Nyugdíjas szülővárosom…

2012 utolsó két hetét Pécsett töltöttem.  Kemény munkával.  Anyai gondoskodás közepette terveztem egy két-generációs lakást. Reggeltől estig a laptoppal az ölemben gunnyasztottam, de megérte – jó lett a lakás. Igaz, még csak én látom, de az agyamban már fel van építve, a funkcionális rend tiszta és egyértelmű, lassan kialakulnak a színek, a formák, az anyagok, amiket használni fogok.

Az első napok ködös-borongósak voltak odakint – remekül ment a munka odabent. Aztán kisütött a nap, az én szemem is nagyon elfáradt, hát sétálni mentem. Uránvárosból begyalogolni “a városba”,  nem a legnagyobb élvezet – látványnak nulla, a levegő sem a legjobb az intenzív forgalom mellett, de napsütésben a gondolataimba merülve, ha jól kilépek, háromnegyed óra alatt lezavarom a Kórház térig. Onnan már elviselhetőbb. Választhatok, hogy megyek a Leőwey felé, visszaidézve gimnazista éveimet, megnézem, hogy megvannak még a fák, amelyeket rajzolgattunk anno, vagy a Sallai felé (tudom, már nem az, de nekem az marad, mert gyűlölöm a rezsimváltásos átkeresztelkedési mániát), és tippelek, hogy melyik üzlet zárt be a legutóbbi sétám óta, hány ablakra tették ki a táblát, hogy eladó…

Szeretem ezt a várost, mint az anyámat – sokat köszönhetek mindkettőnek, bár ma már, egyikkel sem tudok hosszabb időt együtt tölteni. Járkálok az utcákon, amelyeket ismerek is meg nem is, hiszen oly régen csak látogatóba jövök ide – magyarul beszélő turistaként.

Néha ösztönzést érzek aggódni értük – az anyámért és a szülővárosomért is -, de aztán látom az arcukon a megrökönyödést: miért akarom felforgatni az ő megszokott kis életüket? Jövök az én “őrült” ötleteimmel, hogy lehetne valamit jobban csinálni, jobban élni, több pénzt keresni és élvezni azt, amit a hely, az idő megadhat nekünk… Minek? Az új, a szokatlan, a máshonnan való gyanús. Hiába ül nyakig a kakiban a város – az anyám nem, de ő is állam bácsi jó szándékától függő nyugdíjas – a változás, a jobb lehetőségek reménye mellett is félelmetes ebben a provinciális gondolkodásban.

“Orbán kifizeti a város adósságának a felét” – hallom… és nem szakad le az ég ekkora ostobaságtól! Akik ezt a mondatot kiejtik, még mindig nem képesek felfogni, hogy nem Orbán fizeti a számlát, hanem a magyar adófizetők, esetleg az európai adófizetők is beszállnak, vagy ha újabb hiteleket vesz fel az ország, akkor az unokáink is fizetik a most elherdált milliókat, a felelőtlen semmittevés éveit!

Gyaloglás közben az utam a Magasház mellett visz el… jut eszembe: mi van a Szanatóriummal? Jó pár éve, hogy részt vettem egy tárgyaláson, amikor egy luxus minőségű idős-otthonokra specializált befektető próbálta megszerezni, de a helyi döntéshozók kapzsisága és rövidlátása megakadályozta. Amikor látták, hogy az üzlet kezd összejönni, akkor “emelték a tétet” – az etikátlan tárgyalási technikák sorában tartják számon ezt az üzleti stratégiák kézikönyveiben. Adott volt egy szituáció, amelyben mindkét fél, de legfőképp a város nyert volna, hiszen gazdagodott volna a megyei kórházi infrastruktúra, a szanatórium helyén egy nagy befogadóképességű, elegáns idősek otthona jöhetett volna létre, munkát adott volna egy sor helyi lakosnak, akik mostanában nagy számban ingáznak Budapestre, vagy külföldre.

