenek. Ahogy Budapesten az aluljárók rendszere, amely közlekedési indoka  ésszerűtlen a XXI. századi viszonyaink között, de csomóponti jellege éppen, hogy alkalmassá teszi őket arra, hogy ezentúl a közrend központi bázisai legyenek, úgy a kisebb településeken is ezek kell legyenek a „világítótornyok”.

A jelenlegi, anarchikus viszonyokat határozott lépésekkel lehet csak felszámolni. Nem elegendő az elzárás, a szigorú büntetés, sőt, sok esetben a helyzetet csak súlyosbítja a börtön. Ezért fontos a jelenségeket komplexitásukban vizsgálni, és életszerű megoldásokat találni. Mondjuk egy koldust, vagy hajléktalant 50 ezer forintra büntetni nem életszerű.

Köztereken, parkokban, erdőben lakni akkor sem lehet, ha szuperhumánusak vagyunk, de ezekben az esetekben mindenekelőtt segítséget kell nyújtani, hogy a lejtőre került ember vissza tudja szerezni a normális élethez szükséges minimális feltételeket. A köztisztasági munka lehet az első lépcső, lepukkant, önkormányzati-állami tulajdonú épületek sajáterős rekonstrukciójával teremtett minimális lakhatás a másik. Mint ahogy minden másban is, ez az önkormányzati rendszer reformja a közrend helyreállítása során is az aktivitást  igyekszik mozgósítani az érdekelteknél.

A közterületek rendje ellen egyébként nem csak a hajléktalanok vétenek, hanem a következmény-nélküliség okán „szabad” az utcán vizelni, éjszaka randalírozni, mások arcába fújni a cigarettafüstöt, eldobni a csikket, stb. Ezt, éppen úgy, mint a közlekedési szabálysértéseket, szigorú pénzbírsággal, vagy annak megváltásaként köztisztasági munkával kellene büntetni.

Mivel a bűnelkövetők  egyre nagyobb aránya fiatal ember, a tendencia megfékezésére a szociális-hálózat és a koma-hálózat közvetlen, személyekre pontos információján kívül,  a legtöbbet az alapjaiban megreformált oktatási rendszer tehet.

Ez nem lehet önkormányzati program, ez a központi kormányzat feladata, éppen úgy, mint az egészségügyi rendszer reformja.

Ha versenyképes ismereteket akarunk adni a legeldugodtabb tanyán élő család gyerekeinek is  – az ingyenes mobil-interneten keresztül kell eljuttatnunk a tudást mindenkinek.

A korszerű közoktatás azonban szétválik – a tudás legmagasabb szinten való átvitelére és a készségfejlesztésre,  a hétköznapi kultúra megismerésére, a nevelésre.

Utóbbiakat,  a helyi nevelési központokban dolgozó tanerő végzi.  El kell veszítse jelentőségét a bölcsödékre, óvodákra, és az iskolákra való szigorú tagoltság – minél gyengébb szocioökonómiai  helyzetű egy település, annál korábban szükség van arra, hogy a gyerekek ezekbe a nevelési központokba járjanak. Ugyanakkor ezek a központok a felnőttképzést is fel kell vállalják, íly módon lesznek az élethossziglan való tanulás csomópontjai.

Előző rész: 12  

Következő rész:  14  Fejlesztések forrása

A sorozat kezdete: ITT

Közterületek rendje

Amíg élek, a petúniáról  illatos, falusi esték jutnak eszembe, nyár közepén, amikor dédike kiült a kiskapu előtti padra, és az arra járók tisztelettel szólították meg – ” Szép jó estét Kiss néni!”

A járda,  a házak tövében húzódott, azon túl a petúniák, fasor és fű, ami kibélelte a vizesárkot is egészen a „kövesútig”. A házunk előtti közterületet a nagyanyám gondozta, mint ahogy a többi szomszéd is tette, annak idején. A ház utcai ablakaiból ezt lehetett látni.

A közterület állapota nem csak az önkormányzat gondosságáról árulkodik, hanem arról is, hogy milyen viszonyban van a helyi lakossággal.

Miután a bázisadó  pénzéből a takarékosan működtetett önkormányzat nem sokat költ, az infrastruktúra-fejlesztés sem végeláthatatlan beruházásokat jelent, a mainál lényegesen több fordítható a közterületek fenntartására, szükség esetén fejlesztésére és „önfenntarthatóvá” tételére.

Nem biztos, hogy vissza kell térni arra a gyakorlatra, amit a nagymamám idejében folytattak – a hely adottságainak megfelelően, a leghatékonyabb megoldásokat kell választani. Ami működhet egy családiházas övezetben, az egyáltalán nem biztos, hogy jó társasházas környéken. Mivel az utóbbinál a laksűrűség jóval magasabb, a mindenki sepregesse a ház előtti járdát módszer a Budapesten jól ismert eredménnyel jár. Viszont, ha a közterületfenntartás forrása a bázisadó, ami, mint tudjuk, szolgáltatásalapú, és dinamikusan változik,  magától értetődő, hogy a szélesebb körű szolgáltatás nagyobb költséggel jár, vagyis, ahol az önkormányzat takarítja a járdát, ott magasabb a bárisadó, mint ott, ahol mindenki maga csinálja.

A mai rendszerben az önkormányzatok réme a közpark, mert nem elég egyszer ünnepélyes fotózkodás közepette elvágni a megnyitó szallagot, hanem gondoskodni kell az állandó rendbentartásáról. Bárdóczi Sándornak van egy kitűnő előadása ebben a témában – Kié itt a tér? címmel. Önmagáért  beszél, de kiemelnék három  fontos momentumot:

_ a gazdasági szemléletet, amelyben a köztérhasználat a közösségi és az egyéni érdek egyensúlyán alapszik, vagyis, az a sörsátor, amely a Margitszigeten remek jövedelmet ad az árusnak, mégpedig a hely okán, fizessen ennek arányában területfoglalási díjat, amit kizárólag a közpark fenntartására, karbantartására fordíthat az önkormányzat.

_ a komplex parkmenedzsment, amely egy-egy nagyobb parkot, nagyrészt önnfenntartóvá tehet, miközben éppen azon munkálkodik, hogy a köz érdekében egyre jobb szolgáltatásokat nyújtson,

_ és az a tudati átalakulás, amely persze folyamatos munka, amiben a környezetünk iránti igényesség és a településhez kapcsolódó identitásunk egymást erősítve növekszik.

Azok a települések, amelyekben a helyi vezetők felismerték a köztér rendkívüli fontosságát, mint Gyulán például, és nem „kihasználatlan, drága ingatlannak” nézik, mint Budapesten, ott más tekintetben is javult a közállapot.

Előző rész:  11

Következő rész:  13  Közbiztonság

A sorozat kezdete: ITT

Infrastruktúra, kicsit másképp…

A mezőgazdasági települések leszakadása a vezetékes infrastruktúra kiépülésével vált egyre drasztikusabbá.

Az infrastruktúra olyan gazdasági feltétek gyűjtőneve, amelyek nem vesznek részt közvetlenül a termelési folyamatokban, de közvetve befolyásolják a termelés fejleszthetőségét.

A településekkel kapcsolatban többnyire a vezetékes ivóvizet, a szennyvízcsatorna-hálózatot, villanyt, gázt,  telefont, információs kábelrendszert, utat, járdát értenek alatta, bár, ha jól meggondoljuk, egy település infrastrukturális ellátottsága, valójában, sokkal összetettebb dolog.

Mégis, azért maradjunk a szokásos, alapfogalmaknál, mert  az elmúlt évszázadban ezek  hiánya döntően befolyásolta a kis települések perspektíváját, ám ez a helyzet a XXI. század elején alapvetően megváltozhat.

Történt ugyanis, hogy miközben utakkal, vezetékekkel, csatornákkal hálóztuk be, amit csak lehetett, és jutott rá pénz, kiderült, hogy ez nem is nagyon jó ötlet… nem részletezem a klimaváltozás nyomán fellépő környezettudatos mozgalmakat, csupán arra szeretném felhívni az olvasók figyelmét, hogy századunkban már nem kell minden hálózatra rákapcsolódni ahhoz, hogy az elvárható komfortosság érzését kapjuk, ez pedig döntően megváltoztathatja a „világvégi” kistelepülések lehetőségeit  a jövőben.

Míg a vezetékes rendszerek gazdaságos telepítése az emberi települések sűrítését szorgalmazták – beépítési tervek, amelyeket a közműhosszak befolyásoltak -, addig a környezettudatos településtervezés, a ma elérhető, és a jövőben, feltehetően javuló műszaki megoldásokkal lehetővé teszi a szétszórtság luxusát.

Nem kell felszámolni a tanyákat, az aprófalvakat, mert a zsúfoltsággal szemben ez olyan életminőséget adhat, amit a XX. században el sem tudtunk képzelni.

Nagymamám arra vágyott, hogy a szép nagy, falusi házukban egyszer csapból folyjon a víz. Az állatok az udvaron lévő ásott kútból ittak, mi meg esténként kétszer-háromszor fordultunk,  kantákkal hoztuk a vizet az ártézi kútról, főzéshez, fürdéshez. Mosáshoz esővizet gyűjtött nagy hordókban – az ereszcsatorna egyetlen cseppje sem veszett kárba. Nemrég láttam egy filmet arról, hogy egy német fodrász azzal tett  szert különleges hírnévre, hogy csak esővízzel mossa a kuncsaftjai haját – rendkívül bonyolult szerkezet őrzi meg az esővíz frisseségét, és tárolja azokra a napokra is, amikor nem esik az eső.

