Az adók szerepe a városrendezésben
A podo-program 2005-ös változatában elsősorban műszaki – városrendezési problémák megoldásával foglalkoztam.
A magyar adózási rendszer számomra átláthatatlan volt még elég sokáig.
Mivel csak 2007 januárjától béreltem Budapesten lakást – a letelepedés első fázisa – ekkor döbbentem meg igazán, hogy mennyire rosszul orientál a magyar adórendszer az izraelihez képest. Közben itt is egyre több szó esett az ingatlanadóról – bár nagyon rossz felfogásban – ezért 2007-től módszeresen kezdtem foglalkozni a városrendezést befolyásoló adókkal.
Ez a cikk 2007 július 8-án jelent meg az építészfórumon lévő blogomban:
Az elején le kell szögezzem: Az értékalapú ingatlanadó ostobaság!
Ha piaci értékre akarják alapozni a kivetendő adó mértékét, akkor minimum két, negativ következménnyel kell számolni:
1. kialakul az értékbecslők korrupciós rendszere,
2. az ingatlanállomány tovább pusztul.
Amihez két világháború és hatvan év elhanyagoltság nem volt elég, megteszi azt az értékalapú ingatlanadó, mivel azt „tanácsolja” minden tulajdonosnak: hagyd rohadni az ingatlanodat, hiszen akkor kevesebbet fizetsz érte!
A világ értelmesebb felén ezt pont forditva csinálják.
Ingatlanadóra szükség van, mégpedig azért, hogy az infrastrukturális szolgáltatást, a szolgáltatást igénybevevő közvetlenül fizesse, tudja, hogy mit miért fizet, és az önkormányzatoknak legyen eszköze a lakossági cselekedeteteket befolyásolni a település közösségének érdekében.
Az ingatlanadó bevezetése csak akkor eredményezhet, végső soron költségvetési bevételt, ha közvetlen célja nem az államkassza feltöltése. Csak akkor lehet jól felépitett rendszer, ha a kormány , az elkövetkezendő évekre nem akar ebből kaszálni, hanem megelégszik azzal a cseppet sem lényegtelen eredménnyel, hogy a településfejlesztés önfenntartóvá válik. Alapos munkával ugyanis fel lehet épiteni egy olyan ingatlanadó-kedvezmény-rendszert, amely a településfejlesztést , a környezettudatos, takarékos életformát támogatja. Ez egy olyan érdekeltségi rendszer, amelyet az önkormányzatok településfejlesztési céljainak megfelelő tartalommal tölthetnek meg, és a befolyó összeg az önkormányzati önállóságot is megvalósithatja.
Talán, éppen ez utóbbi tulajdonsága riasztja a legjobban a kormányköröket, hiszen ez felszámolná a mostani függő viszonyt és csökkentené a kormány hatalmát. Ha viszont hosszabb távra gondolkodnának, akkor az önkormányzati önállóság nagyobb helyi felelősséget és ezzel a központi forrásokat kimélő kiadásokat eredményezhetne, vagyis, néhány év alatt valódi költségvetési megtakaritást is.
Ennél is fontosabb azonban az ingatlanadó, mint eszköz, amely a településfejlesztési célokat bizonyos automatizmussal képes megvalósitani. Ezt az adórendszert nem jogászok, hanem városgazdászok, agrármérnökök, közlekedésmérnökök, környezetvédő szakemberek tudnák jól megalkotni a támogatás-büntetés dinamizmusával.
Csak a nagyságrendet befolyásolná az ingatlan mérete.
Sokkal fontosabb lenne az adó cselekvést-befolyásoló eleme.
Közösségi célok érvényesülése az adórendszeren keresztül cseppet sem új dolog. Budapest, a XIX. század fordulóján, nagyrészt az adórendszeren keresztül jutott fejlesztési forrásokhoz, és azonnal megérezte a kassza zsugorodását, ha célszerűtlen városrendezési döntéseket hozzott. De ugyanezért, a korrekció is hamar bekövetkezett.
A szocialista-gondoskodó állam húzta ki a szőnyeget a települések önálló és értelmes fejlődése alól, ezért éppen ideje visszaállitani az ésszerűséget, egy jól megszerkesztett ingatlanadóval.
A podo-féle ingatlanadó három alapvető szempont szerint irja le az ingatlanokat:
1. Az ingatlan fizikai és környezeti adottságai
2. A városi szolgáltatások mértéke, illetve az önkormányzat lépései a környezeti feltételek javitására
3. Az ingatlantulajdonos környezettudatos viselkedésének előmozditását segitő lehetőségek.
Ebben a rendszerben az ingatlanadó rendkivül differenciált és dinamikusan változtatható, mert az összegek pozitiv és negativ előjellel is szerepelhetnek. Az ingatlan fizikai adottságai csak részben változatlanok, de ha jellemzésükre alaposan differenciált mutatókat használunk, akkor az adóalany cselekvő részese lehet az adó mértékének megállapitásában. Ugyanigy, az adót élvező önkormányzat is növelheti az adóbevételeit, de ezeket csakis valamilyen szolgáltatástöbblet alapján teheti.
Például: Növeli az adót, ha egy ingatlan elhanyagolt.
Ha egy mezőgazdsági területen parlagfű érik és a sarkában egy kis szemétdombot is megenged a tulajdonos, akkor adójában érzi környezetromboló viselkedésének következményét.
Ha egy ipari tevékenység zavaró a környezetre, azért az ingatlanadójában fizet keményen. Nem környezetvédelmi büntetést, hanem kőkeményen, a havi ingatlanadója akkora, hogy belegebed, vagy megszünteti a környezetszennyezést.
Egy máló vakolatú pesti bérház mindaddig magasabb adót fizet, amig nem tatarozza az épületet.
Viszont, ha a mezőgazdasági területen valaki biozöldségtermesztésbe fog, vagy erdőt telepit, akkor meglehet, hogy nem ő fizet adót, hanem az önkormányzattól kap támogatást.
