a remény fénye a nagy sötétségben…

Legyen ez egy új évi, optimista kitérő… az adók abszurditásáról, az üzleti tisztesség látszólagos és valós képéről majd januárban írok, most inkább a reményről.

Nagyon sok magyar ismerősöm, barátom él Magyarországon kívül, de most legyen szó azokról, akik vállalták, hogy itt maradnak, és nem azért vannak itt, mert más lehetőségük nem lenne. Talán az anyagi biztonságuk okán vannak is külföldi vállalkozásaik, de alapjában mégis itt akarják megvalósítani az álmaikat. Akikről most szó lesz, azok nem a hatalom körüli keringésből remélik jobb sorsukat, hanem mintha nem is itt szocializálódtak volna, igazi kapitalista módján a munkára és az önálló vállalkozásra építenek.

Az ügyvédnő, a filmes, az ingatlanbefektető, az adószakértő, a kávézó-tulajdonos, a közös képviselő-cég feje, az építési vállalkozó és még sorolhatnám, mind-mind olyan ember, akik nagyon nem értenek egyet azzal az új-feudalista politikai vonulattal, amiben ma élnek, de konokul teszik a dolgukat, mert meggyőződésük, még ha ezt nem is hangoztatják nap mint nap, hogy az ő következetes munkájuk előbb-utóbb eléri azt a kritikus mértéket, amely megállítja a romlást, sőt, idővel beindíthatja a normális kapitalista fejlődést.

Ők azok, akiknek nem jó egyik politikai szekértábor sem, akik nem akarnak régi-új szocializmust, bármelyik populista szónok duruzsolja is a fülükbe.

Ők azok, akik nem hiszik, hogy van ingyen ebéd, ezért nem várnak senkire és semmire, hanem dolgoznak a változáson. És ők azok, akik hajlandók és képesek is az együttműködésre, akiket nem az irigység, a féltékenység motivál, akik felfogták már, hogy nem egymás fejére taposva lehet feljutni a magasba, hanem egymást támogatva, összekapaszkodva lehetnek igazán eredményesek.

Jó érzés ezekkel az emberekkel összefutni, beszélgetni, segíteni nekik és segítséget kapni tőlük a jó ügyekhez.

Néhány éve arról beszélgettem egy szakmabelivel, hogy milyen nagy szerepe van egy olyan sikeres vállalkozásnak, mint a Szimpla, a városrehabilitációban. Hogy három fiatalember buzgalma több hasznot hozott ennek a városrésznek, mint az önkormányzat két évtizedes szerencsétlenkedése, hogy az értetlenkedés és irigység légkörében is képesek voltak talpon maradni, fejlődni, sikeresnek lenni és húzni maguk után egy egész mozgalmat… – Egyik a három közül az én fiam  – mondta, de rögtön hozzátette: van azért diplomája is (kvázi, nem csak kocsmáros…).

Tudják, mi az a jó szolgáltatás…

Az eset jellemző a két generáció közti különbségre: az apa nemzedéke, amely a sikert a diplomában, a sokszor magatehetetlen  értelmiségi létben látta, míg a fiú a cselekvésben. Az apa nemzedéke, amely elbaltázta a rendszerváltás lehetőségét, míg a fiúké, akik panaszkodás helyett megcsinálták a saját üzletüket, széllel szemben kockáztattak, pénzt csináltak és végső soron sokkal többet tettek annál – példát mutattak a társaiknak: lehet, csak nagyon akarni kell és keményen dolgozni érte. Mellesleg jó hírét keltették ennek a városnak, hatásuk az évek során kiteljesedett, egyre többeknek hozott megélhetést.