A nagyanyó egyszerű, környezetkímélő, takarékos megoldásait kiegészítik a mai technika adta lehetőségek – a csapból folyhat az esővíz, hőszivattyú gondoskodhat a fűtésről-hűtésről, napelemek, szélkerekek adhatnak áramot, biogépes szennyvíztisztítással kurtíthatjuk meg a csatornák hosszát, és kímélhetjük meg az élővizeinket. Komposztálással, szelektiv hulladékgyűjtéssel csökkenthetjük a környezetrombolást.

A nagy sebességű, mobil internet valóban fontosabb infrastruktúra mint a bekötő út, és a szabad információáramlással elindulhat egy, a mainál nagyobb mobilitás, ellenkező irányban, mint a múlt században – a  kistelepülések felé. A tennivaló és a jó élet is ott van, csak fel kell fedezni.

A személyi infrastruktúra (emberek, szakképzettségei, együttműködési készségük, rugalmasságuk) minősége válik mind inkább fontossá – tudnék egy olyan országot említeni, ahol ezzel tették termővé a sivatagot…

Ebben a folyamatban a  településgazdász-hálózat meghatározó szerepet kell betöltsön.

Már a múlt század hetvenes éveinek elején, Magyarországon is rájöttek, hogy a települések rehabilitációja olyan bonyolult folyamat, hogy azt szakterületekre szabdalt szemlélettel nem lehet követni.  A budapesti városgazdász képzés célja az volt, hogy olyan szakembereket indítson útjára az önkormányzati rendszerben, akik a különböző szakterületeket képesek koordinálni. Nem építészek, de értik az építészeti gondolkodást,  nem közlekedésmérnökök, de megtanulták a szakma alapjait, hogy  a közlekedés szempontjait kellő súllyal érzékeljék, tanultak közgazdságtant és szociológiát, hogy a várost ne csupán épített objektumként fogják fel. A kiváló, külföldről hazajött professzorok minden tudást, amit csak lehetett, belegyömöszöltek a hallgatóik fejébe, és azt az igényt is, hogy azzal a tudással sosem elégedjenek meg. Csakhogy a diplomás városgazdászokat nem várta képzettségük  szerinti  munkahely – „specializálódni” kényszerültek. Gyakorlatilag, ma is ugyanez a helyzet, szakszerű, a rendszerből fakadó koordináció nincs, ezért aztán hajmeresztő döntések születnek sok helyütt.  Az  önkormányzatok egész működési mechanizmusát át kell alakítani, mégpedig a XXI. század lehetőségeihez és igényeihez igazodva.

A településgazdász-hálózat valójában a virtuális térben egymással kommunikálni képes szakmai csoportokat jelent, akik a hozzájuk beérkező információból, saját szakmai felkészültségükből és a hálózat adta többlet-értelemből gyúrnak megoldási javaslatokat. A „területeken” lévő kapcsolati pontjaik a komák, és az internetes, nyitott információjú világban kutatják fáradhatatlanul a megoldásokat.  Rengeteg, jól képességű, bizonyos szakterületen professzionális tudással bíró emberrel állnak kapcsolatban. A foglalkoztatás megoldás-centrikus.

Menjünk vissza a Káli-medencei példánkhoz – egy városgazdásznak az az ötlete támadt, hogy oda egy természet-centrikus oktatási központot és egy szuper felszereltségű idősek otthonát kéne telepíteni. El is mondja, hogy miért gondolja ezt a két projektet éppen ott helyénvalónak. Ekkor már folyik a falusi telkekre tervezett ökoházak  építése, miután 50 fiatal értelmiségi párt sikerült kedvező hitelfeltételekkel odacsábítani. Mindannyian „munkahelyfüggetlen” foglalkozást űznek, de aggodalommal gondolnak arra az időre, amikor iskolás korú gyerekeik lesznek.  A hálózat megkapja az ötletet, és aki ebben fantáziát lát, az hozzáteszi a maga tudását, ismerettségét. Nem tervet készítenek, hanem megoldási javaslatot, vagyis a potenciális igények és lehetőségeken túl az üzleti terv szabályai szerint a megvalósítás és üzemeltetés anyagi alapjait is megvizsgálják. Csak olyanok vesznek ebben részt, akik egyetértenek a kiindulási ötlettel, nem kényszeredetten dolgoznak ezen, hogy megéljenek valamiből, hanem mert pont ez a projekt tetszik nekik. Hiszen a hálózaton rengeteg ötlet indul el, bárki megtalálhatja azt, amiben teljes szívvel részt tud venni. Persze, időközben kiderülhet, hogy az irány módosul, az ötlet csiszolódik, akár teljesen meg is változik – a lényeg a probléma jó megoldása – hogy lehet magas szintű oktatást biztosítani az ott élő és betelepülő családok gyerekeinek, illetve mi lesz az idősekkel, a munkanélküliekkel?

Azzal, hogy a tudást a virtuális térben megsokszorozzuk, és elemeljük a helyi, földhözragadt szemlélettől, a vidéki települések elszigeteltségét szüntetjük meg.

Ha a hálózat elvégezte a munkája szakmai részét a javaslattal, visszatér a komákhoz, akik az első kontrollcsoportot jelentik. Ezek után jön az érintett lakosság alapos tájékoztatása, majd a javaslat döntésre előterjesztése az önkormányzati közgyűlésre.

Előző rész: 10

Következő rész: 12 Közterületek rendje

A sorozat kezdete: ITT

Tizedelés

A magyar önkormányzati apparátus pazarló és még eredményességében is gyenge.

Miközben magát a településszerkezetet, annak a szétszórtságát nem kellene megváltoztatni, a kormányzást nagyonis – nagyságrendileg csökkenteni.

Az alulról építkező része a koma-körzet. A Káli medencei példánknál maradva – minden falunak lenne egy komája. Az odafigyelés, mint funkció független attól, hogy 100 vagy 400 fős egy falu. A koma nem választott képviselő, bár kétségtelen,  a közösség bizalma és a képességek is szerepet játszanak abban, hogy ki lesz a falu komája, de ez egy közalkalmazotti státusz.

A komahálózatban nincs hierarchia. A koma közvetíti a problémákat az adott önkormányzatnak és a település-gazdász hálózatnak, amely viszont nincs hozzárendelve az adott önkormányzathoz, hanem egy független szakmai szervezet. Amíg a komák fizetését az adott önkormányzat fizeti, addig a településgazdász-hálózat fenntartását az önkormányzatok lakosságszám alapján arányosan finanszírozzák.

Az elején említettem, hogy az ország ingyenes, mobil internetes lefedése olyan alapkövetelmény, amiről az államnak kötelessége gondoskodni ahhoz, hogy  iszonyú lemaradásunkat megkíséreljük behozni. Az információ szabad áramlása ma fontosabb, mint egy bekötő út a községbe! Munkaeszköz, a szervezettség alapismérve.

A koma-, és a településgazdász-hálózat is internetre épül, csupán az a különbség, hogy a koma helyhez kötött „nem szakember”, míg a településgazdász-hálózat hatékonysága a rálástásban és a függetlenségében van. Ahogy nincs „főkoma” úgy nincs „főtelepülésgazdász” sem.

Az önkormányzat, amely minden esetben  területi egységet és minimális  népességszámot kell jelentsen – a jelenlegi  hierarchikus rendszert teljesen átírja. Kis települések estén a Káli medencéhez hasonló csoportosulásokat jelent,  Budapest esetében pedig olyan városszerkezeti egységeket, amelyek problémáikkal és sajátosságaikkal képeznek egységes városrészt. A kerületeket el lehet felejteni, a várost széthúzó kiskirályságokat meg lehet szüntetni! Az olyan városrészek (szomszédsági egységek), mint mondjuk a Palotanegyed, vagy a Zsidónegyed koma-körzetekké lényegülnek, de önkormányzat csak egy kell – Budapesté.

Egészen más kérdés a tervezés-fejlesztés, amiről később lesz szó, és ahol a döntés fóruma változik annak megfelelően, hogy kiket érint. Magyarul, a főváros nem hozhat önhatalmú döntést olyan kérdésekben, amelyekben a környező települések életét is befolyásolja. Viszont a fenntartás kérdéseiben a főváros egységes rendszerben kell dolgozzon ahhoz, hogy kellően hatékony legyen, és ezáltal az adófizetők pénzével jól gazdálkodjon.

Az önkormányzati rendszerben a képviseleti demokrácia csődöt mondott Magyarországon. Politikai pártok érdekszférájává tette a közgyűléseket, ahonnan a józan ész és a közösség érdeke kiveszett.

Ha egy rendszer nem működik, akkor meg változtatni: a diktatúra helyett, amit túl jól ismer a magyar,  a közvetlen demokrácia eszközével.

A polgármestert, 7 évre, közvetlenül választják, de csak egyszer lehet valaki polgármester! Ez kérem nem elfekvő… Főállású helyettes nincs, a választások során ugyan megválasztanak egy potenciális helyettest, arra az esetre, ha a polgármester bármilyen oknál fogva nem tudná feladatát ellátni. A jegyzőt a polgármester nevezi ki, a közgyűlés pedig az amerikai, bírósági esküdtszék mintájára „vetésforgóban” üzemel. Minden önkormányzati lakosnak joga és kötelessége azokon az üléseken részt venni, amelyekre meghívót kap. A témákat nem a képviselők terjesztik elő, hanem szakemberek (településgazdászok, építészek, stb.), és a döntést a helyi lakosok alkalmi összetételű gyűlése hozza, azzal a kitétellel, hogy a jegyzőkönyvek nyilvánosak, és mindenki a nevével, személyes felelősségével foglal állást.