Bizonyos települések, kedvezményekkel ipari parkokba csábithatják a vállalkozókat.
Kedvezményt kaphat egy pesti bérház, ha betonozott udvarát feltöri, és kertet telepit, vagy mozgáskorlátozottak számára is alkalmassá teszi a lakásokat.
Számtalan lehetősége van javitani a környezetét az ingatlantulajdonosnak, és majd ennyi az önkormányzatnak is. Például, ha az önkormányzat egy belvárosi foghijat parkosit, mert a terület tulajdonjogát megvásárolta a környéken megnő a zöldterületarány ezzel lehetősége nyilik bizonyos adóemelésre, viszont az adófizetők is kapnak valamit a forintjaikért.
Az adó a közösség érdekét kell, hogy szolgálja – az ingatlanállomány értékének növelése, a város jobbitása a cél, nem pedig az, hogy legyen a kormányzati lyukakat mivel befoltozni!
A brit ingatlanadó néhány kategória alapján határozza meg az ingatlanok külső tényezőit, hiszen amikor azt az adórendszert kidolgozták, még nem volt számitógép. Ma már olyan rendszert lehet alkotni, amely többszáz tulajdonságot és feltételt képes feldolgozni, és ezzel a világ leghatékonyabb településfejlesztési eszközét alakithatjuk ki!
Végső soron, minden adórendszer azon áll vagy bukik, hogy az adóalanyok mennyire hajlandók elfogadni az adó jogosságát. Amennyiben az ingatlanadó tökéletesen átlátható, mind a beszedés jogát , mind a felhasználását tekintve, akkor, az eladható, különösebb PR-bűvészkedés nélkül.
A magyar ingatlanfejlesztéssel kapcsolatban látványosan hiányzik egy adófajta, ami pedig elengedhetetlen a város érdekeit szem előtt tartó városgazdálkodásból.
Természetesen, ez már jelentősen befolyásolja a beruházó szándékát, hiszen, ilyen adó mellett nem biztos, hogy a bontás kifizetődik, talán a polgári lakások is jobban eladhatók, ha nem terheli a magas adó, ami a kutyaólakat sújtja, és talán, elegendő beépíteni a tetőteret, mert akkor lehet optimális hasznot kihozni a projektből…A XXI.század feminizmusának nőies bája
Ez a írás, több, mint öt évvel ezelőtt született, 2005 március 8-án, a nőnapon. Az akkori „jövendölésből”, sajnos, kevés valósult meg, de mint támpontot, most is igaznak tartom: nőkről, a békéről, Izraelről, Magyarországról. Mert meggyőződésem, hogy ha nem csak mutatóban lennének, kivételesen odajutott nők a politikában, szerte a világon, jobb lenne az életünk. Mindannyiunknak, nem csak a nőknek.
Talán, kellene egy remaket csinálni, hiszen a cikk első változata óta eltelt 10 évben történt egy és más… Sajnos, kevéssé abban az irányban, ahogy reméltem 10 éve, de azért vannak biztató jelenségek… (2015. április 25)
„A XXI. század kezdetétől a nők átveszik a politika irányitását. Először a fejlett, gazdag, nyugati demokráciákban, de hatásuk szélvész gyorsasággal terjed a világ többi részére. A század második felében kiterjed a fundamentalista iszlám országokra, és ezzel a század fő konfliktusa is megoldódik. A nők irányitotta Föld globális felvirágoztatása veszi kezdetét…
A nők több évezredes elnyomása során háborúk pusztitottak, világméretű járványok terjedtek. A harmadik évezred kezdetén a globális problémák már az emberiség létét veszélyeztették. Időközben tarthatatlanná vált a nők bezártsága, a ház körüli tevékenységekre korlátozni őket.
Az ezredfordulóra, a világ technikailag fejlettebb, demokratikus társadalmi berendezkedésű részén már nagy tömegben voltak szakképzett, magasan kvalifikált nők. Évről-évre gyarapodott a nők által vezetett szervezetek száma, a kisebb vállalkozásokban elért sikerek után mind nagyobb vállalatoknál, konszerneknél bizonyitották képességeiket. Közben az akadémiákon is egyre nagyobb számban voltak az oktatók között, a hallgatók soraiban pedig már hatvan százalék fölé került a nők aránya.
A széles tömegbázis azonban még mindig nem kedvezett eléggé a nők vezetőkké válásának, mert gondolkodásukban is el kellett jutniuk arra a felismerésre, hogy vezető szerepük nem csak maguknak, hanem az egész társadalomnak hasznára válik.
Az évezred első évtizedében már kiderült, hogy az államfők feleségei nem egyszer alkalmasabbak a posztra, mint férjeik.
A sarkalatos változás kezdete az USA 2008 évi elnökválasztása volt, ahol két kiválló képességű nő mérközött meg.
Hillary Clinton ellenfele a republikánus Condoleezza Rice volt.
(Sajnos, nem ez történt, és Obama elnök eddigi működése elég semmitmondó és ellentmondásos…)
Minimális előnnyel a demokrata Hillary győzött, de meglepően szoros együttműködés alakult ki a két vezető politikusnő között. Rice nem indult a 2012-es választáson, Clinton sétagaloppban győzött, és továbbra is szoros kapcsolatban maradt Rice-al, annyira, hogy a 2016-os választásokon leplezetlenül támogatta. 
Rice lett az elnök, úgyszintén két kadenciát töltött a Fehér Házban.
Ez a 16 év viharos változást hozott a világ más részein is.
Az Arafat halála utáni palesztin vezetés képtelen volt gyökeres változást elérni.
Izrael 2005-ben elkezdett egyoldalú elszakadása, a biztositott határ megépitése végre nyugodtabb időt hozott az addig, állandó terrortámadással sújtott országra, a gazdasági élet fellendült, jelentős energiát és pénzt fektettek olyan kutatásokba, amelyekre eddig nem volt mód.