Nem kellett.

Kitűnő üzleti érzékkel megáldott városi, megyei vezetők döntenek évek óta a város vagyonának sorsáról, úgy, hogy a hozzáértés halvány szele sem érinti meg őket!

Olvasom a Dunántúli Napló Top 2012 című propagandafüzetében, hogy a Pécs Holding vezérigazgatója azt nyilatkozta, hogy  ebben az évben “csak 8%-al csökkent a bérbe adott ingatlanok száma a tavalyihoz képest” – hurrá! Micsoda siker! Az, hogy a belváros üzleteinek a fele üres, az mellékes… De rendeztek kirakatversenyt! Ez aztán az ötlet! Ennél már csak az nagyobb, hogy az üres üzleteket ingyen adják ki néhány művészi hajlamú ismerősnek… akik pedig eddig is fizették a magas bérleti dijakat, azoknak meg fityisz! Ebben az országban nem érdemes tisztességes, törekvő embernek lenni, mert azt itt büntetik! Itt kérem ügyeskedni kell, közel lenni a tűzköz, olyanokkal barátkozni, akiknek keze-lába belelóg az állami húsosfazékba…

A “top12”-ben egy olyan várost igyekeznek bemutatni, ami a valóságban nem létezik – ezt még egy látogató is könnyen leleplezi. Legfeljebb azok szemét homályosítja ez a délibáb, akik a Kádár-korszak korlátolt információs rendszeréhez szoktak, és ma is a legfőbb hírforrásuk az olvashatatlan Dunántúli Napló, és a kormányszolgálati televíziós csatornák.

Anyám azt hiszi, hogy  2013-ban is meg fog élni a nyugdíjából, ha szűkösen is, spórolva minden apróságon, ami lassan az agyára megy már, de ő sem hajlandó lépni, tenni valamit saját sorsa jobbra fordulásáért. Pedig nem kellene neki sokat tennie, csak dönteni. A megoldás, ami megváltaná kiszolgáltatott helyzetétől – karnyújtásnyira. De ő megszokta, hogy errefelé kivárnak, reménykednek, hogy valaki más, majd valahol, megoldja az ő problémájukat is. Persze: Orbán majd megvédi az ő kis nyugdíját, akkor meg minek ugrálni. Igaz, könnyedén megszerezhetné az éves nyugdíját, önállóan, senki jóakaratától nem függve, megvehetné a dögdrága hallókészüléket, elcserélhetné a lakását egy liftes házban lévőre, hivatásos masszőr járhatna hozzá, ami csökkenthetné izületi fájdalmait. Nem beszélek utazásról, szinházról vagy moziról – ha 80 évesen ezek már nem érdeklik, rendben, de legalább az motiválhatná, hogy  kevesebbet fáj a lába, hallja, aki hozzá beszél… De szegényből már rég kiölte az idő az aktivitást, 25 éve nyugdíjas – pokoli perspektíva.

Pécsett tavaly bevezették az építményadónak becézett ingatlanadót. Van aki befizette, van aki nem. Anyám törvénytisztelő ember – fizetett. Azt persze nem tudja, hogy mire megy el az ő kis pénzecskéje – a legközelebbi választásokig nem valószínű, hogy ilyen kérdésekre választ kap majd a kedves vezetőtől.

A két ünnep között lejött a legjobb barátnőm is Pécsre. Tükék egymás közt kirándulást csaptunk a Mecseken, aztán bevonszolt a székesegyházba – meg akart mutatni valamit, amit nemrég restauráltak. Hogy megnézzük, fizetnünk kellett volna, ami azért elég furcsa egy működő templom esetében… A belépő-árus zavartan azt mondta, hogy imádkozni lehet az első padsorban… Na azt azért nem, mondtam határozottan mielőtt Eszter magához tért a csodálkozástól. Később meglátogattuk az egyik neves helyi képzőművészt. Ők a Művészetibe jártak eggyel fölöttem. Aznap a Széchenyi téri galérában lévő kiállításra mentük el közösen, másnap a Zsolnay negyed-beli nagy kiállító-terembe. A Nagy Lajos gimnázium dohos pincéjét évi 9 millióért bérli a város – ennél többet nem is ér, mint elhanyagolt ingatlan, de az egyházi iskola, úgy tűnik jó tárgyaló partner. Vagy a városi vezetők pocsékok ebben is.

