Beszélgetés Virág Tamással a hajléktalan-probléma megoldásának lehetőségeiről_2.rész

Az előző rész azzal a kérdéssel zárult, hogy mit tennél, ha lenne hozzá hatalmad és korlátlan pénzed?

vita

– Korlátlan pénz, hatalom: egyrészt ijesztő:-) A legnagyobb hangsúlyt arra fektetném, hogy aki képes és akar, lakásban maradhasson. Segítenék – nem pénzzel – kisebb lakáscserénél, szívességbankot nyomnék, lakbérhátraléknál beszámítanék saját munkát, állami-önkormányzati cégeknél célzottan alkalmaznék embereket (ez már elkezdődött), akiknek x ideig munkát és lakhatást biztosítanék, aztán maradhatna bérlakásban. Szankcionálnám a hosszú távon üres lakásokat (tulajdonostól függetlenül), a büntetésből pedig lakbér-kiegészítést adnék. Külön foglalkoznék a szenvedélybetegséggel, pszichés problémákkal – na ez a legdrágább, és itt sem feltétlenül kórházi ágy kell -, mert oda kell visszajutni, hogy a megélhetés költségeiben a prioritás nem a piáé/bagóé/játékgépé, ehhez meg gyógyulni szükséges.

Átmenetileg visszahoznám a munkásszállót mint intézményt (mára szinte csak hajléktalanszállók vannak, és néhány piaci munkásszálló, ahova a szociális szektor vásárol férőhelyeket), kevés, akár folyamatosan csökkenő támogatással, erős érdekeltséggel a bejelentett munkahely irányába.

Néhány területet megcéloznék innovatív projektekkel: pl. mosodák, varrodák, műhelyek, ahol dolgoznak, használt-ruha boltot működtetnek, stb.

Nem nagy intézményekben, nem intézményi finanszírozásban gondolkodnék, hanem inkább állampolgári jogon járó és „előre lépési” jogon adható juttatások mátrixában, ahol a hajléktalan polgár részt vesz abban a döntésben, mit melyik szolgáltatótól vásárol meg.

Némi átmeneti időszak után leépíteném az állami normatív támogatási rendszerét, és a forrásokat nem csökkentve az egészet egy néhány éves konkrét akcióterv megvalósítására fordítanám (ilyen van az angoloknál, de Dániában is, több helyen önkormányzati vállalásokkal erősítve). Erre itthon azért nem mer mozdulni senki, mert csak a normatíva számít biztos forrásnak, minden mással évente játszik az állam.

Építenék bérházakat, melyek többségében lenne néhány szociális bérlakás, a többi kisebb meg speciális célcsoportoknak segítene az első időszakban (pl. absztinens első év, traumán átesettek, stb.)

ema

– Korlátlan pénz – számomra sosem ijesztő, mert az a „kályha” ahonnan el lehet indulni. A megoldás pedig önfenntartó rendszer – egy idő után – nekem ez a meggyőződésem. Meg a rendszerelvűség.Az üres ingatlanok szankcionálása egyébként benne van a podo-programban, bár nekem nem az volt a fontos, hogy abból mennyi pénz folyik be, hanem a dolog üzenete – ne tartson senki üresen ingatlanokat! Az nem jó a városnak sem.Ha jól értem, általános kilábalási program azért nem lehetséges, mert szinte mindenki egyedi eset, egyedileg kellene foglalkozni mindenkivel. Legalábbis az elején, amíg van megfelelő ismeret az adott ember összes gondjáról?
Ma ez, hogy történik?
Nem akartál példát mondani, akkor megint provokállak, én mondok példát:
Tegyük fel, ha maradok Magyarországon, és nincs munkám, mert a hatalomnak nem kell olyan városgazdász, aki a problémákat meg akarja oldani, szóval nincs munkám, lassan minden tartalékom elfogy, a nyugdíjas anyám sem tud eltartani, barátoktól kölcsönt nincs pofám kérni, ha nem tudom miből megadni, szóval előbb a számláimat nem tudom fizetni, aztán el kell adogassam az ingóságaimat, stb. végül az utcára kerülök, hiszen nincs munkám… ez egy lehetséges folyamat, nem? Talán, egyre inkább életszerű, nem?

vita

– Önfenntartó, ha ezen nem csupán azt értjük, hogy álljon meg a lábán. A rendszerszerű tökéletes lenne.