Egy másik szakmai tekintély a Lánchíd építésének történetével kapcsolatban tett hozzászólása jellemző az „öregek” nemzedékére: felrója Széchényinek, hogy a bankár Sina György lobbistája volt, amikor minden tekintélyét bevetette a projekt sikeréért. „Az is világos, hogy 87 évre szóló szerződéskötés olyan beruházásra, ami 16 év alatt megtérült, akkor is heves vitákat váltott ki (egyetemi óráimon kb. két éve tanítom az „első magyar PPP”, a Lánchíd történetét, ott azt szoktam mondani, hogy bármelyik mai elszámoltatási kormánybiztos azonnal bűnvádi eljárást indítana hűtlen kezelésért, pláne, ha kiderül, hogy a „frakciómegbízott” képviselő maga is beszállt a buliba)” A hozzászólás arra a nézetre reflektál, amely hat pontban összegzi a Lánchíd projekt sikerének tanulságát. Többek közt azt is, hogy maga Széchenyi is részvényes volt. Számomra ez példamutatóan pozitív momentum, míg a ma uralkodó nézet szerint ez korrupció-gyanús.  Csakhogy ehhez érdemes a következő idézetet is átgondolni: ” 1839-ben megalakult a Lánczhídépítő Részvénytársaság. A részvények három százalékát Széchenyi, egyharmadát Rothschild és Wodianer, a fennmaradó részt (miután más nem akart venni) Sina jegyezte.” – vagyis, amikor az egész startup elindult, igen kevés „őrült” bízott abban, hogy ez jó üzlet lesz.  Azok, akik rátették a pénzecskéjüket és odatették magukat, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére siker legyen,  bizony nyertek. Sok pénzt és évszázados elismerést a tettükért. De 1839-ben nem tudhatták, hogy 16 év alatt megtérül, hiszen nem volt kézzelfogható összehasonlítási alap, a városfejődés korai szakaszában, a sokféle kivételezés feudális rendszerében nem lehetett előre tudni, hogy a hídnak milyen gazdasági és társadalmi haszna lesz. A bankárok és Széchényi kockáztattak, és ebből a szempontból teljesen mellékes, hogy Sina hány lánchidat lett volna képes a saját vagyonából egyedül is felépíteni.

A társadalmi haszon szempontjából a kockázatvállalási hajlandóság volt a fontos akkor is, most is.

Sajnos, jellemző az utólag okoskodó-irigykedő, de maga kockáztatni nem szerető többségre, hogy azt sem tartja természetesnek, hogy ha valaki a befektetés megtérülése után kockázatvállalása hasznát is szeretné zsebre tenni : „a Margit híd megépítésekor a Magyar Állam nagyjából még egyszer megvette az akkorira megtérült Lánchidat, és innentől ő szedte a hídpénzt.” – vagyis a Magyar Állam vett egy igen jól jövedelmező üzletet, aminek a létrejöttében semmilyen kockázatot nem vállalt, csak amikor azt látta, hogy ez milyen sok pénzt hoz, akkor nem „államosította”, mint manapság gondolják a társadalmi igazságosságot, hanem megvette.  Sikeres startupok sorsa…

Ahogy mászkálok ebben a decemberi sötétségben az utcákon, újabb és újabb világító pontokat fedezek fel: ízlésesek, sajátságosak, mosolygósak. A tulajdonosok, ott dolgozók, többnyire fiatalok és túlkvalifikáltak, bár ki tudja: egy jó vállalkozáshoz rengeteg észre, talpraesettségre és merészségre van szükség, a szociológusi vagy közgazdász diploma csak a bevezető.

Amikor 2004-ben elkezdtem Budapest várospolitikájával foglalkozni, találtam néhány jó embert – ma sokkal több van belőlük: fiatalok, céltudatosak, ügyesek és bírják a gyűrődést. Ha valakik megmentik ezt az országot,  azok nem az ellenzéki politikusok, hanem ezek a friss vállalkozók. Az itt is, ott is felvillanó fények terebélyesednek, össze-összeérnek, míg fényüket már nem lehet eltaposni – ők tüntetik el a feudális sötétséget.

Magyarországon minden jó szándékot megöl az irigység – néhány évvel ezelőtt ezzel a mondattal indokolta a lányom, hogy miért nem tudna ott élni. Nyolc éves korában költöztünk Izraelbe, de a kilencvenes évektől rendszeresen hazajártak nyaralni a nagyszülőkhöz, aztán a katonaság után ott töltött majdnem egy évet, később pedig, amikor az első drámáját írta, fél év alkotói szabadságon volt Pesten. Ekkor született meg ez a frappáns mondat.

