Az elmúlt száz év…

Rajtunk múlik, hogy le vagy felfelé megyünk...

Rajtunk múlik, hogy le vagy felfelé megyünk…

A százéves házak-mozgalom okán rákerestem egy régi cikkemre, amit annak idején sorozatnak terveztem, de valahogy elmaradt. Ideje, hogy pótoljam, mert az, ami a hetvenes évek közepén rebellió volt, ma egyre nyilvánvalóbb, elkerülhetetlen folyamat.

Már nem csak én mondom, mint egy mantrát: “Nagy építészet akkor és ott születik, ahol létezik erős, (kulturálisan) karakteres és fizetőképes önreprezentálási igény.” – írja Pákozdi Imre, fején találva a szöget, hogy miért pont a XIX. század utolsó három évtizede és a XX. század első két évtizede volt Budapest építészeti és urbanisztikai aranykora, és akkor lehet ezt a korszakot überelni, ha tisztelettel megőrizzük mindazt ami érték, és képesek vagyunk a mai, jogos igényeket beleapplikálni.

Az elmúlt évtizedben, dacára a kudarcos központi döntések sokaságának, elindultak az alulról jövő kezdeményezések, és nem csupán a romkocsmák, éttermek, bárok tekintetében. Azok az igényes felújítással foglalkozó magánszemélyek, vagy cégek is, akik egy-egy lepusztult, de jobb sorsra érdemes lakást rendbe hoznak ma, a város ígéretesebb jövőjéhez hordják a maguk, apró tégláit. Az értetlenség, amely ezt a fajta igényességet kíséri, tele van a jól ismert irigységgel, ami a vendéglátó helyek fellendülését is kísérte, de meggyőződésem, hogy ez is elér majd egy kritikus mértéket, amikor átfordul a dolog – a mai “őrült befektetők” megértésre találnak, és ez válik majd trendivé, nem pedig az “átlaglakás”.

A 100 éves házak program ésszerű és szükséges civil kezdeményezés. Kicsit hasonlít az izraeli (és nemzetközi)  Nyitott házak mozgalomhoz, csak jobban körülhatárolja az időszakot, amit bemutatni, újraismertetni szeretne. Ez a mozgalom a közösség-szervezés egyik hatásos eleme lehet, hiszen a város akkor lesz majd igazán jó, ha a lakások ajtaján kilépve a társasházak közösségi tereit is a környezetünkkel szembeni magas elvárás jellemzi, hogy aztán ez a szándék kibuggyanjon az utcákra és a köztereinkre is.

Fontos lépés a tudatos ellenállás az ostoba központi döntésekkel szemben, legyen az Zeppelin, vagy Múzeumi Negyed. Ha a magyar a passzív rezisztenciában hatékony, akkor azt kell tenni, mert ezek a szakmai-civil mozgalmak  nem csupán arra hívják fel a figyelmet, hogy baj van, hanem a városi környezet problémáit a társadalmi diskurzus szintjére emelik.

Az elődök alkotta szépség...

Az elődök alkotta szépség…

Pákozdi állítása azért is fontos, mert mielőtt reprezentálni szeretnénk magunkat, el kellene dönteni az identitásunkat. Valóban azt szeretné ennek az országnak a lakossága, hogy csilivili új épületekkel pötyögtessék tele a belvárost, hogy a nagyfőnökök vágyai szerinti kedvező kontextusba kerüljön a város a turisták szemében? Vagy merjük felvállalni azt, hogy egészen más okokból szeretnek idejönni az idegenek, és talán az sem megvetendő érték. Régóta mondogatom, hogy egy várost nem a turistáknak építenek, ha egyébként szeretnének turistákat is látni az utcákon… a Patyomkin-falú városokra egyre kevésbé vevő az intelligens turista – a város igazi arcát szeretne látni, és ha az is megnyerő, akkor szívesen tér vissza, elmondja az ismerőseinek, ajánlja a barátainak Budapestet.

Nem kell abban a mámorban úszni, hogy Budapest a világ második legjobb helye, csak azért, mert a CNN most éppen ezt találta ki. Mi, akik ismerjük a várost, tudjuk, hogy a hír nem éppen igaz, de nagyon jó reklám, és remekül szolgálná a városrehabilitációt, ha nem azzal a szándékkal gondolnánk erre, hogy miként lehetne kiforgatni a turisták zsebét.

A magyar sajtóban csak kevés figyelmet fordítottak a davosi Világgazdasági Fórumon felszólaló Natanjahura, pedig Izrael azon kevés országok egyike, ahol a világgazdasági válság hatása alig volt érezhető. A 2005-ben kinevezett Stanley Fischer a központi bank monetáris politikájával és az akkor pénzügyminiszter Natanjahu pedig a kormányzati kiadások csökkentésével megelőzte az összeomlást. Az izraeli miniszterelnök az ország megújulási képességével magyarázta a gazdasági sikereket, de nem szerénykedett abban a tekintetben sem, hogy mit tett a kormányzat  az egyéni képességek kibontakoztatásában: racionalizált adórendszer, tehetségfejlesztő “inkubátor-program”, a szocialista egalizáció helyett az egészséges, kapitalista verseny, amelyben a “regulátorok” igyekeznek megteremteni az esélyegyenlőséget, ahelyett, hogy kockafejűvé nyomorítanák a feltörekvő cselekvőképességet.

Abban a gazdasági pangásban, amiből Magyarország mindmáig nem tud kikeveredni,  amikor pár éve még jól működő építőipari cégek tönkre mennek, a nagy befektetők menekülnek az országból, meg kellene becsülni azokat az egyéni vállalkozókat, akik Budapesten építkeznek, a szó fizikai és gazdasági értelmében is. Száz évvel ezelőtt tudták a módját, hogy lehet érdekeltté tenni az embereket, hogy részt vállaljanak a nagy közös városfejlesztésben – manapság  ezt is tudatosítani kellene, nem csupán az akkor épült házak szépségét csodálni.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.