Igen, a hatékonyság a minél korábban és minél inkább személyre szabott „csomagokkal” javítható. Döbbenten láttam például, hogy Kanadában a menedékjogot kérők számára adott juttatások milyen profi módon, de az alapot (lakás) leszámítva nem normatív rendszerben jártak. Egy példa: háromgyerekes család első nyara, megjelenik a szociális munkás, és jelzi, hogy kapnak támogatást a gyerekek nyári nappali táboroztatására. Mond egy összeget, és hoz egy füzetet, mely tele van programokkal. A szülők megbeszélik a lurkókkal, mi érdekli őket, regisztrálnak, a hivatal meg utalja helyettük a pénzt a keret terhére. Na emiatt a rendszer miatt nem kell nyári integrációs programokat szervezni Torontóban:-) Ma intézménytípusok vannak, elméletben több, a gyakorlatban kevesebb (van, amit nem lehet fenntartani a pénzből), meg férőhelyek, kapacitások, és az ezekre járó normatíva, aminek meg feltétele a működési engedély, aminek meg a tárgyi és személyi minimumfeltételek biztosítása. Minden drága, minden hospitalizál, és minden kocka-alakú.

Ha valaki megcsúszik, egy darabig tartja a kapcsolati tőkéje és az ingósága. Aztán egy idő után már nem, így keveredik egy nagyobb településre, ahol több a „búvóhely”, meg az ellátás is. Az egyik intézménybe bekerül, legyen ez éjjeli menedékhely, majd átmeneti szállásra, és máris egy kockadarab úgy, hogy ugyan ő veszi igénybe a szolgáltatást, de nem ő rendeli meg a kapacitást, és nem is ő fizeti, hanem az állam. Hát persze, hogy így nem ő lesz a legfontosabb. És ehhez senkinek sem kell gonosznak lennie, csak a rendszer elemei (kivéve a hajléktalant) hatalmuknál fogva jobb érdekérvényesítők. Ennek egyensúlyba tartása az állam, szolgáltató feladata lenne, de nálunk nem túl fontos. Persze tudom, más területen sem.

És igen, életszerű akár családtöredékek, családok is kerülnek utcára. Még az is lehet, hogy van egy romos házuk valahol, de ott semmiből nem tudnak élni. Néha elgondolom, hogy a városi szegénység mókuspisi egy igazi szegény település széléhez, vagy a körülötte lévő tanyákhoz képest. Ezek mégsem zavarnak senkit.

ema

– Kanadával kapcsolatban: a bevándorlás, letelepedés azért egy kicsit más ügy azt hiszem. Én is voltam bevándorló Izraelben, ahol a nyolcvanas évek közepére nagyon jól működő rendszert hoztak létre a folyamatosan érkező bevándorlók számára.

A hajléktalanság egyfajta reményvesztettség, nem gondolod?
Egyébként a remekül működő rendszer Izraelben a nyolcvanas évek vége felé először az etiópiai, később, a kilencvenes évek közepén az orosz bevándorlók miatt roppant meg. Egyszerre túl nagy tömegű, hasonló kultúrájú népességet kellett letelepíteni, és ezzel még a nagy integrációs tapasztalatokkal rendelkező izraeli társadalom sem tudott megbírkózni. Az orosz alija után kezdődött a hajléktalan-gond, és mind a mai napig nem képesek felszámolni, bár kétségtelen, számos, egyedi kezdeményezés indult. Izraelben a kibucok sokféle speciális igényű népességet tudnak integrálni. Náluk a patent szinte kivétel nélkül a munka és a tanulás kettősségén alapul, akár hajléktalanok, alkoholisták, akár szellemi fogyatékosok a páciensek. De térjünk vissza a torontói tapasztalataidra – kifejezetten, a pestihez hasonló hajléktalanokkal mi a helyzet ott?

vita

– Nincsenek, ahogy a nyugati világ nagy részében csak nagyon kevesen. A magyar helyzet ebben is „félnyugati”, nem csak azért, mert időben nem figyelünk, személyre szóló segítséget nem tudunk nyújtani (és már írtam, ez nem csupán pénz kérdése), tömegellátást csinálunk, hanem mert a hajléktalanélet zsákutca, csak nagy szerencse esetén van visszaút. Azt gondolom, hosszabb idő az utcán, kirekesztve, más készségeket erősít, mint ami nekünk kell, más erőforrásokat, értékeket hív elő. Nagyon nehéz a visszaút, csaknem lehetetlen. Nem véletlen, hogy tömegek vonultak ki a társadalomból már évekkel ezelőtt, mert csak ott tudták újjászervezni a rendszert életükben, persze úgy, ahogy.