Engem most a magyarok siker-elképzelése foglalkoztat, ami szoros összefüggésben van azzal, amit az előző részben, a munkához való viszonyról írtam, és persze közvetetten azzal is, amit az első részben, a lakókörnyezetünkkel kapcsolatos igényességről.

Gazdagodjunk gyorsan!

a siker mögötti rengeteg munka… nem csak a sportban

A siker gyanús Magyarországon. Ennek nagyon mély társadalmi gyökerei vannak. Kezdve azzal, hogy a feudális hagyományok miatt az arisztokratikus vagyonba való beleszületés sokkal elfogadottabb, mint az, ha valaki „megcsinálta magát”, vagyis a semmiből teremtette meg a maga sikerét. Különösképpen azért is, mert akik az 1867-es kiegyezés után gazdasági felvirágzásban saját képességeik, munkájuk eredményeképpen meggazdagodtak, többnyire nem voltak „ősmagyarok”. Angster József, Richter Gedeon, Fischer Mór, Weiss Manfréd, Goldberger Leó, Ganz Ábrahám, Törley József,  Chorin Ferenc,  és még hosszan sorolhatnám, magukat ugyan abszolút magyarnak tartották, de a környezetük sokkal inkább németnek vagy zsidónak, vagyis, amolyan „gyüttmentnek”, aki ki tudja miért és hogyan szemtelenül gazdag lett.

Amikor az állam teljesen eladósodott, remekül lehetett az általános, köznépi irigységre alapozva a jog-, és vagyonfosztás lépcsőfokain egyre magasabbra lépni, amelynek elszenvedői előbb a zsidók, majd a németek és aztán az arisztokraták, vagy a szimplán gazdag magyarok voltak. A „vagyonátrendeződésnek” ez csak a nyitánya volt, hiszen az egyenlősdi eszméjének romjain csendben kialakult a kommunista „arisztokrácia”, a gazdag mozgalmár hivatalnok, és annak a még jobban elszemtelenedett fajtája a rendszerváltás után. Amikor 2005-ben valaki azt mondta, hogy egy kezén megtudja számolni, hogy kik azok, akik a tehetségük alapján gazdagodtak meg, nem hittem, hogy ez  igaz, de ma már tudom, hogy a rendszerváltás során meg sem kísérelték a korábbi vagyonelkobzások  valamiféle igazságos rendezését. A kárpótlási jegyek nevetségesen intézték el azokat, akik családjától valamikor elvettek mindent, és az egész privatizáció csak arra volt jó, hogy a „tűzközeliek ” megtömjék a maguk zsebeit.

A tehetség, a szorgalom, a merészség – nem előfeltételei a sikerességnek Magyarországon. Ebben az új feudalizmusban ha nem is a születés, de a kapcsolatok határoznak meg szinte mindent. Ilyen légkörben a siker gyanús dolog, és a tehetség menekül az országból. A kontraszelekció visszahat a munkamorálra, a reménytelenség az önbizalomhiányon alapuló agressziv magatartásra, a depresszív közhangulatra – nincs mit csinálni, ez van. Rengeteg tehetséges, de kétségbeesett emberrel találkozom Magyarországon, akik azt érzik, hogy ha tisztességes feltételek között akarják kibontani képességeiket, akkor el kell menni máshová – ez a föld megeszi a legjobb gyermekeit. A Gattyán Györggyel folytatott Friderikusz-interjú tökéletesen tükrözi a helyzetet.

