A lakás lelke
A konyha-kitérő talán rávilágít arra, hogy miért rossz a magyarországi lakások többsége. Hiszen az előző részben elemzett konyha egy pár éve épült házban van, már a XXI. században tervezték, csak éppen a XIX-XX. századi életformára. Itt van a kutya elhantolva!
Az új házakban szeretnek „amerikai konyhát” tervezni, anélkül, hogy annak az értelmét felfognák – nem azért érdemes a nappalival egybenyitott konyhát tervezni, mert akkor néhány négyzetmétert meg lehet spórolni, hanem azért, mert a XXI. századi nők nem hajlandók a házicseléd szerepét betölteni még akkor sem, ha egyébként szeretnek főzni és családjukat a legjobb falatokkal kényeztetni. Ezért, az, aki a konyhában serénykedik, mellesleg, ma már egyre több férfi is felfedezte ennek az örömét, szóval, aki a konyhában van, azt nem kell a lakás eldugott szélébe deportálni, hanem részese kell legyen a nappali történéseknek!
A konyha mellett az étkező nem kevésbé fontos része a lakásnak – a tv-re meredő kanapé-tespedtséget sokszorosan megelőző helyen! A jó családi életnek a konyha és az étkező a központja, a lelke – a ház „tűzhely-melege”. Nem véletlenül, az őskortól kezdve, az őszinte térformálásnak a központja volt. A társadalmi tagozódás lökte ki a konyhát a cselédsorba – ideje elszakadni ettől a gondolattól!
A gazdag római-kori villákban a füstös tűzhelyt a szolgák hálóhelyeihez közel alakították ki, európai körülmények között, ha lehetett egy alsóbb szinten. Főúri kastélyokban külön épületben volt a konyha, de még a nagymamámék falusi házában is, a „nyári konyha” a lakóépület-rész záró elemeként kapott helyet – onnan fűtötték a kemencét. A XIX. században épült bérházakban rendre megtaláljuk a cselédlépcsőt is, amelyek az utcai frontra települt nagyméretű lakások hátsó, „kiszolgáló” részéhez vezettek, többek közt a konyhához is. Tehát a munkafolyamat piszka (füstös konyha) és a személyzet munkája leválasztásának igénye hozta létre a lakás távoli pontján lévő konyhát.
A XX. század technikai fejlődése, mint adottság és a feminizmus, mint felhasználói igény együtt teremtette meg a mai, korszerű konyhát.
1926-ban tervezték a németországi Frankfurtban az első modern konyhát, egy tízezer lakásos új negyedbe. A nők munkába állása okán a konyha hagyományos szerepe módosult, a tömeggyártás pedig lehetővé tette, hogy nagy mennyiségben, elérhető áron készüljenek a tipizált konyhabútorok. A variálható elemek, és a konyhagépek méreteinek sztenderdizációja újabb lehetőségeket nyitott.
A konyha azóta is szakadatlan fejlődésen megy keresztül – ma a lakás leggépesítettebb, ennek megfelelően a legdrágább része. Az ergonómiai szempontok messzemenő figyelembevételével kell készüljek a tervek, mert a kulcsszó itt is a hatékonyság. Minden évben van valamilyen újítás, ami még jobbá teheti a konyhát, még élvezetesebbé a főzést, az ott-tartózkodást.
De ez csak az érem egyik oldala.
A Magyarországon használt kifejezéssel, az „amerikai konyha”, amely nyitott a nappalira és az étkezőre a nők emancipációjának következménye, és nem csodálom, hogy itt annyi az ellenvetés vele szemben – egy ilyen, erős feudális hagyományokat vonszoló országban, ahol a miniszterelnökök észre sem veszik az ocsmány hímsoviniszta megjegyzéseiket, annyira a „világ rendjéhez” tartozik, hogy a családban a nő a házicseléd – „magad asszonyom, ha szolgád nincsen” alapon pedig tovább játszhatja a férfi, a felsőbbrendű úr hitvány szerepét.
Sokszor elhangzik az a kifogás – most is, egy hozzászólásként -, hogy mi van az „ételszaggal”?
Nos, erről az a véleményem, hogy annak az ételnek, amit az én lakásom konyhájában főzök, és amit a szeretteimnek adok, annak illata van. Jó illata. Más kérdés, hogy az én fürdőszobámban a szomszéd pörköltjének a szaga nem kívánatos, ezért kellenek a szagelszívók. (A ma is még sok helyütt használatos légudvarok áldásos hatásaként kapok ételszagot a szomszédoktól.)