Sejthető volt, hogy ez együtt jár egy sajátos rend kialakulásával, ugyanúgy, ahogy mondjuk az uzsorás által működtetett kisfalu sem az állami szabályok szerint működik, és őket sem lehet hirtelen a keretek rendezésével (iskola, orvos, patika, rendőr, stb. biztosításával) olyan helyzetbe hozni, hogy átlépjenek az évtizedes – nem csak anyagi – nyomoron.

Én is azon az állásponton vagyok, hogy a feltétel nélküli, vagy az intézményes működtetéshez kötött feltételek mellett nagyon más irányba is el kellene indulni. Prágában például nincs ingyenes ellátás, ettől belép egy új szempont (ellátott helyett vevő), aztán nagyon figyelnek a piára, 1-2 sör megengedett, több sehol, mert ott szerintük betegség van, amit nem a szálló kell kezelni. Aztán például szlovák hajléktalanokat sem nagyon látnak el, inkább kifizetik a jegyüket haza, mert azt mondják, kapcsolat nélkül nem lehet integrálni. Ahogy egy ottani szociális munkás mondta: „Önmagában nem etetünk-altatunk, mert emberekkel foglalkozunk, és nem ez a fontos”. Mi etetünk-altatunk, és ettől nem várhatjuk, hogy bármi is rendbe jön.

Időközben érvénytelennek nyilvánították a józsefvárosi népszavazást. Ettől persze a gond megmaradt, de legalább egy látszatmegoldással kevesebb. Várjuk az észrevételeket, javaslatokat.

24th szeptember 2011

magyar városok

Fedél nélkül_1

A józsefvárosi szavazás megint felszínre hozta a hajléktalan-helyzet megoldatlanságát.

Azért kértem Virág Tamást, ennek a témának a szakértőjét, hogy beszéljünk erről, mert miközben magam is úgy érzem, hogy ezt a problémát rendeletekkel és büntetéssel nem lehet megoldani, mint városlakó cseppet sem örülök annak, amit nap-nap tapasztalok Budapesten.

Tehát, nem hiszem, hogy azt, ami ma van, el kell viselnünk, viszont szakértelem híján nem ismerem a lehetséges megoldásokat.

Azt hiszem, hogy legtöbben így vagyunk ezzel, és ennek az a veszélye, hogy ha a városvezetés a „rendcsinálás” jelszavával dönt valamiről, azt a többség támogatja, még akkor is, ha az a problémát csak továbbgörgeti, nem pedig megoldja.

A „beszélgetés” (e-mailes levelezés valójában) pár napja folyik közöttünk, és nem fejeztük be. Ezért több részletben közöljük, mert úgy gondoljuk, hogy hasznos „kibeszélni” a dolgokat. Egyben kérjük, hogy akiben felmerülnek újabb kérdések, tegye fel, hiszen ez nem a hajléktalanok, hanem mindannyiunk, közös ügye.

ema

– A 2011. április 27.-i cikkedben átfogó elemzést adtál a Józsefvárosban kialakult helyzetről, aminek a végén azt javasoltad, hogy kicsi, meghökkentő, kreatív projekteket kellene különösen támogatni és a köztisztasági munkákba való bevonást is említed, amit magam is logikusnak tartottam, mint városgazdász. Most próbáljuk ezt „aprópénzre váltani”, vagyis az általánostól az emberi felé közelítsük, hogy is néz ki egy jó megoldás.
Ahhoz, hogy mi, laikusok megértsük a hajléktalanná válás és az abból való kilábalás útját, arra kérlek, hogy a praxisodból mondj egy-két példát. Természetesen, név nélkül, de olyan konkrét példát, amiben nem „a hajléktalant”, hanem az embert láthatjuk.
Tudod, elég sokat foglalkoztam a Holokauszttal, és azt tapasztaltam, hogy amíg számokról beszélünk, addig a legtöbb ember úgy érzi, hogy nem sok köze van hozzá, de ha egy-egy ember személyes történetén keresztül látjuk a folyamatot, akkor sokkal jobban megértjük az eszünkkel és a szívünkkel is.

vita

– Nehéz egy-egy sorsot kiemelni, ezzel egyúttal negatív mintává tenni, inkább azokat a csomópontokat, döntési helyzeteket sorolnám, melyek közül gyakran elegendő egyszer hibázni, majd végtelenül nehéz korrigálni. Ilyenek a teljesség igénye nélkül a széteső családok vagyonmegosztása, ahol a jövőbeni teher (gyerektartás) elkerülése érdekében az egyik szülő lemond az ingatlanrészéről. Ez gyakori még akkor is, ha jogilag így nehezen kivitelezhető, mert a felek megállapodása gyakran felülírja a jogszabályokat.