A vagyonbiztonság hiánya, amit a még élő nemzedék a saját bőrén tapasztalt, és ezt örökítette át, azt eredményezte, hogy mindenki gyorsan akar meggazdagodni, alig ismert a szisztematikusan felépített siker, ami pedig a normálisan működő kapitalizmus alapvető sajátossága. A média is azt sugallja, hogy lehet a semmiből „egyszeriben” gazdaggá válni, de nem mutatja be az oda vezető utat, azt a kemény munkát, amit normális helyeken befektetnek a sikerbe. Azért kezdem elemezni a Startra kész nemzet című könyvet részéletesebben az amichay.hu-n, mert pont azt szeretném bemutatni, hogy milyen kemény munka áll a nagy sikertörténetek mögött, nem pedig az, hogy kollégiumi társam volt a miniszterelnök. Ahhoz ugyanis, hogy Magyarországon is jól működő kapitalizmus, és nem ez az újfeudalista rend virágozzék, az kell, hogy az egyes emberekbe visszatérjen a remény, hogy lehet. Lehet politikai kapcsolatok nélkül is sikeresnek lenni, ha akarjuk, ha minden ember a saját területén megteszi az első lépéseket, és tudatosan tesz az ellen, hogy a kontraszelekció tovább terjedjen. Nem forradalom kell ide, hanem szisztematikus, rendes munka.

a mintaszerű vendéglátás…

Amikor 1987-ben saját irodát nyitottam Tel-Avivban, meglehetősen sok volt a kiadásom – a tervezői munka mellett, valami mást is kellett szereznem, hogy eltartsam a gyerekeimet. Hetente háromszor esténként, pincérkedtem egy kitűnő étteremben. Este hattól éjjel kettőig. Másnap reggel a szokásos munka az irodámban. Másfél évig csináltam ezt, amíg rendeződött az anyagi helyzetem.

Sokszor voltam fáradt már délutánra, de az átöltözés előtti zuhany mintha kimosta volna a negatív gondolataimat is. Mindig mosolyogva mentem az esti műszakomra, mert így sokkal könnyebb volt, mintha világfájdalommal az arcomon viszem ki az ételt. Nem mellesleg, a vendégek is sokkal többre értékelték a mosolyomat, a figyelmességemet, mintha csak kötelességszerűen az asztalra teszem amit rendeltek.

Nagyszerű oktatóm volt az étterem tulajdonosa – Sosána. Magyarul Zsuzsikának hívták. Kislányként Budapesten, anyjával bujkálva élte át a Holokausztot. Az Aliyat Hanoárral, bonyolult, európai utazás után, hajóval, illegálisan érkezett az akkori Palesztina brit gyarmatra. Kibucba került, férjhez ment, gyerekei születtek, elvált, Tel-Avivba költözött, ahol egyik barátjával apró éttermet nyitottak. Menet közben tanulta meg a vendéglátást, de miután tele volt tettvággyal, azzal a belső tűzzel, ami nagyon sok izraelit fűt – erről mostanában írok egy sorozatot az amichay.hu-n – egyre jobb lett az étterme. Amikor a nyolcvanas évek második felében nála dolgoztam, már egy kiforrott, minden részletében kidolgozott, szuperhatékony menetrend szerint működött. Sosanánál nem lehetett félvállról venni a munkát, ha valaki kedvetlenül csinálta, nagyon hamar kapun kívül találta magát. Viszont minden részletet elmagyarázott, mit miért kell úgy csinálni és nem másként. Éttermében tökéletes összhangban volt az étel és a szolgáltatás kiválósága. Ennek megfelelően esténként sorban álltak az utcán a vendégek, hogy bejuthassanak. (Ha valaki meg akarja érteni, hogy mit jelent a jó vendéglátás, érdemes figyelmesen megnéznie a Szomorú vasárnap című magyar filmet…)

http://www.youtube.com/watch?v=Vn87maUQxOM

Emlékezetes másfél évet töltöttem nála, és a saját, tervezői munkámra is hatással volt az a szellem, ami a jó szolgáltatást áthatja. Rengeteget tanultam a főnök-beosztott kapcsolatról, mindmáig igyekszem alkalmazni az ő módszereit. Az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mi a különbség a jó szolgáltatás és a szolgaság között, és pont ez az, ami a magyarországi kalandozásaim során feltűnt – itt ezt nagyon kevesen tudják…

Kedvetlenül dolgozni dupla fáradtság…

A házunkban van egy kora reggeltől késő estig nyitva tartó élelmiszerüzlet. Egy házaspár vezeti. A tejet, rendszerint náluk veszem, és mert sok tejet iszom, a nap különböző szakaszaiban  fordulok meg az üzletben. Amikor a fiatal nő van a pultban, ha nem muszáj, be sem megyek, mert rosszul vagyok az ő rossz kedvétől. Egyszer megkérdeztem, hogy miért olyan szomorú, sosem mosolyog. – Mert ilyen kedvem van – vágta rá, és még morcosabban nézett maga elé. Ez sajnos, nem  kirívó eset ebben a városban… Az a kivétel, ha egy üzletben, kávézóban, étteremben az ott dolgozók a viselkedésükkel is a jó üzletmenetet szolgálják.

