Két évvel ezelőtt, a Gödörben volt egy kézműves-vásár, amely semmiben nem hasonlított a szabadtéri bódévásárokhoz – itt valóban kortárs iparművészek alkotásait láthattuk és vásárolhattuk. Akkor ismertem meg  Erdős Tibor munkáit: naplók, naptárak, emlékkönyvek, albumok gyönyörűen, kézzel kötve. Megvettem a 2008-as naptárat – kézbesímulót, bőrkötésest. Nem volt olcsó, de egyetlen forintot sem sajnáltam, amit erre kiadtam, hiszen egész évben öröm volt kézbe venni. Amikor egy belső cimkéről megtudtam, hogy  pécsiek, külön örültem a felfedezésnek – tüke vagyok magam is -, és tavaly már a műhelyükben kerestem fel őket az aktuális naptáramért. Tibor felesége Rétfalvy Orsolya könyvrestaurátor, társa a közös vállalkozásban. Már akkor nehéz helyzetben voltak, de még konok kitartással néztek a jövő elébe, tele voltak tervekkel. Később, az a lelkesedés, a tisztességes, közösségért végzett munka sem volt elég – az idei Kézművész-naptáramat már Budapesten vettem az Alexandra Dob utcai üzletében. Erről így írnak az ElAway projekt honlapján, amelyet az Európa Kultúrális Fővárosa kapcsán Patartics Zorán indított el, és a Pécsről elszármazókkal igyekszik egy közösségi diskurzust létrehozni az okokról:

„Megyek. Tíz évig próbálkoztam. Antik gépekkel felszerelt műhelyünk van, amiben dolgozunk. Bárki bejöhet, megnézheti, kipróbálhatja, hogyan kell könyvet kötni. Dolgoztunk megyének, városnak, egyháznak, egyetemnek. Felajánlásból, jutányosan, azonnal, tegnapra. Megélni ebből nem lehet. Egy kedvezményes bérletű műhelyt szerettünk volna csak, amit aztán munkánkkal kompenzáltunk volna. Válasz: PIACGAZDASÁG van. Ami nem megy, azt nem kell csinálni. Egy ember látott bennünk üzleti lehetőséget: Matyi Dezső. Felajánlotta: egy budapesti könyvesházában helyet csinál nekünk. Vigyünk mindent, amink van, csináljunk mindent úgy, mint eddig. Mi megyünk. Aki akar elér…”

A pesti műhely őszi megnyitó ünnepségét  Vijuty Tvrtko vezényelte le – bepillanthattunk egy roppant izgalmas világba. Ennek a reményteli napnak az emlékéül, mindenki egy apró „marokkönyvet” készíthetett magának, megízlelve az egyedi darab alkotásának gyönyörűségét. Itt tartom a laptop mellett az asztalon, és beírom a boldog napjaim dátumát.

A tradíció és a modern könyváruház nagyszerűen megfér egymással – egy olyan világban, amelyben az igényességnek és a tiszta funkcionalitásnak is meg van a maga helye.

Annak idején az édesapám sosem unszolt, hogy olvassak könyveket – ha látott olyan könyvet, amelyet jónak talált arra, hogy elolvassam, azt megvette, és minden szószátyárságot mellőzve feltette a polcra, a szobámban. Észrevétlen gyűltek, mig egy nap magamtól le nem vettem egyet, és bele nem kukkantottam. Azóta nekem ugyanolyan szenvedélyem a könyvolvasás-vásárlás, a könyvek közelsége, mint amilyen neki volt, míg élt.

Egyetlen szülőnek sem kell aggodalmaskodnia, hogy a gyerekek nem olvasnak könyveket, csak a számítógépet bújják – egyszer, csak úgy, véletlenül be kell sétálni az Alexandra Dob utcai áruházába, lemenni a lépcsőn, ahol a könyv különleges világa tárul minden érdeklődő elé – nincs olyan gyerek, akit ez ne ejtene rabul.

Orsolya és Tibor nagyon fontosnak tartják a városhoz való kötődés – ezért is élték meg oly nehezen azt, hogy Pécs nem tudta megtartani őket – az identitásuk most is pécsi, ezért a könyvesház emeleti kávéházában szeretnének egy pécsi klubot létrehozni – tudni egymásról, esetleg közös projekteket létrehozni, de legfőképpen nem elszakadni a gyökerektől. Büszke pécsiek,  még akkor is, ha a szeretett város nem tartott rájuk igényt.

A nagyvárosok rehumanizálásának folyamatában az identitás kialakítás, a helyhez való érzelmi kötődés erősítése roppant fontos momentum. Azok a városok, amelyek nem értékelik kellőképpen azt  a szellemi energiát, amely belengi a teret, vagyis képtelenek megkötni az ott élő emberek alkotó erejét, azokra a szellemi elsivárosodás vár. Pécs még mindig fantasztikus város, de az elszármazott bauhauslerek kapcsán döbbent rá Patartics Zorán, hogy micsoda veszteség érte a várost azzal, hogy nem tudta megtartani a tehetséges embereket.

„Egyedülálló jelenség, hogy egy német főiskolához több mint 20 magyar csatlakozzon. A tanárként híressé lett Moholy-Nagy Lászlón és Breuer Marcellen kívül ott indult Pap Gyula pályája a fémműhelyben, s tanított később Berger Otti a szövőműhelyben. Az is ritkaság, hogy Pécsről heten indultak el Weimarba: építészként szerzett később hírnevet az USA-ban Breuer Marcell, Svédországban Forbát Alfréd, Weininger Andor a festő-grafikus, tervező és színházi szakember New-Yorkban telepedett le, míg a hazatértek alig ismertek, mint Molnár Farkas budapesti villái, Stefán Henrik és Johan Hugó festményei és üvegablakai.  Felfedezésre vár Sebők István színháztervezői tevékenysége, Neugeboren Henrik képei és Bach emlékműve, Schwarz István és Téry Margit grafikái, valamint a kint tanult fotóművésznők: Fodor Etel, Blüh Irén, Kárász Judit kísérleti ill. szociografikus fényképei. Kállai Ernő a „bauhaus” folyóirat szerkesztője volt, a festő Bortnyik Sándor kívülállóként aktív résztvevője a főiskola rendezvényeinek.”

A fenti, 80-90 évvel ezelőtti példákból sajnálatosan látszik, hogy egy város nem földrajzi elhelyezkedése, hanem szellemi aktivitása kapcsán lehet központ, vagy periféria, és ha „elüldözi” az alkotó erőt, kaphat bármilyen hangzatos címet, menthetetlenül perifériásodik.