Divat és praktikum a lakásban

Úgy is mondhatnám, hogy ez még Milánó utóhatása, és talán van is benne valami, de ami írásra késztetett az egy fotósorozat: családi ház Sohamban.

Az 1993-ban alapított, ma kb. 20 ezer lakosú település Izrael középső részén, főként villákból áll – középosztálybeli fiatal családok kedvenc letelepedési helye volt az ezredfordulón.

A ház – eredeti stílusát tekintve az elsők közt lehetett, amely mára megérett a felújításra. A fotók híven tükrözik az izraeli életforma és a lakásbelsők divatjának változását.

Amikor a ház épült, a nyílászárók többnyire aluminiumból készültek, a település-szabályozási tervek előírták a teljes, vagy a részleges magastetős megoldásokat.

A bejárati szinten konyha-étkező-nappali, egy vizesblokk, háztartási helyiség, esetleg egy vendégszoba. A felső szinten vannak a hálók: szülői háló a hozzá tartozó fürdővel és három  gyerekszoba a közös fürdőszobával. A képeken lévő háznak van egy közbenső szintje is, a földszinti nappali és az emeleti szobák között: a dolgozó-könyvtár. Az izraeli értelmiségiek jellemzően nem a nappaliban tartják a könyveiket, hanem egy külön dolgozószobában, vagy mint ahogy itt láthatjuk – egy közbenső térben, ami kapcsolatban van ugyan a nappalival, de azért valamennyire elkülönített. Ennek főként az az oka, hogy a nappali az egész család gyülekező helye, míg, ha valaki otthon is dolgozik, a sokgyerekes „rumliban” ez aligha lehetséges.

Húsz-huszonöt év alatt az eredeti család-összetétel alaposan megváltozott: a gyerekek felnőttek, van akik már saját családot alapítottak, és igaz, elköltöztek, de ha visszajönnek, mondjuk a sabati vacsorára a szülőkhöz, akkor több embert kell leültetni az asztal köré. Hagyományörző családoknál ráadásul ott is alszanak a „vendégek”, mert szombaton nem utaznak. Vagyis azt a feladatot kell megoldani a felújítás során, hogy hétköznap két embernek se legyen túl nagy, ünnepekkor pedig be tudja fogadni a nagy családot.

Éppen ezért, jellemzően az étkezők mérete nő – a képen látható háznál létrehoztak egy „üvegkalickát” erre a célra, ahonnan belátni a szépen „beállt” kertet és a távolabbi dombokat is. Az izraeli családokban a gyerekek nem feltétlenül ülnek a felnőttek asztalához, mert sokkal kevésbé fegyelmezettek mint az európai gyerekek, ráadásul az unokatesók találkozása remek alkalom a gyerekek apró titkainak megbeszélésére – a konyhapulthoz kapcsolódó hétköznapi étkező felveheti a „pótasztal” szerepet.

Az éghajlat miatt a nappalihoz tartozik egy külső rész – terasz pergolával, amit ma már nem filléres műanyag székekkel bútoroznak be, hanem igényes kerti-szalonbútorokkal.

Az emeleten túl nagy átalakítás általában nem szükséges, bár időnként a gyerekszobák számát vagy nagyságát csökkentik, hogy a szülői háló kényelmesebb legyen. A fürdőszobák húsz év alatt tényleg elhasználódnak, és ma már kicsit szofisztikáltabbak, mint a valamikori zuhanyzós minimál-helyiségek.

A funkcionálisan indokolt átalakítást azonban a divat is meglehetősen befolyásolja, hogy milyen burkolóanyagokat, bútorokat, kiegészítőket, lámpatesteket használnak.

Van ebben egy nemzetközi trend, amit mindenki megismerhet a különböző kiállításokon, folyóiratokból, reklámokból, az interneten, és van egy helyhez jobban kötődő dolog – mi az, amit meg lehet venni, amit a helyi szakik meg is tudnak csinálni.

Az egyik szép, és igazán izraeli részlet ezen a házon a belga-profilos földszinti nyílászáró-sorozat a kert felé. A vékony vas profil tökéletesen szolgálja azt a célt, hogy a nappali-étkező blokkot összekapcsolja a kerttel, csupán minimálisan határolja le a belső teret.

Mivel a felső szinten nem történtek durva átalakítások, és a belga profil nem olcsó szerkezet, maradtak az aluminium ablakok, és ez a homlokzaton furcsa disszonanciát eredményez, mintha két, teljesen különböző házat ragasztottak volna össze. Ezt a hatást a nyers tégla burkolat tovább erősíti. Még akkor is vicces, ha a nappali-étkező bővítést valóban téglaszerkezettel oldották meg, amit egyébként nem hiszek, hiszen Izraelben a vasbeton oszlop-födém-szerkezetnek van nagy hagyománya, és a ház többi része láthatóan így is készült. Az Európában valamikor használt kisméretű tégla, mint burkolóanyag divat ott is, ahol semmi hagyománya nincs.

Ugyanígy divat a „metró-csempe” a megújított fürdőszoba falán, és a színes-mintás cementlap, aranyárban egyébként Magyarországon is, mivel itt kézműves munka. Izraelben a hasonló, nagymultú üzem a gyártást kivitte Kinába. Az eredeti sablonokat, színmintákat megőrizték, de azért, hogy a termék megfizethető legyen Kinában gyártják nagyobb sorozatokban.

A nappali hajópadlója is a divatot követi, az izraeli éghajlat alatt cseppet sem praktikus, mert a sivatagi „púdert”, ami a levegőben száll időnként, csak felmosással lehet jól takarítani… Bár ma már nagyon jó fa-impregnáló szerek vannak, aligha hiszem, hogy ezt a padlót a hagyományos felöntős-bővizes stílusban lehet takarítani. Igaz, a technika is fejlődött, a vizes padlótisztító robot bizonyára elvégzi a munkát.

Az ezredforduló előtti hideg-funkcionális anyaghasználatot Izraelben is felváltotta a sokkal melegebb hatású fa, tégla, színes cementlap, rusztikus bútor-kombináció. Ezek után már csak az emeleti  részt kellene befuttatni kúszónövényekkel, és akkor a pálmáktól eltekintve, akár Dél-Európában is érezhetnénk magunkat…