Bárcsak ez történt volna…
Ez a folyamat akkor vált igazán meghatározóvá, amikor Izrael teljesen elszakadt a palesztin területektől, Saron, aki végigvitte az egész keserves folyamatot az utolsó határsorompó átadása után két nappal meghalt szivinfarktusban.
(Majdnem igaz lett, de Saron nem halt meg, hanem kómába esett, ami bizonyos értelemben rosszabb mint a halál – azóta meghalt…)
A 2007-es választásokon jelöltette magát Cipi Livni, aki Saron kormányában igazságügyi miniszterként már bizonyitotta nagyszerű képességeit. A szélsőjobbról indult politikusnő, ahogy a feladatai egyre inkább az egész ország iránti felelősséggel telitődtek, egyre inkább bizonyitotta kiegyensúlyozottságát, okos megfontoltságát. Miközben Ehud Barak és Bibi Natanjahu egymás marták, Cipi Livni, akit pártja nem jelölt, megalakitotta az Okos Béke pártot, ahová mindkét oldal mérsékelt szárnyáról érkeztek, és főként nők, mivel a lista első ötven helyét női nevek fémjelezték.
(A történet majdnem így alakult, de a magas női részvétel helyett régivágású politikusok töltötték meg a Kadima nevezetű pártot, és bár győztek, Cipi Livni nem tudott kormányt alakítani) Igy a győzelem nemcsak Cipi miniszterelnökségét, hanem 50 parlamenti képviselő nőt is hozott, csak az ő pártjából. Mivel, mind a baloldalon, mind a jobboldalon voltak imitt-amott nők, ebben az évben Izraelben, végre a parlament több mint fele, összesen 62 nő lett. Mivel a nők most aztán igazán összefogtak, a kormányban már 90%-os volt a nők aránya. Az ország rakéta sebességű fejlődése előtt immár nem volt akadály.
Ez a forgatókönyv mai szemmel is a lehető legjobb lett volna, de azóta Cipiben is csalódniunk kellett…
A női kormány négy éve alatt a munkanélküliek aránya ezrelékekre csökkent, gyakorlatilag nem létezett, mivel aki bejelentette, hogy nincs munkája, az erre felállitott szuperkomjuterizált 12 fős csoport, az ország különböző pontjain tevékenykedve, napokon belül talált munkát, de addig is, az illetőt beosztották kórházak takaritására,
szemétgyűjtésre, vagy utcaseprésre – senki nem kapott munka nélkül egy vasat sem. (Ezt nem úgy gondoltam, ahogy Magyarországon a fidesz megvalósította a közmunkával…)
A katonai szolgálat kiterjedt az ország minden polgárára, még a mozgássérülteknek is találtak tennivalót. Viszont a bevonulók kétharmada a polgári életben szolgált, ezzel megoldható volt az arabok és a jesivanövendékek alkalmazása is. A legjelentősebb erőket az oktatásra szervezték, igy az általános iskolai tanulók mindegyike kapott napi két óra korrepeticiót, ami már az első év végén érezhető volt a tanulmányi eredményekben. A jesivanövendékek az első évben tanultak az érettségire, vagyis pótolták az addig elmulasztott világi tantárgyakat. A második évben már mint korrepetitorok dolgoztak. A helyi választásokon is viharos győzelmet aratott Cipi Livni Okos párja, igy az addigi két polgármester helyett, a választások után 46 település vezetése került női kézbe. A ciklus végére a városfejlődési mutatók is előjelt változtattak. Az addigi negativ mutatók eltüntek a női vezetés alatt. A következő választásokon már a polgármesterek 82%-a volt nő, mert kiderült, ahol nő vezeti a települést, ott jó lakni.
Palesztinben, az elválasztás után még évekig tombolt a belső harc, a segélyek pedig egyre apadtak. Állam volt, de a munkanélküliség 92%-os, és a gazdasági élet romokban. (Eddig a történet majdnem igaz, különösen a Gázai övezetre vonatkozóan, csak sajnos, a folytatás nem az, amire én számítottam…)
Három iszonyú év elteltével a nők egyszerűen fellázadtak. Titokban összeszedték az összes fegyvert. Az akciót női alapossággal szervezték, és ki más, mint az izraeli miniszterelnöknő és társnői segítettek. Ugyanakkor élelmiszert, vetőmagokat, háztartási eszközöket, gépeket küldtek a palesztin nőknek, és országos gyűjtést rendeztek minden, az élethez szükséges feltétel megteremtésére. Kiderült, nemcsak a meglévő fegyvereket tüntették el a nők, a környező arab országokból becsempészni szándékozott szállitmányok is rendre eltünnek. Ugyanis női mliciák alakultak, akiknek a vezetője a karizmatikus erejű, de korábban félreállitott Hanan Asrawi volt, aki megegyezett az európaiakkal, hogy minden egyes leadott fegyver helyett iskolák épitéséhez szükséges eszközöket kapnak. A helyzet politikai válsággá éleződött, Machmud Abbaz lemondott Hanan Asrawi javára a miniszterelnökségről, és a teljes kormány követte. Palesztin ezen a napon nyerte el valóban a függyetlenséget. Hanan Asrawi, aki szenvedélyes ellenfele volt az izraeli kormányoknak, Cipi Livnivel remek kapcsolatot teremtett. Európai, amerikai, sőt izraeli hitellel egymás után indultak a nők vezette kisebb vállalkozások, amely iskolákat épitettek , egyiket a másik után. Férfiak voltak a munkások, de a teljes vállaltirányitást nők látták el. Az évszázad közepére Palesztin lett az arab mintaállam, amely olaj nélkül, csak az emberi tudásra és akaratra épitette a gazdaságát. Az egy főre eső nemzeti össztermék ebben a két összegubancolt határú országban meghaladta Japánét, a technikai haladás koncentrált magjává vált a körzet. A század közepén már nem volt szükség megerősitett határokra, a falakat lebontották, és a határt két sor olajfa jelezte.