Egy másik – erősebben társadalmi – nagy csomag az a lakóhely, ahol nincs legális, reális bért kínáló munkalehetőség, és nincs olyan piacképes vagyon, melynek értékesítésével el lehetne költözni. Akár nagy egybefüggő területek is kialakulhatnak így, ahonnan tömegközlekedéssel igen drága, ráadásul gyakran lehetetlen az esetlegesen távolabb lévő munkahely. A család gyakran szakad, egy része próbál máshol megélni, abból esetleg még haza is küldeni, vagy rosszabb esetben együtt ugranak az ismeretlenbe.

Aztán itt volt-van a régebben nagy állami vállalatok munkásszállóin lakó sok ezer ember, akik keresetükből nem meglepő módon nem tudtak félre tenni, az ingázás miatt a család akár szét is esett, majd egyszerre szűnt meg a munkahelyük és a lakhatásuk.

Kicsit általánosabban nézve van néhány olyan „furcsaság”, amin már nem könnyű változtatni, de befolyásolták az egyéni sorsokat. Például többségünk nem rendelkezik többgenerációs könnyen aktivizálható megtakarítással, de ilyen a lakástörvény jóvoltából teljesen eltérő minőségű és felújítási kötelezettséggel is járó tulajdonhoz jutott emberek, és a „soha nem volt semmije, és nem is lesz” csoport közötti különbség.

Közhely, hogy miközben mi a lakástulajdonosok országa vagyunk, aközben ez a vagyontárgyunk gyakran foglyul is ejt. Nincs működő bérlakáspiac, ami piaci alapon működik, az túl önkényes, egyik szereplőnek sem elég biztonságos, az önkormányzatok lakásgazdálkodása, de általánosabban a vagyongazdálkodásuk is, alig-alig működik. Rengeteg üres lakás van, amin jelenleg nincs semmilyen hasznosítási kényszer, a rájuk eső költségeket viszont fizetni kell.

Ami pedig mindennél fontosabb, hogy a jövedelem és a megélhetési költségek legtöbbünknél egálban vannak, tulajdonképpen elegendő egy ponton kicsit megszédülni, kiesni, lebetegedni, és a helyzet csak családdal, kapcsolati tőkével vagy szerencsével orvosolható. És rengeteg embernek – ha mindent és mindenkit számba is vesz maga körül – egyáltalán nincs hova nyúlnia, mennie. Tulajdonképpen ekkor kellene a „hivatásos” segítségnyújtásnak képbe kerülnie.

Szóval a hajléktalanság egy furcsa állapot, ezer összetevője van, de kevés korrekciós lehetőség, főleg kevés valós, amikor a megfelelő erőforrások a megfelelő pillanatban és helyen lennének jelen. Pedig lenne min változtatni, hiszen a stresszkezelés, a felejtés, a bezárkózás mind-mind egy saját világ teremtését segíti, ezzel pedig a külvilág elkülönülését sietteti.

Ha valaki konkrét emberekre kíváncsi, nyugodtan forduljon a fedél nélkül élükhöz, jöjjön el intézményeinkbe, vagy ha esettanulmányok érdeklik, bóklásszon az interneten. Elsőként mondjuk javaslom a Van Esély Alapítvány oldalát, ahol a „Kiutak a hajléktalanságból” program résztvevőiről olvashatnak.

