Kalandozásaim_2

a mintaszerű vendéglátás...

a mintaszerű vendéglátás…

Amikor 1987-ben saját irodát nyitottam Tel-Avivban, meglehetősen sok volt a kiadásom – a tervezői munka mellett, valami mást is kellett szereznem, hogy eltartsam a gyerekeimet. Hetente háromszor esténként, pincérkedtem egy kitűnő étteremben. Este hattól éjjel kettőig. Másnap reggel a szokásos munka az irodámban. Másfél évig csináltam ezt, amíg rendeződött az anyagi helyzetem.

Sokszor voltam fáradt már délutánra, de az átöltözés előtti zuhany mintha kimosta volna a negatív gondolataimat is. Mindig mosolyogva mentem az esti műszakomra, mert így sokkal könnyebb volt, mintha világfájdalommal az arcomon viszem ki az ételt. Nem mellesleg, a vendégek is sokkal többre értékelték a mosolyomat, a figyelmességemet, mintha csak kötelességszerűen az asztalra teszem amit rendeltek.

Nagyszerű oktatóm volt az étterem tulajdonosa – Sosána. Magyarul Zsuzsikának hívták. Kislányként Budapesten, anyjával bujkálva élte át a Holokausztot. Az Aliyat Hanoárral, bonyolult, európai utazás után, hajóval, illegálisan érkezett az akkori Palesztina brit gyarmatra. Kibucba került, férjhez ment, gyerekei születtek, elvált, Tel-Avivba költözött, ahol egyik barátjával apró éttermet nyitottak. Menet közben tanulta meg a vendéglátást, de miután tele volt tettvággyal, azzal a belső tűzzel, ami nagyon sok izraelit fűt – erről mostanában írok egy sorozatot az amichay.hu-n – egyre jobb lett az étterme. Amikor a nyolcvanas évek második felében nála dolgoztam, már egy kiforrott, minden részletében kidolgozott, szuperhatékony menetrend szerint működött. Sosanánál nem lehetett félvállról venni a munkát, ha valaki kedvetlenül csinálta, nagyon hamar kapun kívül találta magát. Viszont minden részletet elmagyarázott, mit miért kell úgy csinálni és nem másként. Éttermében tökéletes összhangban volt az étel és a szolgáltatás kiválósága. Ennek megfelelően esténként sorban álltak az utcán a vendégek, hogy bejuthassanak. (Ha valaki meg akarja érteni, hogy mit jelent a jó vendéglátás, érdemes figyelmesen megnéznie a Szomorú vasárnap című magyar filmet…)

Emlékezetes másfél évet töltöttem nála, és a saját, tervezői munkámra is hatással volt az a szellem, ami a jó szolgáltatást áthatja. Rengeteget tanultam a főnök-beosztott kapcsolatról, mindmáig igyekszem alkalmazni az ő módszereit. Az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mi a különbség a jó szolgáltatás és a szolgaság között, és pont ez az, ami a magyarországi kalandozásaim során feltűnt – itt ezt nagyon kevesen tudják…

Kedvetlenül dolgozni dupla fáradtság…

A házunkban van egy kora reggeltől késő estig nyitva tartó élelmiszerüzlet. Egy házaspár vezeti. A tejet, rendszerint náluk veszem, és mert sok tejet iszom, a nap különböző szakaszaiban  fordulok meg az üzletben. Amikor a fiatal nő van a pultban, ha nem muszáj, be sem megyek, mert rosszul vagyok az ő rossz kedvétől. Egyszer megkérdeztem, hogy miért olyan szomorú, sosem mosolyog. – Mert ilyen kedvem van – vágta rá, és még morcosabban nézett maga elé. Ez sajnos, nem  kirívó eset ebben a városban… Az a kivétel, ha egy üzletben, kávézóban, étteremben az ott dolgozók a viselkedésükkel is a jó üzletmenetet szolgálják.

Ám azon túl, hogy a mosoly esetleg pénzt ér, saját magával szúr ki az, aki kedvetlenül dolgozik. Életünk jelentős részét munkával töltjük, ami lehet könnyű, vagy nehéz, teljesen mindegy, de ezerszer könnyebb, ha “lendületből” csináljuk. Takarítani és mosni is lehet szeretettel! Minden munkában fellelhető az a momentum, hogy “elértem valamit”. Mocskos lakásból tiszta lett, a szennyes ruhából glédában tornyosuló tiszta-vasalt a szekrényben. A munka befejeztével érzett megelégedettség nélkül pokol lehet a morcos emberek élete!

Lehet, hogy valaki többre tartja magát annál, hogy mások lakását takarítsa, de ha durcásan csinálja, attól nem lesz felemelőbb a munka, viszont azzal, hogy az agyát elfoglalja a méreg, nem figyel oda arra, amit meg kell csinálnia, ebből kifolyólag még a takarítást sem fogja jól csinálni!

Chief of Security

Chief of Security

Jó néhány évvel ezelőtt, egy villa befejező, kertészeti munkáinál tartottam – ki kellett teríteni néhány köbméter tufát. (Ezzel védik a talajt a túlszáradástól, és ennek a felső rétegébe helyezik a csepegtető öntözést.) A fiam éppen szabadságon volt – akkoriban egy Carnival Cruise hajón dolgozott, mint biztonsági főnök , havi 5000 dolláros fizetésért – panaszkodtam neki, hogy az emberem lebetegedett, nem találok munkást, aki szétteríti a kertben a tufát, kifutok a határidőből. Megcsináljuk mi ketten – mondta nevetve, de egészen komolyan felkaptuk magunkat másnak hajnali 3-kor, hogy pirkadatkor már kint legyünk a terepen és nekifogtunk a munkának: én töltöttem a vödröket, a fiam vitte és terítette. Menet közben kidolgoztunk egy pontos koreográfiát, hogy lehet a legkevesebb energiával, a leggyorsabban, a legnagyobb mennyiséget széthordani. Időnként váltottuk egymást, az egyre jobban tűző napon pedig ügyeltünk arra, hogy igyunk elég vizet. Délben kétórás pihenőt tartottunk, ettünk, beszélgettünk, kicsit még szundítottunk is az árnyékban, majd este hét-nyolc körül be is fejeztük az egészet. Fáradtak voltunk, de közben jól szórakoztunk, mert így fogtuk fel ezt a munkát. Ketten, szoros együttműködéssel több tufát hordunk szét, mint előttünk egy 20 éves srác egész hét alatt. Mert a legegyszerűbb fizikai munkát is úgy lehet jól csinálni, ha az ember az eszét is használja, nem csak a kezeit.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.