Irakból Hillary kivonta a csapatokat, mire két kegyetlen év következett. Még az évezred elején elterjedt az internet Iránban, mint a szabad információáramlás eszköze. Bush elnöksége alatt Irakban megindult egy gazdasági fejlődés, amit az ezt követő polgárháború megsemmisített, de a felszin alatt megindult a szervezés. Az iráni siita, női mozgalmak az interneten keresztül támogatták az iraki társnőiket, miközben maguk is szervezkedtek a saját fundamentalista rendszerük ellen.
2010-ben robbant a siita nők lázadása, ami akkora meglepetésként hatott mind Irakban, mind Iránban, hogy fellépni ellene nem próbáltak. Fél év alatt megköttetett a béke, miszerint a térségben továbbra is létezik Irán, Irak és megalakul a független Kurdisztán. (Ez gyakorlatilag megvalósul, csakhogy az ISIS rémségei következtében, az ellenük folytatott hősies harc eredményeként a kurdoknak, végre hazájuk lesz, remélhetőleg)
Az egyezményben az európaiak is részt vállaltak, mert csak azzal vették fel Törökországot az EU-ba, ha területéről leválik a kurdok lakta terület, az új állam Kurdisztán javára. A sivatagban felkelt a vihar és végigsöprött az egész arab, aztán az egész muszlim világon. A szegény muszlim országokban, mint Sziria, Afganisztán, Pakisztán még a 2030-as években gyökeres változás állt be, államirányitási szinten, de a gazdasági fellendülés még váratott, mert Szaud-Arábia minden gazdagságával szabotálni akarta a fundamentalizmustól való elszakadásukat. A század közepén azonban hirtelen elfogyott az olaj, minden különösebb előrejelzés nélkül, eltünt! A dolog annyira hirtelen történt, hogy az országot ellepte a vallásos rettegés – az évtizedekig folytatott terrort bosszulta meg Allah. Ekkora ugyanis elterjedt a Korán békés olvasata, amely tiltja a gyilkolást. A gazdasági csőd csúcspontján palesztin mérnökök felajánlották, hogy napelemekkel teritenek be hatalmas területeket a sivatagban, ez munkalehetőséget adott a szaudiaknak, illetve az energiaexportból némi bevételt is nyertek. A naplemekkel „árnyékolt” sivatagot pedig izraeli módszerrel tették termékennyé, az elektromos árammal tengervizet édesitettek, jelentős területeket tudtak öntözni.
Az egész világon elterjedt a fenntartó fejlesztés elve. Afrika az utolsó pillanatban menekült meg a teljes pusztulástól. A törzsi harcok, az éhség és a járványok, főként az AIDS a század harmincas éveire harmadára csökkentette a lakosságot, hiába pumpáltak ide mindenhonnan segélyeket. A vertigóba esett kontinenset végül a napenergia mentette meg. A technológiailag hallatlanul fejlett közel-keletről indult el a napenergia ipari méretű hasznositása. A fotovoltáris elemek gyátrása itt volt a negyjelentősebb az egész világon, a közös palesztin-izraeli cégek komplex mezőgazdasági termelés-viz-energia- hulladákhasznositási egységeket gyártottak, amelyeket szinte bárhová lehetett telepiteni. Családi gazdaságokat lehetett ezzel létrehozni az elvadult, lepusztult, elnéptelenedett afrikai területeken. A komplex egycsapásra adott korszerű lakhelyet, energiát, mezőgazdasági termelést, a körzetnek leginkább alakalmas ágazatban. Nyomorgó családok 6 és 12 év közötti gyerekeinek a legkorszerűbb számitástechnikával felszerelt bentlakásos iskolát telepitettek először. Közben felmérték, milyen mezőgazdasági termelést célszerű az adott területen kialakitani, milyen ipari tevékenységgel lehet kiegésziteni, illetve a természeti környezetet hogyan lehet rehabilitálni. Az iskolában intenziv képzést kapott kamaszgyerekek lettek a családi gazdaság első vezetői, majd a felnőttképzés is elindult. Egy-egy terület teljes nyomorát hat év alatt tudták felszámolni, úgy, hogy az odatelepitett iskolákat, családi gazdaságokat már a helyiek önállóan el tudták látni, csak a termékértékesités szervezése maradt a telepitő szervezetekre. Keservesen, de a század második felében elindult a kilábalás Afrikában is. Az iskoláztatással, a környezetmegtartó termeléssel és a fogamzásszabályozással, ahol a folyamatot visszaforditották, a lakosság számban nem sokkal nőtt, de életszinvonaluk a század végére elérte az európai országokét, amiről korábban álmodni sem mertek.
Érdekes dolgok történt a közép-kelet európai térségben. A XX. század végén felbomlott szocialista rendszer után megindult a kapitalista gazdasági feljődés, de társadalmi szinten még több, mint 15 évig sarat dagasztottak. Botrányok követték egymást, a régi politikai rendszer, mint valami régi rágógumi, amibe belültek, a fenekére tapadt a politikusoknak, állandóan azzal voltak elfoglalva, hogyan tudnák levakarni a gusztustalan nyomokat. 2004-ben berobbant a magyar politikába egy energiadús, viszonylag fiatal újgazdag. Neki nem volt régi rágógumi odaragadva a gatyájához, be is indult rendesen. Környezete java viszont beletaposott a fékbe, igy aztán nehéz repülni. Kemény srácnak nézett ki, de a kollegalitás megette. Nem kellett volna annyira dédelgetnie egy-két megfáradt, vagy éppen hamar korrumpálódott politikus-társat. Végülis Budapestbe bukott bele. A választásokig sokat tett, de nem eleget, és semmiben nem tudott felmutatni valami konkrét-pozitiv eredményt, amely jellemezheti az irányt.