ema

– Értem is meg nem is. Értem, hogy sokféle sors van, és azt is, hogy a hajléktalanság nem különálló probléma, hanem a társadalom egyéb működésképteleségének egyfajta kicsapódása, amikor a dolgok egy időben, több oldalról is rosszul alakulnak, az egyén, közösségi és családi támogatás hiányában egyre mélyebbre süllyed. Mégis, abból, amit mondasz, olyan képet kap a külső szemlélő, mintha nem lehetne mit tenni. Azt ne várd el a (még) nem hajléktalanoktól, hogy érdeklődésük jeleként hajléktalan-ellátókba járjanak tanulmányútra.
Őszintén megvallva, a kukázást rémes dolognak tartom, úgy gondolom, hogy aki a szemétben kotorászik, az önbecsülése javát már elhagyta valahol. És nem akarok úgy viselkedni, ahogy a legtöbben – elfordítják a fejüket, amikor a ház előtti kukák közt kotorászó embert meglátják. Nem hiszem, hogy ha megbüntetik, akkor nem fog kukázni, mert nyilván olyasmi vitte rá, ami a büntetéssel nem szűnik meg, de mond, mit tehetek én azért, hogy ne kukázzon egy sor szerencsétlen ember?

vita

– Kukázni a hasznosítható dolgokért szoktak az emberek. Ezek egy része megy további feldolgozásra – és ez még mindig nem a szervezett lomtalanítás -, egy része pedig saját megélhetésre, ebben a kalapban sok az ennivaló. Ehhez az is kell, hogy rengeteg még használható dolgot dobjunk ki, olyanokat, melyek még értéket is képviselhetnek.

Nálunk minden a kukában végzi, a legritkább esetben kerülnek rá vagy mellé azok a cuccok, amik másnak kellhetnek. Ha kicsit jobban figyelnénk, létezne a „köztes állapot”, nem kéne benne keresni azt, ami nem oda való. Élelmiszert is lehet a kuka mellé tenni.

Persze nem jó kukázni, ahogy nem jó nem enni, éhesnek lenni, vagy akár hosszú éveken keresztül csak a szálló zsíros kenyerén élni. Hogy mit lehet tenni? Ez is nagyon szerteágazó, nálunk volt egy önkéntes hölgy, aki évekig heti rendszerességgel lángost sütött az egyik intézményünkben lakóknak, hogy akkor ők azt is ehessenek. Ő ezt tette. Van, aki azt gondolja, más ellátórendszer kell, van, aki azt, hogy tiltani kell. Mindenkit zavar, mindenki szégyelli, amikor ezt csinálja vagy látja. Legalábbis egy ideig, és addig jó, amíg zavaró.

ema

– Vagyis, anélkül, hogy tudnánk, van egy háttér hasznosítás – nem az ételről beszélek – amelyben az, aki kukázik, valakinek eladja a még hasznosítható dolgokat, amiből egy kis pénzt tud csinálni magának. Ha tehát, mi, akik kidobunk mindenfélét, már magunk szétválasztanánk a használható dolgokat a szeméttől, akkor az egész sokkal kevésbé lenne megalázó?

Azt is mondhatnánk, hogy ha a kerület, vagy a főváros meg akarná szüntetni a kukázást, mint tevékenységet, a tiltás helyett, például alkalmazhatná a hajléktalanokat a használható dolgok begyűjtésére, közvetlenül a lakóktól. Nem kampányszerű lomtalanítást végezne, hanem a lomok elszállítása folyamatos, önkormányzati szolgáltatás lenne. Vagyis, megint az én mániámnál tartunk, hogy a passzivitás és büntetés helyett aktivizálni lehetne azt az energiát, ami ebben a jelenségben szunnyad.
Mit szólnál a következő dologhoz:
1. az önkormányzat felhívással él, hogy minden olyan ember, aki eddig kukázni kényszerült, mert más megélhetése nincs, jelentkezzen lomtalanítónak, takarítónak.
2. tegyük fel, hogy a hajléktalanok, ha kicsit több jövedelmük lenne a szervezett lomtalanításból, takarításból akkor felvállalnák.
3. az önkormányzat gondoskodna, hogy minden ilyen ember kapjon minimális lakhatást és tisztálkodást, ezen felül pedig meghatározott helyeken reggelit és estebédet, hogy ételért ne legyen szüksége kukáznia.
4. az önkormányzat egyenruhát adna, amit a központi mosodában lehetne leadni – amit szintén, a jelenlegi hajléktalanok üzemeltetnének.
5. minden nap, a reggeli után, a társaság egy része a közterületek takarításával foglalkozna, másik részük járná a kijelölt körzetét, és minden lakásból közvetlenül hozná el a még használható tárgyakat – műszaki cikkeket, bútorokat, ruhákat. Mivel mindenkinek saját körzete lenne, a lakókkal, a közös képviselőkkel kapcsolatba kerülhetnének, ami talán, emberileg is fontos része lenne a társadalom kivetettjeiként élőknek.
6. a használható tárgyakat, az önkormányzat által létesített, szakosodott raktárakba kellene bevinniük, vagy egyedül, vagy nagyobb tárgyak esetén együttműködve. Itt számítógépen rögzítenék, hogy ki milyen szorgalommal dolgozik, és a minimális bérén felül, ennek alapján kapna prémiumot. Ezeket a tárgyakat ugyanis nyilvános árverésen az önkormányzat eladná – ebből lehetne bevételre is szert tenni, hiszen a cél nem az, hogy ezeket az embereket állandóan segélyen tartsuk.
Mit gondolsz, egy ilyen elképzelés használna a hajléktalanoknak?