Amikor megelégeltem a magyar valóságot és visszamentem Izraelbe, egy évig laktam fiatal izraeliekkel közös lakásban. A nappalink-étkezőnk-konyhánk egy nagy térben volt, oda lépett be az ember a zárt lépcsőházból, egyenesen.
Időnként elragadtattam magam és főztem valamit szombatra. Volt páraelszívó, de ilyenkor kinyitottam minden ablakot a főzés befejeztével, hogy a különböző fűszerek illata, a hagyma és a foghagyma ne ülje meg az egész teret.
Lakótársaim azonban a friss étel illatát imádták, lelkendezve keresték a tűzhelyen vagy a sütőben, hogy mit készítettem. Sosem panaszkodtak az „ételszagra”.
Vagyis ez a „szagérzékenység” leginkább kultúra-függő.
Olyan kultúrákban, ahol felhagytak azzal az álságos kettős életformával, amely szerint van egy, amit a vendég láthat és egy másik, ahogy magunk közt vagyunk, ott fel sem merül az a kérdés, hogy az ételünknek „szaga” van.
A klasszikus „amerikai konyha” nem egyszerűen nyitott a nappalira, hanem van egy olyan pult-eleme, amely lehetővé teszi, hogy a főzés munkaigényes részeit úgy végezhessük, hogy arcunk a társaság felé. A hely adottságai és az egyéni ízlés szerint ez lehet egy beforduló pult, vagy a mostanában divatos „sziget”, és még sokféle kombináció.
A konyha nem csak főzésre való…
Talán, mert eredendően várostervező vagyok, különösen utálom azt az építészeti felfogást, amely mono-funkcionális terekben gondolkodik. Már huszonévesen kikeltem magamból az általános rendezési tervek ellen, amelyekben különböző színes plecsnikkel jelölték a lakó-, az ipari, a középületeket csoportosító övezeteket, mereven elválasztva őket egymástól. Gyűlöltem a lakótelepeket, mert kisgyerekkorom óta ilyeneken laktam a szüleimmel, miközben a nagymamám Pécs főterén – zongorázni lehet a különbséget!
A hagyományos felfogás a lakás tereit is funkcionális dobozokra osztja, és minél drágább a lakásnégyzetméter, a terv annál apróbb kockológia. Ha sokszobás a lakás, akkor pedig ezeket a kis dobozokat egy terjengős folyosórendszer köti össze, amely alapterülete sokszor felülmúlja egy szobáét.
Amikor valaki megbíz azzal, hogy tervezzem meg a lakása felújítását, akkor ennek a munkának a legfontosabb része az, ahogy igyekszem feltárni a használók tényleges életének legapróbb mozzanatait. Arra az életre igyekszem tereket kialakítani, amely az övék, ami a lehető legkényelmesebb nekik. Ezért szeretek a megbízóim lakásán találkozni velük, mert a hétköznapi rumli pont arra világít rá, hogy mely részleteket kell jobban megoldani.
Sok évvel ezelőtt volt egy értelmiségi házaspár, három kamaszodó gyerekkel (Izraelben), akik a koraesti órákban tudtak velem találkozni mert rengeteget dolgoztak. Illedelmesen leültünk a szalonban, aztán eszükbe jutott, hogy együnk valamit, és átmentünk a ház másik felén lévő konyhába. Ahogy egyre barátibb lett a viszony közöttünk, úgy rövidült a szalonban töltött idő… és ez adta az átalakítás alapját szolgáló térkapcsolatot. A legnagyobb elismerés részükről, hogy az a lakás, amiben korábban sosem találták a helyüket, a felújítás után olyanná vált, ahová szívesen mennek haza.
Golda Meir konyhája nem volt igazán kényelmes hely, szegény Golda forgolódhatott hátrafelé, ha valamit készített a vendégeinek, mégis ebben a helyiségben születtek meg az állam sorsát leginkább befolyásoló döntések.
A jó konyha áldás annak aki főz, és mindenkinek, aki abban a lakásban él, vagy csak vendégként megfordul ott, de a konyha sokkal több is annál, mintsem elkészítsünk ott valamilyen ételt – ha ezt fel merjük ismerni, akkor nem csak a konyhánk lesz igazán jó, hanem az egész lakásunk élhetőbb, kedvesebb, kényelmesebb lehet. A tervezés tehát egyfelől tapasztalt tervező feladata, másrészt viszont a lakás jövendő használójának önismereti folyamata. Nem szabad lebecsülni !