Ám azon túl, hogy a mosoly esetleg pénzt ér, saját magával szúr ki az, aki kedvetlenül dolgozik. Életünk jelentős részét munkával töltjük, ami lehet könnyű, vagy nehéz, teljesen mindegy, de ezerszer könnyebb, ha „lendületből” csináljuk. Takarítani és mosni is lehet szeretettel! Minden munkában fellelhető az a momentum, hogy „elértem valamit”. Mocskos lakásból tiszta lett, a szennyes ruhából glédában tornyosuló tiszta-vasalt a szekrényben. A munka befejeztével érzett megelégedettség nélkül pokol lehet a morcos emberek élete!

Lehet, hogy valaki többre tartja magát annál, hogy mások lakását takarítsa, de ha durcásan csinálja, attól nem lesz felemelőbb a munka, viszont azzal, hogy az agyát elfoglalja a méreg, nem figyel oda arra, amit meg kell csinálnia, ebből kifolyólag még a takarítást sem fogja jól csinálni!

Chief of Security

Jó néhány évvel ezelőtt, egy villa befejező, kertészeti munkáinál tartottam – ki kellett teríteni néhány köbméter tufát. (Ezzel védik a talajt a túlszáradástól, és ennek a felső rétegébe helyezik a csepegtető öntözést.) A fiam éppen szabadságon volt – akkoriban egy Carnival Cruise hajón dolgozott, mint biztonsági főnök , havi 5000 dolláros fizetésért – panaszkodtam neki, hogy az emberem lebetegedett, nem találok munkást, aki szétteríti a kertben a tufát, kifutok a határidőből. Megcsináljuk mi ketten – mondta nevetve, de egészen komolyan felkaptuk magunkat másnak hajnali 3-kor, hogy pirkadatkor már kint legyünk a terepen és nekifogtunk a munkának: én töltöttem a vödröket, a fiam vitte és terítette. Menet közben kidolgoztunk egy pontos koreográfiát, hogy lehet a legkevesebb energiával, a leggyorsabban, a legnagyobb mennyiséget széthordani. Időnként váltottuk egymást, az egyre jobban tűző napon pedig ügyeltünk arra, hogy igyunk elég vizet. Délben kétórás pihenőt tartottunk, ettünk, beszélgettünk, kicsit még szundítottunk is az árnyékban, majd este hét-nyolc körül be is fejeztük az egészet. Fáradtak voltunk, de közben jól szórakoztunk, mert így fogtuk fel ezt a munkát. Ketten, szoros együttműködéssel több tufát hordunk szét, mint előttünk egy 20 éves srác egész hét alatt. Mert a legegyszerűbb fizikai munkát is úgy lehet jól csinálni, ha az ember az eszét is használja, nem csak a kezeit.

Mire való az a nagy flanc? Megéri?

Az idei, pesti „csúcstalálkozón” megint megállapítottuk a lányommal, hogy Budapesten turistának lenni jó.

Csak ne maradjon az ember egy hónapnál tovább, ne kerüljön túl szoros kapcsolatba a hivatalokkal, ne nézzen helyi híradókat a tv-ben, és hallgasson klasszikus zenét a rádióban. Akkor nagyon jó itt. Vannak gyönyörű épületek (a pusztuló értékek felett átsiklik a turista tekintete), lehet jókat enni és inni, sétálni, kulturális programokra járni,  jó emberekkel találkozni (a nem jókat kikerülni), aztán elmenni egy olyan országba, ahol működik a jogállam, kiszámítható a jövő.