vita

– Azt gondolom, hogy emberek, jogaik vannak, amikre tojunk, és a rosszérzésekkel foglalkozunk?

Tényleg rendben van, hogy hozzánk olasz középiskolai önkéntesek jönnek, nem magyarok?

Tényleg rendben van, hogy a norvég ismerősömnek természetes a kuka mellé rakás, mert szegényt lát, és mondani sem kell neki, mi meg a kukázás rossz látványáról beszélünk?

Tele a város bolhapiaccal, amiket a vevők tartanak el, többnyire hajlékosok vásárolnak olyant, ami másoknak nem kellett, a közvetítő pedig újracsempészi a kereskedelembe. Az, hogy a szemét szétválogatása fontos, nem mai történet, nem is hazai. Kanadában is élnek lomizó magyar romák, és például Németországban rengeteg városban működnek olyan műhelyek, melyekben védett munkahelyeken tudnak dolgozók (akár megváltozott munkaképességűek, rehabilitáció utáni szerhasználók) elsősorban eredeti funkciójába visszaállítani tárgyakat (mint a Gelka régen), másodsorban pedig új funkciót találni nekik. Ezzel – ha van jó ötlet – be lehet kapcsolódni a piacra is. A hazai lomtalanítás mentalitásában és szervezésében is régi örökség. Sok országban egyszerűen garázs-vásárt tartanak a feleslegessé vált dolgokból, majd kiteszik az utcára. és elvihetik őket, ha meg nem kell senkinek, a kukásautóban végzi. Ez egy sokkal cizelláltabb rendszer úgy, hogy semmi külön szervezést nem igényel.

Igen, egy -két ilyen, egy-két másmilyen, de a lényeg ez, hogy kicsi, a helyi viszonyokra épített, és hosszú távon működő és együttműködő projektek kellenének. Talán annyit tennék hozzá, hogy még jobbnak gondolnám, ha az önkormányzat kapacitást rendelne meg akár több civil szervezettől nyílt pályázaton, mert így lehetne specializálódni és hatékonyságot is összehasonlítani.

ema

– Nem vitatom a hajléktalan emberek jogait, és a magam részéről, mint ahogy már korábban is mondtam, írtam, a lehetséges megoldásokat keresem, és nem gondolom azt, hogy a helyzet úgy jó, ahogy van. A kukázást akkor sem tartom „megoldásnak”, ha ez pillanatnyilag egyes emberek napi létezését jelenti. Attól, hogy rossz érzése van embereknek semmi nem oldódik meg. Igaz, hogy másként viselkednek Olaszországban, Norvégiában, és Izraelben is. Itt is a szeméttároló előtti mellvédre teszik a tiszta, de használt ruhát, a gyerekjátékokat, a bútorokat. Az is lehet egy a sok pozitiv irányba való elmozdulás között, hogy az önkormányzatok propagandával segíti az elvárható emberi viselkedést e tekintetben, de Budapesten, érzésem szerint már sokkal súlyosabb a probléma annál, mintsem megelégedhetnénk ezzel.
Másként kérdezem: Te mit tennél, ha lenne hozzá hatalmad és korlátlan pénzed?

A folytatás hétfőn lesz olvasható, addig is, megfontolt népszavazást kívánok mindenkinek…

NEM, NEM, NEM – mert mi nem vagyunk objektívak…

Fedél nélkül_2

vita

ema

vita

ema

vita

Fedél nélkül_1

ema

vita

ema

vita

ema

vita

ema