A részvételi demokráciáról nem papolni kell, hanem rá kell kényszeríteni az embereket, akik eddig csak a sumákolást ismerték.

Az önkormányzatok felett nincs megye vagy régió, annak a szervezeti értelmében.

A fejlesztésekkel kapcsolatban vagy egyéb, nagyobb körzeteket érintő kérdésekben a döntéseket az önkormányzati közgyűlés felett álló tájegységi, regionális illetve országos döntési fórumokon hozzák.

Ezek úgy működnek, hogy előbb szakmai bizottsághoz kerül a téma – független szakemberek, akiket bizottsági ülés-sorozatokra hívnak meg, konkrét témákkal kapcsolatban –  majd az ő ajánlásukat az érintett tájegység önkormányzatainak küldöttei szavazzák meg, vagy vetik el.  A régió-bizottságokba tájegység-küldöttek, az országos bizottságba régió-küldöttek kerülnek. Minden bizottságba a civilek és a szakemberek is, ülésenként tiszteletdíjban részesülnek, és a szakmai anyagokat kellő időben, és részletességgel (és érthető nyelvezettel) kapják meg az ülések előtt. Az üléseket nem egy állandó, központi helyen tartják, hanem az adott tájegység, régió mindig változó önkormányzatában. (Rengeteg fölöslegesen üres épületet és üléstermet lehet hasznosabb funkcióval megtölteni!) Mindebből következően, a tájegységeknek, a régióknak nincs „telephelyük”, a kapcsolatot interneten keresztül tartják, az adminisztrációval foglalkozó munkatársak otthonról dolgoznak, és ehhez a fizetésükön kívül munkahelyi pótlékot kapnak. Ennek a rendszernek a fenntartása  állami költségvetésből történne, de a döntések tartalmába a parlament vagy a kormány nem avatkozhatna bele, kivéve, ha országos érintettségű ügyről van szó, amely az országos bizottság döntésének felülbírálataként kerülhetne a parlament elé.

A döntési mechanizmus hierarchiája ugyanis arra is hivatott, hogy  felülbíráljon  bizonyos érdeksértő döntéseket. Például, ha a Káli medence önkormányzata olyan döntést hoz, amely mondjuk Kékkút érdekét sérti, fellebezhet a Balaton-felvidék tájegységi bizottságához. A tájegységi bizottság döntésével szemben a régióhoz, a regionális döntésekkel kapcsolatban az országos bizottsághoz lehet fellebezni. Az országos bizottság döntéseivel szemben pedig a parlamenthez, de az érdekeltek tisztában kell legyenek, hogy akkor a fejük fölött a „honatyák” döntenek, tehát meggondolandó, maguk közt megegyezni.

Előző rész: 9

Következő rész: 11  Infrastruktúra, kicsit másképp…    

A sorozat kezdete: ITT

A kényszerítő erő

Nyilvánvaló, hogy egy önkormányzat (illetve azok szervezett csoportja), legyen  bármilyen kezdeményezőképes, előrelátó és fáradhatatlanul a fejlődés érdekében tevékenykedő, az országos szisztémából kiszakítani nem tudja magát, és miután ez a rendszer rossz, a változásnak  felülről is el kell  indulnia. Mégpedig  azzal, hogy mindenekelőtt bevallja a mélyreható változás szükségességét, és szigorú határidőket szab a végrehajtáshoz.

Függetlenül az ország gazdasági helyzetétől, és az ott szükséges reformoktól, az önkormányzati működésnek le kell válnia a központi költségvetésről. Fokozatosan, előre meghatározott ütemben.

Az elkövetkezendő 10 évben az önkormányzatok működéséhez szükséges forrásokat fokozatosan maga kell előteremtse, miközben a központi kormányzat lemond az adóbevétele egy részéről. Összességében tehát nem arról van szó, hogy újabb adófajtákkal sújtják a lakosságot, hanem a helyben felhasználásra kerülő adókat helyben is szedik, ezzel lerövidítve a „keringési pályát”, és elmélyítve annak ismeretét, hogy a befizetett pénzt mire költik, helyben.

Az előre tervezhetőség és az átláthatóság alapvető eleme kell legyen az új rendszernek. Amennyire  fontos ez az állampolgárnak, annyira riasztó a magyar politikai elit számára. Ha ugyanis minden forint útját követni lehet a bevételtől a kiadásig, nincs lehetőség a manipuációkra. De itt sincs más lehetőség, mert a magyar adómorált annyira aláásta a zűrzavar és az elit léhasága, hogy a működőképességhez egy közmegegyzéses, a társadalmi igazságosságon alapuló rendszer bevezetése a minimum.

A PODO abból indult ki, hogy az önkormányzat helyi „szolgáltató” – nagyon jól meghatározható feladatai vannak, amelyekért a „fogyasztó” a használat arányában fizet. Ez amolyan „szupermárket”-rendszer, amelyben a vevő eldöntheti, hogy a pénztárcája és szándéka függvényében „mit vesz le a polcról”. Ennek semmi köze ahhoz, hogy a településen élők mennyire „fajsúlyos adófizetők”.  Sem a személyi jövedelemadó bizonyos részének visszaosztása, sem pedig az iparűzési adó mint adófajta nem lehet ennek a rendszernek a része, hiszen ezek mértéke nem  az önkormányzat aktivitásának eredménye.  A jelenlegi rendszer is okozója annak a települések közötti egyenlőtlenségnek, amely megmutatkozik abban, hogy egy jelentős ipari vállalatot területén tudó község „dőzsöl”, míg azok, amelyeknek nincs ilyen adottságuk, képtelenek ellátni az alapszolgáltatásokat is.

A PODO-rendszer bázisadója minden ingatlanra vonatkozik, a megkülönböztetés csupán annyi, hogy az ingatlan  lakás vagy jövedelemszerző funkcióval bír. Utóbbi (üzlet, iroda, szálloda, ipari létesítmény, stb.) dupla annyit fizet négyzetméterenként, mint a szimpla lakásfunkció. A bázisadó bevezetésével megszűnik az építmény-, és telekadó, a turisztikai illeték, és az iparűzési adó, valamint a mindenkit sújtó forgalmi adó 5%-al csökken. A magyar ÁFA abszurd módon magas, ami a szürke és fekete-gazdaság masszív jelenlétének is okozója, tehát nem a személyi jövedelemadót kell ebből a szempontból változtatni, hanem mindenkinél megtakarítást jelentő módon csökkenteni az ÁFÁ-t.

A bázisadóból a település folyamatos fenntartásainak költségét kell fedezni – közterületek fenntartása, infrastrukturális ellátás, közbiztonság, önkormányzat. Sem az oktatás, sem pedig az egészségügy nem lehet önkormányzati feladat – pénzügyi értelemben. Más kérdés, hogy milyen lehetőségei vannak az egyes településeknek arra nézve, hogy a lakosságuk ellátása minél magasabb szinten legyen megoldott. Itt is, mint a rendszer egészében, az önkormányzat és a lakosság aktivitása javíthatja a szolgáltatás szintjét, de a bázisadóból erre egyetlen fillért sem költhet.

A Káli-medence példán érzékeltetném, hogy mire gondolok: az itt élő mintegy 170 gyerek oktatása, a kor szinvonalán, állami feladat – az iskola fenntartásától a tanárok fizetéséig, és az épület karbantartásáig bezárólag. Sőt, az iskola, mint ingatlan után az állam helyi adót fizet az önkormányzatnak – az oktatási, egészségügyi és kultúrális létesítmények helyi adója a lakásokéval azonos.

Az állami rendszer eredmény-hatékony kell legyen, ami jelentheti azt is, hogy a gyerekek a Káli medencén kívüli iskolába kell járjanak (államilag szervezett iskolabusszal), vagy az internetes oktatás bizonyos formáját valósítják meg.

A nyolc település önkormányzata, miután sikeresen „csábított” fiatal értelmiségieket a falvakba, prognosztizálható, hogy az iskoláskorú gyerekek száma nő a jövőben, szeretné elérni, hogy a gyerekeik egy helyi, speciális, természet-közeli oktatást nyújtó iskolába járjanak, ami ráadásul ötvözi a felnőttoktatást és a sportközpontot, mert rájöttek, ha nekik ilyen van a területükön, akkor ez az adottság újabb, fiatal értelmiségieket vonz, erősödik a helyi népesség.  Ha sikerül elérniük, hogy egy ilyen komplex náluk épüljön meg, az bázisadó-növekményt is jelent az önkormányzatnak, azon túl, hogy a „saját gyerekeik” kitűnő körülmények között tanulatnak, és az oktató személyzet is növeli a kvalifikált népesség arányát a településen. Éppen ezért az önkormányzat kezdeményez – az Oktatásügyi Minisztérumál  (igen, így önállóan, semmi nefmi,  mert az oktatás minden ország jövőjét megalapozó terület) – készíttet egy megvalósíthatósági tanulmányt, amibe belevesz olyan országos érdeket is, ami erősíti a helyi érdek érvényesülését. Ez pedig az, hogy nehéz sorsú családok gyerekei „külsősként” ebben az iskolában (kollégiumi rendszerben) tanulhatnának. Ezzel a többlettel elérhető lenne az a kritikus tömeg, amely már egy igazán korszerű iskola létesítését megalapozhatná, és a „szegregációnak is adtunk egy pofont”, ráadásul olyan speciális oktatást valósíthatunk meg, ami a helyi adottságokhoz is illeszkedik – ez a win-win (mindenki győztes) konstrukció.