Mint üzletember tudott kockáztatni és nyerni, de mint miniszterelnök ellágyitotta a szive. Meg nem bizott meg eléggé a nőkben, hiszen amint landolt a miniszterelnöki székbe, kapott egy varázslatos ajánlatot. Budapest szivében be kellett volna vezetni egy forgalomkorlátozási, elektronikus rendszert, amely az első lépés lehetett volna a negyed rehabilitációjában. Egy kicsit fura, megszállott izraeli nő küldte a javaslatot, aki akkor már egy éve rágta a témát, és tankhadosztálynyi energiával tolta előre annak a negyednek az ügyét. Egyrészt, mert az volt a történeti zsidónegyed, másrész, mert a nő harminc évvel azelőtt Pesten tanulta a városgazdálkodást, és az volt a mániája, hogy ott, abban a negyedben meg lehet valósitani a városrehabilitáció legkorszerűbb, öngerjesztő módszerét. Nem akart pénzt, nem akart diszes státuszt, csak egy fejbólitást, egy döntést. De a döntés a nő mellett, egy csomó pártszimpatizánsnak jelentette volna a végét, igy meghátrált. Igazság szerint, nem mérte fel a nő erejét, keménységét. Meg kellett volna beszélnie ezt a feleségével, aki meglehetősen okos és jól értékelni tudó nő volt már akkor is. Az ellenfele a választások előtt rájött, hogy nem lehet a meglévő bábúkkal győzni, be kell vetni a királynőt… A politikában addig járatlan feleségét jelöltette maga helyett… erre, a baloldal teljesen összekeveredett. Minden addigra szépen kidogozott taktikájuk csődöt mondott. A királynő győzőtt. Az csak négy évvel később jutott eszébe emberünknek, hogy a saját feleségét jelöltesse. Négy évvel később az ő, okos felesége győzedelmeskedett…
Közben, még elvesztette a baloldal Budapestet. Fáradt lovat le kell cserélni, de nem öszvérekre, akik nem tudnak száguldani, csak cipekedni. Emberünket majd megütötte a guta, amikor az a fura, mánikus, izraeli nő, magyar állampolgárságát lobogtatva besétált a polgármesteri hivatalba. Árulás! Mit képzel? Ráadásul a független pártja olyan számban delegálhatott, hogy a testületi döntések automata bélyegzőként működtek minden elhatározásán. A nő csak mosolygott – nem kell aggódni, ez nem izraeli megszállás, csak egy kadenciás kiruccanás, gatyába rázni a várost, amit igazán szeret. Amilyen megveszekedett volt az a nő, négy év alatt mindent sinre tett, és tényleg leköszönt. Viszont ottmaradt a nagyon profi stáb, csupa vagány, szakszerűen, jól dolgozó nő, akiket már nem lehet többet kijátszani. Helyettesét tudatosan készitette fel a vezetésre, később ez még egy sor előnnyel járt a városra nézve.
Amikor az izraeli nőt megválasztották polgármesternek, a honfitárs befektetők nagy reményeket fűztek hozzá… annál nagyobb volt a pofáraesés, amikor mindegyikőjüket hazaküldte, hogy inkább Izraelben fektessenek be. Budapest, az ő sivatagi stílusukhoz túl finom porcelán. A mandátum lejártával hazament, de sok ideje nem volt pihenni, mert két hónap múlva megválasztották Tel-Aviv polgármesterének. Onnan már nem tudott csak úgy elmenni. Izraelben akkor már tudták, mire képesek a nők, Tel-Aviv is olyan lett, ahol az emberek szivesen élnek, szivesen utaznak oda nyaralni. (Ezt egy férfi is majdnem tökéletesen megtette – TLV valóban nagyszerű város lett az elmúlt 10 évben, és csak egyre jobb lesz…)
Mintaváros a Földközi-tenger világában. 
A budapesti és a tel-avivi polgármesternő alapitotta 2012-ben a Fallaci városi szövetséget. Az olasz újságiró-irónőről elnevezett szövetség célja az volt, hogy a városrehabilitáció, a városok humanizált vezetésének tapasztalatát átadják más városok polgármester-jelöltnőinek. Ettől kezdve rohamosan növekedtek a női irányitás alatt megújhodó városok Európában, és a világ más részein is. Az első nagy konferenciát Budapesten, a másodikat Tel-Avivban rendezték. 2020-ban Firenzében, Fallaci imádott városában került sor a konferenciára, Oriana, Firenze ragyog, mint régen! cimmel.
A világ okosabb, mértékletesebb, megfontoltabb és sokkal emberibb lett a feminizmus második évszázadában. Amikor a különböző államokban a politikai vezetés elnőiesedett a már régóta impotens ENSZ helyett megalakitották a BUROK nevezetű nemzetközi szervezetet, amelynek egy női nemi szerv lett a szimbóluma.
Attól kezdve, kiki maga céljai szerinti csoportositásban, szeretne nagyon bejutni oda…
(az irás a podo-blogban jelent meg elsőként 2005. március 8-án)
Beillesztések: 2015.04.25
Az izraeli pavilon Sanghaiban
A magyar pavilon árának négyötödéért megépült és fél évig üzemeltetik az izraeli pavilont.
Igaz, ez a mintegy kétmilliárd forintnak megfelelő összeg sem kevés a nemzeti büszkeség oltárán, de az izraeliek úgy ítélték meg, hogy Kina van annyira fontos piac, hogy az azon való megjelenés megér egy ilyen reprezentativ bemutatkozást.
Haim Dotan építész édesanyja Kinában született, így alkalma volt közelről megismerni a kínai lelkivilágot, a kultrális hangsúlyokat.
Olyan bemutatóteret tervezett, amely képes megszólítani a közönségét, amely térbeli jing és jang formáival csalogatja a látogatót, nappal és alkonyatban is kitárulkozik a szemlélő előtt éppen annyira, hogy az érdeklődést felkeltse.
Kintről, mint átmeneti téren, egy narancsligeten keresztül, fedett, kacskaringós úton jutunk be a belső kiállítótérbe.
Először térbe és időbe helyezik a szemlélőt, hiszen Kinából nézve Izrael nagyon aprócska ország és nagyon messze van.
Viszont az időtengely rokonná teszi a kínaival – az évezredes hagyomány, ha távoli is, ismerős egy kínainak.
