Rajtunk múlik, hogy le vagy felfelé megyünk…

A százéves házak-mozgalom okán rákerestem egy régi cikkemre, amit annak idején sorozatnak terveztem, de valahogy elmaradt. Ideje, hogy pótoljam, mert az, ami a hetvenes évek közepén rebellió volt, ma egyre nyilvánvalóbb, elkerülhetetlen folyamat.

Már nem csak én mondom, mint egy mantrát: „Nagy építészet akkor és ott születik, ahol létezik erős, (kulturálisan) karakteres és fizetőképes önreprezentálási igény.” – írja Pákozdi Imre, fején találva a szöget, hogy miért pont a XIX. század utolsó három évtizede és a XX. század első két évtizede volt Budapest építészeti és urbanisztikai aranykora, és akkor lehet ezt a korszakot überelni, ha tisztelettel megőrizzük mindazt ami érték, és képesek vagyunk a mai, jogos igényeket beleapplikálni.

Az elmúlt évtizedben, dacára a kudarcos központi döntések sokaságának, elindultak az alulról jövő kezdeményezések, és nem csupán a romkocsmák, éttermek, bárok tekintetében. Azok az igényes felújítással foglalkozó magánszemélyek, vagy cégek is, akik egy-egy lepusztult, de jobb sorsra érdemes lakást rendbe hoznak ma, a város ígéretesebb jövőjéhez hordják a maguk, apró tégláit. Az értetlenség, amely ezt a fajta igényességet kíséri, tele van a jól ismert irigységgel, ami a vendéglátó helyek fellendülését is kísérte, de meggyőződésem, hogy ez is elér majd egy kritikus mértéket, amikor átfordul a dolog – a mai „őrült befektetők” megértésre találnak, és ez válik majd trendivé, nem pedig az „átlaglakás”.

A 100 éves házak program ésszerű és szükséges civil kezdeményezés. Kicsit hasonlít az izraeli (és nemzetközi)  Nyitott házak mozgalomhoz, csak jobban körülhatárolja az időszakot, amit bemutatni, újraismertetni szeretne. Ez a mozgalom a közösség-szervezés egyik hatásos eleme lehet, hiszen a város akkor lesz majd igazán jó, ha a lakások ajtaján kilépve a társasházak közösségi tereit is a környezetünkkel szembeni magas elvárás jellemzi, hogy aztán ez a szándék kibuggyanjon az utcákra és a köztereinkre is.

Fontos lépés a tudatos ellenállás az ostoba központi döntésekkel szemben, legyen az Zeppelin, vagy Múzeumi Negyed. Ha a magyar a passzív rezisztenciában hatékony, akkor azt kell tenni, mert ezek a szakmai-civil mozgalmak  nem csupán arra hívják fel a figyelmet, hogy baj van, hanem a városi környezet problémáit a társadalmi diskurzus szintjére emelik.

Az elődök alkotta szépség…

Pákozdi állítása azért is fontos, mert mielőtt reprezentálni szeretnénk magunkat, el kellene dönteni az identitásunkat. Valóban azt szeretné ennek az országnak a lakossága, hogy csilivili új épületekkel pötyögtessék tele a belvárost, hogy a nagyfőnökök vágyai szerinti kedvező kontextusba kerüljön a város a turisták szemében? Vagy merjük felvállalni azt, hogy egészen más okokból szeretnek idejönni az idegenek, és talán az sem megvetendő érték. Régóta mondogatom, hogy egy várost nem a turistáknak építenek, ha egyébként szeretnének turistákat is látni az utcákon… a Patyomkin-falú városokra egyre kevésbé vevő az intelligens turista – a város igazi arcát szeretne látni, és ha az is megnyerő, akkor szívesen tér vissza, elmondja az ismerőseinek, ajánlja a barátainak Budapestet.

Nem kell abban a mámorban úszni, hogy Budapest a világ második legjobb helye, csak azért, mert a CNN most éppen ezt találta ki. Mi, akik ismerjük a várost, tudjuk, hogy a hír nem éppen igaz, de nagyon jó reklám, és remekül szolgálná a városrehabilitációt, ha nem azzal a szándékkal gondolnánk erre, hogy miként lehetne kiforgatni a turisták zsebét.

A magyar sajtóban csak kevés figyelmet fordítottak a davosi Világgazdasági Fórumon felszólaló Natanjahura, pedig Izrael azon kevés országok egyike, ahol a világgazdasági válság hatása alig volt érezhető. A 2005-ben kinevezett Stanley Fischer a központi bank monetáris politikájával és az akkor pénzügyminiszter Natanjahu pedig a kormányzati kiadások csökkentésével megelőzte az összeomlást. Az izraeli miniszterelnök az ország megújulási képességével magyarázta a gazdasági sikereket, de nem szerénykedett abban a tekintetben sem, hogy mit tett a kormányzat  az egyéni képességek kibontakoztatásában: racionalizált adórendszer, tehetségfejlesztő „inkubátor-program”, a szocialista egalizáció helyett az egészséges, kapitalista verseny, amelyben a „regulátorok” igyekeznek megteremteni az esélyegyenlőséget, ahelyett, hogy kockafejűvé nyomorítanák a feltörekvő cselekvőképességet.

Abban a gazdasági pangásban, amiből Magyarország mindmáig nem tud kikeveredni,  amikor pár éve még jól működő építőipari cégek tönkre mennek, a nagy befektetők menekülnek az országból, meg kellene becsülni azokat az egyéni vállalkozókat, akik Budapesten építkeznek, a szó fizikai és gazdasági értelmében is. Száz évvel ezelőtt tudták a módját, hogy lehet érdekeltté tenni az embereket, hogy részt vállaljanak a nagy közös városfejlesztésben – manapság  ezt is tudatosítani kellene, nem csupán az akkor épült házak szépségét csodálni.