A Zsolnay negyedbeli kiállítótér új, friss és ropogós, szépnek ugyan én nem mondanám, de ez az én izlésem, úgy kell nekem. Az egy szem teremőr-lányka, aki a kiállítóteret sem látja be a bejáratnál ülve, jegyet adni csak a múzeumi üzletben lévő pénztárgépen tud, amihez ott kell hagyja a kiállítótermet, ki kell nyissa az üzletet, amíg a pénzzel van elfoglalva, a legbénább tolvaj is több tizezer forint értékű tárgyakat tüntethetne el a boltból- még szerencse, hogy a tolvajok nem képzőművészet-rajongók, és még nem fedezték fel ezt a remek alkalmat.

A Zsolnay-komplex nagyhatalmú igazgatója, aki most szinte minden kultúra ura a városban, meghivta a helyi művészeket egy beszélgetésre, hogy ezek a remek, kreativ emberek adjanak már ötleteket, hogy lehetne pénzt csinálni a pécsi “kultúrális ipar” fenntartásához.  “És Ti nem röhögtetek a képébe, hogy eltévesztette a házszámot, mert a művészek, többnyire nem üzletpolitikai tanácsadók, sem pedig gazdasági szakértők” – kérdeztem, de rögtön meg is értettem, hogy ez egy költői kérdés, mert ilyen  illetlenséget egy pécsi művész biztosan nem tesz meg.

Néhány, ezt követő napon elborult az ég, nyugodtan dolgoztam a gépemen, ettem anyám egészségtelenül nehéz, jó magyaros ételeit, éreztem, ahogy rakódik a fenekemre a zsír, de haladt a munkám, és tudtam, hogy még néhány napot kézen állva is kibirok. Elutazásom előtt aztán megint ragyogott a nap, a laptopot a hónom alá csaptam és begyalogoltam a városba. Egyedüli vendégként élveztem a Kossuth Lajos (nekem ez is az marad) utcai pub kényelmét és a WIFI-t, ami nélkül nem élhetek, dolgozni meg pláne nem tudok. Miután elküldtem a terveket a különböző cégeknek árajánlatra, letárgyaltam a hétvégi találkozóimat már Pesten, megettem a mediterrán salátámat és kifizettem, a lemenő nap fényében haza indultam.

Már nyálkás-szutykos volt a járda, téli est-szürke lepte el a város, csak a távolban lebukó nap festette valószínűtlenül rózsaszínűre az égbolt egy részét – de ahhoz, hogy ebben gyönyörködhessünk, fel kell emelni a tekintetet, meg kell látni a kórószerűen csupasz ágak között, a piszkos-szürke felhőkön áttörő fényt – a reményt.

Szeretek Pécsre menni, de ugyanennyire eljönni is. Amikor oda készülök mindig az jár a fejemben, hogy talán öregségemre vissza kéne menni oda, ahol születtem. Aztán örülök, amikor eljövök, és úgy érzem, hogy nincs értelme vissza menni. Pár nap alatt szabadság-elvonási tüneteim lesznek, egy hét már sok, két hét kibirhatatlan. Pest is csak egy állomás – ahhoz, hogy elérjem azt a reményteli fényt, megint repülőre kell szálljak. Oda, ahol sokkal több a gond, de megvan az emberekben az elemi akarat, hogy a problémákat megoldják – ezért képesek is rá – sikeresek és boldogok még a repkedő rakéták árnyékában is.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.