Mint ahogy Eistein is az, bár ő sosem élt Izraelben, de hagyatékát a zsidó állam őrzi.
Az ismert arctól aztán lehet már indítani az izraeli technológiai szinvonalat, a sivatag mezőgazdasági hasznosítását, az épített és a természeti környezet szépségeit felvonultató képsorokat.
Információ dől a falakról, könnyen felfogható, érzelmileg motivált információ – több, első lépésben aligha szükséges.
Az építőipari lobbi – és a közérdek
Az építészirodák sorra zárnak be, nincs munka, nincs megélhetés. A Magyar Építész Kamarának jelenleg 13311 bejegyzett tagja van, ebben azonban benne vannak azok is, akik átmenetileg szüneteltetik a tagságukat, vagyis vélhetően nincs munkájuk, ezért a nem csekély tagdíjat sem fizetik. Az ingatlanpiac dermedt állapota ugyanis érzékenyen érintette a szakmát. A tervezőket és a kivitelezőket egyaránt. A lakáspiacon tetemes a többlet, hitelképesség hiányában a már megépült új lakásokra sem sikerül vevőt találni, a beruházók pénze le van kötve, nem tudnak új projektekbe kezdeni, a külföldi tőke pedig már két éve folyamatosan visszavonulóban.
Érthető, hogy ebben a helyzetben az érdekeltek új lehetőségeket keresnek. Ha nem működik a magánszektor, akkor az állami beruházások jelenthetnek reményt. Nosza, építsen az állam bérlakásokat! Nem is akármilyeneket, hanem: „Minőségi lakást a bérből és fizetésből élőknek” (Sándor Tünde: Bérlakásépítés száz évre, szeptember 14.). Drága beruházás, mely olcsó a használónak… Ez amolyan magyar álom, mint a kolbászból font kerítés vagy a munka nélkül ölünkbe pottyanó bőség! A való életben azonban a minőségnek ára van, és ha ezt nem fizeti meg az, aki használja, akkor valaki másnak kell. Bár a Társaság a Lakásépítésért Egyesület (TLE) és a Magyar Építész Kamara szakemberei által ismertetett állami bérlakás-építési koncepció eufemisztikusan állami „ösztönzésről” beszél, a számlát az államkasszán keresztül az adófizetők kapják, ha a javaslat elfogadásra kerül.
Mégsem az állami finanszírozás a legnagyobb hibája ennek a javaslatnak, hanem az, hogy egy régen elavult, álhumánus szemlélettel tovább rongálná a már most is rengeteg problémával küzdő településeinket.
Harminchét évvel ezelőtt, amikor a belvárosok rehabilitációjával kapcsolatos kutatásaimat kezdtem, a lakótelep-építés volt divatban. Budapest határában magasodtak, mint egy XX. századi otromba városfal, a „mennyiségi igények kielégítésének” jelszavával felhúzott lakássilók. Közben a XIX. században igényesen megépített, de 70-80 év alatt mégiscsak elhasználódott eklektikus város az állam tulajdonos gondatlansága mellett csendben pusztult.
A rendszerváltás utáni konjunktúra sem hozott minőségi változást a lakásépítésben, mert az állam és az önkormányzatok nem szabtak szigorú követelményeket a környezettudatosságot, a méreteket és a minőséget illetően. Így jutottunk el oda, hogy a magyar lakásállomány több mint fele egy- és kétszobás lakásokból áll, a minőséget illetően pedig ennél is rosszabb a helyzet. Ráadásul mintegy 300 ezer lakás áll üresen az országban! Azon kívül, hogy az építőiparban dolgozóknak legyen munkájuk – ami persze nem elhanyagolandó szempont –, miért is kéne új lakások tömegét építeni állami finanszírozásban?
Lenne más megoldás is, amely a folyamatos minőségi javulás felé mozdítaná el a magyar lakásállományt, mégsem jelentene elviselhetetlen terhet az államnak (az adófizetőknek), és még a foglalkoztatási lehetőségek is bővülnének az építőiparban, csakhogy ehhez nem lobbizni kellene, hanem keményen dolgozni! Feladatuk lenne bőven a törvényhozóknak is: rendet teremteni az adó- és támogatási rendszerben a lakásvásárlási illetéktől a bérleményeket sújtó adókon át a környezettudatos építés és átalakítás támogatásáig.
1. Abszurd helyzet, hogy ha valaki használt lakást vásárol, akkor tetemes illetéket fizet, ha újonnan épültet, akkor nem. Mi mást szolgál ez az intézkedés, mint hogy a vállalkozók karjába kergesse a kispénzű vásárlót, miközben a meglévő lakásállomány tovább romlik?
Megszülettek a lakóparkoknak nevezett új lakótelepek, és elszaporodtak a meglévő városszerkezetbe gyalázatosan belerondított foghíjbeépítések – silány minőségben, pöttömnyi lakásokkal. Meg kell szüntetni a lakásvásárlási illetéket minden 100 négyzetméter alatti lakásra!
2. Abnormálisan magas, 25 százalékos adóval sújtja az állam azokat, akik lakásvásárlásba fektették megtakarított pénzüket és törvényesen akarják azt kiadni. Az eredmény: a privát bérlemények ára embertelenül magas, és nagyon sokan feketén adják ki a lakásukat. Ahol nem az építési lobbi diktálja a törvényeket, ott a lakásbérletekből származó bevételt 10 százalékos adó terheli, amit itt is megfizetnének az emberek az álmuk nyugalmáért. A tiszta jogi helyzet érdekeltté tenné őket tulajdonuk karbantartásában, sőt az energiatakarékos átalakításokban is.
3. Minden eddiginél jobban kellene támogatni a környezettudatos építést, függetlenül attól, hogy ki az építő! Hiszen ez nem csupán a lakástulajdonos, hanem a közösség érdeke is. 2011-től csak az a ház kapjon építési engedélyt, amely energiaszükségletének 80 százalékát megújuló energiával oldja meg! Másfelől viszont a támogatások automatikusan és nem bürokratikus pályáztatás útján kerüljenek azokhoz, akik eleget tesznek a kor követelményeinek!
