Önrehabilitáció
Az ember, mint ösztönös lény, annyi utódott hívott életre, amennyit fizikailag képes volt.
Később, a sok gyerek a nyugodt öregség biztosítékaként játszott szerepet. A vagyonnal megjelent a születésszabályozás is.
A gyerekvállalási kedv, általában, a viszonylagos jóléttel csökken, majd bizonyos határon túl az anyagiak már nem játszanak szerepet és újra növekszik a gyerekszám.
A jelen magyarországi helyzet azért kritikus, mert a társadalom gerincét adó középosztály annál igényesebb, mintsem bármilyen gazdasági helyzetben hajlandó legyen gyerekeket vállalni, ugyanakkor annál szegényebb, hogy a gyerekvállalás ne okozzon drasztikus életszinvonalcsökkenést számukra. Nem arról van szó, hogy a mai fiatalok nem szeretnének utódokat – statisztikák szerint a „vágyott” és a megszületett gyerekek száma között meglehetősen nagy a különbség. Az, hogy a „családprogram” kitolódott a harmincas éveken túlra, cseppet sem baj, hiszen érettebb emberek felelősségteljesebb szülők lesznek – amúgy is, a megnövekedett átlagéletkor miatt a gyerekek születésének ideje arányos. Viszont a mai fiatalok nem hajlandók az életüket olyan szinvonalon leélni, mint ahogy azt a szüleik tették.
E sorozat első része ( Önemésztő nemzet ) a csecsemőellátás rendszerét vázolta, amelyben az anya nem kényszerül választani a hivatás és a gyerekvállallás között – hiszen egyfelöl, ez élete párjával közös projekt, másfelöl pedig a szolgáltatás-háló optimális megoldási lehetőségeket kínál számukra. Ezen felül, a rendszer fő célkitűzése, hogy minden megszülető gyermek számára biztosított legyen azon készségek elsajátítása, amelyekkel felnőttként sikerrel vehet részt a munkáért való versenyben.
Nem kevésbé fontos a felnövekvő nemzedék környezeti feltételeinek optimalizálása. Magyarul, a mainál kedvezőbb lakásviszonyok. A lakások száma (4,3 millió) a népességhez viszonyítva nem kevés, de területi eloszlása, mérete és minősége szerint kevéssé alkalmas arra, hogy családalapításra inspiráljon. Az ingatlanárak, a minőségi szinvonalhoz és a keresetekhez viszonyítva túl magasak, a piaci mozgás gyenge.
Ennek vannak történelmi okai és a röghözkötöttséget fenntartó törvényességi háttér.
Magyarországon a két háború és a politikai rendszerváltások következtében kevés a generációkon keresztül felhalmozott érték. A háborúkban sok épület elpusztult, utána a nagyobb lakások leválasztásával, később pedig a kislakásépítéssel, amely mind a mai napig jellemző, legfeljebb az egy-két gyerekes családnak adhatnak szűkös keretet. A nagycsaládok atomizálódása ettől függetlenül is jellemző társadalmi jelenség, de azt tovább erősítette a lakáspiac összetétele. Ezen a téren a kormányzat annyit tehet, hogy határozott és megalkuvást nem ismerő módon megtiltja, hogy új lakásokként 70 négyzetméternél kisebbek épüljenek! Mivel az új építés engedélyköteles, ez a tilalom nem igényel semmilyen állami forrást, csupán politikai elhatározás kérdése.
A piaci mobilitás fokozásának érdekében a 100 négyzetméternél kisebb lakásokra meg kellene szüntetni a vásárlási illetéket. Jelenleg a régi lakásokra az első forinttól, az új lakásokra 15 millió forintos értékhatártól kell fizetni illetéket, amely a kisméretű új lakások vásárlásának kedvez.
A bérlakáspiac bővítését pedig az szolgálná a legjobban, ha egyfelöl csökkentenék a bérbeadásból származó jövedelmek adóját 25%-ról 10%-ra, másrészt, a bérházépítés, mint ahogy a XX. század elején: a nyugdíjalapok befektetéseként elismerést nyernének.
Vagyis, ha bizonytalan jövőjű értékpapírok helyett mindenkinek joga lenne a nyugdíjalapja 20%-át ingatlanba fektetni, akkor az nem csak a nyugdíjas évek biztonságát, hanem a mai bérlaláspiacnak bővülését is jelentené – a kínálat növekedése az árak csökkenését vonná maga után. A mai társasházi rendszerre is jó hatással lenne, ha gyarapodnának azok az épületek, amelyek tulajdonosai hosszabb távra gondolva nem csak az építésre, hanem a folyamatos, jó szinvonalú karbantartásra is odafigyelnének.
Az Önemésztő nemzet cikkel kezdett sorozat ezzel nem ért véget – a következőkben az Öngondoskodás kultúrális alapjairól lesz szó.