A gyerekeim mindig nagyon jól érzik magukat, mert betartják a fenti szabályokat.

De amíg itt él a mamám, én nem tudok teljesen turistaként viselkedni, bár gondosan ügyelek arra, hogy bizonyos mértéken felül ne legyek itt. Elmenekültem, mielőtt belesüppedtem volna a végtelen magyar pesszimizmusba, és ma sem látok más megoldást aktivitásom és tisztánlátásom megőrzésére, mint azt, hogy az év nagyobbik részét másutt töltöm. Viszont ma már senki nem mondhatja, hogy nem tudom mi a helyzet Magyarországon. Sőt, bizonyos értelemben ez az itt is meg nem is lét, a távolságtartás, a valóságot élesebb kontúrokkal rajzolja meg. Meglátom azt is, amit mások, a napi rutinba süllyedve nem mindig vesznek észre. Éppen ezért most egy sorozatot indítok olyan témákról,  olyan történésekről, amelyek során tetten érhető a kint is-bent is látásmód, hátha lehet belőle valamit tanulni. Tudom, most sokan azt fogják mondani, hogy mit osztom itt az észt, amikor nem vállalok sorsközösséget ennek az országnak a lakóival… nos, én vállaltam volna, ha hagyják… és most is meggyőződésem, hogy az ország jobb sorsát nem az éppen regnáló politikusoktól kell várni, hanem tenni kell érte – mindenki a maga módján. Én az írással teszem.

Befektetés a saját életminőségembe

Az Egy nap a városban blog sorozatot indított „menő lakások” címmel. Nekem is szerepel ebben a sorozatban két lakásom, de a többi lakásról szóló tudósítást is élvezettel olvasom. A hozzászólásokat is. Legutóbb egy újlipótvárosi lakás-átalakulás kapcsán feltűnt az, hogy mennyire  megoszlanak a vélemények a megéri vagy nem kérdés körül. Egy 62 négyzetméteres lakást 9,5 millióért vettek, amire 7,5 milliót költöttek, nagy alapossággal, minden részletre kiterjedő odafigyeléssel.

Sok ez, vagy megéri? – ez most a kérdés. A kérdésre akkor tudunk adekvát választ adni, ha megkérdezzük, hogy mi volt a célja az átalakításnak? A történetből az derül ki, hogy a tulajdonos fiatal pár beleadta szívét-lelkét, háromezer munkaórát, nem csak a pénzét ebbe a lakásba – ami az otthonuk.

A hozzászólók jó része „elfogadná” a lakást, vagyis tetszik neki, de mégsem adna érte ennyi pénzt. Nekem ez ütött szöget a fejembe…

Ha „átlaglakásban” gondolkodunk, akkor Újlipótvárosban egy beköltözhető, se íze, se bűze 62 négyzetméteres lakásnak az ára kb. 14 millió.  Abba is kell bútor, különböző használati tárgyak. Ha a legegyszerűbb IKEA bútorokat vesszük is számba (nekem két lakásberendezés okán máris ott kattog a számológép), akkor az alsó hangon kétmillió. Az emberek azért nem kalkulálnak ezzel, mert ritkán vesznek egyszerre egy teljes lakásberendezést. Vonszolják magukkal a régi tárgyakat, ha célszerű, ha nem, és időnként kiegészítik valami IKEA vagy KIKA tömegtermékkel. Nincs ezzel baj, csak látni kell a különbséget amikor megcsodálunk egy olyan belsőt, amiben minden tárgyat gondos kezek választottak ki, sok munkával egyedivé tették a tucatterméket. Mindegy, hogy az én vizuális világom más, nagyon sokra értékelem a gondosságot, azt az odaadást, ahogy ezt a térkapcsolatot kitalálták és megcsinálták. A környezet és a maguk iránt érzett szeretet ömlik a képekről – az igényesség és az önbecsülés. Ez nem fontos? Szerintem pedig ez a legfontosabb!