4. Minden eddiginél nagyobb támogatást kell nyújtani a meglévő lakások felújítóinak, ha a felújítás során a környezettudatosság is érvényesül. Ez előmozdíthatná az évtizedek óta elhanyagolt épületek alapos felújítását.
5. A kislakások túlsúlyának mérséklése érdekében ne kapjon építési engedélyt egyetlen 70 négyzetméternél kisebb lakás sem 2011-től! Akinek ennél kisebb lakásra van szüksége vagy pénze, annak bőven van kínálat, annak pedig, akinek nagyobb lakásra van szüksége, mert pl. három vagy több gyereket nevel, annak az állam nyújtson hosszú lejárú, alacsony kamatozású hitelre garanciát. Ez helyére tenné a mostani torz piaci viszonyokat, és ezzel máris többen lennének azok, akik megvehetnék a meglévő olcsóbb lakásokat.
6. Alaposan a körmükre kellene nézni az önkormányzati lakásokat kezelő cégeknek, és rákényszeríteni őket a lakásállománnyal való gazdálkodásra. A szabadpiacon lévő olcsó lakások megvásárlásával kellene bővíteni az állományt. Nem kell állami bérlakásokat építeni, meg lehet venni az olcsó lakásokat és bérbe adni az arra rászorulóknak!
7. A minőségi bérlakásállomány bővítése érdekében az állam elismerhetné a nyugdíjalap 20 százalékáig azt a befektetést, amit a magánszemélyek olyan lakás vásárlására költenek, amit azután hosszú távra bérbe adnak, és idős korukban a nyugdíjukat ezzel egészítik ki. Ezzel megteremthetjük újra – hiszen valaha létezett ez – a magánbefektetői bérházrendszert, amelyben a tulajdonosok nemcsak az építésben, hanem – gondos gazda módjára – a folyamatos fenntartásban is érdekeltek. Ezzel pár éven belül fellendülhetne a korszerű bérházépítés is, állami „ösztönzéssel”, de nem az adófizetők pénzéből!
A cikk megjelent a Népszabadság 2010.09.28-i számában és a NOL-on is.
Bódéváros helyett
Nemrég átmentem a Gozsdu udvaron, bár semmi dolgom ott nincs – sajnos, hiszen nincs ott egyetlen üzlet sem ami vonzó lenne számomra – csupán lerövidítettem az utam. Most sem találtam semmi érdekeset, de feltűnt, hogy szinte minden udvarban van valami bódé. A képen látható még az izlésesebbek közé tartozik, bár a szememben ez is elég borzalmas, ahogy bele van nyomva az udvar sarkába. A többiek nagy rakás korhadozó fa és rozsdásodó fémszerkezet, egy kicsit is magára adó piacon sem lenne megtűrt, nemhogy ebben a műemléki környezetben.
Persze, mit várok el egy olyan beruházótól, aki a Gozsdu udvar sajátosságának lényegét sem értette meg, de erről egy másik cikkben írok, most a bódé-dömping ellen ágálok, amely nemcsak ezt a helyet csúfítja, hanem szerte a városban a közterületeket – már-már állandósuló „ideiglenességgel”.
Tavaly télen egy napsütéses vasárnap délelőtt kaptam fel a vizet először: „Napsütéses hétvége a városban, ráadásul télen, sétára invitál. Nem akartam vásárolni, sem forraltborozni, de még kürtöskalácsot sem enni, csak élvezni a viszonylag csendes belváros minimálisan zöld közterületeit. Úgy kell nekem!
Ha a plázák nem tették eléggé tönkre az épületek földszintjén lévő klasszikus üzleteket, azt a keveset, amely még vergődik a belvárosban, és nem a puccos márkák nevét viselő rongyrázó, akkor itt vannak a különböző alkalmakra felállított bodegák: a Városházaparkban 365 napból 300 legalább valami rendezvény ürügyén állnak, folytatható a Deák térrel, most még a Kempinszki tövében is, aztán a Vörösmarty téren, régebben imádták a Vigadó előtti teret is, sőt, nemrégiben az Akadémia előtt is felépítették a bódéváros. Most meg a Parlament előtt, nem az árpádsávosok kerepelnek, nem mintha ez jobb műsor lenne… népbutító bóvli az egész!
Két év óta ugyanazok a „kézművesek”, lacikonyhások, kürtöskalácsosok – mintha ez az ország csak kékfestő-terítőkben, csámpás bögrékben és kézzel szőtt tucatáruban jeleskedhetne! Nem örülök, hogy a külföldiek ezt a olcsó hazugságot fényképezik, nem örülök, hogy szabadidős tevékenységként zsíros hurkát-kolbászt zabál a magyar! Ennél többet és jobbat érdemel mindkét közönség!
Ki ad erre területfoglalási engedélyt? Ki kezdeményezi ezt a piacozást egy olyan városban, ahol már száz évvel ezelőtt a piacokat is szépen megépített, vásárcsarnokokba helyezték, hogy a közterület legyen az, aminek elsősorban lennie kell – a közé.”
Természetesen, nem csak a dühömet szeretném megosztani az olvasókkal, hanem ahogy ebben a lapban mindig elvárható – a javaslatok sem maradnak el:
Nos, azt hiszem, hogy nyilvánvaló az előző bejegyzésből, hogy bódékat pedig nem szeretnék ebben a városban. Piacozni a Vásárcsarnokokban kell – tudom, sokhelyütt szupermarketeket telepítettek a gyönyörű vásárcsarnokokba, a rövidlátás jeles példájaként, de ebből a helyzetből kell kiindulnunk…
Szögezzük le: sok kis üzletből álló utcákra szükségünk van, nekünk városlakóknak, de célszerű lenne a magyar termékek forgalma szempontjából is. A világmárkák terpeszkedő üzleteibe aligha kerül magyar munkaerő által előállitott termék, pedig a gazdaságélénkítésnek éppen az lenne a lényege, hogy a helyi kezdeményezést támogassa. A pozitiv, spontán folyamatok erősítése lenne a kormányzat dolga , városi méretekben az önkormányzaté.