Nem titok, hogy ezt az izraeli kibucok igen sikeresen gyakorolták, amikor a saját gyerekeik száma nem volt elegendő egy 22 fős osztály megnyitásához. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a kibuci iskolák a gyerekek korának megfelelő, napi, rendszeres munkavégzést is a nevelés részeként alkalmazták, akkor máris érthető, hogy miért bírkóznak meg könnyebben az izraeliek az élet nehézségeivel, legyenek bárhol a világon. Egészen személyes tapasztalatom, hiszen az én gyerekeim gimnáziumi éveiket ilyen kibuci iskolában töltötték.

Az egészségügyi rendszer is országos hálózat kell legyen – a mindenttudó falusi doktorbácsik ideje lejárt, a korszerű egészségügy annál sokkal bonyolultabb, mintsem önkormányzati szinten megoldható legyen. Magának az önkormányzati hálózatnak a felépítésénél majd látni fogjuk, hogy az üzemeltetés funkció lépcsőzetes ellátása fölösleges, éppen ezért sem városi, sem megyei kórházakra semmi szükség (megyékre sem, de erről majd később).

Az államilag szervezett hálózat ki kell elégítse a helyi igényeket, de itt sem mellékes az önkormányzatok szerepe az igények minél magasabb szinvonalú kielégítésében. Éppen úgy, mint ahogy az oktatás területén a közösség érdekérvényesítő szerepe csapódik le az önkormányzatoknál.

A magyar településszerkezet szétszórtságánál fogva azok a vidéki településcsoportok lesznek képesek erőteljesen fejlődni, amelyek az adottságaik figyelembevételével a helyi lakossági igényeknél nagyobbat tudnak koncentrálni. A Káli-medence példájánál maradva, itt,  lehetséges, hogy egy korszerű idősek otthona jelentené a kritikus tömeget, másutt, esetleg a termálvízre települt gyógyturizmus. A rendszer lényegét az jelenti, hogy míg az egészségügyi ellátás állami hálózat feladata, ennek a hálózatnak a csomópontjait befolyásolhatja az érdekérvényesítő önkormányzat.

Mindezek után maradjuk azoknál a fenntartási feladatoknál, amelyeket viszont a helyi bázisadóból finanszírozva, az önkormányzatnak kell megoldani – kicsit megfordítom a fontossági sorrendet, de a feladat és a felelősség kérdése miatt ezt szükségesnek tartom:

1. az önkormányzat, mint szervezet

2. infrastruktúrális ellátottság

3. közterületek fenntarása

4. közbiztonság

A következő részben az önkormányzati szervezetről lesz szó, és annak hierarchiájáról. Mivel jelenleg ez a költségeket illetően igen pazarló, ugyanakkor kevéssé hatékony, ahhoz, hogy ésszerűen finanszírozható legyen, és a települések fenntartásást szolgálja alapvető átszervezés szükséges.

Előző rész: 8

Következő rész:  10  Tizedelés

A sorozat kezdete: ITT

Miért költöznének értelmiségiek vidékre?

Minőségi életkörülményekért és értelmesen végezhető munkáért. A többi már ebből a kettőből következik. Amint az értelmiségi fiatalok (családok) számára vonzóvá válik a vidék,  a ma hiányzó  minőségi szolgáltatások is megjelennek.

Az egészségesebb  életkörülményekért már sokan eltávolodtak a fővárostól, de nem eléggé, mert az értelmes munkavégzés feltételei a mai rendszer hibái miatt hiányoznak. Hangsúlyozom: nem egyszerűen munkahelyek hiányoznak, hanem a hasznos munkavégzés feltételei, annak ellenére, hogy rengeteg tennivaló lenne vidéken.

Ahhoz, hogy az értelmiségi lét megvalósítható legyen az ország legkisebb településein is, valójában nem kell sokat tenni:

1. A jelenlegi, budapesti agglomerációban elérhető lakásoknál nagyságrendileg jobb, környezettudatos, kényelmes lakások (házak) építésének támogatása.

2. Állampolgári jogon használható, vagyis ingyenes, szélessávú, mobil internet-hálózat, amely befedi az egész országot. (az információ fontosabb, mint a fizikai megközelítetőség)

3. A teljesítmény és felelősségtudatos,  önkormányzati szolgáltatások rendszerének kialakítása amely  minden, közösségileg hasznos munkavégzést, amely a vidéki települések fejlődését közvetlen, vagy közvetett formában elősegíti – támogat.

Természetesen, ezeknek a támogatásoknak a forrását is meg kell teremteni – erre szolgál a podo-féle helyi adó-rendszer, amelyet a következő fejezetekben részletezek. Egyelőre lássuk, hogy miért érdemes áldozatokat hozni, kiforgatni a megkövesedett  önkormányzati világot a sarkából.

Három lényeges eleme van a következőkben először egy példán keresztül bemutatott, majd általánosan megfogalmazott javaslatnak:

– az időtényező, ami alapvetően megkülönbözteti az építészeti tervezést a településfejlesztéstől, mert utóbbinál a folyamatot kell megtervezni, nincs „elkészült” állapot,

– a „támogatás” mindig olyan folyamatot érint, ami egyszerre hasznos a közösségnek és az egyénnek,

– a külső, előbb állami, majd önkormányzati beavatkozás katalizátor-jellegű, pozitív folyamatot elősegítő, de nem a kapitalista, versenyalapú, piaci viszonyokat megváltoztató  intézkedés.

a példa:

Már a múlt század nyolcvanas éveiben, bizonyos értelmiségi körökben divatos hely lett a Káli medence.

Az elnéptelenedett, lepukkant parasztportákat hétvégi házaknak vették eleinte olyanok, akiknek elegük lett a nagyvárosi nyüzsgésből, és munkájuk lehetővé tette, hogy hosszú hétvégeket hasítsanak ki idejükből, amit nyugalomban tölthetnek.

Egy idő után az ott lakó hírességek részvételével  kultúrális fesztivált lehetett volna rendezni, ha ez lett volna a cél, de kétségtelen, jó reklámot csinált a helynek Cseh Tamás, Cserhalmi György, Kende János, és mások is.

Ahogy a kontaktusteremtés és az információáramlás könnyebbé vált, egyre több értelmiségi szakma művelői tehették meg azt, hogy már nem a hétvégét, hanem sokkal hosszabb időket töltöttek a vidéki házukban. Betelepülésük bizonyos fokú munkaalkalom-teremtő erővel is bírt, egyre több civil szerveződés és vállalkozás is megjelent  a környéken.

Salföld, Kékkút, Mindszentkálla, Szentbékkálla, Balatonhenye, Monoszló, Köveskál, Kővágóörs – 2009-ben elkészült egy mikrotérségi koncepció, amely felveti a térség alapproblémáit, és összefogásra buzdít:

” A Káli-medence jellegéből adódóan földrajzilag jól körülhatárolható egységet képez…  számos olyan tényező bontja meg, ami a mikrotérség kialakulásának szab gátat jelenleg… például a közigazgatás…, hogy a medence 8 települése 2 kistérséghez tartozzék… A Káli-medence települései aprók (az átlagos népességszám 270 fő körüli, köztük akad, amelyik a száz fős népességszámot sem éri el), egymagukban a fennmaradásuk is kérdéses, hiszen számos gazdasági-társadalmi-szociális kérdést ilyen léptékben lehetetlen megoldani. (A hagyományos módszerekkel- szerk.) A korlátozott gazdasági- és munkalehetőségek miatt sokan elköltöznek, elöregednek a települések…” Fontos részlet: „A Balatoni Nemzeti Park különleges előnye, hogy élő közösségeket, településhálózatokat is magában foglal. Sajátos paradoxon, hogy a települések állandó lakói ezt korlátozásnak, hátránynak élik meg. ”

A koncepció jövőképe egyébként összecseng azzal, amit az 5. részben megfogalmaztam, azzal az apró, ám nem elhanyagolható különbséggel, hogy erős korlátok és tiltások mellett, ki akarja találni, hogy az ott élők mivel foglalkozzanak. Szükségesnek tartja a gazdasági felemelkedést, és elismeri a bebírók (a betelepült idegenek) szerepét, de a meglévő népesség megtartását tarja elsődleges szempontnak. Az indok, hogy ők ismerik a területhasználat hagyományos módjait.  A SWOT-analízisból (erősségek – gyengeségek,  lehetőségek – veszélyek) nem csak a települések adottságait ismerjük meg, hanem a koncepció készítőinek eröltetett szándéka is érződik – hagyományörzés, tájvédelem, idegenforgalom  uralja az egészet, a rezervátumban való élet pedig nem nagyon tetszik az ottlakóknak. Nincs benne semmi új, amitől a pozitiv folyamatok igazán beindulhatnának. Külső szemlélőnek nyilvánvaló az érdekazonosság, de hiányzik az a közösséget teremtő közös cél.

Bár közgazdász is részt vett a koncepció elkészítésében, üzleti terv jellegű gazdasági program nincs. Lehetséges forrásként pályázatokat említ, nem pedig olyan gazdasági tevékenységet, ami  „pénzt termel”, vagyis olyan megélhetést és életszinvonalat, amiért érdemes itt maradni.

