Az utca, ahová reggelente megérkeztem, az egykor divatos Mágnásnegyed, a Nemzeti Múzeum és az első magyar Parlament környéke, ahol valamikor sikk volt palotát építeni. A katolikus belvárosból kitiltott protestáns nemesek kezdtek itt építkezni a XIX. század elején, később a Főrendiház tagjai és a meggazdagodott zsidók is megkedvelték a környéket.

Mágnások ma már nincsenek itt, az eredeti eleganciájukat vesztett paloták közül azonban viszonylag sok túlélte a háborúkat és a szocializmust. A bérpaloták nagylakásait ugyan szétfarigcsálták, a gondoskodás-mentes évtizedek is nyomot hagytak az épületeken. A kilencvenes évek elején társasházakká alakultak az állami nemtörődömség  bérházai.

Egérszürke homlokzatú ház, az eredetit silányul utánzó kapu, derékroppantó postaládasor után,  kaputelefonos kódra nyíló ormótlan vasrácson belül, levert sarkú irígy-sárga falak. A felejthető állami tulajdont idéző izléstelen igénytelenség.

Az udvarban  szedett-vedett növényzetű kert oldja a betonplaccok-járdák egyhangúságát. Négy emeletnyi gangsor magasodik fölé.  A falak meghatározhatatlan árnyalatúak a rájuk rakódott több évtizedes portól. Beljebb, még egy rácsos ajtó után, a második udvar, amely eredeti arányaiban maradt fenn, onnan pedig még tovább lehet jutni a harmadik kertecskébe – már aki tudja, hogy létezik az a kert.

Jobb híjján vettem itt lakást. Nem szerettem a keleti oldal földszinti fénytelenségét, a lakás bejárata előtti betont, a kukucskáló szomszédokat, és a lakás belső zagyváltságát sem. Másfél éven át laktam bérlőként, és kerestem másutt a nekem való lakást. De csak reménytelenül rosszakat találtam.

Lakva ismertem meg a lakás előnyös oldalait, és egy idő után már azt is tudtam, hogy miképpen lehetne jobbá alakítani. Egy véletlen beszélgetés során kiderült, hogy a lakás, tulajdonképpen eladó, én pedig megfáradva a hiábavaló keresgélésben megvettem.

Átalakítás-mániám kiteljesedett: a lakáson kívül, az udvar és az egész ház megváltozott képzeletemben.

Báró Podmaniczky László 1885-ben kapott engedélyt a földszint plusz két emeletes bérpalota megépítésére saját háza előkertjében. A kapubejárót  a lovashintó méreteire szabták. Istálók és kocsiszín választották el az uraságot a bérlőitől. Saját kútból húzták a vizet, de az utca már csatornázva volt.

A földszinten négy és fél méter belmagasságú dongaboltozatot építettek, nyolcvan centi vastag külső falakra. Az eredeti helyiséget a későbbi korokban két lakásra választották szét. Az én lakásomhoz még hozzátoldottak egy belső helyiséget, ami az első emeleti légudvarra szellőzik – ezen a ponton hat méteresre nyúlik a belmagasság. A két helyiség közötti falba 120 centi széles, íves tégla-áthidalót építettek – valószínűleg ugyanazt  használták minden falnyílásnál, az összes ablaknál, ajtónál.

A lakás legfőbb értéke a méretén kívül – 29 négyzetméter -, a téglaszerkezete. A dongaboltozat, az áthidalók, a vastag falak. Ha pedig ez a legfőbb érték, akkor ezt kell megmutatni.

A kis alapterület az én szememben érték – sosem kívántam négyzetméterekben tobzódva élni. Magam takarítok. Nem mintha szeretnék takarítani, de a koszt utálom, és idegenek ne matassanak a holmim között! A feladat tehát az volt, hogy ebből a sötét oduból egy kellemes kuckót alakítsak ki magamnak.