A megoldás ott keresendő, ahol a városi közösség érdeke és az egyes, személyes érdekek összekapcsolódnak. A városgazdász dolga éppen az, hogy ezeket az érdekegyezéses pontokat megtalálja. Az egyéni érdek ebben az esetben egyfelöl az üzlet tulajdonosát, másfelöl az üzemeltetőjét jelenti. Az utóbbi a város szempontjából a fontosabb elem.
Tegyük fel, hogy a Kossuth Lajos utcában, ahol minden második üzlet zárva van, és a kinyíló üzletek meteorit-gyorsasággal mennek tönkre és váltanak, megvizsgálnánk, hogy minden egyes üzlet miért úgy működik, ahogy. Egyfelöl kiderülne, hogy számos belvárosi üzlet önkormányzati tulajdonban van, és arról is szó volt, hogy az alacsonybérű üzletek bérlői szélnek lesznek eresztve, mert az önkormányzat több pénzt akar. Csakhogy ebben az esetben a kis, helyi vállalkozásoknak az esélye a nullára csökken, hogy egy ilyen üzletet kibéreljenek, illetve az üzletből megéljenek.
Az okos városvezetés nem akarhat bezárt üzleteket, eladósodott kereskedőket. Éppen ezért azt mondja, hogy az üzlet városi adót fizet a kihasználtsága mértékében. Ezt a városi adót a tulajdonos fizeti, mégpedig úgy, hogy ha az üzlet nincs kihasználva, vagyis mocskos kirakatokkal üresen áll, akkor igen nagy összeget kell fizessen, kvázi „kártérítésként” a városnak, hogy azt az ocsmányságot eltűri. Viszont, ha az üzletet bérbe adja, akkor ez a büntetőadó megszűnik, és még az üzlet felújításához is kaphat támogatást a fenti adóalapból.A rendszer a főváros ellenörzése alatt állna, így megszűnnének a területi adottságoktól függő eltérések, másrészt, a kerületi önkormányzati tulajdonú üzletek után az önkormányzat nem az egyik zsebéből a másikba tenne pénzt, hanem egy független kasszába szállna a bevétel.
Vagyis azt akarjuk elérni, hogy minden üzlettulajdonos tegyen meg mindent annak érdekében, hogy az üzlete működjön! Akkor is adja ki bérbe, ha nem havi félmilliót fizet valaki, hanem csak százezret, mert ha üres, akkor a tulajdonosnak kell havi félmillió adót fizetnie!
A fentiekből következik, hogy az üres üzlethelyiségek tulajdonosaitól befolyó adó alkalmas lehet arra, hogy a felújítást támogassa, sőt, az üzletes utcák gyalogosbaráttá való átalakítását is. Mert a Kossuth Lajos utca nemcsak a tulajdonosok kapzsiságából fakadóan van tele üres üzlettel, hanem azért is, mert az autófolyam lehetetlenné teszi a nyugalmas sétát, ami elengedhetetlen egy üzleti forgalmat lebonyolítani akaró utcában. Tehát a dolog nincs azzal elintézve, hogy a tulajdonosok fizessenek büntetőadót, hanem a városnak magának is hozzá kell járulnia azzal, hogy például levesz kétszer egy sávot a gépjárműforgalomból, fasort telepít, gondozott buxusokból zöld elválasztósávot, stb.-t.
Visszatérve a bódéváros megszüntetéséhez:
Már azzal, hogy az üres üzletek büntetőadót fizetnek, el lehet érni, hogy a meglévő, üres helyiségekbe beköltözzenek az idénycikkeket árusítók. Hiszen, ha a tulajdonos a zsebéből kell fizesen egy jelentős összeget havonta, és ezt csak azzal akadályozza meg, ha kiadja az üzletét, akkor hirtelen megugrik a kinálat, és a fabódék helyett érdemes lesz egy üzletet bérelni a bóvli eladására. A rend lassan áll helyre, vagyis az, hogy jeles utcák jeles üzletekkel legyenek tele, ahhoz idő kell, de az első lépést egy okos intézkedéssel kell megtenni.
Mondhatják, hogy sok szegény tulajdonos van, aki nem fogja tudni kifizetni az adót, és még ha igyekszik is, nem tudja kiadni az üzletét… nos, egyfelöl ki lehet adni 0 forintért is, és abban az esetben a büntetőadó már nem létezik, másfelöl, nem kötelező tulajdonosnak lenni! A tulajdon kötelességgel is jár, nemcsak jogokkal. Tehát, ha valakinek van egy üresen ásítozó, lerobbant üzlete a Kossuth Lajos utcán, akkor adja el, helyesebben, ha nem fizeti az adót, akkor elárverezik, és olyan emberek tulajdonába kerülhet, akik képesek működtetni. Ez a város érdeke. Ez vonatkozik a rengeteg önkormányzati tulajdonú üres helyiségre is. Az önkormányzat nem jó tulajdonos, tehát semmi szükség, hogy a város irányitása, szervezése mellett ezt a szerepet is eljátsza.
Ennek az adófajtának a következtében nagyon valószínű, hogy a társasházak, amelyek épületében az önkormányzat csak a lakásokat adta el, most az üzlethelyiségeket is megvehetik, mint társasházi, közös tulajdont, és akkor a bérleti dijból folyamatosan karban lehet tartani a házat, vagy olyan kereskedők, kisiparosok veszik meg az üzletet, akik maguk működtetik az az üzletet. Nekik, a jó működtetés érdekében rendben kell tartaniuk az üzletüket és környékét – ez pedig a város érdeke is. Egy jólmenő üzlet után nagyobb az állami adóbevétel – ez a még nagyobb közösség, az ország érdeke is.