A legviccesebbnek azt a pontot tartom, ami az elektromos légvezetékek cseréjére vonatkozik, mert azok rontják a látványt – nincs megélhetése a településeknek, és akkor a légvezeték látványa koncepcionális kérdés? Ez a tisztaszoba-tervezési stílus – az a fontos, amit látnak, nem az, ami a lét alapja! A korlátozások és szabályozások fejezetet már nem is említem, mert abban valamely régvolt korszakot álmodnak vissza, ami, gyanítom, hogy az ottlakóknak nem volt annyira idilli.

A minden maradjon, de mégis legyen jobb szituáció abszurd. A Káli medence szerencséje, szemben egy sor baranyai vagy bihari falucsoporttal,  a helye – a se túl közel, se túl távol Budapesthez képest, a Balaton – és az, hogy értelmiségiek egy csoportja felfedezte magának mint lakóhelyet. Csakhogy, minden pozitívuma ellenére, ez  25 év alatt sem hozott áttörést. Valószínűleg azért, mert a spontán folyamatot észlelve a helyi vezetés képtelen volt tudatos fejlődéssé alakítani azt.

Persze a hivatali szervezet is agyrém – Ramat Efal 2800 lakosú településként sem elég nagy a hatékony önálló igazgatásra, itt 8 falu népessége ezt a lélekszámot sem éri el – de a működésképtelenség oka másutt van.  Nem találták meg azt az egyedi, és a hely adottságaiból fakadó aktivitást, ami megélhetést hozhatna a környéknek.

Pedig ott van az orruk előtt – a Káli medence  olyan kellemes lakóhely, amit  egyre többen választottak önként, minden ösztönzés nélkül. Persze, olyanok, akik a múltszázadi  életkörülményeket is elviselik egy ideig, vagy saját erőből korszerűsítették a házaikat.  Mi lenne, ha ezen a helyen olyan egyedi lakóhely megteremtését ösztönöznénk, amely a legkorszerűbb és legkényelmesebb életet ötvözi a táj fennséges adottságaival?

Miért csak megőrizni akarjuk a múltat és ellenszegülünk a jövőnek, ahelyett, hogy megterveznénk azt?

Magas az idősek aránya (27% a hatvan éven felüli) a jelenlegi lakosság körében. Van ugyan idősek otthona, de az sem a kor követelményeinek megfelelő… Ha viszont arra ösztönöznénk egy vállalkozást, hogy egy olyan idősek otthonát építsen ezen a helyen, amely a legkorszerűbb egészségügyi központot is tartalmazza, akkor nem csupán a helyi idősek ellátása nyerne megnyugtató módon megoldást, de a környék egészségügyi bázisa is kialakulna. Az önfenntartó kormányzat nem ad el telkeket, hanem hosszútávra kölcsönösen előnyös üzletet köt vállalkozókkal, a közösségi feladatok tekintetében. Például a férőhelyek 20%-át helyieknek tartják fenn, szociális ellátás keretében. Ráadásul, egy 600 fős szuper-korszerű idősek otthona kb. 150 fős szakszemélyzettel dolgozik, orvosok, nővérek, stb. akik a helyi, fizetőképes népességet növelik, ha nem csak védett parasztházakban lakhatnak, hanem olyan környezettudatos, új épületekben, amelyek fenntartási költsége alacsony. Az idősek otthonában, ha nemzetközi normák szerint épülnek és működnek, olyan külföldiek is szívesen töltik életük utolsó szakaszát, akik a magas szintű szolgáltatásokat meg tudják fizetni, hozzájuk rendszerint hasonló anyagi körülmények  között élő rokonaik jönnek látogatóba…

Van ugyan 170 iskoláskorú gyerek, a 8 faluban, de legyünk őszinték, ez még mindig kevés ahhoz, hogy igazán szinvonalas oktatási központot hozzanak létre „helyi használatra”. Itt is adódhat egy olyan megoldás, hogy egy speciálisan ökoszemléletű, bentlakásos iskolával kombinálva hoznak létre  oktatási és kulturális bázist,  sportközpontot, ahová „külsős” gyerekek is járnak, illetve ide integrálják a felnőttoktatást is  – a legkorszerűbb technikai megoldásokat többfunkciós használatra tervezve.

Két bázisprojekt, amely hasznát mind a 8 település élvezheti, lehetőséget ad a helyieknek, hogy aktivizálják a saját képességeiket és lehetőségeiket. A környezetbarát új lakóépületek mintát adhatnak egy elérendő életformára, példázhatják azt, hogy nem kell elmenni a nagyvárosba ahhoz, hogy valaki boldoguljon.

A környék kétezer körüli népességét könnyedén megduplázva, kvalifikált, anyagilag tehetősebb népességgel megerősítve a meglevőt,  létrejöhet az  a kritikus tömeg, amely  a „behozott tudás” révén,  a helyi  specialitásokból képes egyedülálló késztermékskálát produkálni. Természetesen egy takarékos üzemű önkormányzattal (koma-körzetekkel).

Az általános következtetések, javaslatok  a következő részben olvashatók majd.

Előző rész: 6

Következő rész: 8 Kócoskát megfésüljük…

A sorozat kezdete: ITT

Az értelmiség szerepe

Miközben ezeket a sorokat írom, a város, ahol lakom, az ország, ahol élek, nem csupán a terrorral, hanem a társadalmi egyenőtlenségekkel is küzd. Tiltakozó sátortáborok vannak szerte az országban. Kicsit olyan, mint egy végetérni nem akaró  Sziget-fesztivál, körülrajongott és kevésbé ismert zenészekkel, előadásokkal, filmvetítésekkel.

A lényeg azonban  a fiatal középosztály lázadása – a társadalmi újraelosztásban túl sok a rájuk rótt kötelesség, szemben a jogokkal, amelyek csekély élvezői.

A kormány két hét után kezdte komolyan venni őket, most már folyamatos tárgyalások folynak, és a változások kényszere alól a hatalom nem térhet ki. Akkor sem, ha közben az ország déli részén rakéták potyognak ártatlan emberekre.

Az érdemi változást kezdeményező társadalmi réteg az értelmiség. Mindenütt, nem csak Izraelben. Az úgynevezett népi forradalmak legfeljebb káoszt eredményeznek, nem pedig új, a réginél jobb rendet. A tudás hatalma kell vezesse a tömegeket.

2007-ben Publius Hungaricus néven írt valaki egy keserű elemzést „A féltudású magyar elit„-ről. Az egész szépséghibája, de talán jellemzője is a magyar elitre nézve, hogy mindez álnéven jelent meg. Fontos, sajnos, máig igaz mondat: „A magyar elit nem volt nyitott a körön kívülről érkező külföldi tapasztalatra, mert úgy érezte, hogy  tudja, mit és hogyan kell csinálni. ” Ez nem csak a ma ötvenes éveikben járó rendszerváltó nemzedékre, hanem a húsz-harminc körüliekre is érvényes. A cikk második részében: „Amilyen rossz a féltudás, valamint a teljesítményelv és az egyéni felelősség hiánya az országnak, annyira kellemes az elit tagjainak. Az ezígy-ben ugyanis a pozíciók megtartásához se tudással bírni, se teljesíteni nem kell, elég ha az ember a körön belül van. Az ilyen elit nem alkotásra rendezkedik be, hanem szerzésre. ”

Az, hogy a tudás helyett az ismerettségi kör határozza meg egy értelmiségi boldogulását, illetve, ami ennél is fontosabb, hogy  ami az értelmiség, mint társadalmi réteg, ismeretanyagának hasznosulásást akadályozza –  az a centralizáltság, a központtól való függés.

A gazdasági önállóság megteremtése tehát, nem csupán a települések létkérdése, hanem a pozitiv társadalmi változások kulcsa. A gerinc akkor lesz egyenes, ha nem kell meghajolni az alamizsnát szóró disznófejű nagyúr előtt.

A ma aktív korosztálynak azért kell kiharcolnia az önfenntartó önkormányzati rendszert, hogy a gyerekeik már abban nőjjenek fel és felelősségteljes felnőtekké váljanak. Akkor számukra már megnyílik „Kánaán kapuja”, de ahhoz a szüleiknek ki kell menni a „rabszolgaság házából”.

Előző rész: 5

Következő rész: 7  Miért költöznének értelmiségiek vidékre?

A sorozat kezdete: ITT

A hely, ahol jó élni, megteremti  a munkát.

A korábbiakhoz képest, a XXI. században nem a munkahely határozza meg egy településszerkezet változását. Mondhatni, hogy a munka és a hely különválasztható. Persze, ma még nem nem annyira látványos ez a tendencia, de a változás jelei már megmutatkoznak – a kapcsolatteremtés helytől és időtől függetlenül is lehetséges.

A koncepció, amelyet ebben a sorozatban felvázolni szeretnék, egyfelöl  azon a mélyen gyökerező helyzeten alapul, amely a magyar településszerkezetre még ma is jellemző, vagyis a mezőgazdasági termelés által meghatározott szétszórtságra – ennek a mai élet szempontjából korszerű elemeit továbbfejlesztve, másrészt a XXI. század legkorszerűbb technikai megoldásaira. Ebből a két vonulatból szeretnék egy sajátos, magyar rendszert létrehozni.

Semmiképpen nem  a nyugati fejlődés útját másolni, harminc-ötven-száz éves késéssel, hanem tudomásulvéve a lemaradás tényét, azt előnnyé kovácsolni azáltal, hogy a zsákutcákat szépen kikerüljük, az időközben elavult módszereket kihagyjuk.