Ez a pár, minden bizonnyal jól érzi magát otthon. Jó érzéssel kelnek és fekszenek, esznek és fürdenek, szívesen töltik az idejüket abban a térben, amiért megdolgoztak. Ez az övék, nem csupán a földhivatali bejegyzés szerint, hanem főként azért, mert az ő személyiségüket tükrözi. Nyilvánvalóan nem azért csinálták, hogy haszonnal eladják, és aztán üljenek a zsák pénzen egy „átlag-kecóban”. Vannak emberek, akik hajlandók a saját jóérzésükbe befektetni! Az életet nem átmeneti szálláshelyként kezelni, hanem megélni minden nap, minden óráját. Ami gyönyörű ebben a lakásban, az pont az, hogy merték felvállalni – ők ilyen környezetben szeretnek élni! Francba a társadalmi elvárásokkal, éljünk úgy, ahogy jól esik!

De mi lesz akkor, ha el akarják adni? – kérdik, mintha a magyar háztartások mobilitása a csillagos eget karcolná! Viszont a legutóbbi ingatlanforgalmi statisztika szerint is, a lakáskeresők java ma már szeretne teljesen felújított, jó állapotú lakást venni, és miután pont ezekből kevés van, míg a „középszarból” Dunát lehet rekeszteni, egy eladásra kínált jó lakás nagy eséllyel találja meg megfelelő vevőt.

Egyfajta életminőség…

Üzleti értelemben is felvethető a kérdés, éppen az általam publikált lakásokkal kapcsolatban. Le is támadtak, amikor „elárultam”, hogy a 11 millióért megvett 54 négyzetméternyi lakásra 14 milliót költöttünk, mindennel együtt. Igaz, 90 négyzetméternyi hasznos alapterületen két különböző méretű lakást alakítottunk ki, amelyek azonban nem tekinthetők két különálló lakásnak, mert a háztartási helyiségük, a főbejáratuk közös, vagyis amolyan kétgenerációs lakás, nagyobb családoknak. „Azért ahhoz elég fanatikusnak kell ám lenni, hogy egy 54 nm-es kecóba összesen 24 millát öljön valaki – pláne aki eddig nem lakott benne. Életében nem adja el annyiért abban az utcában, abban a házban. Tehát ha befektetésként nézzük, akkor bukta. De akinek pénze van extrém önmegvalósítani, az végülis miért ne tegye ugye ” – írta egy hozzászóló. Nos, nem 24 hanem 25, de szó sincs holmi önmegvalósítósdiról, hanem nagyon precíz üzleti tervről, igaz, 10 éves megtérüléssel.

Az alapos építés, felújítás ugyanis hosszú távon térül meg – anyagilag.

Az életminőséget tekintve viszont azonnal! Aki nem hiszi, költözzön be a következő, felújítás előtti lakásba egy hónapra, majd rögtön azután költözzön egy olyanba, amit most újítottunk fel. A kettő közötti különbség az életünk minősége iránti érzékenység. Ha valakiben ez nem létezik, akkor senki nem fogja meggyőzni arról, hogy megéri a lakókörnyezetünkre költeni…

és egy másik fajta…

Rengeteg igénytelenséggel találkozik az ember, ha ingatlanokkal foglalkozik Magyarországon. Minap is láttam egy valamikor, a XIX. század végén épült házat, amiben szerencsére még nem lopkodták le a kovácsoltvas függőfolyosó-rácsokat, ahol a rég kiveszett igényesség még tetten érhető volt az eredeti részletekben, de minden, amit a II. világháború után csináltak az bóvli, és a mai tulajdonosok életvitele, ahogy elhanyagolnak mindent, megszentségteleníti  a múltat.

Hinni szeretném, hogy egyre több fiatal ember Magyarországon is, jó befektetésnek tartja majd kényelmes-szép-egyedi lakást kialakítani saját használatára, mint ahogy jó minőségű cipőt, ruhát, autót és telefont vesz magának, hiszen ezek azok a használati tárgyak, amelyekkel nap mint nap érintkezik, és nem azért vesz meg egy okos telefont, hogy kiessen a szomszédja szeme az irigységtől, hanem mert hasznosnak véli a saját maga számára. Megéri.