Talán kitérőnek tűnik, de meggyőződésemet abból a többezer éves emberi bölcsességből merítem, amit a Tóra tartalmaz – Mózes öt könyve olyan, mint egy utikönyv, miként lehet a rabszolgalelkűségből a szabad emberek  társadalmának világába eljutni. A magyar társadalom legnagyobb bajának ugyanis a szolgalelkűséget és az önbizalomhiányt tartom, ami megakadályozza abban, hogy merészen belevágjon a legújabb dolgokba is. Éppen ezért fel kell mutatni a múlt valódi értékeit, de a büszkeség tárgya az kell legyen, hogy ehhez miként rendeljük a holnapot. Vagyis a cselekvés, a kitűzött cél érdekében végzett kemény munka, nem pedig az, amit az elődök már megtettek. A siker záloga nem gazdasági mutatókban és jogszabályokban van, hanem az emberi akaratban – egy jól megfogalmazott célrendszer, amely reményt ad az itt élő embereknek, olyan energiákat szabadíthat fel, amelyeket rég nem ismert ez a nemzet.

Miért mezőgazdaság?

Hiszen évtizedeken át az volt a nézet, hogy egy ország fejlettségi szintjét a foglalkoztatottak aránya jellemzi,  és az ország alacsonyan fejlett, ha magas a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya. Törekedtünk hát az iparosításra és a szolgáltatások bővítésére. Igenám, de közben kiderült, hogy a kép ennél jóval árnyaltabb.

Arról nincs szó, hogy azt a mezőgazdaságot szeretnénk visszahozni, amely magas élőmunka-ráfordítással olcsó termékeket hoz létre. De nem is a nagyfokú gépesítettségű monokultúrákról van szó, hanem a kettőnek egy-egy hely adottságaihoz illeszkedő, értelmes ötvözetéről, mert a mezőgazdasági termelés a XXI. században felértékelődött. Sokak szerint, rövidesen stratégiai ágazattá válik.

Időközben egy remek példát találtam, méghozzá az LMP-hez közel álló Róna Péter szakszerű magyarázatával, úgyhogy a miért mezőgazdaság – kérdést tovább nem is részletezem.

Valójában arról van szó, hogy koncepcionálisan újra kell értékelni az ország területének  használatát. Erdőt, mezőt, természetvédelmi területeket, ipari övezeteket és mezőgazdasági felhasználású földeket, és persze, a települések helyzetét mindezek kontextusában.

Mint ahogy a mezőgazdaság újrapozicionálásában, a települések különleges potenciáljának felkutatásában is elengedhetetlen a szakértelem. A nagy sikerek, mindenütt a világon úgy indulnak, hogy értelmes és figyelmes emberek észrevesznek egy hiányt. Mint Róna Péter borász barátai a minőségi sajt hiányát. De kell az az ember, aki a hiátusban meglátja a lehetőséget, és nem sajnálja az energiát arra, hogy kitöltse egy alkotással. Persze, nem mindenki világjárt közgazdász, aki tudást és pénzt is képes összeszedni az alkotáshoz – ehhez kell az önkormányzat, és az annak megbízásából dolgozó kreativ csoport ( ez nem reklámszakembereket jelent). Ám ebben az esetben is akkor hatékony a tevékenység, ha hálózatban kering a tudás és az információ. Vagyis eljutottunk a koma-körzeten kívüli, nevezzük nevén, településgazdász-hálózathoz, amelynek feladata a komáknák megfogalmazódott problémák, ötletek szakszerű feldolgozása a megoldás érdekében. Ez a folyamatos munka része, amit azonban  egy alapos helyzetfelmérés kell kísérjen.

Ennek a cikknek az elején azt írtam, hogy ma már nem a munkahely határozza meg a települések fejlődését, ugyanakkor a mezőgazdaság szerepét fontosnak tartom a településfejlesztés szempontjából – ez ellentmondásnak látszik, első pillanatban. De éppen a kínálkozó példa világít rá a bevezető állítás lehetséges igazára – ugyanis Róna Péter nem azért vett földet,  ott, ahol, mert ott egy sajtgyár volt, hanem mert a hely valamiért megtetszett neki, majd felismerve a lehetőséget maga csinált ott sajtgyárat, ezzel munkát adva másoknak is.

Vagyis nem a munkahelyért, hanem a helyért ment oda, és ott munkaalkalmat teremtett. Ez az aktivitás, amit az új önkormányzati rendszernek  szolgálnia kell, és ehhez a településeket a XXI. századi, elvárható szintre kell emelni – a hogyanról a továbbiakban lesz szó. A lényeg, hogy a magyar települések a maguk sokszínűségében vonzóak legyenek akár a világot megjárt, sikeres embereknek is, de még fontosabb, hogy a tettrekész, ám rosszul foglalkoztatott magyar értelmiségnek az legyen.

Előző rész: 4

Következő rész: 6  Az értelmiség szerepe

A sorozat kezdete: ITT

Milyen legyen a magyar településszerkezet ?

Ha meg akarjuk válaszolni a kérdést, akkor bizony nem csak a település-szerkezet, hanem az ország gazdasági és társadalmi szerkezetének jövőjét kell meggondolni.

A mai településszerkezet magánviseli az ország mezőgazdasági jellegét, Trianont, a Budapest (központi agglomeráció) vízfejet, az eröltetett iparosítást, a szuburbanizációt és a gyenge infrastrukturális ellátás okán  a kistelepülések elszegényedését is.

Gyönyörű elemzéseket lehet olvasni arról, hogy miként alakult ki ez a helyzet, de a jövő szempontjából sokkal fontosabb azt elemezni, hogy mit lehet kezdeni vele, a XXI. századi elvárható életminőség szempontjából mit tud nyújtani, vagy ahogy az előző részben említettem, esetleg azon kell fáradoznunk, hogy megváltozzon ez a településszerkezet?

Induljunk el abba az irányba, hogy senkit nem kényszerítünk (ösztönzünk) lakhelye megváltoztatására, tulajdona feladására. Elfogadjuk azt, hogy Magyarországon nem csak apró falvak, de még tanyák is vannak, és ha valamit ösztönözni akarunk, az nem a Budapest körüli központ növelése, de még a vidéki városok vagy településkoncentrátumok fejlesztése sem, hanem éppen ellenkezőleg – témogassuk  a minőségi vidéki életet!

Ha ez a XX. században őrültségnek hangzott, a XXI-dikben ez a normalitás jele, mert időközben rájöttünk, hogy a gyorsuló élet sok tekintetben zsákutcába vezetett. Lassú város – a trend, és ehhez az egész gondolatmenethez remekül illik a mezőgazdaságra szerveződött régi, magyar településszerkezet. Vagyis, nem csupán humánus, meg demokratikus okokból, hanem tisztán gazdasági megfontolásokból is, a településszerkezetet nem kéne átalakítani.

Természetesen, ez nem jelenti azt, hogy a majdnem 3200 önkormányzatnak is meg kell maradnia –  nem a szervezeti rendszerhez igazítjuk az életet, hanem a minőségi szolgáltatások rendszeréhez rendeljük majd a szervezetet.

Ehhez  viszont meg kell határozni, hogy melyek azok a szolgáltatások, amelyeket a legkisebb falvakban, sőt a tanyákon is biztosítani kell a XXI. század szinvonalán.

Ez nem a polgármester és a jegyző, hanem egészséges ivóvíz, a szennyvíz környezetkímélő kezelése, elektromos készülékek használatának lehetősége, internet, a hely megközelíthetősége, olyan orvosi ellátás, amely a távolság miatt nem veszélyezteti a beteg életét, iskolaköteles gyerekek számára lehetőség a tanulásra. Ez a minimum,  a XXI. század elején az emberi élethez szükséges feltétel!

És ezt biztosítani lehet akkor, ha nem a megszokott fogalmakban gondolkozunk, vagyis nem beszéltem vízvezetékről, szennyvízcsatornáról, villanyhálózatról, orvosi rendelőről, vagy iskoláról – mert nem ez a lényeg. Ha az utóbbiakról beszélünk, akkor a jelenlegi településszerkezet fenntarthatatlan, de ha azt mondjuk, hogy a lehetőség biztosításának módja a helyi adottságoktól függően sokféle lehet, akkor kinyitjuk a megoldások kapuját.

Van még egy nélkülözhetetlen feladatkör, amit az önkormányzat fel kell vállaljon – valami olyasmi, amit szociális ellátásnak szokás hívni, de mégsem az. A funkció, amire a megfelelő emberekből álló szervezet valójában hiányzik – az odafigyelés. Olyan ember akihez minden problémával, gondolattal, sőt, jobbító szándékkal is oda lehet menni. Nem egy személytelen, megalázó szervezet, ahol segélyt osztanak, hanem egy emberarcú tudásbázis,  a problémamegoldás első lépcsője. A nehézsorsú, vagy bajbajutott embereknek nem feltétlenül a pénz segít, sokszor többet ér egy jótanács, egy olyan megoldás felkutatása, amire maga nem gondolt. Coachnak is mondhatnánk, de találtam egy szerintem megfelelő magyar szót is erre – koma.

Koma – olyan férfi vagy nő barát, aki egy másik férfival vagy nővel általában valamilyen rítus folytán meghatározott, közeli viszonyba kerül. A koma sohasem rokon, de a → komaság gyakran a rokonoknál személyesebb, közelebbi kapcsolatot jelent. A koma anyagi és erkölcsi segítséget nyújtó bázis, amely a rokoni és lokális kapcsolatokon túl összeköti az egyént a társadalommal. (Magyar Néprajzi Lexikon)

A koma-körzet olyan ellátási terület, amelyen élő lakosságot, egy ember, főállásban gondoz. Nem kell hat diploma hozzá, elegendő egy célirányos képzés, és feltétel a helyismeret, pontosabban az emberismeret. Az odafigyelni-képességet olyan tudással kell egy tanfolyamon bővíteni, hogy az illető tudja, mivel hová kell fordulni. A további segítséget a hálózat adja. Igen, az internetes koma-hálózat. A fizetését pedig az önkormányzat. A későbbieken, a szervezeti felépítés és a működési mechanizmusok elemzésénél erre még kitérek.

Fontos tisztázni, hogy ez az ország miből akar megélni a jövőben?

Koreai autógumik gyártásából, amely gyárat az ország  legértékesebb termőföldjére telepítettek, és abban a pillanatban bezárják, ha az autógyártás bármilyen oknál fogva hanyatló ágba kerül…

Vagy az ország kitűnő természeti adottságait kihasználva, magas szinvonalú mezőgazdaságból, hungárikumként jegyzett élelmiszerek előállításából és a termálvízre alapozott speciális turizmusból, esetleg Európa Floridájaként,  jólszituált,  európai idősek életük aranyló alkonyát jelentő szolgáltatásokból?

Azt hiszem nem kétséges, hogy a lassú város-gondolathoz melyek illeszkednek.

Előző rész: 3

Következő rész: 5   A hely, ahol jó élni, megteremti  a munkát.

A sorozat kezdete: ITT

Látszólag apróság, de valójában szemléletbeli különbség, hogy miként kezdünk hozzá egy előttünk álló probléma megoldásához.

Az egyik módszer – Magyarországon ez az általános gyakorlat -, hogy alapos elemzésbe fognak, a probléma mélységeinek történeti és társadalmi hátterét boncolgatják, majd erről az alapról próbálnak lehetséges megoldásokat felvázolni.

A másik módszer – ez jellemző a gyors és tartós megoldásokat követelő izraeli gyakorlatra, de nem csak ott alkalmazzák -, hogy mindenekelőtt egy ideális működési rendszert tisztáznak, aminek látszólag semmi köze a valóság problémáihoz, majd miután ellenőrizték, hogy a felvázolt rendszer hatékonyan működik, megkeresik a jelen helyzetből az ideálisba vezető út lépéseit.

Az eredményesség próbáján, a tapasztalat szerint, a második módszernek nagyobb az esélye. Ennek az az oka, hogy a problémák megoldási szintje a legritkább esetben van a meglévő helyzet síkján. Többnyire a megoldás éppen akkor jelentkezik, ha el tudunk lendülni a rögvalóságról.

Ahelyett, hogy fejjel lefelé a mocsár sűrűjében keressünk a kivezető utat (az első módszer), fel kellene emelnünk a fejünket, hogy a láthatáron meglássuk azt (második módszer).

Nem kell bizonygatni, hogy a jelenlegi, magyar önkormányzati rendszer rossz. Hogy miért nem működik, a jövő szempontjából érdektelen. A kérdés, ami minket foglalkoztat, hogy miként működne jól?

Milyen rendszer működne jól? Ha így tesszük fel a kérdést, akkor a saját, és a koncepció készítésébe bevont emberek agyában hirtelen kreatív gondolatok tömege jelenik meg – ki lehet próbálni – míg, ha a problémákat boncolgatjuk, akkor a depresszió uralkodik el: megoldhatatlan ennyi gond.

Mindenekelőtt persze, ki kell tűzni a célt.

Aki közeli és kis célokat tűz ki, az jó esetben azokat éri el. Aki mer nagyban gondolkodni, merészet álmodni, új rendszereket kitalálni annak megvan az esélye, hogy ezek valósuljanak meg, de aki rágondolni sem mer, annak 100%, hogy nem következik be alapvető változás a helyzetében.

Mentalitás kérdése megint, hogy melyik utat választja az ember. Kis célok – kis sikerek, kis bukások, vagy nagy célok, amelyek lehetnek bizony nagy bukások is, de ugyanilyen esély van a nagy sikerre is. A kettő között azért van egy lényeges különbség – amig a kis célokat kitűzők sosem érhetik el a ki nem tűzött nagy célokat, a merészek elérhetnek kisebb eredményeket akkor is, ha a kitűzött céljukat nem is. Igaz viszont, hogy a nagy cél eléréséhez nem csak bátorság, hanem rendszerint sokkal több munka, nagyobb következetesség és kitartás is szükséges, amely tulajdonság nem éppen politikusi erény napjainkban.

Az ideális rendszer, ahogy korábban megjegyeztem, csak látszólag független a jelen helyzettől, hiszen természetesen tudjuk az alapproblémát – a magyar településszerkezet elaprózott, a települések 73%-án él a népesség 17%-a, így a XXI. században elvárható szolgáltatások hatékony biztosítása valamilyen, a jelenleginél merőben különböző módszerekkel lehetséges, ha egyáltalán, és a feladatunk éppen az, hogy ezeket a módszereket megtaláljuk.

A megoldáskeresésnek ebben a fázisában még az is felmerülhet, hogy elfogadjuk – ilyen marad a magyar településszerkezet, vagy az erőfeszítések éppen arra vonatkoznak, hogy  meg akarjuk változtatni. Vagyis az életképtelen kisfalvakat, tanyákat magukra hagyjuk, és masszív városfejlesztéssel arra ösztönözzük (kényszerítjük) a lakosait, hogy elhagyják a szülőhelyüket a boldogulásuk érdekében. Anélkül, hogy megelőlegezném a magam válaszát erre a kérdésre, csupán felvetem, hogy ez is olyan kérdés, amit nem szabad megkerülni, hanem nyiltan és őszintén fel kell tenni, majd meg is kell válaszolni!

A sorozat második része nagy vihart kavart azáltal, hogy egy „belső anyagnak” titulált, bár véglegesnek mondott koncepciót mert nyilvánosan kritizálni, amely egyébként hosszan emlegeti a demokráciát és az átláthatóságot. Nekem hideglelésem van minden olyan közügyet tárgyaló irattól, amit elzárt irodákban ülő hivatalnokok raknak össze, ahelyett, hogy a téma felmerülésétől kezdve nyiltan felvállalnák a legkényesebb kérdéseket, és azt, hogy nagyon nehéz megtalálni ezekre a közmegegyezést, de éppen azzal teremtjük meg a reményt, hogy mégis sikerül az érdekeket egy irányba terelni, hogy nyilvánossá tesszük a gondolkodást.

Módszertanilag tehát, a kiindulásunk, hogy miközben tudjuk – a jelenlegi rendszer nem jól működik, azt is tudjuk, hogy van egy alapellentmondás a településszerkezetben, feltesszük a legkényesebb kérdéseket, és nyilt közbeszédben keressük rá a lehetséges válaszokat. A megfelelő kérdések felvetéséhez  ismerni kell a problémákat, de nem azokban kell elmélyedni, hanem a kérdésekre adott lehetséges válaszokból felépíteni egy ideális rendszert. Majd pedig megtervezni az utat a jelenből a jövőbe. Erre vállalkozunk a sorozat következő részeiben, és a lap helyet ad a pro és kontra hozzászólásoknak.

Előző rész: 2

Következő rész: 4  Milyen legyen a magyar településszerkezet ?

A sorozat kezdete: ITT

Az LMP önkormányzati koncepciója 27 oldalon tele van csuda szép elvekkel, eszmékkel, és problémákkal, amelyeket  így-úgy, a lehetőségek határain belül meg szeretnének oldani.

Hiányzik viszont egy jövőkép, ami megrajzolná az ideálisan jól működő önkormányzatot. Nem elvekben, hanem láttatva, hogy az mitől működhetne  jól.

Az önkormányzat működése nem ideológiai kérdés. A demokráciának is csak annyi a szerepe benne, hogy a XXI. században, úgy tűnik, közösségi egyetértés nélkül rosszabbul működnek a települések. Nem ideológiai, hanem praktikus követelmény.

Mint írásmű, ami meg kéne győzze az olvasót, hogy az LMP programja valami egészen más, sokkal jobb, mint bármely más párté  – csapnivaló. Kényszerítenem kellett magam, hogy ne fussak át a sorokon, hiszen ha bírálni akarom, minden betűjét el kell olvassam – különösen, amikor ilyen mondatok álltak előttem: „Az LMP alkotmánykoncepciója az önkormányzati rendszer változtatásának irányait, a megőrzendő értékeket és az LMP számára fontos új értékeket elvi alapvetésként már tartalmazza, fontosnak tartjuk ezekre itt is felhívni a figyelmet…”

Miután kifárasztottak az elvekkel, a problémák boncolgatásába fognak – 6 oldalon. De amikor a részletes javaslatok részhez ér az ember, és szeretné már tudni, hogy mit kíván tenni az LMP ezzel a szétesett önkormányzati szisztémával, akkor is még mindig az ideológia és az elvek sorjáznak. Ráadásul minden második bekezdés azzal kezdődik, hogy „Az LMP…” – most az LMP-ről van szó, vagy az önkormányzatokról?

Majd a feladatok címszó alatt ilyenek szerepelnek: „Az Alaptörvényben, de legalább az Önkormányzati törvényben kell pontosan definiálni a helyi közügy fogalmát.”

Hogy mi van? Attól fog jól működni egy önkormányzat, hogy deffiniáljuk, mi a közügy? Hello, jogászok! Vannak ennél egy kicsit égetőbb feladatok is a magyar településeken! Persze értem én, hogy a feladatok és hatáskörök deffiniciója miért fontos, de előbb talán fel kéne vázolni a hatékony szolgáltatásokat nyújtó településszerkezetet – nem pedig az Alkotmányra hárítani ezt a feladatot. Agyon van jogászkodva ez a program, és bármekkora tisztelettel tekintek is a jogalkotásra, vannak az életnek olyan oldalai, ahol a jogász csak másod-, vagy harmadhegedűs kell  legyen, ahhoz, hogy ne akadályozza az életszerű rendet.

” A cél az, hogy a lehető legtöbb közszolgáltatás az állampolgárok számára kényelmesen elérhető legyen, és gazdaságilag fenntartható módon valósuljon meg. ” A hogyanra itt sincs válasz.

Az első, valamelyes konkrétum a 12 oldalon – „Az önkormányzatok kötelező feladatai közül az egészségügyi szakellátás szervezését kivennénk. Összességében azonban a helyi közszolgáltatások körének szélesítését, és minőségének emelését látjuk kívánatosnak.”   Persze, arról egy hang se, hogy ez miképpen lehetséges.

Ezek után visszazuhanunk a vágyálmokba: „A települési képviselő jogállását meg kell erősíteni, jogait ki kell bővíteni és lehetővé kell tenni, hogy valóban képes legyen a település egészéért vállalt felelősséggel képviselni a választóik érdekeit.” Mire tetszenek gondolni?   Aztán néhány sorral lejjebb már nem a képviselő, hanem a polgármester jogosítványait kell megerősíteni – a közgyűléssel szemben? Konkrétan? Nem derül ki.

Pedzegeti, de nem foglal egyértelműen állást a településtársulásokkal kapcsolatban, pedig a hatékony működtetésnek magyar viszonylatban éppen a rengeteg kis önkormányzat a nagy baja. És akkor, a 16. lapon végre valami – a regionális önkormányzat a megyei helyett. Óriási! Csakhogy még mindig nincs egy stabil vázszerkezet, amihez azokat a bizonyos feladatokat és hatásköröket kellene hozzárendelni. Megyeháza helyett most regionális önkormányzati apparátus, vagy csupán arról van szó, hogy nem komplett önkormányzatot, hanem csak döntési fórumokat kell létrehozni? A továbbiakban, már nem kritikaként, hanem javaslatként kitérek ennek az óriási különbségére.

Az én kedvencem az önkormányzatok gazdasági alapja című fejezet, mivel az utóbbi 5 évben arról igyekeztem minden politikust meggyőzni, hogy az önfenntartó önkormányzat elérhető cél lehetne 10 éven belül, ha most azonnal ennek jegyében születnének döntések.  Csakhogy az LMP koncepció itt sem egy ideálisan működő rendszerből indul ki, hanem belesüllyed az önkormányzatok eladósodásának történetébe, és azt boncolgatja, hogy jogi és banki manőverekkel hogyan lehetne ettől a nyűgtől megszabadulni. Ez nem stratégiai kérdés, hanem legfeljebb taktikai, ám addig, amig az adott önkormányzat életképességét nem tisztáztuk,  az adósságteher csökkentése a feneketlen kút esete.

Az önkormányzatok bevétele és kiadása összhangjáról és az egész adórendszer ésszerűsítéséről és a településfejlődés céljait szolgáló szisztéma kialakitásáról sem esik szó. A meglévő, rosszul működő, és főként rossz üzenetekkel bíró adórendszert nem veti el, csak itt-ott módosítani igyekszik.  A hatékonyság ezek után, az utolsó előtti oldalon, a ruházat hiányosságaira figyelmet felhívó fügefalevél – nem több.

Van még egy pár sor az átláthatóság fontosságáról, de amikor azt kerestem, hogy kik írták ezt a művet, azt nem láthattam. Talán, a felelősségvállalással kellett volna kezdeni. Az egyéni felelősségvállalás pedig ott kezdődik, hogy az írásomat a nevemmel vállalom.

Ide tartozik az is, hogy miután tegnap megjelent a sorozat első része, és Somfai Ágnesnek, ahogy szoktam megküldtem a linket, arra kért, hogy ne hozzak nyilvánosságra olyan anyagot, amelyet belső információként kaptam. Nos, az LMP anyagból, eleve csak részleteket idéztem (dőlt betűvel), mert nem szeretném a podo-pro.hu olvasóit a terjedelmes szöveggel fárasztani, de továbbra sem értem, hogy mi titkos egy olyan anyagban, amit véglegesként aposztrofáltak. Az pedig, szerintem közügy, hogy az adott párt mit javasol az önkormányzatokkal kapcsolatban.

Előző rész: 1

Következő rész: 3

A sorozat kezdete: ITT

Jó ideje tudjuk, hogy a rendszerváltás utáni önkormányzati rendszer rosszul működik. Az egymással vetélkedő pártoknak kényelmes volt a kétharmados törvényre hivatkozva nem csinálni semmit.

2010 tavasza óta ez az ürügy kiesett, de a rendszer működőképessé tételére még sincs kellő akarat. A választások óta eltelt időben az már kiderült, hogy rendszerelvű szemléletet és tetteket nem várhatunk az elvileg mindent keresztülvinni képes kormánytól, mert ha lettek volna ilyen tervei, azok már nyilvánosságra kellett kerüljenek. Ha eddig nem történtek meg a szükséges lépések, akkor pedig már elkéstek.

Azt gondoltam, hogy egy új pártnak, amelynek ebben a pillanatban nincs kormányzati kötelessége, de nagyon szeretne meghatározó tényezővé válni, a legjobb alkalom  egy teljesen újszerű szemlélettel előállni – a magyar rögvalóságtól elszakadni tudó, életet adó reménnyel teli jövőképet rajzolni. Mert lehetne másként csinálni, mint ahogy a régi pártok eddig tették…

2005-ben a választásokra készülő Demszky-csapat közrebocsátott egy Budapest-programot, amely felháborított és arra késztetett, hogy a bírálat nyomán megírjam a magam podo-programját. Akkor, még csak egy éve ismerkedtem újra a várossal, a magyar viszonyokkal, de amit leírtam, ma is vállalom, és szerénytelenség nélkül állítom, hogy Budapest jobban járt volna, ha 2006-ban a podo-program kap többséget. Elszalasztott lehetőség volt Demszky újraválasztása, és úgy tűnik, hogy most is több energia megy el utcaátkeresztelésekre, mint stratégiai lépésekre.

Van egy párt, amely nevével is hangsúlyozni akarta, hogy másképp csinálja – az általuk készített önkormányzati koncepciót pár hete megkaptam és az azóta eltelt időben sikerült jónéhányukat magamra haragítanom azzal, hogy megalkuvónak és középszerűnek jellemeztem.

A most kezdődő sorozatomban tételesen kifejtem a szakmai ellenvetéseimet, de az igazsághoz tartozik, hogy az LMP-nek, még a kezdet kezdetén,  mikor még nem volt parlamenti párt, ingyen és feltétel nélkül átadtam egy anyagot, amely Budapest 2010-es aktualizált podo-programjaként Híd a jövőbe címet viselte. Valójában ez egy hálózati rendszer, amelyet a részletes program szakmai kezdetének képzeltem, amit kellő komolysággal előbb szakmai körben, majd szélesebb társadalmi bázison kellett volna megvitatni. Erre sosem került sor. Az LMP Budapest programja egy összelapátolt politikai irat, amihez nekem már nem volt közöm.

Idén tavasszal kaptam egy meghívót az önkormányzati rendszer koncepciójával kapcsolatban. Egy  napom elment az értelmetlen összejövetelre – semmi rendszer, semmi előzetes szakmai konstrukció. Hónapok teltek el, sokféle fórumokon vitatkoztak, majd elkészült a „végleges koncepció” – nyomda előtti állapotát veszem górcső alá.

Az LMP-vel nem vagyok semmilyen szerződő viszonyban, a pártnak nem vagyok tagja, de kétségtelen, bennük még reménykedtem. Most leginkább bosszankodom, de ha bármi is jobbá lesz azáltal, hogy őszinte és elfogulatlan kritikámat az érdekeltek  elolvassák és nem a szadeszre emlékeztető pökhendiséggel reagálnak rá, akkor legyen.

Az LMP-sekkel folytatott  levelezésben már kifogásoltam, hogy  ugyanazt teszik, mint a Fidesz és az MSZP tette korábban – párthű szakmabeliekkel bélelik ki magukat, ahelyett, hogy olyan szakemberekkel dolgoznának, akik nem a pártot, hanem a közügyet szolgálják. Az átlag politikus hajlamos elszállni saját  okosságától, szemben az intelligens politikustól, aki tudja, hogy kritikus szakemberekkel kell önnön okosságát gyarapítani.

Természetesen, nem csupán az LMP koncepciót akarom bírálni, hanem felmutatni helyette valamit, ami nem  több, mint egy szakmai keret, egy olyan konstrukció, ami az önkormányzatok hatékony, és önfenntartó működésénél kevesebbel nem éri be, de ennek a célnak az érdekében széleskörű vitára bocsátja a szakmai elgondolást.

Következő rész: 2